Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaBodor Ádám


Bodor Ádám tavaly szeptemberben hosszabb időt töltött az egyik Csíkszereda környéki panzióban. A Verhovina madarai című ciklusát írta. Végigkövethettem pontos napi programját, már-már aszkétikus életvitelét, némiképp irigykedve figyeltem az alkotó író precíz mindennapjait. A déli órákban, miután lazításként két-három kilométert gyalogolt, bementünk a piacra, a volt Madezit helyén lévő Merkur áruházba.
„Bevásárolt.” Csak a legszükségesebbekből. Kétnaponta vásárolt egy Scandic vodkát is. Vérnaranccsal felhígítva ebből ivott eseténként egy adagnyit. Az én italom jobbára az ugyancsak nagyon felhígított két deci Zsidvei Rizling volt.
Jó volt együtt ülni a panzió teraszán, s az alkonyodó Hargitát bámulni. Nagyokat hallgattunk, de időnként jókat is beszélgettünk, ami számomra meglepetés volt, hisz a szűkszavúnak, befelefordulónak ismert író megnyílt, alkotói világának egy kicsit a bennfentesévé tett. De nemcsak az irodalom, a világ nagy bajai, hanem az élet apróságai, hétköznapi hülyeségei is belefértek alkonyati kvaterkázásainkba. Azt hiszem, egy kicsit jóbarátok lettünk.
Végül csak kibújt a szög a zsákból, én sem léphettem túl örök szerkesztői árnyékomon, egyik este csak úgy mellékesen rákérdeztem, nem tisztelné-e meg a
Székelyföldet a Verhovina madarai egyik részletével. Bólintott. Hazatérte után pár nappal meg is érkezett a ciklus Nikita című részlete, amit folyóiratunk novemberi számában gyorsan le is közöltünk. Ennek egyenes következménye pedig az lett, hogy a szokásos havi lapbemutató novemberi rendezvényére őt hívtuk meg. Szívesen jött. S ha már jött, ki is zsákmányoltuk. Egy találkozó helyett kettőt vállalt fel. (Ferenczes István)

2010. NOVEMBER 24., DÉLELŐTT 11 ÓRA, MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM

Csutak Judit: – Becsengettek, és gondolom, hogy az ötven percre nagyon szükségünk lesz. Szeretettel, nagy-nagy szeretettel köszöntöm Bodor Ádám Kossuth-díjas írót iskolánkban. A találkozóra, illetve erre a rendhagyó irodalomórára a Székelyföld volt főszerkesztője, szerkesztője, alapítója, Ferenczes István jóvoltából kerülhetett sor. Bodor Ádám a Székelyföld meghívottjaként tartózkodik Csíkszeredában. Néhány héttel ezelőtt, amikor Ferenczes István újságolta, hogy érkezik Bodor Ádám Csíkszeredába, akkor én azt mondtam, hogy nagyon jó volna, ha mi is találkozhatnánk az iskolában vele.
Az első kérdésem az iskola névadója és Bodor Ádám családja közötti kapcsolatra vonatkozik. A beszélgetőkönyvében olvashatunk erről a kapcsolatról: Márton Áron püspök, illetve Bodor Ádám édesapja kapcsolatáról lenne szó. Megkérném szépen, hogyha erről röviden szólna a diákoknak is.


– A tisztelt hallgatóság életkoránál fogva nem rendelkezik tapasztalattal arról a korról, legfönnebb elbeszélésekből alkothatott képet a múlt század ötvenes éveinek politikai légköréről, az akkori általános közérzetről. Ez a kommunista hatalomátvételt követően a megtorlás, sok ártatlan ember meghurcoltatásának rosszemlékű, tragédiáktól terhes korszaka volt. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt és néhány prominens erdélyi személyiséget, közöttük édesapámat is, 1949-ben, illetve ’50-ben letartóztatták, majd koholt vádak alapján, hazaárulás címén több évi nehézbörtönre ítélték. A hamis vád részben a Magyar Népi Szövetség keretein belül végzett tevékenységükre épült, a vádlottak szorgalmazták, hogy a párizsi békeszerződés megkötésekor a győztes hatalmak vegyék figyelembe az erdélyi magyarság érdekeit is. Ezzel büntethető vétséget nem követtek el, összeesküvésről, hazaárulásról szó nem lehetett, mégsem kerülték el a súlyos ítéleteket. A vád nem állta ki az idő próbáját: majdnem két évtizeddel később, 1968-ban a román kommunista államhatalom is kénytelen volt a per valamennyi elítéltjét rehabilitálni. Édesapám a börtönévek alatt hosszú időn át egy zárkában raboskodott a püspökkel, egymás mellett volt fekvőhelyük is, a felekezeti különbség ellenére – édesapám református volt, amellett laikus egyházi tisztségviselő, főgondnok is – igazi, meghitt baráti viszony alakult ki közöttük. Barátságukra édesapám mindig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezett. Arról nem tudok, hogy kiszabadulásuk után találkoztak volna. Nem valószínű. Tudhatták ugyanis, hogy kiszabadulásuk után is megfigyelés alatt tartják őket.

– Következő kérdésem egy friss eseményhez kapcsolódik: olvashattuk, hogy nem egészen egy hónappal ezelőtt, október végén, a bukaresti Nemzetközi Irodalmi Fesztivál díszvendége volt Bodor Ádám, és három művének – két regényének: a Sinistra körzetnek és az Érsek látogatásának, illetve a Balla Zsófiával készített beszélgetőkönyvének a fordítását is bemutatták itt. A kérdésem az lenne, hogy mit tapasztalt Bodor Ádám: hogyan fogadta a román nyelvű szakma, illetve olvasóközönség?

– Elég ritka esemény, amikor írónak egyszerre három könyve is megjelenik egyazon idegen nyelven. Engem ebből az alkalomból hívtak meg díszvendégként a Bukaresti Őszi Könyvfesztiválra. A meghívás tulajdonképpen két találkozót jelentett, előbb a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetben került sor egy beszélgetéssel egybekötött könyvbemutató estre, a következő napon egy nagyszabású rendezvényen, kerekasztal-beszélgetésen vettem részt három román író társaságában. A román közönség befogadókészségéről egyelőre nem igen alkothattam képet, ugyanis túl rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a könyvek eljussanak az olvasókhoz, így azok fogadtatásáról egyelőre nem állnak adatok rendelkezésre. Abban az időben még kritikák, recenziók sem jelentek meg. A magyar intézetben lezajlott est, részben Marius Tabacu fordító és Józsa Márta részvételének köszönhetően nagyon jó hangulatú, közvetlen beszélgetés volt – a tervezettnél egy órával többet is tartott. A másik, valamivel ridegebb, protokolláris keretek között zajló rendezvényen nem kötetlen, közvetlen beszélgetést folytattunk, hanem a szakmát érintő, a könyv, a terjesztés, a könyvkiadás jövőjét firtató körkérdésekre kellett külön-külön válaszolni. Túl okos dolgokat ilyenkor aligha tud az ember mondani. Az ilyen alkalmak arra valók, hogy a közönség lásson és halljon egy-egy írót megszólalni, megnyilvánulni.

