Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Március
2017 - Február
2017 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaEgyed Péter


Vissza kell adnunk a reflexió funkcióját annak a közösségnek, amelyben vagyunk
– Demeter M. Attila beszélgetése Egyed Péterrel –


– Kedves Péter, akkor hát vágjunk bele ebbe a – terveim szerint kétórás – beszélgetésbe! Először is az életedről szeretnélek kérdezni, mégpedig az életedről mint tudományos munkásságod kontextusáról. Egészen pontosan arra szeretnék első lépésben rákérdezni, hogy voltak-e az életedben meghatározó tanáregyéniségek, meghatározó baráti ismeretségek, kapcsolatok, viszonyok, amelyek szakmai karrieredet egyik vagy másik irányba taszították. Voltak-e olyan csoportosulások, amelyekhez tartoztál, amelyek meghatározták a te szakmai habitusodat? De még ezek előtt szeretnék a származásoddal kapcsolatosan föltenni egy kérdést: tudom azt, hogy édesapád székelyföldi származású, te viszont kolozsvári vagy. Okozott-e ez valamiféle meghasonlást számodra az identitásodban? Hogyan gondolsz az identitásodra?

– Nézd, én nagyon sokat gondolkodom az identitásomon, illetve azon, hogy hogyan keveredtek és hogyan kapcsolódtak össze ezek a világok. Tudatosan felidézek színeket, hangokat, élményeket, eseteket a két életemből; ugyanis valóban Kolozsváron születtem 1954. április 6-án, azonban a családom, amint azt mondottad, erdővidéki, jelesül bodosi származású őshonos család mind a két ágról. Tehát az életemnek az egyik napfényes fele a bodosi papilak, esperesi lak Kós Károly tervezte kertjeiben telt el, attól kezdve, hogy a nyári vakációt megkaptuk, egészen késő őszig. Kolozsváron egy ideig a belvárosban laktunk, a Kossuth utca 1. szám alatt, ahol az evangélikus püspökségnek a hivatala is volt. A kolozsvári polgári világ maradványaival találkoztam ott kisgyerekkoromban; rendkívül erős hatással volt rám. Másfelől Bodosban a nagyszüleimnek a világával; az egyik nagyapám Fábián Adorján Béla lelkipásztor esperes volt, a másik pedig vitéz Egyed Géza, igazgató-tanító és gazdálkodó. Gyerekkoromban még átéltem a magángazdaságot. Hatéves koromban például Vártető nevű arató rézsűnkre hurcoltam a levest, vizet, amint azt egy rendes gyereknek csinálni kell. És jaj volt nekem, ha egy csepp a paszulylevesből kiloccsant! Nagyanyám megölt volna!
El szoktam mondani, hogy a nagyszüleimnek szép könyvtáruk volt, mert járták a vigécek a vidéket; ennek köszönhetően ők mindent be tudtak szerezni. De talán még ennél is fontosabb az ő gesztusviláguk. Mind a mai napig, bizonyos helyzetekben, amikor nem tudom, hogy mit kell tenni, például egy akarati erőfeszítést meghozni, vagy valami mellett ösztönösen megtalálni egy beállást, akkor arra gondolok, hogy mit tett volna egyik vagy másik nagyapám. És megvannak az erre vonatkozó pontos emlékeim! Tehát hogy is mondjam: ez rendkívül erős közeg volt, ami hatott rám, átéltem, ugye, a falunak az életét a lelkipásztori esperesi hivatalban, amikor vasárnap megjelenik a presbitérium, és elkezdődik ott a beszélgetés az életnek meg a falunak a dolgairól. Ugyanakkor augusztus 23-án én kellett kitegyem a Román Népköztársaság trikolórját a kapura, mert nagypapám nem tette rá a kezét.

– Nem vette kézbe.

– Kolozsváron pedig a szüleim beadtak egy román óvodába, hogy gyorsan tanuljam meg a nyelvet, ami sikerült, aztán később elköltöztünk a Kétvízközbe, ahol az értelmiség számára építtettek tömbházlakásokat, de nem a hagyományos Kétvízközben, ahonnan Balázs Sándor tanár úr származik, mindig meg is jegyzi nekem: te a külső Kétvízközből vagy. Szóval a belső Kétvízköz nagyon kemény világ volt: cigánygettó. Kerítéssel, nagy kemény fakerítéssel voltunk elválasztva a Görbe-, Fűzfa-, Kisgereblye-, Nagygereblye-utcáktól.

– Ez az ’50-es évek?

– A ’60-as évek eleje. Hozzátartozik a gyerekkoromhoz az is, hogy iskolába én akkoriban a 15-ös számú Líceumba jártam a Donáth-negyedbe, és akkor alakult át a Donáth-negyed abból a kispolgári kis házikók-nyaralók típusú negyedből a tömbházlakások által jellemzett negyeddé. Még megvolt az a kis fahíd, amelyet a szovjet csapatok építettek a Szamoson, azon jártunk mi iskolába. Egyetlenegy autóbusz ment ki, az ötös számú autóbusz, a rádióig. S esténként, amikor hazajöttünk az iskolából, az egész hosszú, sáros (Garibaldi) utca fölött egyetlenegy negyvenes égő világított, és bokáig sár volt. Tehát ezek a világok, hogy visszatérjek a kérdésedhez, hallatlanul különbözőek voltak, és mégis mind a mai napig meghatároznak engem, mert hát, ugye, a székelyföldi kapcsolataim még mindig megvannak, sőt, tovább is bővültek. Gyerekkori pajtásaim ujjongva üdvözölnek, amikor megjelenek Bodosban...

– Gyakran jelensz meg?

– Igen. Sajnos, ugye, a kocsmát olyankor nem lehet kikerülni...

– Ez is hozzátartozik az életvilághoz. Jó, térjünk át a másik kérdésre!

– Hát az én választásom a filozófia szempontjából, az késői választás volt, mert mindenféle más pályák felé kacsintottam. Meg más modelleket mutattak nekem. A 11-es számú, ma Báthory Líceumban, ahová jártam, ott szuperfizika osztály volt, az első kísérleti szuperfizika osztály, én imádtam a fizikát, mind a mai napig Tellman Jenő tanárommal a legnagyobb barátságban vagyunk, tehát kézenfekvő volt valamilyen reál pálya. Azért éppen tudós én nem akartam volna lenni, tehát kémia meg mezőgazdaság fele irányultam, de aztán, ugye, olyan tapasztalatok voltak ebben az irányban – elküldtek a szüleim ide-oda, láttam, hogy mi a szocialista mezőgazdaság... Akkor abba az irányba fordultam, ami – azt hiszem – a hajlamaimnak egyedül megfelelő dolog volt, s ez a filozófia volt. Környezetem megdöbbenéssel vette tudomásul, mert tulajdonképpen püspöknek akartak adni.

– Amúgy tanultál te filozófiát középiskolában, hagyományos polgári filozófiát?

– Nem.

– Honnét akkor egyáltalán a kapcsolat?

– Az indíték a nagyapám könyvtárából származik. A nagyapám könyvtárában ott volt Freudnak a propaganda-kiadása, maguk a Freud-kutatók sem rendelkeznek az első Ferenczi-féle kiadásokkal. Ott volt Freud, nem értettem, persze, de roppant izgalmas volt, ott volt Descartes...

– Mindannyian így vagyunk...

– ...bilingvisen, hát azt értettem meg belőle, hogy az úriasszony miért nyúl félre, s ami a félrenyúlás mögöttes tartalma... Tehát ott volt egy olyan könyvréteg, amit, ha nem is értettem, rendkívül izgatott engem, aztán a líceumnak a XII. osztályában jött a találkozásom Pál Gyöngyivel (aki életem meghatározó személyisége, mert komolyan vett) és találkozásom a filozófiával. Nyilván a felvételire kívülről kellett ismerni azt a könyvet, amely úgy volt rossz, ahogy volt. Én a Valóság című fejezetből vizsgáztam, és az egész kibővített fejezetből – sokat tanultam hozzá – egy mondatot hagytam ki. De nem azért tudtam, mert bebifláztam, hanem mert strukturálisan tudtam, és az első gondolat, amivel igazán elkezdtem foglalkozni, az az volt, hogy mi a szubjektív valóság. Én egyszer feltettem Pál Gyöngyinek az erre vonatkozó kérdést, és nem volt válasz. Nem tartalmazta a...

– ...tankönyv...

