Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Június
Grecsó Krisztián

Mellettem elférsz

„Nincs bennem semmi a múltból.”

(Kassák Lajos)

„[A] múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza.”

(Ugyanő, 11 évvel később)

 

Október volt, de még nyári meleg, ereje volt a napnak, a kerületben működtek a teraszok, Andor hetente többször is meghívott valahová, élveztem a kései nyarat, meg hogy kávézni járunk, vacsorázni. Mindenütt ő fizetett, nekem nincs mire költenem, mondta, és azt kérdezte, kire költeném. Ha aggódtam, megfogta a vállam, megszorította, sokáig nem engedte el. Kényelmetlen volt, vártam, hogy levegye, de nem mutattam, mosolyogtam, nem akartam megbántani. Elmentünk a belvárosba is, egy pincében vacsoráztunk, csülköt kértünk, fatálon hozták ki, házi savanyúsággal, finom volt, de drága, több kancsó bort megittunk, a bor is jó volt, de drága az is. Andor úgy csinált, mintha valóban nem számítana a pénz, a legdrágább vörösből rendelt egy új kancsóval, közben a háborúról beszélt, Domos milyen sokszor elmesélte neki: majdnem átszökött Ausztriába. Ismertem a történetet, szerettem volna, ha mást mond el, Domos tata gyakran mesélt a háborúról, az erdélyi frontról, ahol Sadival egy ütegben szolgált, tankcsapdákat szedtek föl vagy telepítettek, már nem emlékszem pontosan. Az osztrák határon történtekről is hallottam. Oldalra néztem, a pincér mosolygott rajtunk, ahogy találkozott a tekintetünk, elfordult, Andor beszélt, és megbökte a vállam, hogy figyeljek rá, töltött magának bort. Nem tudtam figyelni rá, megint a pincérre néztem, hogy mit vigyorog, de bement a konyhába. Andor megkérdezte, mi a bajom, valami nem tetszik? Nem mondtam meg, azt kértem, fizessünk, de mikor kihozták a számlát, nem nyúltam a pénzért. Megszoktam, hogy ő fizet, de most nem mozdult, a pincér erre elém tette le a cechet, nagyon sok volt, nem volt nálam annyi pénz. Andorra néztem, segítenél?, de ő úgy csinált, mintha nem hallotta volna. A pincér elnézést kért, majd visszajövök, mondta, és miközben elfordult, elhúzta a száját. Andor most nézett föl, ja, fizetünk?, megdörzsölte a szemét, a halántékát, lassan vette elő a szemüvegét, a pincér megint az asztal felé indult, de meglátta, hogy még nincsen az asztalon pénz. Visszafordult. Andor kereste a táskájában a szemüvegét, nem volt meg, a cechre néztem, arra gondoltam, hogy fizethetnék kártyával, de sajnáltam a pénzt, ennyit költeni egy gyönge estére. Andor föltette a szemüvegét, kezébe vette a fecnit, ugyan, majd én

Három napig nem hívtam, ha lefeküdtem, és néztem a sötétbe, láttam magam előtt a pincér elhúzott száját, múltak a pillanatok, még egy, még egy, Andor nem találta a szemüvegét, a pincér engem nézett, elképzeltem, hogy előveszem a kártyámat, és fizetek. Három nap után Andor hívott, mi újság?, mi van velem, kérdezte aggódva, örökké én hívlak, hosszú csöndek voltak, hallgattunk a mondatai között, összeszorítottam a lábam, aztán kihúztam magam, egyenesen ültem a székben, de mikor letettem a kagylót, éreztem, hogy remeg a térdem. Az apáddal beszéltél?, kérdezte a kolléganőm, kérdően néztem rá, ja, ő már nem él, bólogatott. Megint nem hívtam föl, ha eszembe jutott, elhessegettem. Egy délután ott állt a hivatal előtt, azt mondta, csak véletlenül, éppen erre jártam, mosolygott, igyunk egy sört valahol, valami olcsó helyen. A Pocakba ültünk, volt hely a teraszon, Andor megint a háborúról beszélt, azt kérdezte, Sadiról mesélt-e valamit a nagyapám, hiszen együtt voltak Erdélyben. Föl se néztem, mondtam már, hogy nem.

