Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaFodor Sándor


"...mindig bíztam az emberekben..."

(Fodor Sándorral Molnár Vilmos beszélget)

Fodor Sándor nem tartozik a rejtőzködő írók közé. Számos könyvében vall önmagáról, idézi meg gyermek- és fiatalkori emlékeit, tárja fel a felnőtt író mindennapjainak problémáit, vívódásait, vet számot önmagával és kortársaihoz, pályatársaihoz fűződő viszonyával. Számomra emlékezetes marad annak az esetnek az elbeszélése (szerepel a Mária lábától a sündisznóállásig című önéletírásában is), amikor tizenéves leventekatonaként, visszavonulóban az előnyomuló Vörös Hadsereg elől, az a
rettenetes gond nyomasztja, hogy bélelt téli pár kesztyűjének egyik fele valahol elmaradt. És hogy jön a „rovancsolás”, és ő nem tud majd elszámolni vele. Először talán (tragi)komikusnak tűnhet, hogy miközben emberek tömegei halnak erőszakos halált, városok százai pusztulnak el, és elfogyóban van már a maradék ország is, valaki egy fél pár kesztyű miatt gyötri magát. Annál nagyvonalúbbnak kéne lenni, ugyebár. Vagy mégsem? „Rovancsoláskor” sokan a nagystílűek közül nem tudtak elszámolni emberekkel, városokkal, országgal. Igaz, ők nem egyszerű leventekatonák voltak. Talán „csak” annyi a Nagy Titok, hogy mindenkinek el kell számolnia azzal – sokkal vagy kevéssel –, ami rábizatott.
Kicsit számvetés-számadás minden interjú is, ha úgy tetszik: „rovancsolás”. Hangsúlyosan az, ha az ember nyolcvanadik életévét tapossa, amiként az idén Fodor Sándor. A Székelyföld szerkesztősége ezúton köszönti Őt.


*

– Az 1979-ben megjelent Tíz üveg borvízben felidézi egy fogyatékos értelmű személlyel megesett nyomasztó gyerekkori élményét. Ez a viszolygás az „őrültektől” felbukkan a Krónika című regényében is (a szüntelenül magában motyogó néni a vonaton). Az irtózat attól, ami zavaros, ami kiszámíthatatlan, amire nem lehet okos vagy jó szóval hatni, sok írásában jelen van. Tévedek, ha úgy látom, hogy műveiben gyakran a kusza, tisztázatlan helyzetekkel perel, azokat próbálja megvilágítani, értelmezni, (jóra)magyarázni?

– Világéletemben megvolt bennem a viszolygás az érthetetlentől, a kiszámíthatatlantól. Emberek esetében főként a fokozottan szellemi fogyatékosoktól. Bár kerültem a részegeket is, akikkel azonban felnőtt koromban már megtanultam bánni. Érdekes azonban, felnőtt koromban azt tapasztaltam, hogy minden irántuk való viszolygásom ellenére, bizonyos zavart tudatú (hogy elmebeteget ne mondjak) egyének vonzódnak hozzám: megszólítanak, mondani szeretnének nekem „valamit”. Kiváltképpen külföldön tapasztaltam ezt. Legszomorúbb ilyen tapasztalatom 1967-ben volt, Szentpéterváron (akkor Leningrádban), ahová egy romániai íróküldöttséggel látogattam. Nagy Péter lovasszobra közelében kissé lemaradtam a csoportunktól, a szobrot bámulva, amikor egy furcsa fiatalember lépett hozzám. Meglepően tiszta, szép arcú, világítóan kék szemű fiatalember volt. Ruhadarabjai tiszták voltak, de gyűröttek is, mintha „összementek volna a mosásban”. Minden rövidebb volt egy-két számmal rajta a szokottnál: nadrágja, kabátujja, egyáltalán a zakója (télikabátfélét nem viselt, noha késő ősz volt). „Elnézést – mondta – de közölni szeretnék Önnel valamit.” Oroszul, sajnos, csak néhány szót tudok. Jó kiejtéssel ugyan, de sajnálkozva válaszoltam, hogy nem tudok oroszul. Tovább aztán nem is folytatódott a „párbeszéd”, noha nem az én hiányos orosz tudásom miatt: kísérőnk, Mironov elvtárs odarohant, és úgy fellökte, hogy elesett. Igy még azt sem tudhattam meg, mit akarhatott mondani nekem a sűrű bocsánatkérések között feltápászkodó és elinaló fiatalember. Talán ő volt az egyetlen zavart elméjűnek tűnő, aki megszólított és akitől – valami okból – nem féltem.
A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam. Noha ritkán, de olykor sikerült. Ám ezzel sohasem dicsekedtem, ösztönösen hallgattam vele. Eszmei „diadalom” önmagában mindennél nagyobb jutalom volt. Ám a dühöngő őrültektől azt hiszem, ma is félnék: nem tudnék mit kezdeni velük.

– A gyerekkori élmények egy életre meghatározóak tudnak lenni, nemcsak a kellemetlenek – a jók is. Több ilyen „pozitív” emléket is megírt a Csíksomlyón-Csíkszeredában eltöltött gyermekkoráról szóló visszaemlékezéseiben. Ezek között akadnak-e olyanok, amelyeket ennyi év után különösen fontosaknak talál?

