Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Május
Vári Attila

Liliomtangó

Amikor elkezdődik majd a gyújtogatási per, a tárgyalóteremben még a falak mellett is állnak majd, s a Berta előtt meghallgatott tanúk azt állítják, hogy az ikerpár szemérmetlen viselkedése váltotta ki az eseményeket, hogy azért kezdtek petárdákat dobálni, rakétákat lődözni, mert azok ketten valóságos leszbi bemutatót tartottak a parketten. Csak valami hálóingféle volt rajtuk, se bugyi, se melltartó, a ruhát akkor dobták le magukról, amikor tangózni kezdtek.

A hivatalból kirendelt védő figyelmezteti a tanúkat, hogy nem az ikrek gyújtogattak, s még csak azért sem ők a hibásak, hogy a rendezők vaspánttal zárták le az udvari kijáratokat, s ezt minden tanúnak külön-külön is el fogja mondani, mert a város bűnöst keres, s úgy érzik, hogy Berta és Márta erre éppen megfelelne.

Berta, amikor a tanúk padján kell majd válaszoljon az ügyész kérdéseire, mindenre azt mondja, hogy sajnos nem emlékszik, s azzal lesz elfoglalva, hogy zsebkendőjével eltakarja arcán az égés nyomait. Azokat a fekélyszerű sebhelyeket, amelyeket a tánctermi tűzben szerzett.

Egyetlen dologra emlékszik csupán, mondja. Arra, hogy már a kórházban volt, amikor megtudta, hogy ikertestvére, Márta, a felismerhetetlenségig összeégett, s most már egyedül kell tovább működtesse a liliomos üvegházakat.

Nagyapjuk volt az első virágkertész a városban. Azt mesélték róla, hogy napokig járta a környező szántókat, réteket. Kezében egy légyhajtóra, vagy vőfélybotra hasonlító pálcával, amelyről papírcsíkok méteres hajzuhataga lógott, vagy lengett a szélben. Olyan szélvédett helyet keresett, ahol majdani növényeire nem jelentenek veszélyt az idegen virágok, s ahol a szél nem hordja egyik ágyásból a másikba a virágport.

Ő, az alapító, még mindenféle vágott és cserepes virágot tartott. Muskátlikat és primulát, hortenziát és gerberát éppen úgy, mint különböző színű szegfűket, liliomokat, fréziát, íriszt és kálát.

Volt üzlete a kisváros főterén, de a köztemető mellé is épített egy kínai pagodához hasonló boltot, ahol csokrokat, koszorúkat készítettek, s halottak napja előtt ebből a kis faházból ezerszámra adta el nemesített krizantémjait.

Nagyapa korában minden fajtához értenie kellett egy kertésznek, de amikor Bertáék szülei átvették a boltot, már ők is ritkítottak a kínálaton. A pelárgóniák, ahogy ők nevezték a muskátlit, csak különleges változatukban maradtak. Már nem illett cserepes virágként ajándékba vinni őket. A virágkertészet parasztjai lettek, páriák, akiket többnyire ablakok virágtartóiban lehetett látni. Már nem voltak különlegességek, mint amikor Dél-Afrikából behozták őket. Az emberek rájöttek, hogy milyen könnyen szaporíthatóak, s éppen ezért Berta szülei már csak néhány ládában az angol muskátlit, a grandifloriumot tartották.

Nagyapjuk titkos nemesítése a pipacsvörös írisz volt, de ennek a nősziromnak nem volt sikere. Hamar elhervadt, nem volt illata, s hiába nyert vele világkiállításokon aranyérmet, mert csak hagymáit tudta értékesíteni, vágott virágként igazából nem kellett senkinek.

Nagyapjuk, az aggkor küszöbén, amikor már nem tudott az ágyások között hajlongani, kivitette magát az üvegházak egyikébe, aztán szikével és csipesszel fölszerelkezve, szemén egy órásmestertől szerzett nagyítóval matatott. Rokon fajokat próbált keresztezni. Erre még Berta is emlékezett.

Apja kései gyermeke volt az öregnek, mint ahogy Berta és Márta is anyjuk negyvenedik születésnapján jöttek a világra, s ha utánaszámoltak, kiderült, hogy amikor ötévesek lettek, nagyapjuk éppen kilencvenöt, apjuk már ötvenéves volt.

