Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
György Attila

A Tilos Kávéház legszebb meséi (II.)

A Tilos Kávéház a senkiföldjén feküdt.

Ott lebegett két vagy sok világ határán, ég és föld között, akár Mohamed koporsója, nem volt egészen evilági hely, de nem volt átszellemült tündérlak sem. Fél lábbal Európában, fél lábbal Ázsiában, valahol a Kárpátok kanyarulatában állt, ott, ahol a gótika Bizánccal találkozik. Kicsit a múltban élt, kicsit a jelenben, nyáron kánikulában és télen hóviharokban edzette magát.

Vendégei úgyszintén nem voltak egészen evilági teremtmények: kissé divatjamúlt, ám annál heroikusabb népek jártak bele; vagy egészen új, egészen friss létezők, amelyre más vidékeken még nevet sem találtak a halandók. A Tilos Kávéház vendégei olyan népekből verbuválódtak össze, amelyek más vidékeken kihaltak vagy meg sem születtek még: tatárok, besenyők, kunok, bizánciak, etruszkok és romulánok jártak ide, továbbá mindenféle fantázialények, kószák, orkok és hobbitok, cyborgok és sárkányok. Mindezen vendéglényeknek egyetlen közös vonatkozásuk volt: hogy valamennyien, valamilyen módon mindannyian székelyek voltak. Székely tatárok, székely besenyők, székely kunok és székely sárkányok, székely orkok és székely romulánok.

Aki nem volt székely, az csak átutazó lehetett a Tilos Kávéházban: amolyan sápadtarcú, aki gyöngysorokkal és csecsebecsékkel házalva múló kalandként suhan át a komolyabb népek életében.

A Tilos kávéházban déli sört ittak és kávét, baracklevet és szilvapálinkát – itt, a senkiföldjén senki nem botránkozott meg semmin, legkevésbé azon, ha valaki alkoholmentes sört kért két deci vodkával.

Ezen a helyen a képzőművészeknek előjoguk volt verekedni, és ők éltek is ezen jogukkal. Tolták itt ki egymás szemét, törték be egymás oldalbordáit, és volt eset arra is, hogy szabályos jobbegyenessel szúrták le egymást az illetők, aztán sokáig és tartalmasan barátkoztak utána.

Ide, erre a helyre, a senkiföldje kávéházába főként művészek jártak, művészek és kékharisnyák, aztán állástalan bicikliversenyzők és vállalkozó szellemű emberek; a vendégsereg forrongott, megállapodott, kitisztult és végül leülepedett a maga egyéni és tiszta összetételében: a Tilos Kávéházba végül kizárólag erős emberek és szép nők jártak, és ettől volt egyedi és utolérhetetlen. Itt ész és izmok egyaránt fontosak voltak, csupa-csupa reneszánsz ember múlatta napjait, s a kerek, fekete asztalok mellől szép csendben elhulltak a gyengék.

A Tilos Kávéház élénk művészeti élete megtűrte a kulturális rendezvényeket: tárlatok, könyvbemutatók és színészi estek, koncertek és közéleti beszélgetések zajlottak le hetente, a sajtó és a kisváros érdeklődése mellett; a vendégek sztoikus nyugalommal viselték a sors ezen hiábavaló csapásait, hiszen tudták, hogy csupán ezek az öncélú, senkinek nem használó és hiú rendezvények minősítik a Kávéházat azzá, ami. A Tilos Kávéház alibi volt, otthon és kaszinó, gerillák főhadiszállása, és kicsit az elveszett hazát pótolta.

Száz szónak is egy a vége, annyit mondunk: jó hely a Tilos Kávéház.

 

A patzinák

 

A Tilos Kávéház udvarán, annak tőszomszédságában és aurájában, valahol hátul, ott lakott a patzinák.

A patzinák utálta és gyűlölte a Tilos Kávéházat, mint Petőfi a kukoricagölődint; a Kávéház vendégei pedig őt viszont.

A patzinák azért volt patzinák, mert másként nem nevezhetjük; noha ez a neve besenyőt jelent, besenyő mégsem lehetett, mert azokban volt becsület kihalni két évszázadnyi magyarzaklatás után. A patzinák azonban, akinek törzse Indiából származott, és igen rövid idő alatt belakta a Balkánt, aztán Kelet- majd az egész Európát, tulajdonképpen roma lett volna, cigány, szinti, gipsy, nevezzék aminek akarják, mi patzináknak hívjuk, mert nem és nem vagyunk rasszisták.

