Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Június
Sümegi György

Nagy István, Márton Ferenc, Zsögödi Nagy Imre – filmen

Három magyar, erdélyi, székely, romániai képzőművészről készült film az utóbbi években. Nem véletlenül.

1. Az Aba-Novák Vilmosról forgatott sikeres film (operatőr: Bucsek Tibor, rendező: Dékány István) egyenes következménye volt a Zsögödi gazda (2007) – a Nagy Imre festői működését bemutató.

Fajsúlyos művészeteket egyre kevésbé értő és igénylő, már a művek létrejöttét is immel-ámmal, ali-alig segítő korunkban – gondolom, ez is átmeneti, mint mindegyik, amit átélnem adatott – ünnep minden új műalkotás elkészülte. Ünnep az, hogy a 20. századi magyar, erdélyi, székelyföldi képzőművészet meghatározó és jellegzetes életművéről láthatunk hiteles film-beszámolót, mozgókép-antológiát.

Dékány István filmjei közé, az Aba-Novák Vilmosról komponált, díjazott mű tőszomszédságába való a Zsögödi Nagy Imréről készült opusz.  Dékány két fontos, mondhatom így is: újítást vezetett be sikeresen az Aba-Novák filmjével. Egyrészt a felületekhez, a festmények pórusaihoz vitte közel Bucsek Tibor mester-kameráját, és így a művek mikro-összefüggései, az ecsetjárás közvetlen gesztusai is elevenséggel tárultak föl. Hogy mennyire fölfedezés számba menően, jól jelzi, hogy az egyik Aba-Novák-képtulajdonos mélyebben, jobban, részletesebben belelátott a képbe Bucsek kamerája segítségével, mint a hálószobájában függő eredeti festményt naponta megvizsgálhatva. Másrészt Dékány hajlandó és képes volt csak az alkotó, a műveket létrehozó festőművész megfogalmazta szövegeket használni, így kerülve el az ilyen filmekben szokásos interpretátori túlmagyarázásnak tetsző, disszonáns felhangokat.

E két erény megcsillan a Zsögödi Nagy Imre-filmben is. Az életutat és az ezzel párhuzamosan haladó művészi pályaképet a festő rajzolja elénk plasztikusan, meghitten, a saját megfogalmazásaival otthonosságot sugározva a művekre is. Huszár Irma 1976-os portréfilmjének részleteivel is élénkített vallomást lineáris életrajz-fonálra komponálja Dékány, az elhangzót mindig igyekezve képben is megmutatni.

A film tételei Zsögödi Nagy Imre jellegzetesen egyéni megfogalmazásaiban: „A szülőföldet, Zsögödöt elhagyni nem tudtam”. Az élet-kényszer azért olykor elhagyatta vele a háborúk, az 1956-os forradalom, a pesti, kecskeméti és nagybányai tanulmányai idejére.

A háború alatt, tanulmányai elején: „A  szobrászat izgatott, de meg kellett tanulni rajzolni. (…) A  rajzzal elölről kezdtem a tanulást. (…) Mint a tengerbe, úgy merültem el a rézkarcba”.

7 év pesti tartózkodás után summáz így: „Nem nekem való világ az aszfaltkultúra.  (…) Egy képért többet fizettek, mint egy élő tehénért”. 30 holdon 20 évig gazdálkodott, méhészkedett, talán ezért lett a film címe A zsögödi gazda. Ám így az a paradoxon állott elő, hogy a Nagy Imre festészetét, képzőművészeti törekvéseit bemutató film címe nem adekvát a tartalommal. Fontos, önálló eredménye a filmnek Nagy Imre néhány, csak filmszalagon rögzített megfogalmazása, pl. „Az erdélyi művészetnek nagy előnye a magyarországi művészethez mérve a húsz esztendős iskola, ami belekényszerített bennünket abba, hogy elmenjünk a gyökerekig. Az erdélyi művész már közvetlenül az anyagban él. (…) Vissza a földhöz, és ott kezdeni építkezni. Alulról fölfelé. (…) Megpróbáltam a természetet utolérni. A természetnek vagyok a tisztelője és festője.” Őt – s ez művein erőteljesen jelen van – „a természet misztikus változatossága ragadta meg. (…) A művész ki kell fejezze azt, amiben él. Ha nem tudja, céltalan. (…) A festő önmagát keresi s önmagát kell, hogy kifejezze. (…) A jó kép, a művészet közkincs, köztulajdon”. Csíkzsögödi emlékmúzeumával saját művészetét közkinccsé, megkerülhetetlen és Csíkban egyedüli múzeumi mintává tette.

