Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaFarkas Árpád


Jelentés a völgyből

- Ködöböcz Gábor beszélgetése Farkas Árpáddal -


– Az ember életútját, a személyiség önazonosságát a gyökerekhez való kötődés és a szülői házból (jó esetben az iskolából) hozott indíttatás határozza meg. Először tehát a
Siménfalván és Székelyszentmiklóson töltött gyermekkorról, illetve az egykoron tarisznyába került útravalókról szeretném kérdezni.

– Azt hiszem, hogy erre fogok legterjedelmesebben válaszolni. Erre a nagyon versbe ütő kérdésre. Az én nemzedékem – 1944-es vagyok – az az úgynevezett felszabadulás utáni évjárat, amely még bőrközelben, eszmélve élte meg a nagy kelet-európai megrázkódtatásokat; ’56-ban 12 éves voltam, és kissé másként esett meg ’56 Erdélyben. Egyik utolsó nemzedékbéliek volnánk, akiknek gyermek- és serdülő kora, kamaszkora körülhatároltabban, körülkerítettebben, marokba fogottabban, rázkódásokkal teljesebben volt gazdagabb vagy épp szegényebb, mint a későbbieké.
Kis világban születtem, székelyföldi, tiszta magyar környezetű és még vallásilag is egynemű unitárius faluban, Siménfalván, de gyermekkorom élményszálai tulajdonképpen a kilométerre fekvő Székelyszentmiklóshoz kötődnek. Viszonyulásom a földtől számított második nemzedékbéli emberé. Földműves nagyapám, aki falubírócska is volt – azért bírócska, mert nagyon kicsi volt a falu, alig negyvenöt házszámot számláló –, ugyanúgy nevelte gyermekeit, mint minden igyekvő gazdaember: ha lánya volt, kistafírungozta, ha fia, taníttatta. A fiúgyermeknek ez volt abban a világban a stafírungja. Ma már a 40 házszámot számláló Székelyszentmiklósról százvalahány – nem számoltam össze – körüli azoknak a száma, akik értelmiségiként élnek szerte a világban. Kisgyermekkorom minden nyarát-telét ott töltöttem, aztán édesapám révén bekerültem a nagyobb faluba, Székelykeresztúrra, majd Székelyudvarhelyre, amelyik város ma is Székelyföld szívének mondatik, és meghatározóan magyar kisváros. Ott jártam iskoláimat, de minden vakációmat a faluban töltöttem, nagyapám eléggé bozontos szemöldöke alatt. Nagyon-nagyon sok szemvillanása világít azok közül, melyek az arcra nem csordultak le mosoly, kedély formájában. Mogorva öregember volt, aki egész életében azt tette, amit eleitől tanult, minden esztendőben legalább egy kapavágás földet hozzágyarapított a meglévőkhöz, nyolcholdas gazdaként már kulák lehetett az ’50-es évek közepette. Anyai nagyapám a szomszéd faluból szintén. Nagyon kevés birtokkal lettek kulákok mifelénk az emberek. Két makacs nagyapám volt, az anyai nagyapám soha nem lépett be a téeszbe, az apai még makacsabb volt, neki meg kellett érnie, hogy a tanító fiát ráküldték meggyőzni őt arról, hogy ez a helyes út, illetve zsarolták meg. Apám értelmiségivé válván kapcsolatba került a kor áramlataival, ’49-ben a falu egyetlen tanítójaként beszervezték a pártba, aztán ’53-ban kirúgák. Emlékszem, megvan a kivágás abból az országos napilapból, melyben a megjelent cikknek az volt a címe, hogy Farkas a bárányok között. Kizárták, mert nem vallotta be – pedig nem pártvonalon dolgozott, hanem a Tudomány és Kultúra Társaságot vezette Székelyudvarhelyen –, hogy apjából kulákot csináltak. A téeszesítés ’49-ben kezdődött Romániában is, ’61-ben fejeződött be, márciusban. Márciusban székelyszentmiklósi nagyapám beadta a derekát, áprilisban meghalt. Én végigasszisztáltam gyermekkorban – amelyet abszolút felhőtlennek éreztem akkor –, hogy az, amiben élünk, az a világ rendje, gyermek és kamasz voltam, politika- és ideológiamentes. Sajnálatos módon elkerült az, hogy bekerüljek az úttörőmozgalomba, azért sajnálatosan, mert barátkozó gyerkőc voltam, csak integethettem a társaimat tengerpartra vivő vonatok után, nem avattak fel pionírnak, mert két kuláknagyapával nem volt lehetséges. Élénken él emlékezetemben, hogy amikor a hatodik osztályt végeztem, az orosztanárom behívatott, és azt mondta – vizsgáztunk minden év végén –, hogy, fiam, te úgy vizsgáztál, hogy jövőre fel kell vennünk pionírnak. Annak ellenére, hogy nagyapáid kulákok. Nagyon jóindulatú ember volt. Aztán történt, hogy iskolát kellett váltanunk, így kerültem egy másik pionírparancsnok alá, ezt csak azért mesélem, hogy jelezzem, milyen „nehéz” idők vártak rám, amikor ránk kapott, jóval később, az úgynevezett szabadság órája, hisz automatikusan ment a felvétel a pionírmozgalomból a KISZ-be, így ebből is kimaradtam, tehát boldogult úrfikoromban semmiféle szervezeti, közösségi életet nem élhettem. Amit természetesen utólag nem sajnálok, mert azt hiszem, mai napig ebből az életre szóló sértésből élek. Ami csak később fogalmazódott meg bennem. Körülbelül 18-19 éves voltam, mikor tollhoz nyúltam, olyan értelemben, hogy értelmezzem is azt, amit írok, ne csak elragadtatottságomban fogalmazzak versikéket, mint a kamaszok általában, ebben az időben történt, hogy végig kellett néznem, miként lakoltatják ki házukból a siménfalvi nagyszüleimet; és jó néhány évig egyik rokonuknál kellett meghúzódniuk a nyári konyhában, ott fogadtak engem, az unokát. Akkoriban az udvaron, utcán tyúkok és libák szaladgáltak, és vasárnap levágtak belőle egyet-egyet, nyaranta bőven szórta áldását a föld, telente a padlást itt is leseperték, folyt a víz a Nyikóban, benne gübék, melyekben kézzel halat lehetett fogni, és boldog gyermekkorom volt. És nem hallottam magam körül sápítozást, csak időnként nagyanyám rázta a kukoricacsövet, miközben fejtette, hogy azt a kurva Sztálin apátokat. De azt sem értettem én pontosan. Sőt Sztálin halálakor, kilenc évesen én is sírtam a többiekkel együtt. Soha azután sokáig nem tudtam, ki él, ki hal meg, be kellett nőnie a versfejem-lágyának ahhoz, hogy megértsem, mennyivel értékesebb egy százötven éve, száz, kétszáz éve halott költő, hogy csak a költészetről beszéljek. De minden sokkal értékesebb a mindenkori evilágban, mint a napi politikai értékekhez kötött gyász- és örömindulat.
A gyermekkor nekem szűk és bezárt világot jelentett, egy kis falut, ahol a kapukat soha nem zárták, ahol az embereknek a mezőn is volt veteményese, soha egy szál hagymát, egy fej salátát ki nem tépett senki arra járó. Soha egymás kaszálójába bele nem kaszáltak. Sőt, akik ebből a világból jönnek, tudják, hogy a kaláka, az egymást segítő építkezés volt a jellemző. Így épültek fel házaink, az életünk. Abban a kis faluban kultúrházat, iskolát építettek, apám ott tanított négy éven át. Akkor még volt 22 gyermek, négy osztályba elosztva a faluban. Volt tanítói lakás. Viszonylagos jómódnak kellett lennie, ha az én szám nyáron mindig fekete volt a faepertől és fehér az istállóban fejt friss tejtől. Ez a falu rendkívüli közösség volt, ebben a faluban minden ember írástudó volt, nagy hagyománya volt az iskolázottságnak, nemcsak olvasott emberek voltak, de lakói, gazdái a falunak csaknem egy életszínvonalon éltek. A falu régi papjai tanító szerepet is betöltöttek, könyvtára volt a parókiának, de voltak házak, ahol például teljes Jókai-sorozatot tartottak. Nagyapám a tornácfára könyökölve legalább húsz Petőfi-verset tudott elmondani. A falu mérlegkezelője, Sófalvi Dénes bácsi Ilosvai Selymes Péterrel traktálta a várakozó szekeres gazdákat. Jellemző volt a falura, hogy az úgynevezett Udvarhely-vidéki őzést nem használták, míg egy kilométerrel arrébb, Siménfalván már azt mondták, mönyök a högyön lábujjhögyön, hogy hamarabb lögyön. Szélyszentmiklóson a Szatmár és Szalonta környéki Arany János nyelvén beszélték a magyart. Azóta is mondogatom tréfásan pesti barátaimnak, lehet, hogy darabosabban, szikárabban ejtjük a szót, nem tudjuk olyan szépen énekeltetni, mint a Lipótvárosban, de én, aki Udvarhelyszékről származtam át Háromszékre, nem ejtem a nyílt „a”-t, de a gyermekeim, unokáim sem. Megtartottuk azt az anyanyelv-lejtést, amit örököltünk.
Természetesen több nagy felfordulás áldozata volt egy század alatt a falu is, de egy ideig nem kellett javait félteni. Talán azért is, mert versfaragó tanítója a múlt század végén már megrímelte: Veszett Máté Rebekája, ugye jó a más hagymája? Azóta lopásról nem lehetett hallani, csak közvetlenül a téeszesítés után kötötték el Jucika néni szekérkerekét. Meg is bomlott ezzel egy világ morális rendje. Engem pedig a falucskához láthatatlan, erős szálakkal ez kötött, belőle terebélyesedett ki egy olyan erkölcshöz tapadó, napraforgó-paripán száguldozó, lipinkázgató, le-lehúzó és fel-felemelő világ, meghatározó további életem folyamán, minden gesztusomban, lépésemben és természetesen versbe faragott világomban, melynek gyökerei természetesen őáltala, e kis közösség által századosak.
Unokáimat nemrég elvittem a faluba, szép látvány volt, mikor a falu köré tölcsér formájában hullámzó és alácsurgó, a megművelt és megművelhető földeken körbehordozva tekintetünket, Bálint gazda, gyermekkori barátom, nálam legalább 15 évvel idősebb, s egyben a legfiatalabb embere a falunak, körbemutatott, szólván: Árpád, ami sárgát látsz, az mind a ti földetek. Sárga a vadrepce volt, a megműveletlen földeket jelentette. Én földrajzilag nagyon távol élek ahhoz, hogy valahol a környéken embert kereshessek, megműveltetni ezeket a földeket. Ennek ellenére számomra is élmény volt, amit unokáim tapasztaltak, hogy kissé körbesétálgatva az úgynevezett főterén a falucskának, mindenünnen kihajló öregasszonyokkal találkoztak, akik megkínálták egy-egy almával, behívták a kertjükbe, hogy szedjenek gyümölcsöt a fáról, ilyen jellegű kedves gesztusokkal nemigen találkoznak abban a városban, ahol élünk.
Két meghatározó és jelentéktelennek tűnő élményt ragadnék ki gyermekkoromból. A nagyanyám kenyérsütését a kemencében, amely szertartásszerű volt, dagasztás előző este, illetve kora hajnalban, délig kellett kelnie a tésztának, és a teknőről lekapart maradékból madarat, vakarút sütött. Azt ropogtattuk, miközben a pincében komlóból és árpából házisör főtt. Annak a krumplis kenyérnek az íze végigkísért engem azon a csodálatosan gazdag amerikai utamon is, ahol csak fűrészporból készült kenyeret lehetett enni. Ízetlen, sótlan és gazdag amerikai hölgyek számára fogyókúrás recept szerint sütöttet.
A másik a gyermekszerelem. Kamasz fiúk, lányok, ma már úgy beszélnek erről a szent dologról, mint akik körülbelül ötven éve túlestek rajta. Cinikusan, hányaveti módon. Mind szóban, mind magatartásban. Na, nem bántom őket, mégis övék az eljövendő beteljesülő szerelem. De vajon emlékszik-e valaki arra, hogy négyéves korában volt egy gyönyörű kislány, egyidősek és bujkáltatják szerelmüket, mert titokban annyira összejátszodták egymással a világot, hogy bujkálniok kell, csűrben, udorban, és milyen magasztos élmény, mikor a nagymama az ágy alól kotorássza ki, s ujját az ajkára téve, jelzi, hogy nem árulja el senkinek őket. Nekem azóta a szerelem szent, szerelmes verseket – úgymond – soha nem írtam, csak szerelemtárgyú verseket. Szerelmes verseket azért nem írtam, mert többnyire az szólított fehér papír elé, amit sokakkal szerettem volna megosztani, a szerelem tartományát magánszférának érzem, tudom, nagyon megsértődnének klasszikusaink, ha ezt akár gondolatban rájuk erőltetném, mert akkor hol lenne a gyönyörű magyar szerelmi líra? Persze, szándékom, célom mindig az volt, hogy minden belső titkomat, vívódásomat megosszam a világgal, ezek a vívódások – noha keveset írtam –, akkor jutottak szóhoz. Attól nekem szerelemtárgyú verseim még vannak, udvarlóverseim nincsenek, udvarolni, úgy gondoltam már kamaszkorom óta, nem verssel kellene, hanem személyes jelenléttel.