– ...a kontextus ezt a választ. De hallatlanul elkezdett izgatni a dolog, persze, és aztán nagyon tudatosan olvastam az egész filozófiatörténetet. A másik, akkoriban abszolúte meghatározó ember (mind a személyes életemet tekintve, mind a szakmai kérdéseket tekintve), az Fodor Katalin volt, a pszichológus, aki abban az időben mindent tudott, amit a pszichológia, jelesül a személyiség-pszichológia területén, a teszteknek a területén tudni lehetett. Amolyan kísérleti alannyá váltam a számára, és ennek kapcsán aztán rendkívül sok pszichológiát is olvastam, adta a kezembe a könyveket egymást után. Vigotszkijt, művészetpszichológiát.

– Ezt már egyetemi hallgatóként?

– Nem.

– Még mindig középiskolásként?

– Hát készülni kellett a felvételire. Ne feledjük el, hogy akkoriban, mikor én felvételiztem, huszonketten pályáztak egy helyre.

– Ez hányban volt körülbelül?

– ’73-ban. Aki az egyetemen a leginkább hatással volt rám, az Szegő Katalin volt, főleg a reneszánsz és az újkor kezdetére vonatkozó előadásaival, amire ma is abszolút emlékszem, főleg a Cusanus- és a Leibniz-kérdésre, amit szeretett, és nagyon jól is adta elő, ihletetten adta elő; kevésbé a kantianizmust. Hát a kantianizmusban, annak idején (nem az ő személyes hibája ez) volt egy olyanfajta skolasztikus előadásmód, ami tulajdonképpen meggátolta azt, hogy én Kanttal valóban találkozzak – ez negyvenéves korom után következett be –, viszont Hegelből excelláltam, tehát én Hegelt kívülről tudtam. Nem szerettem annyira, de engem lenyűgözött a teljesítménye, meg is értettem. A másik gondolkodó, akit nagyon szerettem és megértettem, az Cassirer volt, akinek minden könyvét elolvastam, németből fordítottam, nem lehetett ismerni.

– Hegelre még vissza fogok egyszer kérdezni. Nem említetted, de én megteszem, mert elég sokat beszéltünk az utóbbi időben ezekről a dolgokról: nem említetted Brettert. Nemrég jelent meg a monográfiád róla.

– Bretter nekem nem volt tanárom. Közismert módon az Andreescuban tanított, tanítványai főleg a képzőművészeti szakokról voltak, jártak az óráira, de gyakorlatilag őt nem engedték be az egyetemre tanítani, ami neki elég nagy problémája is volt, de – ez már az én egyetemista éveimre esik, amikor két nagy körben, a Gaál Gábor-körben és a Diotima-körben...

– Ezt is akartam volna kérdezni, hogy akkor ezek a körök...

– ...zajlottak a beszélgetések, viták. Mint érdeklődő diák természetesen elolvastam Bretternek a könyveit, akkoriban jelentek meg, és a szó szoros értelmében Bretterhez szegődtem, aminek az egyik magyarázata az volt, hogy a reggeli útvonalaink – ezt meg is írtam egyébként – az egyetem felé sokszor találkoztak a Pavlov–Fürdő utcán. Ő rendkívüli gondban volt mindig, nézegette a kicsi jegyzeteit, közben kínjában egy-két szót váltott, mutatta, hogy azért mégis készülni kell az embernek egyetemi előadásra, és hát, ugye, néha becsöppentem azokba a beszélgetésekbe is, amelyek közötte és az úgynevezett tanítványok között, tehát Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos között zajlottak.

– Hol?

– Leginkább a Bretter lakásán. Bretternek volt egy nagy könyvtára, s ez egy értelmiségi találkozási hely volt, nemcsak az, mert átellenben lakott Schuller Rudi, másik nagy szellemi embere Kolozsvárnak, tehát ott egy vitaklub volt. Én nem tudtam ebbe a vitába beszállni, mert nekem a marxizmus inkább olvasmányélményem volt, és én elég távolról szemléltem. Nem vált véremmé, hogy úgy mondjam, tehát a disputának, a diszkussziónak az instrumentumává a marxi terminológia.

– Amiből az is következik, hogy náluk ez így működött.

– Abszolúte! Az ő személyes, saját nyelvezetük tudott lenni a marxizmus, és ennek, szóval az én Marxszal kapcsolatos problémáimnak megvoltak a személyes okai, tehát az egészségtelen származásom, hogy úgy mondjam.

– Szankcionáltak miatta?

– Igen, majd elmondom ezt is, hogy mi történt. Hogy is mondjam? Ne értsük egymást félre: én Marxot mint gondolkodót abszolút nagyra tartottam, és ma is nagyra tartom. De nem szervesült nekem ez a beszédmód, hanem más szervesült. Szóval én azokba a diszkussziókba, amelyek Bretter és Gazsi vagy Bretter és Guszti között zajlottak, sem szakmai szinten, sem a személyes nyelvnek a szintjén nem tudtam beleszólni, nem is nagyon akartam. Teljesen más dolgok izgattak. Bretter felismerte ezt, de azt is el szoktam mondani, hogy, ugye, én akkoriban elég sokat foglalkoztam szemiotikával, és az egyike voltam azoknak, akik ezt a diszciplínát ide behozták.

– Emlékszem még diákként.

– Igen. Még diákként olvastam, publikáltam, tehát ez egy közelálló nyelv volt hozzám, és ő ezt elismerte, s azt mondta, hogy akkor te csináld ezt, írjál, csinálj egy szótárat és így tovább. Meg hát más dolgokban is együttműködött velem, s azt leginkább a terveiben, mert hát, ugye, ’77-ben meghalt.
Az egyetemen rendkívüli, színvonalas kurzusai voltak Kallós Miklós professzornak, aki a történelemnek és a társadalomnak a kérdéseit – történelmi materializmus volt a kurzusa – a francia szociológia és némi társadalmi rendszerelmélet felől közelítette meg. Tehát ott bizony találkozni lehetett Raymond Aronnal, még ha egy kis bíráló felhanggal is.

– Obligát kritikai felhanggal.

– Nem annyira! Ne feledjük el, hogy Aluaş professzorom hivatalosan meghívta Raymond Aront egy kolozsvári látogatásra. Aluaş Tönniesről és Max Weberről beszélt mindig ihletetten, és persze a francia szociológiáról. Ugyanis ő kint volt Párizsban, hazajött, ki is adott egy nagyszerű antológiát, és a lakásán zajló beszélgetéseket úgy vette fel a Szekuritáté, hogy egy alkalommal, amikor behívták a Szekuritátéra, hogy visszahallgattassák vele a véleményeit, nem hangszalagról hallotta meg, hanem bakelitlemezről!

– A Diotima-kör. Mondtad, hogy ez volt a Bretter tanítványi köre. Milyen viszonyod volt ezekkel az emberekkel, a Diotima-körrel mint intézménnyel?

– A Diotima-kört, azt tulajdonképpen egyetemi engedéllyel hozták létre. Ennek utánaolvastam, és volt egy Diotima-kör románul, amelyet Grigore Zanc vezetett, ma is benne van az életrajzában. A másik Diotimát, amely magyar kör volt, azt abszolúte Tamás Gáspár Miklós fémjelezte. Tehát ő volt a hangadója, ott azt kellett hallgatni, és azt az irányt kellett képviselni, amit Gazsi. És meg kell mondanom, hogy Gazsi akkoriban nagyon meredeken elment a – hogy is nevezzem? – nemcsak a reformmarxizmus, hanem hát egy anarchomarxizmus felé, de olyan szerzők gárdája fémjelezte ezt, mint a Telosnak a szerzői köre, főleg Cornelius Castoriadis. Gazsi megszerezte a Telost, és a ’70-es évek Telos-sorozata nekem ma is a birtokomban van, mert aztán Markos Péter-Pál révén a sorozat hozzám jutott, amikor Gazsi elment.

– Tehát értsem ebből azt, hogy a Diotima-kör is, szellemiségét tekintve, egy kicsit távol állt tőled, amennyiben Gazsinak ez a reformmarxista szemlélete uralta a köri tevékenységet? Ott is picit outsider voltál, vagy...

– Nem. Én nem voltam outsider, csak – hogy is mondjam? – minden egyes elmélethez, filozófiához vagy ideológiához hozzászólni, vagy az érdeknek a rendszerével rendelkezni egy olyanfajta személyes elkötelezettséget jelent, ami nekem nem volt meg. Tehát én... Hogy is mondjam?... Castoriadist olvastam, élveztem, a Merkurnak a szerzőit is követtem, de nem érdekelt engem ennyire ez a dolog. Tehát rendkívül élénk partnere voltam a diszkussziónak – kívülről.

