Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
2017 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaEgyed Emese


„Lehet, hogy nem ennek a kornak a szerzője vagyok”

– Demeter Zsuzsa beszélgetése Egyed Emesével –


– Az elmúlt egy évben kétszer is eljutottál egy-egy hónapra Párizsba. Úgy tudom, nem ez volt az első hosszabb párizsi utad. Induljunk el az első úttól: hányban is volt az első találkozás Párizzsal?

– Több mint harminc éve, hogy először jártam Párizsban, a grenoble-i nyári egyetemi ösztöndíjas hónapom végén, 1979 augusztusában...

– Milyen keretek között sikerült akkor kijutni?

– Francia–magyar szakos diákként háromszor volt módom a francia kormány nyári egyetemre szóló ösztöndíját megpályázni, de mivel valaki a korábbi ösztöndíjasok vagy kísérő tanárok közül letelepedési engedélyért folyamodott Franciaországban és „kinn maradt”, legalábbis ez a monda járta, a kolozsváriakat néhány évig kizárták a versenyből. Azt is mondhatom, harmadszorra sikerült: 1979 augusztusában a Romániából fogadott 40 ösztöndíjas személy között én voltam a – kisebbségi – magyar egyetemi hallgató. Utolsó egyetemi évem előtt álltam. A grenoble-i egyetem nyári kurzusára szólt az ösztöndíj. Az egyetemi campusban csak külföldiek voltak, elfogadtam a felkínált lehetőséget, hogy meglátogassak egy francia családot a városban. Akkor létezett ilyen opció… egyetemistabarát megoldás volt, a vacsora ízére is emlékszem. Ezzel a családdal, illetőleg a nyári egyetem hétvégi kínálatának köszönhetően Dél-Franciaország szép helyein járhattam, és szembesíthettem papírízű ismereteimet eleven látványokkal, emberi tapasztalatokkal. Franciául tűrhetően beszéltem Bartos Katalin vívóbajnok középiskolai tanárnőmnek köszönhetően, aki egyébként diákjait egy-egy francia iskolás címével ajándékozta meg 1973-ban, hogy levelet írva is tanuljuk a nyelvet. Ennek a levelezőtársamnak, Courtine Stéphane-nak a családja hívott meg ekkor Grenoble-ból néhány napra, hogy lássak valamit Párizsból is. Már akkor megérezhettem, mit jelent az, hogy európai kulturális főváros. Velük Versailles-ban is voltam: most Versailles, a kisváros is érdekelt, a könyvtár a Choiseul herceg építtette külügy-hadügyminisztériumi palotában, amely a XIX. század eleje óta közkönyvtár.

– Most viszont kutatóként tértél vissza...

– Most egy tudós utazó nyomait kerestem. Teleki József gróf 1760–61 téli idényét töltötte Párizsban, erről, valamint svájci tanévéről, illetőleg hollandiai és poroszországi útjáról hazatérve feljegyzései alapján magyar nyelvű útinaplót szerkesztett. Kíváncsi voltam ottani olvasmányaira, kapcsolataira, ezt a helyszínen jobban lehet tanulmányozni. Bíztam abban, hogy a mai Párizsban valamennyi régi is felfedezhető. Erről könyvecskét írok, kiegészítve azt, amit talán a napló közreadója, Tolnai Gábor és a Teleki József-monográfia szerzője, F. Csanak Dóra közölt a XX. században.

– Párizsban járva miért épp Teleki nyomában jártál?

– Teleki József egy, a nevelésre és a műveltségre rendkívül igényes család sarja. Érdekelte a kapcsolat a matematika, a vallásosság, a művészetek és a társadalom fejlődése között, és ragaszkodott ahhoz, hogy Rousseau-t személyesen megismerhesse. Így a magam szemével is néztem, meg máséval is, amikor a Szajna folyását, a nemzetközi diákság Sorbonne körüli sereglését, a szobrokat, az olvasnivalókat, a város elevenségét figyeltem.

– Nyilván a kérdés fordítva is izgalmas lehet – hogyan látják azok a párizsiak, akikkel találkoztál, a magyar irodalmat?

– Két éve már részt vehettem a Maison de Poésie költői estjén – a francia intézményben magyar szerzők művei hangzottak el franciául, magyarul, az est házigazdája Jean-Luc Moreau professzor volt, aki az Erdélyi történet franciára fordításával olyan sikerre vitte Bánffy Miklósunkat a francia nyelvterületen. Az esten Kányádi András beszélt a magyar versekről, tanítványa, Elisabeth Louis mondott verset.

– Azóta Moreau eljött Kolozsvárra...

– Igen, ő egyébként költő és több nyelvből fordított, megláthatta az Erdély-regény színhelyeit, és Karátson Endre is bemutathatta életrajzi regényét Kolozsváron, ő erdélyi származású, és azok közé tartozik, akik franciák, magyarok, erdélyiek – és akiket a sokféle éntudat vagy külső szem, belső hang bizonyára megóv a szélsőséges gondolkodástól vagy a szellemi ellanyhulástól.

– A magyar kultúrán belül kialakult Párizs-képnek milyen elemeivel találkozhattál?