– Csíksomlyóról évente kétszer-háromszor álmodom. Álmodom a faluról, a barátok kéttornyú templomáról, a barátokról, kiváltképpen Leánder atyáról. Álmodom gyerekkori pajtásaimról is (már nem él közülük egy sem), de főképpen a két Somlyó-hegy közötti nyeregről, ahol manapság pünkösd szombatján háromszázezernyi búcsújáró a szentmisét hallgatja. (Az én gyermek- és ifjúkoromban nem volt ott szentmise, csak rövid ének és zsolozsma a kápolnánál, a Kissomlyó tetején, onnan ment tovább a körmenet.) Nos, én nem ezeket látom viszont, hanem életem legszebb, meseszerű élménye tér vissza álmaimban, amelyben ennek a hatalmas tisztásnak, a két hegy közötti nyeregnek az északkeleti sarkában volt részem kilenc-tíz éves koromban. Egyedül gombászgattam (szegfűgombát szedtem és csiperkét), amikor egyszercsak a Nagysomlyó erdőszéléről egy őzike bukkant elő – és jött felém. És jött-jött, vagy kétszáz méternyi távolságból, egyenest hozzám. Kővé dermedten álltam meg: ez nem lehet igaz! És az őzike mintegy három lépésnyire tőlem megállt. Őzsuta volt. Nyakát szimatolva nyújtotta felém, és megszagolgatta kinyújtott kezem. Elragadtatásomban meg akartam ölelni, de mozdulatomtól megijedt – megugrott és eltűnt a Nagysomlyó erdejében. Utána másnap is odamentem, nap mint nap álldogáltam a tisztáson: hátha megint jönne. De valahol mintha éreztem volna, hogy ez lehetetlen. Még érettségiző, sőt, egyetemi hallgató koromban is meg-megálltam ott. Nos, az ilyen várakozásokról álmodom. Ám az őzike még álmomban sem bukkan elő az erdőből. Ez az én legszebb, legcsodálatosabb emlékem szülőfalum tájáról, Szülőföldemről. Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek – de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.

– A merénylő című novellájában a szomszédok gyümölcsfáit titokban nemesítő, veteményeseiket, virágágyásaikat „orvul” feljavító öreg kertész története a lakosság kóros bizalmatlansága miatt tragikus véget ér. A Megőrizlek című kisregényének főszereplőjét, az érettségi előtt álló diáklányt szintén a meg nem értés, a gyanakvás légköre veszi körül, ez kergeti öngyilkosságba. Más írásainak is visszatérő motívuma, hogy a bizalom hiánya megmérgezheti az emberek mindennapjait, rákfenéje lehet egy közösség életének. Személyes tapasztalatok is közrejátszottak ebben? Ön szerint mi vezethet ide? Orvosolható-e a baj – s ha igen, hogyan?

– Világéletemben bántott a gyanakvás. Ha irántam viselkedett valaki gyanakvón, visszahúzódtam, nem próbáltam eloszlatni senki gyanúját személyemmel kapcsolatban. Inkább zavart az, ha olyanok iránt gyanakodtak mások, akiket ismertem és becsültem. A magam részéről csak hálát tudok adni érte a Fennvalónak, hogy sohasem voltam gyanakvó természetű, noha egyszer, egyetlen alkalommal „elbuktam” ezen a vizsgán. Első éves egyetemi hallgatóként utaztam Kolozsvárra 1947 januárjában. Testesebbik csomagom egy lakattal zárható jókora, ládaszerű fabőrönd volt, amelyet személypoggyászként adtam fel. Elég volt nekem kézben tartani a zsúfolt vonaton a legfontosabb dolgaimat és irataimat tartalmazó bőröndkét.
Nem is érkezett meg velem a személypoggyász, csak másnap reggel válthattam ki a kolozsvári vasútállomáson. De milyen állapotban? A lakat értelmetlenül fityegett a letört-leszakított záron. A láda fedele levehető volt. Valaki nyilván feltörte. Mutatom a raktárosnak: ezt a ládát feltörték. Azt feleli, mérjük meg, ha megvan a csomag papírjain feltüntetett súly, akkor őt a többi nem érdekli. Megmértük. A súly grammra talált. Biztos – gondoltam – a tolvaj kivette belőle, amit kivett, és téglával-egyébbel pótolta a hiányzó súlyt. A fiákerben sírva vittem haza a csomagot, hiszen fehérneműm, ingeim mellett egyetlen valamirevaló ünneplő ruhám is benne volt, és még egy jókora sonka, vastagon becsomagolva zsírpapírba. A „Szentjóskában” (így hívták a katolikus egyetemi diákotthont, teljes nevén: „Báthori-Apor Szent József szeminárium”) felnyitottam a széthullófélben lévő bőröndöt. Ma sem értem – de még egy zsebkendő sem hiányzott belőle. Úgy érkezett meg, ahogy vonatra tettem, csak a láda maga ment tönkre.
Valójában mindig bíztam az emberekben – és Istennek hála! – ritkán kellett csalódnom. Idejében rájöttem: az emberek túlnyomó többsége igenis tisztességes, becsületes, csak a kevés hóhányó hangos, azokra figyelnek fel a legtöbben. Sajnos a bizalom hiánya korunk súlyos kórtünete. Bizalmatlanságra nevelik az embert már kisgyermekkorától: „Ne állj szóba senki ismeretlennel!” – egészen addig, hogy „Ne adj senkinek a tízóraidból!” És akik erre biztatják a gyermeket, azokról még csak azt sem mondhatom, hogy nincs valami igazuk. Pedig ez a fajta gondolkodás – tartok tőle – valamikor az emberi társadalom felbomlásához vezethet.

– Egyik ismert novellája (A feltámadás elmarad), amelyik kapcsolódik Csíksomlyóhoz is, arról szól, hogy a határtalan szeretetet és jót hirdető barát a közösség ellenállásba ütközik. Amikor a cél érdekében az embereknek túl kéne lépniük a konvenciókon, akkor meghátrálnak. Ha saját megszokott életrendjük felborulásával jár, az emberek még a jótékony csodától is félnek. Kell-e határt szabni a szeretetnek, szükséges-e ebben az esetben is a mértéktartás?

