Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Abkarovits Endre beszélgetése Kovács Piroskával

Székely kapuk varázsában

– Mielőtt beszélgetésünk egyik fő témájára, a székely kapukra rátérnénk, érdekelne hogyan alakult életútja, hogyan lett falusi tanítóból néprajzkutató, tudományos igényű könyvek és CD-ROM-ok szerzője. Úgy tudom, máréfalvi születésű.

Igen, a Lukács család genealógiája 1602 óta ismeretes Máréfalván. Lánynevem Lukács Piroska, férjem, Kovács Mihály után kaptam a Kovács Piroska nevet. (Nálunk a férj családnevének felvétele és a keresztnév megtartása tudtommal jóval gyakoribb, mint Magyarországon.) Szüleim falusi gazdálkodók voltak. Ükapám, dédnagyapám, nagyapám a falu első gazdái közé tartoztak, ami, ilyen hegyek közé szorított településen, nem jelentett nagybirtokot, erdővel együtt úgy 200 holddal rendelkeztek. A kor szokása szerint a falvak első gazdái vigyáztak arra, hogy ne aprózódjék szét a gazdaság, a föld, így tarthatták meg elsőbbségüket, folytonosságukat a faluban. Az ilyen gazdaságokban általában a fiúk közül egy, esetleg kettő örökölte a földet. Ha több fiú is volt, azokat taníttatták, papnak adták, a lányokat pedig illendő módon kiházasították hasonlóan jó gazdákhoz a környező falvakba. Mindez jellemző volt a mi családunkra is. A székelyföldi katolikus falvakban gyakori volt a 6-8-10 gyermekes család, a gyerekek jó része kénytelen volt elvándorolni a városok felé, szakmát tanulni. Sokan idegen tájakon telepedtek meg. Sokáig nem is értettem, hogy nekünk miért nincsenek rokonaink távoli vidékeken, Bécsben, Budapesten, mint sok erdélyinek. Talán örökletes számomra a szülőföldhöz való ragaszkodás. Értelmiségiként itthon vállaltam szolgálatot.

A XX. század elején élő nagyszüleimnek hét gyermeke közül többen is végeztek 2-3 év gimnáziumot, ami akkor elég volt ahhoz, hogy mint gazdálkodók egyházi és világi vezetőkké váljanak a faluban. A Trianon utáni változás, Erdély visszacsatolása Magyarországhoz felcsillantotta a jobb, szabadabb élet reményét az itt élőkben. A székely falvakból tömegesen indultak gyermekek a városi középiskolák felé. Ez természetes volt számomra is, hiszen amint említettem, családunkban hagyománya volt a továbbtanulásnak.

– Piroska hány évesen került gimnáziumba? Mi vitte az értelmiségi pálya felé?

1943-ban négy elemi után, 12 éves koromban mentem gimnáziumba, Székelyudvarhelyre. A középiskola 4 év alsó és 4 év felső gimnáziumból állt, amit az érettségi vizsga zárt. Számomra a nyolc év második része már tulajdonképpen a tanítóképző volt. A kommunista osztályharc világában, kulák származásom miatt, gondolni sem lehetett arra, hogy tovább tanuljak. A tanárképző főiskolát csak később végeztem el Marosvásárhelyen, magyar–román szakon. Pályám során mindvégig magyar nyelvet és irodalmat tanítottam.

– A férje szintén pedagógus, de gondolom, őt már Máréfalváról ismerte.

Igen, ismertem, bár ő nagyobb diák volt, ahhoz a generációhoz tartozott, aki a „magyar világnak” nevezett időszakban már középiskolás volt Székelyudvarhelyen vagy Nagykárolyban. Az akkori diákélet nem jelentett napi bejárást, ingázást, ezt az iskolai szabályzat, az utazási lehetőségek sem engedték meg, hiába laktunk mindössze 8 kilométerre a várostól. Bentlakásos, internátusi rendszer működött, ami azzal járt, hogy például az első félévben csak a falu búcsújára (nov. 5.) jöhettünk haza egy fél napra, majd legközelebb karácsonykor. A vakációk idején egy nagyon jó diákközösség formálódott itthon a faluban. Barátságunk ekkor kezdődött. 1951-ben Szentegyházára helyeztek leendő férjemmel együtt, s 1952-ben házasodtunk össze. 10 évig tanítottunk ott. Nagyon nehéz időszak volt, részint a háború utáni gazdasági helyzet miatt, részint azért, mert a kommunista hatalom gazdasági préssel sújtotta a jobb gazdákat, a kulákokat. Kevés fizetésünkből nekünk kellett támogatni a szüleimet, hogy eleget tudjanak tenni a beszolgáltatásoknak. Nehézségeinket fokozta, hogy sógoromat, aki Csíkszeredában tanított, az 1956-os eseményekért egy koncepciós perben nyolc év börtönre ítélték, amiből 5 évet le is töltött. Emiatt politikailag megbízhatatlan elemekké váltunk, s arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk Szentegyházát. Ekkor jöttünk haza Máréfalvára. Én örököltem ezt a telket, ahol most lakunk, apósom ács volt, segített házunk felépítésében. Előbb a szomszédos Fenyéden kaptunk állást, ott is laktunk, amíg a házunk épült, majd amikor enyhült a politikai helyzet, férjem Székelyudvarhelyre került tanfelügyelőnek, én pedig a máréfalvi iskolába jöttem. Mindkettőnk számára lehetőség nyílt, hogy felkészültségünket és munkaszeretetünket bizonyítsuk. Férjem bejárt Székelyudvarhelyre, egy általános iskola igazgatója volt, engem pedig megbíztak a máréfalvi iskola vezetésével. Bár azt szokták mondani, senki sem lehet próféta saját hazájában, nekem szerencsém volt. A hetvenes évek nacionalista Ceauşescu-rendszerében is sikerült a járható utat megtalálnom, különösebb konfliktusom nem volt sem a szülőkkel, sem a politikai hatóságokkal. A legkényesebb problémát az jelentette, hogy ebben a katolikus faluban a szülők templomba és hittanra járatták gyermekeiket, s nekem hivatalból ezt akadályoznom kellett volna.

– Olvastam épp az Ön egyik könyvecskéjében, hogy férje már a szejkefürdői Orbán Balázs sírja előtti székely kapuk állításában is aktívan részt vett.

