Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
2017 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaFerenczes István


„Fejben mindig is szabadnak éreztem magam”

– Lövétei Lázár László beszélgetése a 70 éves Ferenczes Istvánnal –

– Veszedelmekről álmodom címmel, több részletben jelent meg a Kortárs folyóirat legutóbbi két évfolyamában Ferenczes István főmű-gyanús, dokumentumokkal sűrűn illusztrált családregényének első három fejezete. A Ferenczes-írásokat ismerők tudják, hogy (Aranyt idézve) „Mindig marad – ha a fejére áll is – / Őnála valami vaskos, reális”. A Perka Mihály balladája című riport-novellában a szabófalvi történelemtanár a következőt mondja: „A történelmi tények, az írott dokumentumok megmaradnak, se elhallgatni, se lehazudni őket nem lehet”, de – gondolom – egy ilyen közhelyszerű igazságért nem kellett Ferenczes Istvánnak az északi csángókig utaznia. Honnan tehát ez különös vonzódás a dokumentumokhoz? Kérdezem ezt annak fényében is, hogy a Ferencz Salamon István Imréhez kapcsolódó első dokumentum (a születési bizonyítvány) valótlanságot tartalmaz…

– Tehát a dokumentumokban sem lehet száz százalékig megbízni... Csak ismételni tudom magamat: valójában a nevem napján, Karácsony másodnapján születtem, de a következő év, 1945 első napjára anyakönyveztek. Immár sohasem tudom kideríteni, miért. Talán a háborúvégi zűrzavaros idők miatt történhetett, de számomra szimpatikusabb azt hinni, hogy apám és drága Laci nagytata az első fiúunoka fölötti örömükben többnapos úrimurit rendeztek tiszteletemre, aki ott bömböltem a kocsma mögötti albérletben. Gondolom, csapra vertek legalább egy boroshordót. Talán ennyit megérdemeltem... Talán akkor rögzítődött génjeimbe az ünneplésektől való irtózás.
Rátérve a kérdés lényegére, egyértelmű, hogy az ember nem tud átlépni saját árnyékán, nem tudja lenullázni azokat a bőrét égető történelmi adottságokat, amelyekbe beleszületett. A világégés utáni „szép, új világ” pedig oly bőven termelte a traumákat, hogy nem lehetett szublimálni, felülemelkedni a valón. Tudom, jobb lett volna elvonatkoztatni tőle, lecsupaszítani csontig, s valamiféle éteri, szürreális magasságba emelkedni, nagyon-nagyon felülről nézni és újrateremteni – bár az irodalomban – a világot, például ahogy Kafka, Joyce vagy Bodor Ádám tette. De hát úgy tűnik, a sorsom nem erre predesztinált. Egyértelmű, hogy amikor (elég hirtelen) arról döntöttem, hogy író leszek, akkor a két háború közötti népi írók, illetve az Erdélyi Fiatalok fele fordultam, a falukutatók irányába. Aztán újságíróskodásom első évei meggyőztek, hogy helyesen döntöttem. Illyés Gyula Puszták népe, Nagy Lajos Kiskunhalom, Veres Péter Gyepsor, Bözödi György Székely bánja, Balázs Ferenc A rög alatt, Féja Géza Viharsarok, Szabó Zoltán A tardi helyzet, Tamási Áron Bajlátott szülőföld című munkái jobban érdekeltek, mint az irodalom- vagy költészetelméleti munkák. Kora eszmélésemtől fogva volt bennem valami plebejusi indulat, az elesettek, a szenvedők, meghurcoltak, a kicsik felé hajló empátia. Azt hiszem, rájuk néztem igazán fel. Talán helyesen választottam ezt az irányt, persze, akkori munkahelyemen, a megyei lapnál, a Hargita szerkesztőségében az akkori főszerkesztő, Albert Antal irányából is jött az ösztönzés a szociografikus újságírás művelésére. És erről győzött meg utóbbi éveim egyik legizgalmasabb olvasmányélménye is, amelyet a kérdezőnek köszönhetek, ő adta a kezembe Csehov Szahalin című munkáját. Én minden újságíróiskolában kötelező módon ezzel a Csehov-könyvvel kezdeném az oktatást. Döbbenetes, ahogy ez a harmincéves, már tüdőbeteg író elutazik a száműzöttek távoli Szahalin-szigetére, és képes egyenként bejárni minden katorgát, leírni, statisztikákat készíteni és a világ elé tárni a cári birodalomnak ezt az embertelen szögletét. Ezek voltak az én pályakezdésemnek az igazi utazásai...

