Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaGálfalvi Zsolt


Tükörcserepek

– Máthé Éva beszélgetése Gálfalvi Zsolttal –


– Honnan indult, milyen környezetből?

– Marosvásárhelyiek vagyunk. Itt születtem, 1933. november 30-án, tehát nagyon régen, éppen 77 éve. Noha közben hosszú évtizedeket nem itt töltöttem, az életem és a pályám többször is visszakanyarodott Marosvásárhelyhez. Apám ügyvéd volt, majd 1944 után jogtanácsosként dolgozott különböző vállalatoknál és intézményeknél. Egyébként elődeim származását, foglalkozását illetően meglehetősen összetett a családi kép. Apám székely, Gagyból származott. Amennyire öcsémmel, Gálfalvi Györggyel együtt ki tudtuk deríteni, a felmenői mind tanítók és papok voltak a Székelyföldön, Gagyban és Gagy környékén. Anyám viszont Magyarországról jött ide, Budapestről. Ott született. Mivel szülei korán meghaltak, egy nagynénje fogadta örökbe, aki Marosvásárhelyen élt, és így lett anyámból is marosvásárhelyi lakos. Az ő lányneve Bíró volt, és a Bodola család vette örökbe, nagynénje Bodola Ferenchez ment férjhez. Anyám különben csak részben volt budapesti származású, a Felvidéken éltek a felmenői. Félig tehát székely vagyok, de én egészen magyarnak vallom magamat. Nem szeretem, ha valaki különbséget tesz székelyek és magyarok között.

– Voltak-e ön előtt írók a családban? Kérdem ezt azért is, mert az öccsével mindketten a publicisztika, az alkotás, írás felé orientálódtak.

– Anyám felmenői jogászok, s mint említettem, apám ősei tanítók, papok voltak. Tehát írástudó emberek. Nagyszüleim közül senkit sem ismertem. Nem éltek már, amikor megszülettem. Nemrég öcsémmel Gagyban jártunk, és megkerestük azt a templomot, ahol nagyapám szolgált. Unitáriusok vagyunk. Anyám pedig katolikus volt. Ebből a felekezeti különbözőségből bonyodalmak származtak, amikor házasodni készültek. Annakidején az egyházak nem kedvelték különösebben a vegyes házasságokat. Akadályokat gördítettek az ifjú pár útjába. Végül úgy tudtak összeházasodni, hogy ígéretet tettek, miszerint a fiúgyermekek az apa, a lányok pedig az édesanya vallását fogják felvenni. Így Gyurka meg én unitáriusok vagyunk, húgom pedig – aki időben kettőnk között született – katolikus.

– Ő is ír? Publikált?

– Nem, ő ilyen szempontból nem jelentett semmiféle veszedelmet az emberiségre nézve.

– Marosvásárhelynek melyik övezetében nőttek fel? Az 1989-es rendszerváltás után több ingatlan visszakerült a család tulajdonába. Gondolom, azokat korábban államosították. Melyik volt ezek közül az úgynevezett családi fészek?

– Mi a jelenlegi Eminescu, a volt Jókai Mór utcában születtünk. Egy nagy sarokházban laktunk a volt Vörösmarty utca és a Jókai utca sarkán. Örömünkre szolgál, hogy a református egyház tulajdonába került az épület, és szociális otthont létesítenek benne. Én 11 éves koromig nődögéltem abban a házban. 1944-ben, amikor a háború Marosvásárhelyhez közeledett, anyámmal Budapestre mentünk, s onnan egy kis faluba. Apám behívott katona volt, ezért nem tudtunk együtt utazni. Mikor leszerelték, együtt mentünk Németországba. 1946 őszéig ott éltünk.

– Rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat?

– Nem voltak rokonaink. Apánknak mennie kellett. 45 éves, tartalékos hadnagy volt. Annak, hogy elengedjék a katonaságtól, az volt a feltétele, hogy elhagyja az országot. Németországban táborban laktunk. Fel sem merült, hogy ne jöjjünk vissza. Két iskolai évet veszítettem a háború miatt: az első és a második gimnáziumot. De behoztam mind a kettőt, éspedig úgy, hogy nyaranként még egy-egy plusz osztályt végeztem. Végül még plusz egy évet nyertem, mert 1951-ben az iskolák átalakítása során lehetőséget nyújtottak arra, hogy néhányan egy évvel hamarább érettségizzünk. Ehhez az kellett, hogy bizonyos magas osztályzatokat érjünk el, és valamilyen országos tanulmányi versenyen eredményt mutassunk fel. Nekem nagyon sürgős volt az, hogy leérettségizzek, és munkába álljak, mert nyomorúságosan éltünk. 16 éves koromban kezdtem el dolgozni. Mégpedig újságíró lettem a marosvásárhelyi napilapnál, amelyet történetesen akkor is Népújságnak neveztek. Később persze átkeresztelték.

– De miként kerültek rossz anyagi helyzetbe? Hiszen mielőtt elmenekültek, biztosan tehetősek voltak, hogyha mostanában több ingatlan került vissza a tulajdonukba.

– A vagyon, amely ingatlanokból állt, nem az anyáméké volt, hanem édesanyám nevelőszüleié, hiszen mint említettem, őt örökbe fogadták. A nevelőapja, Bodola Ferenc még 1943-ban meghalt. Vagyonos, jól menő ügyvéd volt, a református egyház főgondnoka is egyben. A házakat tehát az ő nejétől, édesanyám nevelőanyjától vették el államosításkor. Mivel apám Németországba menekült, amikor visszajöttünk, nem vették vissza az ügyvédi kamarába. Ezért jogtanácsosként dolgozott, és nem keresett fényesen. Három gyereket neveltek.

– Tehát az érettségi vizsga után azonnal a szerkesztőségbe került?

– Érettségi előtt, 1949-ben kezdtem el dolgozni. A mindennapi programom abban az időben így nézett ki: reggel mentem az iskolába, délben hazatértem, majd bementem a szerkesztőségbe. Délután és este írtuk az újságot. 9-10 órára fejeződött be a munka. Noha ezt egyesek furcsálták, hiszen a kezdőket nem volt szokás így indítani, ragaszkodtam ahhoz, hogy a kultúra rovathoz kerüljek. Többek között én írtam a filmkritikákat. Mindig szerdán volt a műsorváltozás a mozikban, ilyenkor két bemutató esett egy napra. 3 órától megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat, és 9-re le kellett adni a két cikket. Nagyon „sikeres” volt a filmkritikusi pályám. Egyszer hallottam két férfit beszélgetni, az egyik azt mondta: ezt a filmet feltétlenül meg kell nézni, mert a Népújság azt írta róla, hogy nagyon rossz.

– Most az internet világában bárki könnyedén írhat filmkritikát, hiszen egy-két kattintás nyomán sok mindent megtudhat egy új vagy régebbi filmről. De akkor ilyesmi nem állt a kritikus rendelkezésére. Hogy tudott 16 évesen, első látásra kritikát írni egy-egy teljesen ismeretlen alkotásról?

– Egyáltalán nem volt egyszerű. Próbáltam tájékozódni, lépést tartani az újdonságokkal. Kimondottan az illető filmről forrásanyagom ritkán volt. De filmesztétikát olvastam, érdekelt a film. Hozzájutottam az akkori idők legjelentősebb magyar filmszakértője, Balázs Béla könyveihez...
Visszatérve az iskolára... Tehát öt év alatt nyolc gimnáziumi esztendő anyagán rágtam át magamat. Az egyetlen komoly probléma akkor merült fel, amikor az utolsó évet kellett elvégeznem. Minden tantárgyból magas jegyet kellett volna kapnom. Viszont nyilvánvalóan otthon nem tanultam, hiszen délutánonként dolgoztam. A fizika, matematika nem is érdekelt, és időm sem volt rá, hogy ezekkel foglalkozzak. Az iskola igazgatójával megegyezést kötöttem, olyan értelemben, hogy megígértem: bejutok az irodalmi tantárgyverseny országos döntőjébe, és díjat is szerzek. Cserébe fizikából és matematikából megkapom a szükséges osztályzatot. Én álltam a szavamat, és tanáraim is betartották az adott szavukat. Így 1951-ben sikeresen leérettségiztem. Az iskolát a katolikus gimnáziumban kezdtem, 1948-ban, államosításkor átkerültem a fiúlíceumba, a korábbi református kollégiumba, de érettségizni ismét a volt katolikus leányiskolába tértem vissza. Az egyetemi felvételit megelőzően tehát volt már bizonyos múltam a sajtóban. Időközben eltávolítottak a Népújságtól, mert 1949-ben kizártak a KISZ-ből. A „bűnöm” az volt, hogy a háború vége Németországban ért.

– Szóval ez a tény sokáig igen ártalmasan befolyásolta az életüket, hiszen említette, hogy édesapja sem folytathatott ügyvédi praxist.

– Így van. Mind mondhattam, én 11 éves voltam, amikor Németországba mentünk, tehát nem volt beleszólásom abba, hogy a család milyen döntéseket hoz, ez reménytelen vállalkozás volt. Szóval kitettek. Az iskolában is nehézségeim voltak származásom miatt. De aztán elkezdtem írni azt, amit igazán szerettem: irodalomkritikákat. A kolozsvári Utunk, az Írószövetség magyar lapja 1951-ben közölte az első ilyen cikkeimet. A Népújságba is írtam már irodalomkritikát, persze olyan szinten, amilyent egy napilap megkívánt. Vásárhelyen minden témáról írtam, ami egy kulturális rovatba beletartozott. A filmkritika csak egy kis fejezete volt a ténykedésemnek. A kulturális rovaton kívül riportokat is közöltem, hiszen kevesen voltunk a szerkesztőségben. A távirati irodát az helyettesítette, hogy a külpolitikai szerkesztő leült a rádió elé, és gyorsírással lejegyezte a híreket, majd azokat este betették a lapba. Velem az is megtörtént, hogy amikor a zenei eseményekről rendszeresen tudósító külső munkatárs elutazott, akkor koncertekről is be kellett számolnom, ami nagy merészség volt, mert a zenéhez egyáltalán nem értettem. Tehát az Utunk rendszeresen kezdte közölni a cikkeimet. Az elsőt ismeretlen szerzőként küldtem be. Gaál Gábor volt akkor a lap főszerkesztője. Utólag megtudtam: kérte, hogy ellenőrizzék, ki a szerző, mert a stílusából ítélve lehet, hogy ez egy nyolcvan éves kollégiumi tanár.

– Ezt bóknak szánta? Illetve ön akként kezelte?

– Ahogy utólag ezt végiggondoltam, úgy vélem, nem bóknak szánta. Figyelemreméltó szerintem az, hogy én akkor alig múltam 17 éves... Az Utunk túltette magát azon, hogy a káderlapom nem volt rendben. Korábban kéthetente jelent meg a lap, 1951-ben vált hetilappá, tehát szükség volt az új munkatársakra. Tudósítóhálózatot építettek ki, így lett belőlem marosvásárhelyi tudósító. Akkor még változatlanul középiskolás voltam. Délelőttönként az iskolapadot koptattam, aztán részt vettem azon a tanfolyamon, ami a következő iskolaévet jelentette, majd estig írtam a cikkeimet.

– Tudósítóként az Utunknak milyen típusú írásokat küldött?

– Kulturális eseményekről kellett beszámolókat írnom. Az Utunk akkoriban próbált közeledni a közművelődéshez. De azért alapvetően irodalomról, művészetről, színházról írtam nekik.
1951-ben felvételiztem a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Nagyon össze kellett szednem magamat, mert akkor már a káderszempontok messzemenően befolyásolták azt, hogy kit vesznek fel az egyetemre, s kit nem. Tudtam, hogy nekem sokkal jobban kell bizonyítanom, mint az „egészséges” származásúaknak. Viszont bíztam abban, hogy a nevemet valamennyire ismerik a vizsgáztató tanárok, hiszen az Utunkban találkozhattak vele. A kéthavonta megjelenő Irodalmi Almanachban is közöltem írásokat. Ez valóban így is volt. A felvételin ugyan nem tapasztaltam irányomban engedékenységet, de azt éreztem: tudják, ki vagyok. Felvettek. Egy hónapig jártam egyetemre, és akkor felajánlották, hogy legyek az Utunk belső munkatársa. Még nem voltam 18 éves.

– Érdekes, hogy mennyire felgyorsult akkoriban az élet, milyen sebesen peregtek az események.

