Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Június
Máriás József

A bonchidai Prospero (Bánffy Miklós: Összes drámái)

Közel fél évszázadig a nevét is tilos volt kiejteni, „jobb esetben” is csak negatív jelzőkkel említhettük nevét s munkásságát. Két kisregényének – Reggeltől estig, Bűvös éjszaka – 1981-es megjelentetése, Sőni Pál  elismerő hangú bevezető tanulmányának záró mondata – „írói útja az eszmélkedés és a művészi kiteljesülés szép példája irodalmunkban” – azzal a reménnyel töltött el, hogy a Kriterion Kiadónál megjelent kötettel megnyílik az út művei előtt. A folytatás elmaradt. Egy új korszaknak, az ideológia uralta szocreál irodalompolitika kimúlásának kellett elkövetkeznie, hogy Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 5.) munkássága megismerhetővé, ismét közkinccsé váljon, hogy két nemzedéknyi idő kieste után az olvasók kezükbe vehessék alkotásait. A kolozsvári Polis Könyvkiadó, közelebbről pedig vezetője, Dávid Gyula irodalomtörténész érdeme, hogy 1998-tól kezdődően sorra megjelenhettek novellái és kisregényei, emlékiratai és regénytrilógiája, valamint politikusportréi. Az Összes drámái című kötet teljesíti ki a sort, mely az elmúlt év utolsó heteiben került ki a  nyomdából.

A színház Bánffy Miklósnak ifjúságától öreg koráig végigkísérő szenvedélye maradt. Szerzőként, színházi intendánsként és díszlettervezőként egyaránt ismertté tette nevét.                                                                                                                                                                                                                                 A drámaíró Bánffy Miklósra elsőként Ady Endre hívta fel az olvasóközönség figyelmét, 1906–ban, a mítoszok világából ihletett Naplegenda című dráma megjelenése alkalmából. „Kisbán Miklós több mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember. Sokat olvasott s hasznosan. A Naplegenda Ibsen Peer Gynt–jére emlékeztet. (…) Érdekes és szép könyv. Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának. (…) A Naplegenda nemes legenda. Szimbolikus költemény. (…) Nagy gondolat. Buja, költői, szép nyelv. Elegancia a földolgozásban. Mitikus és illatos homály. Sok rafináltság. Megmozgatása sejtéseinknek. Egy modern írás.”

A mítoszok légies, szürrealista világában kibontakozó szerelmi történet szép példázata a kötöttségekből kitörő szenvedély mindent elsöprő sodrásának. Ijjas korábbi szerelmét, Ünőt szolgává alacsonyítja, helyére a fiatal lányt, Virágszálat viszi barlangjába. Tehette, hisz az ereje s hatalma volt hozzá, a lány választási lehetőség híján volt. De elegendő Az Idegen megjelenése, hogy Ijjas hatalma a küzdelemben semmivé váljon, hogy az ifjú lányban igazi érzelem ébredjen. A dráma szervesen illik a kor irodalmi/eszmei küzdelmeinek áramvonalába, személyi szabadságjogokért vívott harcába.

 A Naplegenda két alkalommal került színpadra: 1907-ben a budapesti Nemzeti Színházban és 1938-ban Kolozsvárott.

A Nagyúr című történelmi drámáját 1912-ben mutatták be. Cselekménye Attila korába, a hun mondavilág idejébe vezeti vissza az olvasót. A királyi udvarban az itáliai hódításból hazatérő Attila fogadására készülnek. Hatalmát, erejét jelzi, hogy a szolgák és alattvalók félelemmel elegyes tisztelettel említik nevét. Az oguzok fogságába került csodálatos szépségű, mindenkit megigéző gót hercegnő, Mikolt, alattvalói ajándékképpen őt, ugyancsak a Nagyurat illeti. Az Előjáték Garabonciása – az ógörög drámák hírnökéhez hasonlóan előre vetíti a tragédiát: „Ölelés vár, csókos halál, sárga, mint a szőke asszony haja, aranyzsinór, leányhajból, aranyhajból!” A bizánciak kiszabadítási törekvése kudarcot vall; az uralkodó öccsét megigéző szerelem sem nyerhet végkifejletet. Attila, bár vonzalmat ébreszt benne, maga sem bírhatja a lány szerelmét: a hercegnő mérgezett hajtűvel megöli őt. Sok szereplő, biztos kézzel bonyolított cselekmény, drámai feszültségektől izzó, nagy ívű alkotás, Bánffy Miklós legsikeresebb, legtöbbet játszott színműve. Ősbemutatója a budapesti Magyar Színházban volt, azt követően műsorára tűzte a budapesti Nemzeti Színház (1921-ben és 1938-ban), valamint a kolozsvári Nemzeti Színház (1942-ben).