Bármekkora is lenne erre egyébként az igény.

A patzinákot még a bizánci kommunisták ültették a Kávéházi időket megelőző bérleménybe, aztán valahogy ottragadt, bennefelejtették, a sajátságos senkiföldjei állapotok élő mementójaként létezett a város sétálóutcájának kellős közepén, és idejének nagy részében dúlt-fúlt, áskálódott és gyűlölködött, sovány lelkét pedig a Kávéház pusztulásának ínycsiklandó víziójával táplálta.

Időnként kimerészkedett vackából, nehéz és sértőnek szánt szavakkal illette a díszes közönséget, megfenyegette a tulajdonosokat, majd keserű ábrázattal vonult vissza elmerengeni az élet igazságtalanságáról, amely neki tizenöt éve ingyenes lakást, a Kávéháznak pedig méregdrága bérleményt szerzett.

E kirohanások után Tarquinius úr és Konstantinosz derűsen pezsgőt bontott, szívük mélyén pedig mindketten elhatározták, hogy holnaptól kezdve áttérnek a fürge tettek hímes mezejére, és egyszer s és mindenkorra megoldják a patzinák-kérdést, a Kávéház eme rákfenéjét.

Aztán minden maradt a régiben. Valahogy megszokták a patzinák sötét ábrázatát, volt, aki azt javasolta, tetováltassanak rá leltári számot, e gyanús emlékű megoldástól azonban még a kávéházi vendégek setét lelke is elrettent.

A Kávéház és a patzinák ügye felsőbb akaratok játszmája volt, yin és yang, fekete és fehér, örök játszma és egyensúly, noha ez a metafizikai állapot soha senkinek, a fenének se kellett.

 

A Tilos és a szerelem

 

Tudvalévő, hogy a szerelem mindenhol, a legmélyebb barlangoktól a parnasszusi magaslatokig gyökeret tud verni, és gyökeret is ver. Ennek értelmében nyilvánvaló, hogy jelen volt, gyökerezett, sőt burjánzott a szerelem a Tilos Kávéházban is.

Az igaz, hogy e szerelem sokak szemében elvetemült jellegű, némelykor szabados, máskor játékos udvarlásokból állott, s az itt megszülető románcok sem mutattak hasonlóságot Heloïse és Abélard históriájával: mégis, szerelmek voltak ezek is, vagy a szerelemnek csírái, vagy a szerelemnek a vége.

Egy milétoszi vagy szibarita ógörög mindeképpen jól érezte volna magát, s alighanem egy római patrícius is megtalálta volna helyét e társaságban. Dicséretükre legyen mondva, a szerelmi rohamok céltáblájaként szolgáló hölgyek is jól bírták a gyűrődést, szerettek és tudtak a szerelemmel bánni, s szemük sem rebbent a legvérmesebb célzásokra sem.

A finomabb célzások a Tilos Kávéházban valahogy így hangzottak: „Ne haragudj, hogy megszólítalak, de hihetetlen jó feneked (nagy melleid, szép arcod etcetera) van, és eszméletlenül meg tudnálak …ni”. A tisztelt olvasó ne csodálkozzon és ne szörnyülködjön ezen: e finom célzást a hölgyek száz százaléka megértette, és húsz százaléka belement a kalandba. Nem rossz számarány, testvérek között sem. A másik nyolcvan kissé méltatlankodott ugyan, de szíve mélyén jólesett a rusztikus bók, s harag egészen biztosan nem lett belőle. Ott maradtak talonban, potenciális jövőbeni szerelemként.

A Tilos Kávéház, noha sem a fensőbb hatalmak, sem az építész nem tervezte intim légyottokra alkalmasnak, az ifjú emberek találékonysága eredményeképp szolgált már szeretkezések helyszíneként, sétáltak végig rajta pucér férfiak és meztelen nők, táncoltak asztalain érzelmes tangót, és egy ízben előfordult, hogy a rendkívűl dekoratív kislány a női mosdóban veszítette el a szegény lányok egyetlen hozományát. A kicsi gróf talán többet tudna erről mesélni.

Szerelmi életét tekintve – és nemcsak – a Kávéháznak volt bizonyos, tagadhatatlan mediterrán jellege, ahol nyaranta a férfiak naphosszat kávé és sör előtt ülve szemlélték az utcán sétáló nőket, senki nem dolgozott, mindenki adott és vett valamit, a hímek ízlésvilága pedig kifejezetten a széles csípők és nagy mellek irányába mutatott.