– Az északi csángókat említettem az imént… Töredelmesen bevallom, hogy én alig öt napja voltam először (akkor is csak sofőri minőségben) a moldvai csángóknál, egészen pontosan: Pusztinában. Ferenczes bezzeg csángó-szakértőnek számít – talán ezért is vállalta olyan nyugodt lelkiismerettel a sepsiszentgyörgyi Csángó Újság utódjának, a Moldvai Magyarságnak a kiadását-szerkesztését. 17 éve dolgozunk együtt, tehát tudom, hogy érettségi után a Gyimesekben tanítóskodott, de vajon Ferenczes István csángó-rajongásának van-e köze ahhoz, hogy édesapjának éppen Moldvában sikerült átvészelni a „száműzetés” éveit? Vagy nekünk, erdélyi magyaroknak családi vonatkozások nélkül is „illik” érdeklődéssel fordulni a veszélyeztetett kultúrák felé? Egyáltalán: hány évig kell valakinek visszajárni Moldvába ahhoz, hogy megírjon egy olyan szürrealista prózaverset, mint amilyen a Jánó Ilona pokolra száll című „riport-novella”?

– Nem vagyok „csángó-szakértő”! Ha az lennék, túl sokan volnánk. Valójában édesapámtól hallottam róluk először, de moldvai csángó lehetett – Szerbekről?, Degettesről? – az szekértengely-kenőcsöt forgalmazó degenyeg-árus is, aki időközönként egyes lovával megjelent falunk között, s „Deginyeget vegyanak!” felkiáltással adta tudtára a gazdáknak, hogy megérkezett. Az igazi szembesülés a csángókkal gyimesi helyettes tanárkodásom idején történt. Hidegségen együtt tanítottam a székelyudvarhelyi tanítóképző két, utolsó éves gyakornokával, a középloki Bodor Dezsővel és a forrófalvi Farczádi Jenővel. Kétszer vagy háromszor Jenőkét meglátogatta az édesanyja, ő volt az első moldvai csángó asszony, akit népviseletben láttam, aki olyan ízesen beszélt magyarul, hogy gyönyörűség volt hallgatni, talán románul sem tudott. Farczádival azután sem találkoztam, de hallottam, hogy a belügy alkalmazottja lett. Aztán amikor a Falvak Népéhez kerültem, kezdtem Moldvába járni. Szolgálati feladat volt ez, főképp az élenjáró téeszekbe irányítottak, így jutottam el néhány csángó faluba is. Jó volt közöttük elvegyülni, inni savanyú boraikat, időnként szembesülni a szinte középkori állapotokkal. Sokat jegyzeteltem, de akkor nem sok remény volt ezeknek az emberi élményeknek a megírására, illetve közlésére. Inkább nem írtam meg, maradtak a jegyzetfüzetekbe zárva.
Bizonyára az elesettek, az elnyomott kisebb testvérek iránti empátiám vitt feléjük, de ahogyan kezdtem megismerni a kisebbségekről szóló szakirodalmat, a magunk, az erdélyi magyarság helyzetét, a moldvai magyarok sorsában egyfajta előképét láttam (s ha nagyon pesszimista vagyok, ma is így látom!) a mi jövendőbeli sorsunknak. Bár el kell mondanom, hogy a moldvai magyarság eddigi megmaradását egyfajta csodának tartom. Az újkorral kezdődően szinte minden – állam, egyház, többségiek – ellenük dolgozott, mégis egy 40-50 000 lelket számláló közösség még úgy-ahogy beszél az anyanyelvén, s ha magyarnak nem is, de identitásában, a románságtól jól elhatárolhatóan, római katolikusnak vallja magát. Ezek a tapasztalatok vettek rá, hogy 2000-től felvállaljuk a Moldvai Magyarság kiadását és szerkesztését és más csángó ügyeket. Igennel válaszolhatok tehát a kérdésre, hogy igenis, családi vonatkozások nélkül is „illik”, sőt, nemcsak illik, hanem kutya kötelességünk felvállalni a veszélyeztetett kultúrák védelmét. Illő és üdvös. De mi adtuk ki Iancu Laura és Gábor Felicia első köteteit is, két moldvai magyar írót adtunk a magyar irodalomnak, talán erre vagyok a legbüszkébb. Ennyit az én „csángó-szakértésemről”. Tudat alatt viszont lehet, hogy bujdosó apám moldvai nyomait kerestem, amikor Comăneşti vagy Moineşti piacain ámbolyogtam. Miért bujdosott? 1952 augusztusában egy este a kocsmában rákérdezett a kocsmárosra, hogy miért nem veszik le a falról a vén gazember ábrázatját, hiszen azt beszélik, hogy megdöglött. Az ábrázat a Sztáliné volt. Másnap jött utána a fekete autó, a néptanács takarítónője felszaladt a falu felső felébe, Imre érted jöttek, mondta, apám pedig nagyon félt tőlük, fogott a kezébe egy botot, s irány az erdő, a Csíki-havasok. Ez idő alatt lettünk egy hektár nyolcvan áras kulákok. Bujdosása számunkra mérhetetlenül hosszúnak, éveknek tűnt, holott a generalisszimusz 1953 márciusában bekövetkezett halála után, titokban, lassacskán kezdett hazajárni. Aztán elaludt az egész ügy, ekként talán „átúszta” a Duna-csatornát.