– Nagyon sok lehetőség volt, nagy volt a társadalom mobilitása. Ez a művészeti, irodalmi sajtóra is vonatkozott. Az Utunk fiatal garnitúrájának a nagy része akkor végezte el az egyetemet, és elvitték őket katonának. Egy évvel később nyílt lehetőség arra, hogy az egyetem keretén belül lehetett végezni a katonai szolgálatot. De akkor, amikor én oda kerültem, még nem lehetett. Márki Zoltán, Kovács Ferenc (KAF édesapja) akkor katonáskodott. Így alkalmaztak. Aggódtam, hogy miként oldom meg az egyetemi óralátogatást. Ám Gáll Ernő nemcsak felelős szerkesztő volt az Utunknál, hanem egyben az egyetem prorektori tisztségét is ő töltötte be, így elintézte, hogy ötven százalékos óralátogatási felmentést kaptam. Ezt egy darabig igyekeztem betartani, de később az órák felén sem sikerült jelen lennem. Időközben színikritikus lettem, ami azzal járt, hogy a hat hazai magyar színház között ingáztam. De más elfoglaltságaim is voltak, például irodalmi estekre jártunk. Így az órákról rendszeresen hiányoztam. Minden vizsgaidőszak előtt határozatot hozott a rektori hivatal, miszerint hiányzásaim miatt nem tehetem le a vizsgáimat. Ilyen szempontból Nagy Istvánnal, az íróval volt sok gondom. Akkoriban igen nagy tekintélye volt, az egyetem rektori tisztségét töltötte be. Ő messzemenően kifogásolta azt, hogy nem járok órákra.

– Mikor lett Nagy István az egyetem rektora?

– Miután elődjét, Balogh Edgárt letartóztatták. Ez 1949-ben történt, 1950-ben választották Nagy Istvánt rektorrá. Végül a vizsgáimat rendre letettem. Az Utunknál végzett munkát nagyon szerettem. Fiatal voltam, és igen strapabíró. Fantasztikus élmény volt számomra, hogy egyik napról a másikra azok lettek a kollegáim, akiknek az írásait azelőtt tátott szájjal olvastam. Egészen 1955 végéig dolgoztam az Utunknál. Közben 1952 nyarára esett az az időszak, amikor az országban leleplezték az úgynevezett „jobboldali elhajlást”. Ennek kapcsán óriási tisztogatási hadművelet ment végbe. Tömegesen zártak ki embereket a pártból, de tömegesen zártak be is... Engem az egyetemen áttettek a filológia magyar szakáról egy kétéves tanfolyamra, ahol az iskolák középtagozata számára természetrajz tanárokat képeztek, mert éppen azokból volt hiány. Persze én ezzel nem értettem egyet, futottam fűhöz-fához, hogy elkerüljem a cserét. Akkor már nem Nagy István volt a rektor, mert időközben őt is „leleplezték”. Bányai László irányította az egyetemet, aki igen szigorú, durva, keményvonalas ember volt. Végül az Utunk szerkesztőségében végzett munkámnak köszönhetően visszakerültem a magyar szakra. Az Utunktól a pártbizottság szintén eltanácsolt, de a kiebrudalásom csak három napig tartott. Mert kiderült, hogy szükség van rám, nincs elég ember a szerkesztőségben, így sürgősen visszavettek. S mint mondtam, 1955 végéig maradtam. Közben írószövetségi tag lettem. Akkor ez elég nehezen ment, mert igen szigorú feltételeknek kellett eleget tenni. Most is őrzöm az első írószövetségi tagkönyvemet, amit Mihail Sadoveanu írt alá. Ebből is látszik, hogy milyen őskövület vagyok.
A marosvásárhelyi pártbizottság igencsak helytelenítette, hogy írószövetségi lapnál dolgozom. De Gáll Ernőt ez nem nagyon izgatta. Neki igen nagy volt a tekintélye, hiszen illegális mozgalmi ember volt, s a buchenwaldi koncentrációs tábort is megjárta. Így a vásárhelyi előnytelen véleményezés ellenére maradtam az Utunknál. A vásárhelyről küldött kádervéleményezésben az is benne volt, hogy azok a bizonyos ingatlanok, amelyekről már szót ejtettünk, az enyémek, pedig csak potenciális örökös lehettem volna, tehát kiderült, hogy ezzel oktalanul vádoltak. Azt is beírták, hogy ráadásul földbirtokos is vagyok, ami szintén nem felelt meg a valóságnak.

– Egyébként az ingatlanok tulajdonosának, a már említett Bodola Ferenc ügyvédnek földbirtokai is voltak?

– Nem, földterületekkel nem rendelkezett. Ez merő kitaláció volt.

– Térjünk vissza az Utunkhoz. Mint mondta, nagy szükség volt önre, megbecsülték. Mi vetett véget annak az időszaknak?

– Ugye említettem, hogy 1955-ig Vásárhelyről különböző feljelentések mentek rólam Kolozsvárra. Időközben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, és megindult a térség fejlesztése. Többek között tervbe vették egy irodalmi folyóirat létrehozását. A szerkesztőséget az induláskor néhány Vásárhelyt élő, lapszerkesztési gyakorlattal nem rendelkező íróra bízták. A szerkesztőség élére Hajdu Győzőt nevezték ki. Szükség volt más, tapasztalt szerkesztőkre is.

– Már akkor ő volt a főszerkesztő?

– Pontosabban Kovács György író volt kezdetben a főszerkesztő, de ő nem vett részt a tényleges szerkesztői munkában. Ilyen körülmények között meghívtak Vásárhelyre, és a tartományi pártbizottságon közölték velem, hogy rendkívül nagyra becsülik írásaimat és munkásságomat. (Miközben néhány hónappal azelőtt még osztályidegen voltam.) Felszólítottak, hogy költözzem vissza Marosvásárhelyre, és lakást is ígértek.
Az ajánlat azért is meggondolkodtató volt, mert az Utunknál furcsa helyzet alakult ki. Gaál Gábort még 1952-ben kiszorították a szerkesztőségből, 1954-ben meghalt. Gáll Ernőt, a felelős szerkesztőt az egyetemre nevezték ki. Gyakorlatilag nem volt főszerkesztője a lapnak. Amikor 1955-ben elvégeztem az egyetem magyar nyelv és irodalom szakát – akkor az volt a szokás, hogy a végzetteket „repartizálták” –, engem oda neveztek ki, ahol már négy éve dolgoztam, az Utunkhoz. Történetesen akkor még ideiglenes vezetője sem volt a lapnak, s így nekem adták át kinevezésemet és a kartotékomat is. Mikor átolvastam a káderlapomat, igen jól szórakoztam, ugyanis benne voltak a tanszéki javaslatok. Szabédi László például rendkívül nyomatékosan azt tanácsolta, hogy azonnal nevezzenek ki az egyetemre. Ugyanakkor a nyelvészeti katedra akkori vezetője, Márton Gyula, aki dékán is volt, azt írta: egyetemi kinevezésről szó sem lehet, mert nem jártam órákra. Ami teljes mértékben igaz volt. No meg hogy tudományos munkára teljesen alkalmatlan vagyok. Az ő óráin egyáltalán nem vettem részt. Ha volt egy kis időm, azokat a kurzusokat látogattam, amelyek érdekeltek.

– Egyébként is örökös ellenségeskedés volt az irodalmárok és a nyelvészek között. Ezt az 1960-as, 1970-es években is tapasztaltuk, amikor jómagam is a magyar nyelv és irodalom szakon tanultam.

– Az 1950-es években is ugyanez volt a helyzet. Visszatérve az Utunkra vonatkozó kérdésére: végül Sőni Pált nevezték ki főszerkesztőnek, aki akkor végezte el a pártfőiskolát. Onnan egyenesen a laphoz jött. A már kialakult szerkesztői gárda nem túl nagy lelkesedéssel fogadta. Annak ellenére, hogy azelőtt publikált, volt valami köze az irodalomhoz. Irodalomkritikai próbálkozásai rendkívül merev, dogmatikus gondolkozásmódról árulkodtak. Miközben a novellái modernisták voltak. Olyannyira, hogy azokat nem is igen lehetett közölni. A szerkesztőségen belül nagyon feszült lett a légkör. Szembekerültem Sőnivel. Tehát ez is abba az irányba mozgatott, hogy ne bánjam a változást. Voltak, akik mindenképpen ott akartak tartani, például Asztalos István, Kiss Jenő, Horváth István és mások, akikkel a lehető legjobb viszonyban voltam. Mikor ide, Vásárhelyre hívtak, időközben Sütő Andrást is felvették az Igaz Szóhoz. Addig Bukarestben dolgozott, a Falvak Népének a főszerkesztője volt. Ám kiderítették róla is, hogy az apja kulák. Ennek a történetét ő több ízben megírta. Édesapja ezermester típusú, vállalkozó kedvű ember volt, aki sok mindenbe belefogott, mindenfélét vásárolt, és ezek a kezdeményezések mindig balul ütöttek ki, s ez a család nyomorgásához vezetett. Többek között egy ízben ócska cséplőgépet vásárolt. Azt javítgatta. 1952-ban aztán kiderült, hogy akinek cséplőgépe van, az kuláknak minősül. De a cséplőgépet egyáltalán nem lehetett használni, ezért ráfogták, hogy szabotáló kulák. Andris már akkor Állami Díjas író volt, Bukarestben, a román írói körökben is ismerték, becsülték. Tudták, hogy kivételes tehetség. Az ő biztatása és barátságunk is hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjam az Utunk irodalomkritikai rovatának vezetői posztját. Ugyanakkor jött szintén az Utunktól Oláh Tibor. Valamivel korábban Nagy Pál, aki középiskolai tanárként dolgozott, szegődött szerkesztőnek az Igaz Szóhoz. Mindhármunknak foltos volt a káderlapja. Oláh Tibort, Nagy Pált korábban kizárták a pártból, engem a KISZ-ből zártak ki, amint erről már szó volt. 1956 januárjától tehát az Igaz Szó irodalomkritikai rovatának vezetője lettem, és különböző beosztásokban 1969-ig maradtam a folyóiratnál.

– Hajdu Győző egészen 1989 végig főszerkesztő maradt?

– A történet bonyolultabb és zavarosabb. 1963-ban leváltották a lap vezetőségét. Akkoriban erősödtek meg a Magyar Autonóm Tartomány jellegét megváltoztatni kívánó törekvések. Minden eszközzel igyekeztek felszámolni azt a „kis magyar világot”, amelynek a tartományt egyesek – különböző előjelekkel – minősítették. Az új pártvezetés az Igaz Szót is keményen meg akarta leckéztetni. A főszerkesztő a fontos pártfunkciókat betöltő Kovács György lett. Hajdut főszerkesztő-helyettesnek minősítették vissza. Sütő Andrást az akkori Művészet éléről váltották le, és szintén az Igaz Szó főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki. Ezt most egyszerűnek látszik elmesélni. De akkor egy kb. fél évig tartó, „feldolgozásokkal”, botrányokkal, fenyegetőzésekkel, bizonytalanságokkal, cirkuszokkal fűszerezett periódust éltünk át.
Hajdu megsértődött és visszavonult. Nem vált ki a szerkesztőségből, hanem állandóan utazgatott.

– Ez volt az az időszak, amikor hónapokig hajózott?

– Igen, halászni ment. Fazekas János volt akkor az élelmiszeripari miniszter, a tengeri halászat is hozzá tartozott. Hajdu egy útirajzot írt, és emiatt is sokat volt távol. A lapnak viszont meg kellett jelennie. Ebben a helyzetben, miután Sütőt visszahelyezték az Új Élethez, engem kineveztek az Igaz Szó főszerkesztő-helyettesének. Egészen 1970-ig Hajdu és én is főszerkesztő-helyettesek voltunk. Miután elmentem a laptól, Hajdut újra kinevezték főszerkesztőnek, és az is maradt 1989 végéig.

– Nagyon változatos volt az életük. Nem unatkoztak.