– Bévülről és kívülről.

– Bévülről és kívülről. S ezt a dolgot nekem teljesen más természetű találkozásom determinálta, éspedig a John Stuart Millel való találkozásom, amelyik egyszer, ugye, hirtelen fényt derített a vaksi terekben.

– Ide szerettem volna a következő kérdéssel kilyukadni: egyetemi éveid után tanítottál, aztán a Kriterionnál voltál szerkesztő. És a Kriteronnál sikerült megjelentetni – ez számomra a mai napig bámulat tárgya: valamikor a legsötétebb nyolcvanas évek legelején, valamikor ’83-ban, hogyha nem tévedek – Millnek a szabadságról szóló esszéjét, amit én a mai napig nem tudok megmagyarázni; nem is kell megmagyarázzam én ezt a dolgot, de valahogy mindig furcsálltam, hogy ezt a dolgot sikerült megjelentetni. Amit még ezzel kapcsolatosan szeretnék kérdezni: van egy ragyogó előszavad abban a kötetben, de egy nagyon hegeli alapvetésű előszó. Hogy lehet ezt a kettőt összeboronálni: Millt és Hegelt?

– Nézd, térjünk vissza oda, hogy én az egyetemi éveimben találkoztam John Stuart Millel. Az egyetemi könyvtárban megvolt a szabadságról szóló esszének a magyar kiadása. Na most, ez egy nagyon strukturált könyv. Tehát a műfaja, az szerintem zseniális, mert a szkepticizmus olyan mértékben van meg benne, aminek minden modern, posztmodern gondolkodót jellemeznie kell. Az emberiség tisztségviselője lehet Marx, de John Stuart Mill aligha. Tehát ez a kritikai attitűd magával a polgári viszonyokkal, az angliai polgári viszonyokkal, az individuális kibontakozásnak a szükségességével és a korlátaival számomra azonnal adott egy olyan szemléleti perspektívát, amelyet nagyon hosszú ideig aztán a magaménak éreztem, és nagyon későn jöttem rá a korlátaira. De ugyanebben a szellemben írt – és talán én abban az előszóban erre ki is tértem – a fiatal Marx is! Tehát a Rajnai Újságnak a liberális újságírója habitusában nem különbözik annyira a John Stuart Mill álláspontjától. A változás Marxnál később következik be, és az is egy roppant fontos dolog. A hegeli problematika akkoriban azért izgatott engem, mert Hegel szabadságfelfogását nem a nagy műveiből dekantáltam, hanem furcsa módon abszolút marginális Hegel-művekből: az Esztétikából meg a Tanulmányokból vontam ki. Ott viszont egy olyanfajta individuális szabadságelmélet van, ami persze teljesen más összefüggésekben, de mégiscsak individuális szabadságelmélet, s amelynek a nyomai vagy amelynek a perspektívája megvan a hegeli államfilozófiában és a jogfilozófiában is. Azért nem lehet kifejteni, mert ott más tétek vannak. Ott, ugye, a polgári társadalomnak a jogrendjét mint egy ontológiai, mint egy kapitális kérdést kell tárgyalni, s ezért az individuációnak a problémája a háttérbe szorul. Na most, ugye, az individuumnak a kérdéseitől én elég hamar eljutottam ehhez az individuációs problematikáig, ami benne van Leibnizban is, igaz. Tehát ott észre kellett venni, hogy ez a filozófia egészében egy nagyon metafizikai kérdés, amelynek a modernitás nagy szabadságkonceptusai, jelesül a Kanté, csak bizonyos fekvésekben mennek elébe vagy tárgyalják. Szóval Leibniz és Hegel az általános szabadságelméletek szempontjából sokkal átfogóbb, mint Kant és John Stuart Mill. De hát persze, hogy a Kant és a John Stuart Mill külön kérdéskör.

– Tehát azt mondod, hogy illeszthető, mert ez egy nagyobb egész, amibe ezt a részproblematikát lehet illeszteni.

– Illeszthető. Még csak egy megjegyzésem van itt, ha már szakmai kérdésekről beszélünk, hogy akkoriban Hegelnek a politikafilozófiáját és szabadságelméletét a szakma nem tárgyalta vagy nem fejtette ki azzal az élességgel, mint manapság. Ezt manapság másképp látjuk, negyven év távlatából.

– Visszatérnék a kérdésemre. Hogyan lehetett megjelentetni ’83-ban Romániában egy ilyen könyvet? És miért volt fontos, mondjuk, számodra, hogy megjelentesd ezt a könyvet? Te szorgalmaztad a megjelentetését? Benne volt a kiadói politikában?

– Én szorgalmaztam a megjelenését. A kiadói politikában azért lehetett benne, mert volt a Téka-sorozat, s a Téka-sorozat hozott alapvető filozófiai műveket: az utópizmusnak például külön kiadványokat szenteltek, és hát, ugye, Millnél ott volt az előszóban az illeszték, a Marx. Szerintem az általános tudatlanság és Mill abszolút ismeretlensége is besegített nekem. Ő egy szerző volt a többiek között; ’82-ben a cenzúra még nem volt olyan analitikus, hogy ennyire felfigyeljenek.

– Utána az lett?

– Utána az lett.

– Tehát, mondjuk, három év múlva már nem lehetett volna megjelentetni...

– Három év múlva már nem lehetett volna. Ne feledjük el, hogy engem ’84-ben letiltottak kvázi egy csomó...

– Már csak ezért sem lehetett volna akkor megjelentetni.

– Nem, nem. Felkerültem egy listára és...

– Akkor evezzünk távolabb egy kicsit a szakmai vizektől, de még mindig Millnél és a szabadság-gondolatnál maradva: a te személyes liberális éthoszodra kérdeznék rá. A személyedhez szinte ösztönszerűen társítja az ember a liberális jelzőt, és egyszer azt mondtad nekem egy magánbeszélgetésünk során, hogy ez valami ilyen helyzeti eredetű liberalizmus, az erdélyi – nem is tudom, hogy fogalmaztál – kultúrának a tekintélyelvűsége volt az, ami téged egyfajta liberális éthosz irányába taszított anno. Mikor? Vagy eleve?

– Nézd, énszerintem erre születni kellett. Én az életem más részeiben is elég problematikus ember voltam, például olyan értelemben, hogy egyféle lokális nonkonformizmus mindig kellett nekem. De az én ösztönös felismerésem – ezt nagyon későn fogalmaztam meg ilyen tudatossággal –, hogy itt volt egy olyanfajta közösségelvűség és egy olyanfajta tekintélyelvűség, amely önmagában volt rossz. Tudniillik – és ez is későbbi felismerésem –, csak bizonyos közösségi formákat tartott kötelező érvényűnek, bizonyos tekintélyeket tartott abszolút elfogadhatónak, tehát nem volt demokratikus. Mert, ugye, a demokratikus tekintélyeket időről időre meg kell mérni, le kell mérni, hogy hogyan teljesítenek, mit képviselnek és így tovább. Ez nem volt meg. És nem azért, mert a kollektivizmus uralta a társadalmat. Én ma úgy látom, hogy már nem volt meg az a reflex ebben az erdélyi társadalomban vagy nyilvánosságban, amely engedi az újabb közösségek kialakulását, az újabb csoportokét, az újabb tekintélyeket, azokat validálja. Szóval nekem ezzel volt a problémám! Nem azzal, hogy...

– Nem lehet, hogy ez is egy ilyen helyzeti eredetű dolog volt? Vagy ez szervesült az erdélyi magyar társadalomban? Nem a külső diktatórikus rendszer szorítása erőltette rá ezt a megmerevedett tekintélyelvűséget erre a társadalomra?

– Nem! Ez a társadalom mindig küzdött ezzel, modernkori evolúciójától kezdve, és ez azért van, mert soha nem volt meg a kellő ideje, vagy a kellő kifutása arra, és a kellő gondolati erő vagy tőke benne – ennek történelmi okai vannak –, hogy megértse magát, hogy a szellemi eszközökkel alternatívákat biztosítson magának. Nem lehet élő társadalom, amelynek nincsenek alternatívái! Bretteri gondolat – nem ő találta ki, persze, de erőteljesen képviselte –, szóval bretteri gondolat, hogy egy élő organizmus kell képviselje az alternatívákat más csoportok, más közösségek, más közösségi tipológiák, más individuális kibontakozások felé. Én ezt fojtó módon nem éreztem. Azért kellett elmozduljak abba az irányba, amely gondolatilag ezt a dolgot jelölte ki a számomra, és ami aztán rettenetes értetlenségeket és félreértéseket szült. Tehát én soha az életben nem képviseltem egyféle vadliberalizmust. Sőt, abszolút tisztában voltam azzal, hogy melyek a konzervatív gondolatnak az esélyei, jóllehet elfogadtam mindig Karl Poppernek azt a véleményét, hogy a konzervatív sose talál ki semmi jót, csak ellopta a liberális elmék találmányait.