– Érettségi után tehát a Gyimesekben, az érettségi viszont Lugoson… Nagyon élesen emlékszem a 100. Székelyföld lugosi bemutatójára 2006 elején. Szomorú, szürke város volt Lugos, de a középiskolás Ferencz S. István talán még látta a város napos oldalát – annak ellenére is, hogy a tanároknak szinte sikerült megutáltatni a kulákcsemetével az… irodalmat!

– Tessék elképzelni egy 13 éves, falun felnőtt székely gyermeket, akit a csíkszeredai állomáson feltesznek a gőzösre, s aki egy éjszaka és egy nap, közel ötszáz km-es utazás után megérkezik egy idegen városba felvételizni. És ráadásul románul sem tud. Igen, a dél-erdélyi, akkor még létező magyar középiskolákat magamfajta, osztályidegen elemekkel töltötték fel, mert az ottani magyarok inkább adták szakiskolába, inasnak, iparosnak a gyermekeiket. A mi osztályunknak a fele székely volt. Nem kívánom senkinek az első évet, különösen a decemberi vakációig tartó négy hónapot. A bentlakásban a szekrények mögé bújva, szepegve olvastuk az otthonról érkező leveleket. Azt hiszem, akkor kövesedett belém, egy életre szólóan, a honvágy, s iskoláim elvégzése után hazakerülve ezért nem akartam soha elhagyni kishazámat, Csíkot. A hatvanas években Lugos tündéri város volt. Sokak szerint a monarchia modellértékű városa. A három nemzetiség – a román, a német és a magyar – a békebeli időkben, de talán a mi ottlétünk idején is még valamennyire beszélte egymás nyelvét. A város és környéke a zordon csíki világgal szemben mediterrán tájnak számított. Az iskolával sem volt különösebb baj, hiszen a Lugosi 3-as számú Magyar Középiskola, amely az orsolyák államosított zárdájában működött, fiatal és lelkes tanári kara jóvoltából, minden hiány ellenére, mindent megtett értünk, együtt lélegzett diák és tanár, gyönyörű közösséget alkottunk. És ott volt az apácák ragyogó könyvtára. Mint az őrült szabadultam a könyveire, olvastam reggel, nappal, éjszaka (a pokróc alatt zseblámpa fényénél). „Háromnapos királyságunk” azonban csak egy évig tartott. Amikor 1959 őszén visszamentünk kilencedik osztályba, azzal fogadtak, hogy egyesítettek! A nagyobbik román líceumot összevonták a német és magyar középiskolával. Így kerültünk át a Temes partján álló román líceumba (nota bene: 1918 előtt állami magyar középiskola volt), a két román és a német osztály mellé. Ez már nem az az iskola volt, itt már idegeneknek éreztük magunkat, s tanáraink életkedve is mintha hirtelen megfakult volna. Igazából akkor fel sem tudtuk fogni, hogy mi történt, később, jóval később „világosult fel az elménk”. Ahogy haladtunk az érettségi felé, egyre duhajabbak lettünk. Hiába olvastam nagyon sok irodalmat, magát a magyar nyelv órákat, illetve azt az anyagot, amit nekünk tanítottak, nem lehetett szeretni. Hogy a fenébe lehetett volna megszeretni Nagy István A legmagasabb hőfokon, Asztalos István Szél fúvatlan nem indul című regényeit, vagy az olyan verseket, mint amilyen az Egy fölműves társulása Létay Lajostól, vagy a Hősnél többek Horváth Imrétől? De József Attila sem férkőzött közel a szívünkhöz a Döntsd a tőkéttel, és Ady sem a Proletár fiú versével. Kemény proletkult volt. Ha valamit nagyon szerettem ezekben az években, az a kémia és a biológia volt, innen eredeztethető – most így utólag – furcsának tűnő pályaválasztásom. Az iskolaegyesítés annyira megkoptatta tanáraink lelkesedését, hogy magáról a városról, annak magyar vonatkozású múltjáról szinte semmit sem adtak át nekünk. A lugosi magyar múltról való tudásom utólagos. Azaz nem Lugoson tudtam meg, hogy itt élt a két háború között Jakabffy Elemér és szerkesztette a Magyar Kisebbséget. Vagy hogy itt töltötte gyermekkorát Teller Ede, itt született Lugosi Béla filmsztár, a Drakula első alakítója. Az itteni ifjúkori emlékeit írta meg Szántó György Csőd című nagyregényében... Sok hiányát felsorolhatnám én a középiskolai éveknek, például ma sem értem, hogy miért kínoztak a franciával, amikor a bentlakásban együtt laktunk a sváb fiúkkal, akikkel már gagyogtunk németül, s ha annyi némettel gyötörtök volna, mint franciával, ma legalább középszinten bírnám a németet. Mindezek ellenére szép volt az a négy év, nekem külön azért is, mert legalább havonta meglátogathattam az Arad melletti Majláthfalván lelkészkedő nagybátyámat, akitől vakációim alatt rengeteget tanultam, például egészen hosszú részleteket szavalt a Toldiból... Lugoson, akarva akaratlanul, önállóságra nevelődtünk, megtanultunk saját lábunkon megállni, túlélni a leglehetetlenebbnek tűnő vészhelyzeteket is. Lábjegyzetként még csak annyit, hogy az egyház visszakapta azt a zárdaépületet, elméletileg lehetne magyar vagy német középiskolát teremteni benne, de már nincs kinek. Ottani osztálytársaim gyermekei már csak nevük szerint magyarok. Vö.: csángók.

