Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaMózes Attila


Zsibvásár, avagy „Filléres emlékeim” (Bródy János)

– György Attila beszélgetése Mózes Attilával –


– Tisztelt Mózes úr! (Azt hiszem, ez Számodra is elég frivolan hangzik...) Kedves druszám! Képzeljünk magunk elé egy üveg jó bort, és egy beszélgetést arról, hogy milyennek látszik a Te szemeddel a világ. Apropó: milyen bort szeretsz?

– A Mózes úr valóban nem illik sem hozzám, sem a Te szádba. A „druszám”-at viszont kijavítanám egy szóösszevonás erejéig: druszilám, azaz drusza + Attila, hogy ezzel a nem is túlságosan szellemes, elmetszett és összetoldott, újszülött szörnyszóval éljek. Ami pedig a bort illeti, ez velem kapcsolatban nem is „kissé illetlen és ildomtalan”, hiszen aki ismer, jól tudja, hogy töményissza vagyok, a javából (sajnos), s hozzá még a legerősebb-vadabb égetett szeszt vallatgatom. (Még sajnosabb!) De azért készségesen próbálok válaszolni kérdésedre: a könnyű, félszáraz asztali (vörös)borokat részesítem előnyben, amiben csak az a hiba, hogy nehezen megy ettől a berúgás, márpedig a bölcs orosz ember szerint „félig berúgni ablakon kidobott pénz”. Látod, máris támadásba lendültem, meg nem hazudtolván önmagam. Ismét csak sajnos: mindig is közismerten őszinte ember voltam, ismét csak meg nem hazudtolván önmagam. És sokadszor is sajnos: mindig őszinte ember voltam, na!

– Lassan húsz (?) éve egy szerkesztőségben, a Helikonnál dolgozol. Mintha véletlen lenne: az utóbbi időben bizony egyre kevesebb könyved, írásod jelenik meg. Van összefüggés a „megállapodott élet”, a szerény, ám biztos egzisztencia és az alkotókedv között?

– Bizony, elmúlt harminc éve, hogy ebben a szerkesztőségben töltöm életem egy részét, mert hozzászámítom ám a jogelőd, az UTUNK éveit is; nem szeretnék éles határvonalat vonni a kettő között, bár bizonyára van. Ami viszont nincs, az ama bizonyos „megállapodott élet”. Én valószínűleg már sosem fogok megállapodni, talán azért, mert mindig is arra vágytam. Ugyanis mindent tökéletesen csinálok, csakhogy tökéletesen fordítva. És/mert: mindig vagy túlságosan hamar, vagy túlságosan későn érkeztem mindenre, soha időben. Aminthogy mindig vagy túlságosan fiatalnak, vagy túlságosan öregnek érzem magam, de „sosem vagyok a koromnál”. Magam sem értem ezt, de már nem is igyekszem megmagyarázni, még önmagamnak sem. Hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet közlök, annak viszont az lehet az oka, miszerint úgy érzem, manapság – legalábbis számomra – az írásnak nincsen tétje. Meglehet ostobán hangzik, de nincsen „ellenségkép”, mert az elmúlt időben bizony volt, hiszen – a nem túl tehetséges „pályatársaktól” eltekintve – figyeltek ránk, gyanakvással, gyűlölettel, amivel azt sugallták, a tevékenységeddel, a léteddel is veszélyt jelentesz, „közveszélyes vagy” – tehát fontos! Most pedig... Most meg bárki megjelentetheti a könyvét, ha éppen erre szánja a pénzt. Veszem észre: nemcsak az irodalomban, hanem a szellemi élet egyéb területein is „dübörög”, nyomul a középszer, nyomában sunnyant a kisszerű senkik hada – közép-hiénák és kis sakálok szimatolnak préda után mindenféle szavannákon, amint azt a nagy ragadozók megszabják nekik. Ahogyan hagyják. Látod, máris kiadtam magam a dühömmel együtt, pedig ez sem ildomos (úm. ésszerű) manapság. Mindenütt a dilettánsok jól ismert gátlástalanságát és ízléstelenkedését tapasztalom, amitől nemcsak a közléskedv, de az életkedv is meghőköl. Médiákban, írott és képi médiumokban (ahogyan azt manapság mondják, bár én beérném az írott, meg a mozgóképes sajtó megnevezéssel is, ha már jobb nem akad) tombol gátlástalanul a nyakló nélküli dilettantizmus, ami legnyilvánvalóbban a nyelvi romlásban, elsivatagosodásban mutatkozik meg, s mostanában talán ez az egyetlen dolog, ami felbőszít: amikor a Nemzeti Színház igazgatója nem tud, csak „igazándiból” beszélni valamiről (mi ezt még a „Kindergartenben”, „spílhózniban”, a homokozóban kuporogva is szégyelltük volna kimondani); amikor a kulturális és oktatásügyi miniszter csak „durván” képes fölbecsülni valamit úgy hatszor-hétszer egyetlen interjú során; amikor egyik vezéresztétánk (valamikori haverom, jóemberem) szerint irodalmunk helyzete „aggályos”, és így tovább, hogy a vonatkozó-névmások használatának misztériumáról és az úgynevezett médiasztárok nyelvezetéről már említést se tegyek „fizikálisan”, úgy a huszonhárom Celsius-fok „magasságában” stb. Mindez már nem is nyelvromlás, ez szántszándékos nyelvrontás. Mintha valakik arra szövetkeztek volna, hogy tovább szegényítsék a Kazinczyék által már amúgy is megcsonkított nyelvet; lásd az elsinkófált igeidőket, amelyeket értőbb-figyelmesebb-gondosabb nemzetek megőriztek s használnak még ma is. (Nálunk csak nagyon öreg székelyeknél lelhető fel némi nyomuk.) Te mint prózaíró ezt pontosan érzékeled és fájlalhatod. Mert nekem többnyire csak Proust jut eszembe, valahányszor idősíkokat kell váltani-keverni-összevágni. Hogy azoknak a franciáknak, olaszoknak, románoknak, spanyoloknak, portugáloknak, németeknek mennyivel könnyebb, azaz ennyivel is könnyebb dolguk van! Három emberfajtát ismerek, amelyik meg van győződve a saját – no nemcsak fontosságáról, hanem: – nélkülözhetetlenségéről; e három: a néprajztudós, a politikus és a... nyelvész. A nyelvészek viszont ugyancsak gátlástalanul szidalmazzák, csepülik az írókat, költőket; amint azt Láng Gusztáv egykori tanárom és barátom szemükbe nevetve kéri rajtuk számon: hogy akkor meg miért veszik a példamondataikat a szépirodalomból?! Ugye, milyen visszás? No nem az, hogy honnan veszik a példamondataikat, hanem hogy akkor ők miért léteznek nélkülözhetetlenül. Mert van egy olyan tétova sejtésem, hogy a nyelvet az anyaméhi állapotunkból kell magunkkal hoznunk, pallérozottsága viszont irodalmi műveltségünkből fakad, többnyire anélkül, hogy megmagyaráznák (agyonmagyaráznák) nekünk a nyilvánvalóan létezőt. Ó, én ezzel nem óhajtom elorozni senki kenyerét, csak éppen Arany János jut eszembe...

– „Boldogult úrfikorodról” sokat hallottunk, akik Téged személyesen is ismerünk. A hajdani Oncsa-telep... a hajdani „mestervívó”... És mégis, Te vagy az egyik legkevésbé ismert előéletű erdélyi magyar író. Mit hoztál magaddal ebből az „úrfikorodból”?