– A változatosság jellemzésére elmondok egy történetet, bár nem tartozik szorosan eddigi témánkhoz. 1967-ben leváltották a Székely Színház éléről Tompa Miklóst. Akármilyen jelentős rendező volt, a színház ekkor különböző okok miatt nagyon rosszul ment, sorozatosak voltak a botrányok, elmaradtak a bemutatók. Miután Tompát leváltották, engem akartak színházigazgatónak kinevezni. Én ezt határozottan nem akartam. Lapszerkesztő voltam, mindig is az akartam lenni, ehhez értettem igazán. A kemény meggyőző munka ellenére visszautasítottam a megbízatást. Végül a rádió egyik szerkesztőjét nevezték ki, aki nagyon rendes ember volt, de a színházat csak műkedvelőként ismerte. Három hónap után mentők vitték el az irodájából, mert a szó szoros értelmében a fejét verte a falba. Újra én lettem a jelölt. Az Írószövetség bukaresti vezetősége is mindent megtett azért, hogy a lapnál maradjak. Ekkor a tartományi pártbizottság illetékes vezetői felszólítottak, hogy legalább ajánljak mást magam helyett. Én egy kitűnő költőt, műfordítót, kritikust javasoltam, aki teatrológiát is végzett, tehát szakember volt. Kolozsváron élt, de át akart költözni Marosvásárhelyre, mivel érdekelte a színház és válófélben is volt. Ő szívesen vállalta az igazgatást, és én megnyugodhattam. De csak rövid ideig. Megint hívattak színházi ügyben a pártbizottsághoz. Keményen megbíráltak: meggondolatlan, felelőtlen volt a javaslatom. Csodálkoztam, mert az igazgató-jelölt nagytudású, tehetséges, sokoldalú írástudó és kitűnő szakember volt. A tartományi propagandatitkár – Szekeresnek hívták – elővette a jelölt feleségének a levelét, aki közölte a pártbizottsággal, hogy a férje csak azért akar színházigazgató lenni Marosvásárhelyen, hogy őt elhagyhassa és elváljon. Abban az időben Elena Ceauşescu még nem volt a legmagasabb polcon, de befolyásának a hatása már érződött, és folyt az erkölcskampány. Tehát ezek után szóba sem jöhetett a kinevezés. Közölték velem, hogy mégis én leszek az igazgató. 4-5 nap múlva egyik reggel üzenet várt a szerkesztőségben: hívatnak a pártbizottsághoz. Szekeres elvtárs várt, és hamiskás mosollyal közölte velem, hogy 11 órakor beiktatnak igazgatónak. Mondtam, hogy jó, akkor később visszajövök. De nem akart elengedni, mondta, hogy együtt várjuk ki a 11 órát. Ekkor elővettem az akasztófahumoromat, mondván: Nézze, Szekeres elvtárs, engedjen ki egy negyed órára, s hozok egy levelet a feleségemtől, amiben benne lesz, miszerint én csak azért akarok színházigazgató lenni, hogy őt otthagyjam, hogy a családomat tönkretegyem... Erre szigorúan rám nézett, s azt mondta: Nézze, Gálfalvi elvtárs, ha mi magát ki akarjuk nevezni, akkor lehet ez mind igaz, úgysem fogjuk elhinni. Ha nem akarjuk kinevezni, akkor még abban az esetben is elhisszük, ha nem igaz.

– Ez kortörténeti kijelentésnek is beillik. Pontosan ilyen logika szerint működött az összes káderosztály.

– Halálos komolyan tette ezt a kijelentést. Végül annyit elértem, hogy az Igaz Szónál a fél normámat megtarthattam, és teljes normával voltam színházigazgató.

– Meddig tartott ez a helyzet?

– Három évig.

– Nagyon keményen beleszólt a hatalom a műsorpolitikába?

– Ez aránylag jobb időszak volt. 1965-ben került sor a párt kilencedik kongresszusára. Azt követően Ceauşescu megpróbálta maga mögé állítani az értelmiséget. Persze ehhez hozzátartozik, hogy világszerte olvadás volt. Itt viszont ugyanakkor ez volt a nacionalizmus megerősödésének, előretörésének az időszaka. Mégis azt kell mondjam, hogy a pártvezetőség gesztusokat tett a magyarság irányába. Valamivel könnyebben lehetett dolgozni. A színháznál nem a repertoárgondok aggasztottak a leginkább, hanem az, hogy nagyon hamar rá kellett jönnöm: kéttagozatos színházat, ilyen körülmények között normálisan nem lehet működtetni. A román társulat viszont elég vegyes társaság volt, s ahány jó színész dolgozott nálunk, az mind csak ugródeszkának akarta használni a vásárhelyi színházat. Alig várták, hogy visszatérjenek Bukarestbe, ahol az egyetemet végezték. Miután létrejött a román társulat, az első időszakban Tompa, aki nem tudta, hogy mit kezdjen velük, jócskán elkényeztette a román színészeket, néhányan azt hitték, hogy nekik mindent szabad. Máig is emlékszem az egyik vezető színész megdöbbenésére, amikor pénzbírságot róttam ki rá, mert nem jelent meg a kiírt próbán. Érdekes módon azonnali visszhangja nem volt az esetnek. De elkövetkezett a negyedévi prémiumosztás időszaka, és ő nem kapott pénzt. A pasas bejött hozzám, és értetlenségének adott hangot. Ugyanis, mint mondta, régebben az ilyesmit úgy intézték a színházban, hogy megbírságolták a fegyelmezetlen színészt, de az összeget prémiumosztáskor visszakapta, sőt még megtetézték egy további juttatással. Mondtam, hogy nálam ez nem így lesz. Persze más gondok is voltak. Szóval a két részleget igen nehéz volt kezelni.
Mint minden ilyen intézménynél, itt is létezett egy aligazgató, aki egy derék román tanító volt. Ő rendezte a színház adminisztratív, pénzügyi és egyéb dolgait. Mint minden más társulatnál, azt is ő osztotta be, hogy melyik este mit játszanak a színészek, melyik társulat lép fel a kettő közül. Most ezt már nehéz elhinni, de annakidején – amikor még a televízió nem volt uralkodó – a szombat és a vasárnap volt a két fő színházi nap, a hétvégi előadások számítottak a legkeresettebbeknek. E napokon délutáni előadásokat is tartottunk. Észrevettem, hogy ezeken a napokon mindig a magyar tagozat játszik. A legrosszabb napok a hétfő, a kedd és a szerda voltak, akkor meg – szinte kivétel nélkül – a román tagozat lépett színpadra. Javasoltam az aligazgatónak, hogy legyen méltányosabb. Ő, aki nem szokott nekem ellentmondani, akkor kivörösödött: hogy gondolom ezt? Hát nem tudom, hogy a vezetők a prémiumot a tervteljesítés szerint kapják, és ennek a legfontosabb eleme az, hogy hány néző jön be a színházba? A színészeket is eszerint jutalmazták, s a vezetőket különösképpen... Tehát ha román előadást tesz hétvégére, akkor nem teljesítjük a tervet, és nem kapunk jutalmat. Ezután sem volt hajlandó arra, hogy a román társulatot szombaton és vasárnap színpadhoz juttassa. A fizetések akkor nem voltak különösebben magasak, de szerintem a terv túlteljesítése miatt ő gazdasági igazgatóként tetemes összegeket zsebelt be minden hónapban.

– Gondolom, ettől függetlenül, a magyar előadásokra mindenképpen sokkal több néző ment be a színházba, mint a román nyelvűekre. Hiszen akkor még a magyarság javára billent a nemzetiségi összetétel mérlegének a nyelve.

– A román tagozat bemutató előadásait is a magyar értelmiség látogatta. A potenciális román nézők nem voltak hozzászokva a színházhoz. Én megpróbáltam egy olyan műsorpolitikát kialakítani a román tagozat esetében, hogy a nézőket becsalogassam a színházba. A román értelmiség nagyon vékony réteget jelentett: néhány tanárból, ügyvédből, tisztviselőből állt. Ugyancsak annak illusztrálásra mondok el egy másik történetet, hogy milyen bonyolult volt a helyzet a román tagozat szintjén... Egy adott pillanatban megjelent a színházban egy szekuritátés tiszt, mondván, hogy az igazgatóval és az aligazgatóval akar beszélni.
Kiderült: tájékoztatást kaptak arról, hogy az egyik előadásunk szereplőinek a fele kint maradt Nyugaton. Előbb megdöbbentem, aztán gyorsan kapcsoltam: egy kétszemélyes darabról volt szó, egy férfi és egy nő játszott benne, a férfit Anatol Constantin alakította, a nőt pedig a román tagozat üdvöskéje, aki kiment látogatóba Németországba, és elfelejtett visszajönni.

– Tehát a szereplők ötven százaléka valóban olajra lépett.

– Jó, ezt megértette, hogy egyetlen színésznőről van szó, de így is súlyosbító körülménynek számított, hogy mivel ez évad közben történt, nekem, mint igazgatónak hozzá kellett járulnom a kiutazásához, alá kellett írnom az eltávozási engedélyt. Hogy mertem aláírni, kérdezte. Kértem: mutassák meg az aláírásommal ellátott engedélyt. Szerencsére a nőnek bukaresti személyazonossági igazolványa volt, és ott szerezte be az eltávozási engedélyt. Sőt, az útlevelét is a fővárosban kapta meg. A román színészek nem is akartak itt megtelepedni, mert tudták, hogy nincs közönségbázisuk. A magyar társulat számára igen jó színészeket nyertem meg. Korábban Kovács György összeveszett Tompa Miklóssal, ezért Kolozsvárra szerződött. Visszahívtam, illetve nem állandó munkatársnak jött, de az előadásokra vonatkozóan szerződést kötöttünk, itt rendezett. Farkas Ibolya is elment korábban, ő végleg visszajött. De a magyar tagozaton is egyre zűrösebb lett a helyzet. Később megjelent egy olyan állami rendelet, hogy többet nem lehet fél normával dolgozni. Ezt a lehetőséget megszüntették. Márpedig a színházban sok mindent azzal védtem ki, hogy amikor akár a minisztérium, akár a helyi pártszervek lehetetlent követeltek, bejelentettem: visszavonulok az Igaz Szóhoz. Néhány kiváló bukaresti román rendezővel dolgoztam együtt abban az időben, és ők arra figyelmeztettek, hogy a művelődésügyi minisztériumban megszorítások következnek. Én is azt tapasztaltam, hogy az ügyintézés egyre bürokratikusabb. Tehát nem a tartalmi, hanem az adminisztratív megszorításokkal kezdődött a nehezebb időszak. Állandóan a nyakunkon voltak az állami ellenőrök. Olyasmibe kötöttek bele, amiről nem is álmodtam, hogy kifogásolható. Elmondok erre is egy példát. Folyamatosan az orrom alá dugtak bizonyos kérdőíveket, amelyekben a kifogásolt tételek szerepeltek. Például az egyik „keresztkérdés” így szólt: miként lehetséges az, hogy miközben a magyar tagozat két színésznője nem teljesítette a normáját, tehát nem kaptak annyi szerepet, hogy a fizetésükért kellőképpen megdolgozzanak, én közben szerződtettem az egyik előadásra Kovács Györgyöt, aki nem a színház alkalmazottja. Köztudott, hogy igen nyugodt ember vagyok, általában civilizáltan szoktam vitatkozni, de akkor eljött az a pillanat, amikor felálltam, s azt mondtam az ellenőrnek: Mars ki! Szóval ilyen emberek ellenőrizték a színházakat, a művészeti intézményeket. Mindez nagyon zavart, ezért elhatároztam, hogy lemondok a színházigazgatói tisztségről. Nem beszélve arról, hogy az első bemutató, amit én tűztem műsorra, rögtön botránnyal járt. Örkény István Tóték című darabjáról van szó. Ragyogó előadás volt, hatalmas sikert aratott, több mint kétszázszor játszotta a társulat. Kovács György rendezte. Már a bemutatót követő reggelen bement a pártbizottságba egy jelentés arról, hogy mik vannak a darabban: 1956, ellenforradalom, miegymás... Még ki sem aludtam az előadás utáni beszélgetés fáradalmát, másnap reggel máris hívattak. Romulus Guga akkor még a román tagozat irodalmi titkára volt, őt már előttem behívatták. Vele lefordíttatták az úgymond kényes részeket. Már az is baj volt, hogy kiderült: úgy állítottuk színpadra a művet, hogy előzőleg nem fordíttattuk le az egészet románra.


– Minden bemutató előtt le kellett fordítani azokat a színdarabokat, amelyeknek nem volt meg a román változata?