– A szeretetnek semmiféle korlátot nem kell – nem is szabad állítani. Sajnos azonban a legtöbb emberből mintha teljesen hiányozna a szeretet. Mintha a gyermekkorral együtt a szeretet igénye is lehámlott volna róluk. Pedig az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet. Mintha az utóbbi évtizedek során különösképpen megkopott volna a lelkekben az embertársunkhoz való ragaszkodás, a bizalom adománya. Személy szerint ez velem is így van, pedig – tudom – valamikor, pontosan tizenhét éves koromban még érintetlen volt bennem a szeretet. Akkor ugyanis katonaként a keszthelyi kórházban feküdtem, vérmérgezéssel vágták fel a jobb lábfejemet. Egy ellentámadás során a város határához ért oroszokat húsz kilométernyire visszaszorították a pápai ejtőernyősök, és tömegével érkeztek a sebesültek az egyébként nem katonai hanem civil kórházba, hiszen háború volt. A kórház személyzete – orvosok, kedvesnővérek – halálosan kimerültek voltak, mert minden éjszaka jöttek a sebesültszállító kocsik a frontról. Mivel lábadoztam, szívesen segítettem, ahol tudtam, és sok lótás-futástól megkíméltem a kedvesnővéreket. Az én kórtermemben volt még vagy hat-hét sebesült ejtőernyős, két régebben sebesült honvéd – és három hadifogoly: két öreg beszarábiai (ezekkel románul jól szót értettem) és egy nálam alig egy-két évvel idősebb gárdakatona, egy fiatal orosz. Ez csak szidta a másik kettőt, mert szóba álltak velem, a „fasisztával”, és megfenyegette őket, hogy mihelyt „felszabadulnak” – végez velük. Pedig szegénynek egy géppisztolysorozat szinte kettéfűrészelte a derekát. Türelemmel ápoltam hát őt is (társai mondták, hogy mit akar). Felkeltem éjszaka, hogy tejeskávét kunyeráljak neki a bóbiskoló konyhanővérektől, tisztába tettem, amikor kellett. Az ejtőernyős sebesültek egyike-másika még morgolódott is: mit pátyolgatod azt a disznót, kölyök? Én azonban kedves parancsnokomra, Lőrinczi zászlós úrra gondolva (Lőrinczi Ferenc civilben a kolozsvári református kollégium testnevelő tanára volt, egyike azoknak a felnőtteknek, akikben a háború során nem csalódtam) azt válaszoltam a „lázadozóknak”: a fogoly már nem ellenség, az már csak egy nyomorult ember, akin segítenünk kell. És a morgolódás elmaradt. Jött a karácsonyeste. Az én vad ruszkim csak pislogott, csodálkozott, látva a kórházba sűrűn érkező keszthelyi asszonyokat-lányokat, finom falatokkal, hússal-süteménnyel. Mindenkinek jutott bőven az élelmiszer ajándékból, természetesen a foglyoknak is. A fiatal ruszki is kapott. Zavartan kérdezte a társaitól, hogy ez vajon micsoda? Megmagyarázták neki, hogy a „fasiszták” keresztények és most ünneplik Krisztus születésnapját, karácsonyt. Ezért az ajándékozás. Egy idő után a súlyos sebesült megszólított: „Szanyitár” – mert egészségügyi katonának nézett. És mindeddig nem tapasztalt szelíd hangon még mondott valamit. Egyik fogolytársa tolmácsolt: egyem meg a húst, a süteményt, amit kapott (már semmit sem tudott lenyelni). – Én? – csodálkoztam. – Add inkább a továrisoknak, a kamerádoknak!. A beszarábiai fordította, amit románul mondtam neki. Erre a kis ruszki nagyon dühös szónoklatba fogott, amit szintén tolmácsoltak nekem, vagyis hogy szó sem lehet róla, ne adjam nekik, mert ők árulók. Ő azt az élelmiszert nekem akarja adni, mert ellenség vagyok ugyan, de becsületes. Másnap meghalt. Üveg pezsgőjét (mert az is volt a csomagban) elosztottuk a többiekkel – a két fogoly nem fogadta el a maga kortyát, mert „a halott akarata szent!”, az élelmiszert pedig elfogyasztottuk ketten, a súlyosan sebesült, összetört végtagú Dohányos szakaszvezetővel. Furán hangzik, tudom, de amikor letakartam az én „halálos ellenségem” arcát – megsirattam.
Nos – azt hiszem – valahová ide kellene visszajutnom szeretet dolgában. Hozzátartozónkat, barátunkat ugyanis könnyű szeretni. Az ellenséget – akár a háborúsat, akár a „békebelit” – már bonyolultabb. Kivált ha korlátot próbálunk állítani a szeretetnek, medret ásni neki, hogy merre folyjon. Igen: ezt mondom. De vajon, maradéktalanul élem is? Legalább úgy, mint tizenhét éves koromban?

– A 2004 novemberi Székelyföldben már megjelent Önnel egy interjú, amelyben a több nyelvre is lefordított Csipikékről, és általában a gyerekirodalomról vall. A Csipike mellett A felnőttek idegesek is gyerekkorom egyik emlékezetes olvasmánya volt, amelyben összevetve a gyerekek világát a felnőttekével, korántsem az utóbbiak tűnnek fel jobb színben. A Bimbi tábornok c. regényében is a rakoncátlan lurkók oldják meg azt a problémát, amellyel a felnőttek nem tudnak megbirkózni. Erről, ha mondana valamit. Azt is megkérdezem, Ön szerint kinek hálásabb írni: gyerekeknek vagy felnőtteknek?