Útjának további fontos állomásai: Székelyudvarhely, Kolozsvár, Vajnafalva, Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely. Életében és alkotásaiban – műfordítói és publicisztikai munkásságát is ideértve – milyen szerepet játszottak/játszanak a felsorolt helyszínek?

– Székelyszentmiklós után a közeli Székelykeresztúron töltöttem két évet gyermekkoromból, öt- és hatéves koromban, a dackorszak kezdetét, mikor is egy téli iskolai ünnepségen felrovatott, hogy azt a verset, amit Petőfi Sándor a legenda szerint a Petőfi utca 5. szám alatti lakásunktól háromszáz méterre, a Gyárfás kúriában írt, az Egy gondolat bánt engemet – nem voltam hajlandó előadni. Természetesen, mint minden kisgyermek, nagyon jó szavaló voltam, és nagyon lámpalázas, a címen kívül az égegyvilágán semmi eszembe nem jutott. És álltam ott, mint partra vetett hal. Hiába kérleltek az első sorban ülő szüleim, a kulisszák mögül tanítóim, hajoljak meg szépen és távozzam, ha nem tudom, álltam makacsul, úgy döntöttem, mindaddig, amíg eszembe nem jut az első sor, nem hagyom el a terepet. Nos, hát elég kínos helyzet született akkor, de annál szebb volt Székelykeresztúr gyermekvilághoz méretezett atmoszférája, a Jézuskiáltó szőlőhegy, a kisiparával és csekélyke kultúrtörténeti hagyományaival lélegző kicsi-kicsi városka. Megemlíteném, hogy ide járt gimnáziumba Szabó Gyula, innen tíz kilométerre született Kányádi Sándor. Pontosan tíz-tíz kilométer távolságra születtem Tamási Áron és Kányádi Sándor szülőfalujától, nem mintha ennek valami nagyon-nagyon meghatározó jelentősége lenne, de ha már eszébe ötlik az embernek, nyilván rögtön támad jelentősége. És ez a Székelykeresztúr, a maga ellegendásított Petőfi-körtefájával, Gyárfás kúriájával – ahol megszállt a halálba menő utolsó estéjén – vált annyira kultikus hellyé is, hogy nemrégiben, amikor a romániai PEN Club ott tartotta együttlétét Petőfi Sándor halálának 150. évfordulója jegyében, bizony kedves élmény volt számomra, hogy Ana Blandianát, a jeles költőnőt – kinek könyvét is fordítottam, s kivel kacér hátsó gondolataim is támadtak közös diákkorunkban, amit a kolozsvári egyetemen együtt töltöttünk – becsalogattam a Petőfi utca 5. szám alatti ház még meglévő ribizlibokrai alá, megmutatni, hogy hol papásmamásoztam én hajdanán. Irigykedve sóhajtott föl: furcsa világ ez az Erdély, itt ötven kilométerenként született egy-egy jelentős szellemű ember, itt minden ötven kilométerenként meghalt egy-egy századokon átívelő tehetség, kimagasló értéke a magyarságnak. Amit ki kellett igazítanom, hogy bizony nem ötven, hanem csaknem húsz kilométerenként buggyan a forrás és domborodik – lám, olykor sírhant nélkül is – a temető.
Székelyudvarhely dombon ülő gimnáziumából messzire lehetett tekinteni. Még most is látni vélem a két világháború közötti költőtriász legendás hórihorgas alakját, Tompa Lászlót, amint ballag fel a ma Tamási Áron nevét viselő gimnázium szerpentinjein, és mi az ablakból lessük, hogy vajon-vajon, ha megmutatjuk neki verseinket, közénk csap-e szigorú ostorával. Végeredményben, ha utána gondolok, nem bántott minket nagyon azért, amiért verseket mertünk írni, nem is kényeztetett szavaival, azt hiszem, ha valami örökséget az ő bozontos szemöldöke alól is hoztam, akkor az a szigorúság, a konok fejtartásra való törekvés, a szavak méricskélése egy inflációs szótengerben. Udvarhely valóban gyermekkoromat meghatározó volt, olyan értelemben is, hogy társadalmi konfliktusokkal találkozhattam azáltal, hogy tanító, majd később tanár apámat itt degradálták téglagyári munkássá egy esztendőre. Alkalmam volt tízórait vinni neki, s a téglagyári munkásokkal szóba elegyedni. Az ötvenes években is pezsgő szellemi életet jelentett, ott találkoztam a diákszínjátszással is. Udvarhely iskoláit, melyek nemcsak Tamási Áronnak adtak tanulókori szállást, a századelőn ott tanárkodó Szabó Dezső szelleme is belengte, a 19. században Benedek Elek is oda járt kollégiumba, amelynek én az elemi osztály végén diákja voltam. Neveket bőségesen sorolhatnék, amelyek nem ötven kilométerenként teremtek, Ana Blandiana kedvesen irigykedő szavai szerint, hanem egy bokorban. Beszélhetnék Baróti Szabó Dávidtól Csiky András színművészig, Maszelka János festőművészig sokakról. És, és... De nem beszélek. Tompa László görcsös, komor, magányos fenyős, lófürösztéses, zárt világban való, nem csupán helyben marakodásos, de helytállásos szellemiségétől kezdve (mely vers múlt század végi variánsát, epilógusát magam is megkíséreltem megfogalmazni). Tamási Áron egyetemesen nemzeti nyitásáig oly sok minden ide kötődik, és innen mutat fügét a Székelyföld kakukmarcis, egyben legromantikusabb humoristájának, Tomcsa Sándornak őshonossága is. Aki minden évben egyszer felült a vonatra, hogy felmegy Budapestre, Segesvárig el is jutott, ott beült egy kisvendéglőbe, s a következő járattal visszatért a kisvárosba.
Én valamicskével messzebbre jutottam, érettségi után az első nagyváros, amit megláthattam, Marosvásárhely volt. Abból az alkalomból, hogy rábeszéltek, felvételizzem a színművészeti főiskolára. Nagyon szép nyár volt, a felvételi előkészítőn megismerkedhettem az idős Kovács Györggyel, a fiatal Héjja Sándorral, Visky Árpáddal, mind a hárman nyugodjanak békében. Szerencsére nem találtattam alkalmatosnak a felvételre, és így nem vagyok kénytelen segédszínészként tengetni utókoromat. Még aznap éjjel vonatra ültem, és másnap Kolozsváron beiratkoztam a bölcsészkarra. Kalandos felvételik közepette ott találkoztunk Erdély, Székelyföld különböző részeiről érkezett, már versfaragással foglalkozó, kacérkodó diáktársakkal. Ott találtuk ki, hogy van egy közös élményünk a történelemből, pont aminek megírásához veselkedtünk Király Lászlóval, Magyari Lajossal, Molnos Lajossal, Kocsis Istvánnal, később Kenéz Ferenccel, Csiki Lászlóval, Ferenczes Istvánnal és a fiatalon elhunyt Apáthy Gézával. Itt érett oda egymáson verset és igazmondást számon kérő tekintetünk, hogy már másodéves korunkban sajtóban rendszeresen közlőkké váltunk. Itt fogadtak be az idősebb fiatalok, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, a börtönből szabadult Páskándi Géza, Bodor Pál. És itt kezdtünk hirtelen, gyorsabban ropogósabbá érni az időben, kik ráébredtünk, hogy amíg altató szérumokat kaptunk középiskolai tanulmányaink idején, a konkrét valójában rideg bizonytalanság. A szocializmus, amely akkorjában már győzelmét harsogta, fridzsider- és Trabant-szocializmus formájában már erős volt, mi, szegény diákok meg túl hirtelen gazdagok. Nemcsak a hetente csordogáló honoráriumaink folytán, havonta egy bizonyos összegért adott vérünk árán, hanem azért is, mert nagyon-nagyon hazatekintve arra, ami történik szüleinkkel, nagyszüleinkkel, ahogy az elmúlás gyomja felvette azt a világot, ahonnan érkeztünk, az meghatározta jelen- és jövőképünket.
Az enyémet legalábbis nagymértékben, amely kiteljesedett azzal, hogy 1965. december 8-án el is érkeztek az első tűvétevők, a házkutatók, a bőralánézők, az agyban vájkálók, akik közelről akartak megismerni bennünket, mert hírünk a kolozsvári irodalmi körben már nagyon elterjedt. Nagy István, korunk akkori meghatározó írófejedelme, figyelmeztette a hatalmat, be- és feljelentve a pártbizottságnál egy köri látogatása után: Vigyázat, láttunk mi már ötvenhatot. Nos, lévén, hogy akkor engedték ki a börtönökből az ’56-os magyar értelmiségieket, Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Páll Lajost és annyi mást, a hatalom úgy érezte, hogy intő jelet kell felmutatnia: nem lesz itt több magyar diákmozgolódás. Megvallom őszintén, diákmozgolódás nem is volt, s ha volt, különösképp közös volt. A román diákok akkorjában az egyesülés ünnepén már meg-megülték Mátyás király lovát, fel-felmásztak rá, és tüntettek az ellen, hogy Erdélyt soha vissza, vissza soha! Mi nem nagy lovakat ültünk meg, mi kis verseket írtunk a kor levert és újra fel-feltüremkedő kelet-európai szellemiségének kicsi-kicsi csíráit ébresztgetve, illetve próbálva. Nincs mit szégyellni azon, hogy eszményeink közé tartozott Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov, Ladányi Mihály, Váci Mihály, manapság rég elfeledett költők, de akik akkor élesztőként működtek, egy olyan szocializmusban, amely még nem találta meg azt sem, hogy tulajdonképpen miként tehetne szert színvonalas ellenzékre. Mi tele voltunk a korszellem iránti csömörrel, a regnáló hatalommal szembeni daccal, s lévén, hogy csordában jártunk, mint a csikók, mert fiatalok voltunk, a nem működő és nem létező ménes legifjabb csikai, ránk biggyesztették a megjelölést, hogy második Forrás-nemzedék vagyunk. Legyünk. Sőt akkor még megtisztelő is volt ez a besorolás. Nagyon akartunk valamit, kézzel, lábbal, tollal, kimászni abból a gyermek- és kamaszkorból ránk csontosodott teknőcpáncélból, ahonnan csak a fejed látszik ki a páncél alól és mozog, mozog körbe-körbe, szédül és szédítené az állóvízből nagyon-nagyon nehezen kilátszó és igen lassan megmozduló világot. Nem tudom, említettem-e már, hogy e körbetekintés már jövőkeresés is volt, illetve élethelyzet-keresés abban a térségben, ahová földrajzilag bezártak, akkoriban, amikor a határátkelés nemcsak fizikailag, de még a nyitott égbolton át is megvalósíthatatlannak tetszett. Olvasmányaink is azért voltak válogatatlanul is időnként szerencsések, mert azt olvastuk, amit magyarországi barátaink bátran félve valami alkalmi riadalmat átcsempésztek. Így Nagy László Himnusz minden időbenje épp házkutatásunk másnapján érkezett, de legeltük már Juhász Ferenc Virágzó világfáját, a Rozsdatemetőt, a Próféta voltál, szívemet vagy Végh Antal nyírségi tudósításait, és így tovább. Tehát amiben mi felnőttünk, csak inger volt arra, hogy továbbnézzünk, és nemsokára már tovább láthattunk egy egyetemi KISZ-gyűlésről, ahol megbüntettek mindannyiunkat, abból az elfojtott hatalmi dühből kifolyólag, hogy nem került jogi alapja különlegesebb elítéltetésünknek. Mert, sajnos, oly szerencsétlenek voltunk még, hogy sem társadalomellenesek nem tudtunk lenni eléggé, sem nacionalisták eléggé, így példát statuálandó az eljövendő kolozsvári diáknemzedékeknek, csak tagokat szankcionáltak vagy zártak ki egy KISZ-gyűlésen. Én, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, tag sem voltam, csak azok közé tartozhattam, akiknek egy esztendőre megvonták a sajtóbéli közlési jogát, szilenciumra ítéltek, ezért így nem kerülhettem államvizsga után sajtó-közelbe sem, de lehet, hogy akkor az a sajtó még ártott is volna az embernek.