– A minisztériumnak engedélyeznie kellett a darab színpadra állítását. Én ezt abszurdumnak tartottam, s nem akartam életbe ültetni az ukázt. Másodsorban kihasználtam azt, hogy az Írószövetségben, a minisztériumban jó kapcsolataim voltak, plusz Kovács György rendezte az előadást, akit nagyon tiszteltek Bukarestben. Nagy nehezen csillapodtak a dolgok. A darabból ki kellett venni jó néhány mondatot. De amikor turnéztunk, nem Vásárhelyen játszottunk, akkor azokat is elmondták a színészek.
A távozásomba az is belejátszott, hogy az Igaz Szónál is kezdett romlani a hangulat. Hajdu Győzőt már nagyon idegesítette, hogy mindketten főszerkesztő-helyettesek vagyunk. Mint mondtam, a névleges főszerkesztő, Kovács György, az író nem járt be a szerkesztőségbe, nem szólt bele a lapszerkesztésbe. Sok minden arra ösztönzött, hogy elmenjek Marosvásárhelyről. Hívtak Bukarestbe. Tehát lemondtam a színházigazgatói, valamint a főszerkesztő-helyettesi tisztségemről, és elköltöztem a fővárosba.

– Kicsit maradjunk még az Igaz Szónál, mielőtt a bukaresti évekről mesélne. 1956-ban voltak gondok a szerkesztőségben? A vásárhelyi írók, újságírók hogyan élték át azt az időszakot?

– Akkor Fazekas János felelt pártvonalon ezért a területért. Minden megyébe elküldtek egy politbüró vagy központi titkársági tagot. Ő intézte a dolgokat. A helyi Szekuritáté összeállított egy lajstromot, amelyen elég sok név szerepelt: egyetemistáké, tanároké, más értelmiségieké. Az írók közül Sütő András, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam szerepeltünk a gyanús elemek listáján. Fazekas János felhívta telefonon Gheorghiu-Dejt, és közölte vele, hogy ha minket letartóztatnak, abból nagy botrány lesz, és ilyen esetben nem ígérheti meg azt, hogy Marosvásárhelyen nem lesz zűr. Közben elkészült a vásárhelyi írók nyilatkozata, amely több részletben íródott. Az első változatot már 1956. október 24-én el akarták készíttetni. Azt Sütő, Oláh Tibor, Nagy Pál és én nem írtuk alá. A nyilatkozat nem jelent meg.

– Milyen jellegű volt az a dokumentum, amit önök nem írtak alá?

– Természetesen az 1956-os, magyarországi eseményeknek, az „ellenforradalomnak” az elítéléséről lett volna szó. Amikor már nagyon zűrösre fordult a helyzet, újabb nyilatkozatot írattak velünk, ez november 4. előtt volt, azt már aláírtuk, ott már nem volt apelláta.

– Tehát az megjelent az Előrében?

– Igen. Mindenütt olvasható azokban a kötetekben, amelyek az 1956-os események erdélyi vonatkozásairól szólnak. Az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulója alkalmával megjelent kötetekben is ott vannak ezek a nyilatkozatok.

– Ugyancsak az Igaz Szóval kapcsolatban: számomra rendkívül érdekes volt Szabó Gyula önéletrajzi írása, a Képek a kutyaszorítóból. Ebből keményen kirajzolódik a Sütő–Szabó ellentét, illetve a kolozsvári és a marosvásárhelyi írók súlyos konfliktusa. Az önéletrajzból ugyanakkor az is kiderül, hogy ön valahol középen állt ebben a vitában, próbálta mérsékelni a konfliktust. Úgymond pozitívan került ki ebből a viszályból. Ez miként történt, hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Mi volt a háttere ennek a Kolozsvár–Marosvásárhey, Sütő–Szabó Gyula viszálynak? Esetleg az is, hogy ki a nagyobb író?

– Én nem valahol középen álltam ebben a vitában, hanem igyekeztem tárgyilagos maradni és a szellemi értékeket védeni. Ami az úgynevezett Marosvásárhely–Kolozsvár ellentétet illeti, az egy jellegzetes politikai-hatalmi manipuláció és zavarkeltés minden jegyét magán viseli. Az autokrata hatalom mindig igyekszik az írókat, művészeket egymás ellen uszítani, mert így könnyebben tudja befolyásolni őket. Ez történt az adott esetben is, kihasználva személyes ellentéteket és viszályokat. Sütő és Szabó Gyula ellentétében nagy szerepe volt a művészemberek gyakori hiúságának és az erre rájátszó kavarásnak. Még az olyan jelentős írókkal is, mint Sütő András vagy Szabó Gyula, nehéz elfogadtatni, hogy az írói dicsőség nem fogyó anyag. Nem úgy működik, hogy ha az egyiket dicsérik, akkor a másiknak nem jut belőle. Türelem és higgadt bölcsesség kell ennek a megemésztéséhez. Különösen akkor, amikor kiugró olvasói sikerről és népszerűségről van szó. Hasonló tünetek gyakran felbukkannak az irodalmi, művészeti életben. Erdélyben sem ismeretlen a jelenség.

– Tehát mindketten azt szerették volna elérni, hogy a szakma, a közvélemény elismerje: ő a jobb, nagyobb író.

– Nehéz helyzetben voltam, annál is inkább, mert engem korábban Hajdu már támadott a Szabó Gyula könyvéről írt elmarasztaló bírálatában. Ugyanis korábban én azt írtam a Gondos atyafiságról, hogy „új, nagy írót küldött a falu”. Ez 1956-ban jelent meg, amikor a regény első kötete napvilágot látott. Ezen kívül is több dolog volt a rovásomon. 1956 nyarán jelent meg Kovács Györgynek egy cikke, melynek az volt a címe, hogy Gyom, amit irtani kell. Egyszerre közölte a hazai román, a magyar és a német sajtó. Ebben Földes Lászlót, Balogh Edgárt, Huszár Sándort és engem készítettek ki. Tulajdonképpen mi voltunk a gyom, amit irtani kell.
 
– Nem voltak elég pártosak? Vagy mi volt a fő kifogás önök ellen?

– Szerinte negativisták voltunk, támogattuk azokat az írásokat, amelyek negatív színben tüntették fel a szocialista valóságot, nem léptünk fel a rendszer bírálói ellen. Csúnya ügy volt, de hadd meséljek el ezzel kapcsolatban egy tréfás történetet is. Bajor Bandi egy írószövetségi tanácskozás alkalmával odament Kovács Györgyhöz, és szinte sírva azt mondta neki: Kovács elvtárs, hát én nem vagyok becsületes ember? Engem miért nem tetszett kikészíteni? Határozottan megsértődött emiatt, hogy őt mellőzték. Kovács csak annyit válaszolt: Az nem volt a feladatom!
A másik konfliktusom amiatt volt, hogy 1957 februárjában írtam egy cikket az Utunkban, Illyés Gyula Kézfogások című kötetéről. Illyés Gyulát akkor már úgy tartották számon, mint az ellenforradalom támogatóját, nacionalista költőt. A hazai sajtóban a cikkemet élesen támadták, és egy országos pártértekezleten Leonte Răutu is bírálta. Ki akartak tenni miatta az Igaz Szó szerkesztőségéből, és egyéb kellemetlenségeim is származtak az írás közléséből. Szóval elég sok ilyen dolog gyűlt össze az ötvenes-hatvanas években. Azt is terhemre írták, hogy egyes román színdarabokról megírtam, miszerint csapnivalók. Papp Ferencnek egy regényéről, az Acélfogakról is ezt írtam. Az író felháborodott, beadványt szerkesztett ellenem, de tíz év múlva, amikor megírta néhány jó kisregényét, akkor ő maga is elismerte, hogy az a korábbi regény valóban csapnivaló volt. De rajtam akkor már ott volt a bélyeg, hogy kerékkötője vagyok a szocialista irodalomnak.

– Nos tehát tegyük át az emlékezés színhelyét Bukarestbe. Melyik volt élete első fővárosi állomása?

– Először az Előrénél kötöttem ki. Említettem korábban, hogy 1968-ban következett be az országban egy meglehetősen jelentős olvadás. Abban az évben került sor egy nemzetiségi tanácskozásra, ahol a pártvezetőség, Ceauşescu is jelen volt. Itt nyíltan megfogalmaztuk a követeléseinket, a javaslatainkat. Többek között a kiadók átszervezéséről, a nemzetiségi lapokról is szó esett. Ceauşescu meglehetősen élesen válaszolt, de hamarosan bekövetkezett a csehszlovákiai ügy, a szovjet csapatok bevonulása Csehszlovákiába. Miután Ceauşescu úgy érezte, hogy veszélyeztetve van a Szovjetunió részéről, belföldön szövetségeseket keresett magának, ezért jó néhány dolgot a magyarságnak is megadott. Többek között akkor jött létre a Kriterion Kiadó, A Hét, a Román Televízió nemzetiségi adása, ugyanakkor kibővítették a rádió magyar adását.

– Vajon mindez csakis azzal magyarázható, hogy 1968-ban, a csehszlovák ügy kapcsán Ceauşescu különutas politikát folytatott? Vagy más oka is volt a példátlan engedményeknek?

– Erre a kérdésre még a megközelítő válasz is terjedelmes, alapos elemzést igényelne. Összetett, bonyolult, világméretű társadalmi-történelmi folyamatokról van szó. A nemzetközi viszonyok alakulása, a szocialista országok közti kapcsolatok változása és a romániai társadalmi helyzet feszültsége egyaránt megkerülhetetlen a válaszhoz, miközben a sajátos vonatkozások is nagy szerepet játszottak. Mi most maradjunk annál, hogy a személyi diktatúráját kiépítő Ceauşescu a Csehszlovákiának nyújtott „testvéri segítség” után 1968. augusztus 22-én elmondta világvisszhangot kiváltó beszédét, amelyben egyebek közt tiltakozott az idegen bevonulás ellen. Maximálisan ki igyekezett használni az állásfoglalásából következő politikai-propagandisztikus hasznot, és ugyanakkor támogatást keresett a szovjet veszély ellen. A következő napokban már Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában járt, nagygyűléseken beszélt, és befejezésül mindenütt mondott egy-két magyar szót is, ami addig nem volt szokása. A magyarok persze lelkesen ünnepelték. Hogyne tapsoltak volna, hiszen – indokoltan – az volt a véleményük, hogy a magyar hadsereg csatlakozása a szovjet csapatokhoz megbocsáthatatlan tévedés, nemcsak azért, mert egy megújulási folyamatot tankokkal leverni elítélendő, hanem azért is, mert ez a bevonulás a felvidéki magyarságot is veszélyeztette.
Köztudott, hogy Ceauşescu akkor szerezte meg magának azt a nyugati szimpátiát, amire mindig is áhítozott. Neki nagyon fontos volt, hogy az angol királynő hintójában végigvonuljon London utcáin. Hiszen suszterinasként erről korábban még csak nem is álmodozhatott. Hihetetlen beteljesülés volt számára ez az eseménysor. Ezenkívül gazdasági előnyöket akart, ezt meg is kapta. Beutazta az egész világot, dicshimnuszokat zengtek róla mint független vezetőről. Mi pedig kaptunk egy kiadót, több lapot, médiateret és kevéskével nagyobb szólás- és mozgásszabadságot.
Az ígéretes – és később az ígéreteket beváltó – Kriterion igazgatójává Domokos Gézát nevezték ki. Az ő helyére kerestek egy olyan szerkesztőt, aki folytatja azt, amit ő elkezdett és akit elfogad az akkor már egyre érzékenyebb irodalmi közvélemény. Ha egy aktivistát tettek volna a helyére, az nagy tiltakozást váltott volna ki. Mint jeleztem, ez a korábbiakhoz képest szókimondó időszak volt.

– Ki volt akkor az Előre főszerkesztője?

