Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Gazda József

A végnapok előtt (a Székelyföld történetéből)

Hetvenes évek… Nyolcvanas évek… A történelem kereke halad.

A világban dúl a harc a két tömb, a magát szocialistának és a magát kapitalistának nevező erőtömbök között. Itt is és ott is belső problémák halmozódnak, itt is és ott is a nem létező, vagy a háttérbe szorított emberség, jóság, az értékek, népek értékeinek semmibevétele... A gonoszság vak és vad erői trónusolnak! De a harc az harc volt, és mi itt, ezen a féltekén, és itt is a Ceauşescu nevével fémjelzett országban éltünk. Éltünk, azaz rettegtünk. Rettegve féltettük rejtőzködő értékeinket, parányi kis tűzhelyeinket, népünket.

Az asszonyaink szorongva szültek. Sokakban feltevődött a kérdés: Miért? Minek? Rabszolgaságra? Beolvasztásra? Születéssel elnyert boldogtalanságra? Pedig szülniük „kellett”, mert Romániában a bölcs vezér elvei szerint valóra kellett váljon a 30 millió román országának álma. Ha az élethez való jog szemszögéből nézzük, valahol igaza is lett „volna” a diktátornak. De így? Ebben a kettős helyzetben, kettős lelkületben? Mikor a hatalom gyanakvással, rendőri nyilvántartásba vétellel „leltározta fel” a terhes – és nem áldott állapotban levő vagy várandós asszonyokat –, s ugyanúgy az orvosokat, szülésznőket is, mint szemmel tartandó lehetséges bűnözőket-bűnrészeseket, mint a „törvénytelenségre” hajlamos potenciális vádlottakat! Önmagáról vallott ezzel is! S közben ölte, gyilkolta, büntetendőnek minősítette a Hitet, az Isten hitét, mely eddig a lelkeket kormányozta! Így lett a „visszás” eredmény. A „szemmel tartottak” menekültek vagy menekültek volna a megalázástól, a sorsukba, lelkükbe, erkölcsükbe való beavatkozástól, s bajok, kínok, nyomorúság forrása lett ez is.

14 évig dolgoztam mint szülésznő szülészeten, Nyárádkarácsonfalván falusi, és Marosvásárhelyen városi körzeti rendelőkben.A hivatás szépsége mellett nehéz volt megélni a zsarnokságot. Az állandó felügyeletet, feszültséget, s annak terhét, hogy mások életébe be kell avatkozni akaratodon kívül, hivatalból. Sokat lehetne erről beszélni. A nyomasztó időkről. Csak felvillantásul: Tizenhat éves kortól negyvenöt éves korig nyilvántartásba kellett vegyük a nőket, s nekünk, bábáknak három havonta meg kellett látogatnunk őket, s nyilatkozatot íratni alá velük, hogy nem várandósok-e. Hogyha 3 hónapos várandóssági kortól jelentkeztek az anyák, vagy ha mi a negyedik hónapban vettük észre, hogy gyermeket vár, 10 %-os fizetéslevonással büntettek bennünket. Nagyon sok asszony halt meg, mert nem vállalta harmadik, negyedik gyerekét, és addig nem segítettek rajta a nőgyógyászati klinikán, nem segíthettek rajta, amíg nem „vallott” mit csinált, kihez folyamodott. Házi módszerek... És sokszor titokban könyörögtek a kolléganőknek a várandósok, hogy segítsenek nehéz helyzetükön. És volt sok szerencsétlen nő, akinek nagy kínok közepette, vérmérgezéssel, egyebekkel meg kellett halnia... Olyan is történt, hogy valakinek spontán vetélése volt, s nem hitték el, nem segítettek rajta, és meghalt ő is. Tragédiákat éltünk át. (BIX, 4)

Gyermekeink rajta voltak a kor futószalagján, ott szaladgáltak az iskolák udvarán, s csak abból láthatták, akik fel tudták mérni, hogy ők is áldozati bárányok, beolvasztásra, anyanyelvüktől való megfosztásra kiszemeltek, hogy hatványozott mértékben fogytak a magyar osztályok, a magyarul tanulás lehetőségei. S hogy valahol már ilyen kicsi korban is rabszolgák, azt abból, hogy minden ősszel másfél-két hónappal is késlekedett a tanítás megkezdése, mert ők rohamcsapattá váltak, a mezőgazdaság rohamcsapatává. Teherautók, jobb esetben autóbuszok várakoztak reggelente az iskolák előtt, miközben a fejszámlálás folyt, aztán ki a mezőre, a „mezőgazdaság frontjára” frontharcosokként begyűjteni a termést.  És „arccal a falu felé” fordították a munkásosztályt, a városi gyári munkásságot is. Ne legyen vasárnapod, menj, végezd azt a munkát, amely tulajdonképpen nem rád tartozna. Azt a munkát, melyet ezer éven át az erre szakosodott parasztság végzett. Míg nem lettek ők is a  rendszer áldozatai. Csak azok tartottak ki, akiknek öregedő életükkel nem volt már mit kezdeniük. S azok is megalázottan, a lét peremére taszítottan.