– Úgy kerültem kapcsolatba a gyerekirodalommal, hogy 1956 nyarán megalakult a Napsugár szerkesztősége, amelynek élére Asztalos Istvánt nevezték ki. Asztalos – kiváló tehetségű, „Istenáldotta író volt – de autodidakta. Magyarán: képzetlen. De jó érzéke volt az irodalomhoz. Akkoriban Bajor Andorral, Szabó Gyulával és Székely Jánossal együtt „fél normásokként” dolgoztunk az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében. Jött az ukáz: egy embert „le kell építeni”. Szegény Engel Karcsit kellett volna kirúgnia főszerkesztőnknek, Földes Lászlónak, hiszen őt vette volt fel legutoljára. Akkor megkérdeztük Asztalos Istvántól: átvenne-e kettőnket Bajorral szerkesztőnek az új gyereklaphoz? Azt válaszolta: boldogan. Igy a két fél norma egésszé kerekedvén ki, Engel Karcsi maradhatott a Kiadónál. Eredetileg abban állapodtunk meg Asztalossal, hogy nem írunk a Napsugárba, hiszen még nemigen próbálkoztunk a gyermek nyelvén szólni. Aztán – főként Asztalos bíztatására – mégis megpróbáltuk, nem szerettünk volna lemaradni Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kiss Jenő, Létay Lajos, és általában legjobb költőink mögött, akiket Főszerkesztőnk mind „beszervezett”, hogy írjanak a lapba. Igy születtek Bajor Andor tüneményes írásai, az Egy bátor egér viszontagságai és a többi nagyszerű mese. Ezek, valamint Hervay Gizella kitűnő Kobak könyve mellett így született meg a Csipike is, amelyet eredetileg nem is a Napsugárnak szántam. A Csipike, a gonosz törpével mindössze bosszantani akartam a kiváló magyarországi pályatársamat, Szász Imrét, akit családja Csipikének becézett.
Egyébként azt hiszem, nincsen alapvető különbség a felnőttekhez szóló és a gyermekeknek szánt irodalom között, hacsak az nem, hogy a gyermekekhez szólva vissza kell vedlenünk magunknak is gyermekké. Akiben nincs meg ez a készség, az nem is tud gyermekeknek jót írni. Ez nem tehetség kérdése: kiváló költőnk, próza- és drámaírónk, nemkülönben esszéistánk és műfordítónk, Székely János sem tudott lélekben gyermekké válni – őszinte sajnálatra, sohasem írt nekünk. Pedig nála a tehetség tényleg nem hibádzott. Egyébként az, hogy „gyermeknek írni a legnehezebb” – mese habbal. Mint ahogy az sem igaz, hogy „a gyermek a legszigorúbb kritikus”, a „legigényesebb olvasó”. Szó sincs róla: ha a neki szánt írásban egy kis cselekmény van (történik valami), ha egy kis humor is kerül belé (a mackó fenékbe rúgja a rókát vagy farkast), akkor már jó az írás, a gyermek jóízűen nevet egy ilyen kis vérszegény humoron is. Ha viszont unja az írást, a neki szánt mesét, elbeszélést – akkor nem olvassa végig, vagy ha felolvassák neki, akkor nem figyel oda, beszélget, játszik, nevetgél, sőt, akár ide-oda is szaladgál a teremben, mert a gyermek, ha igényesnek nem is mondható, mindenképpen őszinte közönség – őszinte olvasó. Ami nem tetszik neki, arra nem figyel, azt nem olvassa el. A felnőttbe már egy kis sznobizmus is szorult: akkor is boldogan tapsol a divatos szerzőnek, ha semmit sem ért a felolvasottakból, és boldogan tolong, hogy megvásárolja a könyveit, még akkor is, ha soha fel sem üti azokat. Egyébként felnőttnek vagy gyermeknek írni egyaránt hálás- vagy hálátla feladat. Jót írni egyaránt nehéz kicsinek-nagynak. Az írónak azonban nincs nagyobb öröme, mint amikor templomi csendben hallgatják szavait, versét, meséjét, történeteit. Ez felnőttre, gyermekre egyaránt vonatkozik.

– „Lehetséges, hogy nem is annyira az akaraterő, az elszántság volt az, ami mind ez ideig a célja felé segítette, hanem ezek forrása – az, hogy sohasem beszélt róla. Hatalmas erő a megőrzött, a senkivel meg nem osztott titok” – vallja Az ígéret földje c. regényének főszereplője. Hogyan vélekedik erről az író, akinek a dolgok kibeszélése a foglalkozása? Van ideje a beszédnek és van ideje a hallgatásnak?

– Okosan feltett kérdés. Nem tudom, mit válaszolna erre „az író”, hisz valószínűleg egyenként mindenki mást-mást mondana. Ezért csak a magam, szigorúan rám érvényes véleményét mondhatom.
Közhely, de igaz: az írónak mindenképpen őszintének kell lennie abban, amit leír, amit mond. Vagy legalábbis követnie kell Arany „Vojtina Ars Poeticája”-ban mondottakat: „Költő hazudj, csak rajt’ ne fogjanak.” Énnekem – bevallom – ez nem nagyon ment: próbáltam ugyan nem őszintének lenni, hazudni is próbáltam – és csapnivaló írás született belőle. Ez nem jelenti azt, (amire számos, főleg fiatal író pályatársunk igencsak hajlamos), hogy az író nagy őszinteségében úgymond teljesen kiadja magát, hogy mindenről gátlástalan nyíltsággal beszéljen, valljon, mégpedig egyfolytában. Nem. A lélek bugyrai között akadnak olyanok, amelyeket – legalábbis én úgy vélem – senkinek sem szabad kitárnunk, senkivel sem szabad megosztanunk. Ezek adott esetben értéket jelenthetnek az író személyének, mihelyt azonban kibeszéli, megszűnik egyedülvaló értékük, tartást biztosító erejük. Nem „mindent” beszélek ki, csak azt, amire vállalkoztam, de azt őszintén, ha kell gátlás nélkül kell tennem. Mind a magán, mind a közéletben van ideje bizonyos dolgok kibeszélésének – és van az azokról való hallgatásnak is. Ha ezt nem követjük, akkor a nem megfelelő időben kimondott szó akár az igazság érvényre juttatásának is árthat. Amiként hagyakozik a haldokló Hamlet, amikor barátját, Horatiót arra kéri, ne haljon meg vele, ne igya ki a méregpohár maradékát, hogy később elmondhassa azt, ami vele, Hamlettel történt, aminek tanúja volt. Ám „a többi néma csönd”. Ne mindent mondjon el, amit tud, csak azt, ami Hamlet emlékét tisztán adja tovább az utókornak.
Azt hiszem, a jó írónak nemcsak őszintének kell lennie, nemcsak sokat kell tudnia – de időnként hallgatnia is tudni kell. Hallgatnia úgy, hogy az Olvasónak pillanatig se támadjon az az érzése, miszerint a szerző valamit is elhallgatott előle.

Prózaírók gyakran kezdik költőkként, a fordított út szokatlanabb. Ma már talán kevesen tudják, hogy 1969-ben egy verseskötete is megjelent Szellemidézés címmel. A benne szereplő írásokat később szerényen „majdnem versek”-nek titulálta. Egyfajta szembesülés volt ez a világtörténelem és kultúra nagyjaival. Mi késztette Önt erre a „tetemrehívásra”, miért éppen a szóban forgó személyiségeket választotta, idézte meg?