A virágházban nőttek fel. Négykézláb mászkáltak az állványra rakott termőládák között, s szüleik csak arra vigyáztak, nehogy olyan helyen hagyják őket, ahol valamelyik növény szára, levele, vagy éppen virágzata mérgező lehet.

Egy alacsony asztalkán, amelyet kétévesen már fölértek, ott volt cumisüvegben az italuk, s a kétszersült, amit reggeli és ebéd között a földről majszoltak, s ami néha jobban hasonlított száraz sárdarabra, mint ételre, de apjuk azzal vigasztalta aggódó anyjukat, hogy ettől lesznek ellenállóbbak, s Berta nem is emlékezett arra, hogy a szokásos gyermekbetegségeken kívül láza vagy hasmenése lett volna valaha.

Már csak Berta emlékezhetett.

Úgy nőttek fel, mint a növények, s a vásárlók önkéntelenül is virágokhoz hasonlították őket, mert olyanok is voltak, mint két szál egzotikus virág. 

Kékszemű szöszik, akiknek természetes göndörségű haja mindig kibontva libegett, ha fogócskáztak, vagy versenyt futottak valamelyik üvegház szinte csak arasznyi járóközén.

Végigbukdácsolták az elemit és a középiskolát, s a kertészeti főiskolán is kegyelemjegyekkel végeztek.

A tanszékvezető egyetemista korában hétvégeken és vakációkban szüleiknél dolgozott, s tudta, hogy az elméleti tárgyakból butácska, de a virágkertészet minden fortélyát ismerő lányok nem tudósok lesznek. Nyilvánvaló volt, hogy ők veszik majd át a Götz-kertészetet.

Amit ikrek elművelhetnek, azt ők ketten meg is tették. Az vizsgázott kétszer, aki jobban tudta azt az anyagot. Vagy áruházakban a kiszolgálókat bolondították, hogy az egyik vásárolt, a másik pillanatok múlva beállított azzal a szöveggel, hogy a pulton felejtette az árut. 

Nem tudtak külön-külön élni, s ha valamelyiküknek fiúja került, biztos lehetett benne, hogy a másik elmarja. Finoman, vagy durván leépíti testvéréről. De ezért nem haragudtak egymásra. Sziámi ikrek voltak, láthatatlanul összenőve, s nem is hiányzott senki kívülálló az életükből.

Sokáig nevettek azon, hogy egy gyanútlan főiskolás találkára hívta Mártát. Mártát, aki aznap véletlenül egyedül ment a könyvtárba, s ott ismerte meg a fiút, aki délután, a sétatér egyik padján meg akarta csókolni a lányt, s abban a pillanatban, ugyanolyan ruhában mellé huppant a padra Berta, s azt mondta: engem is.

Még Márta sem vette észre, hogy árnyékként követi őket, s jószerével ez volt főiskolás koruk egyetlen valamirevaló emléke.

A fiú döbbenetében úgy ugrott fel, s úgy rohant el, mintha lidérc kergetné. Ezen nevettek évekig. Néha éjszaka, kiszínezve mesélték egymásnak, hogy mi lett volna ha… 

A szüzességüket egy nap különbséggel ugyanannak a tanársegédnek a legénylakásán vesztették el, s ha ismerték volna azt, amit állítólag Kant mondott a szexről, hogy „az érzés csodálatos, a mozgás nevetséges”, akkor ők átfogalmazták volna, hogy az „egész nevetséges és fájdalom”.

Többet nem kísérleteztek férfiakkal, túlestek ezen is, mint egy kötelező gyermekbetegségen, s tisztázták egymással, hogy soha olyan kiszolgáltatottnak nem érezték magukat, s nem akarják még egyszer átélni azt a véres élményt.

Anyjuk, kamaszkoruk kezdetén, egy darabig kínlódott, hogy különválassza őket, de megszokták, hogy együtt alszanak, s amikor bakfis korukban szét akarta fektetni, más-más szobába rakni a lányokat, azok olyan bömbölést csaptak, hogy nem volt szíve megharcolni azt, amit józanul gondolkodva helyesnek talált.