– Indián a Hargitán című vallomásában, a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje kapcsán, „elsivárult, kipusztított, reménytelen, szegénységes, utódtalan, kiégett hétköznapokról”, a Fotóalbum 1989-ben pedig „pusztító, ordas magányról” beszél. Obligát kérdés: mi a helyzet a kettősfeles Forrás-nemzedékkel? Hiszen ha lettek volna nemzedéktársak, talán nem magányosodik el ennyire az ember, éljen bár az irodalmi központoktól távol, Csíkszeredában. Mennyire fogadta be például a kolozsvári Gaál Gábor Kör bölcsésztársadalma a verselgető biológia szakos hallgatót?

– Hát nem nagyon. Talán az idő rövidsége miatt sem, ugyanis én mindössze másfél évig jártam a Gaál Gábor Körbe. Akkorra Király Laciék, Farkas Árpiék már kivonultak Kolozsvárról. És akkori verseim nem is voltak odafigyelésre méltó versek. Amikor a biológiára mentem, eszem ágában sem volt, hogy az irodalom felé forduljak. Aztán időközben történt valami, rádöbbentem végzetesen kiszolgáltatott kisebbségi helyzetünkre. Az évre pontosan nem emlékszem, de a hatvanas évek közepe után egy január 24-i, a fejedelemségek egyesülésének ünnepén Kolozsváron olyan történt, mint addig soha, a város román egyetemistáiból kitört a hazafi, a főtéren randalíroztak, felmásztak a Mátyás-szoborra, éltették az egyesülést, énekelték a hórát, amelyben olyan szövegrész is van, hogy vesszenek az ellenségek az országból. Erősen rosszul éreztük magunkat akkor. De visszatérve az irodalmi körre, talán kétszer olvastam fel ott, mondtak ezt-azt, de olyan se nem hideget, se nem meleget. Azért szerencsém is volt. Az egyik ülés végén odajött Csiki Laci, s elhívott a szokásos kocsmázásra. Ő mondta el őszintén a véleményét, s felhívta a figyelmemet, hogy a költészet mesterség is, amit meg kell tanulni, s hogy nem lehet egy seggel két lovat megülni, döntsem el, mi akarok lenni, mert ha író, akkor az utolsó csepp vérig kell menni. Véle és Kenéz Ferivel jártunk össze egy-egy kávéházi trécselésre. Mindkettejüknek sokat köszönhetek. Az egyik köri ülést végigülte Márki Zoltán, az Utunk versrovatának akkori szerkesztője. Pechemre a végén odajött, és kérte, hogy vigyek neki verset. Két hét teltén nagy nehezen, izzadva, pirulva, botladozva csak bekopogtattam az Utunkhoz, borzalmas helyzet volt, dadogni is alig tudtam. Márki kérdezett ezt-azt, s elvette a kézirataimat. Meglepetésemre 1967 februárjában egyet leközölt belőlük. Eluralkodott rajtam az eufória, szinte győztesnek éreztem magamat, boldogan jöttem haza a félévi vakációra, azzal, hogy megmutathatom édesapámnak az első versemet. Beteg volt, ágyban feküdt. Felült, elolvasta, megcsóválta a fejét, nem mondott semmit, nem volt neki jó véleménye az akkori írástudókról... Eltelt a két hét szünidő, rossz sejtelmekkel indultam vissza Kolozsvárra. Betegeskedett ő máskor is, most sem tűnt végzetesnek. Egy hét múlva jött a távirat, hogy meghalt édesapám. A következő két napból szinte semmire sem emlékszem. A temetés után, március elején utaztam vissza, tulajdonképpen ekkor döntöttem el végképp, hogy az irodalom fele fordulok az utolsó vércseppig... Az csoda, hogy le tudtam államvizsgázni, azt hiszem, a tehetetlenségi erő vitt át, a felgyűlt tudás, hiszen addig jól tanultam, végig ösztöndíjas voltam. Március végén újabb távirat: meghalt Nagybátyád, menj utána s hozd haza eltemetni. A kétségbeesésnek újabb lázai jöttek el értem.
Egy évig szülőfalumban tanítottam. Muszáj volt hazajönni, hisz ott állt a félig lebontott régi ház és az újnak az előző évben kirakott alapjai. Szegény édesanyámat sajnáltam, fel kellett építeni a házat, szerencsénk volt apám egykori munkatársaival, emberfeletti munkával télre már az új házban laktunk. Jött aztán a megyésítés, 1968 nyarától a megyei laphoz kerültem. A Hargita, eltérően a szentgyörgyi Megyei Tükörtől, napilap volt, nagyobb volt a hajtás, jöttek, mentek az emberek, nagy volt a fluktuáció. Ide is sok tehetséges fiatal került, de valahogyan nem tudott kialakulni olyan alkotói közösség, mint a Tükörnél. Itt nem állt össze valamiféle nemzedék. Én pedig nagyon vágytam a „nyáj melegére”. ’72-ben megjelent a Forrás-kötetem, közben megnősültem, Szentimréről ingáztam, aztán ’74-ben elvittek katonának, a következő év májusában, racionalizálás fedőnév alatt, a Hargita is hetilap lett. Amikor felolvasták az új struktúra szerint a munkatársak névsorát, én nem voltam rajta. Pár évvel ezelőtt kézhez vehettem a szekus megfigyelési dossziém egy részét. Semmin sem csodálkozom. Az lett volna a csoda, ha nem rúgnak ki. Akkor nagyon fájt a dolog, az erdélyi magyarság elleni újabb merényletnek tartottam az egész ügyet. Nagy nehezen munkát találtam az Agronómus Háznál. Ez az az időszak, amikor szinte teljesen elszakadtam az írótársadalomtól. Nagy ritkán le-leruccantam Szentgyörgyre a fiúkhoz, Farkas Árpihoz, Bogdánhoz, jó barátok lettünk-vagyunk, de nem lettem mégsem második Forrás-nemzedék. Különben ez nem fontos, száz év múlva a fenét sem fogja érdekelni a nemzedékesdi. Minden íróember magányos ordas, autodidakta, nem kérte fel senki rá, hogy író legyen, hát akkor viselje a következményeit. A „pusztító, ordas magányt” meg a többit... Az alkotáshoz viszont nagyon kell a magány, a teremtő magány. Ezeknek az években – a nyolcvanasokra gondolok – írtam meg szerintem a legjobb könyveimet. A diktatúrát pedig ott egye a fene, elmúlt, összeomlott, mint minden embertelen hatalom.