– Hm. Sőt: hú! (Ezt is hogy utálom!) Ez ám a jó, könnyű kérdés! S még szerencse, hogy a mestervívót idézőjelbe tetted, mert az aztán igazán nem voltam, hiszen gyorsaságom minduntalan csuklóm enyhén szólva is gyöngécske voltát szenvedte meg. Ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg Markó Bélát, akivel hajdanán le-leültem szkanderezni. No de ne dicsekedjünk hiányosságainkkal... Az viszont tény, hogy meglehetősen viharos és viszontagságos ifjúkorom volt, attól a kamaszkori kockázatvállalástól eltekintve, hogy nekem, a belváros-peremi „úrifiúnak”, a szülői szigor kijátszásának (jól nevelt gyerekhez nem illik!) kockázata mellett sok minden egyébbel meg kellett küzdenem, amíg kijutottam arra a terepre, amelyik végül is „személyiségalakító jegyeim” egy (fontos) részét szolgáltatta. Bizony, egy ideig ciki volt kiszökni a térre; egy ideig, aztán már nemcsak mentem, hanem megálltam a saját lábamon ott, azon a nem is veszélytelen területen. Ám elmondhatom: én bizony nem csak a saját írásaimból ismerem a kültelket, amint azt gyakorta szemére vetettem egy ugyancsak marosvásárhelyi (jó) prózaírónak, szintén druszilámnak, hogy a mellbőségét meg ne adjam. Hogy keveset tudtok az élőéletemről, azt – hiszed, nem hiszed – velem született és belémnevelt szemérmességemnek „köszönhetem”. És nem köszönöm, mert az nem mindig célravezető. Elárulom: egyebekben viszont egyáltalán nem vagyok szemérmes, hisz előbb utóbb úgyis kitudódnak a dolgok; ilyen egy-egy látványosabb párkapcsolat, féktelenebb dorbézolás, mert itt Erdélyben ez, s az a város is olyan – ahogyan azt a megboldogult Bajor Andor mondta volt –, mint egy kisváros és egy metropolis keveréke: berúgsz az állomáson, öt perc múlva tudják a főtéren; leütnek a főtéren, három napig a kutya sem vesz észre.
Oncsa-telep! Álmaim, vágy- s rémálmaim egykori (el-)elért színhelye, novelláim gyakorlótere, ahol célba vehetted a (vélt) mindenséget. Mikrovilággá zsugorított („zanzásított”) univerzum. Hol testet-lelket-elmét pezsdítő, hol lehangolóan sivár, szürke, kegyetlen, durva, de sosem embertelen. Nem is tudom: van-e még, vagy volt-e már? Csak annyit tudok, hogy mindenképpen prózába kívánkozó, kérezkedő, sőt, egyenesen kelleti, „beköveteli” magát. Nagy utazásokat helyettesít, benne érzed a négy világtáj huzatát és illatát, vagy éppen bűzét, s e huzat a lábad elé sepri világok szemetét, porát és szépségeit. Pedig a pofon ott is csak pofon, a tiltott, bujkáló szerelem/szeretkezés ott is nemibetegségeket terem. Egyszóval varázsa van, s én ezt a varázst most otromba módon túllihegtem, nem tudván megtartóztatni emlékező-magam. Hát igen, az elbeszéléseimben mindez visszafogottabban jelenik meg. És valóságosabban, nem egy öregedő, végül is születésétől fogva érzelmes „vagány” szemüvegén – mindkét értelemben vett szemüvegén – keresztül láttatva. (Ismered ugyebár Kern András Lövölde-tér című, fájdalmasan szép dalát...) Szóval az Oncsa tulajdonképpen reakcióként, „visszaütésként” következett arra a tényre, hogy kispolgári környezetemben bizony többnyire öregek fordultak elő, a hátsó udvarban tengődő Ilus nénitől (Nyírő József frissében hazatelepedett özvegye) az áldott emlékezetű Bea tante francia-, később némettanárnőmön keresztül a vasárnap délutánonként fehér ingben és „hózentrágerben”, törköly mellett a blattot verő (és közben cifrán káromkodó) öregekig, akik, ahogyan az már illett, megjárták Doberdo és Isonzo poklát, hiszen egyetlen korán elhalt nagyapámon kívül nekem megadatott életem hajnalán, minden déd- és nagyszülő óvó szeretete, vagy éppen nyers szigora („Áttila, ne járj a kútnál, mert letöröm a derekadat!” – kiabálta a hátsó udvarból Püsök Árpád dédapám), s mi viszont nem vonatkozott a galambászatra és a galambokat kegyetlenül vadászó macskák akasztására. Gügyögések és káromkodások között pörgött-forgott-tántorgott a gyermek, hát kamasz- és ifjúkorában hogyne lett volna szükségszerű a menekülés egy másik világba, amelyik új színt hozhatott életébe. Hogy megtanulja elviselni, majd kivédeni a jól irányzott pofonokat s a még jobban irányzott ökölcsapásokat, és aztán öregedjék, „úgyis”. A Mikes Kelemen utcai könyvtár s leginkább az Ilus néni még mindig enyhe fenyőerdő-illatot árasztó, halinakötésű könyvsorozata mellől, kínos, testi szenvedést okozó hegedűgyakorlatok mellől, az öntyöm-pöntyömözések bűvköréből hogyne kívánkozott volna el, máshová, a „messzi szomszédba” egy minden szempontból egészségesnek született fiúgyermek. Oda, abba a világba, amelyet a fiam már nem kaphatott meg a blokk-közi utcagyerekek zárt – szintén zárt – közösségétől. Az Oncsa nyitott volt, nyitott minden rosszra s jóra egyaránt. Nagy focizások, korcsolyázások, később lányok és sokkal később (hál’istennek!) féktelen italozások, verekedések paradicsoma s pokla volt ez. Ennyit az Oncsáról, mert ha tovább folytatnám, talán befejezném a most már egyre távolabbinak tűnő (eltűnő?) nagyregényt, regénytrilógiát.
De a város másik végén ott volt még a „Vikkend-telep” és a Cementlapok, ahol Maros menti fiúk és lányok négy stílusban is kiválóan úszhattak. Hát nem volt nekem tündéri gyermekkorom?! Oly tündéri, hogy sokszor beléborzong az emlékező, akinek nem kell azzal dicsekednie, hogy abban a városban ő aztán azért nem tanult meg úszni... Január elsején a jégbe vágott lékben fürödni... Tudod te, milyen meleg a víz ott (legalábbis a kinti hőmérséklethez képest)? A Cementlapoknál íze volt a Carpaţi nevű kapadohánynak, és az annák mindig örökök, és az attilák el sem tudják még képzelni az öregedést, és nem hiszik el a halált. És mindez most már csak úgy valóság, ahogyan áttelepedett ebbe a sivár jelenbe, bizony. Talán nem is valóságos, csak egy kopott foncsorú tükörkép, mint…

– Kegyetlen kérdés, de szükségszerű: sorra „dőltek ki” mellőled barátaid, kortársaid... Vásárhelyi Géza, K. Jakab Antal… sajnos hosszú lenne a sor... Hogyan él(t)ed meg, barátaid, vagy az erdélyi irodalom pótolhatatlan szelete távozott velük? Maradt-e folytatása – nem az irodalomnak, hanem az általuk (kép)viselt irodalomszemléletnek?