Most, amikor Zsögödi Nagy Imre magyarországi vándorkiállítását az ötödik helyszínen eddig több mint ötezren látták, különösen érdekes lehet, hogy a neveltlányától, Kuruczné György Zsuzsannától Kányádi Sándorig és Apor Máriától Vetró Andrásig kapcsolatukról és más fontos kérdésekről hogyan nyilatkoznak élete részvevői és művészete hiteles tanúi. A legtöbben személyes elkötelezettséggel, eleven erővel idézik meg őt és életük közös pontjait, részvételüket – ha közvetetten is – Nagy Imre művészete alakulásában. Jobbára olyan élményi közvetlenséggel, ahogyan az egyik festményén megörökített Tompa László költő fogalmazott róla 1929-ben az Este egy székely festőnél  Nagy Imrének című versében:

 

„E képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek.

Pedig nincs rajtuk semmi babonaság,

Sohasem látott rendkívüli táj,

Gigászi műcsoda, - csak föld, meg ég –

Egy-két apró ház, kis falu, hegy, völgy –

Székely falu, hegy, völgy – de milyen teljesen az mind!

Formára, színre, beszédre, varázsra!”

 

2. Márton Ferencről Csíkszereda város támogatásával született monografikus földolgozás (Murádin Jenő–Sümegi György–Zombori István: Márton Ferenc. Pallas-Akadémia Kiadó, 2009, Csíkszereda), és a Csíkban őrzött munkáiból sikeres és nagy érdeklődésre számot tartó kiállítás a Csíki Székely Múzeumban. Mindezekkel párhuzamosan készült el Becze Zoltánnak korábbi, 1995-ös Márton-filmjét (A székely „Michelengelo”) archívként e munkájában is fölhasználó mozgókép-együttese (Dokumentumfilm Márton Ferencről. 25’, Olimpia Stúdió, 2009, rendezte: Becze Zoltán). A – különösen rajzok tekintetében – igen terjedelmes életműnek csak vázlatos bemutatására vállalkozhatott az új dokumentumfilm. Márton művészetének rétegeit (olajfestmények, háborús művek, szobrok, rajzok, egyházművészeti alkotások) jelzi ugyan, de a nagymennyiségű rajzból mégis csupán egyetlen, önmagában is vitatható értékű rajzkönyvét lapozza végig kétszer is a filmben. Hogy „sokat rajzolt”, alátámasztja az egyetlen leszármazott megszólaló, Márton Géza (Márton Ferenc unokaöccse) veretes mondata is: „Háromezer rajzos festményt csinált, mind művészi érték”. Hát éppen a művészi érték kérdése vethet föl tovább feszegethető problémákat. Vagyis elsősorban azt, hogy Márton teljes oeuvre-je, egész művészi életműve sem homogenizálható így, mert egyenetlen a teljesítménye. Arra azonban kétségtelenül jó a film, hogy a könyv(ek, közben Szabó András: Maszk című munkája is megjelent Márton Ferencről) információ-áradata és a kiállított művek nyújtotta közvetlen művészeti élményeket a dokumentumfilm sajátos nyelvén is megerősítse, esetenként akár elmélyítse.