Nagyon szívesen tanárkodtam egy kis, Kovászna nevű fürdőváros melletti falucskában, Vajnafalván, vegyes lakosságú környezetben. Katedra, választási lehetőségem lett volna gazdagabb, bortermő érmelléki falvak között is, város szóba sem jöhetett akkortájt. Természetesen merő romantikából Kisbacont választottam, amely romantika visszaütött, jelezte: ott viszont Benedek Elek utódja nem lehetek, mert nem létezik általános iskola már régóta, s ott tanárnak kenyeret nem adnak. Bevártam a tektonikus mozgást, amely Gheorghiu-Dej halála után Ceauşescu Romániájában, 1968-ban történt a közigazgatási átszervezés formájában, s amely új megyék térképre való visszarajzolásával járt. Így született meg három magyar megye: Kovászna, Hargita, Maros. Akkortájt rendkívül harsány küzdelmet folytattunk, a táj elit értelmiségével karöltve, a történelmi közigazgatási örökség megmentéséért, természetesen nem sikerült ez teljesen, de mint új megyének, új lap is kellett, megalakult tehát Sepsiszentgyörgyön ’49 után újra egy sajtótermék, Megyei Tükörnek nevezték el, mi Háromszéki Tükör nevet adtuk volna, de nem fogadták el.
És idesereglett egy fiatal, majdnem a kolozsvári irodalmi kör tagjaiból álló csapat, itt már megjelent Czegő Zoltán, Tömöry Péter, Magyari Lajos, Csiki László, Vári Attila, később Bogdán László, jómagam, öt-hat, már elsőkönyves szerző. Borzolgattuk a kisváros kedélyeit, az új megye kedélyeit, olyan szempontból, hogy nem voltak előzetes sajtótapasztalataink, illetve lekötelezett pártsajtós tapasztalataink, és ezért ebben a kis felfordulásban három esztendeig, 1968 februárjától 1971 nyaráig abban az illúzióban élhettük ifjúságunkat, hogy az szabad, magyar és demokrata. A kommunista igényt valahol a fejléc fölött a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelölte csak kötelezően, irigyeink is támadtak széles e kicsi honban, nyilván irodalmi-politikai kantárokat, kötőfékeket látott emberek személyében, s joggal. Miközben Váradtól errefele folyt városaink elrománosítása – csak hozzávetőlegesen mondom a számadatokat, hogy tizenévek alatt Nagyvárad 60, Kolozsvár 70 százalékban, Marosvásárhely 51 százalékban vált a századelőtől elidegenített nemzeti közösségű várossá. Akkorjában Sepsiszentgyörgyön volt épp a sor, amikor a kívülállók irigy, jogosan irigy tekintette alatt úgy viselkedtünk, és úgy cselekedtünk, hozzáteszem, kissé gyanútlanul, minthogyha rezervátumban élnénk. Mi bent szabadnak éreztük magunkat, kívülről ezt a szabados világot összehúzott, gyanakvó tekintettel fogadták. Még jóminőségű magyar értelmiségiek is. Sepsiszentgyörgyi helytállásnak aposztrofálva. Szépirodalmat bőséggel közöltünk, mi másutt meg nem jelenhetett, többek között Székely Jánostól, Kányádi Sándortól, Páskánditól és magunktól, de e lapnál még nem fogta az éretlen cenzúra. Az is megtörténhetett, hogy egy tényfeltáró riportom nyomán téeszelnököt bocsátottak el, mert lopáson fogták. Ilyen azóta sem esett meg. Nyilván tapasztalhattuk, hogy az újságírásnak van értelme, emellett a versvilág a terepjárás világához kötődött, bármerre jártunk is, találkozóink versbetömörített természetűek voltak, mindenütt hálás közönséggel találkoztunk, és mindenfele valami olyasfajta fogadtatással, ami azt ígérte, hogy hosszútávon is megéri. Hát akkorjában meg is érte, az én gyermek- és kamaszkori világom, tapasztalatom rendszerre tett szert, igazolva találta magát, igazolva talált minden olyan szkepszist, amely közösségi szájtartást szabott a versben való odafigyelésnek anélkül, hogy a publicisztikával összekeveredhetett volna. Ez az odafigyelés Jevtusenko szónoki versfordulatait már rég elfelejtette, és kezdett tömörülni egy olyan metaforavilág, amely kevésszavú emberhez szabatott inkább, amely nem megmond, nem kijelent, kinyilatkoztat, üzen, hanem érzékeltet, átvilágít, s marad örök suttogó vagy harsány jelentés a völgyből. Ez az idő persze elmúlt, ez az idő kiringott alólunk, fölülünk, ez volt az a néhány kurta esztendő, melyet – azért ne feledjük el – jegyzett ebben a pillanatnyi, ’68 körüli, nemcsak kelet-európai felszusszanásban a Király Károly pártelsőtitkári személye is. Aki, utólag derült ki, megvédett egy-két meghurcoltatástól bennünket, lévén, hogy elsőtitkárként a szekuritáténak is ő volt a parancsnoka. Elmeséltem már, hogy ő később bevallotta, az első hangágyús lehallgatási engedélyt irányunkban ő engedélyezte, abból a meggondolásból, hogy annyi rossz fát mégsem tudunk tenni a tűzre, hogy azon el is égettessenek bennünket, inkább legyünk gyanúsítottak, mint koholt vádakkal elítéltek.
Az a szerencse ért, hogy román egyetemi társaim közül, főleg a szegényebbek közül, nagyon sokat szerveztek be a belügyhöz az egyetem elvégzése után, ígérvén nékik kényelmes állást, jó fizetést. Az egyik ilyen oltyán fiú, volt szobatársam, ki szerette a csomagokban kapott udvarhelyi disznóköltséget és oroszhegyi szilvapálinkát, s aki később Bukarestben a központi szerveknél szolgált, 1970-ben már félévenként üzente, hogy vigyázzak, mert gyűlnek a jelentések rólam, ahogy a társaimról is. Oly vádakkal illettek, hogy Dubcek-pártiak vagyunk, hogy Elérhetetlen föld címmel terjesztünk Erdély-ellenes brosúrát, meg hasonló fajsúlyú dolgokat. Ismeretes, a szóban forgó mű a Kilencek versantológiája volt, a magyarországi KISZ kiadásában. Mind-mind koholmányok voltak, kis, gyenge, házi besúgórendszer működtetésének termékei. Az igaz, voltam oly bátor egyszer, hogy a Sugás vendéglőben asztalunkhoz hívtam az akkori belügyes főnököt, akit Hancheş Ioannak hívtak, s aki magáról azt terjesztette, hogy művészbarát, áthelyezése előtt a kolozsvári színházzal, magyar színészekkel volt jó barátságban. Megkértem, mondja meg őszintén, miért kell ránk, önmegvalósításra, a magunk elmondására, kiszolgáltatására hivatott emberekre besúgókat állítani? Kérdezzen meg bármikor, persze, be ne hívasson, mert oda, ahol diákkoromban Kolozsváron egy hónapot eltöltöttem, december 8-tól január 28-ig, olyan helyre magamtól nem megyek, csak ha visznek, de bármikor szívesen feljelentem magam. Ezt szántam mesterségemnek, ezt szántam hivatásomnak, hogy mindent, ami a fejemben megfordul, leírjam és közzétegyem. Lévén, hogy már akkor elég erős volt a cenzúra, ezt nem tudtam maradéktalanul megtehenni, de bármikor állok rendelkezésére, s minden hátsó gondolatomat, melyet nem sikerült fehér papírra leírnom, nyomtatásban közölnöm, én azt önnel közlöm. Mondtam néhány közéleti indíttatású példát, emlékszem, egy bolgár cigarettát szívott, elnyomta, és azt mondta: A jóságos istenit – jól beszélt magyarul, mert csángó volt –, mennyi ebben is a fináncláb. Nos, mondom, szabadnak éreztük magunkat, melynek nőtt annyi ára, hogy egyúttal védettekké is váltunk, közismert emberek kis, magyar lakta vidéken, és ha akkor hozzánk nyúlnak, Szabad Európa másnap már közhírré tette volna. Kapcsolatrendszerünk is volt, ezért hát nem bántottak, csupán baráti körünket. Én a nyolcvanas évek elejétől már nem is fogadtam el meghívásokat író-olvasó találkozókra, megtudván, hogy a szervezőket, a művelődési házak igazgatóit félnapokig szekírozták minden ilyen összejövetel után. Számosan jelentkeztek, tisztességes emberek, orvosok, tanárok, papok, akik később Nyugatra is szöktek, elmondván, hogy behívatták, és ártalmasságunk méreteiről faggatták őket. Most is csak azért hozom szóba, hogy jelezzem – mert az ügynöktörvény oly nagy port kavar Magyarországon és minálunk is –, mi ezt sokkal intenzívebben és kedvesebben éltük meg, akkor túlságosan nem zavart. Tudtuk, hogy vannak házibesúgóink, ismertük őket, és ilyenformán lezser könnyedséggel ástuk mind mélyebbre magunkat, míg egyszerűen teljes sötétségben találtattunk. Ez a sötétség 1972-ben kezdődött, amikor Ceauşescunak, kínai látogatása után, annyira megtetszett a kínai egyenruha, a kínai egyenlépés, a kínai egyenéneklés, hogy úgy döntött, Romániában meghonosítja a kínai kulturális forradalmat. Én nem sokkal azelőtt támadtam meg egy írószövetségi gyűlésen az Igaz Szó című lap azóta elhíresült főszerkesztőjét, nem mondom ki a nevét sem, dogmatizmusáért és gond nélküli szerkesztői koncepciójáért. Ő azzal szerelte le a támadást, eszes módon, hogy alkalmazni akart főszerkesztő-helyettesének. Amit én természetesen nem vállaltam, maradtam székelyföldi szerkesztője a lapnak. Képzőművészet, publicisztika, az Irodalom és Iskola rovat szerkesztése, valamint az indulni szándékozó poétákkal való, igen csekély eredményt hozó levelezgetés volt a feladatom.