– A magyar Párizs megsejtésére hosszabb idő kellene… De Adyval mindenki találkozik, aki valaha is fogékony volt verseire, összetéveszthetetlen hangjára: az „art nouveau”, amelynek olyan szép nyomait fedezhetjük fel Nagyváradon, Aradon, Pesten, Bécsben, ma is izgalmas eleme a párizsi városképnek, bár most leginkább a Bois de Boulogne mostoha képét látva és Saint Germain en Laye-ben, ahol Franciaország régebbi nemzeti múzeuma található, az archaikus Apolló-torzót nézve éreztem, hogy „megáll bennem az ütő”; újra kell olvasni Ady reflexióit. Rajta kívül a Franciaországból keltezett Bartók-levelek hatottak a személyesség elemi erejével.

– És Mikes...?

– És nyilván a Rákóczi-emigráció emléke is… Mikes Kelemenéké, amint elnézi nekik a király, hogy anyagi kiszolgáltatottságukban szerencsejátékokkal foglalkozzanak az Hotel de Transylvanie nevű Szajna-parti kispalotában, a bujdosó fejedelemé, aki hozzáillőbb rezidenciában és szellemibb foglalatosságok közt él, néha meglátogatja udvara homályba került népét és államférfi mivoltában a kötelező sorselemzésre is vállalkozik… Párizsban is az érezheti otthon magát, aki minél több ismerettel rendelkezik a helyről és lakóiról, a történetekről, nyelvbe zárt világokról. Vagy nyelvekre nyitott világokról?

– Tegyünk egy kis vargabetűt. Olvastam nemrég egy interjút édesapáddal, amelyben arról beszélt, hogy mennyire meghatározó volt számára mind szakmailag/szellemileg, mind emberileg a székelyföldi, bodosi közeg, a tanító szülő, nagyszülő, a többgenerációs értelmiségi család. Te viszont már Kolozsváron nőttél fel, a Kétvízközben. Mennyiben határozta meg pályádat a „bodosi tarisznya”, illetve a kolozsvári miliő?
 
– Bodos kis falu, számomra az otthonosságot jelenti. Kolozsváron nőttem fel, de a gyermekkorom legszebb idejét, a nyarakat 1961-től 1971-ig Bodosban töltöttem. Kis falu, nagyon szép a fekvése és (tömbházi kolozsváriságom szűkösségéhez képest) a festői nagy terek szabadságát nyújtotta. Anyai és apai nagyszüleim tágas háza, kertje, a gyümölcsösök, tyúkok, ludak, récék, tehenek, bivalyok, kecskék, kutya, macska most visszapillantva a békesség Noé bárkája volt. A lelkészi lakás, ahol több időt töltöttem, Kós Károly tervei szerint épült a templom közvetlen közelében. Szép virágos és gyümölcsös kertrészeire gondot viseltek a nagyszüleim, és a padláson nemcsak búza, kukorica volt fa „szuszékban”, hanem szövőszék, sok régi gyermekjáték, több koffernyi ládában különleges formájú üres kölnis és hajszeszes üvegek is sorakoztak. Itt, Fábián Adorján Béla parókiáján olvastam az Én Újságom évfolyamait, aztán úgynevezett népkönyveket és Jókai-, Verne-, Wells-köteteket, a stílusosan berendezett ebédlőben minden nyáron számbavettem a fűszerillatú edényes polcok tartalmát és a fiókba rejtett régi leveleket. Felpróbáltam nagyanyám kalapjait a nagy velencei tükör előtt, nézhettem a régi színésznők (Gloria Swanson, Greta Garbo) albumba rendezett képeit. Nagyapám keresztelt, kérésemre nála is konfirmálhattam, azt is szerettem, hogy értett a gyümölcsfák és a rózsa szemzéséhez.
Apai nagyszüleimhez ilyenkor nyáron hetente látogatóba jártam, ott még érezhető volt a gazdálkodás ritmusa, nagyanyám a földbirtok töredékén, özvegyasszonyként is szenvedélyesen gazdálkodott. Köleskert, Verőfély, Vártető, Nagyföld Laposa – szavakat is tanultam, miközben próbáltam megérteni, miért azt vetnek az illető földbe, amit vetnek s merre legeltetik a csordát a mi pásztoraink. Géza nagyapám beszédesebb volt, Júlia nagyanyám szigorúbb, később sokkal inkább megértettem gondolkodásmódját, igényét, hogy a természet körforgásához igazítsuk az életünket. A növények magyar és latin nevét édesanyám már korán megtanította, a természetjárást édesapám kedveltette meg velem. A nagycsalád létezését, a bajt és gondot is közelebbről láttam Bodosban; gyermekkoromban itthon, Kolozsváron ilyesmi nem volt vagy számomra nem vált láthatóvá.

– Milyen az a Kolozsvár, amelyben Egyed Emese, a költő, az irodalomtörténész, a művelődésszervező otthon érzi magát? Melyek a kedvenc helyeid, tereid?