 

3. Nagy Istvánról (1873–1937) nem maradt, nem maradhatott archív mozgókép, hacsak az 1934-es őstehetségek kiállítás jelentős társadalmi eseménynek számító megnyitójáról nem maradt valami amatőr felvétel, s azon ő is megjelenhetett. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett centenáriumi kiállítása idején készült a Nagy István portré (18’, operatőr: Németh Attila, rendező: Zsigmondi Boris, adásban volt: 1974. április). Az Újvidéki Televízió riportfilmje Nagy Istvánról (29’, 1990, műsorszerkesztő: Szemerédi Magda, operatőr: Kis Gábor) fontos, autentikus részleteket tartalmaz (vajdasági, jobbára Bela Duranczi által összegyűjtött művei, a sajkásszentiváni ház stb.). Megszólal benne ifj. Nagy István és Pechán Béla, Pechán József festőművész fia. Ez utóbbi azért, mert a verbászi Pechán-műterembe sokat járt Nagy István a jugoszláviai, sajkásszentiváni tartózkodásuk idején.

A Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent Nagy István-könyv (2007) készítése során előkerült, addig publikálatlan fényképfelvételek és addig nem ismert képek fölbukkanása vetette föl először egy új, Nagy István művészetéről szóló dokumentumfilm készítésének az igényét. Végül is a Dunatáj Alapítvány pályázaton nyert pénzéből kezdtük meg a forgatást (operatőr: Czétényi Csilla, hangmérnök: Nagy-Bozsoky József, rendező: Mucsányi János, gyártásvezető: Szederkényi Miklós, producer: Buglya Sándor).

 

2009. augusztus 21., kedd.A forgatást a Kecskeméti Képtárba került Wolfner-Farkas-gyűjteménybe tartozott kollekció földolgozásával kezdjük. Wolfner József volt az, aki festőművész fia, Farkas István és Lyka Károly rábeszélésére 1920–23 között mecénásként támogatta Nagy Istvánt. Ő rendezte az életmű legjelentősebb kiállítását (Nemzeti Szalon, 1923), ő adta ki az első könyvet munkásságáról (Surányi Miklós, 1923) és a tárlat friss sajtóvisszhangjából is közreadott egy füzetnyi válogatást (Szemelvények Nagy István kiállításának a magyar sajtóban 1923. október havában megjelent kritikai ismertetéséből. 2. kiadás: Székelyudvarhely, 2007, Litera–Veres). Fontos művek, a festő alföldi korszakának darabjai, valamint arcképek maradtak a megtizedelt Wolfner-gyűjteményben.

Gondoltunk arra is, hogy fölvennénk Nagy Istvánék egyetlen hiteles berendezési tárgy-együttesét, Knodel Henrik festett hartai bútorait, ám a jelenlegi praktikus használatuk (a szekrény könyvekkel tele) kizárja a könnyű mozgathatást és az autentikus filmi szituációba helyezhetést.

Ahogy a könyveknek, a bútoroknak is megvan a saját történetük. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumigazgatóság művészettörténészeként (1971–81) Nagy István kiállítást is rendeztem Baján. Akkor találkoztam először ifj. Nagy Istvánnal, aki a legelső, bátortalan kérésemre készségesen fölajánlotta a múzeumnak a szülei vásárolta hartai bútorokat. Ám mivel akkor a bajai múzeumban nem volt hely (?) ezek befogadására – így került Nagy István bútor-együttese a Katona József Múzeumba, Kecskemétre. A festő személyes tárgyaiból ezen túl csak háromlábú festőállványát, palettáját és pasztellkréta-készletét tudjuk rögzíteni Baján.

 

Augusztus 25., Baja.Nagy István utolsó éveit, az 1933–37 közti négy évet élte a városban. A felesége ismerősei, a bácsalmási Szojka állatorvosék Mátéházi úti (ma: Nagy István út) házában egy szoba-konyha-előszoba lakás-szűkösségében. Ezt a vándorló életmódot folytató  festő életében fix letelepedettséget jelentő házat (rajta ott-lakása évkörét pontatlanul megörökítő emléktábla) ugyanúgy rögzíteni kell, mint a Nagy István Képtár épületét (Vojnics-kúria).  Több évtizedes bajai, városi értelmiségi, művészet-közéleti küzdelem után lett az intézmény az állandó Nagy István kiállítást bemutató egyetlen hely.