Kamaszkoruktól meztelenül, egymást átölelve aludtak, ahogy főiskolás koruk bérelt garzonjában is, ami szép lassan kiszivárgott, mindenki tudta a főiskolán, hogy vérfertőző leszbi az ikerpár. Pedig nem nyúltak egymáshoz, de szerették nézni, ahogy a másik önkielégítés közben a csúcsra ér.

Néha egyszerre csinálták, s aztán kielemezték, hogy mit is éreznek, s nem is ritkán előfordult az is, hogy csak egyik csinálta, de a kielégülés pillanatában a másikban is beteljesedett az érzés.

A főiskola elvégzése után Hollandiába mentek. Szüleik barátainak liliomfarmján dolgoztak, de este bemehettek a közeli városkába, s akkor megtalálták a mozit. Azt a mozit, ahol pornófilmeket vetítettek szünet nélkül, s az ikrek számára szinte szertartás lett, hogy hollandiai két hónapjuk minden estéjét ott töltsék, s néhány nap után már arra is rájöttek, hogy a bikinis jegyszedő lány miért ad időnként papírzsebkendőket férfiaknak, s mert eddig csak fikciós filmeket láttak, most úgy érezték, megtalálták a nagybetűs életet.

Három hónapra szólt a meghívásuk, de a liliomfarm tulajdonosa rájött, hogy hova járnak minden este, s anélkül, hogy az okokról Götzéket értesítette volna, két hónap után hazaküldte az ikreket.

Gyönyörű alakjuk volt, s bármilyen ruhát vettek magukra, mindenben elegánsnak tűntek.

Néha elmentek strandra is, de mintha csak azért, hogy éjszaka kinevessék magukat azon, ahogy a fiúk, férfiak megbámulták a strand nélkül is, a kerti munkától aranybarnára napozott testüket. Ilyenkor, ha szabad volt a pálya, kettesben röplabdáztak, s nem pontot akartak ütni, hanem arra játszottak, hogy minél tovább levegőben tarthassák a labdát. Hiányzott belőlük a versenyszellem. Annyira egyformák voltak, hogy fájt volna bármelyiküknek a másik veresége. Kiskorukban is utálták azokat a játékokat, amelyekben valakinek feltétlenül győznie kell.

Berta és Márta, Márta és Berta, az volt a mondásuk, hogy bármelyik ujját is harapja meg az ember, az neki fáj, és nem egy idegennek.

Berta, most a tanúk padján, arról kellett volna beszéljen, hogy ki röppentette föl azt a rakétát a terem műanyag álmennyezetére, amely miatt a katasztrófa, a tűz keletkezett. De nem tudott emlékezni arra, amit látott, mert ha a hirtelen fellobbanó lángokra, az égve az emberekre csöpögő műanyag szagára gondolt, lüktetni kezdett benne Márta hiánya, s képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy egyedül kell aludnia, egyedül élnie abban a házban, amelyet szüleik kibővítettek, számítva arra, hogy férjek és unokák fogják lakni a kétbejáratos épületet.

Egyszer bemutattak nekik egy ikerpárt, de mindketten undorítónak találták a fiúkat. Szellemtelen, hódításaikkal dicsekvő majmoknak tartották őket, s csak azért jártak velük, mert így anyjukból ki tudták muzsikálni annak a magnónak az árát, amelyet kinéztek maguknak egy főtéri boltban, s amelyet azzal a szöveggel, hogy születésnapi bulit akarnak rendezni, az anyagiakban a fösvénységig beosztó szellemű anyjuk megvett nekik, remélve, hogy a huszonéves ikerpár végre társat keres magának.

Pedig minden jobban érdekelte őket, mint a férfiak. Napokig bújták nagyapjuk gyöngybetűs nemesítési naplóját, s az egyik ágyás végén meg is találták azt, amiről azt hitték, hogy csak az öreg Götz fantáziájában létezett. Égszínkék bambuszliliom virágzott, s a feljegyzésekben, amelyekben következetesen Lilium japonicum-ként emlegeti, találtak egy leírást arról is, hogy a turbán liliomot (Lilium martagon), amely önmagában nem a dísznövények aranyérmese, hogyan keresztezte egy addig ismeretlen kanadai fajjal, s itt megjegyzi, hogy ez a növény nem azonos az amerikai kontinensről behozott (Lilium canadense) közismert virággal. Ennek a teremtménynek a színét sikerült vörösre változtatnia, aranyló csíkozással, mégpedig úgy, hogy a csíkok nem hosszantiak, nem a porzó felől indulnak, hanem haránt irányban jelennek meg. „Olyanok, mint a matrózok blúzának csíkozásai, talán matrózliliomnak, Lilium matelot-nak kellene keresztelnem” – írta naplójába az öreg, s a lányok rájöttek, hogy a kegyetlen virágpiaci harcban valami olyasmit tartanak a kezükben, amivel leelőzhetik majd versenytársaikat.