Dés felé száguldott a vonat, egyre gyorsabban, minden lejtő gyorsított rajta, de mintha a kaptatók se vettek volna vissza a tempón, Domos kidugta a fejét az ablakon, az orom mögül ebben a pillanatban jöttek elő az orosz gépek. Egy ütemet kihagyott a szíve, egyszerűen nem dobbant, ez nem lehet igaz. Behúzta a fejét, Gál nézett rá, a csongrádi halászgyerek, akivel az első nap óta együtt voltak, könny volt a szemében, bombázni fognak! Domos megrázta a fejét, az nem lehet, nem bombázhatnak, tele van a vonat civillel, tudniuk kell, hogy nem katonai szerelvény. Gál benézett a fülkeablakon, megrázta a fejét, mit érdekli az őket? Domos is benézett, a fülkében valami ajtóból ácsolt alkalmi asztalon műtöttek egy sebesült katonát, rázott a vonat, néha megbillent a katona teste, az orvos ilyenkor visszahúzta a szikét. Lavórban víz volt mellettük, néha a testre löttyent. Vajon érzi, erre gondolt Domos, az a kába test, hogy a bőrére csapódik a víz? Micsoda orvosok ezek, mondta Gál, valamiért megrovóan, Domos nem vette észre a kelletlenséget a hangjában, micsoda orvosok, ismételte áhítattal.

Előbb a fütyülést hallották. Fütyült, aztán balról a becsapódás is hallatszott, tűz csapott fel, meg föld, kövek, sárgaakácfák, bodzabokrok forgácsa és gyep röpült szét, a légnyomás megdobta a vonatot, felcsapta az ablakot, a katonák lehasaltak, a fejükre tették a kezüket, volt, aki csak tisztességből, meg se ijedt már. Domos felállt, benézett a fülkébe, az orvos műtött, a homlokáról a testbe csöpögött az izzadtság. A repülők a vonatot bombázták, egyre pontosabban, a rázkódás majdnem ledobta a vagont a sínről, Domos az orvost figyelte, várt, aztán újra a sebbe nyúlt. Gál rákiabált, ugrálnak lefelé, de Domos nem bírta levenni a nyitott testről a szemét, Gál meglökte, értetlenül nézett rá, erre kihajolt az ablakon. Az utasok dobálták ki a bőröndjeiket, röpültek a kemény bőr kofferek, a vászon hátizsákok, az egyik bőrönd kinyílt, a bugyikba, szoknyákba belekapott a szél, meg a vonat húzta légáram, táncolt a piros rakott szoknya a Kis-Szamos völgyében, az emberek teste meg porzott, mint rongybabák, úgy forogtak le a töltésoldalon. Nekünk is ugranunk kellene, mondta Gál. Domos tudta, hogy ő nem fog, nem mer, megint kinézett, ketten-hárman vetették ki magukat a vágtató vonatból. Az orosz gépek visszaértek, szőnyegre húzódtak szét, mondta Domos, Gálnak nyitva maradt a szája, szőnyeg, mondta ő is. A középső gépek a vonatot bombázták, a szélsők meg a menekülőket lőtték, ördögien, én nem ugrok, mondta Domos, és ekkor meglátta, hogy a masiniszta kiveti magát az ablakon. Mindjárt Dés, mondta Gál, Domos bólintott, benézett a fülkébe, az orvos a kezét a mosta, a katonának nyitva volt a szeme, Domosra nézett. Nem lehetett eldönteni, hogy él-e. 

Csodálattal néztem Andorra. A történetet én is ismertem, de nem így! Gálról még sohasem hallottam, és a végkifejletről sem. Aztán mi lett?, kérdeztem, és a végére lettem volna kíváncsi, mert azt én is tudtam, hogy Dés városának állomásán keresztülszáguldott az elszabadult gőzös, csak a Teremtő és néhány okos bakter kegyelmén múlott, hogy nem rohant az állomásba. De mi lett azután? Hogyan ugrottak le? Vagy megállt a vonat magától? Andor éppúgy tudott félrenézni, másról beszélni, nem felelni lényegtelen kérdésekre, mint a nagyapám. És én ugyanúgy nem firtattam tovább. Nem akartam, hogy benne maradjanak a további mesék. Miket tudhat még! A munkásszállón lassan ment az idő, esténként volt idejük megbeszélni, tévé nem volt, a kártyát unták. Bólogattam, mosolyogtam rá, mintha kincset találtam volna. 