A bemutatók számával arányos a darab igen gazdag irodalma; a kritikák, értékelések többsége pozitív kicsengésű. Schöpflin Aladár  a legkitűnőbb, legművészibb eszközökkel dolgozó magyar drámák közé sorolja; Lengyel Menyhért a színdarabot rendkívülinek, költőjét nagy írónak nevezi, talentumát mindennél előbbre valónak tartja. Az 1942. évi kolozsvári Művészeti Hetek keretében színre került Bánffy-drámáról az Erdélyi Helikon közölt színibírálat szerzője – Kovács László – megítélése szerint Bánffy Miklós „lelkületében nemzeti” színművet alkotott. Tamási Áron a darabot remek színműnek tartja, írásában a korfestés sikerült voltát húzza alá. Kós Károly úgy véli, hogy „a Nagyúr Katona József óta a legmonumentálisabb és legtökéletesebb históriai magyar dráma. Sőni Pál Bánffy Miklós írói útja című tanulmányában, 1981-ben, ugyancsak elismeréssel ír róla: „Bánffy kitűnően jeleníti meg a népvándorlás kori levegőt, pompásan érzékelteti Attila félelmetes hatalmát, amelynek senki sem tud ellenállni.”

Az erősebbcímű, 1918-ban bemutatott, a polgári világ ízlését és igényét kiszolgáló darabot – az 1931-ben megjelent drámakötete előszavában – maga Bánffy Miklós „hevenyészett és elnagyolt munká”-nak ítéli. Utóélete mégsem eseménytelen. A benne kibontakozó, tragikus végkifejletű szerelmi drámáról Karinthy Frigyes paródiát írt, Vincze Zsigmond zeneszerző pedig operát komponált.

Az 1926-ban bemutatott Maskara című alkotása ismét a kísérletező drámaíróra irányítja figyelmünket. Sőni Pál az avantgarddal rokon alkotásként méltatja. Műfaji megjelölése – „bolondság, három felvonásban” – is sejteti:móka, vidámság, bohóság uralja a színpadot, ahol a szerepek az életbeli tulajdonságok ellentétét hordozzák, a látszatot, a káprázatos, konfliktusmentes világot, melynek megjelenítésekor bőven merít a helyzet- és jellemkomikum kínálta színpadi lehetőségekből. Szervesen társul azzal a mű könnyed, a jellemábrázolást aláhúzó nyelvezete is. Valószínű, hogy épp ezek a vonások, kvalitások juttatták színpadra az 1989-es fordulatot követően, Marosvásárhelyen.

Az előbbi színpadi művektől tárgyában és művészi megformálásában lényegesen eltér az 1929-ben a budapesti Nemzeti Színházban, 1934-ben pedig a kolozsvári Magyar Színházban bemutatott, „az etikus politikai cselekvés” kérdését felvető Martinovics című történelmi dráma. Megírásában, eszmei üzenete megformálásában minden bizonnyal belejátszott Bánffy Miklós politikai pályafutásának tapasztalata, szembenállása a diktatorikus rendszerekkel, melyekben „bűn lett a szabad gondolat”; közrejátszott az a történelmi tapasztalat, amely azt jelzi, hogy a francia forradalom hármas eszménye – szabadság, egyenlőség, testvériség – valójában sosem realizálódott. Martinovics Ignác jó ügy szolgálatába állt. Végső célként a „respublica” megteremtését fogalmazta meg. Személyiségében azonban feloldhatatlan konfliktus feszül: a császári zsarnok hatalom ellen szervezkedő vezér előbb a császári titkosszolgálat besúgója volt. A drámában kidolgozatlan marad a kettős szerep – a tudathasadásból vagy ördögi indíttatásból fakadó cselekedet – motivációja, az azt kiváltó okok lélektani indítéka, a „váltás” drámai megindoklása, összetevőinek színpadi feltárása. A szerző Martinovics személyiségének morális alkalmatlanságát egy személyes motívummal is aláhúzza: a Verdianával szövődő szerelmi kapcsolatával szerzetesi fogadalmát is megszegi. Bánffy Miklós a következményre koncentrál, arra, hogy Martinovics emberileg, erkölcsileg tehát alkalmatlan és méltatlan arra a feladatra, amelyet felvállalt. Kivégzése előtt önmaga mond ítéletet tettei fölött: „Bűnhődnöm kell, mert elfeledtem, hogy nagy és szent célokat csak tiszta kézzel – csak tiszta kézzel szabad szolgálni.” Komoly üzenet volt ez a dráma keletkezésének időpontjában, amikor Európában évekre két szélsőséges pólus szabja meg a politikai kibontakozás széljárását. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy Harag Györgynek a hetvenes évek végén támadt szándéka – a mű színrevitele a kolozsvári Állami Magyar Színházban – nem válhatott valóra.

Hosszú évek teltek el, míg Bánffy Miklós újra a drámát választotta gondolatai közvetítő eszközeként. Személyes sorsának sanyarú alakulása – a vagyonától megfosztott, az élet peremére, az éhhalál küszöbére szorított állapot – is közrejátszott abban, hogy a negyvenes évek második felében keletkezett színpadi művei az önvizsgálat, a befelé fordulás és meghasonlás, a csalódás és kiábrándulás, az élettel való leszámolás hordozói lettek. Azt is mondhatnánk, hogy Az ostoba Li (1946), A béke angyala (1947), az Íme az Ember (1948) színpadi formában kifejezett, bölcseleti elemekkel sűrített emlékirat. Színpadra vitelükről bizonyára maga sem álmodott. A műforma sűrítettsége okán választotta ezt a kifejezési formát, amely sűrítetten, sallangoktól letisztítottan kínálta a lehetőségét annak, hogy gondolatait kifejezésre juttassa.