– Szilágyi Dezső. A lapnál ellentmondásos helyzet alakult ki. Szilágyi fegyelmezett és mindig az utasításokra figyelő aktivista volt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy hozzáértő újságírók és jó írók nélkül nem lehet színvonalas újságot szerkeszteni. Sorra alkalmazta a jóképességű írástudókat, azokat is, akik iránt a pártpolitika különböző okokból bizalmatlan volt. Ott dolgozott például Majtényi Erik, Beke György, Bajor Andor, Szilágyi Domokos – majd Huszár Sándor és Bodor Pál is.
Bukarestben a hatvanas-hetvenes évek fordulóján élénk és tartalmas volt a magyar szellemi és sajtóélet. Elindult a Román Televízió magyar adása, amelynek hosszabb huzavona után Bodor Pál lett a hatékony, eredményes, leleményes főszerkesztője. Közben készült A Hét szerkesztősége. Az előkészületeket megnehezítette az, hogy a munkatársakat vidékről kellett toborozni, mert a fővárosban ritka volt a megfelelő ember. Huszár Sándort nevezték ki főszerkesztőnek, én lettem az egyik főszerkesztő-helyettes, a másik Rácz Győző lett volna Kolozsvárról, de ő az utolsó percben visszalépett. Így vált lehetővé, hogy Földes Lászlót nevezzék ki helyette.
A lapalapítás idegölő, fáradságos éve után új munkakör várt rám. A magyar szellemi élet jelentős képviselői, köztük néhány közeli barátom győzött meg arról, hogy az évek óta követelt és nehezen kivívott megbízatást el kell fogadnom.
Korábban említettem, hogy a pártvezetésnek volt egy találkozója a vezető magyar értelmiségiekkel, ahol az egyik követelésünk az volt, hogy az oktatásügyi és a művelődésügyi minisztériumban nemzetiségi részleget létesítsenek. A művelődési minisztériumban létre is jött a nemzetiségi igazgatóság, és engem annak a vezetésével bíztak meg. Ekkor történt a szaktárca átszervezése. A miniszter első helyettese Ion Brad költő volt, akivel én korábban Kolozsváron nagyon jó viszonyban voltam. A nemzetiségi osztály élére olyan valakit kerestek, aki ismeri a hazai nemzetiségek nyelvét. Persze ukránul, jiddisül, szerbül én sem tudtam, és ilyent nem is találtak, de én legalább németül is beszélek.

– A Héttől akkor teljesen megvált?

– Természetesen. A minisztériumban négy évet töltöttem, egészen addig maradtam, ameddig megkezdődött a visszarendeződés, vagyis azoknak az intézményeknek az ellehetetlenítése, amelyeket 1968 után létrehoztak. Az általam vezetett igazgatóság hatáskörét is szűkítették. Persze ez nem úgy történt, hogy kijelentették: szűkül a nemzetiségi részleg hatásköre. Hanem úgy, hogy azt mondták: a hatékony munka érdekében át kell szervezni az egész minisztériumot. Új igazgatóságok létesültek, mert ahhoz, hogy egy igazgatóság eredményesen dolgozzon, legkevesebb 45 munkatársa kell legyen. Nálunk nem voltak ennyien. Ezért irodává minősítették vissza az igazgatóságot. Mikor próbáltuk azt érzékeltetni, hogy ez a nemzetiségi jogok megsértése, akkor azzal érveltek, hogy szó sincs erről, csupán munkaszervezési változtatások történtek. Ekkor lemondtam a tisztségről. Visszahelyeztek A Héthez, de bejelentettem, hogy nem vállalom ismét el a főszerkesztő-helyettesi tisztséget. Mindenfajta tisztségemről lemondtam, kivéve az írószövetségi vezető tanácsi tagságot, ahol választott tag voltam.

– Ennek volt valami egyéb, kimondottan személyes oka is, vagy valóban csak az, hogy szűkülni kezdett a nemzetiségi tér?

– Akkor vált világossá számomra, megkerülhetetlenül és felelős cselekvésre kötelezően, hogy a hatvanas évek végén Romániában a nyitás, a demokratizálás, az új lehetőségek kialakítása végső fokon megtévesztő politikai, hatalmi manipuláció volt. Közéleti munkám során egyre durvább és erőszakosabb formában találkoztam az agresszív, homogenizáló nacionalizmus előretörésével. A személyi diktatúra legvadabb, nacionalista vonásai egyre szembetűnőbben érvényesültek. A hasznos cselekvés lehetőségei beszűkültek és a primitív tudatlanság, nemzeti elfogultság, hamisítás légköre fojtogatóvá vált.
A Héthez cikkíróként mentem vissza. Havonta megírtam a 2-3 cikket, színház- és irodalomkritikákat, de a szerkesztőségi munkában nem vettem részt. Egészen 1989-ig semmilyen vezető funkciót nem töltöttem be. 1990 januárjában neveztek ki aztán főszerkesztőnek.

– Termékeny évek voltak azok az ön szempontjából, hiszen állandóan szerepelt a Román Televízió magyar adásában, könyvei jelentek meg, tehát nem vonult vissza a közéletből.

– Az Előrében is rovatom volt időközben, a címe úgy szólt, hogy Bukaresti színházi esték. Az összes jelentős fővárosi színházi bemutatón ott voltam, és írtam róluk. Ezenkívül színházi fesztiválokra jártam, ahol legtöbbször zsűritag voltam. A román színikritikusokkal igen jó kapcsolatban voltam. Természetesen a hazai magyar színházakban is rendszeresen jelen voltam, és írtam az előadásaikról. Nem volt ez egyszerű dolog, mert állandóan úton voltam. Akkor már világos volt, hogy a személyi kultusz legsötétebb évei kezdődnek, és én ehhez nem akartam közelről asszisztálni.

– Milyen kötetei jelentek meg?

– A színházi kritikáimat Prospero szigetén címmel gyűjtöttem össze, ezek kötetben is megjelentek. Domokos Gézával volt egy megállapodásom, miszerint kiadja egy tanulmánykötetemet. Ezt össze is állítottam, el is készült, de mire a kiadására került volna a sor, annyira elvadult a helyzet, hogy a kötet nem jelenhetett meg. Tehát az anyagot eltettük jobb időkre, és Domokos elhatározta, hogy ahelyett kiadja a színházi kritikáimat. A színházi kötet sem ment át simán a cenzúrán, mert megtiltották, hogy a Sütő-bemutatókról szóló kritikák napvilágot lássanak. A lapokban még megjelenhettek, de kötetben már nem. Mert közben azokat az előadásokat letiltották. Hogy ne csodálkozzon az olvasó, miért nem írok ezekről, az egyik jegyzetben jeleztem, hogy külön kötetet írok majd a Sütő-előadásokról. Az is gond volt, hogy akkoriban több színész kitelepült Magyarországra. Aki elment, arról nem lehetett írni, nem volt szabad a nevét emlegetni. Ugyanakkor az én kötetem volt az utolsó olyan Kriterion-kiadvány, amelyben az erdélyi magyar helységneveket még használhatta a kiadó. Ez 1988-ban történt.

– Térjünk vissza egy kissé A Hét indulásához. Mi volt az elképzelés, amikor létrejött a hetilap?

– Az elképzelés az volt, hogy egy olyan országos, átfogó jellegű hetilapot szerkesszünk, amely a szellemi élet legkülönfélébb területeivel foglalkozik: az irodalom, művészet mellett a tudományos élettel, a közélettel, a művelődés problémáival. Minél szélesebb közönséghez akartuk eljuttatni. Az erdélyi magyar folyóirat-kínálat elsősorban akkor is irodalmi kiadványokra korlátozódott.

– Előzménye nem volt?

– Ilyen jellegű lap 1944 után nem létezett. Egy-egy réteghez szóló kiadványok voltak ugyan, de ilyen nem. Hosszú évekig tartott a küzdelem azért, hogy megszülessen. Azt akartuk, hogy a nemzetiségi művelődés, az anyanyelv fogja át a korszerű szellemi élet minden területét.

– Korábban a természettudósoknak, a társadalomtudósoknak, a mérnököknek, az újítóknak, feltalálóknak nem volt tere ahhoz, hogy a nyilvánosság elé lépjenek.

– Valóban, ezeket a kategóriákat akartuk bevonni a lapkészítésbe. Természetesen ennek a létrejötte is beletartozott abba a nyitási folyamatba, ami 1968-tól kezdődően lezajlott, amiről korábban már szó volt. Ugyanakkor nemzetközi kitekintést akartunk nyújtani ezeken a területeken. Mivel a lap Bukarestben jelent meg, lehetőség nyílt arra, hogy első kézből adjunk hírt azokról a nemzetközi konferenciákról, értekezletekről, amelyek ott zajlottak. Köztudott, hogy abban az időben a főváros szerepe minden téren túl volt dimenzionálva. Minden fontos esemény ott zajlott. A romániai magyar közösség szellemi életét szerettük volna bekapcsolni a nemzetközi körforgásba. Persze a nemzetiségi kérdésnek is tág teret szenteltünk. A román szellemi élet képviselőivel is termékeny és nem formális kapcsolatot akartunk kiépíteni.

– Szép elképzelések. Mindent meg tudtak valósítani?

– Majdnem semmit nem tudtunk ebből teljes mértékben megvalósítani. De sok mindenre lehetőség nyílt. Lendületesen indultunk, sok fiatalember kapcsolódott be a munkába. Kevesen rendelkeztünk szerkesztői múlttal és gyakorlattal. A fiatalok friss szemléletet, új törekvéseket hoztak be. Jól indultunk, visszhangja volt a lapnak.

– Köztudott, hogy színvonalas mellékletei és évkönyvei voltak A Hétnek. Azokról se feledkezzünk meg.

– A mellékletek közül a legfontosabb számunkra a TETT társadalomtudományi és természettudományi melléklet volt. Kéthavonta jelent meg. Valóban hiánypótló kiadványnak számított Erdélyben. Az évkönyvek tematikusak voltak. Vagy társadalomtudományi témát jártunk körül, vagy művelődésit, például két éven keresztül a romániai magyar színházi élettel foglalkoztunk, beleértve a bábszínházakat is. A szerkesztési szempont ezeknél az volt, hogy minél több konkrét ismeretanyagot tegyünk közzé. A mellékletekben mindig kis életrajzot közöltünk a szerzőkről, az évkönyvekben megadtuk azoknak a névsorát, akik az adott területtel érdemben foglalkoztak. Egyes vidékeken felkaroltuk azokat a kezdeményezéseket, amelyeket ott, helyben nem támogattak. Mondok erre egy példát: Székelyudvarhelyen A Hét támogatásával és égisze alatt indult be egy népszínház. Műkedvelő csoport volt, de rendszeres munkát végzett.

– A mostani udvarhelyi színház bizonyára sokat köszönhet annak, hogy színházkedvelő közönséget nevelt a korábbi társulat.

– Minden bizonnyal. Műsortervük volt, mi szakembereket – rendezőket, díszlettervezőket küldtünk, hogy segítsék a társulatot. Továbbá különböző városokban, a megyeszékhelyeken képtárakat létesítettünk. A vidéki városokban a helyi szervek nagyon óvatosak voltak. De ha egy bukaresti laptól jött az indítvány, akkor azt gondolták: ezeknek biztosan felhatalmazásuk van erre, „a központból jöttek az elvtársak”, és akkor nem kifogásolták a kezdeményezéseket. Olyasmit is keresztül tudtunk vinni, amit nélkülünk nem lehetett volna. Nagyon sok összefoglaló tudósítást közöltünk a nemzetközi tudományos élet eseményeiről, eredményeiről. Ugyanakkor megkezdtük a romániai magyar tudósok bemutatását. Riportokat, portrékat írtunk róluk. Tehát a közösségi szellemi élet motorja kívánt lenni ez a lap. Az első évek jól teltek, bár a sajtóirányítással állandó viták zajlottak. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a pártirányítás nem nézi jó szemmel azt, hogy nemzetiségi szellemi gócot akarunk kialakítani magunk körül. A viták, konfliktusok olyan mértékben váltak egyre feszültebbé, ahogy változott az egész általános légkör. Az ellenőrzések szigorodásával párhuzamosan az anyagi megszorítások is elkezdődtek. Kezdetben, mint az egyik „nemzetiségi vívmányt”, igen bőkezűen támogatták a lapot. Talán el sem lehetett volna kezdeni a lap kiadását, ha a szerkesztőség induláskor nem kap néhány lakást. Hiszen Bukarestben akkor lakáshoz jutni egyáltalán nem lehetett. Persze ezek nem voltak paloták, mint ahogy erről legendák terjengtek annakidején. De mégis a fiatalok feje fölé fedél került, és ez nagy szó volt. A mellékletekre, évkönyvekre is külön pénzt kaptunk.

– A Hétnek mekkora volt a legnagyobb példányszáma?

– 7-8000 darab.

– Természetesen az eladásból származó bevételből nem lehetett volna eltartani a lapot.

– Művelődési lapot ebből fenntartani nem lehet. Ilyen illúzióink nem is voltak. A példányszám végül 5-6000 körül stabilizálódott. A terjesztés katasztrofális volt. Próbáltunk ilyen szempontból is javítani a helyzeten, de nem sok sikerrel.

– Jól emlékszem arra, hogy amikor szigorodott a cenzúra, akkor például a Munkásélettől, ahol dolgoztam, kitették Kenéz Ferenc költőt, aki most a Duna Televízió munkatársa, mert nem volt elég vonalas, nem volt hajlandó vezércikket, Ceauşescut dicsőítő verseket írni. Mielőtt A Hétnél a vezetőcsere megtörtént, voltak más áldozatai is a pártosodásnak?