– Fontosak a régi házsorok, terek, épületek, iskolák, templomok, paloták. Örvendtem, amikor a Mátyás király szülőháza előtti terecskét átadták a gyalogosoknak. A rendeltetésszerűen használt régi épületekkel valami különleges kapcsolatban maradunk: mindkét kolozsvári színházépület (sőt a ma Egyetemiek házaként emlegetett, átépített épület) ilyen, és ilyenek a valaha oktatási vagy szabadidős célra készült paloták. Ahol ma városi könyvtár van a Farkas utcában, tudom, hogy Telekiek laktak, és ebből a családból származik a Cid-fordító Teleki Ádám is. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai székhelyén báloztak felvilágosodás kori ismerős szerzőim és olvasóim, és tapsoltak a magyar színjátszóknak! A Bánffy-palotában lakott fél esztendeig is kedves költőm, Barcsay Ábrahám a „ferenci reakció” idején. Szeretem az iskolákat és a Sétateret, amelynek közelében laktunk, és a megunhatatlan tavat. Vannak új tereink is, talán inkább a védekező vagy legalábbis elővigyázatos kulturális terek: az EME, a Kolozsvár Társaság, a Kriza Társaság, a Barabás Miklós Céh vagy a Kelemen Lajos Társaság otthona, a Szabédi-ház, a Moll-ház, a Tranzit-ház. Bennem is felépült egy mitikus Kolozsvár-kép Balassi Bálint, II. Rákóczi Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia nevű látogatóival, Mikes Kelemen, Hell Miksa, Bolyaiak, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly és még annyi lakójával. A Szamos partja és a parkok, a Kolozsvár körüli kirándulóhelyek legalább ilyen fontosak számomra. Fák között érzem magam legjobban, talán ezért jártam olyan sokáig futóedzésekre is (egy évtizedig): a Sétatér, az Egyetemi Sportpark, a Fellegvár, a Hója erdő: mindenütt futottunk. A Sétatér jegén korcsolyáztunk telente, a Szamos élővilágát a gát és a lakásunk környékén figyelhettem. Sokat jártam színházba, és gyermekkorom óta szeretem a belváros régi házait, templomait, házsorait. Lassan azonban azt is látjuk, mennyire járulhatunk hozzá a szellemi városhoz: milyen események létrejötténél bábáskodunk, és saját érzelmeinktől, emberi kapcsolataink meséjétől válik személyessé egy-egy település. Fontos lett az őszi rituális gyaloglások során – Kovács Lajossal, Tréger Évával, Benczédi Ágnessel, Medgyessi Ildivel – a Vlegyásza (a Kalota-havas), nemrég fedeztem fel a Kolozsvár környéki Szénafüvek titokzatos szépségét, a széki ősnádast. „Kolozsvár”-élményembe a tordai sóbánya tárnái is beletartoznak és a kendilónai református templom címeralakos kapujával. Meg Válaszút, ahol Kallós Zoltán megvalósította Németh László álmát.

– Magyar–francia szakot végeztél, 1980-ban fejezted be egyetemi tanulmányaid. Milyen volt az egyetemi hangulat a hetvenes-nyolcanas években? Milyen viszonyod volt az akkori irodalmi élettel, irodalmi személyiségeivel?

– Érdekelt a francia kultúra és az volt a szerencsém, hogy mire az egyetemre kerültem, már beszéltem franciául. Így kevésbé voltam kiszolgáltatva a tanárok esetleges elfogultságának. Nem lettem tanáraim kedvence, de nyelvtörténetből dicséretet is kaptam. Ma már látom, hogy az egyetemen folyó kutatásokba nyelvtudásom és szorgalmam ellenére sem vontak be, igaz, mást sem, de aki akart, tanulhatott. Akkor még a mai francia kulturális központ feladatait is a lektorátus látta el. Volt valami kis szellemi fellendülés a hetvenes évek második felében, amikor egyetemi hallgató voltam. Meghívtak Kolozsvárra előadókat, például az akkor népszerű folkénekest, Serge Kervalt, színházi produkciókat, így láttam a strassburgi színház előadásában Molière Mizantrópját, művészeket. Étienne Hajdu tárlatára a Bánffy-palotában ma is emlékszem. A kolozsvári egyetemi életben magyar vonatkozásban jelentős volt a szerepe a Fellegvárnak, amelyet Szőcs Géza hozott létre a Szabadság hasábjain, a Gaál Gábor vitakörnek, az Echinoxnak, a politikai alternatívaként érzékelhető, üldözött és folyton feltámadó táncházmozgalomnak. Az egykori egyetemi hangulatról érdeklődsz. Évente jött egy csoport az ELTE-ről (útban a Székelyföldre egy beszélgetés-barátkozás erejéig megálltak a Marianumban), arról nincs tudomásom, hogy innen is utazhattak volna csoportok Magyarországra… Az alternatív művészetek és filozófiák tartották izgalomban az akkori diákság érdeklődőbbjeit. Volt valamelyes diákélet (Visszhang diákrádió, diákfesztivál, színpadi kísérletezés), a Művész moziban a filmhetek eseményszámba mentek. Dzsessz-audíciókra jártunk, néha koncertre is. Szimfonikus koncertekre az Egyetemiek Háza termébe – vendégkarmesterekre is emlékszem. Mivel tilos volt a magyarországi sajtótermékek behozása, annál nagyobb diadallal olvastuk, ami mégis „beszivárgott”. Szabó György világirodalom tanárunk Faludy György Villon-adaptációjával „traktált”, ennek is része lehet abban, hogy szakdolgozatot Villon magyar fordításaiból írtam. Akkoriban a magyar tanszék vezetője Antal Árpád volt, nekünk reformkori magyar irodalomból jól dokumentált, inspiratív órákat tartott. Egy évtizeddel később, amikor a tanszékre kerültem, vállalta doktori disszertációm irányítását és segített a középiskolai-szerkesztőségi „kitérő” után kedvenc irodalomtörténetemhez, a tudományos kutatás szikárabb világába visszatalálni.