– Köszönöm szépen. A következő kérdéseim egy fogalom köré csoportosulnak: a természet lenne ez a központi fogalom. Először azt kérdezném, hogy Bodor Ádám hogyan látja a természethez fűződő viszonyát?

– A természet itt van körülöttünk, benne élünk, ez az igazi otthonunk, természetes környezetünk. Jó dolga van annak, aki örülni tud közelségének. Az is igaz, megközelítése adottság, érzelmi beállítottság kérdése, nem mindenkinek van hozzá kellő látása, érzéke. Ismertem kiváló személyiséget, akinek a természet már mintegy tiltott, idegen területnek számított, nem is szívesen tette lábát zöld fűre. Viszonyunk a természethez egyoldalú, érzelmi, kissé titkos, magyarázatra nem szoruló, már-már metafizikai kapcsolat. Egy dolog bizonyos, a vele való őszinte találkozás sok veszteséget képes kárpótolni.

– A természet ugyanakkor kulturális jelentésekkel is rendelkezik mindig. Az erdélyi irodalomban a természet-tárgy-téma különböző jelentéseket kapott; mindenképpen különböznek ezek a jelentések azoktól, amelyeket olvasóként a Bodor Ádám írásaiban tapasztalhatunk. A hagyományhoz, a hagyományos transzszilván természetfelfogáshoz képest olvasóként érzékelhetjük az eltéréseket. Mennyire tudatos, vagy fogalmazzak pontosabban, szándékos Bodor Ádám esetében ez az elkülönböződés, hogyha van ilyen?

– Ezek nem tudatos eltérések, inkább ösztönösek, az írás, a próza szemléletével állnak összefüggésben. Számomra egyébként nem is szolgáltak mintaként az elődök természettel kapcsolatos megjelenítései, igazából talán nem is figyeltem rájuk. Mint korábban említettem, a természettel való kapcsolat meghitt, személyes jellegű, így érthető, ha megidézése egyénenként különféleképpen jelentkezik. A természet élménye spontán, közvetlenül vonul be a prózai szövegekbe, anélkül, hogy ezt a motívumot külön kezelni kellene, egyszer csak észrevesszük, hogy szerves része a történetnek.

Köszönöm szépen. A következőkben röviden bemutatkoznék magyartanárként, és hát a magyartanításról is röviden beszélnék, arról, hogy Bodor Ádám milyen helyet foglal el, illetve milyen lehetőségeket találtunk a Bodor Ádám-írások olvastatására irodalomórán. Először IX. osztályban találkoznak a diákok Bodor Ádám-írással, novellaváltozatok között szerepel novellagyűjteményünkben a Milyen is egy hágó? című írás. Elmondhatom, hogy többnyire meghökkentő a tapasztalat, amit a kilencedikesek számára a Bodor Ádám-elbeszélés vagy novella jelent. És akkor szeretném, hogyha meghallgatnánk ezt a novellát, utána pedig esetleg olyan kérdéseket is, amelyek ezt az olvasói tapasztalatot közölnék. A következőkben pedig arról lenne szó, hogy a későbbi évfolyamok irodalomtanításába hogyan épül be Bodor Ádám írásművészete, XI. osztályban a Sinistra körzet szerepel az olvasnivalók között, és hát ez a mű is bőségesen kínál nyugtalanító kérdéseket. Tehát akkor először a kilencedikesek tapasztalatait nézzük.
(Egy diáklány felolvassa a
Milyen is egy hágó? című Bodor-tárcát.)

Csutak Judit: – Köszönjük Balázs Renátának a felolvasást, és akkor a novellával kapcsolatos kérdéseket, kérlek, tegyétek fel. A nyitott kérdéseket, vagy amin még gondolkoztatok. Hát akkor minden rendben? Vagy bátorságot akartok gyűjteni még?

Egy fiú: – A meghallgatott novellában van egy nyitott kérdés: hogy honnan indult ez az út, és hogy hová vezet? És hogy tulajdonképpen ez a lány mit csinált ezen a hágón? Azt szeretném megkérdezni Bodor Ádámtól, hogy mit gondol a sorsszerűségről: hogy kezünkbe tudjuk venni a sorsunkat és irányítani az életünket, vagy ez már meg van írva előre?

– Ez a tárca éppen arról szól, hogy a kérdező által föltett kérdésekre nincs, és nem is szükséges válasz. Nem tudjuk, hogy a lány mit akart, sorsát sem ismerjük; az egész ott töltött nap továbbra is talány marad, amit a műfaji elvárásnak megfelelően nem is kell feloldani. Az írás erről szól. Ami pedig kinek-kinek a sorsát illeti, az bizonyos tekintetben akaratunknak, adottságainknak, az ambícióinknak, elhatározásainknak is alá van rendelve. Egy szilárd demokrácia közállapotai között sorsunk irányításába föltétlen beleszólásunk van, az egyéniségünk arra hivatott, hogy fölismerve vágyainkat, képességeinket, érvényesülésünk irányát megszabjuk, tudjuk életpályánk alakulását befolyásolni. Eleve elrendelt sorsunk – hacsak életünk távlatait nem vallási alapon próbáljuk tekinteni –, meggyőződésem szerint nincsen. Személyiségünk annyira egyedi, hogy méltóságunkhoz tartozik életünk alakulását adottságainknak, belső elvárásainknak megfelelően irányítani.

Csutak Judit: – Köszönjük. Ezzel kapcsolatosan, tehát a novellákkal vagy a kilencedikes olvasói tapasztalattal kapcsolatosan van még kérdésetek?

Egy lány: – Észrevehetjük, hogy a novellák cselekményeitől fontos információkat hallgat el, ezáltal az olvasó jelentős szerepet kap, hogy kiegészítse ezeket. Például a Kivégzés című novellában nem mutatja be az előzményeket, és nem tudjuk meg, hogy a katonát miért akarják kivégezni. Azt szeretném megkérdezni, hogy tudatos-e ez a törekvése, hogy társszerzővé teszi az olvasót?

– Örülök az észrevételnek, mert pontosan erről van szó. Az elhallgatással az olvasót egy kicsit belevonjuk a történetbe. Aztán, hogy ez tudatos-e vagy sem, ezt pont nekem most bajos lenne elmagyarázni, mert lehet, hogy amit mondanék, nem is lenne pontos. Írás közben nem mindig tudjuk, mi miért történik. Ez az alkotás folyamatának, a próza szemléletének a kérdése, ebben pedig sok ösztönösség van, az írás, az alkotás folyamata, a írói eljárások nem szorulnak magyarázatra. Alkatomnak, elvárásaimnak engedve tudatosan hallgatok el információkat, de ez része ugyanakkor az ösztönös művészi szemléletnek is. Én mindenesetre csak örülni tudok annak, ha ilyenkor az olvasó a maga képzeletével bizonyos mértékig társszerzővé válik. Emellett az is igaz, hogy én a történetet rendszerint már eleve csak töredékeiben, az elhallgatás tagoltságában szemlélem. Az olvasó a számára bántó hézagokat úgyis kiegészíti.