A bajai múzeumi és a Magyar Nemzeti Galériából  kölcsönzött művek fölvételei során válik számomra is egyértelművé, hogy a kamera képe, műveket pásztázó, monitoron megjelenő lenyomata olyan módon és mértékben részlet-gazdag, amit a művek közvetlen szemlélésekor nem lehet tapasztalni. Mintha egy finom, a részleteket széthajtó s gyakorta közéjük hatoló érzékeny kéz lapozna bennük. Vagy inkább simogatná, hajtogatná szét, egyenként fölemelné, fénybe-fordítva nézné meg a legkisebb elemeket is. A vonal indítását, a formák tömörödő-sűrűsödő horpadásait, az arcok (sorsok, jellemek, élet-jelképek) formai végtelenjét, a rejtett szemeknek is sugárzó tekintetté válását. Azt, hogy az egyes festék-rétegek, szín-tartományok hogyan kerültek, milyen sorrendben véglegesítődtek a felületeken, hogyan folynak egybe, vagy különülnek el, hogyan kapcsolódnak harmonikus egységbe vagy fölcsattanó effektusba. Azt is jól érzékelni mindent látó és láttató kamera-szemünk segítségével, hogy pl. a Balaton-képeken, Balaton-pasztelljein hogyan, milyen leheletnyi finom és pontos disztingváltságban jelennek meg a rebbenő vitorlások, fehér-látomások sziluettjei a kép-vízen. Nagy István mintha képalkotó keze mellé vonna bennünket így – beavatva mindabba, amit igazán csak ő látott és láttatott. B. Mikli Ferenc festőművész plasztikus tömörséggel jeleníti meg, hogy találkozásukkor hogyan festett meg Nagy István egy piacról frissen hazakerült káposztát.

Természetesen a magángyűjtők művein az erős átvilágítás a beszürkült, penészesnek látszó foltokat is kihozza. De a művek gazdag részletezettségét így is ámulattal és Nagy István iránt szűnni nem akaró rajongással konstatálják. Belebotlunk egy hamisított háborús portréba, pontosabban rajzolmányba. Széteső vonalak, egy ismert, valamikor a Wolfner-Farkas gyűjteményben volt Nagy István-rajz suta ismétlése, tisztességtelen anyagi előnyszerzésért. Jó nevű pesti árverőház aukcióján visszamaradt darab, az az ördögi a fölháborító esetben, hogy gyakran ismétlődik. Mára már meggyökerezett a műkereskedelemmel kapcsolatban azt a meggyőződés, hogy minden gyanús, hogy szinte mindenben leselkedhet valami nem eredeti. Szomorú, hogy egyre sűrűbben lehet Nagy István-hamisítványokkal is találkozni. Ez persze a művei lassú, de az utóbbi években biztos áremelkedésének az egyenes következménye. Amelyik festőnek emelkednek az árai, jobbára olyan arányban növekszik a nevével visszaélés mértéke, szaporodik a neve alatt hamisított mázolmányok száma.

 

Augusztus 26., Szabadka.A Komor Marcell–Jakab Dezső tervezte szabadkai Városházából kiköltözőben lévő, még az állandó kiállításait építő új múzeumépületben találjuk az ottani legfontosabb Nagy István műveket (pl. a Füzest), és Bela Duranczi kameránk előtt színesen eleveníti föl Nagy István vajdasági műveinek az összegyűjtését, az ottani kutatásokat, kiállításai létrejöttét. Béla fogalmilag is pontosan fogalmaz, a sokat tapasztalt ember bölcsességével és azzal az évtizedeken átsütő szeretettel, amellyel mindig is közelített Nagy István művészetéhez.

Nagy István életéről, családjáról nemrég meghalt fia, ifj. Nagy István után már csak az ő özvegye, sz. Ernszt Eszter vallhat. Ő nem ismerhette apósát, hiszen 1949-ben lett ifj. Nagy István felesége. De anyósát, özv. Nagy Istvánné sz. Umstadt Máriát, Marcsa nénit annál inkább. Az ő, Marcsa néni kitartását, szerető ragaszkodását, férje művészetének elismertetéséért és a családja fönntartásáért mindent megtenni képes akaratát volt ismerősei által példaértékűként emlegetik. Marcsa néni el-elindult rajzmappával a hóna alatt, hogy a férje műveit a nehéz időkben akár élelmiszerre váltsa. Nem legenda ez, színtiszta igazság, hogy Baján szalonnáért, más élelmiszerekért is lehetett konvertálni Nagy István alkotásokat.