– Újságíróskodás tehát a Hargitánál, majd a Falvak Dolgozó Népénél… Egyik dédelgetett tervem, hogy bejárom a Székelyföld falvait, és komoly riportokban számolok be szűkebb pátriánk mai állapotáról. Ha tehát irigylek valamit Ferenczestől, akkor az a terepismerete, az ti., hogy neki sikerült eljutni a Székelyföld utolsó zsákfalujába is. Hol vannak a székelyhoni utazásokról tudósító újságcikkek? Mert kötetben csak a Maniu-gárda csíki és gyergyói garázdálkodásáról szóló riportokat olvashatjuk…

– Nem kell mindent megírni, leközölni és főleg mindenből könyvet szerkeszteni. Mondom én most, amikor a könyvpiac a béka feneke alatt van. A napilap, az újság egy-két napra szóló műfaj, utána legjobb esetben „tűzcsiholó” lészen belőle. Valóban bejártam a Székelyföldet, ez egy nagy ajándéka a sorsnak. Moldvai utazásaimból is kikerekedne egy könyvre való. De különösen most, amikor a nyomtatott könyv válságát éljük, egyáltalán nem kerget a vágy, hogy nevemet eggyel több könyv borítóján viszontlássam. A megírt, s újságokban, folyóiratokban leközölt vagy le nem közölt riportjaim kéziratainak másodpéldányai egy tulipános láda mélyén várják, hogy majd valaki felfedezze, esetleg kiadja. Megjegyzem, azért gépeltem én indigóval hajdanán a riportjaimat, hogy majdan kitessék a megjelent s a megírt szöveg közötti különbség. A Falvak Népénél volt egy soha nem szeretett szerkesztőségi titkár, aki követelte, szerkesztőségi értekezleteken hisztizett, hogy igenis tessék beírni a szövegekbe N. C. elvtárs értékes, előremutató, zseniális gondolatait. Én nem írtam soha be, ő sem, leginkább húzott, ha számára nem tűnt elég virányosnak a riport, s legfennebb mottóként biggyesztett oda egy-egy N.C.-mondatot. Azon ritka emberek egyike volt, akinek túlbuzgóságát nem nagyon tudtam megbocsátani.