– Igen, ő akkor városi tanfelügyelő volt. Értelmiségi indíttatásból született a szejkefürdői kapuállítás. A szellemi elit álmodta meg, nekünk is részünk volt benne. És ez nem is volt veszélytelen abban az időben. A munka szervezésével a férjemet bízta meg a város vezetősége. Legelsőnek, a síremlék elé, Orbán Balázs 1888-ban készült kapuját állították fel 1973-ban, amely addig lebontva hevert az udvarhelyi múzeum udvarán. A kapuállítás folyamata kisebb-nagyobb szünetekkel tovább tartott egészen napjainkig, s immár összesen 15 kaput számlál a szabadtéri múzeum. Máréfalváról is vittünk egy 1865-ben készült kaput. Eredetileg a Kapuk útjának neveztük a kapusort, tisztelgést jelentett „a legnagyobb székely” emléke előtt. Az itt látható tárgyi együttes népművészeti, népi építészeti értéket képvisel, hiszen Udvarhely vidékéről begyűjtött 100-200 éves székely kapukat láthat az idelátogató. Új helyzetükben, eredeti funkciójuktól megfosztva állnak ugyan, de erkölcsi-szellemi üzenethordozó szerepet kaptak: nemzeti önazonosságunk, szülőföldhöz való ragaszkodásunk jelképévé váltak.

– Piroskával kapcsolatban azt olvastam, hogy a székely kapukkal való foglalkozáshoz az adta meg a lökést, hogy egy ízben tanúja volt annak, amint egy régi székely kaput lebontottak, s gyakorlatilag megsemmisítésre ítéltek.

Igen, így történt. Korábban természetes környezetként éltem meg szülőfalumat a székely kapuival együtt, nem tudatosult bennem még középiskolás koromban sem, hogy kapui sajátos értéket képviselnek. A ’70-es évek elején az iskola szomszédságában lebontottak egy 1898-ban készült kaput, s helyébe vaskaput állítottak. Ennek az eseménynek kapcsán fogalmazódott meg bennem az, hogy ha ezek az ősi székely kapuk csak így eltűnnek, mekkora veszteség éri népi kultúránkat! Ekkor kezdtem el rajzolni a székely kapukat. A kapuk megmentéséért nem sokat tudtam tenni, mintakincsük megörökítése volt a fő célom. A lebontott kapuelemeket elkértem a tulajdonostól, bevittem az iskolába, falra rögzítettük a kapuzábékat, kiskapu bejáratot alakítottunk ki. Hangulatot teremtettünk. Talán ezzel kezdődött a kapumentő munkám.

– Akartam is említeni, hogy nyomtatásban megjelent rajzai azt mutatják, hogy vagy különleges rajzkészséggel rendelkezik, vagy részesült is esetleg ilyen irányú képzésben.

A tanítónak tudni kell rajzolni, énekelni. Már a képzőben is rám bízták a szemléltető képek készítését, volt egy kis rajzkészségem, ez segített. Két nyáron rajzoltam a kapuk mintázatát. A kapuk előtt állva rajzoltam, az emberek kérdezgették, hogy mi célból teszem. Azt hitték, hogy a felettesek követelik, mert a tanítóknak sokféle szokatlan feladatot adtak a hatóságok abban az időben. 1970 és 2000 között 16 kapu került lebontásra a faluban, melyeknek mintázatát a rajzaim örökítették meg.

– A művelődési ház falán látható kapuelemeknek mi a története?

 

A falu új művelődési házat épített. A ’70-es évek elején használatba is vette az impozáns épületet, de a külső munkálatokra csak később került sor. Ebben az időben a falusi kultúrházak szabványtervek szerint épültek. A ház homlokzatán nagy üres térség fehérlett, s a városi művészekkel, építészekkel sajátos díszítést terveztünk: lebontott kapuelemekből állítottunk össze egy kompozíciót. Üzenete egyértelmű volt: Mentsük értékeinket! A hagyományokhoz való ragaszkodás abban az időben egyfajta ellenállást képviselt a rezsimmel szemben. Az iskolában őrzött darabok ide kerültek. Eleinte értetlenül fogadták az emberek. Az egyik falusi ember meg is jegyezte: „Ki látott falra kaput?” Nem ítéltem el a megjegyzést, hiszen a falura jellemző a hagyományőrzés. „Ezt így szoktuk, ezt így csináljuk!”– tartja a falusi közvélemény, minden eltérőt gyanakvással fogad. Néhány év elteltével azonban elfogadták, azt hiszem, meg is értették az üzenetét. 1989 előtt, amikor az épület festése miatt leszedtük, s a visszarakása elhúzódott, gyanakodva, aggodalmaskodva kérdezték: „Úgy-e, leszedették a kommunisták, nem engedik a székely kaput?” 1976 óta ez az alkotás itt e helyről üzeni a világnak, hogy a székely ember  ragaszkodik hagyományaihoz. Úgy szoktam mondani, hogy a kapuállító falu névjegye ez a sajátos díszítés.

– Arra volt-e példa, hogy a falu régi tárgyait iskolásokkal gyűjtették volna?

1969-ben a Napsugár című országos gyermeklap politikamentes mozgalmat indított általános iskolások részére Kincskeresők címmel, s országos szintű pályázatokat hirdetett szellemi és tárgyi néprajzi értékek gyűjtésére. A kötelező politikum körülményei közepette a leleményes pedagógusok megtalálták a magyarságtudat ápolásának szűk ösvényét. Ekkor az iskola igazgatója, magyartanára voltam. Iskolánk tanszemélyzete lelkesen és sikerrel kapcsolódott be a különböző pályázatokba, a tanulók is szorgalmasan gyűjtötték a népiélet eszközeit. A gondolatot a szülők is átvették, szívesen ajándékozták tárgyaikat egy leendő múzeum számára. A spontán gyűjtés időszakában viszonylag gazdag anyag gyűlt össze, amelyet kiállítottuk az iskolában. A kapuelemekkel együtt, amiről már korábban beszéltem, újszerű hangulatot teremtettek. Eleinte kartársaim is furcsállották, de ilyen apró lépésekkel sikerült fokozatosan ráébresztenünk önmagunkat, gyermekeinket népi kultúránk értékeire. A gyerekeket csak úgy tudtam motiválni, hogy magyarból jó jegyeket adtam a gyűjtött tárgyakért. Később, az iskolából helyszűke miatt eltanácsolták az összegyűjtött tárgyakat, a kultúrházban rendeztem be egy szobát, de amikor az épület tetejét lebontották átalakítás miatt, haza kellett hoznom őket a garázsunkba. 2000-ben, lelkes támogatók anyagi segítségével megvásároltunk egy falusi portát tájháznak, így visszakerültek ezek a tárgyak abba a miliőbe, ahonnan valamikor a gyerekek kiemelték őket. A tájház berendezésével, a hiányzó tárgyak pótlásával a spontán gyűjtőmunkából céltudatos gyűjtés lett. A házat 2004-ben nyitottuk meg a látogatók számára. A megnyitón arra kértem az addigra már 40-50 éves egykori tanulókat, hogy ellenőrizzék, megvannak-e azok a tárgyak, amiket egykor gyűjtöttek, aki nem találja, jöjjön hozzám, kérje számon, biztosan raktáron van. Tisztességgel el akartam számolni, hogy semmi sem tűnt el, minden megvan! Ez egy folyamatnak a méltó lezárása volt. Boldog voltam. 30 éves munkám eredményét láttam kiteljesedni.