Csutak Judit: – Köszönjük szépen. És akkor van még a novellával kapcsolatos kérdés? Ha nincsen, akkor lássuk a regénytapasztalat által életre hívott kérdéseket! Szó volt arról, hogy a tizenegyedikesek a Sinistra körzetet olvassák, természetesen az Érsek látogatásával kapcsolatosan is felmerülhet kérdés, úgyhogy folytassuk a Sinistrával vagy a másik regénnyel kapcsolatos kérdéseket.

Egy lány: – Az én észrevételem az lenne, hogy a novellákat és a Sinistra körzetet olvasva úgy tűnik, mintha a szereplők egy bizonyos világban mozognak, mármint hogy ez a világ mintha egységes lenne, és mintha egy abszurd világ teremtődne meg. A kérdésem az, hogy tényleg létrejön-e ez a világ a novellákban, és ha létrejön, akkor ez a világ a szereplők hozzáállása miatt lesz abszurd, vagy éppen a szereplők lesznek a világ abszurditása következtében olyanok, amilyenek?

– A Sinistra helyszíne, világa kitalált, képzeletbeli táj. De talán nem árt észrevenni, hogy ez a képzeletbeli, abszurd társadalmi elvárásokkal és abszurd emberi magatartásoktól terhes kitalált táj mégiscsak a valóságból, a Kelet-Európa-élményből ered. Ennek a társadalomnak a belső viszonyai, erkölcsi következtetései nem állnak érthetetlen távolságban attól , amiben mi itt éltünk, élünk, és lehet még egy darabig élni is fogunk. Ez a „kitalált” erkölcsi táj a kelet-európai valóságos történelmi és társadalmi környezetnek szubjektív művészi következtetése.

Csutak Judit: – Köszönjük szépen. A további kérdéseket is várjuk, hogyha vannak még.

Egy lány: – Az érsek látogatásával kapcsolatban lenne egy bizonyos észrevételem: ugyanis a regényt olvasva, az elszemélytelenítés eljárását véltem felfedezni benne. Így például a Natalia Vidra és a földrajztanár és a férje közötti kapcsolatban, amikor a saját nyálukkal, nyálcserével tartják fent a kapcsolatot egymással. És ugyanakkor itt még a nevekkel, a metaforizált nevekkel kapcsolatban, hogy ugye a vidra az egy állat, és úgy hívják a férjet és a feleséget is, hogy Vidra. Konkrétan az lenne a kérdésem, hogy mi a célja a műben az elszemélytelenítés eljárásának?

– Erre most aligha tudnék pontos és kielégítő választ adni, ugyanis mint korábban is említettem, nem célzatosan és nem föltétlenül kategóriákba sorolható jelenségekről írok. Az elszemélytelenedés, ha valóban lehet, és kell ilyesmiről beszélni, úgy látszik, a bemutatott erkölcsi környezetnek a jelensége. Egyébként számolni kell azzal, hogy egyedi személyiségi jegyek, értelmezhető gesztusok gyakran akaratlanul is beleszivárognak az írásba. Ami a Vidra családnevet illeti, elsősorban hangzása miatt került az írásba, tetszett a név, semmi köze az állat külsejéhez, tulajdonságaihoz. A névnek a prózában fontossága van, akaratlanul is visszautal a személyiségre, még egy keresztnév is olykor beindítja a képzeletet. De elsősorban a hangzása miatt. Remélem, az olvasó ilyenkor képes elvonatkoztatni, jelen esetben például nem egy valóságos vidrára emlékeztető férfira, nőre gondol.

Csutak Judit: – Köszönjük szépen. További kérdések?

Egy lány: – Nem tudom, hogy mennyire értelmes kérdés, de sokat tanakodtunk Géza Kökénynek a mellszobráról. Az egyik kérdésem az, hogy mi a jelentősége annak, hogy amikor Andrei a Sinistra körzetbe kerül, akkor Nikifor Tescovina azt mondja neki, hogy ne higgye el, hogy szobor van állítva róla. A másik az, hogy Géza Kökény készítette a mellszobrot: úgy kell olvasni, hogy Géza Kökény mellszobra, vagy hogy őt ábrázolja a mellszobor? Meg hát az is, hogy egy benzinkutasról van szó, és akkor miért lenne mellszobra neki?

– Igen, ezek a kérdések jogosak, és ilyen természetű látszólagos ellentmondásból bizonyára akár több is akad. Ez egy játék, játék a valóság és képzelet örök kapcsolatával, és ebben semmi félrevezető nincsen. A bizonytalanság meghívása a történetbe: hogy most valójában szobor-e igazán, vagy élő ember. Informatív jelentése az ilyesminek nincsen, a történet kimenetele tekintetében teljesen jelentéktelen, de egy kicsit tágítja a kép dimenzióit. Remélem, az effajta bizonytalanságoktól az olvasó még nem jön zavarba. Ha mégis, akkor legfönnebb kissé bosszúsan átsiklik fölöttük.

Csutak Judit: – Köszönjük szépen. Más kérdés? Azt hiszem, ennyi kérdést vállaltak pillanatnyilag a diákok, valószínű, sőt biztos vagyok benne, hogy ennél jóval több fogalmazódott meg olvasás közben bennük – ennyit hoztak nyilvánosságra. Most én zárnám egy olvasói tapasztalattal és egy kérdéssel: a Székelyföld jóvoltából olvashattam egy fejezetet a készülő regényből, a Verhovina madaraiból, és hát nagyon-nagyon erősnek tűnt ez a szöveg, föltétlenül a Sinsitrához kapcsoltam, és egy motívumot emelnék ki: a Sinistra körzetben azt olvassuk, hogy Géza Hutira Bebe Tescovinával a nyakában távozik hegyre fel. Kilépnek a körzetből, Géza Hutira előrehajtja a fejét, hogy ne sértse meg a gyermeket, a születendő gyermeket. A Nikita – ez a Verhovina madarai című mű részlete – azzal ér véget, hogy megszületik egy gyermek, aki akár fiú lesz, akár lány lesz, Nikita névre kell hogy hallgasson, és ez a név egyébként itt, az írás helyszínén, a helybéliek számára a halált jelenti. Én ezt a két mozzanatot összekapcsoltam a Sinistra és az olvasott újabb szöveg esetében: kérdésem az, hogy érthetjük-e ezt úgy, vagy jogos-e az az értelmezés, elfogadható-e legalább, hogy ennek a térségnek, ennek a Sinistra – és nem tudom tovább, gondolom, hogy a Sinistra mása, vagy a hegy túloldalán levő változatáról lehetne szó – jövőjével kapcsolatosan értsük tehát ezt a születést?