Persze feszítően lényegi kérdés, hogy a művész életéből/művészetéből mi kerülhet a filmbe. Ha apróságok, vagy a visszaemlékezők, netán műtárgyakat elemezni próbáló művészettörténészek szövegei kihullanak, sérül-e valami. Kell-e erre figyelni, s milyen mértékben? Hiszen elsősorban Nagy István művészetét, autonóm képi világát próbáljuk filmi eszközökre átírni, azok segítségével megjeleníteni, és csak ami ahhoz tartozik, az ő művészetének karakterisztikumába, lényegi elemeibe enged bepillantani, azt kell megtartani és használni. Ugyanis sokkal több anyagot veszünk föl, mint ami aztán a végleges filmben lesz. Mondják sokan, hogy a filmek a vágóasztalom születnek, itt is ez a helyzet. Csupán sejtetni szeretnénk, hogy Nagy István az első világháború után végleg elkerül szülőföldjéről, Erdélyből. Hogy ebbe belejátszhatott az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása, a trianoni békeszerződés páratlan agresszivitása – bizonyosnak vehető. Igaz, Nagy István már annak előtte kialakította vándorló életmódját, amit leginkább a nagy festő-utazókéhoz (Turner, Csontváry, Mednyánszky) hasonlíthatunk. De ő nem a mesés Keleten kereste a nagy motívumot, hanem a Kárpát-medencét vándorolta keresztül-kasul a Békás-szorostól a Balatonig, a somogyi dombokig, Budapesttől Bajáig és Sajkásszentivánig. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a motívumok segítségével saját magát kereste az itthoni közegben. Életformája volt a vándorlás, a huzamos ideig egy helyben megmaradni nem tudás, az új élmények (emberi, táji) keresése, illetve a mindig újjal való szembesülni akarás. Valószínűleg mélyen alkati kérdés Nagy István nyughatatlansága, az örök keresés, mindig új mű-helyzetekben történő önmaga-kipróbálás, a megnyugodni, egy helyben megállapodni, révbe-jutni nem akarás. Vagy nem tudás, hiszen pályakezdése jó évtizednyi kísérletezéssel összefonódó nélkülözésként is fölfogható. Lelkileg is kódolva lehetett benne a vándor-festő életmód. Életkörülményeire kevésbé volt igényes, mint a létrehozott műveire. De azokból is mindig az éppen készülő vagy a következő létrehozandók izgatták, s ami elkészült, azzal kevésbé törődött, az már nem jelentett szellemi feladatot a számára. Nagy kérdése a filmkészítésnek, hogy ezt a szófukar, befelé építkező, bezáródó, puritán alkatot egyáltalán hogyan, milyen eszközökkel lehet megmutatni, a néző számára is érthetővé tenni az ő legendás zárkózottságát. Talán képtelenség is vizuálisan bemutatni minden összefüggés-szálát a művészetének. Beszéljenek a művei, közelről, részleteikben, összefüggés-hálóik raszterére feszülve.

 

Szeptember 7., Kolozsvár.Több hivatalos információ-váltás után sem tudunk felvételeket készíteni Nagy Istvánnak a 20-as évek második fele legsikeresebb kiállítási helyszíne múzeumában, a kolozsvári Szépművészetiben (Bánffy-palota). Mivel több lépcsős engedélyhez és valószínűleg befizetendő pénzösszeghez is kötött a forgatási lehetőség, így lemondani  kényszerültünk róla. Egyébként sem lehet minden köz- és magángyűjteményben minden művet rögzíteni. Elegendő lenne az életmű (a legóvatosabb becslések szerint is több ezer művet tartalmazhat) legjellemzőbb mű-csoportjaiból releváns kép-együtteseket rögzítenünk.