A kínai mesejáték ismételten a legendák világába röpíti a nézőt, egy nem létező világba. Li, Iá-Iá ország főmandarinja „a butaság prototípusa”. Miben rejlik, miben jut kifejezésre az ostobasága: hiszékenységében, jószívűségében, vagyona tékozlásában. Következmény: növekszik a rajta élősködők, az őt kihasználók, meglopók hada. Amikor felismeri, hogy ez az út a semmibe vezet, arra kéri Pokolistent, hogy tegye őt a világ legokosabb emberévé. Környezetének aljas játékára fény derül, lehull a hazugság, a csalárdság leple, azonban az új helyzet sem hozza meg számára az áhított boldogságot: „mindent tudni, mindent látni, mindent előre látni: borzalmas szenvedés!” Magára marad, ami előbbi helyzeténél is több szenvedést hoz számára. Az újra visszanyert ostoba-lét, az ostoba tettek a megsemmisülésbe vezetnek. Országa és lakossága eltűnt a föld színéről, nyelvük is feledésbe merült. Keserű, mély értelmű jóslat ez egy „új kor” hajnalán. A színművet a kolozsvári Magyar Színház 1946. október 29-én mutatta be, Poór Lili rendezésében.

Az új rend kialakulásának pergőtüzében, amikor az ember az embernek farkasa lesz, megalkot egy szigetet, mely kicsiben a társadalom tükörképe. A béke angyala című dráma főhőse ebben a közegben vállal küldetést. Ott, hol a kitaszítottság, a szélhámosság, az élhetetlenség, az ideák világa elegyedik, melynek ingatag talaján a kisember félti/őrzi a még megmaradt egzisztenciális lehetőségeit. Törékeny, sérülékeny világ. Egyfelől ott van a vagyonát vesztett Báró életszemléletét jellemző nemes gondolat: „Nagy belső megnyugvás az a tudat, hogy jók voltunk mindenkihez, derűssé teszi az ember lelkét és nyugalmassá.” Mennyi keserű tapasztalat rakodik erre a mindennapok gyakorlatában?! Látszatsiker, látszatbéke — törékeny és esélytelen tett a szélhámossággal szemben. A rendteremtéshez azonban életteli cselekedet, Korposné pragmatizmusa, erélye, földön járó élettapasztalata, szókimondása és erélye kell. Az író személyes sorsával való számvetés, fájdalmas beismerés: osztálya eljárt fölött az idő.

Egyáltalán van–e kiút kilátástalanságból? A koráról, önsorsáról rajzolt kép előbb egy versben — Íme az ember — jut kifejezésre: „Mert az emberállat egyformán silány, / Gyűlöl mindent, ami kimagaslik. / A sár és a göröngy sohasem változik, / Ezredévek múlnak és mégis ugyanaz, / Virul és gyarapszik / A burján és a gaz, –  / És ami kiváló, mindig elbukik.” Példázatát az Újszövetségből meríti: a kereszthalálra ítélt Emberről. Az azonos című színmű Bánffy Miklós „élete sötétlő alkonyán” íródott, 1948 első heteiben. A kolozsvári városszéli vendéglőbe belépők szavaiból a háború befejezését követő hónapok bizonytalansága, távlattalansága kap hangot. A jövőt, a túlélés esélyeit fürkészik. S ott, ahol már semminek nincs realitása, ahol minden oly zavaros és kilátástalan, a drámaíró vallás, a kereszténység ígéretét, az általa hirdetett békességet, szeretetet, testvéri szó édeni jövőképét állítja elénk. S azok, akik előbb a megszálló hatalmat megszemélyesítő Parancsnoktól rettegtek, az Emberfia által hirdetett igéktől félti a társadalom „rendjét”, a maguk hatalmát.  A drámai cselekmény merész fordulattal visz bennünket vissza az időben: a jelen helyett a bibliai üdvtörténethez, Jézus elítéltetéséhez. Önkéntelenül is az abban a korban kibontakozó koncepciós perekre gondolunk, az ártatlanul elítéltekre és meghurcoltakra, a magunk Júdásaira. Erre utal az is, hogy Pilátus helyét a Parancsnok tölti be. A befolyásolható, könnyen manipulálható tömeg – mely „mindig gyűlöli azt, aki más” –, amely azelőtt örömujjongással fogadta, most megfeszítteti őt: „Elvégeztetett…!”

Bánffy Miklós sorsa is beteljesedett.

A művek egy kiváló alkotó tükörképei a világról, amelyben élt, amelyet írásaival, alkotásaival szeretett volna jobbá tenni, a műveibe kódolt eszmékkel és hősei életpéldájával jó irányba terelni. Volt idő, amikor ünnepelték, volt, amikor megfeszítették. A bonchidai Prospero, műveiben, újra köztünk él.




.: tartalomjegyzék