– …a halott barátok már nem is fájó emléke, azoké, akik végleg kiiratkoztak életedből, nem is maradt más utánuk, esetleg egy-egy félmondat, egy fintor vagy mosoly, egy gesztus, egy sértés, jó szó, vigasztaló pillantás. Sütő István (Dani), Boér Géza, Csiki László, Bajor Andor, Páskándi Géza, Deák Tamás, Székely János, Panek Zoltán, Szilágyi Domokos, K. Jakab Antal, Lászlóffy Aladár... Nem sorolom tovább, mert esetleg itt is kifelejtek valakit – mint például Ábrahám Jánost most –, ami pedig nem illik, ugyebár. És/de: Vásárhelyi Géza, Vásárhelyi Géza, Vásárhelyi Géza! Hogyan éltem meg mindezt? Nagyon nehezen, mert mint azt már jeleztem, érzelmes – ám nem érzelgős! – alkat vagyok, bár ezt gondosan s gondolom sikeresen titkolom. De ami többnyire túlsegít ezeken a lelki válságokon, az az, hogy – másoktól eltérően – én nem szégyellem bevallani azt sem, hogy született pesszimista vagyok, a környezetem viszont ezért ismer kitörően vidámnak. Mert engem már nemigen érhet kellemetlen meglepetés, kellemes pedig igen ritkán ér. Szerintem, s mások szerint is, mind kiváló írók, s ha az ember „egyedüli példány”, akkor ez az íróra fokozottabban vonatkozik. Volt, aki elnyerte az őt megillető elismerést, volt, aki kevésbé, de egy bizonyos: mindüknek „díszpáholya” van az irodalomban, s nemcsak az erdélyiben. Volt, aki kifuthatta magát, és volt, akihez kegyetlenebb vala a cenzúra által nyomorgatott írói lét; csupáncsak egyben volt közös a sorsu(n)k: hogy mind túl korán mentek el. Ne tagadjuk, mert már a polgár sem pukkadozik: bizony az életvitel, s ezen belül „a fránya alkohol” játszotta e korai búcsúzásokban a főszerepet, és talán/bizony a nő is, de mit lehet tenni, hiszen állítólag „ők is emberből vannak”, s olykor mi sem vagyunk éppen elviselhetőek. De magára vessen az a nőnemű lény, aki íróba szeret, netán óvatlanul hozzámegy feleségül, élettársul választja. A körömhöz tartozó írók közül csaknem mindegyik mértéktelenül italozott, és mindegyik mértéktelenül szerette a nőket. A feszültség (bennük) aztán abból adódott, hogy a nők közül bizony kevesen barátkoznak az alkohollal. (Még jó, mert legalább több jut nekünk!) Ideig-óráig annek az elvnek a jegyében próbálnak élni, hogy: szeresd az alkoholistát, de gyűlöld az alkoholt, ám végül rá kell jönniük, hogy a kettő az elviselhetetlenségig együtt jár. Az iszákos nemigen tehet róla, a szegény alkohol még kevésbé. Sok ócska mondás járja, melyek szerint abba a reményben küzdünk az alkohol ellen, hogy a harcot elveszítjük, meg hogy... meg hogy... meghogy... Persze nem mindenki alkoholista (pl. én sem, csak nagyivó, iszákos stb.), de mindenki elviselhetetlen, amikor részeg. Hogyan is mondja Francis Scott Fitzgerald? Ha részeg vagy, téged nem akar látni senki; ha józan, te nem akarsz látni senkit. Ezért a részeg(es) ember – bizony mondom néktek, honjaim – elviselhetetlen. És hogyan is mondom én – a ti generációtok csipkelődő kedveskedését idézve –: a Nagy Mózes Attila? Az iszákos, amikor iszik, görcsösen igyekszi az első pohár felé; ha pedig nem, akkor azon fondorkodik, miként kerülje el az elsőt. Ugyanaz a nyomor, mint a Fitzgerald megállapításában. Ez a „kecskebéka-tünet(csoport)”, hogy aszongyahogy: így se volt jó, úgy se volt jó... És akkor persze jön a más asszonya, meg a többi „járulékos elem”. És van persze olyan is, aki testestül-lelkestül csak és csupáncsak az alkoholnak kínálja föl férfiúi bájait (később: bajait). Pótolhatatlanok-e, nélkülözhetetlenek-e az eltávozott írók? Mint már említettem, csak három, önmagát nélkülözhetetlennek tételező emberfajtát ismerek; az író nemigen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Van neki egyéb dolga-baja is. Hogy aztán a civil társadalom mit gondol erről a kérdésről? Ezen sem töpreng túlságosan sokat az író, hiszen „kiterítenek úgyis”. És most ismét Kosztolányi, úgy is, „mint egyedüli példány”. És megint csak Désiré, valahogy így: Csodálkozol a kokainistán, gondolkozz el az okain is, tán megérted.
Maradt-e folytatása az általuk képviselt irodalomszemléletnek, az írói gyakorlatban is megmutatkozónak? – kérded. Folytatható irodalom(szemlélet) csak egy van, s ez a minőségi. A minőség folytatása, s ezt szerencsére föl vélem fedezni az utánunk következő nemzedék legjobbjaiban, a tietekében. Mondjuk, egy Orbán János Dénesben, Fekete Vincében, László Noémiban, Molnár Vilmosban, Karácsonyi Zsoltban, Lövétei Lázár Lászlóban, Nagy Koppány Zsoltban... No, megint nem folytatom, mert bizonyára máris kifelejtettem valakit. Akit szándékosan hagytam ki, azt is csak azért, mert nem akarok a hízelgő beszélgetőpartner mezében föltűnni. Látod, még csak nem is gyalázlak! Az irodalomnak pedig – a legborúlátóbb szemléletűek szerint is – van/lesz folytatása, s ide kívánkozik Jean-Paul Sartre (egyik) vitazáró megállapítása, amikor is valaki okos megjegyezte, hogy a világ jól megvolna irodalom nélkül. Emberiség nélkül is – mondta csöndesen a Mester, és milyen kétélű igazsága volt neki...
Marad-e folytatás? Igen, még akkor is, ha ezt a folytatást minden egyes író másként képzeli el, éli s valósítja meg. Mert hát Nils Bohr szerint: Contraria non contradictoria, sed complementa sunt. Tudtommal nem volt még egy valamirevaló, „hetyke” izmus sem, amelyik teljességgel eltekinthetett volna az elődöktől; vagy ha volt, akkor az nem is volt. Ne sajnáljuk tehát agyon halott íróinkat, mert benne élnek ők mindünkben. Csak halott barátainkat sajnálhatjuk, mert hiszen nagyon is magunkat sajnáljuk bennük. És csak a méltatlanul elfeledett íróinkért sajnálhatjuk – a méltatlan utókort.

– Logikus folytatása az előző kérdésnek: hogyan látod a mai (erdélyi) magyar irodalmat? Egyáltalán: érdemes-e ilyen megkülönböztetést tenni? Kiket olvasol szívesen? Miért?

– Azt hiszem, ez már untig lerágott csont, de azért az emberek – s főleg az irodalomtörténészek-kritikusok – szeretnek eljátszadozni a gondolattal, mert nincs vele túlságosan sok gond, ugyanis ez az irodalom mindig is egy és oszthatatlan volt a maga „géniuszainak” (Hamvas Béla) megkülönböztető jegyeivel, árnyalataival. De hát ez minden irodalommal így van, miért lennénk mi a kivételek. A sokszor merev elkülönítés csak a trianoni katasztrófa után következett be igazán, s hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez is mesterséges szítás következménye, és nem az utódállamokban kell keresnünk ennek az okát, hanem igenis a magunk, a mi irodalmáraink buzgólkodásában, hogy végre ős is kitaláljanak valamit a már meglévő s évszázadok óta működő irodalomképünk helyett. Valami butábbat, fölöslegeset. Tehát ezek szerint szívesen olvasom a kortárs összmagyar irodalomból Bálint Tibort, Székely Jánost, Szilágyi Istvánt, Fodor Sándort, Krasznahorkai Lászlót, Spíró Györgyöt, Temesi Ferencet, Grecsó Krisztiánt, Závada Pált... Jaj, ismét elkezdtem agy fölsorolást, amelyet vagy nem lehet befejezni, vagy sértő lesz a kimaradottakra nézvést. S hogy miért? Erre mondják, hogy: csak. Vagy: mert van(nak). Vannak olyan dolgok, jelenségek, „általánosan és szükségszerűen létezők” (Kant), amelyeket nem lehet megkerülni. S a legkevésbé éppen akkor nem, ha nagyon akarjuk.

– Egy ilyen életútinterjúban szükségszerű lenne a kérdés, hogyan/miért/milyenáron írsz. Ha elkövetném az olvasók kedvéért ezt a hibát, mit válaszolnál rá?

– A hibát elkövetted, tehát vállalnom kell a bűnrészességet (bocs’, a „hibarészességet”). Hogyan? Fogalmam sincs. Egyszer csak ülök az íróasztalom előtt, vagy kacérkodom a számítógéppel (két nyelven beszélő – magyar és nemzetközi – gépem van), vagy inkább csak rábambulok, mert még mindig meglehetősen idegen tőlem, mint a legtöbb modern szerkentyű, vagy derekasan verem „viharvert” írógépem (Consul), aztán csak-csak kijön valami belőle. Ha ez érdekelne valakit: könnyen írok, a nehéz az, ami előtte van, mert akkor evés közben, ivás közben, a budin ülve, séta közben, egyetlen dolog kivételével körülbelül minden közben csak és csakis azzal foglalkozom, amin éppen (fejben) dolgozom. Az rontja el étvágyam, „itvágyam”, sétám, miegyebem. Még az álmomba is beleszól, sőt, irányítja, meghatározza. Soha le nem írtam még, s csak a legjobb haveraimnak, kollégáimnak mondtam el, akik a viszonzás okán-jogán szintén bevallották, hogy őket is érte ilyen malőr; nos, azt a bizonyos „sláger-regényemet” (Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket), amelyet én messze nem a legjobb írásomnak tartok, kilenc éjszakán át álmodtam. Álmodtam, körülbelül húsz oldalanként, de úgy, hogy álmom reggelre még a pontot is kitette a fejezet végére. Aztán, megébredvén, engedelmesen leültem a gép elé, és megírtam a „ kiszabott nap(pal)i penzumot”. És ez így ment kilenc éjen s napon át. Miért írok? Valószínűleg azért, mert egyébhez sem értek. Szilágyi István főnököm mondta egyszer, amikor már kissé elege lett a (fő)szerkesztésből: Alig várom, hogy nyugdíjba menjek, s végre azzal foglalkozhassam, amihez nem értek! Valahogy így vagyok én is az írással, bár ebből köztudomásúlag nem lehet nyugdíjba menni. Sajnos. Mert ismét tartozom egy vallomással, s ez inkább csak hozzád, a sorstárshoz szól: én bizony sosem szerettem írni. Csak valahogy muszáj volt. Meg hogy milyen áron? Hát itt most el lehetne „poénkodni” az ár kifejezésen, de úgy, hogy „az nem kifejezés”! Ezért aztán álljunk is meg ehelyt, ni.

– Mózes Attila – kevesen tudják róla, de legyen ez az ő bajuk – igen határozott, némelyek szerint meglehetősen szélsőséges politikai világképpel bír. Válaszolj kérlek, kibúvó nélkül erre a kérdésre: hogyan lenne kerek, de legalábbis megélhető a magyar író világa? A hangsúly nem az írón van...

– Nem tudom, mi a szélsőséges, és mihez viszonyítva. Hát igen, mondták rólam már azt is, hogy soviniszta, antiszemita, rasszista vagyok, és erre nincsen önvédelmi/védekezési lehetőségem, ugyanis csak egyszer kell elmondani egy ilyen alattomos rágalmat, s a bélyeg örökre rajtad marad. Azóta, ha ezeket a jelzőket hallom magamról s másokról, csöndesen vállat vonok. (Erről jut eszembe: egyik barátommal közöltem, hogy közös ismerősünk azt állította róla, hogy ő egy büdös fasiszta, mire idősebb barátom, bölcs ember lévén, csak annyit kérdezett meg, hogy: „jó-jó, de miért vagyok én büdös?”.) Egyetlen dolgot untig tapasztalhattam: bizonyos embercsoportok szeretik a feléjük irányuló rágalmakat, rágalmazást, mert az ellen lehet érvelni, bizonyítani, s ennek alapján fölháborodni, joggal. Nem szeretik viszont, ha a tényeket, az igazságot olvasod a fejükre, mert azok ellen már nem lehet védekezni, érvelni; esetleg csak dühösen kifakadni, hisztériázni, vagy egy ingerült nemmel válaszolni, ami ugyebár nem cáfolat, csak egyszerű tagadás. (Itt jut eszembe ismét ama nyelvszegényedés-szegényítés, miszerint a tévé híreiben aki nemet mond, az egyben cáfol is. Hű, micsoda cáfolat-redundancia!) Magam sosem tagadtam a holokausztot, bár az áldott emlékezetű Schwarz úrtól hallottam, aki itt Kolozsváron csak Fufu úrként volt közismert és közkedvelt, aki megjárta a koncentrációs tábort, s aki igen nagy műveltségű zsidó ember lévén tudta: az „égő áldozat” nem azt jelenti, hogy valakit elégetnek, hanem azt, hogy valaki önszántából, senkitől sem kényszerítve áldozza föl magát, vagy valaki kedves hozzátartozóját, tiltakozásul (pl. Jan Palach), vagy Istennek tetsző hűségnyilatkozatként. Fufu úr igen határozottan állította, hogy nem holokauszt, hanem népirtás történt; a huszadik század elején (örmények), közepén (zsidók, cigányok), s azóta is, folyton-folyvást, a világ különböző pontjain. És már csak akkor „fakadok dühre”, ha olyasmit hallok, mint: „lovasbohóc”, „hülye turul”, „szent micisapka”, „rothadt húscafat”, hiszen én sosem gyaláztam Szvatoplukot, sosem ejteném ki a számon – „fasisztaként” sem! –, hogy a Tora kócos fejeskáposzta, vagy az imaszíj holmi lószerszám. Ne tiszteljük egymás nemzeti jelképeit, ha azok nekünk fájnak sem, de ne gyalázzuk hangosan azokat, mert az esetleg másoknak fáj. Akkor már inkább igyekezzünk nem tudomást venni róluk.
Valami múzeumban voltunk holmi magyarországi ismerőseinkkel, s egy ceruzarajz alatt ez az aláírás állt: Rebrán László (sic!). Az anyaországiak erre gátlástalanul vihogni kezdtek, az én rovásomra is. Közöltem velük, hogy ez egyáltalán nem mulatságos, mert mi most éppen ennek isszuk a levét, hiszen tudtommal az idő tájt egy jegyzői állást sem lehetett elfoglalni, ha nem magyarosítottad a neved, s ráadásul ez semmit sem von le Vasile Rebreanu fia írói érdemeiből, még ha köztudomású az is, hogy Liviu Rebreanu és a másik óriás, a Horvát Miroslav Krleža magyarul kezdte írói pályafutását. És az sem csorbít írói értékükön, hogy annakidején, a szép „békeidőben” bizony rangnak számított, ha nem is beolvadni, de némileg hasonulni a (magyar) nemzethez, mert polgáriasult állapotát tekintve magasabbrendűnek tételezte magát, s hát ez valahogy úgy is volt. Ennek (is) isszuk a mai napig a levét, az utódállamok népeinek néminemű tudathasadása okán, ugyanis amire valaha annyira vágyakoztak (kénytelenül, kényszeredetten; újabb paradoxon!), azt a trianoni nyomor után pontosan az ellentéteként élték meg, fogták föl, görcsösen bizonygatva felsőbbrendűségüket, egymással is versenyezve e felsőbbrendűséget bizonygató szólamokban, egymást túllicitálva ősiségben, kimutatandó kiválóságban, amivel – sajna – éppen politikai és egyéb kisszerűségüket bizonyították be. (Lásd: a szerbek mintegy kétezer évvel „vertek rá” – szerintük – a kétezer-ötszáz éve szülőföldünkön élő [?!] románságra, s egy szlovák történész [!] szerint a Paradicsom nem máshol, mint az államként csak néhány évtizede létező Szlovák Köztársaság északi részén virított.) Emlékszem, a mára már feledésre szenderült Hajdu Győző főszerkesztőként és ivócimboraként fölkért néhányunkat, írjuk meg az akkor megjelent és nagy port fölkavaró Magyarország története című háromkötetes mű kemény bírálatát, elítélését. Talán Markó Bélával ketten voltunk, akik kerek-perec elutasítottuk a „haveri megbízást”; én, kissé ravaszabb lévén, még hozzátettem: nem olvastam, mert nincsen meg – ami igaz is volt! –, de ha megszerzed nekem, kész vagyok írni róla akár egy hosszabb tanulmányt is. Hajdu a tőle megszokott kedélyes heherészéssel azt felelte, hogy ugyan már, minek az, hiszen mások is a tárgy ismerete nélkül „gyalázták helyére” ezt a „förmedvényt”. És azt még megsejtetni sem merem, hogy a kisebbrendűségi komplexusukból magasabbrendűségi élményt varázsoló utódállamok népei mikor növik el az ebből fakadó – szintén trianoni vétetésű – traumájukat, mely akár nemzeti gyermekbénuláshoz is vezethet. A békediktátum(ok) traumája, a holokauszt (ha így tetszik, hát legyen így!) aztán a magyarságban éppen az ellenkező gyermekbetegséget támasztotta: az állandó önmarcangolást, az önérzetvesztést, sőt, az öncsonkítás kényszerét, ami ahhoz a bizonyos szomorú, általunk kis Trianonként (ez nem a Petit Trianon gyönyörű épülete!) megélt gyászos december ötödikéhez vezetett, és bizony, hidegzuhanyként hatott. Ám ha már a politikai (rossz)érzéseimről faggatsz, hát jöjjünk közelebb az időben. Az MSZP–Fidesz-ellenségeskedés bizony idáig hat, ránk is kihat; az MSZP „peremvidéki magyarságra” (Tamási Áron) vonatkozó álláspontja annyira nyilvánvaló, hogy említésre sem érdemes. Az MDF – Dávid Ibolya szerint: a mérleg nyelve (csak tudnók, mikor merre lendül ki, azaz merrefelé nyal) – hintajátékot űz mind bel-, mind pedig külpolitikájában. (Az idegenbe „szakasztott” magyarság szempontjából.) Majd elfelejtettem: ha volnék én abban a helyzetben, az egykoron oly rokonszenves – mert csinos és okos – Dávid Ibolyának azt üzenném, hogy kevesebbet példálózzék Antall Józseffel, mert ő egyáltalán nem olyan, aminthogy az MDF sem a hajdani nagy párt. És ne viseljen a kamerák előtt akkora ruhakivágást (dekoltázst), mert az idő bizony... Tekintsen inkább az ízlésben is óriás(i) Greta Garbóra, aki úgy a negyven körül „föltalálta” a hölgyek által ma is viselt garbót. Ezt a megjegyzést később valószínűleg megbánom még, mert megfeledkeztem magamról s a lovagiasságról egyaránt. A Fidesz pedig épp a napokban kampányol(t) Tőkés Lászlónak, aki végül is az RMDSZ tulipánkelyhében indul az EP-listán, tőle (legalábbis számomra) el nem várt módon. Ő tudja, miért, miközben én egyetlen pillanatig sem tévesztem szem elől érdemeit: azt, hogy politikusaink közül az egyetlen volt, aki annakidején valamit kockáztatott (ha nem egyéb, csak az életét), és eleddig követeléseiben és vélemény-nyilvánításaiban (vagy nevezzük, ahogyan akarjuk) következetes volt. Mert az „udéméré”, hatalmas sértődöttségében, hogy kicsöppent a közvetlen kormányzásból, „új honfoglalás”-t hirdet, rossz és fölösleges érzéseket keltve az utódállamok népeiben, lármafákat állít (no mi van, jön a tatár?!), s azt próbálja elültetni ragyogó elméjű szavazói tudatában-lelkében, hogy most, hogy „hiányzik a pakliból”, megindulhat egy soviniszta mozgalom a románság erre mindig is kész, ökölbe szorított lelkületében, lesz itt haddelhadd és magyarverés, ha nem véd meg titeket az udéméré oly hatékony karja!... Erre mondaná ama fogékony, bármikor feltüzelhető, ilyesmire mindig kapható román soviniszta, hogy: nocsak, van ebben valami. (Ar fi o chestie!) Mi ez, ha nem provokáció, még csak nem is palástolt uszítás, diverzió, azt is tudván, hogy a jelenlegi politikai helyzetünkben mi a kivihetetlen. Én, aki annakidején nagyon szurkoltam Markó Bélának, még mint politikusnak is, annyira, hogy amikor fölhívott ama rossz románsággal eldadogott ocsmány beszéde után a barátnőm lakásán reggel kilenc óra előtt (ki tudja, kitől kapta meg a telefonszámot, de hát az Isten és a Győző útjai kiismerhetetlenek) Hajdu Győző, megígértem neki a rám olyannyira jellemző közvetlenséggel, hogy megfojtom. (Lett is erre riadalom nőm gyöngéd és katolikusan krisztusi szívében, hogy bármikor följelenthet az a győző életveszélyes fenyegetésért, amire én, Győzőt ismervén, csak derűsen mosolyogtam.) Mostanában már a bocsánatkérésre is hajlandó volnék, az RMDSZ mai álláspontjait tekintve. Álláspontjait mondtam, mert abból annyi van neki, amennyit csak akar, s ahogyan azokat az érdeke diktálja. Hiszen „csúcsszerveiknek” még a tévényilatkozataiból is kiordít az arrogancia, a pökhendiség, a demagógia, a csúsztatások sorozata, hogy ne mondjam: a vaskos hazugság és a köpönyegforgatás. Emlékezzünk csak: amikor kormányon voltak, nem hogy nem vetették fel az autonómia kérdését, hanem jól kivehetően ellenezték is. Jelenlegi helyzetükben igen jó kampányfogásnak tetszik ez számukra, s ha nem sikerül kivinniük a jelenleg kivihetetlent, akkor annál jobb: untig tetszeleghetnek a vértanúság (magyarul: a mártíromság/mártíromkodás) pózában, aminthogy „hatalmi állapotukban”, lefekvéskor nem volt az a testhelyzet, amelyet ki ne próbáltak volna a saját jól fölfogott érdekükben. Markó Béla pedig – mit ad Isten! – éppen mostanság jelentette meg az Egy irredenta hétköznapjai című „szekus válogatását”, amelyből az ugyan nem derül ki, hogy mitől volt ő olyan fene nagy irredenta, vagy irredentább másoknál/nálunk, az viszont bőven, hogy mikor köhögött az anyós, szellentett a nagynéni, s hogy telefonját bizony lehallgatták, mint bármelyikünkét. És emlékszem még: elnökké választásának „koradélelőttjén” arról nyafogott, hogy az RMDSZ-t nem támogatja az értelmiségiek kicsiny tábora. Azóta rájött, hogy a szavazás-választás nem minőségi, csupáncsak mennyiségi kérdés, meg hogy „sok lúd disznót győz”. Immáron csak azt nem tudom, hol/ki a disznó és hol/ki a lúd. Markó Béla művelt, okos ember, merthogy előttem még nem „demagőgicsélte” el azt, amit kampány idején marinéni janibácsinak. És sült le a képemről a bőr (ugyanbizony miért éppen nekem?!), amikor láttam-hallottam a televízióban a délceg és nyalka Borbély László ripacskodó halandzsa rap-nyelven előidétlenkedett (lásd még: előadott) „műsorát”, hogy a shaw-girl-ök alig tudták visszagyűrni magukba nevetésüket, amivel nem a bohócnak – az olykor művészet, kérem! –, csupáncsak az ócska ripőknek, a ripacsnak adózhattak (volna). Szégyelltem őt, bár sosem tekintettem képviselőmnek. Azóta bizonyára már a családnak olvassa föl (ő is) szekusdossziéját, mármint azokat a részeket, amelyeket megengedhet magának a család előtt. A szalonképesebbeket. Aztán amikor egy frissensült RMDSZ-vezető fölajánlotta: ingyen és bérmentve „kiveszi nekem” szekus iratcsomómat, csak azt tudtam felelni neki, amit annakidején az engem cukrászdába, hivatalba, egyebüvé hívogató szekusnak: legalább annyit tudok magamról, mint maguk, amit akartam, azt köztereken is elmondtam (részegen még ordítottam is!), hozzáfűznivalóm pedig nincsen, mert nincs mit, s ehhez még hozzátettem a szolgálatkész és nagylelkű RMDSZ-kádernek, hogy: az már régen meg vagyon „pancsolva”, tehát nem érdekel, mert „irreveláns”. (Szerette ám őkelme az elegáns – mert idegen hangzású – kifejezéseket.) És – nem is annyira közvetve – Tőkés László püspökön keresztül most ezeknek kampányol Orbán Viktor, az egykor ismeretlenül is rokonszenves Vikimausz (az én, inkább kedveskedő becézésem, az idősebb jogán), és figyel, „mint a mérleg nyelve”, a bájos Dávid Ibolya, hogy vajon ugyanbiza merre lendüljön ki, ha eljő a sora. Hát ez(ek)ért koptassam én a cipőtalpam szavazni menet, amikor a kicsi villanyszámlám kifizetése is oly nagy gondot okoz?! (Nábobként sem tenném!)
Nos, hogyan élhető meg a magyar író világa? (Mert eddig – mint vehetted észre – csak a magyaron volt a hangsúly.) Először is rájön, hogy az irodalomban is a kis sakálok, közép-hiénák és a ionescói orrszarvúak korát éljük, s mint mondám már, bárki közzéteheti az akármilyen könyvét, ha éppen erre szánja a pénzét. Pablo Neruda írja a Bevallom, éltem című, lebilincselően cinikus és őszinte emlékezésében: az irodalmi díjakat nem kapják, hanem szerzik. Én meg ennek kapcsán arra jöttem rá, hogy manapság (de talán tegnapság is) nem jó írónak kell lenni, hanem sikeresnek, s ha e kettő aztán szerencsésen egybeesik, akkor annál jobb. (Példa erre, mások mellett, mondjuk García Márquez.) Csoda-e, ha időnként meg-megcsappan az „írói hevület”, mert az a szegény flótás úgy érzi: az egésznek semmi tétje. Hát: sok volt a jóból-rosszból. S hát akkor: erről ennyit.

– Egyike vagy a legkevesebbet közlő, de mégis legszeretettebb „öregeknek” Erdélyben. Mi tudjuk, miért. Szerinted?

– Fogalmam sincs, mennyire vagyok „szeretett” én ebben az irodalomban. Vannak köztetek barátaim, akikről tudom, hogy kedvelnek, és én is kedvelem őket, titeket. S hogy miért „szeretnek”? Hát talán mert én olyan szeretetreméltó lény vagyok, már amikor nem teszem magam elviselhetetlenné és undokká, rigolyássá. És nem voltam én mindig ilyen „kevés közlésű” (lásd: kevésszavú), hiszen pályám zenitjén azt is leírta rólam a jobblétre szenderült Marosi Péter, hogy „dühödt grafomán” vagyok. Akkor sem voltam az, mármint a szó máig fennforgó értelmében, esetleg csak ki kellett írnom magamból egy csomó bennem rekedt ötletet, érzést, dühöt, szomorúságot. Több interjúban kérdezték tőlem itt, és a mostohaanya-országban is, hogy tulajdonképpen miről írok én. A válasz amennyire egyszerű, annyira kézenfekvő: a már föntebb említett szomorúságról. Mert – mint ahogyan az kiderül írásaimból – a magánéletemtől eltekintve a még magánabb életemben adom a legbensőbb formám: a szomorúságban megnyilvánuló pesszimizmusomat. Meg azt az örök szkepszist, ami velejárója minden borúlátásnak. Hogy miért szeretik annyian elemezgetni a prózámat, miért írtak rólam itt és a külhonban két doktori értekezletet és három államvizsgai dolgozatot? Erre is kézenfekvő a válasz: mert írásaim szerkezete könnyen áttekinthető, tehát könnyen elemezhető, ellentétben a formavilág alatti rétegek üzenetével, üzeneteivel. Nem is csodálkozom hát, hogy elemzőim közül eleddig csak nagyon kevesen nyúltak ehhez a mélyebb réteghez, mely természetesen minden írás elsődleges közege, s amely eleve ott van az írás, a megszerkesztődés/megszerkesztettség alattiban/fölöttiben; mintegy anyaméhbeli állapotban. És megkockáztatnám még azt is, hogy minden emberszabású földi halandóban ott szunnyad, a kezdetektől fogva a végekig – végül is: végzetünkig, ahogyan azt, kissé rezignáltan szólva, szomorúságunk diktálja nekünk. Mert bizony ide kívánkozik, s nem is érintőlegesen, kedvenc filozófusom, Søren Kierkegaard félig komor, félig szarkasztikus, úgymond komoran szarkasztikus megállapítása: ez a világ tragikomikus; tragikus, mert a végzetébe tart, és komikus, mert ezt nem ismeri föl. Ilyen egyszerű ez a végső összegezésnél, Kierkegaard-nál – és nálam. És tragikus az is, hogy addig, amíg e megállapításig eljutunk, milyen szövevényes, bonyolult, szenvedéssel teli mindez. Aki jól odafigyelt, az észrevehette, hogy nem is távolodtam el annyira föltett kérdésedtől. Ugye?

– Legkedvesebb műved? Hibás műved? Meg nem született műved?

– Kezdjük s végezzük talán ott, hogy szerintem műve a világirodalomba egy-egy Tolsztojnak van, a többi írás munka, munkátska. Ha majd akkora időintervallumot él át (túl) egy-egy írás, mint a nagy orosz, francia, német, angol, spanyol, portugál, olasz, lengyel (és magyar!) stb. művek, akkor beszélhetünk műről. És ne mi mondjuk annak, szerzők és kortársak, hanem a bizony oly sokszor hálátlannak bizonyuló utókor, lett légyen az bár „pisis csecsemő”, akinek Weöres Sándor ugyebár kicseréli a vizes pelenkáját. Ő már megengedhette magának ezt a kijelentést gazdag életművű életében. Legkedvesebb „művem” viszont nincs, avagy kérdezz meg egy sokgyermekes szülőt, melyik csemetéje a legkedvesebb, mert bizonyára az lesz a válasz, hogy: mindegyik (még akkor is, ha bár be nem vallottan, hazudik, ám úgy, hogy erről önmaga sem tud). És melyik a „hibás”? Erre részint a fenti szülő-példázattal már megadtam a választ, amelynek a második fele jó kültelkiesen így hangzanék: olyan nekem nincs, hászen és írtam aztat. Egyébiránt ezt megállapítani nem az én tisztem, hanem az olvasóé, vagy a vállalkozó kedvű-szellemű kritikusé. Meg nem született? Az, amelyikkel a mai napig együtt vajúdok. És nem lehet beszélni erről, mert valami ordításféle úgyis elnyomná a tagolt, esetleg pallérozottnak szánt beszédet, fejtegetést.

– Könyveidben vissza-visszaköszönnek különféle társas-állatok. Kutyák, macskák, jaguárok... nők... Mi a hétköznapi viszonyod ezekkel?

– Viszonyom csak írásban van igazából, kedvelni csupán az élettársam két szuka-tacskóját, Teklát és Umát tudom, őket is csak mértékkel. Egyáltalán nem vagyok állatbolond (állatbuzi), mert meggyőződésem, hogy aki mértéktelenül imádja az állatokat, az valahol sérült ember, akinek emberbaráti szeretetre nemigen tellett. Osztozom amaz egyszeri lord véleményében, miszerint ő azért szereti jobban az embernél az állatot, mert ez a fajta, a tagolt beszédtől megfosztott lény róla rosszat még sosem mondott. És minél kisebb ama díszállat, annál kevésbé viselem el. Leginkább azonban a haszonállatokat kedvelem (disznó, marha, szárnyasok), mert azok legalább „a kedvemre tesznek”, örömömre szolgálnak. No meg a tekintélyt parancsoló ragadozókat (oroszlán, tigris, párduc, leopárd, jaguár), mert ők legalább látványosak, szépek, és kevésbé szolgalelkűek, mint például egy arasznyi öleb, vagy egy girhes, alattomos macska. Hétköznapi viszonyom az állatokhoz meglehetősen langyos, vagy inkább: hűvös. Egy kutyát vagy egy macskát, hogy egyebekről itt ne szóljak, nem tűrnék meg a lakásomban, annál is kevésbé, mert miért kínoznánk egymást egy kettőnk által élettérként meg-elrontott „térségben”. No és a nők, ha már e beszélgetés kapcsán ide sorolod-magasztalod őket... Róluk annyit tudnék mondani, amennyit ők rólunk: velük agybaj, nélkülük nem megy. Hogy a ragadozók fajtájához tartoznak, az biztos, és erről milyen szépen-rútul értekezik Karinthy... Nagyon zsenge ifjúkorom óta „képtelen vagyok elképzelni” nélkülük az életem, pedig – enyhe túlzással – olykor gyilkos és öngyilkos gondolatok futnak át az agyamon, akár egyetlen szavuk, mozdulatok, gesztusok, fintoruk, vagy éppen parttalan csacsogásuk-locsogásuk, sötét hallgatásuk hallatán (paradoxon a javából!). Nagyon sok kedves s még több kedvtelen-kedvetlen barátnőm, élettársam volt zaklatott életem során, s most, vénülő s talán bölcsülő koromban már-már azt hiszem, jókora „mennyiséget” (ez a minőség ellentéte itt) kihagyhattam volna „belőlük”. Mert igenis határvonalat, éles határvonalat lehet vonni a „sportos” szeretkezés, a puszta és talpig csupasz, idézőjeles szerelem, és a minőségi társaslét között. Be kellett töltenem a szomorú harmincnyolcadik életévemet ahhoz, hogy rájöjjek: nemcsak langyosan vagy sportosan tudok ám szeretni én, hanem szenvedélyesen is. Ehhez viszont asszonyember kell, a javából! Aztán mondták rólam azt is a másokról mindent jobban tudó kotnyelesek, hogy gerontofíliás volnék, vagy mifene... Én erre csak azt tudtam válaszolni, hogy nekem csupán „széles a skálám”. Ezek a nők (s férfiak), bárhogyan is viszonyulj a nőneműekhez, úgyis azt gondolnak s mondanak rólad, amit éppen akarnak. (Ezt jól jegyezd meg ám, ifjabb druszilám, nehogy kellemetlen meglepetés érjen, ha ugyan eleddig már nem ért!...) Második ex-nejem, fiunk anyja, ha történetesen (és eléggé gyakran) tizenöt-húsz évvel ifjabb lánygyermekre vetettem „csalfa szemeimet”, gúnyosan kunkorítva felém több mint gyanakvó tekintetét, megjegyzé: na, mi van, már az óvodából szökteted ki a partnernőidet? Ha idősebbel – bizony, tíz-tizenöt évvel idősebben, mert azzal ám a kunszt! – szűrtem össze a vodkát, akkor: na, mi van, anyakomplexus, anyakomplexus?! Nem vagyok neked elég én? (ti. anyaként.) A magam korával?... Ha pedig – és a legtöbbször – valahogy éppen korban hozzám illőt boldogítottam, akkor egyszerűen lebüdöskurvázta. S ez megint ama kecskebéka-tünet(csoport)… De hát – és ismét csak volt nejemet idézem –: mit is tehetne egy szegény részeges, tekergő, kurvás. És hogy ez a válasz nem volt egy csöppet sem kimerítő, az egy dolog. Más viszont az, hogy a hozá szükséges tapasztalat-gyűjtés – immáron visszatekintésben – annál inkább. Remélem, tapasztalatlanabb férfitársaim számára válaszom azért épületes volt. De legalábbis bődületes.

– Nem véletlen, hogy kerültem a szigorúan irodalmi kérdéseket. Végezetül, éppen ezért, a lehető legalpáribb kérdés: jó volt írónak lenni? Jó ma írónak lenni?