– Nagyon fiatal voltam még, ezért csak halványan emlékszem arra, amikor Bartha Levente „előadóművész” a székelyudvarhelyi Dr. Petru Groza Líceum bentlakásának dísztermében haknizott Ferenczes István Ki virággal megveretett és Király László Amikor pipacsok voltatok című kötetéből válogatott műsorával. Az újságíróskodás mellett-közben tehát íródtak a versek is, 1988-ban például a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötet is megjelent, ami szerintem – a Minerálnájá pesznyá mellett – a legjobb Ferenczes-verseskötetnek számít. Nemrég tucatnyi komparatisztika szakos kolozsvári egyetemista látogatott el a Székelyföld szerkesztőségébe Egyed Emese tanárnő vezényletével; egyszer talán eljön annak is az ideje, hogy együtt elemzik majd a Megőszülsz, mint a fenyvesek keserű szójátékait, mondjuk, Parti Nagy Lajos szószilánkjaival és Şerban Foarţă szócsavarintásaival, bizonyítandó újfent, hogy vidéki elszigeteltségben is lehet „szinkronúszni” a legújabb irodalmi törekvésekkel…

– Ó, nem! Nem így működtek akkor a dolgok! Akkor az ember már annak is örvendett, ha az anyaországból ideutazó barátai elhozták ajándékba az akkori, mára már klasszikusnak számító nagy magyar költők, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Nagy László, Csanádi Imre, Kormos István egy-egy verskötetét. Nem volt, nem volt ahonnan teljes rálátásunk legyen az akkori magyarországi irodalomra. Fizikai, szellemi létünk, anyanyelvünk fenyegetettsége kényszerített ezekre a nyelvi ördögűzésekre, szófacsarintásokra. Lássuk, Uram, mire megyünk, meddig lehet lenullázni a nyelvet?! Tudat alatt, meglehet, azért kanyarodtam erre az „avantgardos”, szétzilálodó költészet felé, mert arra gondoltam, hogy átverem velük a cenzorokat, hogy nem fogják érteni. Botorság volt ezt hinni, nagyon is jól értették. Ezek voltak azok az idők, amikor már a neveket, helységneveinket sem lehetett magyarul leírni. Második gyermekverskönyvem kiadása előtt, már a kötet nyomdába adása előtt jött az ukáz, hogy ki kell cserélni, át kell írni a helyneveket. Elég hosszasan dolgoztam rajta, mindenféle ártifíciumokat kitaláltam, hogy mentsem a menthetőt, megpróbáltam olyan magyar helyneveket kitalálni, amelyeknek nincsen román megfelelője (pl.: Sáromberke helyett Járomberét írtam), magyarán a „Nincsen rózsa Teiuş nélkül” morbid helyzetét éltük át. Az említett Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötetem is már nyomdakész állapotban volt, amikor a kötet szerkesztője, Egyed Péter telefonált, hogy azonnal menjek fel Kolozsvárra, mert baj van. Az jött utasításba, hogy ki kell irtani a szövegekből minden olyan szót, metaforát, hasonlatot, amely az Istennel, a kereszttel, az égivel, mennyeivel, szóval: a transzcendens világgal kapcsolatos, s amely tehát megmerényli a dialektikus materializmust. Elkáromkodtam magamat, s azt mondtam Péternek, hogy nem. Ott egye a fene az egészet, maradjon el a könyv kiadása, egyszer majd eljön az ideje. Elmentünk a Szentegyház utcába egy árnyas nyári kertbe, Péter hozta a kéziratot, kezdte lapozni, mondott egy-két ötletet, hogy mit mire lehetne cserélni, átírni. De én nem és nem. Egy kicsit megzsibbadtunk. Aztán hazamentünk hozzá, másnap reggel mégiscsak rábólintottam, ő bezárt a lakásába, három napig dolgoztam a kéziraton, némely esetben jobb is lett a szöveg az eredetinél. Tehát nincs szó semmifajta „szinkronúszás”-ról. Tulajdonképpen a „muszáj”, létünknek röhejesen abszurd, embertelen volta térített erre a szárnyvonalra. Parti Nagyék költészetével a ’90-es években szembesültem. Vénülő fejjel most már nyugodtan mondhatom, hogy egy írónak, költőnek mindent ki kell próbálni, „pokolra kell menni”. Ugyanis a tét nem más, mint a szabadság maga. Dühönghetett a diktatúra, az elnyomó hatalom, én az irodalom, a költészet által fejben mindig is szabadnak éreztem magam. Tudniillik az író olyan nyelvi eszközöket birtokol – ugyan sohasem tökéletesen –, mint például a metafora, amelyekkel a hatalom nem tud mit kezdeni. Az embert mint élőlényt megsemmisítheti, de a metaforát, a vérző mondatot, a verset semmiféle tiltással, embargóval, még könyvmáglyákkal sem tudja kiirtani.