Az Unitárius Püspökség három fontos alkotását fölvesszük, s egy beszélgetést Murádin Jenővel, Nagy István élete s művészete erdélyi fundamentumáról. Az (új) unitárius püspök szívélyesen segít, az egész jeles műemléképület (a kolozsvári Mátyás-szülőházat követi készülési idejében) közösségi-kulturális célú fölújításán dolgozik. Számára evidencia, hogy a püspökségen lévő jelentős műtárgy-együttes (nagybányai festők, Nagy István, Nagy Albert stb. művei) mihamarabb a nyilvánosság előtt is megjelenhessen egyfajta válogatott mű-együttesként, a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet legjobb hagyományait bemutatva. Murádin említi, hogy ha egyszer az ember (művészetkutató, művészettörténész, de gondolom a Nagy István műveket gyűjtők is idesorolhatók) elkezd Nagy Istvánnal foglalkozni – nem lehet abbahagyni. Olyan erős a vonzása művészetének, titkokkal teli egyéniségének, és olyan nehéz végleges válaszokhoz jutni (ha egyáltalán érvényes kérdéseket tudunk föltenni személyével és művészetével kapcsolatosan), hogy többen ismét és újra nekiveselkedtek művei/művészete faggatásának (Lyka Károly, Pap Gábor, Solymár István és mások). Ha egyszer megigézett, ha egyszer mélyen megszólított – nem enged ki vonzásköréből, mind mélyebbre visz a világába, egyre több részletre tesz kíváncsivá. Rég föltett kérdéseket fogalmaztat újra, miközben a Nagy István-művek konkrét kortársi kontextusa folyamatosan változik.

 

Szeptember 8.AMarosvásárhelyi Képtár 33 Nagy István-műve az egyik legjelentékenyebb múzeumi kollekció, nagyszerű művekkel, olyanokkal is, amelyeket egyik volt képtár-vezető, a Nagy Istvánt személyesen ismerő és művészetét sokra becsülő Aurel Ciupe festőművész juttatott a képtárnak. Egyik ámulatból a másikba esünk, ahogy szemléljük a részleteket, a mesterien kiegyenlített pasztellhasználatot, a motívumoknak nagy méretekben is feszítő erejét. Nagy István műveiben erő, dinamizmus, valami állandó nyugtalan feszültség munkál, és talán leginkább ettől egyéni festményeinek minden négyzetcentimétere.

 

Szeptember 9–12., Csíkszereda, Csíkmindszent, Hosszúaszó, Csíkszentgyörgy.

A Csíki Székely Múzeum három, Párizsban készült akt-tanulmányrajza unikális együttes, és releváns az egyik leszármazottól letétbe került művek közül Ferenc öccse kimérten precíz, szeretetteljesen aprólékos, lélekbe látó olajfestmény-portréja is. Az olajkép láttán fölfüggeszthető mindenfajta lekicsinylő méricskélés: Nagy István az olajfestéket is mesteri módon kezelte, ezek azonos értékűek pasztelljeivel. Azért készülhetett kevesebb belőlük, mert a vándorló életmódnak adekvátabb megfelelője, könnyebb használatbavételi lehetőséget biztosított a kréta, a pasztell. A vászon és az olajfesték mindig drága volt, és a munkához nagy nekikészülődést követelt. Ugyanakkor korának ízlése által meghatározottan, általában sikeresebb eladásra lehetett számítani a létrehozott olajképpel, mint pasztellel, s ezt Nagy István is tudta.

A film forgatókönyve (írta: Mucsányi János) szerint a szülőfaluból történő távozással, a vándor életmódba kezdéssel indul a film, a Három hazában hontalan (munkacím). Mivel a festő szülői házát lebontották, annak a helyéhez közel, egy ahhoz hasonlónak gondolt, Nagy István Emlékház céljaira fölújított (példaértékű, hogy a magyarországi Nagy István gyűjtőktől Jurecskó László művészettörténész – MissionArt Galéria – összegyűjtötte pénzből) házból indul el a festő. Szülőfalujában és fölötte, Hosszúaszóban az elindulás, a meredek hegy-oldalak tartotta juhnyáj és tehéncsorda festői látványát is rögzítettük. Nem azért, mintha az ilyen témájú képeket a hasonló festmények alá kellene montírozni, hogy reális és művészi egybehangzása megteremtődjön, hogy rímeljenek egymásra. A szülőföld-képek elsődlegesen hangulatfestők, az alkotó hiteles élet-helyszínei (Csíkmindszentet nagyobb rálátásból, és épület-együtteseit is gyakran festette) valóságos hangulatának hordozói.