– Mivel új regényem készülőfélben van, nem szívesen beszélnék róla... Már csak azért sem, mert végső látványa még számomra is csak körvonalazódik, ugyanis nem előzetes koncepció alapján dolgozom. Történeteket írok, amelyek lazán függenek össze, és csak a végén derül ki, hogy ezek milyen elv alapján kapcsolódnak egymáshoz. Szándékom szerint ez a történet legfönnebb távoli rokona a Sinistrának. Azt semmiképpen nem szeretném, ha különböző történetek elemei, esetünkben a Sinistra és a készülő regényéi összemosódnának.

Csutak Judit: – Nagyon szépen köszönjük Bodor Ádámnak, és hát a kérdéseiteket is
.

Ferenczes István: – Este is elvárunk titeket, gyerekek, hogyha úgy érzitek, ott talán más dolgokról is fogtok hallani.

Egy tanárnő: – Mielőtt visszatérnétek a következő órákra, szeretném megköszönni mindenekelőtt a magyar tanszéknek, hogy minden hónapban egy érdekes, izgalmas irodalomórát szervez; szeretném megköszönni a Székelyföldnek ezt az együttműködést, szeretném megköszönni a Corvinának is, hogy elhozta a könyveket, illetve a Népiskolának a hangosítást, és csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy – ugyan, ez egy csúnya szó vagy modern szó, nem feltétlenül kell használni – az élménypedagógia az tulajdonképpen itt, most megvalósult. Mert az az élmény, hogy azon túl, hogy kiolvastátok a könyvet, találkoztatok a szerzővel is, és azt gondolom, hogy az a nagy kincs, hogy a magyartanárok arra törekednek, hogy olvasóvá, értő-értelmező olvasóvá neveljenek titeket, és ezért köszönjük még egyszer, nagy megtiszteltetés, hogy Bodor Ádám elvállalta, hogy az iskolánkban egy rendhagyó irodalomórát tartson. Szeretném átadni iskolánk jubileumi kiadványát a Tovább a hajóvalt, amihez nagyban hozzájárultak a magyar katedra tagjai, ugyanis májusban ünnepeltük a névadás huszadik évfordulóját, és amint az elején is elmondta, igazi kötődése is van Márton Áron püspökhöz, személyes kötődése, és akkor még egyszer, kérlek szépen, tapsoljuk meg! Köszönjük szépen!

2010. NOVEMBER 24., 18 ÓRA, A SAPIENTIA EGYETEM NAGYAULÁJA

Tízpercnyi késéssel kezdünk, mert az egyetem színjátszóinak egy kicsit hosszadalmas a készülődése. Leoltják a teremvilágítást és bevonul az egy lányból és öt fiúból álló csoport. Felolvassák, előadják a Verhovina madarai ciklus A gátőr felesége című fejezetét. Lelkesen, jó, székelyes akcentussal, mély beleéléssel olvasnak. A végén megérdemelt tapsot kapnak.

Ferenczes István: – Kedves Ádám, Molnár Vilmos kollégámmal fogunk faggatni. Kezdjük is. Arra kértél, hogy kíméljünk attól, hogy felolvass. Én nem szeretem, ha saját műveimmel szembesülök, amikor mások olvassák fel. Ismerlek már annyira, tudom, hogy te sem szereted.

– Valóban nem szeretem, zavarban vagyok, amikor végig kell hallgatnom, ahogy felolvassák az írásaimat. Nagyobb zavarban csak akkor vagyok, amikor ez a feladat rám hárul, mert én végképp nem szeretek felolvasni. Az olvasást meghitt kapcsolatnak tekintem: könyvvel a kezében az ember másként viszonyul egy történethez, másként éli meg, ha a szövegeket egy maga által képzelt hangon, belülről hallja, mint idegen személy értelmezésében. Ez az előadás ebben a kissé dramatizált formában most persze egészen másként érintett, meglepetésként hatott, friss volt, üde, eredeti, úgyhogy köszönöm szépen, tényleg öröm volt hallgatni.

F. I.: – Ha már Csíkszeredában vagyunk, nem hagyhatom ki, hogy rákérdezzek a városhoz való kötődéseidre. Létezett a ’60-as években, még a rajoni időkben, egy nagyon jópofa és jókedvű, bohó társaság: boldoguljon, Gál Árpád zeneszerző, Kocsis Miksa könyvtárigazgató, Salló Pista és Kicsi Nagy Géza, o volt a gimnáziumnak a zenetanára. Ez a társaság mindig együtt járt, borzalmas őrültségeket, mai szóhasználattal happeningeket rendeztek a városban. Az őszi beszélgetéseinken derült ki, hogy Kicsi Nagy Géza a sógorod. Ennek folytán te is gyakran megfordulhattál Csíkszereda akkori leghíresebb „Városi” nevezetű vendéglőjében, hisz a társaság gyakran tanyázott ott. Ki húzta akkor a talpalávalót, ki volt a prímás?

– Mici Miska volt a prímás, és mivel a sógorom – maga is jó hegedűs lévén – bennfentes vendégnek számított, ha esténként oda látogattunk, a család mindig a zenekar közelében kapott helyet. Természetesen, amikor a városban időztem, esténként engem is magukkal vittek. Akkoriban a hosszú téli estéken televízió, könnyen hozzáférhető időtöltés nem lévén, egyéb szórakozás itt nemigen akadt. Még arra is emlékszem, hogy egy alkalommal a dobos felállt, kiment falatozni, én pedig, mivel a zenekar közelében ültem, és megfigyeltem, hogy a lábával valami pedálszerű dobverőt nyomogat, beültem a helyére és vagy tíz percen át döngettem helyette. Kisvárosi esték. Csíkszeredának akkoriban nyolcezer lakosa volt.

F. I.: – Ezerszer elmesélted, de a fiatalabb hallgatók kedvéért meséld el újra, hogyan ölted meg Sepsiszentgyörgyön Strömpel Migdált?