– Ameddig a lapot ugyanazok irányították, mint akik az indulásnál elvállalták annak vezetését, addig ilyesmi nem történt.

– Ez a helyzet meddig tartott?

– Rövid ideig. Három év után Földes tüdőrákban meghalt. Csak az első két évben vett tevékenyen részt a lapkészítésben. Amikor én átmentem a művelődési minisztériumba, és Földes sem tudott már dolgozni, akkor egy ideig Márki Zoltán kapcsolódott be a lap szerkesztésébe, s utána Horváth Andor lett a főszerkesztő-helyettes, aki a lap alapítása idején középiskolai tanár volt Tordán. Kitűnően megállta a helyét. Mint már említettem, amikor visszatértem a minisztériumból a szerkesztőségbe, a lap vezetősége azt szerette volna, hogy ismét vezető funkciót vállaljak, de ezt nem tettem meg. Egyszerű cikkírónak tértem vissza A Héthez. Nagyjából jó egyetértésben tudtunk dolgozni Huszár Sándorral, Horváth Bandival meg különösképpen... De a feszültség fokozódott, egyre több kritikai észrevételt kaptunk. Annak a laptípusnak, amit mi korábban létrehoztunk, már nem volt helye abban a dogmatizálódott, megmerevedett világban, ami az 1970-és években kezdett kialakulni és az 1980-as években teljesedett ki. Azok az írók, akiknek akkor tekintélye volt, támogatták a lapot, próbálták kivédeni a sorozatos megszorító intézkedéseket. Ilyen körülmények között következett be – nagyon sok vita, cirkusz után – a vezetőváltás. A „sajtószervek”, amelyek minket nyomorgattak, nem egyszerűen csak a cenzúrát jelentették. A cenzúra csak az egyik ága volt a fölöttes szerveknek, ezen kívül létezett a Központi Bizottság sajtóosztálya, amelynek a munkatársai is éberen figyelték minden léptünket.

– Gondolom, a sajtóosztály utólagosan ellenőrizte a lapot, nem olyanformán, hogy már megjelenés előtt, jóváhagyás végett el kellett oda küldeni minden írást.

– Kezdetben nem kellett felküldeni, csak előzetesen mindig bekérték a lap tartalomjegyzékét. Majd a lapterv alapján kértek be egyes írásokat. Persze nagyon jól tudtuk, hogy a laptervben miként kell tálalni a témákat. Aztán nyilvánvalóan rájöttek, hogy a lapterv nem mindenben fedi a valóságot. A későbbiekben nagyon megnehezítette a dolgunkat az, amikor megszűnt a cenzúra.

– Ekkor már öncenzúrát vártak el az emberektől, és soha nem lehetett tudni, hogy meddig ér az a bizonyos takaró, meddig lehet nyújtózkodni.

– A cenzúra megszűnése után közvetlenül a párt Központi Bizottságának sajtóosztályával, illetve a művelődési minisztérium sajtóosztályának a munkatársaival kellett tartanunk a kapcsolatot, amit akkor már a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának neveztek. Ezek egymásra is acsarkodtak. Versengtek abban, hogy ki az éberebb, melyik tesz túl a másikon a tiltásban. Emiatt is igen elvadult a helyzet. Végül ez oda vezetett, hogy 1983-ban, egyik napról a másikra leváltották a lap főszerkesztőjét és helyettesét, Huszár Sándort, valamint Horváth Andort.

– A közvetlen kiváltó ok, ha jól emlékszem, az volt, hogy egy, a lapban megjelent illusztráció fejjel lefelé került ki a nyomdából. Ez a kép Ceauşescut ábrázolta?

– Nem. A régi Moldva klasszikus címere volt rajta, lényegében egy műalkotás, egy textília fényképes ábrázolásáról volt szó. A nyomás előtt ez a kép megfordult. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy „a saját szakállunkra” kinyomozzuk azt, hogy mi történhetett. De nem tudtuk kideríteni, hogy a véletlen műve volt-e az egész, vagy szándékosan fordította meg valaki a klissét. Most is csak azt mondhatom, hogy egyik változatot sem lehet kizárni.

– Konkrétan hogyan történt a vezetőség leváltása?

– A Szocialista Művelődési Tanácsnál összehívtak egy gyűlést, és ott bejelentették, hogy a két vezetőt leváltják. Kineveztek két olyan embert, akik korábban az Előre napilapnál dolgoztak: Lázár Editet és Barabás Istvánt.

– Huszár Sándor és Horváth Andor továbbra is a szerkesztőség munkatársa maradt?

– Eltávolították őket A Héttől. Huszár Sándor az Előrének lett ugyanolyan cikkírója, mint amilyen én voltam A Hétnél – abban az időben. Ez tehát azt jelentette, hogy nem kellett rendszeresen bejárnia a szerkesztőségbe, hanem csak cikkírási kötelezettsége volt. Horváth Andort a Művelődési Útmutatóhoz, a későbbi Művelődés című lap elődjéhez küldték. Annakidején azt három nyelven, románul, magyarul és németül adták ki. Lényegében a műkedvelő mozgalom műsorfüzete és szakirányító kiadványa volt.

– Hogyan élte meg ezt a lényeges változtatást A Hét szerkesztőgárdájának a többi tagja?

– Nagyon nehezen. Azt a pártbizottság nem tudta elérni, hogy azon a gyűlésen, ahol ezt a változást a tudomásunkra hozták, a kollegák elítéljék a két vezető magatartását. Ez a trükk nem jött be nekik. Egy-két ember halványan mondott valamit, de a többség hallgatott. Az új időszakban a lap nagyon megzabolázva, nagyon megszorítva jelent meg. Egy csomó szín, érdekesség kiveszett belőle, de ennek a jelei már korábban is megmutatkoztak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a két új vezető korántsem úgy viselkedett, mint amitől tartott a szerkesztőség többi tagja. Ők maguk is újságírók voltak. Teljesítették azt, amit kértek tőlük, de próbálták védeni az embereket, mármint akik arra szorultak, hogy védjék őket. A lap vezetésébe a régiek közül is bevontak munkatársakat, főként Ágoston Hugót és Rostás Zoltánt. A lap nemcsak azért lett egyre gyengébb, egyre olvashatatlanabb, mert kicserélték a vezetőséget, bár kétségtelen, hogy ez óriási veszteség volt, mert az új vezetők korántsem voltak olyan fajsúlyú egyéniségek, mint Huszár meg Horváth Andor, de tény, hogy akkor már az egész hazai sajtó színvonala zuhanni kezdett.

– Egyre többször és hosszasabban kellett közölni Ceauşescu beszédeit...

– Erről van szó. Volt olyan hét, hogy semmi egyéb nem volt a lapban, csak kizárólag a beszédek, a pártgyűléseken elhangzó hozzászólások. Aztán következtek azok a bizonyos akciók, mint az, amely az Erdély történetének a magyarországi megjelenését követte.

– Ilyen körülmények között is megvették a lapot?

– Nem igazán. A lap egyre érdektelenebb lett, és emiatt egyre kevesebben olvasták. Így jutottunk el 1989-ig.

– Mi történt utána a lappal, és miként élték át azokat a lázas napokat, heteket?

– Az 1989-es utolsó lapszám lett volna A Hét ezredik száma. A magunk módján próbáltunk egy ünnepi lapszámot előkészíteni. De ebből nem lett semmi. Végül az átmenetet egy négyoldalas szám jelentette, amiben hírül adtuk, hogy mi történt az országban, és két-három publicisztika 1989-cel, a decemberi eseményekkel foglalkozott. Egy-két hétig amolyan interregnum volt. Mert más lapoktól eltérően, ahol azonnal eltávolították a régi vezetőket, és egy-egy szerkesztő átvette az irányítást, nálunk ez nem történt meg. Engem január végén neveztek ki főszerkesztőnek.

– Lázár Edit főszerkesztő és Barabás István főszerkesztő-helyettes januárban már nem járt be a szerkesztőségbe?

– De igen, ők is ott maradtak. Miután engem hivatalosan is beiktattak, összehívtam a szerkesztőséget, és megkérdeztem, mi a véleményük arról, hogy az előző vezetőség ott maradjon-e a szerkesztőségben, vagy távolítsuk el őket? Azt mondtam: ezt szavazással fogjuk eldönteni, és bár senkit sem akarok befolyásolni, a szavazás előtt bejelentem: arra fogok szavazni, hogy maradjanak. Végül elég nagy szavazati többséggel nálunk maradtak. Közben a szerkesztőség meglehetősen átalakult. Egyrészt csomó állást elvettek tőlünk, másrészt többen kiköltöztek Magyarországra, vagy még tovább mentek. Visszajött Ágoston Hugó. Az történt ugyanis, hogy a felesége a két fiával kiköltözött Magyarországra. Őt viszont felszólították, hogy váljon el az asszonytól, de nemet mondott. Valami román magazinújsághoz helyezték át – korrektornak. Persze később visszatért a laphoz.

– A rendszerváltás után tulajdonosváltás is bekövetkezett, vagy továbbra is állami lap maradt A Hét?

– A Hét egészen a megszűnéséig a művelődési minisztérium lapja maradt. Amikor Marosvásárhelyre költözött, akkor is az volt. Csakhogy pénzt nemigen adtak a minisztériumból. De jogilag ez egy tiszta és megmásíthatatlan helyzet volt. Amikor Vásárhelyre költöztették a lapot, szintén a minisztériumtól kellett ehhez engedélyt kérni. Szóval 1989 után, az első hónapokban még tisztességesen támogatott bennünket a szaktárca, de aztán ahogy az ország haladt a csődszerű helyzet felé, nálunk is elkezdődtek a nagy problémák. Azzal az ötlettel jöttek, hogy legyünk önköltségesek, de hát ilyesmi szóba sem kerülhetett. Mi persze elkezdtünk szerkeszteni és kiadni egy megújult lapot, ami nem sokban különbözött az eredeti, jó elképzeléstől. Csakhogy a társadalmi helyzet gyökeresen megváltozott. Nagy volt a nyitás. Úgy döntöttünk, hogy egy egészen más szellemi szintű lapot próbálunk szerkeszteni. Sorra jelentek meg a magyar nyelvű kiadványok. Valóságos burjánzás történt. Mi egy kimondottan értelmiségieknek szánt réteglapot hoztunk ki akkor. Nagyon sok külföldi munkatársunk volt. Magyarországi szerzők kezdtek benne megszólalni, például azok is, akik korábban elmentek az országból, és 1989 előtt tilos volt őket hazai lapokban megszólaltatni.

– Lázár Edit és Barabás István meddig dolgozott a szerkesztőségben?

– Barabás mindvégig, a lap megszűnéséig, Lázár Edit pedig addig, ameddig elérte a nyugdíjkorhatárt.

– Önnek ki volt a helyettese 1990 januárja után?

– Ágoston Hugó. Ahogy kineveztek, visszahívtam a szerkesztőségbe. Horváth Andor lett volna az ideális személy erre a beosztásra, de ő akkor már a művelődési miniszter helyetteseként dolgozott. Két évvel később pedig Kolozsvárra költözött. Huszár Sándor már rég Magyarországon élt.

– Amikor a lap átköltözött Marosvásárhelyre, már nem ön vezette. Mikor mondott le a tisztségéről és miért?

– 2003 tavaszán adtam át a stafétabotot Kelemen Hunornak. Két okból vonultam vissza. Egyrészt azért, mert be kellett látnom, hogy már nem lapszerkesztésről, hanem pénzügyi menedzselésről van szó. Ehhez sem kedvem, sem időm nem volt.

– Tehát ha lett volna pénz a lapkiadásra, akkor főszerkesztő maradt volna?