– Nem vagyok, sajnos soha nem is voltam költő. Bár szerettem volna jó verset írni. A Szellemidézés rigmusait magam kereszteltem „majdnem verseknek” – mert tényleg azok. Egy időben eljátszottam a gondolattal, hogy megidézem a világtörténelem és világirodalom néhány nagy személyiségét. Valószínűleg azért választottam éppen a kis könyvecskémben szereplő személyeket (utóbb aztán kortárs-kollégákat is, de ezek már nincsenek benne a könyvben), mert éppen személyük iránt volt valamiféle tisztázatlan, vagy számomra éppen erős tanulságot jelentő gondolatom. Úgy éreztem, éppen a kérdezett Salamon király, Shakespeare, Nelson admirális vagy Hemingway adhat valamilyen kérdésemre választ. Mondom: játék volt. Egyébként nálam különb prózaíró barátaim is próbálkoztak versírással (Szabó Gyula, de Sütő András is). Azt hiszem – legalábbis hármunk közül – ez nekem sikerült jobban, én legalább bevallottam, hogy verseim mindössze „majdnem”-ek.

Szintén az 1966-ban megjelent Krónika című regényében (amelyik a Romániai Magyar Irodalomtörténeti Lexikon szerint „Szabó Gyula Gondos atyafisága mellett a székely falu szövetkezetesítésének hiteles krónikája”) a falura kiküldött, a szocialista termelési módot előmozdító pártaktivista ablakát egy suhanc kővel bedobja. A tettest helyben elfogják, a milícista örül, szerinte a suhanc apját ezzel majd zsarolni lehet: vagy beáll a szövetkezetbe, vagy a fiát bezárják. Ekkor a pártaktivista közbelép: a tettest el kell engedni, mondja, a párt nem akarja, hogy az emberek kényszerből álljanak be a szocialista termelőszövetkezetbe, a párt szigorúan önkéntességi alapon várja ezt el. Az apa másnap, talán a nemeslelkűség hatására, belép a szövetkezetbe. Az Ön jóhiszeműsége köztudott és becsülendő. De azért az is köztudott, hogy – finoman szólva – nem így mentek végbe akkoriban a dolgok. Kérdésem az: meddig mehet el a jóhiszeműség? Ön akkor valóban így látta, hitt az egészben? (Tudom, hogy más írók „sárosabbak” a témában, mégsem tudom megkerülni, hogy fel ne tegyem Önnek a kérdést.)

– A kérdés jó, főként: jogos. Elnézést, ha kissé részletesebben válaszolok reá. Tudnivaló, hogy én soha nem voltam párttag. Ezzel azonban nem hencegtem a rendszerváltás után, hiszen „ellenálló” sem voltam. Második világháborús mélységes csalódásom a felnőttekben (két-három valóban derék ember kivételével) óvatossá tett. Igencsak nehezen fogadtam el mindenfajta tanítást az egyházamén kívül, mert ebben legalább sohasem kellett csalódnom, sőt ez még erőt is adott nekem nehéz helyzetekben. Sokat jelentett az is, hogy az egyházam élén olyan főpap állt, mint Áron püspök, aki minden időben bátran kiállt az üldözöttekért, a zsidókért, saját kisebbségi sorsban élő népéért, de a románokért is Észak-Erdélyben 1940–44 között. A „demokráciában” ahelyett, hogy elismerte volna a román görögkatolikus egyház erőszakos beolvasztását a görögkeletibe, határozottan kiállt a görögkatolikus egyház mellett. Nos, hogy állhattam volna az egyházamat egyre nyíltabban támadó kommunisták közé? Aztán harmadéves egyetemista koromban a dialektikus és történelmi materializmus, de kiváltképpen Engels Anti-Dühring című műve igencsak megingatott nem túlságosan tudományos megalapozottságú hitemben. Úgy éreztem, az engelsi tanítással egyet lehet érteni, és kimaradtam a templomból, bár még nem voltam biztos a dolgomban, nem hangoskodtam hitehagyottságommal. Az egyetemen amolyan „becsületes pártonkívüli”-nek számítottam, aki előbb-utóbb majd kérni fogja felvételét a kommunista pártba (akkor még Román Munkáspártba). Mire magam is hinni kezdtem volna ezt, bezárultak a párt kapui, néhány évre megszűntek a tagfelvételek. Mire azonban újra kinyíltak ezek a kapuk – letartóztatták Édesapámat „ellenséges megnyilvánulások” miatt, 1952 tavaszán. Másfél évet ült. Ezalatt – és utána még egy ideig – szó sem lehetett, hogy kérjem felvételemet a pártba. És jött 1956. Akkor aztán végképp beláttam, hogy énnekem a kommunista pártban nincs amit keresnem. Közben arra is rájöttem, hogy Engels Anti-Dühringben kifejtett igazságai régen elavultak, egyikére-másikára rácáfolt a modern tudomány is. A pártba való belépésre célzó felszólításokat sikerült elhárítanom. Igaz – egy alkalommal majdnem mégis „megfogtak”: elhatározták, hogy átmegyek a Párt megyei lapjához, az Igazsághoz, a művelődési rovatot szerkeszteni. Ehhez viszont kérnem kellett volna a tagfelvételemet. Mélyet lélegeztem hát és elmentem egy Elvtárshoz – feljelentettem magamat. Elmondtam, hogy a háború vége felé, 1944 őszén önként bevonultam Horthy hadseregébe. Na hiszen. De nem lett baj, még meg is dicsértek az Elvtársak, hogy őszintén bevallottam, de ugye, belátom, egyelőre nem léphetek be a pártba. Ezután következett 1956. De ’56 után mint nem párttagot különböző ürügyekkel hivatni kezdtek az Állambiztonsághoz. Nem tartóztattak le, csak „beszélgetni” óhajtottak velem. Véleményemet kérték erről-arról. Nagyon vigyáztam, hogy megőrizzem nyugalmamat, ne mondjak olyat, amit esetleg később majd nem vállalok. Részben barátaim segítségével ez sikerült is. Lassan enyhülni kezdtek a viszonyok Romániában is, már kevesebbet foglalkozott velünk a szekuritáte. Aztán 1972 karácsonyán meghalt Évike lányom. Erre teljesen leszálltak rólam, én pedig nyíltan visszatértem az Egyházamhoz, rendszeres templomba járó lettem. Érdekes módon senki sem „piszkált” érte, talán nem kis részben azoknak a párttag barátaimnak köszönhetően is, akik igencsak mellém álltak. Szegény Farkas János főszerkesztőmnek volt a legnehezebb dolga, mert őt piszkálták a legtöbbet miattam és két másik pályatársam, Kányádi Sándor és Bálint Tibor miatt, mivel ők sem voltak hajlandók belépni a pártba. Farkas agyafúrt diplomáciával megoldotta a kérdést: én meghibbantam, úgymond, Kányádi hisztérikus, kiszámíthatatlan volt, Bálint Tibor pedig ivott. Valójában én nem hibbantam meg, Kányádi sem volt hisztérikus, sőt egyre jobb verseket írt, és Bálint Tibor se itta le magát ön- és közveszélyesre, ahogyan az őt mentő főszerkesztőnk állította. Az Elvtársak ebbe belenyugodtak, meg aztán még volt valami: Kolozsváron egy kicsit sok párttag volt a magyar írók között, nem „sértődtek” meg igazán, ha valakit nem lehetett felvenni az „élcsapatba”.
Közben jelentek meg novelláim, kisregényeim. Igaz, ’56 után néhány évig nemigen publikálhattam, de akkor részben fordítással tartottam el a családomat. Bevallom, az a fajta író vált belőlem (ha szabad újságírás lett volna, inkább azt csináltam volna), aki szemét elsősorban szűkebb szülőföldjén tartotta. Novelláimban (azokban, amelyekben valami módon politizáltam) igyekeztem a marxista elmélet elfogadható és tényleg az emberek javára fordítható tanításai mellé állni. Krónika című regényemben (nem dicsekszem vele, de nem is szégyellem) az emberségesen viselkedő pártaktivista alakját próbáltam megformálni, aki azonban életével kell fizessen emberségéért. Szándékosan tettem így, formáltam ilyenné Balló Gergely alakját, hogy az emberek (olvasóim) összehasonlítsák az én hősömet az ő tájaikon turkáló vaddisznókkal. Mit mondjak: nem volt ez éppen magasröptű célkitűzés. A Krónika azonban, azt hiszem, mégis egyfajta kordokumentum. Kétségbeesett kísérlet arra, hogy az embertelenséget próbáljuk mégis emberségessé formálni, ami, ha nem is halálos vétek – bár annak is felfogható! –, mindenképpen fábó vaskarika. Hogy mások akkoriban miket írtak, ezzel ki-ki számoljon el maga. Egy olyan korszakban, amikor mindenki lehetőleg a másik lelkiismeretét szeretné vizsgálni – én beérem a magaméval. Emlékeztetek azonban arra, hogy mégis az ’50-es évek végén jelent meg A feltámadás elmarad című novellám is, amely előtt a „pártos” irodalombírálat megtorpant. Nem tudott mit kezdeni vele.