– Ez az interjúkötetemnek a bevezető története, többször elmeséltem már, szerencsére, azt hiszem, mindig ugyanúgy. Mert a képzelettel megáldott ember szívesen kiszínezi a történeteit, főleg akkor, amikor javarészét maga találja ki. De ez a történet, minden elemében annyira igaz, hogy sikerül minden alkalommal ugyanúgy elmesélni. Az eset vigadós ifjúkorom kellős közepére esik, Sepsiszentgyörgynek is, azt hiszem, ez volt a hőskora, a Sugás vendéglővel és a Kolcza-kerttel együtt, ahol a két szórakozóhely között ingázott az akkori aranyifjúság, költők, írók, újságírók, színészek csapata, vagy a hozzám hasonló vendégszereplő, aki vagy a Szent Anna-tó felé menet átutazóban, vagy baráti látogatás alkalmából tartózkodott a városban. Azon az estén a Kolcza-kertből indultunk el, nem jutottunk túl messzire, mert szemben a vendéglővel, a Strömpel házban laktak a Strömpel lányok, jómódú orvos-család gyermekei. Tágas, polgári ízléssel berendezett lakás, a szalonban hatalmas kristálycsillárral, és természetesen nem hiányzott alóla a zongora sem. Hátul, a kert mélyén, kis baromfiudvar, benne baromfiakkal. Hajnal felé, amikor úgy tűnt, már eleget ittunk, Migdál, a kisebbik Strömpel lány diszkréten érdeklődött, hogy mi a véleményem egy tyúkhúslevesről. A hosszú éjszaka után ennél megváltóbb ötletet elképzelni sem lehetett. Merthogy akkor le kellene vágni egy tyúkot. Akkor hát gyerünk! Elő is vett a konyhaszekrényből egy hatalmas, borotvaélesre kifent kést, és ezzel a kerten át elvonultunk a baromfiudvar felé, ahol a tyúkok már balsejtelemtől gyötörve, pánikszerűen kotkodácsoltak. Migdál a késsel a kezében rutinos nyugalommal lépett a ketrecek elé, benyúlt, megragadott egy tyúkot, és pillanat alatt elnyisszantotta a nyakát, miközben én egy hatalmas elemlámpával világítottam neki. Amikor az elemlámpa fényében megpillantottam a csillogó, vértől csöpögő kést, azt mondtam, cseréljünk: o fogja meg a lámpát, és adja ide a kést. Nyomban be is vonultam a társasághoz. Vértől csöpögő késsel, és elcsukló hangon, a bűntudattól, a bűnbeesés rettenetes pillanatát átélve, bejelentettem, hogy megöltem Migdált. Egy ideig elképesztő dermedt csönd lett, csak fojtott lihegés, a verejték csorgása hallatszott körülöttem, én pedig kínomban lihegtem, hogy miként lehet ebből a helyzetből valami jó poénnal kimászni. Olyan hirtelen rögtönöztem, hogy a jelenet dramaturgiáját nem volt idom megtervezni. Akár meg is lincselhettek volna. És akkor, mint annyiszor az életben – deus ex machina –, rajtunk kívül álló erő segített kimászni a csávából. Anélkül, hogy bárki hozzáért volna, éktelen robajjal leszakadt a hatalmas csillár, bele a nyitott zongorába. A csörömpölésbe a zongora húrjainak disszonáns, gyászos zümmögése keveredett, a nők sikoltoztak, a férfiak üvöltöztek, mire kezében a lemészárolt szárnyassal berohant a szobába a halottnak hitt Migdál: Megőrültetek? Mi az ördögöt csináltok, mi folyik itt? A helyzet megoldódott, ép bőrrel megúsztam, csak a csillár maradt a veszteséglistán.

F. I.: – Ezekre a kisvárosi sztorikra azért kérdeztem rá, mert ez a fajta groteszk humor, ez az abszurd humor, a tragikummal keveredő komikum kezdettől fogva benne van írásaidban. Lépjünk tovább. Erős szász kapcsolataid is voltak, Nagyszebenben éltél egy ideig, ahol kaptál ajándékba egy motorbiciklit, amivel összejártad Erdélyt. Mit jelentettek neked a szász kapcsolatok?

– Sokat. Amellett, hogy már kora gyermekkoromban is megtapasztalhattam, hogy szülőföldemen más nyelven beszélő, más szokásokat ápoló nemzetiségek is élnek. Azzal kezdeném, hogy apai nagyanyám örmény volt, keresztanyám német, kiterjedt brassói rokonsággal, ahova látogatóba magam is eljártam, tejesünk román ember volt, családunkat két román ügyvéd is látogatta. Mégis, ennek a többnemzetiségű létnek a tényleges megélése magánéleti fordulattal kezdődött, amikor benősültem egy nagyszebeni német – hagyományos értelemben – patricius családba. Benne élve, részben elfogadva annak szokásait döbbentem rá, hogy ugyanazon a szülőföldön, Erdélyben létezik egy más nyelvi és részben társadalmi környezet, annak jól megkülönböztethető tárgyi kellékeivel a miénktől, igaz, kissé eltérő történelmi emlékezettel. Igen, minden fogalmi azonosság mellett, itt még egy kilincs, egy klozet lehúzója is más volt, idegen mívesség és szakmai gond jegyeit viselte. És e tárgyaknak a tisztelete. Ebben a környezetben megnyílt számomra szokásaival, művészetével, teremtő erejével, öltözködési, berendezési és étkezési kultúrájával, egy más világ, ezzel az Erdély-képem gazdagodott mérhetetlenül. Egy ilyen jómódú német polgári ház egyébként, kellékeit tekintve, ugyanúgy fest, mint egy kolozsvári magyar polgáré, csak a levegő, ami körülveszi, az más. Jó volt, tanulságos volt mindezt személyesen megélni. Egyébként annyit hadd tegyek hozzá, hogy Erdély történelme során, a két nemzetiség közötti kapcsolatok távolról sem voltak szívélyesek. A közeli szomszédságot az évszázadok során nézeteltérés, rivalizálás, feszültség jellemezte, amelyek nem annyira a létező kulturális különbségekből fakadtak, inkább hatalmi ambíciókból, abból, hogy a szászság váltig igyekezett megőrizni szuverenitását, történelmi kiváltságait. Néhány botrányos történelmi konfliktus mindig tovább rontotta a barátkozás esélyeit: hogy csak Bethlen Gábor esetét említsem, akit a szászok nem engedtek be Szebenbe, vagy Ludwig Rothot, akit méltatlanul hurcoltak meg, majd végeztek ki a magyar hatóságok 1849-ben. Kölcsönös sérelmek századokon át beárnyékolták a két nép kapcsolatát. Nem csoda, ha politikai kérdésekben a XIX század közepétől a szászság rendszerint a román partnerség felé hajlott. Egy harmonikus együttélés esélyeit – ellentétben Szebennel és Segesvárral, zártabb szász fészkekkel – elég korán kivételesen Brassó villantotta fel, modellezte, itt a polgárság az őszintének tűnő barátság jegyében általában már háromnyelvű volt. Az elzárkózás egyébként a ’60-as-es évekkel kezdődően oldódni látszott. A szász ifjúság elsősorban a kolozsvári egyetemeket látogatta, és ott végre mindennapos közvetlen kapcsolatba is került a magyar diáksággal. Ezekben az években a két nemzetiség fiataljai között érezhető közeledés történt. Aminek viszont ugyanakkor mindjárt el is enyésztek a távlatai, ugyanis ekkor kezdett a szászság Erdélyből tömegesen kivándorolni.

F. I.: – Tudom, hogy Erdély román vidékein, főleg Máramarosban, Beszterce-Naszód vidékén, a Radnai-havasokban is gyakran megfordultál. Azért kérdeztem csíkszeredai, szentgyörgyi, szászvidéki kalandjaidra, hogy egyértelműen kiderüljön: Erdélyt szinte jobban ismered, mint az itthoniak, egy térképész vagy egy földrajzszakos. Erdély-ismereted, a három népnek, a három kultúrának az ismerete szerintem tetten érhető az írásaidban is. A hőseidnek a névadásában: Puiu Borcan, Bebe Tescovina, Anatol Korkodus, Musztafa Mukkerman, Kotzofan pópa meg a többiek, nem sorolom tovább. A most felolvasott írásban megjelenik az ekrazit helyett a Madezit nevezetű robbanóanyag, ami egy csíkszeredai üzletláncnak a neve. Ilyen neveket csak erdélyi író találhat ki. Mi legalábbis nagyon is erdélyinek érezzük – nemcsak ezek miatt – az írásaidat. Mennyire vallod magad erdélyi írónak? A szó legnemesebb értelmében.