Domos nagyapám után néhány mese maradt, írásban csak különös dolgok. Miután hazatelepült, harminc évig lejegyezte az időjárást, északi szél, huszonhét fok. Kisméretű, kockás füzetek, jegyzettömbök, apró betűk, a lapok sűrűn teleírva, a napok között egy sor kihagyva, a dátum aláhúzva vonalzóval. Egyre pontosabb meteorológiai szaknyelv, az évekkel valódi szakértelem. Hőfok, csapadék, szélirány lejegyezve, az ég hol felhős, hol napos. De az életről, mint Juszti mama, egy sort sem írt. Illetve mégis, egyetlen sor volt. Anyu, Domos tata halála után, végigolvasta harminc év időjárását, és egy mondatot talált Márta mamáról. Az idegen mondat szerint a mama valamikor titkolt valamit.         

Andor most a segesvári pályaudvarról mesélt, van ott egy jókora őrtorony, reflektorral meg géppisztollyal, mintha börtön lenne, tudom, mondtam, ott kell átszállni a Bukaresti gyorsról, és itt fontoskodó szünetet tartottam,Udvarhely felé. Igaz, mondta Andor. Úgy éreztem, mintha valaki beszélt volna neki rólam, mintha tudná, mely történeteket ismerem, és melyeket nem. Először azokat veszi sorra, amelyeket nagyjából tudok, és későbbre tartogatja a többit. Csillogott a szeme, ahogy beszélt, én meg a segesvári pályaudvarra gondoltam, ahol nem váltottak nekem lejt, már majd’ megvesztem egy sörért, de csak forintom volt, végig Domos tatára gondoltam, hogy itt állt valahol, mikor meglátta a bocskoros fiút. Andor megint Gált emlegette, hogy a pálya túloldaláról nézték, ahogy jönnek a katonák meg a csendőrök, egy havasi fakó fiút hoztak láncra verve, meg egy bőröndöt. A resti előtt egy idős pár várakozott, összebújva, az asszony néha sírt, amikor beértek a katonák, a nő felugrott, a férfi visszarántotta, és mondott valamit. Az asszony rémülten ült le a padra, vártak. Az egyik katona odavitte a koffert a párhoz, az idős férfi meghajolt, kicsit késve a nő is, a katona bólintott, visszament a többiekhez. Kiálltak a peronra, a csendőr papírost vett elő, olvasott, Domos és Gál messzire voltak, nem hallották, mit. Az asszony fölállt a resti előtti padról, a férje megint lerántotta volna, de a nő most nem hagyta magát, a fölolvasó felé mutogatott, egy katona a térdelő havasi fiú mögé lépett, az asszony ellökte a férjét, és amennyire öreg lábával bírt, kocogott a katonák felé. Tíz méter lehetett a resti és a peron közepe között, a nő a felénél volt, mikor a katona csőre töltött, a nő felkiáltott, előbb magyarul, aztán németül üvöltötte, végül románul kiabálta zokogva, hogy ne, utóbbit éppen akkor, mikor a katona egészen közelről, hátulról tarkón lőtte a fakó, bocskoros havasi fiút.

Egyetlen bőröndért.     

Andor bólogat, megviselte a saját történte, de látja rajtam, hogy én mással vagyok elfoglalva. Próbáltam fölidézni a segesvári pályaudvart, amelyet persze sokszor átépíthettek addigra, mire én ott álltam a sötétben, és vártam, hogy beálljon a vicinális. Csalódott volt, nagyobb hatást várt, de nem adta föl, megeredt a nyelve.