– Az ígéret földje, 1984-ben megjelent regényének magányos főszereplője különös, úgy is mondhatni, önző életcélt tűzött ki maga elé: megérni a századik életévét, túlélni osztálytársait, pályatársait, ennyit, nem többet. „Az ő ereje abban volt és van, hogy tudta, vallotta: egyetlen fontos dolog van a világon, mindenek fölött való – az élet. De nem a nagybetűs, az elvont, hanem a kicsi betűs, az egyéni élet” – véli a főszereplő. Hogyan látja Ön egyén és család, egyén és közösség viszonyát, fontosabb lehet-e egyik a másiknál, különösen, hogy ugyanebben a regényben hangzanak el az orvosprofesszor – és, nyilván, az író – szavai is: „...szebb is, nehezebb is megérteni az embereket, mint elítélni őket.”

– Az ígéret földjével kapcsolatos kérdésre mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy ezt a regényt otrombán megcsonkította a cenzúra – még ha ez (esetleg) nem is vevődik észre a könyvön. Hősömnek, a száz évig élni kívánó Boga Constantinnak (Szilárdnak) ugyanis volt egy ellenpólusa: Veronika nővér, egy kis betegápoló apáca, aki mindössze huszonkét évet élt, ám ez a rövidke kis élet, amely a mások szenvedésének a csillapításában égett, lobbant el, gazdagabb, tartalmasabb volt hősöm, Boga Szilárd (vagy Constantin – ahogy a szelek fújtak) bűntelen de erkölcsileg szinte steril életénél. Nos, Veronika alakját durván meghúzta a cenzura. A húzásokba azzal a titkolt szándékkal mentem bele, hogy ha megérek valamiféle rendszerváltást, amelybe cenzuramentessé szabadul az írás, akkor majd újraírom az egészet, Veronika teljes alakjával, akiben Évike leánykámnak akartam emléket állítani, hiszen ő 18 évesen ment el, de temetése után hosszú évekig, sőt napjainkig idegen virágokat (is) találok a sírján, miközben egy-két-három éve elhunyt, bizonyos „nagy emberek” végső nyughelyét veti fel a gaz. Sajnálom, hogy ezt a célomat nem sikerült megvalósítanom és már ...80 éves vagyok. Ez a büntetésem, amiért elfogadtam a húzásokat.
Egyébként vallom, hogy az egyén életének csak úgy van értelme, ha az valamelyes jót a közösségre is hoz, amelyhez tartozik, és ezáltal (a magamfajta esetében parányi mértékben) az egész emberiségre is. Nem vagyok híve annak, hogy ítélkezzem az embertársaim felett, nem is igen próbáltam. Még akkor sem, ha egyikük-másikukkal vitám támadt. Vitapartnereimet elsősorban megérteni próbáltam, és szomorúan hagytam fel a szellemi hadakozással, ha úgy láttam, hogy a másik fél felületesen, dilettáns módon, az én álláspontomat figyelembe se véve, olcsó, demagóg érvekkel próbál „lehengerelni” – miközben fogalma sincsen annak lényegéről, amiről vitatkoztunk. Szülőfalum kapcsán egyik vitapartnerem például még annak is elmulasztott utánanézni, mi a neve annak a területnek, amelyet én pontosan megneveztem ugyan, de ő írásomnak nem szentelt annyi figyelmet, hogy megjegyezze.