– A Székely Könyvtár sorozat 30. köteteként jelent meg Ferenczes István Válogatott versek című könyve. Ennek a könyvnek az anyagát én válogattam-szerkesztettem. Nem fogok azzal takarózni, hogy minden válogatás szubjektív, tehát nem kérdezem meg, hogy mennyire elégedett Ferenczes a válogatással, inkább azt kérdezném, hogy melyik vers beválogatásának örül a legjobban, illetve melyik vers kimaradását fájlalja leginkább? Kimaradt például egy olyan fontos Ferenczes-vers, mint A diktatúra közhelyei…

– Ne beszéljünk félre! A válogatással nagyon elégedett vagyok. Én elfogultságaimmal, preferenciáimmal nem tudtam volna egy ilyen, egységesnek tűnő, biztos vonalvezetésű kötetet összehozni. Meglepett, hogy a Forrás-kötetemből is beválogatott számomra már feledésbe merült verseket. Különösön a Szaggatott litániának örvendtem, amelyet abban az időben nem tartottam a csúcsnak. Örvendek, hogy egy kívülálló meglátta benne... mit tudom én, mit. Igaz, annak idején Székely János úrnak is tetszett az a poéma. A diktatúra közhelyeit én sem válogattam volna be, ti. az nem egy kész, verstanilag alaposan megmunkált, hanem csak alkalmi vers, ami azért híresült el, mert 1989-ben kéziratos formában kézről kézre terjedt, s egy ilyen, nem tudom, hány átmásolás utáni példányt adtak a kezembe 1989. december 22-én Csíkszereda főterén, aznap aztán legalább háromszor fel kellett olvasnom a tömegnek. Ha ismertem volna Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét, bizonyára meg sem írtam volna. Dehát... Nem fájlalom egyetlen vers kimaradását sem, egyszer majd ha kedvem lesz, a Válogatott versek mellé csatolok egy verslistát azoknak a verseknek a címével, amelyeknek föltétlenül benne kellene lenniük egy majdani, vaskosabb Válogatott…-ban. Összest, összegyűjtött verseket soha, sehol, holtom után sem akarok. Ez követelés, ha úgy tetszik: végakarat!

– Soha nem említettem, de irodalmárkodásom egyik első darabja (1991-ben) egy recenzió volt Ferenczes István Indián a Hargitán című gyermekverskötetéről. Fogalmam sincs, milyen lehetett az a recenzió, az viszont tény, hogy nem jelent meg, annak ellenére sem, hogy a Látó szerkesztősége elfogadta közlésre. Így, utólag azért kíváncsi lennék, hogy a kezdő recenzensnek feltűnt-e az, amiről maga Ferenczes a következőket mondja már említett, Indián a Hargitán című vallomásában: „a gyermekekhez derűsen kellene szólni, a harmóniának olyan csodáját kellene megvalósítani, amilyet csak a derűs, weöresi életmű tudott felmutatni. Dehát egy »indiánnak«, bármennyire is mitizálódik a sorsa, élményvilága csakis diszharmonikus lehet”…

– Ezt nem tudhatom. Most is vallom az idézetteket. Ha emlékezetem nem csal, az írás azzal kezdődik, hogy felelevenítem, miként szólítottak fel a kicsi szöszkék (neveket nem mondok) akkor, amikor minden este elvették a villanyt, fűtés sem volt a tömbházakban, de még a gyertyával is spórolni kellett – szóval azt kérték, hogy mondjak mesét, verset, vagy énekeljünk. Gondolom, olyan félelmek ébredtek bennük azokban az időkben, mint Kányádi Fától fáigjában az éjszakai sötét erdőben lovait kereső kisfiúban. Bár diszharmonikus volt az életünk, azért megpróbáltam derűsen fordulni a gyermekekhez. Ha teljességében nem is sikerült, de azt azért el kell mondanom, hogy az első gyermekverskötetem, a Mikor Csíkban járt a török 35 000 példányban jelent meg, és gyorsan elfogyott. Talán ezeknek a köteteknek örvendtem a legjobban. Visszatérve Weöresre, vallom én is, hogy nem kellene külön kezelni a gyermekeknek alkotottakat az ún. „felnőtt”-eknek írt versektől. Az akkori idők „társadalmi” elvárásai viszont külön kezelték, egyfajta „pótcselekvésnek” tudták be a gyermekeknek szánt irodalmat. Azt hiszem, hogy az akkor megjelent két könyvből talán egy félkötetnyi megfelel a weöresi elvárásoknak. Nem sok, nem kevés, épp elég.