Fagyos április volt, negyvenöt, a háború utolsó hónapja. A németeket kiverték az országból a szovjetek, és most ők vigyázták a fontosabb csomópontokat. Három alföldi legény hasalt a nádasban, Domos és Gál mellé szegődött egy mágocsi parasztfiú. A Fertő tavon nem voltak horgászok, elrohadtak az ott felejtett ladikok, a kint hagyott hálók. Domos megnézte a szákokat, foszló, döglött haltetemek voltak benne, rák mászott ki a háló száján. Domos megrémült, eldobta a szákot. Gál mosolygott rajta, nem vagy te vízi ember! Megszorította a vállát, na, gyerünk! Megszületett a döntés, indulnak. Még az éjjel átszöknek a határon, egy akol vagy búzás szín látszik a távolban, egy fél távcsövük van, azzal figyelték ki, az épület körül semmi mozgás, ott húzzák majd meg magukat, ha sikerül átszökni. A nádasban egy biztonságosnak mondott csapás kanyarog, egy idős asszony mutatta nekik, ő volt a második asszony, aki megmentette az életüket. Fehérvár alatt jött az első, ránézésre ugyanez, azt mondta, szovjetek jönnek szembe, hasaljanak az árokba, különben nem ússzák meg. Elment mellettük a szovjet csapat, magyar foglyokat vezettek szíjra fűzve, ha az asszony nem jön, Domos talán oda került volna, ahová ez időben Márton is tart. Domos megmenekül, egészen az osztrák határig eljut. Gál a legelszántabb, ő mindenképpen megy, ő nem marad itt, mindenki tudja, hogy a szovjetvilág jön, és ők, akárhogy is nézik, ellenséges katonák. Egészen feltüzeli a mágocsi parasztfiút, de Domos nem biztos a dolgában, ő vacillál, nézi a vizet, nem olyan, mint a telepen, azok halott vizek, mégis honvágya lesz. Gál meglöki, jössz? Domos bólint, elindulnak, a csapáson bokáig süppednek, a láp marasztaló, nehéz szag böffen föl a sárból, Domos megint kinéz a vízre, most mintha a kenderfoltokat is látná, az ázott kender gyapjas szigeteit, a függőhidakra gondol, a nagy boglyákra, a szamárvasútra, lassít, egyre mélyebbre süllyed a lába. Nem megyek, mondja, de nem hallja meg Gál, mennek tovább, talán jobb is így. Aztán a csongrádi barát mégis megérzi, hogy lemaradt, megfordul, mi van, maradsz? Megállnak, a két alföldi fiú, és velük szemben a harmadik, akinek lassan már a bakancsa pereme elmerül; Gál és a másik is süllyed, mindnyájan tudják, csak pillanatok vannak, nem lehet tovább várakozni. Isten áldjon!, mondja Gál, és kihúzza a lábát. Megindulnak, cuppognak, Domos megfordul, a sár belefolyt a cipőjébe, majdnem kifordul a lába a bakancsból, mire kihúzza. A víz viszi a hangot, még sokáig hallja Gált, panaszkodik, méltatlankodik, és mintha a nehéz léptek hangja is elérne hozzá.

Domos kiér a nádasból, egy nádkunyhóban húzza meg magát, inkább sátor, alacsony és büdös, de a szél ellen véd. Leül a kunyhó elé, remeg a szája, a könnyeit nyeli, Gál hangja van a fülében, nem jössz?Nem akarta rábeszélni, nem akart semmit, csak választ, hiszen süllyedt, és haladni kellett, itt mindenki maga dönt. Domos minden zajra felriadt, hajnal volt, mire elszunnyadt, a kunyhóban talált egy vitorlavásznat, kemény volt és büdös, de melegített kicsikét. Gál nevetett az álmában, almáskertet találtak Mosonmagyaróvár alatt, harsogva harapták az almát, és Domos éppen odanézett, mikor Gál megcélozta őt, egy rohadt jonatánt dobott feléje, Domos lehajolt, és a mágocsi fiút találta el az alma. Gál percekig nevet, a mágocsi fiú kergette egy ideig, de Gál ügyesen szlalomozott a fák között, nem tudta elkapni. Domos nevet, de keserűen, ő nem tudná megkergetni Gált a sánta lábával. Ezt a nevetést hallja, Gál kacagását, érzi az alma ízét, mikor valami óriásit durran. Domos fölébred, fölnéz, szinte nappali világosság van, fehér fénnyel ragyog valami a távolban, újabb óriási robbanás látszik, Domos meglátja a fűben a fél távcsövet, itt felejtették. Domos belenéz a lencsébe, a távoli ipari épület ég, a szín, melybe szökni készültek, egy szovjet gép húz el a lángoló ház fölött. Domos reménykedik, hogy Gálék nem voltak ott a színben, még nem értek oda, vagy elmentek már onnan, de a gép köröz a szín fölött, nagy íveket rajzol oda-vissza. Domos nézi, még percekig jön-megy, tíz is eltelik, mire végleg elhúz. Minden kör, mikor visszafordul, mikor megint elhúz a lángoló épület fölött, egy tőrdöfés Domos szívébe. Azért köröz a szín fölött, mert őrködik. Ha nem haltak volna meg a szökevények, ha nem égtek volna el, le fogják lőni őket. A géppuskába be van készítve a tár. Domos nem sír, nem hiszi el. Négy évet húztak le Gállal a Hargita és a Keleti Kárpátok között, Sepsiszentgyörgytől Mosonmagyaróvárig jöttek gyalog, másfél ezer kilométer, és mindig megúszták. Az Örkő hegytől a Fertő tóig szerencséjük volt. Domos belenézett a távcsőbe, az akol lángolt. Gál nem halhat meg, erre gondolt.           




.: tartalomjegyzék