– De nem volt. Abban az időben csak 2-3 ember dolgozott a szerkesztőségben, és ez a helyet már 1996–97-ben kialakult. Nem lehetett senkit alkalmazni, a fizetések olykor hónapokat késtek. Abból éltünk, amit máshol meg tudtunk keresni. Az utolsó években a hazai nemzetgazdaságban létező legalacsonyabb bérnek megfelelő összeget kaptuk mi is. Azt is csak azért folyósították, mert törvény írta elő, hogy annál kevesebbet nem lehet fizetni az alkalmazottaknak. Régi, használt technikai eszközökkel kínlódtunk. Szóval tudtam, hogy mit kellene csinálni, meg is voltak azok, akikkel ezt véghez lehetett volna vinni, megvoltak a munkatársi kapcsolatok, de nem tudtam semmire menni, mert nem volt erre anyagi lehetőség. Grafikailag is siralmasan néztek ki A Hét számai. Annak a 14 évfolyamnak az egyes darabjai, amelyeket 1989 után az én vezetésemmel kihoztunk – nyugodtan állíthatom – tartalmilag rendben voltak. Színvonalasak, érdekesek, vonzóak. De formailag úgy nézett ki a lap, mint a legócskább vidéki újság. Az egyes számok külleme attól függött, hogy éppen milyen papírhoz jutottunk hozzá, milyen nyomdai géphez engedtek minket hozzáférni, hová tudtuk bekönyörögni magunkat. Kezdetben még működtek a régi reflexek. A nyomda félig-meddig magánkézbe került. Rendszeresen az történt, hogy mikor délelőttönként nyomni kellett volna a lapot, akkor a nyomdászok bejelentették, hogy elvették a villanyt a sajtópalotában. Arra hivatkoztak ilyenkor, hogy túl sok számítógép, meg egyéb masina van rákapcsolva a hálózatra. Ilyenkor előkerült a szekrényemből az üveg vodka, a kifutófiú levitte azt a nyomdába, s mindjárt helyrejött az áramszolgáltatás. De ezt sem lehetett tovább csinálni. Nem voltam Krőzus, nem tudtam már kifizetni a mindenkitől elvárt csúszópénzeket. Ellehetetlenültünk. Ebbe belefáradtam, belekeseredtem. A minisztériumban és az RMDSZ szintjén is unták már A Héttel kapcsolatos bajokat. Hetvenéves multam akkor, és már egy évvel korábban bejelentettem, hogy vissza fogok vonulni. Kértem, gondoskodjanak az utánpótlásról, hogy legyen, aki átvegye a helyemet, készítsék fel őt, oldják meg ezt a problémát, de semmi nem történt. Viszont én, ahogy ígértem, 2003-ban beadtam a lemondásomat. Az RMDSZ felkérésére Kelemen Hunor vette át a lap szerkesztését, ő pedig szinte azonnal átadta a vezetést Parászka Borókának.

– Később kemény vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy miért változott meg gyökeresen a lap tartalma. Erről mit tudna mondani?

– Nekem ebbe nem volt beleszólásom. Az általam szerkesztett utolsó lapszámba írtam egy cikket, amelyben bejelentettem, hogy kivonulok a hazai sajtóéletből, és jó munkát kívántam a lap szerkesztőgárdájának. Az új vezetőségnek sem volt könnyebb dolga, mint nekem. Az első 2-3 hónapban még kaptak pénzt, de azt nem tudták beosztani.

– A művelődési minisztériumtól kaptak támogatást?

– Nem. Csak az RMDSZ-től és alapítványoktól. Kezdtek mind ritkábban megjelenni a lapszámok, később internetes újság lett A Hétből, és most már ilyen formában sem létezik.

– Váltsunk témát. 1989 végén, Bukarestben a politikai események középontjába került. Ezért később sokan azt várták, hogy önt az RMDSZ élvonalában látják majd viszont. De nem így történt. Miért?

– Valóban azok között voltam, akik 1989. december 22–23-án, Bukarestben az RMDSZ-t megalakították. Megfogalmaztuk az első dokumentumokat, felhívásokat. Tagja voltam az RMDSZ első ideiglenes intéző bizottságának.

– Tulajdonképpen hol történtek az első lépések, hol zajlott az első ezzel kapcsolatos találkozás?

– Hogy mit kell tenni, azt 22-én az Írószövetség székházában döntöttük el, ott gyűltünk össze. Ez akkor történt, amikor Ceauşescu délben még szónokolt. De ott csak ketten-hárman találkoztunk. Ezen kívül a bukaresti Petőfi Házban, vagy a Kriterion Kiadó székházában, Domokos Géza irodájában találkoztunk. Például az RMDSZ első felhívását – ami ma is érvényes – a Kriterionnál fogalmaztuk meg, és ott osztottuk szét magunk között a feladatokat. Egy kis csoportról volt szó: írókról, mint Horváth Andor, Domokos Géza, Szász János, történészekről, mint például Demény Lajos, és jött néhány olyan ember is, akiknek korábban szerepe volt bizonyos ellenálló akciókban, mint például Lányi Szabolcs és Verestóy Attila. Verestóynak gyakorlati érzéke volt, és autója is. Bukarestben azokban a napokban erre igen nagy szükség volt. Akkor még derekasan lövöldöztek az utcákon. A Scânteia Ház környékén különösképpen. Gyalogosan nemigen mertünk közlekedni. Persze rögtön próbáltuk felvenni a kapcsolatot az erdélyi városokkal. Tudtuk, hogy mindenütt alakult valamilyen néven magyar szervezet, mindegyik kiadott valamilyen közleményt. A Hétnél azért húzódott január közepéig az, hogy átvegyem a lap vezetését, mert egészen mással voltam elfoglalva, szinte éjjel-nappal szervezkedtünk.

– Ezért merült fel a kérdés sokakban, hogy miért nem látták önt viszont az RMDSZ vezetőségében?

– Azért, mert nem akartam politikus lenni. Szóval politizáltam, de nem akartam politikai funkciót vállalni. Domokos Gézával hosszú ideje nagyon jó viszonyban voltunk. Annakidején volt egy baráti beszélgetésünk, amikor megegyeztünk abban, hogy ő beleveti magát a politikai életbe, és azt a területet, amiben ő korábban ténykedett – tehát irodalmi élet, művészet, Írószövetség – átveszem én. Akkor be is választottak Géza helyett az Írószövetség elnökségébe. A későbbi tapasztalataim nagyon megerősítettek abban a hitemben, hogy a politikai funkció nem lett volna nekem való. Kitűnő és tettre kész emberek mellett olyan könyöklő, tudatlan, erőszakos önjelöltek is feltűntek az RMDSZ körül, akik megriasztottak. Már az első napokban kezdődtek a konfliktusok Király Károllyal, akinek valóban sok érdeme volt, de egyszerűen nem bírta felfogni, miszerint megtörténhet, hogy nem ő lesz a romániai magyarság választott vezetője. Nagyon rossz néven vette azt, hogy Domokos került helyzetbe. A Nemzeti Megmentési Front alelnöke lett, és ilyen minőségben kezdett utasításokat osztogatni. Nem volt arról szó, hogy valakik között ellenséges viszony alakult volna ki, csak nagyon nehezen lehetett kezelni bizonyos helyzeteket. Azok az emberek, akik akkor kezdtek belejönni a politizálásba, tanácstalanul futkároztak Domokos Géza és Király Károly között. Én nagyon örvendtem annak, hogy annyi év után végre azt csinálhatom, amihez értek, és amihez kedvem van. Korábban, ugye, voltam főszerkesztő-helyettes, színházigazgató és sok minden egyéb, de addig lapfőszerkesztő nem lehettem, mert rossz volt a káderhátterem. 1990 februárjában tartottuk meg Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ második értekezletét, ahol új, ideiglenes vezetőséget választottak. Engem is jelöltek, de akkor már nyilvánosan is bejelentettem, hogy nem vállalok vezető funkciót. Különben nem sokat kérleltek, mert rengeteg jelölt volt, nagy volt a tülekedés. Azt még el szeretném mondani mindezzel kapcsolatban, hogy 1990 januárjában, annak a legelején jelen voltam egy európai szintű, nemzetközi tárgyaláson, ahol én képviseltem az RMDSZ-t. Bécsben tartották. Nem volt meglepő számomra, de ott közvetlenül tapasztaltam, hogy minden milyen bonyolult lesz az elkövetkező időszakban. Ez az EBESZ, vagyis az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet összejövetele volt. A legtöbb európai ország kormányszinten képviseltette magát, kivéve azokat az államokat, mint a miénk vagy Észtország, és még más olyan államok, ahol még bizonytalan volt a belpolitikai helyzet. Ott pontosan látszott, hogy a lelkesedés nagy, a biztatás jelentős, de egyébként továbbra is ugyanolyan érdekek érvényesülnek, mint korábban, és itt elsősorban a nemzeti kisebbségek ügyére akarok utalni. Amikor erről a találkozóról hazajöttem, próbáltam jelezni a kollegáimnak ezt az észrevételemet, tapasztalatomat, szólni szerettem volna, hogy erre készüljenek fel, de rájöttem, hogy sokan nem hisznek nekem. A forrófejű magyarok akkor meg voltak győződve arról, hogy 2-3 hónap alatt megvalósul a teljes jogegyenlőség, a nemzetközi szervezetek hamarosan megjutalmazzák az erdélyi magyarságot, kárpótolják a népcsoportot a korábban elszenvedett sérelmekért. Én pedig láttam azt, hogy mi készül Közép- és Kelet-Európában. Tehát a közvetlen politizálástól visszavonultam, viszont sokat dolgoztam például az Írószövetségben.

– Érdekes története lehet annak, hogy sikerült megalakítani a romániai magyar PEN-klubot. Tudomásom szerint ez sem ment simán.

– 1990-ben kezdeményeztük a romániai magyar PEN-klub létrejöttét, illetve az újjáalakulását olyan értelemben, hogy az 1930-as években már létezett ilyesmi. A rendszerváltás után a nemzetközi PEN részéről küldöttség érkezett Bécsből Romániába. Addig a román PEN-klub sem működött. A két világháború között ugyan létezett, de a szocializmus éveiben elhalt, elhallgattatták, hiszen a programjában olyasmi szerepelt, hogy írói szabadság, meg egyéb olyan kitételek, amelyek nem voltak szimpatikusak az egypártrendszernek. A szervezet szüntelenül tiltakozott az emberi jogok lábbal tiprásának különböző formái ellen. Szóval nem szüntették meg a román klubot, csak nem működött. Tehát azt is újra kellett éleszteni. 1990-ben, az első közös tárgyaláson bejelentettük, hogy lelkesedünk a román PEN-klub létrehozásáért, de mi, romániai magyar írók önálló klubot szeretnénk létrehozni. Kitört a botrány. Sajnos, azok a román kollegák is ellenezték ezt, akikkel azelőtt és később azután is nagyon jól együtt tudtunk működni. Ők úgy vélték, hogy ez az indítvány Románia nemzeti egysége elleni támadásnak minősül.

– Ez már a marosvásárhelyi események után történt, amikor ez a vád – úgymond – benne volt a levegőben?