A vendégek egy bizonyos része többször elmerengett azon, hogy ha a Kávéház a Kárpátok kanyara helyett valahol tengerparton fekszik, úgy a hangulat változatlan marad, ám a  férfiak jelentős része tengeri kalózkodásra adta volna fejét, akik pápai és nem pápai vizeken egyaránt gyanús vállalkozásokba fognak.

 

A Tilos Kávéház személyzete

 

Valamikor egy okos ember, akit Szun-cenek neveztek, s akire gyakran szokás hivatkozni a világirodalomban, azt mondta: egy hadseregről sok mindent elárul, kicsodák a tábornokai.

Szun-Tze tulajdonképpen semmi ilyesmit nem mondott – de a Tilos Kávéházról azért sok mindent elárul, kicsodák a bárosai.

Bárosokból mindenkor négy darab volt, kettő fiú és kettő leány, mert a mindenütt érvényesülő egyensúlynak itt is meg kellett mutatkoznia.

A kettő fiúbáros egyikét úgy hívták: Rommel. Rommel szőke volt, kékszemű, és longobárd koponyájában hihetetlen szakértelem lakozott, amellyel nemegyszer a vendégek legrejtettebb gondolatait is kitalálta – ha a vendég is úgy akarta. Névadójához híven, csudálatos stratégiai érzékkel mozgott a kávéház cseppet sem egyszerű belső világában, és néhány hónap után át is vette a kiszolgáló személyzet feletti irányítást.

A numeró kettes bárost Göbbelsnek becézték, s e nem mindennapi nevet Tarquinius úr melletti szereplésével érdemelte ki. Történt egy napon, hogy az alkoholgőzös este folyamán egy nem kevésbé alkoholgőzös vendég barátinak cseppet sem nevezhető viselkedésével kivívta magának a tulajdonos általi, személyes kirúgattatást. Ezek után oly szavakkal, amelyekben nyoma sem volt a tiszteletnek, hálának és a méltóság bármilyen nyomának, ököl-, illetve bárminemű harc folytatására szólította fel Tarquinius urat.

Tarquinius úr rövid mozdulattal eltörte az illető orrát, aki megszégyenülve, fájdalmas sivalkodással és nem kevéssé véresen terült el a sokat látott kövezeten. Ez volt azon pillanat, melyet az addig biztonságos távolból figyelő báros a színrelépésre magának választott: kihúzván magát, szolgálatkészen kérdezte meg Tarquinius urat:

– Belerúgjak-e?

– A te neved pedig légyen Göbbels - mondta némi töprengés után Tarquinius úr. És lőn.

 

Szépségeszmények

 

Ugyancsak az igazsághoz tartozik, hogy – néhány kivételt leszámítva – a Kávéház vendégei testes, jól megtermett emberek voltak, akik szívűkön viselték Márai mester figyelmeztetését, miszerint akinek húszévesen nincsenek elvei, az gazember, akinek negyvenévesen nincs pocakja, az beteg, és akinek hatvanévesen nincs háza, az hülye. Kicsit gyorsítottak a ritmuson, itt a húsz, harminc és negyven év volt a mérvadó, ebben nyilván segített az elfogyasztott, ipari mennyiségű sör, amely kerek, férfihez illő pocakokban öltött újra formát.

E férfiak, a teremtés ezen csudálatos és jól megformált koronái időről időre alig titkolt büszkeséggel megsimogatták pocakjukat, és olyan hangon közölték a lesújtó hírt, miszerint átlépték a kilencvenöt vagy százhat kilós küszöböt, amelyről külső szemlélő sosem tudta eldönteni, panaszkodnak-e vagy dicsekednek. E súlyos és fajsúlyos vendégek alatt, érthető módon, sűrűn, újra és újra megereszkedtek a kávéházi tonettszékek, a csavarok kilazultak, lábaik szétcsúszni igyekeztek, amelynek következtében e vendégek csak hosszas és gondos válogatás után ereszkedtek le egy-egy jól megválasztott ülőalkalmatosságra, hogy aztán kitartóan ragaszkodjon hozzá, akár egy vackát lelő, elégedett állat. (Nyilván, nemes állat.)

Úgy tartják, egy alkalommal sikerült valamely galád és érdemtelen leányzónak meggyőzni ez érdemdús férfiak egyikét, adja fogyókúrára fejét; ennek érdekében szert is tettek egy igen érdekes és rendkívűl kegyetlen receptre, amelyet állítólag a NASA használ az űrhajósok elveszejtésére és majdnem súlytalanná tételére. A recept bevált, a kúra sikeres volt, s a barátok elborzadva figyelték karcsúsodó cimborájukat – aztán, mindenki megkönnyebbülésére, a sikeres kezelés után, kétheti sörözés nyomán az illető visszanyerte őt megillető testsúlyát, mert hiába, lehet, hogy a NASA tud valamit, de a csíki sört sem kertitörpéknek találták ki.

Mindazok pedig, akik azt hiszik, hogy e sörpocakok és mázsa körüli testek tunyasággal és tétlenséggel párosultak volna, rút módon csalódnak: e vendégek ugyanis mindannyian sportoltak, volt aki sakkozott, volt aki biliárdban jeleskedett, akadt közöttük bridzsbajnok, sőt Tarquinius úr lovagolni is szokott, noha ezt sűrűn cserélődő lovai egyre rosszabb néven vették tőle.

A nők pedig – nos, a nők tisztában voltak azzal, hogy az igazi férfi kilencven kiló fölött kezdődik, az alatt csupán múló kalandok, tünékeny jelenségek vannak, amelyek egy szerelmi kapcsolatnak sem tartalmat, sem nyomatékot adni nem képesek.

 

Dódi, a kereskedő

 

Teljességgel nyilvánvaló, hogy az iráni elnöknek számos gondja akad. Hasonló gondokkal küzd Észak-Korea, Bolívia és további jó néhány állam. Ezen gondoknak csupán egyike a saját tulajdonú atombomba hiánya – de ezen a gondon minden bizonnyal segíteni tudna a Tilos Kávéház egyik alapembere, fő-főbeszerzője és árufeltöltője: Dódi.

A jelenet, amelyet elképzelünk Mahmúd Ahmadinezsád és Dódi között, minden bizonnyal két és fél percig tartana, gazdát cserélne egy bizonyos összegű előleg, és két hét múlva Perzsia ura boldog elégtétellel jelentené be hazáját az atomnagyhatalmak sorába.

Dódi venne magának egy új autót, amellyel alaptevékenységének, a piadealerkedésnek horizontjait szélesítené tovább, a különféle italkimérések és kereskedések legnagyobb megelégedésére.

Dódi, mint e helyen jeleztük, legfőképpen italkereskedelemmel foglalkozott, jelentős forgalmat bonyolítva le, természetesen mindenféle hiú és felesleges jogi köntörfalazás, az adóhivatallal való kedélyes csevegések és más effélék nélkül; Dódi tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szó elszáll, de a papír megmarad és bármikor bizonyíték lehet belőle egy bírósági tárgyaláson. Ezért nem szerette a papírmunkát, és nem is volt rá szüksége: az ő szava ugyanis szó volt, mint hajdanán a keleti kereskedőké, ígérete pecsétes pergamen, kőbe vésett mementó, örökkétartó kötelék.

Az italkereskedés mellett Dódi természetesen kereskedett ruházati cikkekkel, hang- és képhordozókkal, kisállatokkal és nagyobb tételű élelmiszerszállítmányokkal is – kereskedett úgy nagy általánosságban mindennel, amit Horatio bölcselme felfogni képes, és további jónéhány dologgal is.

Dódi ismert volt szűkebb hazájában, néha még ismertebb is, mint szerette volna – de közel ugyanilyen ismertségnek örvendett távolabbi vidékeken is. Polinéz benszülöttek éjszakánként Dódi-szerű kereskedőről álmodtak, aki igazgyöngyöket és színes tollakat szállít az arra rászorultaknak; KözépEeurópában alig akadt vállalkozó, aki ne vásárolt volna tőle valamit, valamikor és valahol, a karácsonyfalvi cigányok őszinte tisztelettel emlegették legendás alkuképességeit, és egyszer még az Akropolisz lejtőjén is megkérdezte tőle valaki: „Dódi, nincs egy üveg Unicumod eladó?”

Természetesen volt.

Dódi mindezek mellett igen jókedélyű és mozgékony ember volt, aki nem vetette meg az élet örömeit, s a maga nemében reneszánsz ember volt ő is, ahogyan az a Tilos Kávéházban volt szokásos. E sorok írójának fikarcnyi kételye sincs afelől, ha tudomást szerzett volna e róla készülő eposzról, minden bizonnyal ő adta volna el a hozzávaló pennát, tintát és papirost.

Talán a könyvet magát is.




.: tartalomjegyzék