1990–91-ben Bajor Andorral együtt elindítója és szerkesztője lett a Keresztény Szónak, a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye hetilapjának. Erdélyben a szocializmus évtizedeiben nem jelenhetett meg olyanszerű folyóirat, mint Magyarországon a Vigília, ebben a formában itt valami újat kellett kezdeni. Mi késztette Ön arra, hogy e feladatot felvállalja, mit idézne fel ebből az időszakból?

– Bajor Andorral együtt némi bakot lőttünk a Keresztény Szó indulásakor. Ám vegyük elölről a dolgot: a gondolat, hogy egy keresztény szellemiségű művelődési-irodalmi folyóiratot indítsunk, már a hetvenes évek közepén (nem sokkal Évikém halála után) felötlött Bajor Bandiban és bennem. Megállapodtunk, hogy elmegyek Márton Áron püspökünkhöz, és a betegeskedő Bandi nevében is felajánlom neki, hogy ketten szívesen szerkesztenénk egy ilyen szellemű folyóiratot. Válasza meglepett: „Már felajánlották nekem – mondta a Nagy Püspök. – Megkérdeztem tőlük: Cenzúra lesz? Azt felelték: lesz. Nos, akkor megvárom, amíg nem lesz. ” És elmondta, hogy más felekezetek kiadványaiból látja, milyen otrombán beleszól a pártirányítás az egyházi lapok, folyóiratok szerkesztésébe, amit ő már nem vállalhat. Igazat adtam Áron püspöknek, hiszen érvelése egyértelmű, világos volt. Az elutasítás nem nekem-nekünk szólt. A rendszerváltás után nyomban két kiváló kolozsvári katolikus pap – Czirják Árpád kanonok úr és Jakab Gábor pápai káplán úr jött, hogy kész, indíthatjuk az egyházi „újságot”, a hetilapot, amihez megszerezték a püspökség – és néhány kedves barátunk segítségével az állami fórumok engedélyét is.
Ekkor hibáztunk Bajor Bandival: nem szögeztük le világosan, hogy egy keresztény jellegű, tartalmú hetilapot, művelődési folyóiratot megpróbálhatunk ugyan szerkeszteni, de úgynevezett „újságot” (napilap jellegűt az ennek megfelelő tartalommal) még akkor sem, ha ez hetente jelenik meg, mert ehhez nem értünk. Valamint hitbuzgalmi folyóirat szerkesztésére sem vállalkozhatunk, mert ehhez nincs kellő teológiai felkészültségünk. Igy aztán megindítottuk a magunk elképzelése szerint szerkesztett Keresztény Szót. Lelkes, jól író tisztelendő urak is segítettek írásaikkal, nemcsak Jakubinyi György érsek úr (akkor még „csak” teológiai tanár), de Czirják Árpád és Jakab Gábor főtisztelendő urak is. Beküldték aztán, de főként hosszabb, semmint rövidebb prédikációikat más tisztelendő urak is (amelyek nem fértek be a lapba), némelyikük verset is küldött, ám ezek a versek – sajnos – minden nemes szándék ellenére gyengéknek bizonyultak. Igy aztán mihamar feszültté vált a hangulat a szerkesztőség és egyes tisztelendő urak között. Bajor Andor azonban mihamar meghalt. A szerkesztőség rám maradt volna, de közbejött valami. A püspökség leküldte főkönyvelőjét, hogy ellenőrizze pénzügyeinket, ami számomra természetes volt. Csakhogy az ellenőrző hölgy fölöttébb rosszindulatúnak mutatkozott. Az Állami Nyomda (itt nyomtattuk kezdetben a Keresztény Szót) alkalmazottainak a hivatalos árnak megfelelő borravalót kellett csúsztatnunk ahhoz, hogy a lap idejében elkészüljön, amiről – természetesen – kezdettől beszámoltunk fölötteseinknek, ám a szigorú hölgy kérte a nyugtákat. Nos, ki ad nyugtát „baksisra”?
És ki nem mondottan ugyan, egyes tisztelendő urak sutyorászni kezdtek, hogy bizonyos Fodor Sándor könyökig nyúl a Keresztény Szó kasszájába.
No, gondoltam, ebből ennyi elég lesz. Irtam egy levelet Bálint Lajos érsek úrnak, amiben elmondtam, hogy a diktatúra idején egyes „illetékesek” kételkedtek ugyan a Párt iránti hűségemben (talán nem is egészen alaptalanul), de a tisztességemet senki nem kérdőjelezte meg. Ezért én lemondok a lapnál betöltött tisztemről és szigorú vizsgálatot kérek az ügyben. Mindössze annyi az óhajom, hogy a vizsgálók-ellenőrök hallgassanak meg engem is. Nos, vizsgálat helyett az érsek úr elküldte a főkönyvelőjét, aki bocsánatot kért tőlem, ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy a laptól megválok, elsősorban a munkaképességeimet és felkészültségemet meghaladó jellege miatt. Bálint Lajos érsek úr ezt megértette, és miután magam helyett nemcsak kiváló főszerkesztőt, de jó felelős szerkesztőt is ajánlottam a lap élére, elbúcsúzhattam a Keresztény Szótól, amellyel másfél évtizeden át jó viszonyban maradtam. Hetilapunkból született a Vasárnap (szintén hetilap), és a havonta megjelenő Keresztény Szó, az értelmiséghez szóló folyóirat. E kiadvány már sokkal jobban betöltötte a neki szánt feladatokat, mígnem a közelmúltban ismét változások álltak be a szerkesztésükben – de ez már nem az én asztalom.