1973-ben tudtam meg, hogy nagy a baj, amikor Domokos Géza egyszer, egy hosszú együttutazás alkalmával arra kért, Árpi, ha könyvet akarsz leadni, írj már egy szerelmes verskötetet, mert más itt mostanában nem fog megjelenni. – Ha épp nem vagyok szerelmes, s ha is voltam, az nem hozadékos – kérdeztem –, akkor én mit csináljak? – Akkor is írj – és évődtünk, évődtünk… Luxemburgig.
Aztán felszálltunk, másfél hónapon át Amerikában voltunk, gyönyörű világban, semmit nem láttam, csak amerikai magyarokat, adtak kézről kézre. Püski Sándor meghívására történt ez a kirándulás, de ezt a fejezetet máskorra hagynám, egy bővebb, gazdagabb beszélgetésre, mert ez már valóban a Hatágú síp egyik sípágáról szólna, mely engem megilletődötté tett, de meg nem hódított, hiába választottak botcsinálta kedvességgel Miami díszpolgárává is, mert nincs dollárom, hogy a telekvásárlás lehetőségével éljek. Tehát az utazás gyönyörű megmártózás volt egy olyan világban, ahová kirándulni jó, de élni nem nekem való.
Annak kapcsán, hogy annyira hangsúlyoztam vidéki, sőt falusi kötöttségemet, sőt a Székelyföldhöz való kötöttségemet, el kell mondanom, világot azért jártam. Amerikában némileg könnyebbecskén, mert akkorjában aki Magyarországról arra járt, azt Kádár-bérencnek tartották, Romániából legfeljebb Ceauşescu-bérencek lehettünk volna, de ugyanakkor kettős elnyomottak is. A nemrég kitelepedett, ott könyvforgalmazással foglalkozó Püski Sándor hívott meg többek között Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Domokos Gézával együtt amerikai körútra. Akkor indította be az üzletét, felesége jobb házakhoz járt takarítani azért, hogy ha a repülőjegyünkhöz nem is tud hozzájárulni, de New York-i étkeztetésünket legalább fedezze. Azelőtt egy évvel Jancsó Adrienne-t, Csoóri Sándort és Kósa Ferencet hívták meg, akik szintén Kádár-bérenceknek találtattak nagyon szélsőséges, régi vágású körökben. Alkalmam volt 17 városban, legalább 500-600 emberrel személyesen megismerkedni, az amerikai emigráció különböző köreit, bornírtságát és szépségét is megismerni, kiváló szellemiségű személyiségekkel kerültünk kapcsolatba.
Visszakanyarodván, nem sokkal hazatérésem után tudtam meg, hogy félállásba kerültem. Ami azért Romániában is kellemetlen volt, mert itt szabadúszásból még annyira sem lehetett fenntartani magad, mint Magyarországon. Semmi máshoz nem értettem, csak az íráshoz, elhagytam a tanári pályát, tehát 1985-ben kicsöppentem a pikszisből, ahogy később indokolták azért, mert a folyóiratnál, ahol dolgoztam, nem tettem le a garast. Nem írtam meg a kért – tőlem csak egyszer kértek – alkalmi verseket az elnök születésnapjára, az évfordulókra. Nem tettem le a garast, ugyanis garasom nem volt elég ahhoz, hogy letegyem. Magyarán ez annyit jelentett, hogy annak a két-három irodalmi lapnak vagy központi lapnak a főszerkesztő, akinek a Román Kommunista Pártot kellett szolgálnia, elvárta volna, hogy ne maradjon egyedül, és az írótársadalom is vonuljon föl mögötte. Akadt néhány ember, aki ezt megcselekedte, a többi nem, és teremhetett nagyon színvonalas irodalom, 1970-től és tovább. Jelzem a stációkat: Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, Kányádi Sándor Szürkület, Szilágyi István Kő hull apadó kútba, Székely János drámái és prózai munkái, Király László lüktető költészete, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár. Én egyetlen árva kötettel 8000 példányban jelentem meg 1972-ben, később átcsurgott valahogy, valamiképp a cenzúrán, Domokos Géza Kriterion-igazgatása jóvoltából, még egy verseskötetem, az Alagutak a hóban, de az én kedvem elment már attól, hogy vakondként alagutakat fúrjak, és tulajdonképpen itt van kérdésedre a válasz, hogy valóban akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét. Én írás nélkül is sokkal jobban belefáradtam abba, hogy fiatalkorom kerítésein áttörjek, homokgátakat rakjak, és fúrjam az alagutakat a hóban. Emellett meg kell mondanom, hogy az írás olyan, mint a biciklizés, ha egyszer belejöttél, nem tudod abbahagyni. Írok, csöpögtetek a mai napig is, nem jelentetek meg rendszeresen a sajtóban verseket, de ülök egy kis erdélyi völgyben, mely szülőfalumhoz hasonlít, írogatom az őszikéimet, csuklóból, reflexből, de teljes odaadással.
Szeretnék arról is beszélni, hogy az anyanyelvhez való kötődésem nem gátolt meg abban, hogy amikor 1972-ben – a Magyar Műhely meghívására – Szilágyi Istvánnal leszálltunk a Gare de l’Est-en a vonatról, ne érezzem magam otthon Párizsban, a világ közepén. Mert mikor megérdeklődtük, hogy ez és ez az utca hol van, és mi magyarul beszéltünk, magyarul válaszoltak. Az első ember, akibe belebotlottunk, magyar volt. Én ettől kezdve úgy gondoltam, hogy nekem nem kell a világ minden nyelvét megtanulnom, mert mindenhol vannak eligazító magyarok.
Szilágyi Istvánt nem nagyon ismerik még kollégái sem, komoly jogász és szerkesztő, ráadásul még jó regényeket is ír, nekem módomban állt, lehetőségem volt arra, hogy egy hónapon át egy franciaágyban aludva vele megismerjem ezt a különben oly titokzatos embert. Akivel a versailles-i parkban nem Trianont kerestük– megnéztük a Trianon Palotát is, ahonnan a mi múlt századi nagy romlásunk kezdődött –, hanem inkább teknősbékákat fogtunk. És Istvánnak a legnagyobb gondja az volt, hogy a versailles-i parkban fogott teknősbékát hazavigye a kisfiának. Ebben bőséggel áldott kirándulást sejtettem, én voltam a teknősbéka dobozának kilyuggatója és lapival való ellátója. Közben három hétre lementünk Olaszországba is, a teknősbéka persze megdöglött, de maga a szándék… Ha én Szilágyi István legnagyobb és legdicsértebb regényeit olvasom, vagy hallok róluk, mindig ez a teknősbéka jut eszembe, ez az alapgondolata mindennek, vigyek a fiamnak egy teknősbékát Versailles-ból.
Nemcsak néztem, de láttam és olvastam is. Bejártam fél Európát, az Egyesült Államokat, Kanadát, igaz, hogy nem azzal a céllal, hogy szállást keressek magamnak. A kultúrának azt a fölényét, hogy megjegyezzük a kávéházi beszélgetések bon mot-it, kissé, idegenként szintén értem.
El szeretném hitetni az érdeklődőkkel, hogy nem vagyok Székelyföld szívébe zárt kis amulett, nemcsak onnan villogok kifele, találkozhattam többek közt egy középiskolás gyermekcsoporttal is Lengyelországban, a Nemzetközi Költőtalálkozó vendégeként, 1985 novemberében, négy román költő társaságában, akik közül egyik később engem feljelentett. Azért jelentett fel, mert meghívtak mindannyiunkat egy francia középiskolába, ahol a négy román költőt lengyelre fordított verseikkel várták, illetve előadóművészekkel, a romániai írószövetség és a varsói román nagykövetség szervezésében. Én mintha csak odacsapódtam volna. Magyarul – kíméletes voltam – rímelő négy sort olvastam fel, olyan versből, mely hangjaiban is élt. És szereplésünk után, minden virágcsokrot, amit az előadóművészeknek és a négy román költőnek készítettek elő, mind nekem adták. Botrány. Természetesen a botrány fokozódott, az iskolaigazgató, aki történelemtanár volt, teára hívott bennünket a szobájába, és arról mesélt, hogy ő ismeri Románia második világháborús történelmi szerepét, és milyen jó az, hogy mi erdélyiek vagyunk és nemcsak romániaiak. Akkor a kollégák is hirtelen mind erdélyiekké váltak, ez történelmileg is fontos volt, jól hangzott Lengyelországban, ott, ahol Báthory Istvánt egy kicsit, vagy nagyon, de valamiképpen ismerik, és akkor beállít az igazgatói irodába két diáklány, kérnek, hogy adjak autogramot. Elém teszik az osztálykönyvet, ráírom azt a néhány szót, amit lengyelül tudok – Polak wegier dwa bratanki –, s próbálom továbbadni a kollégáimnak, de elveszik, megköszönik és elmennek. Nekik a többi aláírás azért nem volt szükséges, mert a román kollégák a lengyelországi francia iskolában szidták, hazaárulással vádolták Eugen Ionescót, a lengyel gyerekek egyik kedvenc íróját. Ezért aztán megsértődtek rájuk, s maradt a lengyel–magyar barátság az én nyakamban, nem tudtam mit kezdeni vele, de tudtak ők, a hazafi román poéták, akik otthon feljelentettek a pártközpontnál, amiért én a magyar delegációhoz csapódtam, Mezei Andráshoz, Spiró Györgyhöz, Kovács István révén Ryszard Kapuscynskihoz, elárultam hazámat azáltal, hogy csöndben maradtam, miközben lengyel diákok védik Eugen Ionescót a hazaárulás vádja ellen. Tényleg fél állásomba került volna ez a dolog akkor, a főszerkesztőm – nevét még mindig nem mondom ki – egy hét múlva utazott Lengyelországba, s már ezzel jött haza. Nekem egyetlen védekezési lehetőségem maradt: volt köztük egy jó román költő, Gheorghe Pituţnak hívták, kitől fordítottam is, emberi viszonyban voltunk, ő védett meg végül beadványok sorozatával. Elmondta, amikor felhívtam és kérdeztem, mi zörög ott Bukarestben, hogy kollégái, akik elnökdicsérő verseket írók volnának, feljelentettek, s ő rögtön írásban tiltakozott ellene. Központi Bizottsági szintre került a dolog. Én ezt nem szégyellem, nem röstellem, azért meséltem el, mert ebből tapasztalhattam meg személyesen is, hogy nemcsak nemzeti érzelem működik, de határokon átnyúló lengyel–magyar barátság is, ifjú szívekig lenyúló. Bujkáló viszony ez, a forradalmak bujkálnak a föld alatt, időnként kitörnek, időnként embereket pusztítanak, de a lengyel–magyar viszony nemzedékeken át lehullámzott olyan szintre is, ahol én is rátaláltam. Mindezt csak azért mesélem ízelítőül, mert mesélhetnék páneurópai élményekről is, de életem e kelet-európai élményei a meghatározóak. És azóta mosolygok magamban, mikor a népi-nemzeti jelzőt billogként sütögetnék rám.