Nagyapjuk nem ivott, nem cigarettázott, s naplója tanúsága szerint szagolgatva meg tudta állapítani, hogy az a virághagyma, amit teleltetett, vajon átörökíti a kívánt tulajdonságokat?

Annak az embernek a nyugalmával végezte nemesítő, keresztező munkáját, aki biztonságban érzi magát. Biztonságban, mert olyan hátteret épített ki, amelyben biztos lehetett. A virágházak és az üzletek akkor is menni fognak, ha már ő nem lesz.

Nagyapjuk részletező pontossággal írta le, hogy mit és hogyan csinált, így az ikreknek sem esett nehezükre, hogy megismételjék a keresztezés folyamatát, s másfél év szorgos munkája után virágkiállításra küldhették az első példányokat.

Reggeltől estig dolgoztak a kertészetben. A gyomlálás, visszametszések, átültetések mellett, nagyapjuk eszközeivel, a szikével, csipesszel, órásnagyítóval újabb virágokkal kísérleteztek, s nem is voltak tehetségtelenek. De este, miután lefürödtek és felvitték a szobájukba a többnyire hidegtálból álló vacsorájukat, reggelig nem látta őket senki.

Apjukat egy jóakaró világosította fel, hogy vérfertőzésben élnek a lányok, s mert meg akart győződni róla, hogy igaz-e, vagy csak pletyka, egy késő este, mezítláb, vigyázva, hogy talpa alatt ne nyikorogjon a keményfa lépcső, felosont az emeletre. Talán többet is látott, mint amit el tudott volna képzelni.

Égett a villany a szobában, a lányok kitakarózva éppen közös játékukkal voltak elfoglalva, s nem vették észre, hogy nyílik az ajtó. Csak arra a tompa puffanásra eszméltek, ahogy apjuk elvágódott, s már hiába hívták a mentőket, Götz Arnold halott volt.

Talán azt sem tudták, hogy apjuk vajon prűd, vagy csak szemérmes, mert alig ismerték a szótlanul dolgozó, szikár, koravén embert.

Nem tudhatták, hogy vallásossága nem látvány, hanem belső késztetésből fakad, mint ahogy azt sem, hogy negyvenéves is elmúlt, amikor élete első és egyetlen partnere, az anyjuk, valósággal oltárhoz vezette a nőügyekben járatlan férfit.

Götz Arnold minden vasárnap templomba ment. Rendszeresen gyónt és áldozott, de nem kényszerítette elsőáldozásuk után az ikreket, hogy vele menjenek. Az volt a véleménye, hogy szellemi fejlődésükkel kialakul bennük is az igény, hogy Istennel megosszák majd gondjukat, bajukat.

Temetése után a lányok, mintha lelkiismeret-furdalás gyötörte volna őket, nem mertek egymás szemébe nézni, s néhány napig kihagyták esti rítusukat is.

Anyjuk napról napra gyengébb lett. Az orvosok egymásnak adták a kilincset, de bekövetkezett, amit öreg háziorvosuk jósolt. Alig fél évvel apjuk temetése után elveszítették anyjukat is.  Még nem voltak harmincévesek sem. Gyönyörűek voltak és munkamániások.

Nemcsak magukat hajtották.

A kertészet munkásai, az üzletek alkalmazottai rettegtek, ha meglátták az ikerpárt, akik minden apró hibát észrevettek az ágyásokban és úgy ellenőrizték a pénztárgépet, számlatömböket is, mintha fináncok lettek volna.