– Előtte azonban nyolc évet dolgoztál tanárként a Brassai Sámuel gimnáziumban. A tanítás mellett a nagy múltú iskolai színjátszást is megpróbáltad feléleszteni...

– Szeretek tanítani, de akkor a tanterv és a tankönyv által meghatározott, egyébként egyre szűkülő középiskolai „keret” engem valósággal fojtogatott. Diákjaim javasolták az irodalmi kör létesítését – Bordy Csilla volt a javaslattevő. Túlzás lenne azt állítani, hogy élénk színházi életet teremtettünk, de a bérletes előadásokról beszélgettünk a magyarórán és a színpadi produkciók ízére magam kaptam rá, mondhatom, kiéltem játékkedvemet a rendezésben. Az irodalmi körös és színjátszó diákjaim között éreztem magam legjobban. Nem minden sikerült, persze, a korszak szörnyű politikai gyanakvása az előadás előtt leparancsolta a színpadról Kótsi Patkó János pásztorjátékát, A havasi juhászleányt 1982-ben. A Légy jó mindhalálig negyvenes csapatot mozgatott a színpadon, a Csongor és Tündével Temesváron is vendégszerepeltünk, Csokonai Culturájában diákfővel a mai kolozsvári rendező, Szabó Attila és Demény Péter író is dicséretesen „domborított”. A Pál utcai fiúk interaktív színházától, a Szajkóhukky 1988-as némajátékától kissé elképedt a közönség, no, Kováts Ildikó Karnyónéjának, Übü királyának színvonalát nem értem el – bár akartam! Tanítványaimmal a színpadi játékot akkoriban az őszinteség világaként éltük meg, nagy szükségem volt rá, bizonyára segített a túlélésben. A Brassaiban édesanyámmal együtt dolgoztunk az ő tanítói nyugdíjba vonulásáig, két ízben én lettem az általa „elindított” osztály magyartanára, egyszersmind osztályfőnöke. Zárójelben jegyezném meg, hogy a lelki családomhoz tartozó Andacs Botond – A Pál utcai fiúk Brassai-beli előadásának Nemecsekje – és Magyary Ágnes író, dramaturg ilyen osztályba járt. Ma mindketten Budapesten élnek. De fontosnak tartom, hogy olyan kollégákkal vészelhettem át a sötét ’80-as esztendőket, mint a rajztanár-festőművész Kováts Ildikó, illetőleg a csaknem húsz éve Athénban élő Nagy Anna, Könczei Ádámné Tolna Éva magyartanár, aki a táncházmozgalom utánpótlását készítette fel hatalmas lelkesedéssel és határozott szakmai értéktudattal, Hantz Lám Irén földrajztanár, a régóta Németországban élő Berekméry Géza tornatanár, Daly György mérnök-tanár…

– Ne beszéljünk mút időben, hiszen az egyetemi oktatás keretei között is szerveztél színjátszó csoportokat...

– Igen, az egyetemi oktatásban is megvan ez a kifejezési lehetőség, és éltem is vele, illetőleg az egyetemtől függetenül keresem a színház időtlenségét – ezért írok bábdarabokat vagy tanulmányozom játékkal, tudományos eszközökkel a színházat. Passzióból. A látvány megtervezése, az ember beilleszkedése a játék terébe kedvemre való feladat, a bábjátékos munkáimban is kipróbálhattam (A boldog királyfiban, a Rózsa és Ibolyában, a Lúdas Matyiban, a Szegény ördögben). Érdekes szövegek játék általi megvilágítására, a szerepléstől nem ódzkodó felnőttek és gyermekek együttműködésére nyújt lehetőséget minden ilyen terv. O, Fortunatus címmel középkori mesefigura alakja köré kerekítettünk előadást egy vándortörténetekkel (Meluzina, Genovéva, Fortunatus alakjaival kapcsolatos) egri konferenciára. E példázatos história XIX. századi változatát Hans Sachs-, Rilke-versrészletekkel, mondókákkal egészítettem ki. Fortunatusként a vendég Bréda Ferenc „hozta a formáját”. Egyszer Tasso Amintáját is előadtuk Csokonai fordításában a kolozsvári volt Convictus Nobilium udvarán, és volt jó Csokonai-, Balassi-, Barcsay-előadásunk is. Ezekben a darabokban megjelent a Szerelem (most Svédországban tanul… Aleid Neszrin a neve) és a Fortuna (Kolozsváron lett doktorandus), Cupido (gitár szakos zeneiskolás, a neve Mikola Brigitta), folytassam?

– Inkább térjünk át a Helikonnál, azaz akkor még az Utunknál töltött éveidre, hiszen a tanárkodás után majd’ két évet ennél a lapnál voltál olvasószerkesztő, majd rovatvezető-szerkesztő. Ekkor jelent meg az első köteted, a Délvidék is. Szellemi, költőember számára mennyire meghatározó, ha egy irodalmi lap szerkesztőségében dolgozik? Mi épül be a munkásságodba ebből? Milyen volt az akkori Utunk szerkesztősége? Milyennek láttad a kolozsvári irodalmi életben betöltött szerepét?