– „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, életem legfontosabb eseménye” – mondja egyik esszéjében Kosztolányi. „Egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv” – írja Kányádi Sándor Apáczai című versében. Ennek kapcsán adódik a következő téma: a versben, illetve prózában gondolkodó ember viszonya a nyelvhez. Mi mindent tanult a nyelvtől, vajon lehet-e készülni a nyelvből, és bátran rábízhatjuk-e magunkat a mindent tudó anyanyelvre?

– Kosztolányi Dezső nagyon szépen fogalmazza élete legfontosabb élményét Szabadkáról jövet, de én Székelyföldről jővén, talán úgy árnyalnék, hogy legtermészetesebb élményem az, hogy anyanyelvem magyar. Ne feledjük soha, hogy kisebbségi létben időnként másként ejtjük a szót, és Kányádi Sándor nemcsak azt mondta, hogy egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk, hanem azt is, hogy be kell gyűjtenünk mindent, még a tájszavakat is. Nos, én anyanyelvem padlásán is szétnézve nem ódzkodtam az archaizmusoktól sem, a nyelvújítás előtti szavaktól sem, és a tájszavakat sem hagytam a szérűkön. Persze, igyekeztem takarékosan bánni vélük. Elő is fordult, hogy versmondó barátaim, színészek, megkérdezték, mit jelent egy-két versemben a jonhom szó? Amiért nyelvújítás előtti, milyen kár lenne lemondani erről a két szótagú komor kifejezésről, megfogalmazását legbensőbb bensőnknek, leglényegesebb lényegünknek. És mennyire kár lenne a mai magyar nyelvből kifelejteni fogalmazgatás közben. Vagy kérdezték, mi az a suvadásos domb? Hát, aki a Székelyföld vízmosásos partjain és tektonikus rengések rázkódtatta vidékein él, az már nem kérdezi. A nyelvet úgy tartom én a legtermészetesebb életelememnek, mint a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti, két fajta is, az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Be kell vallanom, hogy nem áll közel hozzám az a, főleg prózában, de versben is megszaporodott, laza germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a kötöttség látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban van minden rendű-rangú médiában, s amelyet én panyókára vetett anyanyelvnek, inkább vicogva kísért, mint a fogalmazás mélységeiig lenyúló koncentrálásnak nevezhetnék. Sétálgató, lófrálgató beszédnek érzékelem ezt, arra is célozva ezzel, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor, anna kidején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt nem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany János elsősorban a fedezet –, mint manapság. Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet szeretek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. És amiből fölsüt kínja, keserve, gyötrelme és szépsége a versnek. Ugyanúgy szeretem, csak kortársaim közül, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát. Szeretek Mezey Katalinnal a pesti buszra várni. Becsülöm Petri György direktebb beszédét és szándékolt sallangosságát. Tisztelem Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét. Vagy hogy egy más példával éljek: Tandori Dezsőnek azért mégiscsak azok a versei állnak közelebb hozzám, amelyek szinte klasszikus fölénnyel jelentik formakészségét, hatalmas fölényét a nyelvvel szemben, és nem az írógépből kiszivárogtatott, szándékos nyelvrontást is felvállaló szövegei, amelyek természetesen tükrei e kor ziláltságának, miként a groteszk és paradoxon mellett megférő tiszta forrásból érkező dallamkincs is. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, még ha ritkán is éltem vele, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogató-mentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző, és mélyből feltörő koncentrált beszéd képes. Természetesen nem soroltam fel mind az anyanyelvteremtő elődöket és kortársakat, Csokonai Vitéz Mihálytól Csoóri Sándoron át Kovács András Ferencig, és nem is áll szándékomban egy ilyen felsorolás, csak jelezném, hogy amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiségre is, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. (Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata igazán a nyelv őrzése és korszinten tartása.