– Elsősorban magyar írónak vallom magam, mert magyar az anyanyelvem és magyarul írok, de minthogy Erdély természeti, etnikai adottságai különböznek az anyaországitól – márpedig engem művészileg mindig is éppen ez a táj érdekel és ihlet –, ilyen értelemben természetesen erdélyi írónak is tartom magam, mondjuk megkülönböztetésül egy budapesti vagy dunántúli írótól. Ez persze a nyelvi szomszédság és a toponímiai sajátosságok mellett érzelmi kötődéseket is jelent, olyanokat, amelyeket tagadni nem lehet. De itt álljunk is meg, mert abból semmi jó nem szokott kisülni, amikor különbséget próbálunk tenni kétféle magyarság, anyaországi és határon túli között, ugyanígy romániai magyar irodalom és anyaországi között. Egy ilyen megkülönböztetésnek érdemi tartalma nincsen, hiányoznak a mérvadó kritériumai. A megkülönböztető gondolkodást valami buta anyaországi gőg diktálja, aki propagálja, maga sem tudja, miről beszél. Ami pedig a névadást illeti, úgy vélem, természetes, ha élek a sokszínű etnikai környezet adta lehetőséggel, főleg, ha a név hangzása megtalálja helyét a képzeletemben és a szövegek környezetében. A Tescovina például törkölypálinka, de ezt én csak akkor tudtam meg, amikor már kitörölhetetlenül kész volt mint családnév, és megtalálta helyét a történeteimben.

F. I.: – Most jelent meg, itt árulják is Az utolsó szénégetők című könyvedet. A fülszövegén a következot olvashatjuk: „Kötetbe szerkesztett tárcái ’78 és ’81 között keletkeztek az Utunk számára, majd közlésük után hosszú időre feledésbe merültek, illetőleg a novellisztikusabb darabok átdolgozva bekerültek a szerző novellásköteteibe. 2006-ban, Bodor Ádám 70. születésnapja alkalmából az életműve előtt tisztelgő Székelyföld folyóirat közölte az egyik elfeledett tárcáját (Az elvtársak üdvözletüket küldik) és ekkor Molnár Vilmos időrendbe szedte, és listát készített a kötetben meg nem jelent darabokról...” Annak idején nagyon élveztük az Utunkban hetente közölt írásaidat-karcolataidat. Úgyhogy akkor most Molnár Vilmosnak, a fülszövegben is kimelt szerkesztőnek adom át a szót.

M. V.: – Jó estét mindenkinek. Még gimnazista voltam, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, amikor minden héten megvásároltam a kolozsvári hetilapot, az Utunkot, mert benne volt A város megközelítése című sorozat. Abban jelentek meg Bodor Ádám karcolatai, tárcái. Nemcsak nekem tetszettek ezek a rövidprózák. Emlékszem egy osztálytársnőmre, szép kislány volt, szintén nagy rajongója a bodori prózának. Mivel a szomszéd tömbházban lakott, többnyire együtt mentünk reggelente iskolába, délben meg haza. Néha elég lehangoltnak tűnt, ám ha szóba hoztam Bodor Ádám írásait, az épp aktuális heti karcolatot az Utunkból, amit ő is mindig elolvasott, olyankor egészen felvillanyozódott. Ezt bevált receptként alkalmaztam nála heti egy alkalommal. Házasság azért mégsem lett a dologból... Jó most kötetbe összegyűjtve újraolvasni azokat az írásokat. Tegnap összeállítottam tizenvalahány kérdést, amit ma fel akartam tenni Bodor Ádámnak. Aztán újragondoltam, és megint újragondoltam a kérdéseket, végül maradt belőlük négy. Ha tovább mérlegelek, talán egy sem maradt volna. Első kérdésem a Bodor Ádám-i humorra vonatkozik. Prózájának gyakran témája nyomasztó kelet-európai léthelyzetek megjelenítése, abszurd kafkai szituációk megrajzolása. Ezek a helyzetek minden furcsaságuk, abszurditásuk ellenére is kísértetiesen valóságosaknak hatnak, az itt élők számára különösen. De bármennyire nyomasztó is néha a helyszínek atmoszférája, a szereplők párbeszédei olykor mégis humoros hatást váltanak ki, valamiféle fekete humorról beszélhetünk. Az is igaz, hogy az emberek gyakran nem tudnak mit kezdeni az abszurddal, félreértik és egyszerűen tréfaként értelmezik. A kérdésem az, hogy Ön tudatosan törekszik-e erre a humorra, vagy ez csak az abszurd léthelyzetek elkerülhetetlen velejárója?

– Semmiképpen sem tudatosan, a humor adottság, amivel spontán módon él az ember. Világlátás, a dolgok kezelésének és főleg a túlélésnek módja, beépül mindennapi cselekedeteinkbe. Így természetesen beleszól a prózaírás folyamatába, akár meg is határozza az írói látásmódot, szemléletet is. Nincs ebben semmi tudatosság.

M. V.: – Írásainak helyszíne gyakran valamilyen hegy vagy havas. Délelőtt a Márton Áron Gimnáziumban már volt szó róla, mennyire vonzódik a hegyekhez. Ennek a vonzódásnak a miértjére kérdeznék most rá. A börtön szaga című interjúkötetből is ismert, hogy a hatvanas és hetvenes években rendszeresen és hosszabb időközökben tartózkodott a hegyekben. Mire vezethető ez vissza: egyfajta időszakos kivonulás a társadalomból vagy egyszerűen csak természet- és sportszeretet, hiszen sízett is?

– Ez egy sokrétű, ösztönös vonzalom. A természet szeretete, és csodálata az alapja annak, hogy az ember képes heteket eltölteni kint egy havas hegyi tanyán vagy menedékházban, úgy, hogy az ottlét puszta ténye már kiteljesítse mindennapjait. Ezen túl szerencsémre szenvedélyesen szerettem síelni is, ami a havasok téli világát is közelebb hozta, elérhetővé tette. Így télen is heteket töltöttem a hegyekben, olykor mostoha körülmények között. Ha egy kicsit igénytelenül meg szűkösen éltem is, ezek mindig életem boldog hetei voltak. Persze előfordult az is, amikor Kolozsváron időnként a politikai rendőrség fokozott figyelmét éreztem magamon – voltak ennek apró jelei – elutaztam otthonról hetekre. Bizonyára bárhol utolérnek, de én a magam részéről megtettem, amit tehettem, éltem azzal, amit ez a menekülési útvonal kínált. A hegyek iránti vonzódás alapja egy érzelmi kapcsolat, ami az embert a természethez köti. Anélkül mindez egy sanyarú remeteség lenne. Én igyekeztem tartalommal, otthonossággal, és olykor kellő mennyiségű alkohollal megtölteni az ottléteimet.