– A szerkesztőség által új világ nyílt meg számomra, hónapokba került, míg megértettem a lapszerkesztés belső mechanizmusát. Jó volt, hogy a kötelező korrektúrán kívül világirodalmi esszéket, recenziókat írattak a munkatársakkal. Leginkább Lászlóffy Aladár – világirodalomból – és Marosi Péter látott el feladatokkal, ő kritikát, recenziót kért. A tanítás felelőssége, a szorgalmi és felmérő-időszakok, végtelen iskolagyűlések után a magyar nyelvű irodalmi szövegek létrehozása, éspedig határidőre, valami szokatlan, de mégis érdekes kihívás volt. Ekkoriban fordítani is kezdtem franciából, középkori balladáktól Supervielle-novelláig mindenfélét, és hálás vagyok, hogy a lap vállalta zsenge szövegeim közlését… A szerkesztőség Kolozsvár központjában volt akkoriban, oda betérhetett egy beszélgetésre a szerző. Vagy a művelt olvasó. Be is tért Palocsay Zsigmond a Zeneiskolába menet, Terényi Ede zeneszerző, a magyar tanszékről Láng Gusztáv a pipájával, néha Gyímesi Éva, a bábszínházból Jakab Csöpi, a Kriterion szerkesztőségéből Bálint Lajos és persze a sort folytathatnám. A kapualj két oldalán voltak a szerkesztőségi szobák (most a Vatra Românească székhelye van ott), én sok nevetésre emlékszem, élveztem az irodalmi „csevelyt” is, a nyelvi sziporkákat. A lap anyaga megszokott rendszerben, jól működő rovatokkal, összeszokott csapatban általában idejében „összeállt”. A szerkesztőség tagjaként ért a rendszerváltozás. Most visszapillantva már látom: az alatt a bő egy év alatt is, amennyi a szerkesztőségbe kerülésemtől a decemberi fordulatig eltelt, a helyzet gyors romlása következett be: a lap egyre kevesebb teret szentelhetett a tényleges irodalomnak, egyre több oldalra terjedt a kötelező üresjáratú szöveg. 1989 december végétől aztán fel is gyorsult a világ: új lendületet vett, többet írtunk és kevesebbet diskuráltunk. 1988-89-ben a lap arculatát a Létay-Marosi „páros” határozta meg, de a szerkesztőségben Szabó Gyulától, Király Lászlótól, K. Jakab Antaltól, Mózes Attilától félszavakból is sokat lehetett tanulni. Király Lászlót mint költőt ott ismertem meg igazán, szűkszavú és hatalmas poétikai erejű verselése ma is ámulatba ejt. 1989 december végétől Szilágyi István lett a főszerkesztő, felelősségérzettel, politikai fogékonysággal alakította a lap sorsát.

– Viszonylag kevés időt töltesz a Helikon szerkesztőségében, utad visszakanyarodik az egyetemre, ahol a frissen újjáalakult magyar tanszékre kerülsz oktatónak. 1997-ben elnyered a filológia doktora címet, Barcsay Ábrahám élete és munkássága disszertációd témája.

– Barcsay Ábrahámmal kapcsolatos kutatásaimat egy költészetértelmező könyvben, egy életrajzi monográfiában és egy szövegkiadásban rögzítettem. Ez utóbbi Barcsaynak Orczy Lőrinchez címzett leveleit tartalmazza. A felvilágosodás kori magyar irodalom összefüggéseit valóban a testőríró világát vizsgálva értettem meg a maga mélységében. Szerencsére – családtagjaihoz, barátaihoz, feletteseihez, mecénásaihoz címzett – prózai vagy verses leveleiben a felvilágosodás leglényegesebb kérdéseit érinti, ráadásul valami friss, bár számomra akkoriban teljesen újszerűen ható nyelven, a finomkodó vagy prókátorosan körülményes beszéddivatok idején árnyalt és szellemes stílusban, közvetlen hangvétellel. Mondhatnám, hogy kedvenc szerzőm lett, de valójában több, mint szerző: észrevétlenül lopózott a szívembe, a legkedvesebbek szomszédságába. Jártam csórai rezidenciájában, jobban meg akartam érteni világát Bécsben a Testőrpalota – ma Justizministerium – szfinxes lépcsőházában, a Három Fejszéhez címzett kisvendéglőben, Nagymarton ölyves táborhelyén. Jártam barátainál: Veszprémben Ányos Pál templomában, Gyöngyösön Orczynál, Fekete János grófnál Fóton.

– Említed, hogy Barcsay elsősorban nyelvhasználatával fogott meg. Úgy látom, hogy ún. szaktanulmányaidban mintha nyelvileg is kötődnél szerzőidhez – jóval erősebb bennük az esszéisztikus szál, mint a száraz, tudományos szaknyelv.

– A tudomány művelésének az eredeti kutatás ad hitelességet. Én könnyebben beszélek a felismert összefüggésekről azon a nyelven, amelyet a tanításban és az igényesebb társalgásban használok. Értékelem a szigorúbban terminusközpontú előadásmódot, de a tudományban is érzékelem a nyelv összefüggés-teremtő, megvilágító, közvetítő szerepét. A magyar nyelv erejét a régi irodalom hathatósan közvetíti napjaink felé is. A szókincs változhat, de a szókapcsolatok, a mondat duktusa a régi szövegektől is „frissül”. Vers-, próza-, párbeszédíráskor jobban figyelek magára a nyelvre – a szóra, a hangzásra, a mondatpárokra. A felvilágosodás bizonyos témákkal való foglalkozás és emberi magatartások leírható változása. Tréfa és igazságkeresés. Vitakedv, nyelvtanulás, az összehasonlítás felfedezése, tudós tételek tanulása és elárvulás érzése. Ez mind együtt.
 