Most, a tanúk padján, Berta nem tud egyetlen kérdésre sem válaszolni. Amikor kissé megnyugszik, azt ismételgeti, hogy egyszer már jegyzőkönyvbe diktálta a vallomását, még a kórházi ágyon, s nem hiszi, hogy azóta olyasmi történt volna, ami megváltoztathatná azt, amire akkor, frissiben, mikor még nem tudhatta, hogy Márta is halott, emlékezett.

Anyjuk temetése után kiélhették mindazt, amit addig szorongva, némán tettek, félve, hogy meghallják titkos játékaik örömhangjait. Hangosak lettek, s olyankor, ha egyszerre jutottak a csúcsra, egy kívülálló azt hihette volna, hogy odafent az emeleten ölnek valakit. Nem zavarta őket, hogy utánuk köpnek az utcán, hogy a suhancok lebuzizzák őket. Nagyobb hatalom volt a kislánykoruk óta űzött játék, mint a közvélemény.

Egy nap a postaládájukban szórólapot találtak. A magányosok klubja farsangi tangóestet szervezett. Eléggé borsos árat kértek belépőként, de egy világhírű harmonikás nevével csalogatták a táncolni vágyókat. Hidegbüfé, tombola és táncverseny is szerepelt a nyomtatványon. Minden olyasmi, amiről azt hitték az ikrek, hogy már rég, még születésük előtt kiment a divatból.

Azokban a napokban rengeteget dolgoztak. Sikerült nagyapjuk kísérletét továbbvinni, s eredményként megszületett a gyorsan szaporítható, sötétkék bambuszliliom. Egy bajor nagykereskedővel tárgyaltak, megállapodtak vele, hogy a következő években átvesz minden mennyiségben ebből a fajtából, s kiszámították, hogy akkor járnak a legjobban, ha saját hűtőkocsival viszik ki Németországba a virágokat.

Nem volt szükségük bankhitelre. Szüleik betétei, az állampapírok, biztosítási kötvények bőven fedezték a termékváltás, autóvásárlás költségeit, s mert egyneművé teszik a termelést, azzal számoltak, hogy nem kell annyi munkás, s talán az üzletek is fölöslegesek.

Napokig osztották, szorozták az üzletek sorsát. Nem vitatkoztak, csak éppen hangosan mondták ki az érveket, ellenérveket, s végül abban maradtak, hogy egyik idős munkatársuk átveszi a boltokat, s egy soha nem használt szántóföldi részre építtetnek egy akkora üvegházat, ahonnan el lehet látni a két Götz-boltot.

 – A név marad – mondták az idős kertésznek, akinek az volt a véleménye, hogy a monokultúrás virágkertészet a szakma végét jelenti.

Nem beszéltek a farsangi tangóestről, de mindketten tudták, hogy el fognak menni, már csak azért is, mert ott az a korosztály lesz, akik legjobban gyűlölték az ikreket, s ők, valami hihetetlen belső kényszertől hajtva, szerették megbotránkoztatni az embereket. Egyre gyakrabban történt meg, hogy egyszerre hagyták abba a munkát, szinte rohantak közös szobájukba, s ledobálva magukról a ruhát, úgy bújtak az ágyba, hogy az sem érdekelte őket, hogy a szellőztetés miatt nyitva hagyott ablak alatt állók hallani fogják egyszerre felharsanó kéjes visításaikat.

– Csináljunk nekik egy farsangi tangó-sztriptízt – mondta Márta, s mert találtak régi fekete bakelit lemezeken igazi argentin számokat, a tükör előtt próbálták, hogy fogják ledobni magukról a ruhát. Aztán szinte egymásba olvadtak, annyira, hogy a mozgás eljuttatta őket a csúcsra, s a gyönyör hangjai elnyomták a teljes hangerőre állított lemezjátszó hangját is.

A tangó-farsangot egy diszkóvá alakított ipari csarnokban tartották. Festékszórós grafittik, mázolmányok akarták emberibbé tenni a hatalmas termet. Az álmennyezetre habszivacs figurákat ragasztottak. Táncospárokat, hatalmas lábnyomokat, elefántokat, óriáskígyókat. A bejárattal szemben állt a zenekar pódiuma, amelyen már akkordokat próbált a híres harmonikás. A közönségben királynők, közismert fantasztikus-filmek figurái beszélgettek majomnak, rózsaszín oroszlánnak öltözött társaikkal, s egy kikiáltó azt sorolta, hogy miket lehet majd nyerni a tombolán.