A rendszerváltás után szükségesnek érezte, hogy közíróként is megnyilatkozzék. A Hétben, majd a Hargita Népében és a Szabadságban közölt tárcákat, jegyzeteket, rendszeresen megszólalt a bukaresti rádió magyar adásában is. Ezek az anyagok később könyv formában is megjelentek (Levelek hazulról – haza, Hány nyelven szól az ördög?) Mi motiválta, hogy szépírói munkásságát félretéve ebben a műfajban is próbálkozzon? Így utólag fontosnak – s eredményesnek – tartja-e, ha tájainkon az írók-költők közéleti problémákkal kapcsolatban is hallatják hangjukat? Önnél milyenek voltak a visszajelzések?

– Minekutána a fentiek szerint megválhattam a szerkesztéstől, Gálfalvi Zsolt arra kért, hogy írnék lehetőleg rendszeresen publicisztikát A Hétnek. Jó, mondtam, de nem politizálok. Mégis kitört rajtam a „kiskutya effektus”. Ezt én neveztem így, abból kiindulva, hogy amikor a kiskutyát kiviszik a rétre, a szabadba, az boldogan rohangál körbe-körbe a végtelenségig. Mihelyt a cenzurától megszabadultunk, én is – pedig eredetileg nem állt szándékomban – elkezdtem írni véleményemet szabadon, közéleti kérdéseinkről is. Főként ilyenekről. Most már lehetett! Aztán a boldog emlékezetű Bálint András, a Hargita Népe szerkesztője szememre vetette, hogy szülőföldem lapjának nem írok. Nos, írtam oda is, talán több mint másfél évtizeden át heti rendszerességgel. Majtényi Ági is megkeresett, szólalnék meg hetenként a bukaresti rádió magyar adásában, végül a kolozsvári Szabadság is írást kért tőlem, ahol szerdánként jelentkeztem véleményemmel. A visszajelzések hosszú ideig jók voltak. Mivel egyik írásommal kapcsolatosan vita támadt a Hargita Népében, és a lap munkatársai-olvasói közül senki se állt mellém, ezt tudomásul vettem, és harag nélkül lemondtam a lapban való további közlésről. Utána egyenként a többi „alkalmi” munkahelyemet is felszámoltam, mert rájöttem, hogy „már nem megyen”. Visszavonulni is tudni kell. Egyébként úgy hiszem, jó, ha az írók-költők hozzászólnak a közügyekhez, ki-ki belátása szerint. Az én esetemben ez – életem vége felé – azért is jó volt, mert tulajdonképpen nem készültem „szépírónak”. A diktatúra sajtópolitikája szorított rá, amelyik az őszinte, a tisztességes újságírásnak nem volt híve, sőt, az ilyet lehetőleg szóhoz sem engedte jutni. Ezért voltam kénytelen szépprózába burkolni mondanivalómat, ami némely esetben egészen elfogadhatóan sikerült is. Novellákat, kisregényeket, regényeket írtam, továbbá olykor jónak mondható meséket is. Más módját nem láttam annak, hogy kimondhassam az igazamat. Azért érzem, hogy az írással „kényszer-pályára” szorultam, mert fiatalkori célom, hogy taníthassak alma materemben, a csíkszeredai Főgimnáziumban, nem valósulhatott meg, és írásban sem mondhattam ki kendőzetlenül a diktatúra évtizedei alatt az igazamat.

Befejezésül újra Öntől idéznék: „Az, amit titokban nap mint nap lesek, amiért gyerekes izgalommal turkálok a szerkesztőségi postában, és fürkészem otthon is a postaládámat – az nem jött. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi az, amire várok: lehet újsághír, levél vagy (...) valami, ami alapvetően változtatna az életemen.” Az idézet az 1976-ban megjelent Egy nap – egy élet című önéletrajzi vallomásából való. Azóta eltelt pár évtized. Hogyan látja az idén nyolcvan éves Fodor Sándor, eljött-e, bekövetkezett-e az ő életében az a valami, amit olyan nehéz megfogalmazni, amit talán senki sem tud kielégítően meghatározni, de amire az életben szinte mindenki vár?

– Erre a gyönyörűen feltett kérdésre – sajnos – nem adhatok olyan választ, ami megnyugtatna, mert attól tartok, hogy amíg élek, mindig várom-várni fogom ezt, noha sejtem: csak akkor kapok végső kérdéseimre biztos, egyértelmű válaszokat – ha kapok egyáltalán –, amikor végképp behunyom a szemem, hogy Kislányom, Évike mellé költözzem.
Végezetül elmondhatom: szép, hogy ne mondjam, gazdag, mozgalmas életem volt. Kedves családdal áldott meg a Fennvaló, olyan Feleséggel, aki maga is művész ember lévén gondomat viselte, és vigyázott arra, hogy ne zavarja munkámat, mint ahogy tudomásom szerint én se zavartam az Övét. Két kedves leánykát is adott nekünk a sors, majd két tündéri unokát, kisebbik leánykám, Eszter gyermekeit. Igaz, a legnagyobb fájdalomtól sem kímélt meg az élet, ami embert érhet, amikor nagyobbik leánykámat, Évikét el kellett temetnem. Talán utolsó figyelmeztetés volt, hogy visszatérjek gyermekkori hitemhez, amit ez a szörnyű veszteség csak elmélyített.
Amit külön köszönök a Fennvalónak: immár se egyének, se közösségek iránt nincs bennem harag, gyűlölet. Ha fiatalabb koromban volt is ilyen, mára kikopott belőlem. Mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy szándékosan megbántottam, bocsánatot kérek. És nem haragszom azon kevesekre sem, akik engem bántottak. Azt hiszem, békességben készülök a végső számvetésre, számadásra. Legfennebb azért vagyok elégedetlen, amit tennem-megírnom nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, vagy ahogy azok várták, akik rokontalan nyelvükön szólnak-olvasnak, imádkoznak.


kapcsolódó galériák:
Fodor Sándor
Kötetborítók

kapcsolódó linkek:
Fodor Sándor: életrajz, bibliográfia (Wikipédia)
Beszélgetés Fodor Sándorral (Korunk folyóirat, Balázs Imre József)
Csipike (a szerző talán legismertebb könyve)