– Nemrég a Korunk külön számot szentelt a felvilágosodásnak. Abban több vitatott kérdés is felmerül, főként a magyar felvilágosodással kapcsolatban. Hogy látod az erdélyi felvilágosodás kori kutatás helyzetét?

– Úgy látom, tehetséges kutatók foglalkoznak ma ezzel Erdélyben is: a szövegek és az európai kapcsolatok párhuzamos kutatásában látom a jó irányt. Erre Aranka György, illetőleg az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság szöveges anyagainak kutatása alkalmas közös feladat, de olvasás- és oktatástörténet, eszmetörténet, színháztörténet kutatása, a filológia sok érdemleges kutatási feladatot kínál, csak pénz is legyen a szövegek kiadására és mindennapi életünk fenntartására – mert az irodalomkutatói státuszok számát illetően nem jeleskedünk, és egyéb munkák mellett nehéz ezt végezni.

– A jelenlegi egyetemi oktatás új struktúrája mennyire ad teret tehetséges kutatók képzésére? Hiszen mindenki az oktatás eltömegesedéséről panaszodik...

– Általános receptet nem tudok mondani, sokan emlegetik a pedagógia válságát, tudom, hogy minden egyes emberre sok idő kell, hogy megértsd, megismerd valamelyest, hogy ő elfogadjon s rád figyeljen, hogy legyen közös tennivalótok, hogy a tévedéseket legyen idő helyrehozni. Nem szeretem az (oktatási) eltömegesedés szót, a gondolatot sem, emberekről van szó, kár, hogy a rövid idő, a nagy tancsoportok nem teszik lehetővé, hogy minden egyes diákkal eleget foglalkozzunk: hiszen annak, aki tanár lesz, emberileg is felkészültnek kellene lennie erre a pályára; az olvasásra, a szakmai vitákra, elmélyülésre a most előirányzott három esztendő bizonyára nem elég. Nem vált be az úgynevezett bolognai rendszer. Nyugtalanító gondolat ez, és a vizsgáztatás akkurátus lebonyolítása, a napi feladatok ellátása nem oldja e rossz kompromisszum okozta lelkifurdalást. Mostanában a kutatók, irodalomtudósok nevelése foglalkoztat inkább. A tudományos életbe már egyetemi hallgató korában is bekapcsolódhat a diák, a nemzedékek együttműködése, fiatalok és még fiatalabbak szakmai dialógusa sokat ér. Szakmai pályám értelme, hogy az irodalom olvasásába, a művelődéstörténeti kutatómunkába az arra hajlandókat beavassam; hiszem, hogy ez a tudománynak és az egyes embereknek is hasznos. Mint az Erdélyi Múzeum és a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője, a Helikon folyóirat szerkesztőségének egykori tagja bábáskodhattam doktoranduszaink tanulmányai megjelenésénél. A beavatás jelentős módja az irodalmi színpadi munka is, kár, hogy erre mostanában kevesebb jelentkezőt találok.

– Ennek a kutatómunkának már több mint egy éve intézményes hátteret is biztosítottál, létrehozva az Interkulturali-Thé egyesületet, amely az eddigi kutatómunkát/diákjaid próbálja ernyő alá fogni. Milyen eredmények születtek ez alatt az idő alatt?

– A korábban is szakmai kérdésekben gyakran tanácskozó társakat kívántam szervezetbe tömöríteni, bár a meglevő szakmai egyesületekbe is beletartozunk. A 2009 júniusában megrendezett nemzetközi színháztudományi konferenciánk négy nyelven (magyar, német, angol, francia) hatvannégy előadást jelentett, ezek megszerkesztett változatát most rendezzük sajtó alá. Ennek köszönhetően a franciaországi összehasonlító színház-, opera- és balett-történeti társaság vezető tagjai sorába invitált, és Montalbano Elicona-i konferenciáján is részt vehettem, most a tűz témája köré rendezték a konferencia előadásait. A folytatásaként Arlecchino figurájáról képzést tart Kolozsváron Rosalba Gasparro szicíliai egyetemi tanár és ősszel Lessing Hamburgi dramaturgiájáról rendezünk kerekasztal-beszélgetést a mű francia fordítója, Jean-Marie Valentin professzor jelenlétében. Közös terveink vannak a németországi székhelyű Thalia Germanika kutatócsoporttal, itthon Tar Gabriella Nóra kolléganőm képviseli a diszciplínát, és a magyarországi színháztörténészekkel: Bartha Katalin Ágnes könyve a Shakespeare-recepció erdélyi változatairól Budapesten jelenik meg – szerkesztését a színház- és irodalomtudomány jelentős személyisége, Kerényi Ferenc kezdte el. A kutatócsoport fordítások és kulturális kapcsolatok értelmezésével, filológiai, neveléstudományi és színháztudományi kutatásokkal foglalkozik, igyekszünk egymás munkájából tanulni. Biró Annamária az EME kutatóintézetében a német–magyar tudományos dialógus esemény- és szövegtörténetét vizsgálja, Molnár Bodrogi Enikő a maenkieli nyelv és identitás összefüggéseit többek között a moldvai csángók helyzete ismeretében vizsgálja, és van egy Helikon-szerkesztőnek álcázott Gyöngyösi István-, Kovásznai Sándor- és album amicorum-kutatónk is, akinek most válaszolok a kérdéseire…

– Ha az elmúlt években kutatott témáidat nézzük, két nagy név mindenképpen említésre méltó. Sokat foglalkoztál a már említett Telekiekkel, Teleki Sámuellel és Teleki Ádám Cid-fordításával, és tudom, sok fejtörést is okozott a Cid-fordítás.