M. V.: – Voltak kritikusai, akik történetei helyszínét a Balkánon vélték megtalálni, mások Bukovinában, a legtöbben meg Erdélyben. Én is erdélyi miliőre tippelnék, már csak bizonyos itteni helynevek alapján is. Erdélyen belül vannak-e különleges helyszínek, konkrét helyek, amelyek ösztönzően hatottak írásaira? Valahogy úgy, ahogy – mint délelőtt említette – bizonyos személynevek elindítják az író képzeletében egy-egy történet képződését. Helyszínekről is elmondható ez?

– Nem, itt ellent kell mondanom Molnár Vilmosnak, a történetek helyszíne nem Erdély. Ezeknek a történeteknek helyszíne kitalált, kétségtelenül Kelet-Európa, de konkrét helyszínek nélkül. Ez egy kitalált táj, amelyen modellezni kívántam egy társadalmi és erkölcsi környezetet. Ha már mindenképp a konkrétumok felé kell közelednem, a mintaként szolgáló táj elemei Máramarosból kerülnek ki. Erdélynek legtarkábban lakott – zártsága ellenére is –, a legszínesebb vidéke. Már ha történelmileg egyáltalán Erdély részének tekintjük! – ugyanis a románok, ukránok, de inkább ruszinok, huculok, zsidók, cipszerek, és örmények mellett éltek ott aránylag kis számban magyarok. Sejtelmes történelmi táj, gyönyörű természeti rusztikus környezettel. Elindítja, meglódítja a képzeletet.

M. V.: – Két idézethez kapcsolódik utolsó kérdésem. Az elsőnek Alexa Károly a szerzője: „Bodor Ádám regényvilága oly végtelenül idegen a magyar mentalitástól (történelmi tapasztalattól), hogy ez regényének, mint műalkotásnak a befogadását is erősen megnehezíti.” Számomra kissé bosszantó ez a kijelentés, mert nem tartom minden esetben helytállónak. A határon túli magyarságnak ugyanis vannak olyan történelmi tapasztalatai, amelyek igencsak megkönnyítik a bodori próza befogadását. Anyaországiság és határon túliság – összefüggésbe hozható ezzel a második idézet is, ez Bodor Ádámtól származik: „A centrum a perifériában van: nem lehet máshol. Számomra a centrum: periféria. A magány például a világ közepe.” Valóban úgy gondolja, hogy az igazán lényeges dolgok a periférián történnek?

– Egy szóval: igen. A peremvidéken minden megtörténik, aminek az emberrel meg kell történnie, és ami megtörténhet.

M. V.: – Köszönöm.

F. I.: – Nézem az időt, eléggé előrehaladt, de egy-két kérdésre azért csak visszatérek. Októberben felavatták Csíkszentdomokoson a Márton Áron Múzeumot, Lövétei Lázár László feleségének a jóvoltából. Egy csodálatos múzeum, merem mindenkinek ajánlani, hogy látogassák meg. Van egy részlege, a pince, amelyet Márton Áronnak és elítélt társainak a tablóiból meg panóiból állította össze Csilla asszony, ott van egy külön panó, most már ott van a fotó is, de akkor, amikor avatták fel, még hiányzott, alatta írva: Bodor Bertalan. És különböző életrajzi adatok. Az édesapád, akit 1950-ben bebörtönöztek a Márton Áronék elleni, és az erdélyi vezetők elleni perben. Ezt elmondtad a Börtön szagában, nem akarok részletesen belemenni az ügybe. Csupán annyit kérdeznék: motivált-e titeket édesapád bebörtönzése a rebellióra, arra, hogy rá két évre, vagy háromra titeket is elkaptak röpcézés közben. Indítéka volt-e akcióitoknak, hogy édesapádat igazságtalanul és ártatlanul bebörtönözték?


– Bizonyára igen, de hát mi, akik a szervezetet alapítottuk, úgy emlékszem, fogékony gyerekek voltunk, felismertük, mi történik a környezetünkben. Úgyhogy én azt hiszem, minden családi vonatkozás nélkül is szervezkedtünk volna.

F. I.: – Milyen sorrendben kerültetek ki a börtönből?

– Előbb én kerültem ki, két év elteltével, majd édesapám, jó fél év különbséggel. Édesapám egyébként valamilyen úton-módon, a titokzatos börtönposta révén tudomást szerzett, hogy engem is bebörtönöztek, és el nem bírta képzelni, hogy miért. De most miért is érdeklődsz, hogy milyen időkülönbséggel kerültünk ki?

F. I.: – Példának okáért: édesapádon érezted-e a börtön szagát, amikor kijött? Érződött-e, vagy ezt megbeszéltétek-e?

– Nem, ő semmit nem változott. Legfönnebb megerősödött korábbi hitében, meggyőződéseiben. Ha jól emlékszem, elég szűkszavúan mesélt a család előtt. Az ember egyébként is kissé tanácstalan, ha olyasmiről kell hogy meséljen, aminek a fizikai és szociális koordinátái mások számára tapasztalatok híján ismeretlenek. És amihez a kívülálló számára fölfoghatatlan, elfogadhatatlan élmények kapcsolódnak. Nehéz dolog megfoghatatlan dolgokat másokkal érzékeltetni. Ilyenkor az ember inkább hallgat. Ha csak meg nem találja az odavezető hangot – ugyanazt, ami a bajok idején is kisegítette. Ez a humor hangja. Ami engem illet, én az életben általában szűkszavú vagyok, miközben a börtönbeli élményeimről mindig nagy örömmel és élvezettel meséltem azoknak, akik nem ültek, mert meg bírtam magamnak fogalmazni a helyzet egy másfajta, a kívülálló számára is megfogható látványát. Valahányszor egy-egy egykori börtönviselt társammal találkozom, szinte nosztalgikusan idézzük sok évtized távlatából az egykori eseményeket, amelyek fölött csak mi bírunk összekacsintani. Édesapám ebben nem volt partner. Kettőnk között ritkán került sor bizalmas tapasztalatcserére. Néha megtisztelt azzal, hogy emlékeztetett arra a világra, amiről tudta, hogy magam is részese voltam, de benne a meghurcoltatás komolysága és komorsága soha nem bírt föloldódni. Talán az emlékei is kevésbé árnyaltak lehettek. Különböző helyeken raboskodtunk, o Enyeden, Pitesti-en, én Szamosújváron, a Fráter Györgynek (Martinuzzi-féle), Rózsa Sándornak is utolsó otthont adó börtönben.

F. I.: – Egy alkalommal azt mondtad – nem jött, hogy higgyem – , hogy ez a nem éppen virányosnak mondható gyermek-, ifjúkor, a diktatúra, ennek a kelet-európai kommunizmusnak a borzalma tett téged íróvá. Valami olyasmit mondtál az ősszel egyszer, amikor beszélgettünk, hogy ha egy békés polgári demokráciában, mondjuk Svájcban vagy Svédországban, vagy nem tudom, hol éled le az életed, lehet, hogy sohasem lettél volna író. Bár én ezt nem tudom elhinni, mert azért a szeg egyszer csak kidugja a fejét a zsákból.