– Ugyanezt mondja a konzervativizmus rendszerint a liberalizmusról.

– Másfelől itt van az is, hogy éppenséggel az autonomista törekvésekben nem láttam semmiféle kibontakozó gondolati irányt. Na most, egészen más, és jóval későbbi fejlemény volt nálam annak a bonyolult problematikának a megértése, amelyik az individualitást és a közösségi dimenziót összefűzi. A kölcsönös feltételezettségeknek a sokkal nehezebb rendszeréről van szó. Amely, persze, megvan a John Stuart Millben, csakhogy, ugye, ez John Stuart Millnek egy olyan késői problematikája, amelyik a szocializmussal érintkezik, az anarcho-libertarianizmussal érintkezik, és amikor én a doktori disszertációmat kezdtem írni, és Rómában kezdtem olvasni az amerikai úgynevezett anarcho-libertariánus szerzőket, akkor volt a második revelációm John Stuart Millel kapcsolatban! Hogy a Lysander Spooner, Josiah Warren, Benjamin Ricketson Tucker elképzelésrendszere a 19. században, részben a 20. század elején is egy fantasztikus kibontakozási irány, amely John Stuart Millt lebilincselte és érdekelte. Ez viszont mély merítés lett volna, egy újabb szakmai feladat, és egy nagyon nagy kihívás, mert ez a liberalizmusnak és a szocializmusnak a szinopszisait illeti. Márpedig nekem az egyenlőségesdivel mindig problémáim voltak. Mindig az egyenlőségesdinek a rossz oldalait éreztem, és nagyon sokszor a székely pátriámban.

– Változott-e ilyen téren a helyzet? Bár azt állítod, hogy ez nem volt egy helyzetileg determinált állapota az erdélyi magyar kultúrának, akkor lényegileg nem is változhatott, akkor ennek a liberális éthosznak ugyanúgy helye és érvénye van ma is.

– Természetesen helye van, és érvénye van a liberális éthosznak, csak itt nálunk a probléma megint az, hogy a liberalizmusnak a politikai képviselete szűk és esetleges. Nincs kellő tere a liberális gondolatnak, és nincs annak feltétele a mentalitásban. A mentalitás képzést, valamilyen képzettséget jelentene. Mondd meg nekem azt, hogy a liberalizmust ostorozó publicisták liberális műveltsége miből áll, és akkor, ugye, szomorú a...

– Az is kérdés, hogy a liberalizmust doktriner módon vállalók liberális képzettsége egészen pontosan miből áll...

– Nézd, bizonyos gondolkodási-kibontakozási irányok most, szerintem, adva vannak. Például mi hosszú ideig szajkóztuk vagy elfogadtuk, jóváhagyóan elfogadtuk a minimalista államnak a doktrínáját, a Nozick-féle elképzeléseket vagy akár a gazdasági doktrínákat, amelyeket azonban soha nem értettek meg kellő mélységükben nálunk. Például a Wallerstein-féle modell, az mindig egy alkalmi alkalmazott modell volt a különböző pénzpiaci problémáknak a kezelésére, amelyre én mindig figyelmeztetek. Na most, a jelen pillanatban a liberális doktrínának szembe kellene néznie azzal, hogy az államnak van egy megváltozott szerepe, vagy lenne egy megváltozott szerepe...

– ...vajha lenne hozzá elegendő ereje, hogy ezeket a megváltozott szerepköröket...

– Természetesen! Én el tudom képzelni ismét, hogy a liberális állam aktorként visszalép a piacra, amelyhez megint olyanfajta erő és átgondoltság kellene, amelyet én soha nem látok a térségben, de máshol sem. De azért az elméleti eszközöket ehhez a liberális gondolkodásnak kellene megteremtenie. A kihívás megvan, de a gondolati kibontakozást nem látom mellette.

– Mondjuk, nekem erős kételyeim vannak ezzel kapcsolatban. Tényleg: a kihívás létezik, a kihívásnak meg kellene felelni, de hát nem tudom, hogy nem késtünk-e már le arról, hogy ennek a kihívásnak megfeleljünk. Tehát a globalizáció igazából az állam, a nemzetállam kezéből kivette, véleményem szerint, a megfelelő eszközöket, hogy interveniálni tudjon ezekben a szektorokban, tehát nincsenek meg már hozzá a kellő kompetenciák. Meglettek volna talán ötven esztendővel ezelőtt, meglettek volna nyolcvan esztendővel ezelőtt; nem tudom, hogy ma megvannak-e a szükséges eszközei, megvan-e a kellő ereje.

– Hát igen, itt olyanfajta politikai újradimenzionálásokkal, újraszabásokkal állunk szemben, aminek nem látjuk a kibontakozási irányát még Európában sem. Tehát az EU-ban létrejövő belső döntés, a nemzetállami vagy a globális piaci perspektíva felé, még eléggé lebegtetett dolog.

– Igen, ez így van: nem látjuk át. Jó. Még egy kérdés erejéig térjünk vissza a sötét korszakhoz, az átkos korszakhoz. Tehát először is, ugye, azt most már végigbeszéltük, hogy van valamifajta liberális éthoszod, igazából még azokkal sem tudsz egy nyelvet beszélni, akik, mondjuk, egyfajta reformista attitűdöt képviselnek: Bretterrel, a tanítványaival sem beszéled a közös nyelvet. Aztán meg be is tiltanak egy idő után. Én azt hiszem, hogy ez a többszöri elszigeteltségnek az alaphelyzete. Hogyan lehetett ebben a helyzetben létezni? Hogyan lehetett ebben a helyzetben filozófiát, liberális gondolatiságot művelni, táplálni, élesztgetni?

– Nagyon hozzávetőlegesen lehetett. A ’80-as éveket az elzártság, tehát az információszegénység, az információs relatív alultápláltság éveiként éltük meg; ez személyes biológiai rizikófaktor is, orvosi terminológiával élve. (A „nyitás” azonban megvolt: a „régi” Mozgó Világgal nagyon termékeny kapcsolatom alakult ki, annak a belső szerzői gárdájához tartoztam, egészen a megszűnéséig, 1983-ig, mely megszűnésben – gyanítom – akkori szerkesztőinek kolozsvári látogatása is szerepet játszott!) Ennek az elzártságnak a következtében a fordulat utáni első évtizedet én gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy végigolvastam mindent, amihez hozzájutottam. Tehát egy szakmai, a végletekig menő reprofilírozást vállaltam be, amihez hozzásegített persze az, hogy Rómában jó körülmények között a monterotondói városi könyvtárban vagy a római nemzeti könyvtárban olvastam kedvenc és újabb szerzőimet. Például az olasz liberális szerzőket, amelyeket addig soha. Képtelenség lett volna beszerezni őket a ’80-as években. A barátaimnak, vagy az eszmetársaimnak a pályája, ugye, drámai módon Magyarországra vezetett, és mindenki más irányban dolgozott tovább: Tamás Gáspár Miklós a magyar nyelvterület markáns publicistája lett, akinek a tevékenységét mindenki honorálta, Molnár Gusztáv a maga geopolitikai irányvételét alakította ki azokban az évtizedekben, Ágoston Vilmos sok értékes könyvet írt és így tovább. A baráti kapcsolataim mind megmaradtak, és ma is töretlenek, de hát, ugye, mi az eszmék területén igen ritkán találkoztunk, amelyet ők mindig is érzékeltettek irányomban, hogy bizonyos dolgokban mi teljesen más pályákon megyünk. Ez például abban is tetten érhető, hogy én megmaradtam liberálisnak, mert nem is tudok változni, Tamás Gáspár Miklós pedig azóta négy változáson is átment, lehet, hogy egyszer megint liberális lesz!

– Minimum ennyi metamorfózison átesett.