Az ikrek csak arra vártak, hogy a hangszer bejátszása után, akkor, amikor már fölvette a harmonika a terem hőmérsékletét, s a zenész akkordok helyett valami összefüggőt játszik, középre léphessenek, de várniuk kellett, mert kiskocsin fövő virslit hordtak körbe a teremben, s a borszesz-égős edényből a híresség is kért, s addig óvatosan egy székre helyezte hangszerét. Aztán egy másik kocsiról sört csapoltak műanyag poharakba, s nem akart vége szakadni a táncverseny előkészületeinek sem. Nevezési díjat kértek az álarcos ál-orvosoktól, rendőr egyenruhás táncolni vágyóktól, s az ikrek ugrásra készen várták, hogy végre fölhangozzék a tangó zenéje. Hátuk mögött nem is pusmogtak, hangosan mondták ki róluk véleményüket az emberek. Olyan kifejezéseket használtak velük kapcsolatban, amiket a lányok nem is ismertek, de érezték, hogy egyre süllyed köröttük a hangulat, mint vihar előtt a barométeren a légnyomás.

Most már azért is maradtak. Törökös mintájú köpenyt viseltek, alatta csak egy rövid kombiné volt, fehérnemű nélkül, s úgy tervezték, hogy egy forgó mozdulattal egymásról húzzák le ezt is, hogy meztelenül táncoljanak a virslin csámcsogó, sörbe böfögő emberek között.

És játszani kezdett a zenész.

Az ikrek nem voltak fölkészülve arra a tomboló gyűlöletre, amit vetkőzésük kiváltott a tömegből. Nem voltak felkészülve, mert egyáltalán nem ismerték a világot. 

Csak a munkájukkal és testük élvezésével törődtek. Nem voltak barátaik, csak rendesen megfizetett alkalmazottjaik.

Most, a bíróságon nem tudta elmondani Berta azt, amit már tucatnyian elmondtak előtte, hogy csak ketten voltak a táncparketten, egymással táncoltak, amikor az őket kifütyölő közönségből előbb feléjük, aztán a plafonra kezdték lőni a rakétákat, dobálni a fülsiketítő robajjal robbanó petárdákat.

Dohányfüst és olcsó kölnik bűze keveredett a tűzijáték puskapor-szagával, vastag köd ülte meg a termet, s csak akkor vették észre, hogy ég az álmennyezet, égnek a felfüggesztett műanyag díszek, amikor már szinte lehetetlen volt eljutni az egyetlen nyitott ajtóhoz.

Egymást taposták halálra az emberek, s az égő műanyag, mint a forró zsír a belé csöppent víz miatt, sercegve lőtte szét olvadtan égő darabjait, felgyújtva ruhákat, embereket, s hogy még teljesebb legyen téboly, a melegételes edényeket feldöntötték, lángoló borszesz folyt szét a menekülő emberek között, s végül, akkor, amikor már halottakkal volt tele a padló, a bejáratnál felrobbant a kolbász-sütő gázpalackja.

Berta érezte a tárgyalóteremből feléje sugárzó gyűlöletet. Tudta, hogy valami végleg véget ért. Hogy soha semmi sem lesz olyan, mint a tangó előtt. Nem akart gondolkodni, de életében először érezte úgy, hogy növényi létet szán neki a jövő, érzelmek nélküli vegetálást.

Alig tudott járni. A kertészet egyik alkalmazottja kísérte haza, s másnap, amikor szállítóleveleket kellett volna aláírjon, nem találták sehol. Sem a házban, sem pedig kísérleteik színhelyén. Márta sírjánál is keresték, s akkor el kezdtek pusmogni a kertészet munkásai egy különös liliomról. Aranyszínű volt, s ugyanabból a hagymából két teljesen egyforma virág hajtott ki. Embermagasságúra nőttek az aranyszínű liliomok, kék pöttyökkel színezte őket a természet, pontosan olyan kékkel, mint amilyen az ikrek szemének a színe volt, s a legkisebb fuvallatra, szellőre is hajlongni kezdtek, egymás mozdulatát követve, mintha táncolnának.    




.: tartalomjegyzék