– Igen, azután történt. Úton-útfélen a legvadabb nyomás ért minket annak érdekében, hogy mondjunk le erről a kezdeményezésről. Elmondták a saját elképzelésüket is: a román PEN-klub önálló részlege lesz a hazai magyar írók társasága, és ez nagyon jó lesz nekünk. A cél az volt, hogy elérjék: önállóan semmiben ne dönthessünk, és ne legyen direkt kapcsolatunk a nemzetközi szervekkel. Elképesztő kampány indult ellenünk, de mi a következő lépéseket is megtettük az önállósodás érdekében. 1990-ben Bécsbe, a Bornemissza Társaság megalakulásának az évfordulójára nagyon sok romániai magyar értelmiségi, köztük több író is kiutazott. Körülbelül 20-25 író és költő részvételével megalakítottuk a romániai magyar PEN-klubot, és kértük az elismerését a nemzetközi PEN-től. A PEN vezető szerve, a küldöttek közgyűlése bírálja felül az ilyen kéréseket. 1991 márciusában volt esedékes a soron levő ilyen közgyűlés, ott kellett volna dönteni a mi ügyünk felől. Ezt megelőzően a román külügyminisztérium odáig ment, hogy megbízta azokat a nagyköveteket, akik olyan nyugati állomokban dolgoztak, ahol jelentősebb PEN-klubok működtek: tiltakozzanak az ellen, hogy külön romániai magyar klub létesüljön. Tolmácsolniuk kellett Románia véleményét, miszerint ezt a lépést az állam szuverenitása elleni támadásnak minősíti az akkori román vezetőség. Hol fenyegetőzéssel, hol mézes-mázas stílusban megpróbáltak bennünket a jó útra téríteni, illetve el akarták érni azt, hogy a közgyűlés utasítsa vissza a kérelmünket. Márpedig a PEN szervezési alapja a nyelv, azaz nem az állampolgárság szerint szerveződnek az írói társulások. Például Svájcban három PEN-klub létezik aszerint, hogy ki milyen nyelven alkot. Belgiumban is kettő létezik. De ez nem érdekelte a román illetékeseket, ők a területi egységet féltették tőlünk. A közgyűlésen, amit Párizsban tartottak, a román küldöttség felszólalt a mi felvételünk ellen. A többiek számára viszont idegenül hangzottak ezek a területi egységgel, szuverenitással kapcsolatos érvek egy irodalmi kérdésben. A román küldöttségnek sikerült annyira maga ellen hangolnia a közgyűlést, hogy végül csak a román írók szavaztak ellenünk. Abban az évben, a másik közgyűlésen már teljes jogú tagokként vettünk részt. Az is hozzátartozik a történethez, hogy történetesen ekkor Konrád György volt a nemzetközi szervezet elnöke. A mi PEN-klubunk a megalakulása utáni években sokrétű tevékenységet fejtett ki. Számos nemzetközi vitán, eszmecserén vettünk részt, mélyen benne voltunk az írói mozgalmakban. Az 1990-es évek végéig nem is volt semmi probléma, mert addig pénzt lehetett mindehhez szerezni. Majdnem minden országban gazdag volt a szervezet. Volt, ahol a kulturális kormányzat is támogatta a klubokat, ugyanakkor a szponzorok messzemenően segítették az írókat. Tekintélyt jelentett, ha valaki a PEN-t támogatta. Most már nincs olyan nagy tekintélye a PEN-klubnak, mint annakidején. Minket, 64 romániai magyar írót, PEN-tagot az égvilágon senki sem támogatott. A tagoktól nem lehetett behajtani a tagsági díjat. Igaz, hogy valutában kellett ezt befizetni. Az első években hol Sütő András, hol Lászlóffy Aladár, hol én mentünk koldulni. Így el tudtuk érni, hogy legalább a tagdíjat betettük a kaszába, de úgy, hogy más államok PEN-klubjai adták össze a pénzt. De sok volt a kiadás. Fizetni kellett a találkozókat, az utazásokat. Az elején kuriózumnak számítottunk. A térségben nem alakult több nemzetiségi klub. Szlovákiában kevés magyar író volt, és ők úgy döntöttek, hogy a szlovák írókkal együtt alakítanak klubot. Cserébe, elismerésül a szlovák írók Grendel Lajos barátomat tették meg elnöknek. Két évig töltötte be ezt a tisztséget. Nekünk később is voltak gondjaink. Prágában a cseh PEN-klub elnöke kijelentette: őt nem érdekli a nemzetközi klub közgyűlésének a döntése. Úgy véli, Európának ezen a részén csak egyetlen magyar PEN-klub létezhet, éspedig a magyarországi. Több nem lehet. Vele jól összementünk.
Szóval egyre szűkült a keret. Utoljára Brazíliába tudtunk elmenni egy PEN-kongresszusra, de csakis azért, mert egy ott élő magyar nábob megvásárolta a repülőjegyeinket. De mikor utána Finnországba kellett kiutazzunk, már csak Horváth Bandival ketten mentünk – a saját zsebünkre. Szóval most is létezik a romániai magyar PEN-klub, csak éppen nem működik. Új tagokat nem vettünk fel, és sok régi tagot eltemettünk. Érdekes történet az, ahogyan a szponzorkereső utunk során jártunk. Egyszer csak jelentkezett egy potenciális mecénás, mégpedig egy csíkszeredai vállalkozó. Fodor Sanyinál, a mi PEN-klubunk alelnökénél tette tiszteletét. Vállalta, hogy gondoskodik a tagdíjak befizetéséről, eljuttat bennünket a nemzetközi találkozókra, és meg is hívott magához, hogy ezeket beszéljük meg. El is mentem hozzá, meglátogattam. Nem ismertem korábban. Jóhiszeműen kerestem fel, és elkezdtük a tárgyalásokat. Egynapos megbeszélés után elköszöntem tőle, s mondtam, hogy majd még gondolkozom az ügy felől. Meg kell mondanom, hogy velünk szemben nagyon udvarias és nagyvonalú volt. Kiadott egy csomó könyvet. A kiadványokat ingyenesen juttatta el az iskoláknak. De végig éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőszakos ember volt, és alkohollal kereskedett. Végiggondoltam, és beleborzongtam: mi lesz abból, ha kiderül, hogy a romániai magyar PEN-klubot egy alkohol-nagykereskedő finanszírozza, aki esetleg botrányba keveredik. Mint ahogy ez később be is következett. Pánikszerűen visszakoztam. Több író a szememre hányta, hogy ezt miért tettem, nem vagyok elég élelmes. Később természetesen megdicsértek az óvatosságom miatt.

– Azt gondoltam, hogy azt kérte, valaki írjon róla regényt, örökítse meg őt.

– Nem, erről nem volt szó. Azon kívül, hogy valamiféle megszállottságot fedeztem fel benne, velünk rendkívül tisztességes volt, csak egyszerűen nem mertük felvállalni a vele való együttműködést.

– No és még nem beszélgettünk a televíziós ténykedéséről...

– Amikor 1990 januárjában elvállaltam, hogy A Hét főszerkesztője legyek, azt mondtam a barátaimnak: ez életem utolsó kalandja. Utána kiderült, hogy mégsem ez volt az utolsó. A kihívások sora még nem ért véget. 1998-ban hosszas viták és cirkuszok után megszületett a hazai médiatörvény, és ennek alapján a Román Televíziót is átszervezték, hogy beilleszkedjen a megfelelő demokratikus hazai jogrendbe. Azelőtt az állami televízió elnökét mindig a kormány nevezte ki. Az új médiatörvény szerint az intézményt egy igazgatótanács vezeti, amelyet a Parlament választ meg, az elnököt szintén a Parlamentnek kell kijelölnie, és a tagokat a parlamenti pártok javasolják – a szakemberek köréből. A pártok parlamenti arányuknak megfelelően jelölhetnek tagokat a tanácsba. Ez a rendszer sokfele, például a BBC-nél is működik. Csakhogy ott valamivel régebbi a demokrácia, mint Romániában. A BBC-nél kormányzó tanácsnak nevezik a vezetőszervet, és úgy zajlik le a tagok megválasztása, hogy a pártok igyekeznek minél jelentősebb szakembert delegálni a maguk nevében, és a pártra nézve megtisztelő az, ha az illető elvállalja a tisztséget. Nálunk a pártok politikusokat jelöltek. Végül 1998-ban megalakult az első igazgatótanács. Rögtön meg kellett volna választani az elnököt is. Ám ez nem ment könnyen. Minden párt saját magának akarta megszerezni az elnöki tisztséget. Amikor már úgy nézett ki, hogy semmilyen megoldás nem körvonalazódik a román pártok között a kiegyezésre, végül kompromisszumos megoldás született: engem jelöltek az elnöki tisztségre, kihasználva azt, miszerint a törvényben volt egy olyan kitétel, hogy ha a megválasztott elnök valamiért akadályozva van, akkor a funkcióját átveheti a testület legidősebb tagja. Persze a törvény nem arra a helyzetre utalt ezzel a paragrafussal, hogy a testület képtelen elnököt választani, de végül mégis ennek alapján lettem én az elnök. Annak, hogy elfogadtak, több oka volt. Például az, hogy a legkevésbé sem tartottak a többiek attól, miszerint egy RMDSZ-t képviselő tévéelnök kiépíti az intézményben a maga hadiállásait. Gondolták: ha szükséges, akkor majd félreállítanak. Magyarán: tőlem féltek a legkevésbé. Így a saját magam számára is teljesen váratlan módon a Román Televízió elnöke lettem, amely több mint háromezer munkatárssal rendelkezik, és talán mondanom sem kell, hogy a politikai harcok egyik jelentős küzdőtere volt és maradt.

– Ez az elnöki kinevezés, a funkció, a munkakör azzal járt, hogy a nap nyolc vagy még több órájában effektív irányítania kellett a televízió munkáját?

– A kezdet kezdetén, amikor nagy nyomásra elvállaltam a tisztség betöltését, akkor még azt mondtam: ezt tekintsék úgy, hogy ideiglenesen vállalom a vezetést, amíg valaki másban meg tudnak egyezni. Ekkor még bizonyos mértékig kívülről figyeltem a dolgok menetét. De később igencsak át kellett fogni az egész intézmény irányítását.

– És ez meddig tartott?

– Összesen öt hónapig voltam elnök. De utána kilenc évig benne maradtam az igazgatótanácsban, és ott is megvolt a konkrét szerepem, feladatköröm: a nemzetiségi adásokkal, a területi stúdiókkal és még egy sor más kérdéskörrel foglalkoztam. Tehát ez is egy folyamatos munka volt, de nem dőlt össze a világ, ha nem mentem be minden reggel egy adott órára, és nem ültem ott éjfélig. A periódus utolsó szakaszában, amikor már Marosvásárhelyről ingáztam, hétfőtől csütörtök estig dolgoztam Bukarestben. Annál is nehezebb volt számomra ezt a feladatkört ellátni, mert nem műsorokat kellett készítenem, amit ugye korábban is megtettem, ehhez lett volna némi tapasztalatom, hanem adminisztratív, műsorpolitikai, gazdasági, anyagi problémákkal kellett foglalkoznom. Ma is végigfut a hideg a hátamon, ha eszembe jut, hogy miután beiktattak, másnap hozták az első papírt, amit alá kellett írnom, és az 450 ezer dollárról szólt. Lehengerlő volt számomra az összeg nagysága. Aztán írtam alá nagyobb tételeket is, de az első volt a legijesztőbb. Különben amikor átvettem a vezetést, a televízió teljes mértékben el volt adósodva. Majdnem 400 millió dollár adóssága volt. Egy csomó olyan dologgal találtam szemben magamat, amiről addig halvány fogalmam sem volt. Viszont meg kell mondanom, hogy amikor átvettem az elnökséget, sokan fellélegeztek. Mert ami azelőtt zajlott, az káoszközeli állapot volt. Szinte havonta változott a vezetőség. A legtöbben azt remélték, hogy egy nyugodtabb korszak következik az életükben. Világos, hogy én egy teljesen más kultúrkörből érkeztem a zömében temperamentumos bukarestiekből álló csapat élére. Arra a megkavart, szédült, hisztérikus légkörre, ami ott uralkodott, némileg megnyugtatóan hatott az én mérsékelt, kiegyensúlyozott stílusom. Emiatt sok mindent el tudtam érni. Amikor közeledett annak az időszaknak a vége, ameddig vállaltam az elnökséget, kezdtek meggyőzni, hogy továbbra is maradjak az intézmény élén. De ezt kategorikusan visszautasítottam. Természetesen nem mindenki tapsikolt annak, hogy én igazgatom a televíziót, például szálka voltam a Nagy-Románia Párt szemében. A párt lapjában hetente jelentek meg ellenem intézett támadások. Bent, a televízióban is támadtak az embereik. De rajtuk kívül nagyon sok munkatárs részéről megértést tapasztaltam. Érdekes módon nagyon sok tévés alkalmazottról hirtelen kiderült, hogy beszélnek magyarul. Elmondták nekem, hogy a családjukban vannak magyarok, így normális, hogy ők is ismerik a nyelvet. El kell mondanom, hogy összesen három elnökhelyettesi funkció létezett. Az egyiket egy kiváló mérnök, Postelnicu töltötte be, aki évtizedek óta a televízió munkatársa, elsősorban rá alapoztam. Remekül érti az egész munkafolyamatot, tisztességes ember, jó barátságba keveredtünk. A másik egy hölgy volt, aki a pénzügyekhez értett, nem sokkal korábban vitte oda az egyik elődöm. Azelőtt egy nagy kereskedelmi vállalat igazgatója volt. Azt, hogy a pénzügyeket sikerült viszonylag rendbe hoznom, neki köszönhettem. A harmadik helyettes posztra Cristian Ţopescut neveztem ki. Ez a lépésem igencsak megerősítette a tekintélyemet, mert őt mindenki tisztelte, no és ez kizárólag az én döntésem volt. Később olyan munkatársakat is visszahívtam, akiket korábban különböző okokból eltávolítottak a televízióból, például Titus Munteanut, aki kiválóan értett a szórakoztató műsorok rendezéséhez.

– Szóval ez volt az utolsó kaland. Most mire készül? Netán a visszaemlékezéseit írja, szerkeszti?

– Szeretnék bizonyos dolgokat lejegyezni, megírni, de ez nem összefüggő önéletrajz vagy emlékirat lenne. Ilyesmire nem készülök. Szeretném azonban felidézni, emlékezve és elemezve, életem néhány olyan mozzanatát, amelyek talán segítenek árnyaltabban megérteni történelmi és szellemi összefüggéseket.