– A tájházban tudomásom szerint állandó és időszakos kiállítások láthatók.

Igen. A hagyományos paraszti házban általában három helyiség található. Az első ház (szoba) volt a tiszta ház, a család itt tartotta a féltve őrzött dolgait, s csak jeles napokon, ünnepeken használta (pl. leánykérés, haláleset, házszentelés stb.). Itt állandó kiállítás látható a hagyományos paraszti bútorokkal és berendezési tárgyakkal. A másik helyiség a füstös konyha a sütőkemencével, szintén állandó kiállítás. De ezt a lakásbelsőt talán nem is nevezném kiállításnak, a lakhatóság jellemzi, annyira természetes a környezet, hogy akár elő is léphet a háziasszony. A hátulsó ház, amelyik a tulajdonképpeni lakóház volt, s a család mindennapi élete itt zajlott, időszakos kiállítások helyszínévé vált, itt szeretném bemutatni gazdag gyűjteményünket. Az első tematikus kiállításon a kender feldolgozásának eszközeit és munkálatait, valamint kenderből készült háztartásiés ruházati textíliákat mutattunk be. Nagy sikere volt, különösen a fiatalok körében. Ki lehetett próbálni az eszközöket. 2008-ban új kiállítás került a régi helyébe, melynek témája: Nagyapáink, nagyanyáink mindennapi ruházata. Archív családi fotók és eredeti, korabeli ruházati darabok láthatók, a legrégebbi fotónk 1865-ből való. Mivel a gyűjtemény tárgyainak jó része fából van, ki vannak téve a szú támadásának. Ezért most júniusban két hetet azzal töltöttünk, hogy minden fatárgyat megtisztítottunk, vagy hét köbméternyi anyagot összeraktunk, fóliáztuk és egy csíkszeredai cég speciális gázzal kezelte szú ellen 72 órán át. Utána katalogizáltam a tárgyakat, majd a tájház padlásán erre a célra készített zárt polcrendszerben raktároztuk. Magángyűjteményemmé is tehettem volna az anyagot, de én még a lakásomba se hoztam be semmit belőle. Az a tervem, hogy a katalogizálás befejeztével, az egész gyűjteményt hivatalosan is átadom a KŐLIK Hagyományőrző Művelődési Egyesületnek megőrzésre és további gondozásra. (Ezen a ponton Piroska hatalmas méretű katalógusokat vesz elő.) Az elmondottak alapján azt hiszem, egyértelművé vált, hogy ennek a falusi tájháznak alapítója, gondnoka vagyok. Intézményi besorolást még nem nyert, következésképpen nincs saját költségvetése, nincs fizetett alkalmazottja. Nyugdíjas státusom megengedi az önkéntes szolgálatot. A helyi önkormányzat anyagi gondjaimban támogat, a rendezvényeket pályázati pénzekből fedezzük.

– A tájházban tudtommal nyári táborok is vannak. Van ezeknek valami állandó tematikája, mint például a fafaragás?

Igen, most 2009. augusztus elején tartjuk a hagyományos Kaláka táborunkat, immár hetedik alkalommal. Kezdetben kapufaragó tábor volt, most bútorfestést is oktatunk. Az alkotó munkát ének és tánctanulás, közös játék egészíti ki. Egyre népesebb a táborunk. A falusi gazdaság környezete sajátos hangulatot kölcsönöz az itt folyó tevékenységeknek. Hisszük azt, hogy a tábori munkában résztvevő gyermekeket megérinti a népművészet gyönyöre. Rájuk vár a feladat, hogy tovább örökítsék értékeinket.

– Mikor jött be a könyvírás az életébe? Már csak nyugdíjas korában?

Elsőnek, 1996-ban megírtam a máréfalvi iskola történetét A máréfalvi iskola 210 éve (1786–1996) címmel. Ekkor már tényleg nyugdíjas voltam. Tanügyi körökben szorgalmazták, hogy az iskoláknak nevet kell adni, s a névadó ünnepélyre illett megjelentetni az iskola történetét. Felvállaltam a munkát. Összesen három hónapom volt a könyv megírására, szerencsére már korábban kutattam az egyházi irattárat, búvárkodtam az udvarhelyi dokumentációs könyvtárban, így megbirkózhattam a vállalt feladattal. Mai napig is ezt a könyvet forgatják legtöbbet a faluban, hiszen benne van az évfolyamok névsora, ami a korosztály-találkozók egyik alapdokumentuma.

– És hogyan került sor a Máréfalva történetéről szóló könyve megírására?

Máréfalva történelmét, lelki és szellemi múltjának történetét eddig senki nem dolgozta fel, tehát hiánypótló munkáról volt szó. Megírásának gondolata régóta foglalkoztatott. Több alkalommal is megtapasztaltam, hogy mennyire szükség van rá, mennyire hézagos a faluközösség önismerete. Meg kell írni, helyére kell tenni a dolgokat! – mondtam magamnak.

– Mivel nem szokványos, hogy valaki nyugdíjas éveiben kezd nagy lélegzetű művek írásába, érdekelne, hogy mi volt ennek a folyamatnak a mechanizmusa. Már hosszabb ideje tetszett gyűjteni az adatokat, anélkül, hogy remény lett volna közeli publikálásra, s csak most nyílik egymás után lehetőség erre, vagy pedig kívülről jött egy biztatás, annak kilátásba helyezése, hogy ezek meg is fognak jelenni?