– Én ezt most is így érzem. Most sem bírom elképzelni, hogy egy eseménytelen, kényelmes, polgári társadalom biztosította életmód körülményei között, megrázó élmények nélkül, mi lett volna belőlem. Ha mégis író, akkor pedig komoly kétségeim támadnak afelől, hogy a kivetettségen kívül miről is tudtam volna írni. Nekem kellett ez az ország, kellett Erdély, a kisebbség, kellett az elnyomás, és főleg a börtön, hogy felfedezzek benne egy csomó mindent, ami segített a világot kicsit jobban megérteni. Kellett a meghurcoltatás ahhoz, hogy megtaláljam elsősorban magamat, és aztán másokat is. Így volt ez rendjén, örülök, hogy így történt.

F. I.: – ’82-ben kitelepedtetek Magyarországra. Ez a régebbi időkben egyfajta menekülés volt innen, emigráció. A boldog békeidőkben annak idején Arany János Szalontáról felment Pestre. Ezt így is lehetne tekinteni, de hát ez nem az volt. Bizonyos várakozásokkal érkeztetek Magyarországra, hiszen úgy tekintettünk innen, Erdélyből Magyarországra, mint Kánaánra. Meddig tartott az eufória, mikor döbbentetek rá, hogy gyakorlatilag cseberből vederbe léptetek?

– Nem hirtelen, sokkszerűen, hanem lassan, fokozatosan ismertük fel, hogy a hajó ugyan valamivel kényelmesebb, de a kormányos ugyanaz. Tulajdonítható ez annak is, hogy Magyarországon ’56-nak köszönhetően a történelmi brutalitást egy látszólag humánus máz bevonata takarta. Azonkívül, hogy az akkori romániai viszonyokhoz képest például az ellátási gondok ismeretlenek voltak, tény, hogy érzékelhetően sokkal demokratikusabb légkör fogadott ügyintézések, hivatali eljárások során a hétköznapokban is. A romániai tapasztalatok után elég vicces dolognak tűnt, amikor az útlevélkérelem beadása után mintegy két héttel, a postás házhoz hozta a kész útlevelet. Ezek az apróságok kissé elfedték a rendszer elnyomó lényegét, feledtették azt a könyörtelen morális hátteret, ami az egészet működtette. Tény az is, hogy Magyarországon valami lappangó türelemnek köszönhetően mégiscsak kialakulhatott és létezhetett bizonyos fokú ellenzékiség. Amikor én megérkeztem Budapestre, ott éppen javában bomladoztak a másként gondolkodás csírái. Képviselői eleinte elsősorban csalódott egykori mozgalmiak, illetve leszármazottaik voltak, kádergyerekek, akik átláttak a hamis világnézeti függönyön, józanul felismerték Kelet-Európa történelmi helyzetét, és kétségbe vonták mindazt, amit a szocializmus értékeként akartak a társadalommal elfogadtatni.

F. I.: – Amikor, kimentetek négy vagy öt, itt már megjelent könyved volt a tarsolyodban.

– Négy.

F. I.: – Mintha nem is lettek volna ezek a könyvek, úgy fogadtak, ott újból kellett kezdeni? Általában az erdélyi írókat hogyan fogadták be, megkezdve Páskánditól Csiki Laciig?

– Részletekben próbálok válaszolni. Azt hiszem, Páskándit fogadták be legkönnyebben, mert ő erre habitusánál fogva is eleve alkalmas volt, jó beszédű, közönség körében könnyen kibontakozó, társasági lény, aki befogadtatta magát. Amellett, hogy drámáit korán műsorra tűzték, és ismertté vált, a személyiségéből olyan hallatlan magabiztosság és önteltség áradt, ami szép lassan a környezetére is átragadt, és ahogy o csodálta saját magát, úgy kezdték őt is csodálni. Ellenségei pedig személyiségeknek mindig vannak és lesznek, bárhol éljenek is. Tehetsége, kedvessége, tiszteletre méltó emberi tulajdonságai miatt Csiki Lacit is elég korán befogadták, különböző beállítottságú írók társaságában láttam őt olykor fölbukkanni. A rendszerváltás után voltak, akik az Írószövetség elnöki székében is szívesen látták volna. Az én helyzetem más volt, a kolozsvári Utunk szerkesztőségét kivéve, én idehaza sem tartottam kapcsolatot lapokkal, az irodalmi élettel, személyiségekkel. Lehet, kiábrándítóan hangzik, de én itthon Erdélyben sem irodalmi önképzőkörökre, sem felolvasásokra, író-olvasó találkozókra nem jártam, igaz, nem is hívtak soha. Magyarországon sincs ez másképp, nem látogatok irodalmi rendezvényeket, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor én vagyok a meghívott, de még olyankor is szívesen küldenék valaki mást magam helyett. Kezdetben a Kortárs írói környezetével volt laza kapcsolatom, ami abból állt, hogy hetenként, kéthetenként besétáltam a szerkesztőségbe, majd rövid tapogatózás után kivonultunk a Nimród nevű vendéglőbe. Másfelé nemigen voltak kapcsolataim egész addig, amíg a Magvető könyvkiadóhoz nem kerültem szerkesztőnek. Az igaz, Az Eufrátesz Babilonnál című kötetem megjelenése után, aránylag korán József Attila-díjat kaptam, de ez még csak a szakma elismerését jelentette, a közönségig, a kánonig, valamint az igazi ismertségig még sok volt hátra. A Sinistra körzet volt az, ami ezt meghozta. Egyébként nagyon el lehet ott tűnni, süllyedni, a közöny, az ignorancia talaján. És mi tagadás, érezhető a társadalomban, még az értelmiség körében is, valami buta anyaországi gőg, ennek következtében egy erdélyi, kicsit amolyan másodrendű magyar, eleve két lépés hátránnyal indul, amit aztán vagy sikerül behozni kellő igyekezettel, vagy nem. Nem mindenkinek sikerül. Van valami fura, osztódásra való hajlam ebben a nemzetben: ahelyett, hogy örülni tudna minden találkozásnak, a nemzet élményének, saját magán is inkább a megosztó jegyeket keresi.

F. I.: – Ádám, köszönjük szépen a válaszaidat! Még lenne kérdésünk, ezer, gondolom, a közönség soraiból is akarnak kérdezni és még dedikálnod is kell. Nincs kérdés, de majd az író úrtól a dedikálás közben még lehet kérdezni. Köszönöm a részvételüket és Bodor Ádámnak külön köszönet, hogy vállaltad a fárasztó, hosszú utat Pesttől Csíkszeredáig. Bűntudatom van, amiért elloptalak a munkától...

– Öröm volt veletek találkozni.


kapcsolódó írások:


kapcsolódó galériák:
Fotók Bodor Ádámról