– Barcsay Ábrahámnak is voltak érdekes francia szövegei, Fekete János grófra vonatkozó kutatásaimból, az ő franciaságáról alig közöltem valamit. Foglalkoztat, hogy mit tudnak rólunk a világban. 1990 óta volt alkalmam külföldi könyvtárakban kutatni, részt vettem külföldi szakmai rendezvényeken. Sajnálom, hogy sajátos történelmünkből, művelődéstörténetünkből kevés jut el abba a világba, ahol nem magyarul olvasnak. Teleki Ádám a kolozsvári Református Kollégium, a családja által pártolt intézmény nyomdájában adta ki verses Cid-fordítását 1773-ban, abban az évben, amikor II. József Erdélybe látogatott. Kíváncsi voltam, miért is fordította le a tragédiát Teleki Adám, miért ezt, miért adta ki nyugat-európai tanulmányai (bázeli–leideni–párizsi tartózkodása, 1759–1761) után annyi évvel… Most úgy látom, Voltaire ekkoriban publikálta saját kommentárjaival Corneille színpadi műveit, úgyhogy korszerűnek mondható Teleki Ádám vállalkozása. A Teleki család kulturális igényessége egyébként tény. Amikor a Brassai Líceumban az 1980-as évek elején Teleki László, majd öccse, Gábor tanítványom volt, nem gondoltam, hogy valaha ősükkel, Józseffel, a gernyeszegi kastély építtetőjével fogok foglalkozni, aki meglátogatta Rousseau-t Montmorencyban és évek múlva levélben emlékeztette valamikori találkozásukra. Én is álltam Montmorency íróbástyája lépcsőjén, néztem Párizs tornyait a délelőtti verőfényben. Jean-Jacques Rousseau sokak olvasmánya volt a születése óta eltelt csaknem háromszáz esztendőben, remélem, mi is bemutathatjuk műveinek erdélyi jelenlétét.

– Terveid közt szerepel a Rousseau-év szervezése is...

– 2011 júniusában indítanám a Rousseau-évet és az író születésnapján műsoros nappal, kiállítással zárnám. Rousseau a zenéhez is értett, korában viták kereszttüzében álló személye, merész kultúraértelmezése, önvizsgálati prózája figyelmet érdemel. A nagy tervekhez biztatást már kaptam, támogatókat keresek.

– Tanszékvezető tanárként kevesebb időd jutott a tudományos munkára, s amúgy sem voltak az egyetem történetében a legnyugodtabb idők az elmúlt évek. Jelentékeny szerepet vállaltál a két nagyobb visszhangot kiváltó „magyar-ügyben”: a magyar karok létrehozása körüli harcban, majd a táblabotrányban. Sok támadás ért akkoriban emiatt, 2007-ben le is mondtál tanszékvezetői tisztségedről...

– 1998 és 2007 között ténylegesen kiépült a Magyar Irodalomtudományi Tanszék, megerősödött, két mesteri és doktori képzése révén a korábbinál több diákunk folytathatta tanulmányait, és a külföldi továbbtanulásnak is jobbak lettek a feltételei nemzetközi szakmai kapcsolataink révén. Vendégprofesszorok tágították a diákság szemhatárát és érdemleges szakmai műhelyek is kialakultak az egyes tanárok körül. Az önálló magyar karok és az önálló állami magyar egyetem kérdésében álláspontom 1997 óta nem változott. Sokféle beadvány és felszólalás előzte meg a sajtó által nyilvánosságra jutott figyelemfelkeltési módokat. A nyelvhasználat szóbeli és írott változatai, a szervezeti keretek, az anyagi felelősség és tervezés kérdései a magyarságnak mint kulturális csoportnak ma is létkérdései. Hantz Péter és Kovács Lehel kétségbeesett erőfeszítése áldozatnak bizonyult, hiszen két tehetséges fiatal jól indult szakmai pályája egyetemünkön megszakadt. Az érdekképviselet fontos kérdés, belátom, hogy az együttműködés formáinak meglelése nehezebb, mint valaha gondoltam. De lehet, hogy ezt nevezik politikának.

– A tanszékvezetés a költő Egyed Emesétől is elrabolta az időt. Most újabb verseskötettel, a Szabadító versekkel jelentkeztél. Mitől vagy kitől szabadítanak meg ezek az írások? Köze van a címhez az elmúlt évek költői hallgatásának?