Belső indíttatásból született, az őseim iránti tisztelet, e földhöz való kötődés késztetett írásra. Tudatosan kutattam, jegyzeteltem, beszélgettem adatközlőkkel. Úgy éreztem, hogy az idő sürget. Koromra való tekintettel is, de azért is, mert a „nagy idők tanúi”, az idősebb korosztály eltűnőben van. Megírásához a közvetlen motivációt egy kiemelkedő évforduló, az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye alapításának 1000 éves évfordulója kínálta. Az előkészülethez hozzátartozott a falu határában végzett ásatási munkálat, melynek során megtaláltuk a középkori templom falainak maradványait. A jelenlegi templom szentélyének falába beépítettük a középkori templomból fennmaradt szentségházat, tabernákulumot. Ez a tárgyi emlék hosszú idő után most került méltó helyére. Épp a holnapi napon kerül sor a templom falán elhelyezett emléktábla felszentelésére. A millennium emlékére készült, templomunk rövid történetét ismerteti. Máréfalva történetéről szóló könyvem 2008-ban jelent meg „Orcád verítékével…” címmel. Nem nevezném monográfiának. A méltatások szerint „tudományos igényességgel, tárgyilagos vizsgálódással készült önismereti könyv”. Azért adtam bibliai címet („Orcád verítékével keresed a kenyered, mígnem visszatérsz a földbe.”), mert ez egy szigorú táj, az itt élő ember nagy-nagy szorgalommal érheti el, hogy emberhez méltó életet biztosítson önmagának és családjának. A nép vallásossága adott erőt ehhez a kemény életformához, erről vallanak az adatközlők is. A könyv megjelentetéséhez Hargita Megye Tanácsától és a helyi önkormányzattól kaptam anyagi támogatást. E nélkül kézirat maradt volna.

– A székely kapukról szóló könyveinek mi a története?

Korábban említettem, hogy a ’70-es években lerajzoltam falunk kapuinak mintázatát. A rajzaim, az anyagom már régen kész volt, de csak az 1989-es politikai váltás után, a Kriza János Néprajzi Társaság pályázatán nyert első díj figyeltette rá a néprajzosokat. A téma is időszerű volt, hisz alig jelent meg írás ebben a témában. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó rögtön elfogadta kiadásra, s 2000-ben jelent meg Székelykapuk Máréfalván címmel. A kiadvány több irányban is jó szolgálatot tett: a tulajdonosok előtt felértékelődött a székely kapu, a turisták érdeklődéssel, a szakemberek haszonnal forgathatják a könyvet.

Kisebb kiadványaim is jelentek meg: a Fába rótt oklevelek (Csíkszereda, 2001) a falunkban található 11 műemlék-kaput mutatja be, Orbán Balázs kapui (Székelyudvarhely, 2003) pedig a szejkefürdői kapusort ismerteti, amely a Székelyudvarhelyre látogató turisták számára egyfajta útikalauzzá is vált. Örökségünk: a székelykapu (Székelyudvarhely, 2003) egy kiadó felkérésére született, szintén azzal a céllal, hogy az idelátogatók ízelítőt kapjanak a székely kapu-témában.

– De nem csak Piroska írt, Piroskáról is született már több írás, elsősorban folyóiratokban. A közelmúltban jelent meg a Lámpások voltunk…című könyv, mely három pedagógust mutat be, az egyik Piroska. Mondana a könyvről valamit?

A könyv Marosvásárhelyen jelent meg 2009-ben. Szerzője Ozsváth Imola, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom – néprajz szakának fiatal végzettje. A könyv doktori dolgozatának résztanulmánya. Tudományos elemzésének tárgya: udvarhelyszéki pedagógusok a XX. században: életpályák és élettörténetek, a tanítói pálya választásának motivációja, az erre való felkészülés, a pedagógusi életpálya fordulópontjai, a pedagógus életformája és kapcsolatrendszere. A szerző ismételt felkérésére vállaltam a beszélgetést, amit hangfelvételen is rögzített.

– Ejtsünk szót a CD-ROM-okról is! Az se szokványos, hogy valaki 70 fölött kezdjen el számítógépezni, s készítsen digitális kiadványokat!

2000 után kezdtem érezni, hogy számítógép nélkül nehéz alkotni, írni. Ezért 2002-től elkezdtem tanulni a használatát. A CD-ROM is egyfajta belső késztetésre született, nem kért fel senki erre a munkára. A máréfalvi kapuk leltára elkészült Székelykapuk Máréfalván című könyvemben. A szakirodalom tanulmányozása során tapasztaltam, hogy a nagy néprajzosok (Huszka József, Malonyai Dezső, Viski Károly, Haáz Rezső stb.) a XIX–XX. század fordulóján felsőfokban beszélnek az udvarhelyszéki székely kapukról. Virágzása csúcspontjának ez az időszak tekinthető. Felvetődött bennem a kérdés, mi lehet azokkal a régi, szép kapukkal, amelyekről írnak, 100 év múltán mennyi állhat még ezekből. A magyarországi Illyés Közalapítványnál sikerült támogatást nyernem a terepmunkához, amely két évig tartott. Vagy 105 települést jártam be, kerestem a hajdani híres kapukat. Először tulajdonképpen könyvet akartam írni a témáról – s erről még mindig nem tettem le –, de mivel párhuzamosan dolgoztam az „Orcád verítékével…” írásán, így egyelőre csak a CD-ROM született meg, Őseink hagyatéka címmel. De ha elkészülhetne a könyv, annak melléklete lenne a CD.

– Az új CD mennyiben különbözik a korábbi Őseink hagyatéka – udvarhelyszéki öreg székelykapuk katasztere 2001–2006-tól?

Na, tévedés ne essék, nem vagyok informatikus. Az összegyűjtött anyagot én vittem ugyan számítógépre, de a programozást, azt, hogy abból egy jól kezelhető ismeretanyag legyen, egy fiatal rokon informatikus készítette el. Ez a munka – hitem szerint – megbízható értékkataszter, néprajzi kutatómunkára ajánlom. A maga nemében egy statikus anyag. A mai fiatalok ennél többet akarnak. Az udvarhelyi Konnertfilm cég vonzóbb anyagként kívánta feldolgozni, s beleegyeztem, hogy multimédiás anyag legyen belőle. A film- és hanganyag bevitele élénkebbé tette a CD-t, nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Így született meg az újabb CD, de ez is tartalmazza a törzsanyagot.

– Időben mit jelent az „öreg” megjelölés és milyen jellegű kapukat tartalmaz a kataszter?

Leltáromban a legkorábbi kapu 1800-ból való, a legutolsó 1952-ből. Először csak az első világháború végéig akartam felvenni az „öreg” kapukat, de aztán tapasztaltam, hogy a II. világháború idején az ún. „magyar időben” újra reneszánszát élte a székely kapu-állítás, így hát ezeket is számba vettem. Összesen 244 kaput örökítettem meg, mindenikről adatlap, 3-4 fotó készült. Stílusjegyeik alapján regionális besorolásukkal, faragójuk azonosításával is megpróbálkoztam. Többségük kötött, fedeles nagykapu, de van köztük néhány kőlábas és néhány gyalogkapu is. A könyvben (!) szeretném bizonyítani, hogy a székely faluban valóban státusszimbólum volt a székely kapu, a szabad székelyek – lófők és gyalogosok – portája előtt állt.

– Akkor ezen a ponton már Piroska tevékenységének nagyvonalakban történt ismertetéséről át is érkeztünk beszélgetésünk másik fő témájára, a székely kapukra. Fenti megállapítása igaz lehet az itteni, udvarhelyszéki települések esetében. De ahogy beléptem a Székelyföldre, s próbáltam figyelni a székely kapuk elterjedettségét a Kis-Küküllő völgyétől, azt tapasztaltam, hogy Erdőszentgyörgyig – legalábbis a főút mentén, autóból figyelve – nem láttam ilyeneket, Hármasfalunál kezdtek megjelenni, de még az ezután következő falvakban (Kibéd, Makfalva, Sóvárad) is főleg faragott gyalogkapukat látni. A szakirodalom úgy írja le, hogy a székely kapu állítása a szabad székelyeknek volt a kiváltsága, tehát jobbágyoknak, más nemzetiségűeknek nem. Bár ez mára megváltozott, de a hagyományok azért nyilván teljesen nem tűnnek el. Tehát mire gondoljunk? Arrafelé nem laktak szabad székelyek? Vagy tájilag is léteztek erős eltérések? Voltak, ahol a státuszszimbólum jellege miatt jobban versenyeztek kapuk dolgában az emberek, máshol kevésbé? Vagy függtek ezek a dolgok környezeti tényezőktől (erdő), rendelkezésre álló mesteremberektől?

Ez tényleg egy izgalmas kérdés. Marosszék egy olyan része Székelyföldnek, melynek egyes vidékein (pl. a Nyárád mentén) korábban is voltak, most is vannak kötött székely kapuk, más részein viszont a gyalogkapuk a gyakoribbak. Próbáljuk történetiségében nézni a kérdést! A székelyek katonáskodásra vállalkoztak. A székely társadalom gerincét a főnépek (primorok), a lófők és gyalogosok képezték. Saját – székely – ősjobbágyuk nem volt, legalábbis kezdetben. Később a szegény sorsú székelyek között is feltűnik a jelenség, jobbágynak kötik el magukat, hogy ne kelljen katonáskodniuk. Tehát a székely rendi társadalom igen sok változáson megy át az idők folyamán. Csíkszéken, Gyergyóban, Háromszéken, Udvarhelyszéken a földrajzi viszonyok is olyanok, hogy nagybirtokrendszer nem alakult ki, ellentétben a Maros mentével, ahol a primor családok, főemberek száma magasabb volt, mint az említett vidékeken. Ezek jobbágyokat tartottak. A fennmaradt udvarházak vagy kúriák az uradalmak gazdasági központjai voltak, korábban ezek előtt álltak a grandiózus nagykapuk. A keleti végeken viszont az állandó hadi szolgálat, a magas hegyvidék és a zord éghajlat sajátos arculatot kölcsönzött az itt élőknek. A maga kis portájával teljes jogú, szabad ember volt – szabad székely. A fa bősége, az erdőbirtokosság is hozzájárulhatott a kapuállítási kedvhez. Az udvarházak nagykapui leszálltak a kisparaszti gazdaságok elé, ez természetesnek tűnik, hiszen azok építői is a népi mesterek voltak. A keleti részen fekvő falvakban megsokasodtak a székely kapus porták. Az is szerepet játszhatott, hogy az egyik vidéknek voltak híres kapufaragói, a másiknak meg idegenből kellett hozni. Bár ez sem lehet döntő érv, hiszen a székely kapufaragókat messze vidékekre is hívták a tehetősebbek. Erre a kérdésre még a nagy néprajzosok sem találtak egyértelmű választ, úgy gondolom, hogy okoskodásunkkal sem jutottunk előbbre ebben a kérdésben.

– Igen, mert arányaiban változhattak a dolgok vidékenként, de hogy egyes székelyföldi településeken szinte egyáltalán nincs nagykapu, máshol meg tömegével, ez szöget üt az ember fejébe. De ha abból a szempontból közelítem a dolgot, hogy a székely porta elrendezése egy nagyon logikus rend szerint van, nevezetesen a nagykapuval szemben az „élet” (telek, udvar) végén ott a csűr, ahová a nagykapun behajtó szekér tart, a kiskapu meg a lakóház oldalán áll, akkor ugyanezt a logikát megtalálom a Kis-Küküllő mentén vagy máshol is, de ez ott mégse vezetett fedeles, kötött nagykapuk állításához.

Egy településen belül a telkek alakulása nem függ össze azzal, hogy milyen kapu kerül eléje. A kérdés ilyenszerű felvetése kissé bonyolult. Kós Károly véleményét idézem: „A nagy-, fedeles-, száraz-, kötött vagy székely kapu nem valami székely találmány. Változataival Erdély más vidékein (pl. Bihar, Máramaros), Bákó vidékén s Olténiában is találkozunk, és számos adatunk van arra, hogy a XVII–XVIII. században a Székelyföldön kívül is pl. Kis-Küküllő, Aranyosszék, a Mezőség, Kis-Szamosmente, Kalotaszeg, s szórványosan Vajdahunyad, Nagy-Küküllő és Fogaras vidéke nemesi udvarházai előtt is elterjedtek voltak.” Ezt figyelembe véve, talán a székely kapu megnevezés helyett a kötött nagykapu volna a megfelelő. Tény az, hogy Erdély nemesi portái elől szinte kizárólag a Székelyföld területére szorultak. Azt a tényt, hogy e kapufajta legszebb példányai miért őrződtek meg éppen a Székelyföldön, Viski Károly néprajzos három tényezőnek tulajdonítja: a székely nép kiváltságos helyzete, katonai foglalkozása, faragó kedve.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a legrégebbi tárgyi emlék, egy geometriai díszítésű galambbúgos kapu 1673-ból való, mely a marosszéki mikházi ferences kolostor előtt állt. (Ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik.)

– Mielőtt beszélnénk a kapuállítás menetéről és a székely kapuk főbb jellegzetességeiről, közbevetőleg hadd kérdezzem meg, hogy aki ennyire értékeli ezeket a kapukat és Máréfalván lakik, az sose akart egyet a saját háza elé állíttatni?

De igen. Meg is volt hozzá a faanyag. A ’70-es években a férjemmel együtt mindketten iskolaigazgatók voltunk, elfoglalt emberek, s a fa 3-4 évet állt, nem megfelelő tárolásban és amikor munkába akartuk venni, a mesterek már túl száraznak találták a faragáshoz. Így bútor készült belőle.

– Mikor ideális a faanyag?

A fafaragással foglalkozó mesterek úgy tartják, hogy a télen vágott fa erősebb, tartósabb, a nyáron vágott fába „a szú hamarabb belékőt”. Fedett, szellős helyen tartott fát fél év után már lehet munkába venni, ilyenkor már nem hasadozik olyan könnyen, mint nyersen.

– És milyen fát? Úgy tudom, errefelé cseretölgyet használnak? Ez a tölgy valamilyen speciális fajtája?

Kapukészítéshez keményfát, tölgyfát használnak. Ezen a vidéken előforduló tölgy a kocsánytalan tölgy. A mi vidékünkön cserefaként emlegetik. A fának a központi részét, a gestjét használják. A fa veserének nevezik, ez a tartós, a fiatalabb külső részt, a szijácsot, a fehérjét teljesen lefaragják, mert ez hamar korhad. Ezért testes rönkökre van szükség a kapulábakhoz.

– Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy meghatározzuk, mit neveznek székely kapunak? Mely teória a legelfogadottabb az eredetét illetően?

Napjainkban a nagy, kötött, fedeles, többnyire díszített kapuépítmény általánosan használt megnevezése a székely kapu. Már szóltam arról, hogy ez a kaputípus ismert volt más vidékeken is, sőt Európa más területein is. A XIX. század közepétől a magyarság köztudatában „székely kapuként” rögzült. Valószínűleg azzal magyarázható, hogy e kapufajta legszebb példányai a Székelyföldön keletkeztek és őrződtek meg. Eredetére vonatkozóan több teória is ismert. Hosszú lenne ezekről értekezni. Én azt az elméletet fogadom el, hogy az udvarházak kapui tekinthetők a galambbúgos népi kapuk mintáinak. Ezt levéltári anyag – udvarházak leltári feljegyzései alapján – bizonyítja Szabó T. Attila nyelvész professzor. Ilyen levéltári adalék az 1636-ból való udvarhelyszéki, siménfalvi udvarház kapujának a leírása, ami bizonyítja, hogy a korábbi kapu megfelel a mai szerkezeti felépítésnek.

– Meddig nevezhető a székely kapu székely kapunak? Csak eredeti helyén, eredeti funkciójában? Manapság ugyanis divatba jött, hogy akár más országokban is, ha magyaros jellegű megemlékezést akarnak állítani, akkor gyakran a székely kaput választják. Gondoljunk például a lengyelországi Ószandecben székely mesteremberek által faragott és felállított székely kapura!

A nagyvilágban sok helyen állítottak/állítanak székely kaput. Éppen ezért fogadjuk el a székely kapu megnevezés használatát, bárhol is álljon ez a típusú kapu! Legyen székelyföldi márkanév, a Székelyföld szimbóluma! A Székelyföldön vagy székelyföldi mintára állítják elő, készítői székely faragó mesterek. Örüljünk annak, hogy ez a kulturális értékünk világhódító útjára indult, sajátos üzenetet hordoz. Szerintem az lenne a jövő, hogy a térség gazdasági hasznosítására fordíthatnánk. Térségünk imázsának alakításában kapja meg a helyét mint kulturális tényező! Falvakra lebontva mint lokális kultúra erősítse az identitástudatot! Máréfalva esetében elmondhatjuk, hogy sikeresebb, ismertebb lett kapui által. Nem skanzen, hanem élővilág a székely kapus utcasor. Ennek sajátos vonzata van a turisták számára. Tehát a jövőképben fontos szerepet tölthet be.

– A fából készült székely kapuk történetének különböző fázisai vannak. (Bár az anyag természeténél fogva, elsősorban az utóbbi 200 évből maradtak fenn emlékek.) Korábban Udvarhelyszéken például szinte csak faragott-festett kapuk voltak. Amennyire tudom, mostanában nem készül új festett kapu, csak faragott, natúr színű, amit valamilyen tartósító anyaggal kezelnek. (Talán ennek a konzerválónak tudható be, hogy egyes helyeken egészen sötétbarnák a kapuk, s a mintázat alig kivehető.) Mi az oka annak, hogy kiment a divatból a festett kapu?

Az Udvarhely vidéki kapuk sajátos jellemzője, hogy teljes felülete faragott és festett. A legkorábbi emlékek is „festett” kapukról szólnak (1636), és nemcsak itt, hanem Csíkban és Háromszéken is. Kezdetben főleg a piros szín dominált. A XIX. század virágos kapuira a piros mellé a kék, a zöld és fehér szín is felkerült. Természetesen nem ötletszerűen, hanem a kialakult hagyomány szerint.

A II. világháború után készült kapukat még festették, üzletben vásárolt olajfestékkel. Évtizedek múltán az eredeti szín a legtöbb esetben eltorzult, nem volt tetszetős. Az ipari termékek, a favédő szerek gazdag kínálata felcsillantotta a lehetőséget, hogy a fa természetes színét meg lehet őrizni, így divatossá vált a natúr színű kapu. Ez csalóka ábránd volt, mert 2-3 év után a kinti természeti viszonyok közepette a lekezelt faanyag megbarnul, újabb kezeléssel jobban, s jobban. A festett kapu hagyománya kezdett feledésbe menni, bár a gyönyörű patinás öreg kapukon felfedezhető volt az eredeti festés nyoma.

2000-ben kezdtük újra festeni eredeti színére a kapukat. Ma újra hódít a hagyományos festett kapu. A mai faragók körében is szükség lenne a nevelőmunkára, hogy hagyományainkhoz hűségesebbek legyenek.

– A faragott kapuk díszítése is változott az idők folyamán. Korábban divat volt a kapuoszlopokon további oszlopos mintákat alkalmazni. Ez már teljesen kiment a divatból. Udvarhelyszéken általánossá vált a rendkívül gazdag, főleg virágmintás díszítés, ami stilizált, mind formájában, mind színeiben. (Például az indaszárak pirosak, ezért az egész kapun is gyakran dominál a piros szín.) A kapu részein általában milyen motívumok dominálnak?

Nem ismerjük pontosan, hogy a régi székely kapu időben mikor, milyen hatásra és milyen összetevőkből formálódott, fejlődött ki, hogy felépítési technikája, mintakincsei az idők folyamán hogyan változtak, típusai miként gazdagodtak. A leírások, a fennmaradt tárgyi emlékek alapján viszont megállapíthatjuk, hogy a korábbi kapuk nem voltak ennyire díszítettek. „Temérdek oszlopokon álló” kapukról szólnak az első híradások, szerkezeti felépítésükben lehettek imponáló építmények. A XVIII–XIX. század fordulóján az oszlopdíszes (egy féldomború mintázat a zábé közepén) kapu volt gyakori. Később kerül fel a relief mellé a virágos díszítés, majd elmaradozik az oszlop, csak virágozzák a míves kaput. Az oszlopdíszes kapu Udvarhely vidékének sajátos díszítésű kapuja, ilyent máshol nem készítenek. A székely kapuk legtökéletesebb változata a tehetős gazda státusszimbóluma volt, ma is az, de kihalófélben van.

A virágos díszítés nem ötletszerűen jelentkezik a kapukon, hanem helyhez kötött. A díszítést egyfajta tagoltság jellemzi: a kaputükör, a lábazat, a hónaljkötések mintázata. Bár az egész felület faragott, a tagoltságnak köszönhetően mégsem tűnik zsúfoltnak. A kapu legdíszesebb része a kiskapu feletti térség, a kaputükör. A kapu címerének is mondják, az udvarházak kapuin gyakran ide került a családi címer. A paraszti kapukon a teret egy tőből kiinduló, dús virágzat tölti ki. Babérkoszorú veszi körbe, alája kerül az iromány: az építtető neve, az építés ideje. A lábazaton 2-3 indasor tör a magasba és egy sajátos minta, a pálmalevélhez hasonló palmetta zárja. Ezt keletről hozott motívumnak tartják. A hónaljkötésekben törvényszerűen helyezkedik el a naprózsa, a rozetta. A kötőgerendának is állandó díszítőjegyei vannak: kötéldísz, a hármas levélfüzér, középen egy applikált minta, a kontyfa rózsa. A kapuk két legfontosabb virága, a rózsa és a tulipán, a ritmikusan hullámzó szárakon (inda) helyezkednek el. A virágok a kompozíciók részei, nem élnek önálló életet.

– Talán foglaljuk össze a kapu főbb szerkezeti elemeit!

A kapu egy építménynek tekinthető. A három lábat (zábé) a kötőgerenda vagy szemöldökfa köti össze. Az így nyert kötött szerkezetet tovább erősítik a hónaljkötések, amelyek diadalíves kiképzést adnak kiskapunak, a gyalogos bejárónak és a nagykapunak, a fogatos bejárónak. A kiskapu felett térség alakul ki, ez a kaputükör. A díszes kapura díszes tető illik, zsindellyel fedett galambbúgos tető kerül a kapura. Ez a kapu szerkezeti felépítése. A székely kapu szerkezeti jellemzője a diadalíves bejárat, a díszes tető. Más vidékek nagy, fedeles kapuitól ez különbözteti meg. Na, és természetesen a díszítése!

– Az előző napokban, amikor a különböző falvakban székely kapukat fényképeztem, gyakran megkérdeztem a tulajdonosokat, hogy mitől függött, hogy mi került a kapura díszítésként, ők választottak vagy a mester? Eléggé ellentmondásos válaszokat kaptam. Egy faragó azt mondta: Amit a vevő kíván! (Igaz, nem volt hivatásos mester.) De volt, aki azt mondta, hogy rábízta a mesterre. Megint más azt mondta, hogy a mesternek különböző sablonjai voltak, abból választott. Mi a tipikus?

Időben el kell határolnunk, hogy régebbi kapukról beszélünk, vagy mostanában készítettekről. A hajdani híres kadicsfalvi kapufaragók a vidék falvaiban sok kaput készítettek. Az, hogy valaki egy jól ismert kapufaragót hívott el, s nem csak a komájával, szomszédjával bütykölt, azt jelentette, hogy megbíztak a faragó ízlésében, nem kellett mondani neki, hogy milyen legyen a kapu. Voltak/vannak mesterek, akik nem akarják mechanikusan másolni a régi kapukat, egyénit akartak alkotni, ezért aztán sokszor giccses elemek is bekerülnek/tek a díszítésükbe. A hagyományos stilizált virágmotívumok helyett naturalisztikus ábrázolásokat alkalmaztak. A régi mesterek (Dávid Mózes, Kovács Péter, Kovács Benedek) rendkívül harmonikusan vezették az indasorokat. Nem törekedtek tökéletes szimmetriára. Az összeállított kapura vésővel írták rá a mintát („írott kapu”), s ha keskenyebb volt az oszlop, csak két sor inda fért el, ha vastagabb volt, három. Nem alkalmaztak semmilyen sablont, hanem az adott kapu felületéhez igazodva alkottak. Ezért minden kapu egyedi díszítésű. A népművész mesteri munkájának ez az igazi értéke. Napjainkban is általában úgy működik, mint régen: egy olyan mester esetében, aki már bizonyított, rábízzák a díszítést. Természetesen előfordul, hogy egyéni kívánságoknak is eleget tesz a kapufaragó (Nap, Hold jele, Erdély címere), de az igényes mester olyan kérést nem teljesít, ami a népi kultúrától idegen.

– Meg lehet egyáltalán mondani, hogy mi az, ami autentikus? Ez a népi kultúra más ágaiban is állandó vitatéma. Be lehet fagyasztani egy adott korszak állapotára bármelyik művészeti ágat, s azt mondani, hogy csak úgy autentikus, ahogy például a XIX. századi mesterek csinálták? Hiszen a zene területén is állandóan új hatások érik a zenészeket, például városi dallamok, amik közül egyik-másikat idővel befogad a népzene, s ma már népdalnak érzünk, míg másokat kivet magából. Ugyanígy a motívumok, a díszítés területén nem jöhetnek be újdonságok?

Ha végigkísérjük e népművészeti ágazat több évszázados fejlődését, természetesen megfigyelhető a változás. Az időnként felbukkanó mesterek új stílusjegyekkel gazdagították a korábbi díszítést. Ezek alapján idő távlatából is azonosíthatók az öreg kapuk mesterei. Úgy 40-50 évenként és mértéktartóan jelentkeznek az újítások. A hagyományos alapszabályok elfogadottak voltak, de azon belül volt egy bizonyos egyéni mozgásterük, ezzel teremtették meg a saját stílusukat. A virágok közül – tulipán, forgórózsa, gyopár, nárcisz, csillagvirág stb. – a kedvenceiket gyakrabban alkalmazták. A hagyományos díszítés jegyében a virágok kompozíciók részét képezik, nem élnek külön, önálló életet a kapukon. Újítást jelenthet egyes mestereknél, ha eltérnek ettől. A XIX. század derekán alkotó Kovács Péter kapuin egyedi motívumként jelentkezik az ún. korona motívum a kapu tükrében. Faragótársai annyira tiszteletben tartották az említett mestert, hogy ezt mesterjegynek tekintették, s nem alkalmazták a saját kapuikon. II. Dávid Mózes naturalista cserefaleveleket, cserefa levélkoszorút faragott kapuira. Bár elfogadottan jó mesternek tartották, újítását bírálattal fogadták, idegennek érezték, nem vált általánossá. Természetesen jöhetnek be új motívumok, nem lehet lefagyasztani a népművészetet egy adott állapotba, de a tapasztalat azt mutatja, hogy idő távlatában az egészséges szellem, értékrend kiveti a nem odavalót, az egyéni túlzásokat.

Mitől óvakodjanak a mai mesterek? A különböző vidékek jellegzetességeit ne keverjék egymással, tehát egy háromszéki kapu jellemzőit ne használjuk az udvarhelyszéki kapun. A népművészetre jellemző az egészséges mértéktartás, egy adott tárgyra nem akar mindenfélét rávinni. Gyakori hibája a mai kapufaragóknak a korunkra jellemző mentalitás, hogy „Olyat csinálok, hogy hét nyelven beszél!”, „Olyat csinálok, hogy senki másnak ne legyen olyan!” Fontosnak tartom, hogy a kapufaragó-művészet ne veszítse el az ősi gyakorlat során kialakult állandó, lényeges jegyeit, ne váljon cifrálkodóvá. Kapuvédelmi, kapumentő munkánk célja nemcsak a tárgy mentése, hanem egyfajta üzenet megfogalmazása is az építő és az építtető felé: a székely kapukért mindannyian felelősek vagyunk, hiszen „ennyi és ily tipikus formát nem évtizedek, hanem századok gyakorlata szülhet csak”.

– Ha már ennél a pontnál tartunk, röviden elmondaná azokat a stílusjegyeket, amelyek alapján a különböző székely székek kapuit az átlagember könnyen megkülönböztetheti?

Bár általános formájában valamennyi kötött kapu hasonlóságot mutat, egyes építési sajátosságokban mégis különböznek egymástól. Az eltéréseket a kötött kapu járulékos tartozékainak nevezhetjük: a különféle kimetszések, a kötések illesztésének módja, a kiskapu feletti térség, az ablaknyílás díszítése, a kapu mérete, arányainak változatossága, a körívek megformálása, nyílóinak alakítása és főleg a díszítési módozatok milyensége. Ezek különbözősége teremti meg a Székelyföld tájegységeire, Gyergyó, Csík, Háromszék, Udvarhelyszék vidékére jellemző kapukat. Neves néprajzosok különféle szempontok alapján próbálták osztályozni, rendszerbe foglalni. Ha mérete, arányai alapján nézzük, a háromszéki kapuk karcsúak, magasba törők, impozánsak, az udvarhelyiek szélesebbek, zömökebbek, Csíkban a két típus keveredik. A kiskapu feletti térség kiképzése is különbözőséget mutat: Háromszéken nyitott ablakok, Udvarhely vidékén töltött, berakott faragott felület, Csíkban kifűrészelt deszkamintázat díszíti az ablaknyílást. Csíkban, Háromszéken gyakori a két lyuksoros galambdúc, ezt tartóoszlopok, konzolok támasztják alá. Ez utóbbiaknál a faragás, a mintázat visszafogottabb, mint Udvarhelyszéken.  

A háromszéki kapuk gyönyörűek, szerkezeti szempontból a legtökéletesebbek, az udvarhelyszékiek viszont a díszítés szempontjából a legszebbek.

– Mikor az ember a Székelyföldön utazik, még ha egyébként komolyabban is érdeklődik a téma iránt, az adott faluban rendelkezésre álló idő alatt nemigen van ideje elmélyedni a kapuk elemzésében, a legjobb minőségű munkákat megkeresni. Helyenként, például Máréfalván, a kapuk óriási mennyisége is zavarba ejtő. Tapasztalatom szerint az átlagos utazó ott áll meg fényképezni, ahol vagy egy épp most elkészült kapu friss anyaga vonzza a tekintetét, vagy egy korábbi kaput a közelmúltban újrafestettek. Tud-e valami gyakorlati tanácsot adni arra vonatkozóan, milyen falvakban, mely kapukat érdemes keresnie az utazónak vagy a téma iránt mélyebben érdeklődőnek?

Tanácsadás kapunézésre nem könnyű dolog. Az átlagos turista számára talán elegendő látványt nyújt a hagyományos falusi utcakép, ahol sűrűn sorjáznak a faragott, festett nagykapuk, a mellettük húzódó deszka s léckerítések, a fából készült hatalmas csűrök, s a még itt-ott fellelhető kékre meszelt, boronás falú házak. Általában sokan hiányolják, hogy a kapukat nem kezelik, úgy tűnik számukra, hogy elhanyagolt állapotban vannak (skanzenre gondolnak, ahol minden a legnagyobb rendben van!). Elfelejtik, hogy ez „élővilág”, a falu, az utca, az ember mindennapi világát magukon viselik ezek a tárgyak, „élő örökségnek”, egyfajta szabadtéri kapumúzeumnak tekinthető ez az utcakép.

A téma iránt mélyebben érdeklődőknek ajánlom megkeresni a falu legöregebb kapuit; Máréfalván információs tábla, térkép segíti az idelátogatót, hogy megtalálja ezeket a kapukat. Csakis a patinás öreg kapuk láttán tapasztaljuk meg, hogy a galambbúgos székely kapuk egy hajdani kultúrának, népi műveltségnek máig élő tárgyi és szellemi értékeit képviselik. Ezek után, a látogató maga értékelheti az új kapukat, a fejlődés irányát, a jövő századok székely kapuját.




.: tartalomjegyzék