– Farkas Árpád Másnapos ének (1968), Jegenyekör (1971) és Alagutak a hóban (1979) című köteteivel vált a második Forrás-nemzedék meghatározó költőjévé. A kritika eredeti hangú, igen karakteres, sokra hivatott lírikusként köszöntötte, és Féja Gézától Ilia Mihályon, Görömbei Andráson át Czine Mihállyal bezárólag egyöntetű elismeréssel fogadta költészetét. Erre a dicséretre utóbb A befalazott szószék (1985), illetve A szivárgásban (1991) című verseskönyveivel is rászolgált. Az olvasóközönség pedig az erőteljes férfiasságot elégikussággal vegyítő, Berzsenyi, Ady, József Attila és
Nagy László örökségét követő költőtől joggal várhatta a folytatást. A kilencvenes
években azonban a líra rovására publicisztikai és szerkesztői munkássága került előtérbe. Egy
Tiszatájbeli interjúban (1997. december) erről így nyilatkozott: „A költészetet eszköznek tartottam arra, hogy egy bizonyos korszakban a közérzetemről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a világot. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt.” Amikor egy ereje teljében lévő, nyelvnek és közösségnek elkötelezett költőember ilyet mond, annak nyilván nemcsak egzisztenciális,
hanem általánosabb okai is vannak. Az utóbbi időben változott-e a verssel, a versírással kapcsolatos véleménye, esetleg remélhetjük-e, hogy rövidesen újabb verskötettel lepi meg az olvasókat?

– Nem szeretnék erről többet beszélni – hiszen önmentegetéssé fajulhatna a dolog –, mint amennyit versben lehetett. Én valóban, mint aki máshoz nem nagyon ért, a költészetet egyetlen eszköznek tartottam arra, hogy jelentsem a kort, amelyben élek. Méghozzá nem is hatástalan eszköznek, és ezért történhetett, hogy a hetvenes évek elején már megfogalmaztam és kijelentettem, mondhatnám utólag, elég nagyképűen: nem fogadok fölibém rendet, csak amit magamnak én teremtek. Nos, gondolom, ez eléggé direkt beszéd, és ezt juttatnám eszébe azoknak a megítélőimnek is, akik később, nemcsak engem, de az egész a kilencven előtti nemzedéket is a metaforikus beszédbe való meneküléssel vádolták, és azt állították, hogy tőlünk talán csak sorok között lehetett volna olvasni. Az igazság az, hogy nagyon-nagyon mélyben, szorongva éltünk és éltük át ezeket az éveket, annak ellenére, hogy magáról a gyermekkorról, serdülőkorról, kamaszkorról az imént meglehetős derűs képet festettem.
Kilencvenben, a változás hajnalán, Kányádi Sándor azzal nyitott nékem ajtót: Isten hozott, a költők ideje lejárt, most a politikusok következnek. És ez így is történt, annak ellenére, hogy ő sem tudott ellenállni elvarázsoltságának, és ha nem is oly szájtartással, mint a korábbi éveikben, tovább írogatta verseit. Én úgy éreztem, hogy ha valami kis révbe érhettem volna mindazzal, amit úgy fogalmazok meg, hogy tétje volt a verseinknek, és érdemes volt megírni őket, akkor tetőre is érkezhettem volna. Természetesen nem történhetett ez meg. Elsősorban azért nem, mert a rendszerváltással együtt, legalábbis Erdélyben, megszületett a szövegek egyfajta új revíziója, anélkül, hogy a szövegeket ismerték, vagy legalább újraolvasták volna. Hogy ma már hiábavalónak érzem mindazt a koncentrált, önmegvalósítónak is szánt s tovazengett jelentést a völgyből (Áprily szavaival élve), annak – meg kell vallanom – valóban irodalompolitikai okai is vannak. Azt hittem, hogy mikor a szólás szabadsága az ember fölszabadulása előtt robban, némi kis megbecsülés árad majd azok felé is, akik az idáig hozó utat, ha csak gyertyafénnyel is, de világították. Ezzel szemben, mindazoknak, akik csak paradigmaváltás címszó alatt tudtak beszélni az új lehetőségekről (miként nemrégiben játszadoztunk a szavakkal), paradigmájukba szállt ez irányú bátorságuk. Ők már kevésbé olvasnak visszafele, mikor egymást is alig. A legfiatalabb nemzedékre vagyok büszke, itt erdélyi lírikusokra, prózaírókra gondolok (Orbán János Dénes, Sántha Attila, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, György Attila), akikkel hamar barátságba és szóértésbe tudtam keveredni. De az a néhány kritikus, aki tévedéseivel telehalmozta a kilencven előtti literatúránk megítélését, gondolok Szilágyi Domokos vagy Páskándi Géza megítélésétől a Sütő András iránti korai fanyalgásig, azok úgy vélték, ők lesznek majd itt a paradigmaváltás karmesteri pálcájának hordozói. Hát nem így történt, de meg kell mondanom, hogy sikerült nagyon megsértődnöm – vállalom ezt, időnként Márai Sándort szoktam idézni, akihiába jelentette ki ’43-ban, hogy úriember és író nem sértődik meg, később, aggastyánként sértődötten lőtte fejbe magát 91 éves korában, az Óperencián túl. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy úgy kell megújítani a költészetet, hogy rendszerváltásokhoz alkalmaztatjuk rövid szócsűréseinket és -csavarásainkat. Nem hiszek abban, hogy van rendszerváltó költészetmegújítás; a költészet annyira személyiségfüggő, hogy ha erőszakot tesznek rajta, azt mindenképpen megsínyli. Nem hiszek abban, hogy a magyar líra – de a próza is – melynek egyik legnagyobb erénye a képes beszéd, a metaforahasználat, rejtegette volna a líra mögötti személyiséget. Tapasztalataim szerint, tessék visszaolvasni, azóta, mióta uralkodik, és vándormetaforákkal vagyunk terhesek és gazdagok, a lírának ez a szép tulajdonsága csak felerősíti, csak gazdagabb effektusokkal látja el azokat az erényeit, amelynek célja mind közelebb és közelebb, megszólító közelségbe kerülni azzal, aki kézbe veszi és olvassa. A metafora nem arra szolgált a verseinkben, hogy elbújjunk mögé, nem vakondok lét az, amit az Alagutak a hóban című versemben kikezdtek, hanem valóban az egymást keresés kétségbeesett hangsúlyozásának igénye. A képi kalapálás nem valami újféle bádogosmunka volt, amely vaskerítést vonhat az üldözött és üldöző közé, a kinti és benti világban sínylődés közé, ellenkezőleg, dolga és szándéka a kétségbeesés, a remény szívhangjait ellátni kellő vitaminnal, felerősíteni s lombosítani. Nos, megvallom, pontosan láttam és tudtam, főleg a kilencvenes években, hogy a költészet szerepe megszűnt annak lenni, amit addig betöltött, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években voltak olyan találkozók, ahová nagyobb közösség gyűlt össze, mint a kilencvenes évek friss pártgyűléseire és mozgolódásaira. Megértem, hogy a politikai mozgástér vette át – időlegesen – a szerepét. Amit körülbelül két hónapig találtam helyénvalónak a magam részéről, de amiben én nem óhajtottam részt venni, mert ahogyan annak idején nem fogadtam fölibém rendet, úgy a rendetlenséget, a rendnélküliséget sem voltam hajlandó elfogadni. Ezért vonultam arra a terepre, s rögtön be kell vallanom: végeredményben nem bántam meg, amely közvetlen kapcsolatot jelent a lüktető szennyel, sárral teli, de mégis alakulóban lévő napi léttel, az Erdélyben magyar szót, nemzeti igényt hordozó sajtóhoz. Kezdetben publicisztikát is írtam, s nem is keveset, annak sem találtam később értelmét, mert hogyha olyan igénnyel szól, ír közvetlenebb hangon a világ dolgairól az ember, hogy annak valami gyakorlatiasult, tárgyiasult értelme is legyen, akkor ez nem történt, nem történhetett meg, ezért maradtam a lapszerkesztésnél. Ez már tizenöt éves dolog, ami magyarán azt jelenti, hogy vállaltam, hogy ízlésemmel, eszmeiségemmel, amely nem szakállszárítón alakult, meghatározzam egy lap, nagyon kiváló publicistákkal rendelkező napilap, a Háromszék arculatát és nemzethez való kötődését. De, természetesen, amint már említettem, az ember nem tudja abbahagyni a versírást sem teljesen, csak már nem azzal a régi lendülettel, inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim. Tehát azt tudom válaszolni a kérdésedre, hogy lehet, lesz új verseskötetem is, egyelőre őszikéket írok, fogalmazzunk szerényen, melyek kiegészítik az eddigi világomat, és szeretném összegyűjteni az első verseimtől kezdve a későbben születettekkel egy olyan kötetbe, amivel bemutatkozhatnék egy-két újabb nemzedéknek, mely legjobb esetben is csak hallomásból ismerheti versbéli szándékaimat, s mely lehet, nem lepi meg az olvasókat, de nem is óhajtok meglepetéseket szerezni, csak közérzetet jelenteni a völgyből.