– És így tovább. Ez inkább azt jelentette, hogy ez a szellemi közeg a ’80-as években megszűnt a számomra. Nem maradt senki. Maradt Horváth Andor, meg más, ugye, a szellemi kultúrában nagyon markáns műveltséget, álláspontot megtestesítő emberek, de semmi ideológia, s erre vissza fogok térni.
A ’80-as évek számomra Kriterion szerkesztőségében rettenetesen erős kihívást jelentettek. Tudniillik rám bízták a Forrás-sorozatnak a szerkesztését, meg még sok más problémás könyvnek a szerkesztését is. Egy nagyon problémás könyv volt például az 1984-es városkutatási könyv, amelynek a két kapitális tanulmányát kivágták. Sajnos tudatosan kellett csinálnom már ezt a fajta kiadói politikát. Például megírattam szegény Semlyén Istvánnal, aki Erdély kiemelkedő demográfusa volt, az erdélyi városok demográfiai evolúciójának a helyzetét, szinte tudván, hogy ez el fog vérezni a cenzúrán, viszont ez volt az ára annak, hogy megjelenjen Pillich Lacinak a Hóstát lerombolásáról szóló tanulmánya, vagy Vetési Lászlónak a tanulmánya a szórványokról. Tehát rettenetes szakmai kihívások voltak, nagyon nagy csaták. Mindez azzal tetőzött aztán, hogy 1985-ben egy olyanfajta kivizsgáló-bizottságot kaptunk, amely csak engem négy kötettel akart elszámoltatni. És ennek a kivizsgáló-bizottságnak az élén Ion Dulea elvtárs állt: a korszak legvadabb palija! Akit olyan szekundánsok kísértek, mint Ion Traian Ştefănescu megyei propaganda-titkár, Szilágyi Dezső elvtárs, az Előre főszerkesztője és így tovább. És, ugye, itt voltak ezek a könyvek: az említett városszociográfia, amelynek az első kötete Imreh István szerkesztésében és patronálása alatt jelent meg, a másik pedig Molnár H. Lajosnak a Donki Ákosa, a harmadik Pusztai János Csapdában című regénye, a negyedik pedig szegény Zágoni Attilának a Sánta Pegazusa, amelyekre vonatkozóan, ugye, megkaptam a vonaltól való eltérésnek a pontos listáját, tehát hogy mit kifogásoltak és így tovább. Szóval egy rendes leszámoló-bizottság volt. És ’85-től arrafele aztán besötétedett minden. Úgy lehetett lemérni a kiadói tevékenységnek a további alakulását, hogy ha például én 1981-ben évi tíz kötetet szerkesztettem, de úgy, hogy a jövő évre menendő további tíz is megvolt, akkor ez a ’80-as évek végén nem jelentett semmit. Szóval egyes kötetekért folyt az elszámolás a cenzúrával.

– De továbbra is alkalmazásban maradtál a Kriterionnál.

– Igen. Én pontosan 1980 októberétől 1990 októberéig voltam a Kriterionnak a szerkesztője.

– Egyre kevesebb mozgási lehetőséggel.

– Nagyon kevés mozgási lehetőséggel – és személyesen is elkezdtem beadványozni. Domokos Géza arra biztatott mindenkit, hogy a saját asztalához tartozó terveknek az érdekében személyesen írjon a legfelsőbb fórumokhoz. Ptű – nosza rajta! – megköptem a ceruzámat, hála istennek megvannak a dokumentumok, mind a mai napig – és például leveleztem az RKP propaganda-titkárával is, Radu Enache elvtárssal, aki válaszolt is nekem, közölvén, hogy az általam szorgalmazott könyvek, például a költészeti művek, meg fognak jelenni, militáns optimista tartalmuk függvényében. Ez azért volt fontos például – de ezt most utólagos fejjel gondolom –, mert íme, az ideológia, amelyet annyira elítélünk a tartalma, ama strukturális szerkezete miatt, hogy a hatalmat ilyen közvetlenül be tudja hozni az ember hálószobájába, az ideológia egy nagyon fontos kommunikációs közeg. Én most a Gáll Ernő leveleinek az újraolvasása nyomán jöttem rá arra, hogy ez egy gyors, hatékony és erőteljes levelezési közeg. Mindig tudni lehet, hogy ki van a helyes ponton, ki az elhajló. És azt is lehet tudni, hogy ha az ember ideologikus műveltsége megvan, mit tud a maga érveihez hozzákeverni!

– Jól csatornázza a kommunikációt.

– Nagyon jól csatornázza. De azért az ideológiában mindig van egy spektrális lehetőség, amíg a totalitarizmus be nem zárja. Tehát amíg a Ceauşescu-nemzetiségpolitika legalább látszat szinten meg akarta mutatni magát, be kellett hogy engedje a lenini nemzetiségi elveket. A romániai magyar nemzetiségnek a fő emberei, fő ideológusai – a kaszt, mondjuk – hosszú ideig is éltek azzal a lehetőséggel, hogy a lenini nemzetiségpolitikából kivett elvekkel érveljenek nemzetiségi intézmények, kérdések satöbbi érdekében. Végig kellett élnem azt, hogy ez az ideológiai lehetőség vagy szórásrendszer beszűkül, és eltűnik, tehát hogy a párt az önmaga legitimációját képviselő ideológiai csatornákkal megszüntette és lezárta; másfelől pedig jöttek a pártdokumentumok, a konferenciák, kongresszusok tervezetei és határozatai, amelyekből kiszorult a megfelelő érvrendszer. Tehát hogy is mondjam: történeti-gondolati dimenziókban és a pártideológia dimenziójában is tanúi voltunk annak a fatális leszűkülésnek, ami kivette az érveket az embereknek a kezéből. És eljutott arra a szintre, nem tudom másképpen mondani: a voluntarisztikus szintre (ez is egy ideologikus kifejezés), amikor a megyei pártbizottság propaganda-titkára, vagy egy ilyen vagy olyan indulatú főszerkesztő döntötte el, hogy mi a vonalas és mi a nem vonalas publikáció.

– Nem volt többé külső ideológiai támpont...

– Tehát tulajdonképpen azt kell látnunk, hogy az ideológia felszámolta magát. Hallatlanul érdekes dolog, ami megéri a misét!

– Igen, ez számomra is az egyik izgalmas vonása, és talán-talán Arendt is figyelmeztet erre, ha jól emlékszem, a Totalitarizmus-könyvében. Pontosan az ideológiának erre az önfelszámoló jellegére.

– Arendtel kapcsolatban nekem csak egy problémám van. Arendttel kapcsolatban az én problémám a részben bevállalt baloldali perspektíva. Tehát az ideológiával nekünk az a bajunk, hogy azt mindig a baloldali, vagy marxista, vagy antifasiszta, vagy nevezd, ahogy akarod, ideológiának nevezzük. De soha nem vállaljuk be a jobboldalit. Hogy lássuk mi történik akkor, amikor a jobboldali ideológia veszi el a mozgásteret. Egy általános eszmei dimenzió ez.

– Igen, hát van neki egy baloldali marxista indíttatása, amit valószínűleg nem vetkőzött le, valószínű az is, hogy tudatában volt ennek az indíttatásnak; az biztos, hogy a Totalitarizmus-könyvében nagyon élesen ideológia-ellenes, mindenféle ideológiáról azt mondja, hogy totalitárius, vagy totalitárius lehetőségeket hordoz magában, és nagyon elítélő...

– Nézd, pontosan az utóbbi éveknek a felismerése vezetett engem ahhoz, hogy rehabilitáljam az ideológiát, olyan szempontból, hogy ezt nem lehet megszüntetni, mint egy gondolati mechanizmust. Egyáltalán: a művészetben is vannak ideológiák. Szóval valóban mindig totalizál, mert célokat jelöl ki, néha elfedi a célokat. Tehát egy olyanfajta téloszt érvényesít, amit a filozófia soha nem akar.

– Így van. És ez az Arendt problémája is.

– Tehát a filozófia, ha jó, akkor meg kíván maradni egy bizonyos kategoriális vagy egy bizonyos narratív összefüggésrendszerben, ugyanakkor, hát azt is meg kell engednünk, hogy mindig bevállal egy bizonyos ideologikumot. A teleologikus gondolkodást nem lehet kivenni a filozófiából, van egy immanens utópizmus benne, és akkor...

– Mint ahogyan valószínűleg van egy immanens utópizmus abban is, amit Arendt akart, azzal, hogy levetkőzzük ezt az egész ideológiai béklyót.

– Az én Arendttel kapcsolatos problémám mindig abból származott, hogy én Gershom Scholemnek a nagy híve vagyok...

– ...s ők kölcsönösen nem voltak egymásnak a hívei.

– Az Eichmann Jeruzsálemben, az számomra egy reveláció...