Nagy István családja, testvérei, azok leszármazottai kivétel nélkül készségesen segítették a produkció elkészültét. Ahogyan Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatala (mint korábban Bajáé) és e helységek múzeumai is. Ezekben a városokban, intézményeikben, magángyűjtőknél, de egyszerű művészetszeretőknél is azt észlelhettük, hogy a magas minőségnek kijáró tisztelettel és megbecsüléssel közelítenek ehhez a művészethez (lásd még ehhez: Nagy István Művészeti Művészeti Líceum, Csíkszereda).

Hol lehet s kell meghúzni azt a határt, ahonnét már nem veszünk föl több képet, mert a filmhez elegendő kvantum az eddig fölvett? Néhány fontos magángyűjteményi kollekció-részt és esetleg múzeumi együttest még bizonyosan föl kell dolgoznunk. Magyarországon az Antal–Lusztig-gyűjtemény rendelkezik a legnagyobb számú Nagy István-műcsoporttal (2009-ben 80 mű volt ebből kiállítva Debrecenben, a Modemben, rendezte: Várkonyi György művészettörténész). A közgyűjteményiek közül még nagyobb Nagy István-gyűjteménnyt őriz a Janus Pannonius Múzeum és a Salgótarjánba került Mihályfi-gyűjtemény, a győri Radnai-kollekció. Egyébként is lesznek még pótfelvételi napjaink, még táj-részeket (Duna-part pl.) és bizonyos dokumentumokat (fényképek: Magyar Nemzeti Galéria, levelek: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet) föltétlen rögzíteni kell.

Lehet-e a képzőművészekről forgatott dokumentumfilmeknek valamilyen általános hasznáról beszélni, meg lehet-e fogalmazni közhasznú tanulságot ezekről?  Hacsak nem ugyanazt, mint a képzőművészek állandó tárlatai, életmű-bemutatói tanulságaképpen: alig-alig, legföljebb kampány-szerűen látogatottak.  A minap voltam Szentedrén, s láttam a Barcsay-gyűjteményben, hogy csendesen hullik a vakolat, látogatót ritkán látnak az állandó kiállítás műtárgyai, még egy tömegeket az utcára vonzó, kávézó-söröző-sétáló szép szeptemberi délutánon sem. Ráadásul a dokumentumfilmek jelentős része nem jut el egyetlen TV-csatornáig sem, vagyis legföljebb egy-két szakmai fesztivál bemutatójának a nézői látják. A szélesebb közönség tehát nem találkozhat vele. Ha pedig mégis lemegy valamelyik tv csatornán éjjel 11 óra után, vajon hányan nézik? Pedig az időszaki (vagy állandó) kiállítások vetítőin (ez állandósulni látszik az utóbbi években, szerencsére) kívül, az ott teremtett alkalmakon  túl is fontos lenne e műveknek legalább a művészeti köztudatba beépülni. A Nagy Istvánról megjelent könyvek és egyéb publikációk mellé kellene kerülni a filmnek (CD-n, DVD-n, számítógépen is bármikor nézhetően) populáris, népszerű használatra. Mert Nagy István ösztönös konstruktivizmusa, a lélek szerkezetét, minden ábrázolt legbensőbb önazonosságát megidézni képes művek, az egész életmű – rólunk is szól, képes magunkkal szembesíteni önmagunkat. S így tanulságai – remélem a filmnek is – nemcsak képzőművészetiek.

Három képzőművész – három film. Ezeket három különböző stáb készítette, nyilvánvalóan háromféle megközelítéssel és fölfogással. Más-más, bizonyosan eltérő a víziójuk arról is, hogyan lehet a szűkös költségvetések kényszerében képzőművészeti dokumentumfilmet csinálni. Értékelnem, miután mindegyikhez van valami munka-közöm (nyilatkoztam benne, vagy szakértője vagyok) – lehetetlen, remélhetőleg az értékük viszont sokakhoz eljuthat.




.: tartalomjegyzék