– A nagy elődök, az egykori és mai pályatársak gyakran felbukkannak műveiben. Beszéljünk most az ún. művészportrékban és egyéb idéző-, szólító költeményekben megjelenő minőségeszményről és emberideálról. Milyen indíttatásokat, miféle ösztönzéseket kapott például Petőfitől, Adytól, Kós Károlytól, Tamási Árontól, Nagy Lászlótól vagy éppenséggel Sütő Andrástól, Kányádi Sándortól és Lászlóffy Aladártól?

– Én, aki megrendelésre verset írni hajlandó soha nem voltam, utólag rájöttem, hogy minden vers némi alkalomhoz kötődik: például (kéretlenül néhány költő-író előd portréját prózában is megrajzolva, de versben is megfogalmazva) születésnapi alkalmakhoz, finoman fogalmazva: transzcendentalitás születésnapokhoz. Soha nem röstelltem azt, hogy kisgyermekként úgy tanultam járni, hogy belekapaszkodtam apám kabátujjába. Azóta is minden kis finom mankóba belekapaszkodom, légyen az Petőfi Sándor szablyája, bojtja, melyet nem túl sokat használok, légyen az Arany János kalapja, légyen az Ady Endre vad, szent fején a hajszál, légyen az József Attila például, akinek költészete akkor ért el bennünket, tizenéveseket, amikor sikerült már az iskolai tananyagból kinőve nemcsak proletárköltőként látni őt, hanem véle ülhetett a semmi ágán szívünk. Minden önmagát kereső és minden önmagából kézzel-lábbal kimutogató ember igyekszik megkeresni minden oly lehetőséget, amelyben megfogalmazhatja magát. Remélem e sokaságnak epigonja nem lettem, de ha lettem, ily-oly utánzója, azt sem röstellném túlságosan.
Két piciny kitérőm lenne – miként fogalmazod: a minőségeszmény és emberideál keresése kapcsán. Én most csak szóba hozok, mert kifejteni életem hátralévő részére tartozik, két nevet, az Illyés Gyuláét és a Sütő Andrásét. Annak idején, mikor még arról beszéltem egy asztaltársaságban, hogy nem szeretnék nagyságok fényudvarában sütkérezni, saját glóriámat mondataik fényénél szidolozandó, akkor a Százéves vendéglő asztalánál, még a hetvenes évek elején, fölállt Oláh Jancsi, elballagott a telefonfülkéig, és visszatért odavetvén: délután öt órakor Illyés Gyula vár. Egy órát töltöttünk Illyésnél, és ez alatt, ebben a szűkre fogott beszélgetésben beigazolódott, az elfogultságból is kilazulva, hogy valóban azzal a személyiséggel találkozhattam, és később többszöri alkalommal visszaigazolódott ez, akinek költői és emberi lénye egyfedelű. Nos, ezt azért hozom szóba, mert alkalmam volt megtapasztalni Magyarország-szerte, hogy mily kemény, igazságtalan, leszámolási támadások érik Illyés Gyulát már csak azért is, mert egy korszak, egy hosszú-hosszú, két rendszeren átívelő időszak költőfejedelme volt. Hogy miként vész el a magunk kis zsákvarró tűjének keresése a hatalmas kazlakban ma is, és hogyan akarjuk naggyá fészkelődni magunkat a porból, a semmiből, igazolja az, hogy a korunk másik nagy szellemi teljesítményét fölmutató (s ez erdélyi vonatkozású) Sütő Andrást még bakanccsal, lábbal tiporják, abszolút ideológiai és nemzeti-nemzedéki (már ilyen is van!) meggyőződésű kis kullancsok. Természetesen nem féltem, mert, ugye, amikor a kullancs bakancsot visel, abból kilépik a lába. Nem én találtam ki, hogy vadászatok jöttén a kisvadak fűbe, avarba lapulnak, a madarak felhessennek, csak a nagyvadakat teríti le a golyó. Vitázni sem itt óhajtok, hátralévő éveim feladatává válik végignézni ezt a gyalázatot, és elemző szóval majd hozzászólni.
Ami a névsorunkat illeti, nagyon rögtönzött. Én valóban mintha születésnapjaimra írtam volna másoknak verset. Legegyszerűbb talán az lesz, ha megpróbálok belőlük kapásból idézni egy-egy mondatot, s ezzel jellemezni azt, hogy ilyenkor a magamfajta ember tulajdonképpen rendkívül önző poéta módon mindig magáról beszél, és magával óhajtja kitüntetni a szóbahozottat, így hogyha azt mondom, hogy Petőfi Sándor, akkor: Elég kín így is, hogy szomorú fű nő Segesvárnál a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. Ady Endréről szólva: Nem kell már lant, sem cimbalom, tornázó vágyaknak tora, csak Ady Endre ostora, csak Ady Endre ostora. Tamási Áron pedig egyszer csak fönnmaradt egy felhőn, ezernyi színből font kötele fordított, homorú szivárványként ragyogja be a tájat, s fekszik Ő állára könyökölve, hogy ha fellegek árnya tévedne faluja fölé, elfújja. Hát, Istenem. Kós Károly kilencvenötödik születésnapján a szembejövőnek szólt a biztatás, magamra is rászólva: Szegd fel fejed, szótlan fejed, a jódos fényben lesütöttet. Még zúg a szél körötted, még zúg a szél körötted. Ötvenedik születésnapján Szovátán Nagy Lászlónak adtam át azt a néhány soros verset, miszerint voltam én harmadfű csikó, a csihadó időben, megdöbbent, és megkérdezte tőlem ez a lovas ember, hogy mit jelent az, hogy harmadfű csikó? Azóta sem hiszem, hogy ne tudta volna. De tőle azt idézném, ami ama időre vonatkozik, amikor a Himnusz minden időben című kötetét tőle megkaptam. Nem zabra ment a játék, megfontolt vihánc volt, midőn jászol elé kötni eljövének ők, jó szűgyelős hámmal, nyereggel, zablával, csikóbőr kabátban a tűvétevők. És Sütő Andrást arra biztattam: Sürgess hát létben megeredt, megváltó hajszálereket, kitessék minden megőriző szándék. Ez persze a versnek nem a legjobb sora, de kapcsolódik a Kós Károllyal való magam biztatáshoz. És természetesen megszólítottam Lászlóffy Aladárt, aki történelmet járt emberként többet tud annál, hogy nem lehet élni jelen időben. Kányádi Sándornak írt összekacsintó és örökkön összebékülő sorokat szántam, miszerint Volnánk csak jámbor hegedősök, kórémuzsikával, pici furulyával, szorongó torokkal, elkékülő szájjal, görcsberándultan is fújjuk, ugye bátyám, végső pillanatig, miként ama zenekar a Titanic fedélzetén. Érdekes módon, mikor új antológiák jelennek meg, akkor mindebből egyetlen darab nem kerül be azokba. Például Weöres Sándorhoz is írtam verset, könnyedet és játékosat, jelezvén, hogy tőle is sokat tanultam, azt antológiadarabbá avatták, de ezt a többit, ezt a komor, számonkérő és önmagam/önmagunk iránt dörömbölő hangot már kortársaim, ifjú antológiaválogatók, nem óhajtják figyelembe venni.

– „Amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat” – olvashatjuk József Attilánál. Egy Önnel készült beszélgetésben mintha erre rímelne a következő gondolat: „A vers tulajdonképpen arra való, hogy tisztítsa az ember érzelmi és szellemi járatait.” A versbarátnak legkevésbé sem nevezhető XXI. századi létabszurditás idején vajon miben áll a költészet, ezen belül pedig az abszolút viszonyítási pontnak tekinthető József Attila-líra különleges tudása és jelentősége?