– A versírás ajándék-voltát – azt is mondhatom, sajátnak érzett hangomat – az 1980-as évek óta ismertem fel. Hogy igazi társamról álmodoztam s nem sikerült rátalálnom, elmondják a versek, akkor is, ha tagadnám. És gyászverseket is írtam Furó Margit nagyanyám, Bede Annácska, Balló Zoltán bábművész, Gábos Lajos geológus, Veress Pál festőművész, Engel Köllő Károly irodalomtörténész, Dezső Gábor fizikatanár emlékére. A szomorúság is életünk része. Egyébként a versek révén vezetem naplómat az érzelmes világról. És ebben gyermekek születését ünneplem, Esztit, Emesét, Lillát, Kamillát, Violát, Palkót vagy jelzéseiket az értékek világában, Boldizsár zongorázását, Lenka rajzát (valóságos nevek…). Lányaim a versírási szokásomat elfogadták, s amikor nagyobbacskák lettek, a megszerkesztett kötetek előolvasóiként kimondták egy-egy címre a verdiktet.

– Ha költészetedre gondolok, leginkább ilyen hívószavak junak eszembe: csend, természet, álom, fehér, madár, hold. Az általad használt magyar nyelv veretes, költészetedre a nyelv szépségének tudatos használata jellemző, azaz mintha ebben is Barcsay nyelveszménye, az általa képviselt hagyományréteg köszöntene vissza – mintha nem ennek a kornak a költészete lenne. Alkati sajátság vagy egyféle költői bátorság kérdése ez?

– 1982 óta írok ilyen verseket. Akkoriban még nem foglalkoztam a felvilágosodás magyar irodalmával. És a versekhez nem is elég egy korszak: sokat kell olvasni, mindenfélét, régit mindenképpen, úgynevezett veretes szövegeket. Ez nem bátorság kérdése, hanem hit és támogatás dolga. Ha Székely János és külön Bajor Andor nem lát fantáziát a verseimben s ha a megfelelő időben nem jelenhettek volna meg nyomtatásban, hiába akartam volna én bármit. Nagy lélektani küszöb az első közlő esztendő. Azt mondod: „mintha nem ennek a kornak a költészete lenne”. Lehet, hogy én sem vagyok ennek a kornak a szerzője. Valahogy mégis olvasókra találok. Helynevek és a mesterségszók, a művelődéstörténet és ezen belül is az emberi kapcsolatok mindenkori eseménytörténete alakítja szóhasználatomat. Többnyire mondattá kerekednek a közlendők, bár ez manapság inkább a próza jegye.

– Gyerekirodalommal is foglalkozol, a Napsugár honlapján rábukkantam kisgyerekkori portrédra. Ma egyre-másra jelennek meg a szebbnél szebb gyerekkönyvek. (Hogy jobbnál jobbak-e, nem tudom.) Hogyan látod a gyerekirodalom helyzetét ma, főként Erdélyben, ahol igen magas színvonalú hagyománya van ennek az irodalomnak?

– A gyermekekhez nem közvetlenül jut el a nekik szánt irodalom. Így a Napsugár és a Szivárvány szerkesztőinek, a gyermekantológiák összeállítóinak köszönhetem, hogy alkalmasint gyermekek is kipróbálhatták verseimet. Nem mindegy, milyen tartalmakat közvetít a nekik szánt művészet és irodalom. Lányaimnak, Esztinek és Emesének is írtam verseket, de legalábbis egy újszülött-köszöntőre ma is mindegyre futja. Fordítanunk is kellene gyermek- és ifjúsági irodalmat, erre ma kevesebbet figyelnek a kiadók. Persze a filmes világ sok mindent „átállított”, de az emberi hang, a történet- és versmondás, a szöveg-közösségbe illeszkedés nagy felfedezéseit elő kell segítenünk minden ötletünkkel és tudásunkkal.

– Nemrég a Helikon postaládájába érkezett egy levél, egy olaszországi fiatal kutató érdeklődött egy hajdani, rólad szóló kritikáról. Mára már elkészült a szakdolgozat – hogyan hangzanak Egyed Emese versei olaszul? Illetve hogyan bukkan rá egy olaszországi kutató Egyed Emese verseire? Vannak a verseidnek olasz fordításai?

– A magyar költészet egy Rómában szerkesztett antológiájában megjelent két versem – magyarul és olasz fordításban. Ezekre figyelhetett fel a bolognai magyar szakos egyetemi hallgató, aztán tanulmányozva első köteteimet, a csöndtémánál állapodott meg. A disszertációt sikeresen megvédte, de a fordításkísérleteket nem hagyta abba. A Cirmos eltűnik és a Várok című verseket Cinzia Franchi után ő is lefordította. A disszertáció argumentumai között a versek fordítása is jelentős helyet kap. Ugy látom, a fiatal kutató igényesen fordít, a bonyolultabb képek jelentését, egyes szavak eredetét (mire jó a villanyposta) meg is kérdezte. Talán, ha megjelennek a versek olaszul, megkérdezhetünk valakit, milyenek ezek a versek – a dolgozat ismeretlen szerzője sokfelé kapcsolta verseimet, divatjamúltságról nem beszélt. Igaz, sokat nem ihletődhetett, mert nem sok elemzés, kritika készült eddig a verseimről.

– Van egy kis kertetek, ahova tavasztól őszig gyakran ki-kivonulsz, kertészkedsz, borászkodik a család. Ez amolyan candide-i „Vár rám a munka a kertben” elvonulás, vagy van belőle Arany margitszigeti elvonulásából is?

– Az erkélyről oda látok. Jó tudni, hogy van, ahova kihúzódni a betonlakásból. A kert és minden, akármilyen parányi kert, álomtáj, a lélek kiterjesztése.

kapcsolódó írások: