Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaGálfalvi György


Számolok a kiszámíthatatlansággal

– Ferenczes István beszélgetése Gálfalvi Györggyel –

A Székelyföld márciusi számában jelent meg egy részletes interjú bátyáddal, Zsolttal. Ő elég aprólékosan beszámol családotok származásáról, a háború végi menekülésről, a németországi időkről. Kézenfekvő tehát, hogy ezekre a dolgokra nem kérdezek rá. Viszont egy családon belül is mindenki másképp éli meg a gyerekkorát. A te gyerek- és kamaszkorod az ötvenes évekre tehető. Ekkor éli virágkorát a Magyar Autonóm Tartomány és székvárosa, Marosvásárhely. A középiskolát az akkor még létező Bolyai Farkas Líceumban végezted. Az érettségit viszont már az Unirea–Egyesülés Líceumban tetted le 1960-ban. Hogyan élted meg ezeket az időket?

– Ahhoz az interjúhoz engedelmeddel (és Zsolt bátyám engedelmével) néhány adatot hozzátennék. Apai nagyapánk Gálfalvi János valóban Gagyban volt negyvenöt évig unitárius lelkész, de a család nem Gagy környékéről, hanem a Nyikó mentéről származik. Nagykadácson született, az apja, dédnagyapánk Gálfalvi Pál tanító a lustrák szerint 1848-as honvéd volt, s mint ilyen, a kiegyezés után valamicske nyugdíjat is kapott. Unokabátyám, Gálfalvi Sándor a Székelykeresztúri Árvaház néhai igazgatója szerint felmenőink nemzedékeken át vízimolnárok voltak Nagykadácson, az ő gyermekkorában még emlegették a Gálfalvi-malmokat. Ez számomra nagyon fontos adalék, mert némileg megmagyarázza a víz iránti elemi vonzalmamat. Marosvásárhelyen mindmáig kedvenc tuszkulátumom egy kiszolgált tutajúsztató, gyermekkorom óta saját szerzeményű idegszanatóriumom, ahol a lezúduló víz felséges kedvem szerint hegyipatakok csobogását vagy vízesések robaját idézi, s valószínűleg egykori vízimalmok zakatolását vagy kalapálását is. Apai nagyanyám, Firtos Róza családja Felsőbencédről származik, címeres nemeslevél tanúskodik erről, Firtos büszke várával. Édesapámék heten voltak testvérek, közöttük öten tőlem kődobásnyira, a marosvásárhelyi református temetőben pihennek.
Édesanyánk Budapesten született, a Veress Pálné utcában, de szülei, nagyszülei a marosvásárhelyi katolikus temetőben nyugszanak, ő apám mellett a reformátusban. Anyai dédnagyapám, Ternovszky Béla annak a Királyi Táblabíróságnak volt elnöke 1899 és 1914 között, amelynek épületét olyan sikeresen dúlták fel 1990 márciusában. A Ternovszky és az Andreánszky család – anyai dédnagyanyám családja – a Felvidékről származik, Liptó környékéről, őseink között elsősorban lengyelek, de poroszok is voltak, szépanyám, Villax Cecília egyenesen Franciaországból érkezett Napoleon seregeivel, Ági lányom szerint valószínűleg markotányosnőként.
Igazad van, egy családon belül is mindenki másképpen éli meg a gyermekkorát. Bátyám kilenc évvel idősebb nálam, a nővérem négy és féllel, s főleg az első években a korkülönbség lényegesen befolyásolja a világra való rálátásunkat. Viszont bátyámmal ifjúkorunktól kezdve lényege szerint ugyanabban a közegben forogtunk, ha más-más pozícióban is, s most, hogy melléöregedtem, borozgatásaink közben kísértetiesen ugyanazokat az emlékeket és anekdotákat koptatjuk. Az én világra való rácsodálkozásomat – az éntudat ébredésének paradicsomi pillanatai elmúltával – az határozta meg, hogy a világ tele van érthetetlen ellentmondásokkal. Tisztes szegénységben éltünk (apám hazaérkezésünk után kistisztviselőként tudott elhelyezkedni, s amikor végre elismerték jogászi diplomáját, vállalati jogtanácsosként sem keresett sokkal többet), de anyánk a másfélszobás lakásban egykori „nagyházunk” emlékeit őrizte és saját értékrendjét akarta belémsúlykolni. Gyerekkorom Marosvásárhelyén az utcán alig lehetett román szót hallani, az udvarunkon viszont igen. A függőtornácos bérházban, ahol felnőttem, egymásután költöztek be a Mezőségről a román, főleg roma családok. Anyám állandóan „magunkfajta” úrigyerekekkel akart összehozni, akiket rettenetesen untam, az udvargyerekek között viszont jól éreztem magam. Nem emlékszem nemzeti villongásra gyerekkoromból, de személyes példákon követhettem, hogy egykori pajtásaim közül egyeseket hogyan lehetett idővel elvadítani. Másokat nem, de azok többsége elmagyarosodott. A magyar kultúrának akkoriban még centripetális ereje volt Marosvásárhelyen. Az, hogy a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában élek, bennem nem tudatosodott. Természetes volt, hogy magyarok vagyunk, természetes volt, hogy románok is vannak a világon, az is természetes volt, hogy magyar iskolában járok, de az már érthetetlen, hogy a „Iosif Rangheţi” név díszeleg a homlokzatán. Otthon, a családban akarva-akaratlanul fülelve tudomásul kellett vennem a kettős beszéd imperatívuszát, azt is korán elkönyveltem, hogy értékrendem nem egyezik az édesanyáméval. „Egyik ember annyi mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér” – énekeltem anyám fülébe, korán megnyilvánuló alkati kajánsággal a frissen tanult indulót –, s mikor odaértem a szövegben, hogy „nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad” jóanyám a fejéhez kapott, elrohant a tanítónőhöz patáliát csapni, miért tanít nekem hülyeségeket. Édesapám reálisabban gondolkozott, szót értett az emberekkel, kitűnően beszélt románul és németül, fiatalon jókedélyű ember lehetett, de halálosan megsértődött az életre, idegei gyakran felmondták a szolgálatot. Talpig becsületes, családcentrikus emberek voltak a szüleim, lehetőségeiken belül mindent megtettek értünk, de az önmaga és mások számára kényelmetlen, tüskéslelkű és önfejű emberkével, aki voltam, nem tudtak mit kezdeni, kalamajkáim előtt értetlenül és tanácstalanul álltak. Szegény apám nagyon erős ember volt, rettenetesen meg tudott verni, s erre bőven adtam alkalmat. Székely János jegyezte meg bölcs borozás közben teljesen váratlanul az almafa alatt: nehéz lehetett a szüleidnek. Nekem se volt könnyű. Se nörszök, se őzikék című naplómban leírtam már, hogyan burzsujfiókázott le az iskola aligazgatónője, s útmutatása nyomán társaim is burzsujfiókának csúfoltak kórusban, pedig én is olajospirítóst vittem tízóraira. (Egyébként máig szeretem.) Dühödten végigverekedtem váltott ellenfelekkel a szüneteket és a hazáig vezető utat, tépett ruhában, kék foltokkal kimintázva állítottam be, otthon apám pofozott fel, amiért hagytam magam megverni, hiába üvöltöttem, hogy többen voltak. Csoda-e, hogy nem akaródzott sem az iskolába menni, sem otthon ülni? Felhúzódtam a padlásra, a galambjaim közé (lakásunk egyetlen fényűzését a különbejáratú padlás jelentette, ahova a konyha előteréből egy létrán lehetett feljutni) olvasási őrületem elhatalmasodásával a könyveket is odavittem fel magammal, csak sötétedés után ereszkedtem le az ellenséges világba. A társulási ösztön és a felfedező hajlam azonban erősebbnek bizonyult a dacosan vállalt remetéskedésnél. A szülői felügyelet alól a világba való kiszabadulásban az áttörést az úszóedzések jelentették. Edzések ürügyén a Víkend-teleptől a Ritz fürdőig becsatangoltam a Maros-partot, naponta végigúsztam a többkilométeres Turbina-árkot, mellékesen a közbeeső strandra is benéztem.
Ha apám találkozott az edzőmmel, megbeszélték, hogy a lábmunkámon még javítani kell (ma is kellene), ezzel le voltam fedezve. Télen korcsolyáztam, de akkor sem szorítkoztam a pályára, a Maros jegén és a Turbina-árkon száguldoztam a mélyvizek fölött. Tavasszal és ősszel középtávfutottam, az evezésbe is belekóstoltam, de igyekeztem kikerülni az edző látóköréből, inkább a Maros-holtágakban lapátoltam és csáklyáztam. Bolyongásaimon társak kerültek, falkába verődtünk, mint a kóbor kutyák, az interperszonális kapcsolatok lényegéről és változatosságáról igen használható tapasztalatokat szereztem. Akkori társaim életpályáját később is követtem. Legközelebbi barátomból, Réti Öcsiből (Albert volt a becsületes neve, de ezt akkor kevesen tudták róla) Európa-bajnok asztaliteniszező lett, Szász Karit, a falkavezért rablógyilkosságért ítélték el, szabadulása után felakasztotta magát, Pető Laci évtizedekig megbecsült szakmunkás volt, ma sikeres vállalkozó, s ha találkozunk, hosszan elbeszélgetünk a régiekről, aprólékosan emlékezünk egymás galambjainak a családfájára is.
Nem tudom felidézni, mikor állítottam be a Szentgyörgy utcai Szövetkezeti Könyvtárba. A könyvtárosra, Erdélyi Emilre (Erdélyi Lajos fotóművész és újságíró édesapjára) viszont pontosan emlékszem, s ha nem emlékeznék, elsétálhatnék Izsák Márton holokauszt-emlékművéhez, melynek központi alakját róla mintázta a szobrász. Emil bácsi született pedagógus volt, olyan szeretettel fogadott és irányított, mint addigi tanáraim közül senki. Nemcsak kezembe adta a könyveket, hanem el is beszélgetett róluk, sohasem számonkérően, hanem őszinte érdeklődéssel hallgatott, s egyszer csak ott álltam a nyugdíjasok olvasókörében, jóformán észre sem vettem, hogy könyvismertetést tartok, tizenkétévesen. Hányatott életem során többszázszor álltam közönség elé többé-kevésbé irodalmi rendezvényeken, de a közszereplésben való jártasságot Erdélyi Emil bizalmának köszönhettem. Otthon, egy kredencben – most a konyhakredencünk – hányódott ugyan néhány könyv, de én közülük csak a Petőfi-összesre emlékszem. Édesapámat nyugdíjas korában – addigra már bensőségessé vált a kapcsolatunk – sokszor kaptam olvasáson, főleg Arany János kései verseit szerette, de gyerekkoromban könyvekről a családban nem beszéltünk. Ameddig bátyám 1955-ben könyvtárával együtt haza nem költözött Kolozsvárról, a Szövetkezeti Könyvtár volt az egyetlen forrásom.
Mire felső tagozatos lettem – az én korosztályom hét elemit járt, utána felvételi következett – rendeződni látszott helyzetem az iskolában. Lekopott rólam, hogy burzsujfióka vagyok, poéta lett belőlem. 1957-ben megnyertem a Református Kollégium fennállásának négyszázadik évfordulójára kiírt pályázatot egy, a székely vértanúkról szóló százöt szakaszos elbeszélő költeménnyel (őszintén remélem, hogy a megdicsőült pályamű elveszett). Októberben megjelent nyomtatásban egy versem, három társammal tettük fel a Bolyai szoborra a leplet, jutalmul másnap az avatáson mi kezdtük el a díszőrséget, évfordulós ünnepségeken szavaltam zengeményeimet, műveltségi versenyeken képviseltem a Bolyait, egyszóval csúcson voltam. De Székely Jánostól tudjuk: „Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra / mert visszaúttá válik minden útja, / S minden lépte lefele vezet.” Én nem léptem, hanem szabadesésben zuhantam lefele. 1958 novemberében, hét hónappal az érettségi előtt, kicsaptak az ország összes iskolájából. Először csak a KISz-ből zártak ki, ahova három héttel azelőtt vettek fel, mert első KISz gyűlésemen ellene szavaztam egy osztálytársam kizárásának, akinek szüleiről akkor derült ki, hogy kulákok voltak, s ő eltitkolta. Szegény Kozma Béla, egyszemélyben igazgatóm és magyartanárom, némi emberismeretre alapozott rossz előérzettel mellém ült és próbált visszatartani, de én hajthatatlan voltam. A kizárás előtt osztályfőnöknőm, pártos boszorka, igyekezett meggyőzni, hogy tartsak önbírálatot, mert az jó benyomást kelt, de nem tudtunk szót érteni, s a vita során az egykori burzsujfióka mellé tizenhatéves koromban megkaptam a címzetes osztályellenség titulust is. A kizárás még nem jelentette volna az iskolából való eltávolításomat, de ráadásul – a baj nem jár egyedül – nyilvánosan, a tanári szoba előtt összecsaptam egyik tanárommal, akivel hétvégeken, házibulikon tegeződtünk, csak miesnapokon magázódtunk, mert soros szerelmem előtt lehazugozott, ezt kikértem magamnak, mire előbb ő vesztette el a fejét, azután én. Nem részletezem, hogyan fogadták kicsapásomat a szüleim. Sajnáltam őket, de rendíthetetlen voltam: eszményképeimre, Marc Riviére-re (Romain Rolland: Az elvarázsolt lélek) és Jaques Thibaultra (Roger Martin du Gard: A Thibault család) hivatkozva elszántan magyaráztam, hogy nem szabad megalkudni.
Rövid téblábolás után a Szakszervezetek Művelődési Házának könyvtárosa – oszlopos tagja voltam a Salamon Ernő irodalmi körnek, amely vasárnap délelőttönként Molter Károly elnökletével tartotta gyűléseit az olvasóteremben – felajánlotta: legyek segédkönyvtáros mellette, természetesen nem hivatalosan, de az igazgató hallgatólagos beleegyezésével. Az volt a feladatom, hogy az egykori Aranyosszéki Szövetkezeti Könyvtár anyagát, amelyet 1940-ben Tordáról Marosvásárhelyre menekítettek, s ott hevert a pincében, elrendezzem. Nekiveselkedtem, de már a B-betűnél elakadtam. Kezembe került ugyanis Balázs Ferenc Rög alatt című könyve, s én, mert nemcsak a könyveknek, hanem az embereknek is megvan a maguk sorsa, beleolvastam. Pontosan emlékszem a mozdulatra, ahogyan a pincéből felcipelt könyvhalomból kiemeltem, leporoltam, belelapoztam, nem az elején, hanem valahol a közepén kezdtem el olvasni, csak délután, a padláson, télikabátban vettem elölről az oldalakat. Akkor már túl voltam a magyar, francia, orosz klasszikusokon, felhabzsoltam csaknem minden általam elérhetőt az irodalomból (természetesen cseppet a tengerből) de ez az élmény, intenzitásában és természetében gyökeresen különbözött minden addigi olvasmányomtól. Csak Németh Lászlótól A minőség forradalma volt ehhez mérhető hatással rám, amikor két év múlva a kezembe került. Később többször is újraolvastam Balázs Ferenc változatos formákban megírt, de lényege szerint mindig ugyanarról szóló üdvtanát, kerestem hatásának titkait, s arra a következtetésre jutottam, én voltam olyan befogadásra kész időszakban, amikor éppen erre az élményre, ezekre a gondolatokra volt szükségem. Balázs Ferenc írásai – a Rög alatt nyomán egész életművét felkutattam – emberi alapállása katalizátorként segített eltöprengenem azon, mi dolgunk a világon, mi az a feladat, amiért lehet és érdemes értelmesen élni, s hallatlan szerencsémnek tartom, hogy a forrongó, útját kereső ifjonchoz éppen a legjobbkor érkezett a támogatás. Balázs Ferenc nyomán Tamási Áron gondolatát a magam számára így parafrazáltam: Azért vagyunk a világon, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk.
Az Aranyosszéki Szövetkezeti Könyvtár anyagát elrendeztem. 1959 nyarán tiszteletteljes kéréssel fordultam a Tanügyminisztériumhoz: engedélyezzék, hogy középiskolai tanulmányaimat befejezzem. Kérésemhez csatoltam a Szakszervezetek Művelődési Háza igazgatójának ajánlását is, amelyben igazolta példás szorgalmamat és töredelmes bűnbánatomat. Kegyelemben részesültem, így szeptemberben, az Unirea–Egyesülés Líceum XI. C. osztályának tanulója lettem, 30 lány és 7 fiú mellett. Tőlem telhetően meghúztam magam, takaréklángra álltam, önmagam hamisítványává szelídültem, fogcsikorgatva igyekeztem beleszürkülni környezetembe, így különösebb bonyodalmak nélkül sikerült 1960-ban leérettségiznem. Utólag mérlegelve: a kicsapás – a Balázs Ferenc élményemet leszámítva is – hasznomra vált. Két egymást követő évfolyammal járok érettségi találkozókra, bőven van, akiknek a sorsát követem.

– Az 1956 utáni retorziók már egyértelműen jelzik, hogy a román sofőr vezette autó a roncstelep felé tart. Már ekkor a hatalom látókörébe kerültünk. A középiskolában osztálytársad volt Moyses Márton, aki aztán 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai mártiruma után, a brassói pártszékház előtt felgyújtotta önmagát. Beszélj róla. Ismerted-e példának okáért a verseit?

– Kérdésedről Bözödi György szavai jutnak eszembe. Amikor arról faggattam, miért akadt el a Gábor Áronról készülő regényében, bevallotta alapvető dilemmáját: ha ő megírja a meredek valóságot Gábor Áronról, azt az olvasók a regényíró fantazmagóriájának tartanák, a köztudatban élő romantikus képet pedig továbbra is valóságosnak. Nos, az én Moyses Márton képem is vaskosabb annál, mint ami róla a köztudatban él, de szerintem egyáltalán nem sérti nimbuszát. Régi rögeszmém, hogy a valóság önmagában érdekesebb és színesebb a fikciónál vagy legendánál. Moyses Mártonról Benkő Levente írt egy jó, mert pontos könyvet (Bűn volt a szó) az anyaggyűjtés során engem is megszólaltatott, őszintén elmondtam emlékeimet, ott elolvashatók. Kérdésed nyomán annyit tennék hozzá, az emlékektől elvonatkoztatva, hogy akkor sem tartottam különösen jóknak Moyses Márton verseit, amikor a Salamon Ernő irodalmi körben felolvasta vagy beszélgetéseink közben elmondta őket, s most hogy újraolvastam életművének megmaradt töredékét, túlzásnak tartom a ráaggatott „zseniális” jelzőt. Ezek a versek megrázó kordokumentumok, ezért értékesek. Moyses Mártont én elsősorban áldozatnak nevezném, egy korszak áldozatának, ahol a kamaszkorból alig kinőtt fiatalokat néhány leírt vagy kimondott szó alapján meggyanúsítottak, megkínoztak, elítéltek, elzártak, megnyomorítottak és ellehetetlenítettek. Moyses Márton alapvető tragédiája az, hogy nem tudott az lenni aki lehetett volna (lásd előző válaszomból a Tamási-parafrázist), ezért kilátástalan helyzetében úgy érezte, halálával adhat értelmet életének.

– Hatvanas évek eleje, Kolozsvár, már az egyesített Babes–Bolyai, magyar nyelv és irodalom fakultás. 1965-ben szerzel diplomát. Egy olya nagy nemzedék pályakezdésének voltál a cselekvő részese, amelyet később az irodalomtörténészek rendezőelve második Forrás nemzedékként kategorizál.
Ekkortól az erdélyi magyar irodalmi és szellemi életben valami új kezdődik, egyfajta szembefordulás az addig egyeduralkodó szocreál kánonnal. Ekkorra tehető az előttetek járók, Szilágyi Domokosék, Lászlóffy Aladárék, Bálint Tiborék, Szilágyi Istvánék első köteteinek megjelenése. Több mint negyven év után miként élnek benned azok az idők, változtak-e akkori meglátásaid?

– Azok az idők ma is elevenen élnek bennem, hiszen az ember legfontosabb emléke a szándéka. A hatvanas évek azért voltak lázasak, mert tele voltunk szándékokkal, tervekkel, álmokkal és nemcsak álmodoztunk, el is indultunk álmaink megvalósítása felé, azon túlmenően, hogy akkori mélységes meggyőződésünk szerint a kimondott szó is tettel ér fel. Akkor sem akartam, most sem akarok társaim nevében beszélni, magántörténelmemet mondom. Én, egészen enyhén szólva, nem voltam képzett marxista, bár többször vizsgáztam sikerrel az egyetemen marxizmus-leninizmusból, a kiadott kötelező bibliográfiára szorítkozva. Annak idején a középiskolában Moyses Marci állandóan egy-egy Lenin-kötetet hordott magánál, azt kérte számon a valóságon. Hogy állhassam vele a vitát, nekiveselkedtem az empiriókriticizmusnak, de letettem, mert untam. Marx és Engels műveivel sem jártam több szerencsével. Jobb olvasmányaim akadtak, válogattam közöttük, megtanultam okosan gazdálkodni az olvasnivalóval. Amikor a művelődési vetélkedők következtek, egy hétre hazaküldtek az iskolából egy-egy öl könyvvel, hogy felkészülhessek és kivágjam a rezet a Bolyai dicsőségére. Döntő többségükben bűnrossz szovjet regények voltak, ma már csak egyre emlékszem közülük, a Tizenkilencenre. Szerzője, Fagyejev, Majakovszkijhoz hasonlóan öngyilkos lett, de ezt nem volt ildomos emlegetni. Emlékszem viszont, és akár passzusokat tudnék belőle még idézni, egy füzetecskére, amelyet Budapesten adtak ki a hatvanas évek elején, Lenin utolsó írásai volt a címe. Tanárainkkal s később a pártaktivistákkal és a belügyisekkel való vitáinkban, hiányérzetünket hangoztatva látványosan, de eredménytelenül lehetett ezekre az ellenlábasainkat hergelő írásokra hivatkozni. A hatvanas évek elején záporoztak ránk azok a könyvek és folyóiratok, amelyeket nem lehetett letenni. Szolzsenyicin elbeszélése emlékszem, az Ivan Gyeniszovics egy napjára amelyet a Nagyvilág közvetlenül megjelenése után közölt fordításban, Jevtusenko és társai verseire (én Vozsnyeszenszkijt és Vinokurovot jobban szerettem), s akkor fedeztem fel, mert addig nem jutott el hozzám, Jeszenyint. Magolás nélkül ragadt meg emlékezetemben Ladányi Mihálytól a Csatangolások, s természetesen a korszak slágerverse, Váci Mihályról a Még nem elég, de akkor jegyeztem meg Buda Ferenc nevét is, évek múlva, első találkozásunkkor felmondtam neki Lennék kisgyermek és Roham című verseit. A sokat emlegetett nemzedéki tudatról annak idején szóban és írásban éppen elégszer elmondtam a véleményemet, „akkori meglátásaim”, hogy a Te szavaiddal éljek, azóta sem változtak. A kívülállók egymással összetéveszthetőnek nevezték a költőket, az ellenlábasok „sikerbandának” az egész társaságot, s valóban többé kevésbé ugyanazok a hatások érték a nemzedéket, ugyanazokat a könyveket olvasták, ugyanazokra az alkotókra figyeltek, de egyedüli példány mivoltukat írásaikban és vitáikban erős kontúrokkal hangsúlyozták. Tanultak, tanultunk egymástól, de elsősorban önmagunktól: az őszinteség kényszerét (emlékezetem szerint az őszinteség volt a kulcsszavunk), a kimondás bátorságát, a továbbgondolás örömét, a másokért és önmagunkért érzett felelősséget. A köri vitákról készült jegyzőkönyvek, amelyeket rendszerint a múzsák körmöltek, tudtommal valahol lappanganak, de emlékezetünkben mindnyájan őrizzük egy-egy számunkra különösen fontos mozzanat lenyomatát. Én például többek között arra emlékszem, hogy egyszer Nagy István szavaira, aki szemünkre vetette a szocializmus nagy eszményei iránti bűnös közömbösségünket, azt válaszoltam, hogy nekünk, fiataloknak is meg kellett és meg kell küzdenünk eszményeinkért és az önmagunkkal folytatott csatákban legalább olyan súlyos sérüléseket kaphatunk, mint az osztályharcban. Utólag elismerem, hogy ott és akkor szavaim legalábbis szentségtörésnek számítottak. Nagy Istvánnal a körben később még összetűztem Szilágyi István egyik novellája kapcsán, s ennek rámnézve sokkal keservesebb következményei lettek, de ezt talán más alkalommal részletezem. Az „egyeduralkodó szocreál kánonnal való szembefordulás” érdemét nem lehet a Forrás első vagy második nemzedéke számára kisajátítani, de kétségtelen, hogy a reálisan létező, általunk hamisnak tartott tilalomfák kidöntéséért, a korlátok meglazításáért, az általuk behatárolt szellemi tér tágításáért folytatott hosszas és fordulatos küzdelemben e két nemzedék fontos szerepet vállalt. Hadd tegyem azonnal hozzá: csatározásainkban lényeges, olykor sorsdöntő segítséget kaptunk azoktól, akik előttünk jártak. De e „sikerbanda” sikeres útja korántsem volt annyira sima, mint amilyennek a kívülállók látták, s aki figyelmesen hajolt a művek fölé, erről már akkor meggyőződhetett. Azok a sérülések, melyeket a körülményekkel és önmagukkal vívott ütközetekben a fiatalok kaptak, olykor bénítóak, nemritkán végzetesek voltak. Mindkét nemzedék párját ritkítóan halékonynak bizonyult, elég ha ujjbegyre szedjük a veszteségeket. Nem lehet következmények nélkül kételkedni, nem lehet következmények nélkül csalódni, nem lehet következmények nélkül magunkra maradni a bizonytalanságban. Márpedig Láng Gusztáv pontosan fogalmaz: „nem a kétely nélküli hit, hanem az elnémított kételyek kora a hatvanas évek. Akkor még az egész nemzedék furcsa kétlelkűségben élt; a politikai gyakorlat sok viselt dolga taszította őket, de úgy érezték, alapvető elveik hozzá kötik” (Láng Gusztáv: A költő és az Ige; Kivándorló irodalom, Kolozsvár, 1998). Ehhez a magam részéről hozzátenném: bár erkölcsi eszményképünk az őszinteség, a teljes igazság kimondása volt és rendkívül önérzetesen nem tűrtük el, hogy a hatalom csendre intsen, mi magunk tapasztottuk saját szánkra a tenyerünket, amikor kételyeinkről hallgattunk. De huzamosabb ideig képtelenek voltunk áltatni magunkat, a valóság és az eszmények összevetésében nyilvánvalóvá vált ellentmondásokat sajnálatosan szükségszerű, egyedi hibáknak nevezni. A kételyek nem engedték magukat elnémítani, a politikai gyakorlattal szembeni ösztönös, később egyre tudatosabb ellenérzés megerősödött, az alapvető elvekhez kötő szálak összekuszálódtak, meglazultak, elszakadtak. Az elvekhez és eszményekhez a magunk módján, de az élmény természeténél fogva közösen is kötődtünk; a kételyekkel mindenkinek egyedül kellett szembenéznie, mert jóideig egymás előtt is röstelltük, miközben egyre közelebb engedtük magunkhoz.

– A fáma szerint, az államvizsga utáni búcsúbanketten évfolyamtársaidnak tartottál egy szpicset a népszolgálatról, arról, hogy ki kell menni falura tanítani, sorsközösséget vállalni az istenadta néppel, az erdélyi magyarsággal. Jobbára ez történt az egész társasággal, ha jól tudom azonban, szinte egyedüliként a nemzedékből, te kerültél be a sajtóba, a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás szerkesztő-riportere lettél. Nem látok én itt ellentmondást, hisz itt, más eszközökkel ugyan, de azt tetted, amire kollégáidat biztattad. A Dali Sándor főszerkesztette hetilap ekkor éli fénykorát. A lapban lezajló viták, az Ifjúmunkás-matinék mellett, a valóságfeltáró, szociografikus vétetésű riport megújulásának is az időszaka ez, amelyből oroszlánrészt vállaltál. Az itt töltött négy év alatt alkotott riportjaidból áll össze a Forrás köteted, 1974-ben jelenik meg Szülőföldön, világszélen címmel. Beke György a sorsvállalás riportjaiként, Cseke Péter a cselekvés költészeteként értékelte. A Forrás-sorozatban ez az első ilyen úttörő tematikájú könyv, ez nyitja meg az útját Cseke Péter, Bodó Barna, Molnár H. Lajos, Tófalvi Zoltán tényfeltáró munkáinak. A korparancs indított erre az útra vagy a két háború közötti valóságirodalom példája lebegett a szemed előtt? Hogy mást ne mondjak, ott élt Vásárhelyen Bözödi György, a Székely bánja szerzője, akivel nagyon jó viszonyban voltál, akár mesterednek is tekinthetted…

– A fáma téved, vagy legalábbis csúsztat. Tudtommal az államvizsga után nem tartottunk búcsúbankettet, hacsak nem nevezzük annak a kihelyezés utáni sörözést Bukarestben, egy Zahana nevű köpködő teraszán, ahol néhányan arról vitatkoztunk, kiből lesz közülünk elsőnek igazgató, s el is találtuk, mert egyik legkorlátoltabb kollégánkat neveztük meg. Olyan „szpicset”, amilyent említesz, már csak azért sem tarthattam, mert május óta tudtam, az Ifjúmunkás akar alkalmazni, s ezt nem is titkoltam kollégáim előtt. Aznap az elsők között választhattam, s szándékosan a legrosszabb helyet, Nyárádselyét kértem, mert tudtam, hogy oda senki sem pályázik. (Később már az Igaz Szó szerkesztőjeként egy hetet töltöttem Selyén, megnéztem, honnan „futottam” el. Szociográfiában számoltam be a tapasztaltaktról, első könyvemben olvasható.) A csúsztatásnak viszont van reális alapja. Én öt éven keresztül kitömtem kollégáimat és egyáltalán mindenkit Balázs Ferenc eszméivel, aki valóban a falu felemeléséért való szolgálatvállalás prófétája s rögeszméje szerint nem szabad engedni, hogy az emberek úgy éljenek, ahogy akarnak, arra kell késztetni – késztetni és nem kényszeríteni – mindenkit, hogy úgy éljen, ahogy legjobb képességei szerint tudna. Nem arattam sikert Balázs Ferenc eszméivel, s korán levonhattam a következtetést: aki hatni akar, annak visszaütnek. A csúsztatás másik fogódzója az lehetett, hogy első feleségem falun volt tanárnő, én évekig arra készültem, mellette fogom megváltani a világ rámeső részét. De egyre többet kezdtem közölni, s be kellett látnom, hogy a Balázs Ferenc óta megváltozott körülmények között az írás más életformát kíván. Amikor Dali hívására igent mondtam, azonnal hozzátettem, legalább, hogyha ott leszek, nem fogják meghúzni az írásaimat, mert akkor már rossz tapasztalataim voltak a szerkesztők önkényeskedésével kapcsolatban. Dalinak egyébként azonnal elmondtam, hogy a káderlapommal problémák adódhatnak, ő valami olyasmit morgott a bajusza alatt, hogy tudja. Leírtam róla: egészen különleges makarenkói képességgel gyűjtötte maga köré a problémás embereket, s azok, természetük szerint, problémákat is okoztak neki. Egy évbe telt, amíg káderlapomat rendbetette – Augiász istállóját gyorsabban ki lehetett takarítani – de ő, attól kezdve, hogy a katonaság után megérkeztem, a szerkesztőség teljes jogú tagjaként kezelt, előteremtette a fizetésemet, még valamilyen névre szóló papírt is aláíratott velem havonta, amelyet a titkárnő, miután a szobából kiléptem, hivatali pontossággal továbbított a szemétkosárba.
Köszönöm, hogy az Ifjúmunkásnál végzett munkámra emlékszel és emlékeztetsz. Annál is inkább köszönöm, mert tapasztalatom szerint „oroszlánrészemből” kismacskának járó porciót sem emlegetnek, Cseke Péter kivételével, aki számontartja és hallgatóinak tanítja az Ifjúmunkásnak ezt a korszakát. Számomra ez volt szerkesztői pályafutásom legemlékezetesebb szakasza, éreztem magam előtt a tért s magamban az erőt, hogy ki is töltöm. Keresztül-kasul bejártam az országot, maradéktalanul kiéltem beavatkozási viszketegségemet, közben érdekeket és dölyföket sértettem, helyi hatalmasságokkal ütköztem, mosolyogva hallgattam, amikor közölték velem, kitörik a nyakamat (a magyarok) vagy megégetnek (a románok). Nyugodtan mosolyoghattam, mert Dali széles háta mögött viszonylag biztonságban tudhattam magam. Volt olyan lapszám, amelyben álnévvel, szignóval vagy aláíratlanul négy-öt írásom jelent meg, recenzáltan és polemizáltan, szerkesztettem a Diákszemmel című rovatot a középiskolásoknak, az Aulát az egyetemistáknak, özönlöttek a levelek, értelmes fiatalokat ismertem meg, többen közülük később az Igaz Szónál is munkatársaim lettek. Gyakran közölt a Diákszemmelben Markó Béla, őt 1968-ban Kézdivásárhelyen is meglátogattam, ebből is látszik, tudtam én helyezkedni. Kérdezed, hogy a korparancs indított-e erre az útra, vagy a két háború közötti valóságirodalom példája lebegett-e szemem előtt. Mindkettő. Én végigolvastam a Magyarország felfedezése sorozatokat, a régit és az újat is, csaknem hiánytalanul sorakoznak könyvespolcomon. Természetesen végigolvastam minden elérhetőt az idevágó szakirodalomból. Rengeteget tanultam, de a magam számára használható egyetlen érvényes példát nem találtam. Talán Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiája áll a legközelebb ahhoz (szemléletében és megformálásában egyaránt) amit én a műfajról gondolok. Az általad említett Bözödi Györggyel a köztünk lévő korkülönbség ellenére nagyon közeli barátságban voltunk, de a Székely bánja szerintem inkább történelem és szociológia, s mint ilyen hallatlanul értékes adattár – információ – de megformálásában, mint formációt (hogy tudálékoskodjak) nem nevezném a szociográfia klasszikus példájának.
Elnézésedet kérem, de ki kell hogy igazítsalak. A Szülőföldön, világszélen című Forrás-kötetemből csak a bevezető vallomás és két riportbetét jelent meg az Ifjúmunkásban. A kötet nagyrészét az Igaz Szóban, a címadó írást az Utunkban közöltem. Az Ifjúmunkásban természetszerűleg csak rövidebb írások fértek. De ha már a példaképek szóba kerültek: publicistaként Bálint György lényeglátása és stílusa volt számomra vonzó; riporterként Kacsó Sándornak a két háború közötti Brassói Lapokban sorjázó tényfeltáró, érdekvédő írásai jelentettek bátorítást. Ezért esett jól, hogy 1968-ban egy riportom megjelenése után (Miért váltották le Székely Ferencet?) Kacsó Sándor magához hívatott, a Házsongárd melletti lakásában elémjött és könnyes szemmel megölelt. Később rájöttem, hogy Kacsó Sándor öregségére gyakran elérzékenyedett, de elismerő kézfogásának nagyon örvendtem.

– 1970-ben miért mentél át a Hajdu Győző vezette Igaz Szóhoz? Gondolom az egyik szempont az lehetett, hogy hazamehettél Vásárhelyre, a döntés másik oka pedig a már említett szerkesztői szenvedély a valóságirodalom iránt. Arra gondoltál, hogy az „Igaz Szónál” nagyobb öleléssel, irodalmi igénnyel tudod megvalósítani az erdélyi szociográfikus riportázsról az elképzeléseidet? Hellyel-közzel ismerem ezeket a törekvéseidet, akár kudarcaidat is. A rendszerváltozás után, mint fõszerkesztõ sem tettél le ezirányú elképzeléseidrõl. Mégsem hozott az egész egy koherens, látványos eredményt, mondjuk olyant, mint amit a két háború közötti falukutatók felmutattak. Pedig lett volna, s lenne bõven megírnivaló. Azért kérdem mindezeket, mert szerkesztõségünk egy éve meghirdetett „Erdély felfedezése” címmel egy pályázatot, és sehol semmi, még csak jelzés sem érkezett. Mi lehet ennek az oka?

– Erre a kérdésre már többször válaszoltam, sõt kérdés nélkül is vallottam róla naplójegyzeteimben. A lényegre szorítkozva: Dali távozása után – 1968-ban Király Károly hívására a Megyei Tükör fõszerkesztõje lett – felszámolódott a parlamentáris demokrácia az Ifjúmunkásnál, s a megváltozott légkörben nem éreztem jól magam. Több mint negyven év után is nehezemre esik errõl beszélnem, mert radikális kudarcként éltem meg a változásokat, s bár helyére tettem, ma is sajog az emlék. A Marosvásárhelyre való költözésemkor természetesen az is súllyal esett a latba, hogy megszülettek a lányaim, szerettem volna, ha nagycsaládban, anyanyelvi környezetben nõnek fel. Az, hogy írásaim – már csak terjedelmi okokból is – tágabb keretbe kívánkoztak, csak ezután került mérlegelésre, hiszen szociográfiát és kritikát máshol is közölhettem. Utólag nézve életem legokosabb lépése volt, hogy hazajöttem, de mint általában az okos lépéseket, nagyon nehezemre esett megtennem.
Jól kezdõdött a szerkesztés az Igaz Szónál, 1970 és 1974 között huszonhat szociográfiát és irodalmi riportot sikerült közölni – Te is a szerzõk között voltál – úgy tûnt, kedvezõ szeleket lehet a valóságirodalom vitorlájába fogni, író-olvasó találkozókon dicsérték a folyóirat új irányvonalát, s én, bár tudtam, hogy a szerkesztõségen belül sem örül mindenki a mezei hadak beáramlásának az irodalom szalonjába, visszafordíthatatlanná akartam tenni a szociográfia térnyerését, ezért egy kerekasztal-értekezletet kezdeményeztem, melyen vitaindítóként Benkõ Samu és Mikó Imre beszélt volna arról, mi is az a szociográfia és mihez kezdhetnénk vele. Hajdu Gyõzõ felneszelt, átvette a szervezést, Benkõ Samu és Mikó Imre nem kapott meghívást az értekezletre, az alkalmi vitaindító, a ránkuszított Bajor Andor törekvéseinket a nyugati irodalom és ideológia elõtti hajbókolásnak és divatjelenségnek aposztrofálta, ezek után mi, a szociográfiával rohamozók eleve védekezésre szorultunk. Az áttörésnek szánt értekezlet anyaga Ünnepi készülõdés címmel jelent meg egy pártkongresszust köszöntõ számban. Ismét radikális kudarcként éltem meg a történteket, megfordult a fejemben, hogy elmegyek a laptól, de nem volt hova. Úgy tûnt, visszamenõleg is összeomlott valami, amit addig építettem. Rossz pillanataimban kilátástalannak ítéltem a helyzetemet, de nem akartam megadni magam. Hogy a bennem forrongó indulatokat féken tartsam, reggelenként edzõterembe jártam, színészbarátaimmal nekiveselkedve emelgettük a súlyzókat, rángattuk a rafinált szerkentyûket, õk sorra kigyúrva mentek át a határon szerencsét próbálni; délutánonként kilométereket futottam a Csereerdõben, amíg sikerült ellazulnom. Az tartotta bennem a lelket, hogy abban az idõben ismét rajban szálltak fel a fiatal költõk és írók, a szerkesztõség részérõl, a kritikai rovatok mellett én feleltem az irodalmi körökért, sorra látogattam õket, az Igaz Szó Irodalmi Színpadán fellépési lehetõséget kínáltunk számukra, s 1977 májusában – akkor már Markó Bélával együtt – megszerveztük a fiatal írók találkozóját.
De visszatérnék még nehány mondat erejéig a szociográfiáról faggató kérdésedre. Az a kegyelmi pillanat, amit a hatvanas évek második felében az Ifjúmunkásnál, illetve a hetvenes évek elején az Igaz Szónál sikerült kihasználni, elmúlt. A riport, nevezhettük akár irodalmi riportnak, akár szociográfiának (a kettõ korántsem ugyanaz), de semmiképpen szociografikus riportázsnak, visszasüllyedt szolgálólánynak, egyes szerkesztõk és kiadók alkalmi feladatok kipipálására kívánták használni, de valóságtartalma miatt veszélyes mûfajnak tartották. Emlékszünk, milyen kálváriát jártak végig Beke György könyvei megjelenésük elõtt és után, s emlékszünk saját írásaink és könyveink sorsára is. Kivételes szerencse és kedvezõ esetlegességek sorozata kellett ahhoz, hogy a magunk megszenvedett tapasztalatai az olvasók elé kerüljenek.
Igazad van, Pista, a „rendszerváltozás” után is lett volna bõven megírnivaló. Annak, hogy mégsem írták meg, az az oka, hogy a szociográfia strapás. Talpalást, utánajárást, pepecselést igényel. Ritka az olyan író, akinek nem kell „tanulmányozni” a valóságot, mert anélkül is árad belõle, hogy csak a Puszták népe vagy az Anyám könnyû álmot ígér szerzõjét említsem. Azt se felejtsük el, amit a mûfaj létjogosultságáért folyó csatározásokban magunk is hangsúlyoztunk: a szociográfia lényege szerint cselekvést, változást, beavatkozást sürgetõ irodalom. Mûvelõjének elsõsorban az a dolga, hogy feltárja a helyzetet, de kimondatlanul is felteszi magának és olvasójának a kérdést: ki lesz az, aki cselekszik, változtat, beavatkozik. Egy haszonelvû, végletesen elközömbösödött világban a cselekvés mániákusa is óhatatlanul arra a következtetésre jut, nekem még lenne borsóm, de már nincs fal, amire hányjam. De a kérdésed végén felemlegetett szomorú tapasztalatoddal szemben egy másik tapasztalatot szegezek. Az Alapítvány Erdély Magyar Irodalmáért három évvel ezelõtt szociográfiai pályázatot hirdetett, s ha nem is özönöltek a kéziratok, a nyolc beérkezett pályamunkából három valóban szociográfia volt. A szerzõk közül csak Boros Ernõt ismertem, Berszán Réka Klára és Dénes Emese nevét akkor olvastam elõször. A díjátadás után azt ígérték, írnak még szociográfiát. Van tehát remény. Ilyen.

– Riportkönyved után két interjúköteted jelent meg. A „Marad a láz?” -ban nemzedéktársaidat, a második Forrás nemzedék 11 képviselõjét vallatod. A „Találkozásainkban„ pedig jobbára a „pályán kívüliekkel” , az ilyen-olyan felsorolásokból kimaradókkal beszélgetsz. A lázad könyvedet Szilágyi Júlia „Egy mítosz 12 arca” címmel recenzálja, Huszár Sándor pedig felteszi a kérdést: „Egy forrásból hány patak lesz?”. Azt kérdem tehát: valóban mítosz volt a láz, és hány patak lett belõle? Hogyan látod, most már kellõ távolból, a józan hûvösség birtokában nemzedékedet?

– Erre a kérdésre részben már válaszoltam az elõzõekben. Az interjú – ez is, amit éppen bütykölünk – szerintem arckép és önarckép egyszerre. Az a mûfaj, amelyben a szerzõ mással mondatja el, amit akar. A Marad a láz? tulajdonképpen jelentés akkori közérzetemrõl. A sorozatot, melynek darabjait mielõtt kötetben megjelentek, az Utunk és az Igaz Szó közölte – azért kezdtem el, hogy kilábaljak abból a letargiából, amelybe a szociográfiai kerekasztal kudarca után süppedtem. Elsõsorban az érdekelt, hogyan gondolnak vissza kenyerespajtásaim mindarra, ami „mítosztalan már, de lelkiismeret még” (Farkas Árpád: Avaron), hogyan élték meg a Gaál Gábor körbõl való kirepülésünk óta eltelt évtizedet, hogyan érzik magukat abban a szellemi közegben, amelyben többé-kevésbé felnõtt fejjel élnünk adatott. Az elmúlt évtizedben szemmel tartottuk egymást, természetesen csaknem mindent tudtam róluk, mûveikrõl kiskötetnyi értekezést írtam, tehát a válaszokat megelõlegezhettem, ritkán értek meglepetések. Az interjúalanyaimhoz fûzõdõ személyes viszonyomról a figyelmes olvasó az írások alapján talán képet alkothatott magának. Ez a viszony, bár árnyalataiban olykor módosult, lényegében azóta sem változott. Ma sem tudom „már kellõ távolságból, a józan hûvösség birtokában” nézni a nemzedéket. Örvendek, hogy közöttük lehettem, örvendek, hogy akarva-akaratlanul egymás mondatait, sõt gondolatait is foltozgattuk, s különösen örvendek annak, hogy többségükkel mindmáig barátok maradtunk.
Huszár Sándor és Szilágyi Júlia általad említett eszmefuttatásával kapcsolatban ma annyit jegyeznék meg: Huszár Sándor pontosan tudta, hogy egy forrásból annyi patak lesz, ahánynak ereje van hosszú távon is medret ásni; Szilágyi Júlia ráérzett arra, hogy nem szeretem az irodalom mítoszait, mert félreértéseket okoznak az alkotók körül. Egyébként lényegrelátó elemzésükért akkor is nagyon hálás voltam, ma is az vagyok. Amikor a sorozatot elkezdtem, Kapusy Antal azt írta Gyimesfelsõlokról, ahol akkor lakott: „Kapsz érte néhány kézfogást és jónéhány rúgást. Megéri.” A kézfogásokat és a rúgásokat, az arányok szigorú betartásával, ezúton is nyugtázom. Nem mindig onnan érkeztek, ahonnan számítottam rájuk. Nekem megérte.

– Ha nem ismernélek, nem hinném el: az 1989-es decemberi fordulat után elsõ redakciódban már megnyilvánult a skepszis. Állítólag azt mondtad, kérdezted: na lássuk, hogy fogjuk el...ni. Az „Egy áruló monológja” címû könyved arról gyõzött meg, hogy nem véletlenül szaladt ki szádon az az el...ni szó. Nagy a gyanúm, hogy már akkor tudtál valamit, valamivel többet, mint mi, a szalmalángú lelkesedõk?

– Az inkriminált mondat emlékezetem szerint 1989 december 23-án délután öt óra körül mormolódott, miután a marosvásárhelyi RMDSz-t négyen megalakítottuk, de nem tudtuk pontosan, minek nevezzük. Még köztünk, alapítók között is vita van arról, hol történt az alapítás, a konyhában vagy a szobában (én a szobára emlékszem), egyéb részletekrõl nem is beszélve, s az elmúlt húsz év tapasztalatai megerõsítették bennem a kételyt az emlékezésre alapozó történelem hitelességét illetõen. Kipontozás nélkül szalonképesen így idézném általad említett mormogásomat: „Ismét alkalmunk van valamit elrontani. Lássunk hozzá.” Nem többet, hanem mást tudtam mint a fenntartás nélküli lelkesedõk. Akkor már beláttam Székely János axiómájának igazát (éveken át hömpölygõ vitáink során ellentmondtam neki): a világ szerkezete megváltoztatható, a törvényei nem. Engem – tudtommal – lelkes tagnak ismertek, írásban és szóban többen is emlegették tettrekészségemet és optimizmusomat, (lásd: edgáriánizmus) de azokban a napokban az életem során felgyülemlett tapasztalat hatására felerõsödött bennem a szkepszis, szokása szerint a legalkalmatlanabb pillanatokban szólított meg az ördög, s olykor a próféta beszélt belõle. Élesen emlékszem egy párbeszédre 1989 december 22-én alkonyatkor, a kapunk elõtt: Markó Béla azt mondta, mától más világ lesz. Azt válaszoltam, ne áltassuk magunkat, mert nem lehet a múltat egészében lezárni, egyik napról a másikra új könyvbe továbblapozni, mert a politikai hatalmat könnyebb megváltoztatni, mint az emberekbe évtizedeken át súlykolt eszméket, s itt konkrétan a nacionalizmusra gondoltam. A más, új világról viszont eszünkbe jutottak Batsányi versének kezdõsorai, fel is mondtuk egymásnak, s ennek a beszélgetésnek is szerepe volt abban, hogy másnap délelõtt az Igaz Szót Látóra kereszteltük. Még egy idézetre emlékszem azokból a napokból – amíg meg nem kopott a memóriám, nagy citatológus voltam – de arra nem, melyik gyûlésen sütöttem el Jevtusenko szavait: „A forradalmakat idealisták álmodják meg, fanatikusok hajtják végre és gazemberek használják ki.”

– Ismerek egy fényképet, amely késõbb rákerült Ágoston Vili egyik könyvének a borítójára is. Egy szögesdrót kerítés mögött a következõ személyek láthatók: Te, Tamás Gáspár Miklós, Duray Miklós, Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv és Vári Attila. Beszélj arról az emberrõl, akinek a temetésére összegyûlt a díszes társaság. És egyáltalán: ma el tudnál-e képzelni egy ilyen fotót? Kérdem ezt az „Egy áruló monológjának” az ismeretében.

– Az a fénykép itt van a könyvespolcomon. Ott volt 1983 október 27-én is, amikor a tûvétevõk Duray Miklós Kutyaszorító címû mûvét keresték és nem találták, (a könyvet Csíky Csabától kaptam, Sütõ Andrásnak adtam tovább és Szõcs Gézánál veszett nyoma), a szerzõ fizimiskáját viszont vélhetõleg nem ismerték. A díszes társaság Kapusy Antal temetésére gyûlt össze, aki életem egyik legfontosabb embere volt. Elsõ feleségem bátyjaként ismertem meg 1960-ban, de barátságunk messze meghaladta a családi kapcsolatot, azt is mondhatnám, elvonatkoztattunk attól, hogy sógorok vagyunk, s válásom, majd az õ válása (felesége is barátnõm maradt) sem hozott akár árnyalatnyi változást egymáshoz való viszonyunkban. Tõle kaptam meg Németh László könyveit, elsõként A minõség forradalmát és Ha most lennék fiatal címû esszéjét, melyek a legjobbkor érkeztek és lényegesen befolyásolták érdeklõdésemet. Késõbb is nagyon fontos írásokra hívta fel a figyelmemet, élete végéig haszonélveztem széleskörû mûveltségét. Eszperantista volt, németbõl és lengyelbõl fordított szépirodalmat és ismeretterjesztõ írásokat. Munkatársa volt a Korunknak és az Utunknak, Az öregedés tudománya címmel nagysikerû könyve jelent meg a Korunk Könyvek sorozatban. Egészen kivételes kapcsolatteremtõ képességet fejlesztett ki, tudatosan, hiszen betegsége korlátozta (fiatalkorától izomsorvadásban szenvedett, melyet orvosként próbált fékentartani), a körülményekhez képest a lehetõ legteljesebb életre törekedett. Híres levelezõ volt, a felülmúlhatatlan Ilia Mihályon kívül én is tõle kaptam életemben a legtöbb levelet. Abban is hasonlított Ilia Mihályhoz, hogy a mélyben kiépülõ határtalan hazában jó ügyekre kész embereket kötött össze, akik nélküle talán nem találták volna meg egymást. Rendszeres levelezõpartnerei közül Fábry Zoltánra emlékszem s természetesen Németh Lászlóra, aki 1968-ban, marosvásárhelyi látogatásán Molter Károlyon kívül egyedül Kapusy Antalt kereste meg a lakásán, s este, a bemutató utáni banketten – A két Bolyai címû drámáját játszották – legnagyobb meglepetésemre megkerülte az asztalt, hogy kezet foghassunk. Nem azért üdvözölt, mert híve voltam, hanem azért, mert tudta, hogy Kapusy Antal barátja vagyok. Halálakor Gáll Ernõ Hagyatéka: Szellemerkölcs címmel búcsúztatta Kapusy Antalt.
A magam részérõl természetesen ma is el tudnék képzelni egy ilyen fényképet, hiszen rajta szereplõ társaimmal legalább egy évtizeddel a fényképezõgép elkattanása elõttrõl – és azóta is – bár nem mindig felhõtlen, de idõt és fõleg vitát álló barátságban vagyunk. Vári Attilával hetente hosszan csevegünk, Ágoston Vilka Godír és Galanter címû regényét én mutattam be az Írók Boltjában, Tamás Gáspár Miklóst kilencedikes tanulóként ismertem meg a Brassaiban, ahol a pedagógiai gyakorlaton nagyszerûen lehetett az õ tudására alapozni, s engem akkor is érdekel, amit azóta másoktól és önmagától tanult, amikor nem értek vele egyet; Molnár Gusztáv hol kolozsvári, hol marosvásárhelyi padlásszobámban tûnt fel, Markó Bélát én világosítottam fel, hogy lehallgatási jegyzõkönyvében általa ismeretlenként jegyzett Editorul „munkanév” Molnár Gusztávra vonatkozik, az én hasonló irataimban azonnal azonosítottam. Duray Miklóst 1967 októberében Balogh Edgár hozta az asztalomhoz az Akváriumban (rövid ideig az Ifjúmunkás kolozsvári szerkesztõje voltam), azzal a mondattal, hogy „nektek ismernetek kell egymást”. (Lásd: Haza a mélyben!) Perceken belül kiderült, hogy Duray Marosvásárhelyre készül, Kapusy Antalhoz. Este már együtt hangoskodtunk a diákkori padlásszobában, amelyet sikerült ismét megszereznem, s átmenetileg hármasban laktunk ott Kenéz Ferenccel és állapotos feleségével. Talán nem mellékes adalék: Durayt a hetvenes években én ismertettem meg Lezsák Sándorral a pozsonyi Aranyfácán sörözõben, mert nekik ismerniük kellett egymást.
De sejtésem szerint az Egy áruló monológjának emlegetésével Te arra céloztál, hogy vajon ez az alapállásában mára már nem egységes társaság egymás mellé állna-e még egyszer legalább egy közös fényképezkedés erejéig, s talán arra is, hogy bevallottan megszenvedtem, amikor barátaim elkezdték egymást árulózni. Nem térek ki a válasz elõl. Én gyermekkoromtól számot vetettem azzal, az udvarban, az utcán, az osztályban tapasztaltak alapján, hogy pajtásaim bõrszínében, származásában, gondolkodásában inkább többé mint kevésbé különböznek egymástól. Olvasmányaimból is hamar megtanulhattam, amit Niels Bohr úgy fogalmazott megy: „Az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.” Nem tudom pontosan mikor jegyeztem meg Bohr szavait, de azt igen, hogy a Gaál Gábor körben már idéztem, s meg is kaptam a replikát rá, hogy ez marhaság. Én mindenesetre nemcsak a „magamfajta”, „hasonszõrû” vagy éppenséggel „velem azonos” barátok társaságára szorítkoztam, hanem azok is érdekeltek, akik engem kiegészítettek. Viták során alakult ki az okos ellenfél véleményének tisztelete. Miközben a magam véleményét körömszakadtáig védtem, feltételeztem, hogy vitapartnerem is azt mondja, amit gondol, s joga van mást gondolni. Korán tapasztalnom kellett, hogy a tárgyilagosságra (a tárgyilagosság: a legtisztább magány – írta Osvát Ernõ) és empátiára való törekvésem néha olyan barátaimtól is elválaszt, akikkel lényeges dolgokban egyetértünk. Máig sajog a seb, az idõ sem képes begyógyítani: ifjúságom társával, Szõcs Kálmánnal öngyilkossága elõtt azért vesztünk össze, mert nem segítettem neki haragudni Páskándi Gézára, akit õ bohócnak aposztrofált, ugyanis zsigeri és ebbõl fakadóan elvi alapon volt ellensége az abszurdnak és az abszurdoidnak.
Szerkesztõként arra törekedtem az Igaz Szónál – és lehetõségeim tágulásával hangsúlyosabban a Látónál – hogy a folyóiratban olyan szerzõk mûvei is egymás mellé kerüljenek, akik az életben nem szívesen állnának szóba egymással. Ebben a törekvésemben olykor szelíd, máskor élesebb konfliktusokat is felvállaltam, de csökönyösen ragaszkodtam ahhoz az álláspontomhoz, miszerint a szerkesztõnek, ha már odakerült, azt is tudnia kell, miért jó az olyan írás is, amely nem az õ ízlésvilágába illeszkedik, s szerzõje nézeteivel sem ért egyet. Sohasem abból indultam ki, mi az, ami az írókat egymástól elválasztja, hanem – partikularitásukat tiszteletben tartva – abból, hogy mindnyájan a magyar irodalmat képviselik, akkor is, ha ezt egymásról nem ismerik el. Legkellemetlenebb, olykor lélekölõ csatáim a Látó Irodalmi Színpada körül adódtak, de ma is örömmel tölt el, hogy azon a százhuszonegy esten sikerült a magyar irodalom csaknem minden arra érdemes egyéni és csoportos, itthoni és héthatáron túli mûhelyét bemutatnunk a marosvásárhelyi közönségnek. Ezekrõl az estekrõl kevés fényképet, de sok emléket õrzök, itt most csak egyet idézek fel, korántsem kitérõként. 1991-ben az elsõk között láttuk vendégül a Kortárs szerzõit, népes és tekintélyes szerzõgárdával érkeztek. A sikerült találkozó után oldott hangulatban borozgattunk, a beszélgetés párbeszéddé alakult Mészöly Miklós és Cseres Tibor között. Mi, már akkor is õszülõ „fiatalok” – Bertók Lászlóra, Kis Pintér Imrére, Szakolczay Lajosra emlékszem – órákig meg sem szólaltunk, s nem is akaródzott megszólalnunk, mert hallgatni érdemesebb volt. Mûvekrõl volt szó és szerzõkrõl, a dolgok természeténél fogva a politika is szóba került. (Minden kajánság nélkül jegyzem meg: Cseres Tibor az akkori MDF, Mészöly Miklós az akkori Fidesz elkötelezett híve volt.) Két, homlokegyenest ellenkezõ szellem feszült egymásnak, vitáztak, ellentmondtak, tárulkoztak, mondták a magukét, idõvel nekipirosodtak és felemelték a hangjuk, de szellemes odavágásaik során sem hangzott el egyetlen sértõ szó, inszinuáló jelzõ. Amikor hajnalodván kikísértem õket – a „fiatalok” nálam aludtak – feledhetetlenül belémivódott a kép: a jóízû beszélgetés után jókedvûen, egymást karonfogva ballagtak szállásukra. Acsarkodó és tõlem is acsarkodást elváró társaimat olvasva és hallgatva én Cseres Tibor és Mészöly Miklós egymást karonfogó gesztusára gondolok.

– Markó Béla „Egy irredenta hétköznapjai” címû, a szekus lehallgatásokról kiadott dokumentumkönyvérõl írt recenziódban azt írod, hogy miközben a „kékszemû fiúk” keményen dolgoztak, „mi torkunk szakadtából, harsányan kacagtunk”. Mondd, egy olyan szerkesztõségben, ahol Hajdu Gyõzõ keverte a kártyákat, s ahol a szigorú tekintetû, de szemérmes Székely János volt az íróasztal szomszédod, hogyan lehetett harsányan kacagni?

– Úgy, hogy szerencsésen választottam meg a létezéstechnikámat. Még mindig jobb volt jókedélyû, kvaterkázó, harsányan kacagó fickónak látszani, mint engedni, hogy a szorongás és az indulat kikönyököljön belõlem. Székely János figyelmeztetett annak idején, hogy szerkesztõségi gyûléseken arcomra van írva az ellenkezés, a belõlem sugárzó feszültség rá is átterjed, sõt árad felé, fél, hogy egyszer robbanni fogok. A kacagás képessége sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyeknek az elviseléséhez a keservesen jóízû röhögések adnak erõt. Ilyen helyzet volt a Hajdu Gyõzõvel való kényszerû együttélés, de ilyen helyzet volt mindenekelõtt a szekuritáté jelenléte életünkben, a tudat, hogy õk tudják, hogy mi tudjuk azt, hogy lehallgatnak, és mégis beszélünk. Persze, akár sajnálhattuk volna lehallgatóinkat: azt szerették volna képzelni, hogy torkunkon tartják vasmarkukat, mi pedig önmagunkat és egymást bátorítva torkunkszakadtából, harsányan kacagtunk, nehogy szûkölni kezdjünk. Ráadásul fültanúi lehettek, amikor mi összejöveteleinken egyenként, részletesen és sokoldalúan kielemeztük õket és korántsem voltunk kíméletesek.

– Miért mentél el nyugdíjba? Szerintem ugyanis szerkesztõi csúcsformában léptél le.

– Nem, nem voltam csúcsformában, kezdtem lépegetni lefele. Sporthasonlattal szólva: már nem tudtam bejátszani az egész pályát. Én, szerkesztõként, eredendõ kíváncsiságomon túlmenõen tudatosan törekedtem arra, hogy lehetõleg minden lényegest tudjak a régvolt és a legfrissebb irodalomról, igyekeztem lépést tartani a változásokkal s a fordítások segítségével a világirodalmat is szemmel tartottam, de egyre inkább éreztem, hogy lemaradok. Nem arról van szó, hogy telítõdött a memóriám, mint egy számítógépnek, hanem arról, hogy képtelen voltam tovább tágítani, az évek teltével alkalmatlannak bizonyultam arra, hogy az új információkat befogadjam. Az évtizedek során önkínzó lelkiismeretességgel végigolvastam azokat a mûveket is, amelyekhez az ízlésem és az akaratom nem fért hozzá, de egyre inkább nehezemre esett az öntájékoztatás. Már a héthatáron belül jelentkezõ fiatalokat sem tudtam számontartani. Egyszóval éreztem: az én idõm lejárt. Ezt az érzést az is erõsítette, hogy kijáró emberként sem voltam olyan eredményes, mint a kezdet kezdetén. Mások is felemlegették, annak idején Te is emlegetted, nyilván nem szemrehányásként: nekem könnyû volt. Valóban volt kapcsolati tõkém, amelyet még a hetvenes és nyolcvanas években szereztem, amikor olyan emberek lettek a barátaim és bajtársaim, akik akkoriban veszélyes ellenségnek számítottak, de 1989 után „helyzetbe” kerültek. Nem azért barátkoztam belük, hogy egyszer majd segítsenek, de jól esett, hogy a Látó indulásakor segítettek. Nagy László soraira emlékeztetve („Nekem a kérés nagy szégyen / Adjon úgy is, hogy nem kérem”) kérés nélkül érkeztek a számítógépek és irodai felszerelések, érkezett a nyomda, hozhattam a pénzt a nyomda épületének megvásárlására. Varázslatos pillanatok voltak, örökre hálás vagyok a barátaimnak. De a varázslat nem tartott sokáig, a táruló kapuk becsukódtak elõttem. Hamarosan arra kényszerültem, amit a magam érdekében sohasem tettem volna meg: kopogtattam, elõszobáztam, ha bebocsátottak, kuncsorogtam. Az évek során magasan képzett koldus lett belõlem, nem iskolai végzettségem, hanem a kéregetésben való jártasságom alapján. Kapcsolati tõkém fokozatosan elolvadt, az egykori adakozók kerülni kezdtek: az éhes ember nem szép. Arra még a folyóirat érdeke sem vitt rá, hogy új kapcsolataimat ne a rokonszenv, hanem a befolyási övezetek mentén építsem ki. A koldulás számítógépes módszerét, a pályázást már nem volt érkezésem megtanulni. Ismétlem, lejárt az idõm, korábban le akartam lépni, de kollégáim marasztalása õszintének tûnt, valószínûleg az i s volt. 2007 decemberében viszont hiába gyõzködött KAF, legalább addig várjak, amíg a depressziója elmúlik, azt válaszoltam, addigra kilóg a bajuszom a koporsóból. Utólag nézve hamarabb eljöhettem volna: a Látó nélkülem is megjelenik, szerintem jó, a folyóirat jövõjét biztonságban látom, már amennyire az ilyesmit manapság ki lehet jelenteni. Az Igaz Szónál és a Látónál töltött éveim alatt sokszor éreztük úgy teljes joggal, hogy végveszélyben vagyunk, de mindmáig sikerült megmaradni. A munkán kívül ez adjon erõt a továbbiakhoz.

– „Adjátok vissz az õrtornyomat” címmel torokszorító esszét írtál a házatok melletti „mûtárgyról”, a szekuval való viszonyodról. Jó néhányszor idõztem én is nálatok, s el kell mondanom, egyáltalán nem zavart, emlékeim szerint épp úgy viselkedtünk, beszélgettünk, mintha ott sem lett volna az a „vadászles”. Az írást azzal fejezed be, hogy végül is nem kéred vissza az õrtornyot, hanem az egyetlen életünkrõl szólsz, amelyet nem megúszni, túlélni, hanem átélni kellett volna. Én nem értek teljességgel egyet ezzel. Szerintem, ha tényleg csak túléltük volna – többes szám alatt értsd az erdélyi magyar irodalmat –, akkor nem születnek meg azok a mûvek, amelyeket átélés nélkül nem lehetett volna megírni. Nem sorolok neveket és címeket…

– Örvendek, hogy emlékszel arra az írásomra. Az õrtornyot, amely objektív valóságként állt a kertem sarkában, mi „magaslesnek” becéztük, s természetesen metaforának szántam. Az ember alkalmazkodó állat, tudomásul veszi s többnyire elfogadja az elfogadhatatlant. Mi alkalmazkodtunk a helyzethez, tudomásul vettük, hogy megfigyelnek, lehallgatnak, kihallgatnak, házkutatnak, gyanúsítanak, fenyegetnek, a vegzatura végén vígan paroláznak s azzal búcsúznak, a viszontlátásra. Az elsõ találkozáskor reflexszerûen elfogadtam a parolázásra kinyújtott kezet. Késõbb igyekeztem elkerülni, idõvel megtanulták, hogy ki se nyújtsák. Egyik jegyzõkönyvükben arról panaszkodnak, hogy ingerült vagyok, ezért a kihallgatást kénytelenek megszakítani. 1989 december 10-én Mãries ezredes teljes komolysággal felszólít, hogy ne fenyegessem. Én ne fenyegessem õt, két smasszerral a hátam mögött, a parancsnoki szobában!
Ami egyetlen életünk túlélését és átélését illeti: az én olvasatomban az itt a gond, hogy kívülrõl nézve hiába teremtettük meg belsõ szabadságunkat, az életünket bekeretezõ korlátok önkorlátozásoz vezettek, végsõ soron a lét korlátozásához, mert ösztönös vagy szándékos, jogosnak vélt öntompításunkban a létérzékelésünket is letompítottuk. Nem élhettünk teljes intenzitással ízlésünk, alkatunk, erkölcsi meggyõzõdésünk szerint, kényelmesebb volt pótcselekvésekben keresni a teljesség vagy kiteljesedés illúzióját, ráadásul teljesen eredménytelenül, mert mocorgó lelkiismeretünk folyamatosan figyelmeztetett: igaz, hogy leszorítanak, de le is szorítjuk magunk. Tudomásul veszem, hogy a fiatalabbak, akiknek nem a mi életünket kellett túlélniük, nem találnak mentséget számunkra. Egyik kollégám szemembe mondta: lehet, hogy én szubjektíve becsületes maradtam, csak objektíve vagyok gazember, amiért azt az idõszakot engedtem magammal megtörténni. Nem mentegetõztem, a magyarázatok közül egyetlen, triviálisan közhelyes körülményt említenék. Én, elõvigyázatlanul, letettem két gyermeket túszként a társadalom kezébe, s ezzel eleve zsarolhatóvá váltam, kívülrõl és belülrõl egyaránt. Kívülrõl a zsarolás menetrendszerûen érkezett: Bãþagã ezredes álnok jóindulattal emlékeztetett két okos lányom iránti atyai kötelességemre, Grama kapitány rólam írt periodikus jelentéseiben gyöngybetûkkel beszámolt lányaim dicséretes elõmenetelérõl és a tantárgyolimpiákon elért sikereirõl. Intézkedési tervében (plan de mãsuri) is szerepeltek: fel kell térképezni az iskolában a lányok baráti környezetét, s ellenõrizni, táskájukban tartják-e a lakás kulcsait. (Kitérõ: egy ilyen feltérképezés során állapították meg, hogy rossz hatással vagyok édesanyámra és anyósomra. A feltérképezés ezúttal szó szerint értendõ: anyám lakásának pontos alaprajzán a bútorok helyét és a telefont is bejelölték.) Ami a belsõ zsarolást illeti: kiélezett helyzetekben, de a hétköznapokon is csillapított a tudat, hogy másokért is felelõs vagyok, s mi következne abból, ha szabadon engedném indulataimat. Ez a felelõsség tette elviselhetõvé a korlátokat és önkorlátokat, a leszorítottság élményét, a félig megélt életet, a kínt, hogy tompítani kellett magamat. Van szemem a saját életemhez, tudom, hogy alkatom szerint a lengyel huszárok közé álltam volna, akik karddal rohantak a tankok közé, de óriási szerencsémre idejében megtanultam: a kurjongatásnál vagy sopánkodásnál többet ér a szívós, következetes munka. Még akkor is, ha mindenkinek van egy másik élete is, amely nem a valóságban, hanem a képzeletében zajlik, s én nagyon élénk fantáziával vagyok megátkozva.
Valószínûnek tartom, irodalmunkból csaknem ugyanazokat a mûveket sorolnánk fel azok között, amelyeket átélés nélkül nem lehetett volna megírni. De nincs olyan mûszer, amely kimutatná: hány mû maradt megíratlan azért, mert lehetséges szerzõjének élete szorításában nem volt ereje az átéléshez, sõt a túléléshez sem. Elsõsorban tragikusan eltávozott közös barátainkra és ismerõseinkre gondolok, de azok tragédiájára is, akik torzóban maradtak, mert tévútukat is rosszul választották meg, ellehetetlenültek vagy ellehetetlenítették maguk.

– Birtokában vagy a megfigyelési dossziédnak. hatezer oldal. Értek-e meglepetések? Mi a szándékod ezzel a hatalmas anyaggal? Találtál-e benne olyan jeleket, amelyek alapján a „jóstehetséged” újabb támpontokra lel? Hisz „nagymamának megint visszanõtt a füle” és „Hajdu Gyõzõ visszatért”. Legalábbis Vásárhelyre…

– Még mindig nem látom világosan mi a szándékom ezzel a hatalmas anyaggal. Egyelõre próbálok utat vágni benne, de nem tudom mennyire lesz széles és hosszú, s azt sem, mennyire lesz célszerû feléje emelkednem. Mint életem során annyiszor, ezúttal is közel engedtem magamhoz a kételyt: nem tudom, az olvasó számára mennyire lenne érdekes az én mindennapi életem dokumentálása 1973-tól 1989 december 11-ig csaknem mindent rögzítettek, ami vele történt, nemritkán egyetlen napomról öt jelentés is beszámol, a lehallgatottak vagy az informátorok közlése alapján. A szerkesztõelv kialakításában az is hátráltat, hogy ez a hatalmas paksaméta paradox módon korántsem teljes: egyrészt hiányoznak belõle kolozsvári éveim (nem akarok rémálmaimra szorítkozni akkori élményeim felidézésekor), másrészt azokat az oldalakat sem mindig találtam meg, amelyek az intézményben, a Matei Basarab utcában még megvoltak, amikor elõször tették az asztalomra az iratokat, ki is választottam õket másolásra, s most hiányoznak. Értetlenségemet tetézi, hogy emlékezetem szerint teljesen ártalmatlan szövegek is eltûntek, nem látom a logikát a hivatal válogatásában.
Jóstehetségemet én „próféta-lelkemnek” szoktam becézni, s lényegében ezúttal sem csapott be. Prófétának lenni könnyû, valóságismeret kell hozzá. Az informátorokat álnevük ellenére jórészt azonosítottam, akadt, aki saját nevén szerepelt, másokra a szövegkörnyezet alapján következtethettem. Az informátorok is halékonyak, többen közülük meghaltak, tõlük már nem tudom megkérdezni, miért tették, amit tettek. Akitõl lehetett, megkérdeztem. Egyikük, éppen az, akirõl nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedik, azt válaszolta: szörnyû idõket éltünk. Igazat adtam neki. Valóban szörnyû idõket éltünk, még szerencse, hogy nem lettünk mindnyájan besúgók.
Hajdu Gyõzõ nem visszatért, hanem el sem ment. Sem Vásárhelyrõl, sem az életünkbõl. Egy ideig ingázott Marosvásárhely és Bukarest között, de mindvégig marosvásárhelyi luxusvillájában élt. 1989 augusztusában, amikor a lovak közé dobtam a gyeplõt, azt válaszoltam Beke György kérdésére egy interjúban, abban sem vagyok biztos, hogy Hajdu Gyõzõ póruljár a történelem ítélõszéke elõtt s megosztottam vele rémálmomat: bármely fordulat esetén felszínen marad. Próféta-lelkem ezt is elõre látta. 1990 elején Hajdu Gyõzõ már Iliescu kíséretében volt látható, Corneliu Vadim Tudor fejére kért áldást, Pãunescu parlamenti irodájában volt fõhivatalnok, egy ideig a budapesti Román nagykövetségen dolgozott, kitüntetéseket vett át mindkét oldalról, s azóta is kioktat minket, hogyan kell magyarnak lenni.
Ami az egykori vegzáló szerveket illeti, nem tudok újat mondani. 1989 elõtt is biztos voltam, nem a levegõbe, hanem a lehallgatókészülékbe beszélek, most is biztos vagyok benne. Ahogy arról már beszámoltam, 1989 december 24-én Sütõ András kérésére átmentem a szomszédba, azt hittem, hogy a frissen megalakult Polgárõrséghez csengetek be, de kihallgatótisztem, Grama õrnagy ugrott a nyakamba. Azóta nem ugrik, a hivatal elköltözött mellõlem, de hiába költözött el, érzem a jelenlétüket. Hajdu Gyõzõhöz hasonlóan a belügy sem tért vissza, mert el sem ment. József Attilával szólva: „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat / Enyém a múlt és övék a jelen.” Félek, hogy a jövõ is az övék lesz. Képtelen vagyok beletörõdni, kénytelen vagyok számolni vele.

– Kívülrõl figyelve rád, úgy tûnik, teljes a béke, a nyugalom. Ülsz az egykori õrtorony alatti padlásszobádban, olvasol, jegyzetelsz, levelezel, leltározol, forgatod, rendszerezed a hatezer oldalt, a „félig írt” regényt, miközben gyûlnek, gyûlnek a hiányaink. Nagyon gyûlnek?

– Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy van a képben valami igazság. Béke van és nyugalom, ha nem is teljes, csak viszonylagos (lásd az elõzõ választ), de ne legyünk telhetetlenek. Akkor derült ki, milyen nehéz volt a szerkesztõség hátizsákja, amikor letettem, megszusszantam és rácsodálkoztam a világra: így is lehetett volna élni. Persze, mindig sejtettem, hogy a hiba az én készülékemben van, a helyzetemért egyszerre voltunk hibásak én és a világ, a világ és én. Az energiagazdálkodásom rablógazdálkodás volt, a mindig soros feladatra a szükségesnél nagyobb erõt fordítottam, hajtott a lazításra képtelen, eszelõs kötelességtudat, az állandó aggodalom, nehogy elmulasszak valamit. Végigloholtam az életemet, végigkergettem magamat rajta. Tisztában voltam vele, hogy ez alkati átok: gyerekkoromtól kezdve hiányként éltem meg a másságomat. Hiányzott belõlem társaim könnyedsége, éreztem, okvetlenül meg kell szereznem, de képtelen voltam rá.
A nyugalmat is az alkati átok teszi viszonylagossá. Szilánkos töredékeimben – akad belõlük az irattartómban – megírtam: évekkel ezelõtt, amikor a nyugdíjas évek szóbakerültek, idõsebb ismerõsöm megkérdezte, tudod mi fog a legjobban hiányozni? Nem is gondolod: a stressz! Az önismeret zord tényeire alapozva magabiztosan válaszoltam: errõl én már elõre gondoskodtam. Stresszbõl egy életre bespájzoltam, s abban is biztos vagyok, hogy a hétköznapok folyamatosan termelik majd az utánpótlást. Még csak azt sem mondhatom, hogy az öregkori stresszek természetüknél fogva mások, mint az eddigiek. A stressz forrása ugyanis bennünk van, úgy is mondhatnám, stresszbõl önellátóak vagyunk. A stressz személyre szóló, mindenkivel más vegyületet alkot.
A stresszt, amint a fentiekbõl kiderült, nem lehet kizárni a házból, pedig nagyon igyekszem. Évek óta nem hallgatok rádiót, ritkán nyitom ki a televíziót, napokig nem lépek ki az utcára, csak bevásárolni és az uszodába járok. Szerkesztõként nem tehettem, most már tehetem: leszûkítettem a kapcsolataimat, csak szívem szerint való barátaimmal találkozom. Idegen ez az évtized, ismerkedni ismerkedek, de barátságot kezdeményezni nincs kedvem vele. Ha tehetem, hetente háromszor leúszom a kétezer métert, utána súlyzózom, amíg megfeszülök és ellazulok; régi receptem ez, mindmáig bevált, ahányszor bajban voltam.
Azt a „féligírt” regényt készre nem (ez lehetetlen) de tovább akarom írni. Kötelességtudó embernek tartom magam, mielõtt – reményeim szerint rugalmasan – elszakadnék az élettõl, szeretném megfizetni legfõbb adósságomat, elszámolni az emlékeimmel.

– Mi lesz Marosvásárhellyel és milyen sors vár az erdélyi magyarságra a XXI. században? Kérdem ezt annak az 1965-ben, Kolozsváron diplomázott fiatalembernek a nevében is, akit akkor sem hagytak hidegen ezek, a ma már ódivatúnak tûnõ kérdések.

– Sajnálom, hogy ezek a kérdések ódivatúakká váltak, már eddig is sokba került és még többe fog kerülni ez nekünk. Én 1965-ben sem akartam, s most sem akarok kitérni elõlük, mert olvasmányaimból, Szabó Zoltán mellett mások nyomán is elindulva és személyes tapasztalataim alapján magamévá parafrazáltam: az ember közérzete jórészt attól függ, milyen erõs az a remény, amely közösségét élteti. De ahhoz, hogy a remény valóban éltetõ legyen és ne illúzió, elsõsorban helyzettudatunk tisztázására van szükségünk. Márpedig ennek a tisztázásnak, az elkerülhetetlen kijózanodásnak, önreflexiónk – a széles spektrumot átölelõ, világos fejû gondolkodók próbálkozásai ellenére – huszonkét, kilencvennégy, sõt ennél is több éve következetesen ellenáll. Éles az emlék: 1990 február 10-én csaknem meglincseltek, amikor a marosvásárhelyi gyertyás tüntetésen azokat próbáltuk visszatartani, akik némasági fogadalmunk ellenére skandálni kezdték, hogy „Európa velünk van”. „Ezt ki kell mondani, mert ez most a leglényegesebb” vágták a szemünkbe a megvesztegethetetlenek, s mi eltûnõdtünk, igaz ugyan, hogy a hatalom nem lövetett közénk – voltak ilyen jóslatok és sejthetõen javaslatok is – ellenben saját társaink vághatnak kupán vélt igazuk védelmében. Az, hogy Európára miben és mennyiben számíthatunk, mára talán már derengeni kezd. De azt még mindig tudatosítani kellene, hogy se Bukaresttõl, se Budapesttõl ne akarjuk elvárni, hogy helyettünk gondolkozzanak s élni érdemes életet teremtsenek számunkra.
Magyarok vagyunk, ez a lényeges, Romániában élünk, ez az esetleges. Ezt a mondatomat a Szekuritátén jobban kipreparálták, mint filológusok az Ó-Magyar Mária Siralmat. Nem arattam közönségsikert, amikor készséggel megmagyaráztam, hogy számomra mindkét vonatkozás fontos, így, ebben a sorrendben. Évtizedek múlva nem a román belügyisek, hanem magyar barátaim között arról kellett vitát nyitnom, miért nem tudtam együtt örvendezni a soros magyar miniszterelnökkel, aki kitûntetések átadása keretében elégtétellel állapította meg: a kitûntetettek „olyan korosztályhoz tartoznak, akik számára természetes, hogy kisebbségi viszonyok között élnek, egyszerre érezték, érzik magukat magyarnak és románnak is.” (Elhangzott a Magyar Parlamentben, 2009. november 11-én.) Korántsem nekipirosodva, inkább fehéren azt jegyeztem meg, mi sem egyszerre, sem egymás után nem akarjuk románnak érezni magunk. És nemcsak azért, mert Nae Ionescutól tudjuk: „a magyarok és a zsidók jó románok lehetnek, de románok nem”.
Ülök tehát a padlásszobában vagy a kertben, körülülöm a „nagy közös asztalt”, amelyrõl Szõcs Kálmánnal kamaszkorunkban álmodoztunk, egyedül csoportosulok, s néha olyasmiken is eltûnõdöm, ha nem is ennyire tételesen, amit Te így fogalmaztál meg: mi lesz Marosvásárhellyel és milyen sors vár az erdélyi magyarságra a XXI. században. Az eddig elmondottakra utalva két szóval válaszolok: nem tudom. A közteret szemmel tartva, a hozzám mégiscsak eljutó információk alapján azt jelenthetem: féltek. Életem során volt úgy, hogy féltem. De másoktól és önmagamtól megtanultam: ahhoz, hogy az életet az én létezéstechnikámmal elviseljem, nem szabad túlságosan félni. Most már csak féltek. A félelem elkopott bennem. Úgy látszik, a féltés kopásállóbb, mint a félelem. Féltésem egy tõrõl fakad tanácstalanságommal. Mindkettõ alapja az a megcsontosodott tapasztalat, hogy a világ irracionális. Nem a poénkodás kedvéért mondom: nem gyõzök értetlenkedni a világ irracionalitása fölött. Olvasmányaim alapján arra következtetek, mindig így volt e világi élet, eleinknek is kellemetlen lehetett ezt az irracionalitást a bõrükön érezni. Most nekünk kellemetlen. Irracionálisnak tartom ugyanis a nacionalizmust – sok egyéb mellett – annak minden velejárójával együtt. A magam részérõl megpróbáltam racionálisan, sõt, empátiával megfejteni a román nacionalisták lelkivilágát, kesergésüket, hogy kilencvennégy évvel Trianon után még csak itt tartanak – de csak a tigris-hasonlatig jutottam. A tigris leütötte a zsákmányát, de nem tudja bekebelezni, mert az még mocorog (Bálint György szavaival: példátlan brutalitással védekezik) s külsõ tényezõk is zavarják a megnyugtató jóllakásban. A tigris ezért ideges, s mint ilyen kiszámíthatatlan. Nekem számolnom kell ezzel a kiszámíthatatlansággal. Ugyancsak Bálint György nyomán, nem tudom egyenlõ mércével mérni a védekezõt és a támadót, az erõs Pétert és a gyenge Pált, de azzal is számolnom kell, hogy a mégoly érthetõ és jogos defenzív düh szintén irracionalitáshoz vezethet, tragédiába torkolhat. Olykor késztetést érzek, hogy megszólaljak, sõt felkiáltsak: vigyázat! De rögtön röstelkedve kérdezem magamtól: ki vigyázzon? Európa? A kormányok? Mi egyenként? Hiszen lépten-nyomon azt tapasztaltam, hogy alkalmatlannak bizonyultak, alkalmatlannak bizonyultunk a vigyázásra, nincs szükség kellemetlenkedõ lármafákra. Az alkalmatlan pillanatokban megszólaló ördög Márai Sándor tolmácsolásával hol csüggeszt, hol bátorít: sorsdöntõ kérdésekben sohasem a többség véleménye a fontos, hanem azon keveseké, akik más véleményen vannak.
Maradnak tehát a szitaszûrõn átjövõ hírek, a mégiscsak ideérõ könyvek, folyóiratok, baráti levelek; marad az elégtétel, hogy azok a barátaim, akiket életükben becsültem, halálukban nem távolodnak, hanem közelednek hozzám, s azok, akik itt maradtak, töretlenül járják a maguk útját; marad az ellenállás és ellenélés értelmébe vetett hit, mindenek ellenére. Marad a kockázat vállalása, amikor az áruló monológját folytatva azt mormolom, hogy a személyes és intézményes autonómia tapasztalatom és meggyõzõdésem szerint életképes és célravezetõ, de a színpadon ágáló önjelölt és önjáró autonóm politikusok között akad, akinek a látványa és szövege számomra hátborzongató, mert egyszerre látom õket retrospektíve és perspektivikusan.
De mindenekelõtt marad a bejárt pályámról jólismert öröm, amellyel sohasem tudtam és most sem tudok betelni: ismét okos hadak gyülekeznek, tehetséges emberek teremtettek maguknak mûködõ fórumokat például Csíkszeredában és Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Udvarhelyen, Nagyváradon. Erõnek kell lennie abban a kultúrában, abban az irodalomban, amely mindig meg tudott újulni, amely folyamatosan dobja fel a tehetségeket, amely ekkora érdeklõdést tud önmaga iránt gerjeszteni.


kapcsolódó galériák:
Életképek