– Azt hiszem, hogy rólad mint magánszemélyről, rólad mint filozófiát művelő személyről elég hosszan beszélgettünk, de egyszersmind szépíró és poéta is vagy, költő is vagy. Most ezzel kapcsolatosan lenne nekem egypár kérdésem: először is, hogy hogyan lehetséges ezt a két szerepet egyetlenegy személyiségben integrálni, már csak azért is, mert – ahogyan én látom legalábbis, mondjuk, félig-meddig külső szemlélőként – a költészet logikája és a filozófia logikája, az radikálisan eltérő két logika. Tehát ugyanannak a fejnek kell két logika szerint működnie normális esetben. Hogy látod te?

– Ezzel a kérdéssel szembe kellett nézzek a filozófia eszközeivel is. Engem nagyon izgatott mindig. És én úgy látom, hogy az európai költészetben Schelling és Goethe viszonya óta kialakult egy olyanfajta irányvétel – egyébként meg is írtam ezt a dolgot egy tanulmányomban –, amelyik a költészetnek egy olyanfajta dimenziót állít, szinte kötelező dimenziót, ami addig így nem volt meg. Van a költészetben, az európai költészeben egy belső evolúciós dolog. Tehát az, amikor Goethe, ugye, tudomásul veszi, hogy Schelling az énnel, az istennel és a természettel foglalkozik, az európai minta-költőfejedelem kötelezőnek érzi magára nézve, hogy versciklusokat szenteljen a természetnek és az istennek, a valamikori filozófiai költemények módján, csak az már nem az a filozófiai költemény, persze. Ott a szubjektivitás más. Főleg a német költészetben bontakozik ki ez az irány – nem független a filozófiától –, a Hölderlin–Novalis-irány, amelynek a végén Rilke áll, aki az emberi jelenséget úgy helyezi el az archéknak a rendszerében, hogy felcserélhetővé válik az emberi szubjektivitás a földdel, a tűzzel, a levegővel – abban látja magát. Ez egy hihetetlen gondolati teljesítmény is! A magyar költészetben Csokonai képviselte azt az irányt, amely kötelezőnek érezte magára nézve, hogy bizonyos európai minták mögött alakítsa ki a maga versbeszédét; egy nagyon tudatos alkotó volt. Énszerintem ezek a dolgok nem ott válnak szét, vagy nem itt érezhető a filozófiának és a költészetnek a különállósága, hanem a közegben. A közegben, amelyik, különösen ma, egy erősen szakmai közeg, amelyik nem veszi jó néven a kompetenciáknak, a különálló kompetenciáknak a megtartását egy személyben. Ezt meg kell érteni. Én valamikor úgy gondoltam, hogy könnyű lesz nekem az egyik műfajból a másikba átmenni; ma már nem gondolom így, ma már úgy gondolom (különösen azért, mert az irodalmi média belül is rendkívüli módon változik), hogy ez egy egyre nagyobb feladat, de a feladat nem a személyes dimenzióban, hanem inkább a médiában meg a munkamegosztásban adódik.

– Érdekes, amit mondasz, de valahogy csak visszatérnék én ehhez a kérdéshez – lehet, hogy nem fogalmaztam meg a legszabatosabban, de te magad is azt írod, azt hiszem, hogy ugyanarról az esszédről beszélünk, ami megjelent a Székelyföldben, hogy hát a filozófiai vagy gondolati költészet is fogalmakban gondolkozik, akárcsak maga a filozófia; de hogy ezeket a fogalmakat más logika szerint rendezi el, és hogy a költészetben egyfajta teremtett logikával találkozunk, míg a filozófiában diszkurzív logikával. Most ezt a fajta két logikát szimultán működtetni – ez az én kérdésem: hogyan lehet? Mert hogy itt te magad ismered el végső soron azt, hogy különböző logikákból...

– Nézd, hogyha a filozófiának azt a fajta kategoriális változatát képviseljük, amelynek én, be kell vallanom, sajnos rabja vagyok sokszor, és amelyik, ugye, a klasszikus német filozófiában érte el a csúcsát, az mindig szűkíti a megnevezendők körét. Az egy monista mozdulat. Mind kevesebb kategória, kategóriák visszavezetése, szintetizálása, hogy a világ egységét képviseljük, igaz? A költészet nem. A költészet, amikor megjelenik benne egy ilyenfajta fogalmi gondolkodás vagy fogalmi kultúra, akkor megszűnik. Elkezd kopogni. Na most, én akkor voltam a legelevenebb azokban a poétikai jellegű dolgaimban, amikor egyrészt, a zene közel volt hozzám, tehát egy más média – az én gitárom –, meg ott volt a sok-sok gondolkodás, beszélgetés ekörül. Hogy hogyan lehet visszahozni valami olyanfajta zeneiséget a versbe, ami nem egészen a rím és a metrikai kérdésekből származik. Erről én Balla Zsófiával meg másokkal is sokszor beszélgettem. Másfelől ott van (s én ezt mindig éreztem, és a személyes életemnek is egy nagyon fontos része) az a kapcsolatrendszer, ami az embert a létezőknek a mágiájával vagy a jelentésével összekapcsolja. Tehát, ugye, az én életemben például konkrét okai is vannak ennek: a vadkacsák, a vadlibák, szóval bizonyos ilyen létező, eleven lényekkel való kapcsolatom mindig egy más, hogy úgy mondjam: érzési dimenzióba rakott át. Számomra sokszor igen fontos volt az, hogy elmenjek, rendkívül sokat tekeregjek az erdőkben, székely őserdőkben, hogy lemérjem azt a fajta percepciós rendszert, ami abból áll, hogy ugye mész, mész, mész, és akkor hirtelen azok az apró kis levelek, fák satöbbik, a maguk mozgásával vagy jelenlétével egy teljesen más szubjektumot, egy teljesen más lényt állítanak eléd. Nem akarom azt mondani, hogy vadállat leszel, de valahogy olyan módon fogod fel a környezetedet, amelyik másféle jelentéseket hoz létre.

– És ezek a jelentések és ez a lény, ez nem tud a filozófia nyelvén megszólalni.

– Igen.

– Ez a költészet nyelvén tud megszólalni, ha meg tud szólalni – mondod te.

– Igen, igen! Persze!

– És ezért kvázi a teljesség érdekében kell nyúlnunk néha a költészet eszközeihez. A teljes önkifejezés, világ- vagy létmegértésünk teljességének kifejezése érdekében kell ezeket az eszközöket igénybe vegyük?

– Igen. Tehát ez egy olyanfajta érzésvalóság, ami, hangsúlyozom, nem független egy ilyen testvalóságtól, egy ilyen jelenségvalóságtól. Szóval a költészetnek a hatására olyanfajta, mondjam azt, hogy ritmikus vagy egyébfajta strukturális hatások érnek, amelyek nem is biztos, hogy meg kell jelenjenek a strukturális tudatosságnak a szintjén. Szóval ez egyfajta ilyen embervalóság, egyfajta ilyen condition humain. Na most, hadd tegyem hozzá, ismétlem: ezek a környezeti szinopszisok alighanem mindenki számára nagyon fontosak, csak nem mindenki biztosít neki kellő teret az életében. Ennek, ugye, a mindennapi életünk, a városi életünk az akadálya; szerintem ez egy emberi szükséglet is. De hadd jegyezzem meg, hogy én a ’80-as években egy olyanfajta irodalmi közegben nőttem fel mint inas, mint süvölvény – részben a szerkesztői státusom hozta ezeket a kapcsolatokat –, amelyben az erdélyi magyar irodalomnak, a magyar irodalomnak valóságos óriásai voltak, akik közül hadd említsem meg Panek Zoltánnak a nevét. Ma alig beszélünk róla. Panek Zoltán, aki a magyar frazeológiának szupermestere volt, de egyébként az életszeretetnek, az életörömnek, a könnyedségnek a képviselője is. Ugye, milyen ritka dolog ez ebben a nehézkes kultúrában! Vagy: Bajor Andor, aki alkatilag az emberi jelenség iránt volt érzékeny. Vagy Bálint Tibor, aki a kolozsvári városi polgárnak, a proletárnak a világát hozta, egyébként fantasztikus világirodalmi műveltséggel! Bálint Tibornak Dosztojevszkij meg a Biblia a kisujjában volt. Sokat beszélünk Bretterről és a filozófiáról, de megjegyzem, hogy ha egy ilyen egzisztencializmusról beszélünk, ami itt megvolt, akkor szerintem róluk kell hogy beszéljünk, ezekről a szépírókról, akiknek megvolt a tapasztalata, gondolati mélysége, megvoltak az irodalmi eszközeik. Szóval egy fantasztikus irodalmi iskola volt, amit, mondom, szerkesztőként, tehát a szakma csatornáin is meg tudtam tapasztalni. Jelesül hadd meséljem el azt, hogy Panek Zoltánnál kvázi egy kis klub is működött, ahol mi találkoztunk és sokat beszéltünk meg pletykáltunk, de az irodalmi kérdésekről is sokat, Mózes Attila, Király László meg jómagam voltunk a tagjai a ’80-as években. Panek roppant hiú ember lévén húzható, cukkolható ember volt, s amikor azt mondtuk neki, hogy ej, te Panek, nem is tudnál egy Pázmány-szerű frázist írni! – akkor Panek elhallgatott, magába vonult, és a harmadik nap éjszakáján vagy hajnalán felhívott engem telefonon, hogy megvan! És akkor mindenki el kellett menjen, és meg kellett hallgassa azt a 16 sorra terjedő frázist, amelyet ő kvázi Pázmányt-verően megalkotott.

– Három nap keservével. Jó. Abból, amit itt mondtál, számomra valahogy azt derült ki, hogy volt egyfajta közeg irányából érkező indíttatás is, mondjuk a költészet felé vagy a költészet irányába, meg van egy olyan emberi dimenziónk, amit leginkább ezen a nyelven tudunk megszólaltatni, de amit abban az esszédben mondasz, az picit minthogyha a filozófiával szemben lekezelő lenne, ezért is kérdezek erre a dologra itt most rá. Azt mondtad, hogy hát azért is kell nekünk a gondolati költészet eszközeihez, logikájához, nyelvéhez folyamodnunk, mert talán a filozófiában már nem maradt tere a közvetlen létmegértésnek. És hogy kötelezően ki kell-e egészítenünk ezt a filozófiai énünket amazzal?

– Igen, ez azért problematikus számomra, ennek a kérdésnek a felvetése, mert ha visszagondolunk, a filozófia kezdetekben költeményszerűen jelent meg, tehát a görög nyelvben metrikusan hangszerelt tanköltemény volt, gondoljunk Parmenidészre, majd Lukréciuszra. Nyilván az európai műfaji fejlődés szempontjából – ezt az esztétika magyarázza nekünk – az utak szétváltak, a művészet autonóm médiaként jelent meg, normális, hogy az egyik nem lehet a másik. Szóval én itt roppant esetleges és brutális módon azt mondom, hogy sajnos olyanfajta kompetenciánk, olyanfajta kiképzettségünk alakult ki, hogy az egyik elveszi a másiknak a helyét vagy az életterét. Hogy az egyiket már csak élvezni tudjuk, igaz? Tehát azt mondjuk, hogy mi filozófiát művelünk, a költészetre akkor van szükségünk, amikor delektálni akarjuk magunkat. Vagy: mi költészetet művelünk, és filozófiára akkor van szükségünk, amikor magvas, egyirányú módon akarunk gondolkodni. Hát ebben van a probléma, hogy kettévált a két világ.

– És ahogy mondtad korábban, a közeg is kettéválasztja, szinte kötelező érvénnyel, ezeket a dolgokat. Még két kérdésem lenne hátra.

– De nekünk nem kell feladnunk a – hogy is mondjam? – helyzeti előnyünket vagy a helyzetfelismerésünket abban a tekintetben, hogy ezek nem nem-kommunikáló médiák, szövegek, struktúrák. Ezeket elválasztotta az európai szellemi fejlődés. De bármikor összetalálkozhatnak, mert ez a természetesebb.

– Lehetséges az átjárás ebben a dologban. Műfaji kérdéseknél maradva: ha végigolvasom, mint ahogyan végigolvastam a filozófiai munkásságodat, elsősorban ebben lévén én is érdekelt szakmai okoknál fogva, mert én is beálltam ebbe a szakmai vágányba, akkor azt látom, hogy zömmel, amit írsz, az esszé. Ez a műfaji választás ez tudatos opció, valami olyasmi, ami, mondjuk úgy, a zsigerekből jön, így szeretsz filozófiát...

– Na, hát ez az a pillanat, amikor én nem értek veled egyet. Tekintettel arra, hogy bennem rendkívüli módon elválik az a dolog, amikor én úgymond esszét írok. Az első megnyilatkozásaim, írásbeli megnyilatkozásaim ebben a műfajban esszék vagy esszéisztikusak. De nézd meg, olyanfajta kiművelt, abszolút pontos esszéformákkal szemben, mint amilyen a Bretteré volt, én a magam esszéit csak nagy fenntartásokkal nevezhetem annak, tudod? Tehát én, mondjuk úgy, esszének vagy esszészerű tanulmánynak gondolom a A szenvedés kritikája című könyvemben megjelent, az Eliot- és Füst-problematikát összekapcsoló írásomat, amely nagyon hosszú, százoldalas dolog, meg biztosan vannak olyan fajta dolgok, amiket esszének lehet tartani abból a periódusból, amikor ezeket írtam. Azonban én, részben az oktatás meg a szakma követelményei miatt, egyre inkább el kellett mozduljak a nagyon szabályos szaktanulmányok felé. Hát ezt azért te magad kell hogy tudjad, ahol a demonstráció logikája az uralkodó. Tehát én úgy gondolom, hogy a tanulmányírás, az tulajdonképpen egy logikai művelet. A filozófia is egy alkalmazott logika. Ilyen értelemben én azt hiszem, hogy ahol egy valamiféle demonstráció nyomon követhető – hangsúlyozom, fogalmi –, hát az tanulmány. Szóval az, amelyik a fogalmak, kategóriáknak a logikája felől deklarál egy elért filozófiai valamit, szempontot, újabb tematikát és így tovább. Én inkább abban látom a problémát, hogy nem írok olyanfajta esszéket, amelyeket a szívem szerint szeretnék. Lehet, hogy például az, amit a költészettel kapcsolatban írtam, az inkább egy esszé. Szóval nem érzem egészen pontosan a műfaji határokat, vagy az elválasztandóságnak a kritériumait. Végül is mindenkinek van egy személyes formája ebben. Tehát az egyikben több az esszéisztikus elem, a másikban több a szaktanulmányi elem. Azt sem tartom igazán jó fejleménynek a filozófiában, hogy az irodalmi vagy a szépírói forma, vagy annak a követelményei háttérbe szorulnak. Végül is ez egy más csatorna, egy más vivőáram, egy más üzenet.

– Igen. Valószínűleg, hogy a félreértés elsősorban abból fakad, hogy te az esszé szót nagyon szigorú definíció szerint értelmezed – én tágabb értelemben beszéltem egy esszéisztikus kifejtésmódodról. Igen, nyilván itt a műfaji kérdések azért tisztázatlanok, hogy mettől meddig esszé, és mikor kezd ez tanulmány lenni, mert az esszében is azért a fogalmi demonstrációnak valamilyen formája jelen van, bár jelen van a szemléltetés, jelen van a szépirodalomnak az eszköztára, ami a tanulmányban vagy jelen van, vagy nincs jelen...

– Egy másféle hatásmechanizmusnak a tudatos vagy kevésbé tudatos kezelése.

– Jó, akkor újrafogalmazom. Nem írtál olyan filozófiai művet, mint például a Tiszta ész kritikája: szisztematikus, rendszerjellegű, nagylélegzetű 400-500 oldalra terjedő.

– De még írhatok.

– Persze! Nem is akarom ezt vitatni, hanem ezért kérdeztem, hogy ez egy opció, a kifejtésnek ez a töredékessége – ha úgy tetszik. Akkor beszéljünk erről, és ne beszéljünk az esszéről. Ez egy tudatosan vállalt opció? Azt mondod: filozófiát így lehet művelni, vagy azt mondod: még nem írtam, de írhatok?

– Énszerintem, ugye, a Tiszta ész kritikáját Kant egy kihívás alapján írta. Na most, ezekkel a kihívásokkal mindenki szembesül, és a kihívásnak olyan természetűnek kell lennie, vagy a tétnek olyan természetűnek kell lennie, hogy megérje a ráfordítást. Én soha nem adtam fel ezt a kutatási irányt, ami a szabadságnak a kérdését jelenti, most, az utóbbi időben is egyre inkább ismét visszafordulok ebbe az irányba. Belső szabadság... és természetesen van egy olyanfajta kihívás számomra, ami rendkívüli, ez például a hatalomnak a kérdése, tudod? Szóval a hatalom, amely nyilván a szabadságnak, sajnos, egyféle kontráriusaként jelenik meg előttünk, azonban a hatalomnak a problémáját számomra még mindig erőteljesen eltakarja ez a pártállami struktúra, vagy a pártállami struktúrának a túlélése a környezetünkben. Szóval az a valóság, amelyben nem igazán mutatkozik meg számomra az, hogy mi a hatalom domesztikációjának a kérdése. Tehát engem foglalkoztatnak ezek a környezetünkből is származó kihívások, és egyre inkább érdekelnek.