Az idézet, amelyet József Attila szavaival nagylelkűen egybefűztél, mai napra szóló meggyőződésemet juttatja eszembe, miszerint az ember sok érzékszervét ki is cserélhetik, teljesen újjávarázsolhatják az ajkait plasztikai sebészek, új fogsort teremthetnek neki, de ha a szíve nem tiszta, ha szíve és tudata történelmi meghasonlottságban szenved, mert a történelem áldozataként beszélünk egy életkor után magunkról, akkor bizony tisztítgathatjuk mások érzelmi és szellemi járatait, harapni és csókolni már nem tudunk.

– Egyik írástudó barátom nemrég azt találta mondani, hogy manapság egy számítógépes alapkurzus nagyobb jelentőséggel bír, mint hét évszázad magyar költészete. Ennek apropóján kérdezem, hogy ami Janus Pannoniustól kezdve Balassin, Csokonain, Petőfin, Vörösmartyn, Arany Jánoson és a Nyugat-lírán át Szilágyi Domokosig, Király Lászlóig fölépült, az Farkas Árpád számára milyen értéket képvisel? A teljesítmény nagyságát és minőségét tekintve a kápolna, a templom, avagy a katedrális lehet-e a találóbb metafora?

– Nemzetben gondolkodó ember lévén, magam is könnyedén meghatározom azt a szellemi vonulatot, amely nevekkel fémjelezhető. Ezt a névsort szoktam mondani, persze kissé bővebbé kiegészítve, és mindig szorongva attól, hogy hány s hány maradt ki belőle. A kérdésed nagyon-nagyon izgalmas, mert eszembe juttatja, hogy Ady szerint még a templomot sem építettük meg. Nos, eltelt annyi idő, és vannak középkori templomaink, sőt Szent István-koriak is, Makovecz Imrének is hála sokat építettünk mostanában, de Ady Endre temploma a nemzet egészét jelenti. Nem épületet keresünk, hanem István király templom-álmát. Vagy ahogyan mi addig visszaálmodunk. Megtekintvén Európa-szerte annyi katedrálist, szülőföldemen annyi épülő új, hál’ Istennek nagy ívű templomot, és szerzetesek kis kápolnáit is látván, mégiscsak a legnagyobb gondolat mögé szegődnék, miszerint nem egyetlen ember munkája egyiknek sem a megépítése. Vannak elszánt poéták, akik mély öniróniával káromkodásból óhajtottak katedrális építeni, sikerült is nékik, sajnos, egyre kevesebben látogatják. Pedig nem tartoztak az építők közé azok, kik csupán önmaguknak állítanak oltárt, s ezért hosszú távon hívőkre nem találnak. Kápolnában valóban lehet egyenként imádkozni. Én a nemzet templomáról álmodozom, arról a talán soha meg nem épülő építményről, amely téglák és kövek nélkül is összeáll egyszer, mert pillanatnyilag még a templomot sem építettük meg. Ady Endre óta sem. Tessék egy pillantást vetni a magyar társadalomra s az egész Kárpát-medencében szétszakadt nemzetrészekre, magyarságunkra szanaszét a világban. Megvallom őszintén, én azért cincogok, azért pengetek-pengetek brummogtatván húrokat, hogy ha a templom majd megépül, én legyek a templom egere, ha már morzsa amúgy is oly kevés hull.

– Miközben Kányádi Sándorról írott disszertációm vége felé jártam, egyik, irodalomban is jártas színművész ismerősöm (Sziki Károly) azt a jogos észrevételt tette, hogy ilyen erővel az igencsak megkerülhetetlen Farkas Árpádról is értekezhettem volna. Magam is úgy gondolom, hogy a rápillantó tanulmányok ideje lejárt, és meglehet, valaki már monografikus igénnyel foglalkozik az Ön életművével. Ezen a ponton nem kerülhetem meg a kérdést: fontosnak tartja-e a kritikusi véleményeket és bírálatokat? Fokozottan figyel-e itthoni és itthoni író- és költőtársai (Ferenczes István, Czegő Zoltán, Csiki László vagy Csoóri Sándor) visszajelzéseire?

– Hogyne, a poétaember, ha nem vallja is be, narcisztikus lény, nézi a saját tótükrében és más tavak tükrében magát. Középkorú lehettem, mikor váratlanul összeszámoltam, hogy több verset dedikáltak nekem például nagyon kezdő és nagyon jelentős tollak, mint amennyit én magam írtam. Mondottam is nagyképűen, én költő szerettem volna lenni, nem múzsa. Hát ezt csak épp az álszerénység elkerülése végett adom át, a lényeg mégiscsak az, hogy magam azóta, szinte nem hiszik el barátaim, csak örömet érzek, ha jó teljesítményre látok, és soha irigységet – annak ragadozó formáit legalábbis – nem tapasztaltam. Amennyire tudom, követem társaim munkáját és útját, és most felsorolhatnék, illenék is megtennem, félszáznyi nevet. Nagyon-nagyon fontos számomra, hogy például meg is testesüljön a költő. Hatvanadik életévemre ajándékba a Székelyföld szerkesztőitől, Ferenczes Istvánék jóvoltából, Fekete Vince szerkesztésében kiskönyv-amulettet kaptam ajándékba, mostanság jött divatba, egyetlen példányban készül a címzett számára. Hatvan Farkas a címe, telis-tele barátaim írásaival, legszebb könyvem. Tulajdonképpen gyászjelentés helyett szállítják a szerzőnek, aki túlélte önmagát. Unokáim kiharcolták, hogy nyomjanak nekik is egy-egy példányt. Én is, mint minden hiú lény, lesütöm szemem, ha dicsérnek, de az igazi kritikát, ami elemző tanulmány formájában jelentkezett, Kis Pintér Imrétől kaptam, azt hiszem, pályám közepén, és Görömbei Andrástól, akinek elemzésében kevesebb volt a kritikai elem. Az egyik megbolygatott és tollal egy kissé földhöz szegezett, hadd hánykolódjam, nézzek dolgaim után, a másik szárnyakat adott, de sajnos a szárnyaim leégtek a napban, és úgy látom, hogy Kis Pintér Imre elvárásai annyira teljesültek be rajtam, mint amennyire ő tudta kritikusi pályáját kiteljesíteni. Tehát elégtételérzés nélküli vagyok, mikor viszontdicsérem kritikusaimat, élőket és eltávozottakat – Féja Gézától Czine Mihályig –, és mindig azt mondom, mindenképp magunknak kell végigjárnunk utunkat, nagyon-nagyon segít a sövényszerű odafigyelés és a tághatár-nyitogatás körülöttünk, de mégiscsak magára utalt az ember. Magam bőrén megviseltek árán tudom megbecsülni az értékteremtő társakat, de mégis magányos aréna ez, amelyben partner nincs, ha boksz, akkor önmagaddal bokszolsz, ha küzdőtér, teljesen önmagadra vagy hagyatkozva. S miként barátom jegyzé meg jó fiatalon: magadat eszed és abból élsz.

– Egyik, jó két évtizede született versében (Ha sírokon hajt ki a remény) a következőket fogalmazta meg: „...énekeltem csak félelemből a rettenet ellen, / tizenkét sírásó ember verejtékhitével, / az együvétartozás ribanc reményével / állva meg itt a Temetődombom, / zúgva szemben a széllel: / félni kell bátran! S élni. Élni.” A nyilvánvalóan ars poeticaként is olvasható sorokat utóbb hogyan árnyalná s mivel egészítené ki a szerző?

– Nem szívesen árnyalnám még így, meghitt beszélgetésben sem tovább, inkább világibb, anekdotikus történettel emlékeznék a vers fogantatásának körülményeire, hisz ez az a vers, az egyetlen alkalmi versem, amelyet a szóban sem forgó szerkesztő a felszabadulás 40. születésnapjára kért az akkor negyvenéves romániai magyar poétától. Ez tehát 1944–84-es dátumot jelent. És belőlem ez bukott ki, friss és nagyszülőt temető élményként. Akkor a főszerkesztő ezt a verset hozzávágta rovatvezető-kollégámhoz, aki gyanútlanul közlésre javasolta. Természetesen valamivel később egy másik irodalmi lapban megjelent, és mondhatnám: csonkítás nélkül, csak egyetlenegy betű veszett el a kanyarban, amely az egésznek értelmét hordozta volna. Az a bizonyos sor így hangzott: Én költő nem voltam, én csupán féltem, énekeltem félelemből a rettenet ellen. Nos, az innen lenyisszantatott „f” betű nélkül így hangzott: Én csupán éltem… Micsoda különbség egy sírok közt fütyörészgető legény és egy hedonista férfi magatartása között! Érdekessége továbbá az, hogy ezt a félelmet én úgy vállaltam fel, mint aki nem a bőrét, hanem mindannak, ami értéket teremtett, termelt az elveszítését félti.

– A „műveld a csodát, ne magyarázd” intenciójára gondolva kérdezem, milyen gondok és feladatok foglalkoztatják jelenleg, és milyen tervei vannak a jövőt illetően?

– Amikor barátom nagyanyjától időnként megkérdezték (és megkérdezhették volna az enyémet is): Most épp min gondolkodik, Erzsi néni?, röviden, tömören csak ennyit válaszolt: Én biza ezen a kicsi széken, amin ülök. Hát ülök én is itt egy kis padon, a Keleti-Kárpátok karéjában, a tornácon, a völgyben. Aki látott már futószőlő levélfonákján megpirkadni napfelkeltét és megvillani naplenyugtát, szőlőlevél-réseken át tudott nagyon-nagyon messzire látni, mert jövés-menései közben megtanulta, az elhiszi nékem, hogy csupán annyi foglalkoztat: küldhessek némi jelentést időnként a völgyből.


A Magyar Napló 2005/augusztusi számában megjelent beszélgetés javított változata. (A szerk.)'



.: Farkas Árpád