– Röviden, avagy bővebben? Mert röviden: jó. Bővebben: nem jó. Hát akkor kezdjük a rövidebbel: annakidején, „boldogult úrfikoromban” jónak tetszett, mert ez által sikerült valamelyest kiemelkedni a többi közül, bár ezt – szemérmesen megsúgom – jobb szerettem volna úgy tenni, mint némelyik középiskolai osztálytársam; mint például György László barátom, aki válogatott szabadfogású birkózóbajnok volt a nyolcvankilósok súlycsoportjában (ma református lelkész), Kanyaró Attila, ifjúsági válogatott jobbszélső (sajnos, ma már a túlvilági grundokon kergeti a lasztit); Trózner Putyi, szintén ifjúsági válogatott, kosárlabdázó, vagy az azóta szintén jobblétre szenderült Incze Peki. (A város legjobb, legismertebb szólógitárosa.) Nem hagyhatom ki az egy osztállyal alattunk járó Bölöni Lászlót, aki kétszer is nyert Európa-kupát: egyszer játékozként a Csillaggal (BUKARESTI Steaua), egyszer meg a Sporting Lisszabon edzőjeként. Hát ilyen suliba jártam én, s ez az osztály még azzal is „dicsekedhetett”, hogy messze a legalacsonyabb középarányost „érte el ” az egész városban, a magam kilenc egész mittudoménhányas médiájával egyetemben. Ebből az osztályból aztán csupáncsak négyen nem jutottak be egyetemre, főiskolára, mert kívánatosabbnak tetszett egyetlen dologra összpontosítani az amúgy különben sem megemészthető, átfogóan megemészthetetlen tananyag helyett. Persze nemcsak azért lettem író, hanem talán azért is, mert kilencesztendős oromban, unalmamban elkövettem a marosvásárhelyi 2-es számú csontsebészeten, egy álmatlan és üres éjszakán, az első tapsifüles karcolatomat a Holdról, mely a kórház kertjének fenyőfái hegyén „járkált”, hisz akkor még – bizony! – holdkóros voltam és (ez nem vicc!), amit azóta ugyan elnőttem, jobb-rosszabb pillanataimban kárhoztatván magam, hogy: de nem az írást is… Másnap aztán meg is mutattam az engem megműtő Száva professzornak, aki naponta leült úgy tíz percre az ágyam szélére szolmizálni (hogy ki ne essem a gyakorlatból), s aki ugyancsak rámcsodálkozott szárazpipája mögül, mert nála én eleddig „kis karmesterem”-ként szerepeltem, hiszen jártam én akkortájt az ország legjobb nevű zeneiskolájába, hegedű szakra; mert „abszolút hallásom” volt (azóta bizonyára visszafejlődött), és mert zeneileg igen képzett édesapám úgy kívánta. Ennyi elég is lenne a kezdetekről, ha nem következtek volna új s új kezdetek: a középsuliban voltam én városunk irodalmibb felének az üdvöskéje, valahányszor megjelent egy-egy zsengém különböző lapokban, irodalmi mellékletekben. Kissé később megint kezdtem, rangosabb erdélyi kiadványok (Utunk, Korunk, Igaz szó) lapjain, majd egy finom-vegyes Forrás-kötettel, irodalmi díjakkal, még később, de nem túl későn, külhoni publikációkkal, s azóta is váltig úgy érzem, amikor leülök egy-egy újabb munkába kezdendő, íróasztalom elé, hogy megint csak kezdek, újrakezdek; pedig hol van már a lelkes kezdetek ideje s heve. Csak az írás befejeztén érzek némi örömöt, valahogy úgy, mint a prostituált, aki köztudomásúlag kétszer élvez: egyszer, amikor a pali leszáll róla, s másodszor, amikor fizet. Innentől aztán el is kezdhetném a „kifejtést”, ha volna hozzá kedvem – bővebben. A befejezés csak hagyján, ilyenkor még holmi megkönnyebbülés-félét is érez a szomorú író, a fizetség (tiszteletdíj? Lehet azt annak nevezni?) viszont, ó, hát az szóra sem érdemes – a szó szoros értelmében... Nem jó írónak lenni, amint arra már az előzőekben szöveg- és szőrmentén utaltam volt. Mert olykor bizony meddő és hívságos foglalatosságnak tartom az írást egy-egy hívságos és „meddő” órán. Az író „dicsfénye” is jócskán megfakult már(a). Nem mintha leginkább ezt tartanám hiányolandónak. Hanem. A gonosz, de igen művelt Claude Frolo búsong imigyen a párizsi Notre Dame-ban: ez megöli amazt. (Ti. az építészet művészetének egyeduralmát leváltja a könyvek –kódexek –, majd később a Gutenberg-galaxis uralma.) Manapság is valami ilyesmi történik, csakhogy most éppen a „non-redundáns” írott szóról, az egykor olya Pazar mondatokkal tündöklő, kápráztató, vagy olykor éppen elvakító irodalomról van szó. Jó volt, s jó ma írónak lenni? Miután válaszomban annyit kapkodtam a kérdéshez, hát most Téged kérnélek meg: válaszolj Te a saját kérdésedre, érdemben, ha tudsz. (De Te sem tudsz!) Vagy hagyjuk a választ a boldog dilettánsra? Mert ő aztán tudja... És sűrűn bólogatva és igenelve válaszolna. Dicsérjék hát ők az írás élvezetét. Én már régen másutt kutatok élvezeteim után.

– M. mester írja valahol: írónak lenni nem művek, írónak lenni életvitel kérdése. Számomra Te mindig is ennek az axiómának a megtestesítője voltál. Születik erre az ember? Képzik? Muszáj? A társaság teszi? Érdemes?

– Bizony, írónak lenni életvitel kérdése (is). Amennyiben – amikor éppen dolgozol – minden pillanatodat (volens nolens) ez a munka határozza meg. Kezdve attól, hogy karnyújtásnál sokkal messzebbre helyezed el az üveget, elérhetetlen távolságra, s nem úgy, mint döbbenetesen, szívszorítóan rám ható regényemben, Malcolm Lowry Vulkán alatt című könyvében ama konzul, aki végül csak-csak eléri, megkaparintja tornáca küszöbére száműzött, ám rövidesen visszafogadott palackját. Mondhatnám azt is, hogy az írás éppúgy nyújt szabadságot, mint megkötöttséget, amiben hasonlít egy kicsit a gépkocsivezetéshez. Megköt és felold(oz). Gyűlölöd, amikor hozzákezdesz; megfeledkezel magadról, s talán még róla is, mint köznapi tevékenységről, és a kiüresedéssel rokon szabadságot érzel, amikor végre befejezed. Gyűlölve szereted (bizony!), és megfordítva. De hát erre már utaltam a kurvával kapcsolatosan. Egy kis módosítással, kérdéseidre egyszerre igennel s nemmel lehet válaszolni. Születik erre az ember, mert „ilyen gonoszak” voltak vele jószülei. Kézi magát, mert e nélkül csakis félig-meddig kontár munkát, csiszolatlan darabot adhatna ki a kezéből. Muszáj is, mert ha az íróember nem adná ki magából a benne fészkelődőt, hát örökre csonka maradna a tehertől. (Micsoda buta paradoxon!) Nem tudom, hogy a társaság teszi-e, de hát dolgunk végezetén társaságban jól-rosszul el lehet szórakozni és „szórakozni” ezzel a már hátunk mögött tudott félmúlttal. Érdemes-e? Ezt ki-ki önmagában döntse el, vagy döntse el a nyájas, csak éppen ki ne fejtse az írónak. Legalábbis nekem ne. Ez ilyen egyszerű... Vagy nem... (?)

– Zárd le egyetlen mondattal ezt a beszélgetést. Aztán hajtsuk fel borainkat. Arra kérlek, magadtól idézz, egyetlen mondatot. Egy kimondatlant. Hogyan kezde(né)d majd következő regényedet?

– Következő regényemet nem úgy kezdeném, ahogyan a következőt, mert azt már megkezdtem, és nagyon végeérhetetlennek tetszik. Következő regényemet... De azt a legvégén. Addig pedig ideírom egy(ik) kimondatlan, ám valamelyik regényemben már leírt s máig is érvényesnek tartott megállapításom: Nem azok az igazán rossz helyzetek, amelyekben nem érdemes tisztességesnek maradni, hanem azok, amelyekben gazembernek lenni sem éri meg. A következő-következő regényem viszont bizonyára e sokat sejtető sz-mondattal kezdődnék: Nos.

Kolozsvár, 2009. V. 27.

Utóirat. Kedves druszilám! Most pedig mindketten tartozunk (esetleges) olvasóinknak egy vallomással, s főleg én. Bevalljuk: ez az írás – sajna – nem borozgató beszélgetés közben „hangzott el”, hanem íróasztalom mellett vajúdtam ki magamból, figyelve előzetesen megfogalmazott kérdéseidre, s a legnehezebb ebben az volt, hogy pont azért igyekeztem az írást lazábbra, néha kócosabbra fogni, „a hitelesség kedvéért”. De hát nem is én volnék/lennék, ha nem engedném meg magamnak ezen apró turpisságot, huncutságot. Egészségünkre!


kapcsolódó galériák:
Mózes Attila

kapcsolódó linkek:
Mózes Attila-kötetek
Mózes Attila-adatlap