– Tehát a megfelelő kihívás elvezethet majd egy ilyen...

– Hát igen, de figyeld meg: azt kell mondjam, hogy én egy nagyon fiatal ember vagyok, mind a pályán, mind az alkotói dimenzióban. Annyi év után, évtizedek után... Ahogy a filozófia mondja, a bagoly, az mindig későn kezd repkedni. Szóval egy ilyen belső megértése annak, ami veled, meg a környezetedben történik, az nem a pillanatnak az eredménye. Abban valami olyanfajta reflexiós dimenziónak kell megjelennie, ami teljesen más, mint a pillanat. Márpedig itt, bennünket továbbra is nagyon konkrét dolgok foglalkoztatnak. Ennek a társadalomnak, a civil társadalomnak, a civil társadalmi szervezeteknek az evolúciója, az összeállása egy hallatlanul nagy kihívás! Van, aki azt mondja, hogy a ’80-as, ’90-es, illetve sokkal inkább a ’70-es, ’80-as évek értelmiségi magatartásával és moralitásával szemben ez a totális dekadencia, például Salat Levente mondja ezt. Én azt látom, sokkal inkább, hogy a ’90-es évek, vagy a 21. század első évtizede egy hallatlan kibontakozásnak, szakmaiságnak, a civil társadalmi szervezeteknek az evolúciója. Némiképpen restitúciós evolúció is: vissza kell venni mindent, ami nem volt meg. Új funkciók jelennek meg, amelyeket le kell fedni. Na most, ebben megtalálni egy értelmiség éthoszt, vagy egy értelmiség hivatást, hát az nem a régi módján van.

– Hogyan látod ebben a helyzetben a filozófusnak a szerepét? És akkor ez lenne az utolsó kérdésem. Azt mondtad az előbb – és talán ez lehetne a bevezető –, bennünket itt és most nagyon konkrét problémák foglalkoztatnak, valahogyan nem művelhetjük a filozófiát, vagy legalábbis azt a formáját, ami a kellő distanciát megkívánja, merthogy bennünket konkrét problémák foglalkoztatnak. Ez a mi helyzetünk most? És ez a mi kötelességünk, hogy ezekkel a konkrét problémákkal számot vessünk?

– Nézd, egyfelől nekünk, mindannyiunknak, valóban feladatunk és valóban kötelességünk, egyrészt a szellemnek a módján a szakmának, a filozófus szakmának a kiépítése. Ezek rendkívül konkrét, nagyon pontos és megragadható feladatok. Ebből származik az én liberális optimizmusom, hogy amikor valami rendkívül konkrét, ahol látjuk a helyzeteket, a kihívásokat, a feladatokat, a nehézségeket, ott tudunk lépni. Másfelől én azt látom, hogy a filozófia mindenhol, mint mindig, egyrészt beleesik a saját autonómiájának a csapdájába, s ez egy rossz kihívás. Ami részben afelől jön, és nekünk különösen afelől jön, hogy konkrét, szociológiailag megfogható, a társadalomban, intézményekben megragadható formát kell adni a szakmának. A másik pedig azzal kapcsolatos, hogy a rálátás, a korszellem, a reflexió funkcióját valahogyan vissza kell adnunk a közegnek, a társadalomnak, a nyilvánosságnak, annak a közösségnek, amelyben vagyunk. Ez időkérdés. Ez a helyzet, amelyben ma vagyunk, nyilvánvalóan az anyag, az infrastruktúra s egyéb problémáival van elfoglalva, de persze meg fog érkezni az a pillanat, amikor magába néz. Ez egy emberi szükséglet. Hogy is mondjam? Az a nagyon erős, humanoid késztetés vagy indíttatás, amikor az emberek önmagukat szemlélik, vagy az emberek az embertársaikat kezdik megközelíteni, az mindig a filozófiáé volt, és mindig a filozófiáé marad, természetesen a nagy tudatformákkal: a tudománnyal, a vallással, a művészetekkel összefüggésrendszerben. Hogyha mi valahol nem teljesítünk ebben a pillanatban, akkor szerintem ez az. A többi nagy konszakrált tudatformával való párbeszédünk nem elégséges.

– De mindenképpen eljön az az idő, mondatja veled a liberális optimizmusod, amikor föltámad bennünk az igény, hogy önmagunkba nézzünk, és saját korunkat megértsük.

– Hát, saját korunk fagocitálni akar bennünket a maga erős struktúráival. Szóval a globál, az nagyon nagy kihívás a filozófia számára is, amelyet nem biztos, hogy a globalizmussal való elméleti szembenállás, illetve szembesülés formájában tud megérteni. De hát olyan komoly szerzők, mint például Cassidy is, azt mondják, hogy a globálnak az első nagy szerzője Marx, a politikai gazdaságtan bírálatának az alapvonalaitól kezdődően.

– Az utolsó kérdés legyen egy ilyen kettős kérdés: részint az, hogy melyek a nagyon közeli tervek a filozófiai munkásságod terén, és melyek a nagyon friss fejlemények, és nagyon közeli, testközeli tervek az irodalmi munkásságodnak a terén?

– Én magam is úgy éreztem és gondoltam, hogy a 2003-as évet követően, ugye, amikor két könyvem is megjelent a szabadság témakörében – az egyiket te mutattad be –, az nagyon termékeny periódus volt a számomra. Pontosan abból a szempontból, hogy a különböző műhelyekben való részvételem, megmutatkozásom, konferenciák, satöbbinek a nyomán, de az én saját kutatási irányaimat tiszteletben tartva, létrejött egy olyan kötetem, amely az összes, hát így már szisztematikus, és nagy egységekbe szervezett tanulmányaimat tartalmazza. Ezekben vannak kemény, alapozott tanulmányok arra vonatkozóan, hogy mi az európai gondolkodásnak a variáns–invariáns rendszere, és így tovább. Ezek meg fognak jelenni a jövő esztendőben a Polisnál. A szépíró asztala, az pedig egy regényt jelent a számomra, amely hát 2000...

– A másodikat.

– A másodikat, amelyet 2000-től folyamatosan írok, a jövő esztendőben kezdem közölni a részleteket belőle.

– Hol?

– Elsősorban a Kortársban, amely nekem mindig a gazdám volt, de hát természetesen a hazai sajtóban is. Ez az én katonaságomnak a belső dimenzióját tartalmazza, az a formája neki, az 1973-as, ’74-es esztendő, amelyről én csak annyit tudok elmondani, hogy Románia Szocialista Köztársaságot védtem Kalasnyikovommal Szovjetunió ellenében, ami önmagában sokszor a humor forrása. De hát ott sok minden történt, ami meghatározta a további életemet és a pályámat.

– Most tértél vissza Moszkvából …

– Most tértem vissza Moszkvából, ahol megjelent a Kurszk poémámnak az orosz fordítása, Maya Ceszárszkájának, a nagyszerű orosz költőnőnek a fordításában, amely egy óriási kihívás volt az ő számára. A nyelvek átjárhatóságán kellett gondolkodnia – tekintettel arra, hogy a buborék, ami a magyar nyelvben többnyire egy szép, kedves konnnotációjú szó, az orosz nyelvben a legrémesebb jelentéseket hordozza, és ezért Maya Ceszárszkája a buborékot szinesztéziás hatásokkal kellett hogy helyettesítse a versnek a nyelvében. Ez a Kurszk poéma a Vodolej kiadónál jelent meg, bemutatták, és az én legnagyobb meglepetésem és megrendülésem abból származott, hogy felállt a hallgatóság soraiból egy hölgy, aki elmondta, hogy ő a Kurszk tengerész-feleségeit képviseli, és átadott nekem egy ikont, mely birtokomban van.

– Hogyan vették hírül, hogy létezik magyar nyelven egy ilyen poéma?

– Amikor én megkérdeztem tőle ezt, akkor azt mondta, hogy tudomásukra jutott.

– A fogadtatása, ezek szerint, jó volt a kötetnek, és a híre ment az orosz tajgán a dolognak! Jó! Hát akkor köszönöm szépen a beszélgetést, a Székelyföld nevében is.

– Én meg barátilag köszönöm!


kapcsolódó galériák:
Fotógaléria