– Székelyföld folyóirat? Bibliotheca Moldaviensis? Székely Könyvtár sorozat? Vagy beszéljünk inkább az Ifi Fórumról és a Zabhegyezőről? Hiszen ezekre a lapokra, sajnos, ma már csak a ’90 utáni erdélyi magyar kulturális sajtóval foglalkozó kutatók emlékeznek (ha vannak egyáltalán ilyen kutatók). Készített-e számvetést Ferenczes István arról, hogy az elmúlt 25 évben hány kulturális „projektbe” vágott bele? Miért nem sikerült például Csíkba teleportálni a Bocsárdi-féle, gyergyói Figurát?

– Szerintem a Figura most már ott van jól, ahol van. Végül is a Figurát, még az akkori művelődési minisztérium jóváhagyásával, sikerült hivatásos színház rangjára emelni. Csíkba teleportálni akkor azért nem lehetett, mert nem volt rá fogadókészség. Most már nem is kell, mert megvan Csíknak is a maga érdekes, önálló karakterű színháza. Tehát a „projekt” végül is sikerült, akárcsak a hivatásos népi együttes létrehozása. Más kérdés az, hogy én tulajdonképpen a rendszerváltás előtti, minimális színházi eszközökkel és anyagiakkal dolgozó Figurát szerettem. Úgy képzeltem, hogy azt a fajta színházat viszik tovább. Ez a hit már az én botorságomról szól, tudniillik nem számoltam azzal az eséllyel, amelyet a hivatásos státusz megszerzésével azonnal kihasználnak a kiválasztottak. Attól a pillanattól, hogy elnyerik a hivatásos státuszt, már egyből nagyszínházi ambíciókat dédelgetnek. Ami talán természetes is. A ’90 előtti Figura egy, már Temesváron összenőtt, együtt- és másként gondolkodó baráti közösségnek volt a kiváló teljesítménye, egyszerű, sallangmentes eszközökkel, amatőrökként, de profi módon valami egészen különleges színházat teremtettek, olyat, amilyen Erdélyben addig még nem volt. Ilyet, azt hiszem, hivatásos státuszban nem lehet teremteni. Maradjunk abban, hogy „projektjeim”, amelyekbe belevágtam, több mint fele arányban sikerültek.
A Zabhegyezőt már nem velem szerkesztették a fiúk, de az Ifi Fórumot mint „projektet” sem vallhatom teljesen a magaménak. Amikor az Ifjúmunkás utódlapja Bukarestben végleg bedöglött s az új tulajdonos lehozta Szeredába, gyakorlatilag egy új szerkesztőséget kellett létrehozni. Felkért főszerkesztőnek, amit szívesen vállaltam, mindig is izgatott a hetilap-szerkesztés (ennél jobban csak a havi periodikára vágytam), ez esetben az is közrejátszott, hogy először szerkesztettek számítógépen és nyomtak ofszeten újságot a városban. Ez olyan kihívás volt, amelynek muszáj volt elébe menni. Aránylag rövid idő kialakult egy jó kis szerkesztőség, olyan munkatársakkal, akik utóbb is bizonyítottak. Hadd ne soroljak neveket. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a Székelyföld előzményeit ott kell keresni. Végül is nem az Ifi Fórum, hanem a hirtelen túl nagyra duzzadt, forrásszegény, tőkehiányos kiadócég ment csődbe. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Románia akkor volt a mélyponton, az infláció ekkor süllyedt a milliós világba. A többi tudtommal sikerült. Nem?

– Beszéltünk már a Veszedelmekről álmodom című családregényről. Nem fogom megkérdezni, hogy hány fejezetből áll majd a regény, illetve hogy mikor fog megjelenni, azt viszont megkérdezem, hogy lesznek-e a Télikék című versciklusnak újabb rezignált darabjai? Vagy hetvenen túl, a „kishaza Bermuda-háromszögében”, Csíksomlyó, Csíkpálfalva és Madéfalva között tényleg úgy gondolja Ferenczes István, hogy „csak egyetlen igaz könyv lehetne még a világon: maga az önpusztító ember. Mármint amelyiknek gerince van. Ki magában hordja a jót is, s a rosszat is...”?

– Nem tudom... Ezekkel a „veszedelmekkel” olyan eszméletlen, önemésztő munkába kezdtem – szerintem túl későn –, hogy nem látom a végét. Most már csak a holnapi napért könyörgök, hogy megérjem, hogy tudjam bár néhány sorral tovább írni. Persze, azért ott rág legbelül az a telhetetlen szú, hogy hát kellene még verset is írni, megírni azt a hatalmas, örökérvényű hét, tíz, tizennégy sort, amely a Jóisten lábai elé hullajtaná az embert. De már attól is boldog lennék, ha megírhatnék még négy-öt gyermekverset, mondjuk, Lázár Lacikának címezve Csíkszentdomokosra... A könyvről elejtett mondataimat pedig – enyhén szólva – költői túlzásnak érzem. Rengeteg jó könyv van, rengeteg remekmű, amit még el kellene olvasni. Ajaj!

2014. december 2–8.