Tönkrement a kollektív is. Már alig vagyunk benne! (BMZs, 5)

Csak norma és norma. Hogy hogy csinálod? Mi értelme van? Így is s úgy is azt kapod vagy azt nem kapod! Sokszor úgy érzem, ha így kell menni sokáig, megbolondul az ember! (SzJ, 6)

És az ember semmibevétele mindenütt, mindenütt.

Mi építettük fel a gazdaságot, mi, öregekül. S most nem érdemeljük meg azt a nehány lejt. Hetvenben elvették annak a kevés nyugdíjunknak is a húsz százalékát. A feleségem hat éve a kapun túl nem járt. Négyszeri operálás, négyszer feküdt az aszta­lon. Várják, hogy még dolgozzék?Éppen csak él. Én ma fuszujkát szedtem a kukorica közül. Nincs ki! Családom nincs, muszáj még dolgozzam, kínlódjam egyedül... (TM, 1)

De ki volt kíváncsi erre? Ki foglalkozott azzal, hogy mi az „emberi lény”?   

S ebben a helyzetben lett hát a betakarítás, az „áldás” begyűjtésének hajdan lelkeket melegítő szépségessége gyűlöletmunka, mely alig hozott gyümölcsöt. Tíz-tizenhat éves gyerekek vagy kényszerrel odacipelt, oda nem való emberek „öntudatán” – hol volt már az öntudat? –, lelkiismeretességén – hol volt már a lelkiismeretesség, a lélek parancsa? – múlott minden. Hogy a teremtés csodája, meg az ekkor már kisebb mértékben érvényesülő, de mégis érvényesülő emberi munka révén megtermett „élet”, értékek ott maradnak-e a kocsányon vagy a földön, beletapodva a földbe, vagy rákerülnek a halmokra.

A kollektívben most má minnyá nincs senki, mert kiöreged­tek, nyugdíjba mentek. Most hozzák a városiakat ki! Azokkal gazoltatják a határt... (VJ, 5)

A terméshalmokat lapátos, villás emberek felhányják a szekerekre, esetleg traktor-húzta utánfutókra, hogy majd valahol az „országos alapokban” leljék meg helyüket. Igen, az országos alapokban, miközben azoknak a pincéje, kamarája, akik azokat megkapálták, meggyomlálták, akik a megtermesztésén mégiscsak fáradoztak, üresen tátongott. Mert az ember, a téesz-tag-ember, a hajdani szabadságától megfosztott eszközember valahol olyannyira a sor végén kullogott, hogy jóformán már meg sem lehetett látni, észre sem lehetett és kellett venni, nem létezőnek, vagy mindenképpen számításba sem jövő páriának  lehetett tekinteni. Az emberi érték tisztelete helyét, vagy tegyük ezt is hozzá: a szeretet, a jóság, a segíteni akarok rajtad, vagy legalább megérteni téged, mert látlak, észreveszlek – átvette a durva közöny. A felülről lefele nézés (pedig sokszor milyen lent volt az a fent is!, csak látszati fent!, és mégis lefele néző „fent”) érdektelen közönye. Ez volt az egész társadalom arca, felépítettsége, lényegi jegye.

Becsaptak! Öregek is voltunk, s úgy megfáradtunk, de kétszer kapáltuk meg, s gyönyörű kukorica lett. Kapáltunk, gon­doztuk, hogy a harmad része a mienk lesz, de nem adták, nem en­gedték, hogy leszedjük. Azt mondták, leszedi a gép. S hogy a gép leszedte, leverte, hogy amikor ott volt a cső, hát jaj, még máig is látom, még ott vannak a szemem előtt, hogy mennyi gyönyőrű cső volt ott a földön! Mikor reggel elmentem én is, hogy szedjem fel, jött a mérnök és leszántatta. Azokat a gyönyörű csöveket beszán­tatták mind! Alig adtak valamit. S a kapálást semmibe vették, még munkanapnak sem számolták el. Nem is írták, nem is jegyezték fel! Hát ilyeneket tettek! Szerződést kötöttek velünk, s tőlünk megkö­vetelték, de ők semmibe vették. Hazudtak, hazudtak, mindig csak hazudtak! Az ember számított nekik a legkevesebbet. S a becsület! (GBA, 6)

Minden tönkremegy!. Itt nálunk így van. Most már nagyobb részin mindenütt úgy van. Mert nincs, aki a szívén hordozza. Vannak ezek a mérnökök, nekik ki van adva, mennyi hektár búzát vetsz, osztán ő avval nem törődik, elveti azt akármilyen rossz fődbe. Ő a parancsot teljesítette. (KA, 6)

Miképp is lehetett volna másképp a parancsuralmi rendszerben. Hajszolták a termést, ha kell, hazugságokkal is bizonygatta a szolgahad a nagy vezérnek, hogy minden tökéletes. Hogy a  kezdeményezés lentről jött-e vagy fentről? Nehéz ma megmondani. Azt a nagy vezér mondta, hogy Románia történetének a legnagyobb terméseit takarítják be. Piramist raktak, építettek a hazugságból!

Négyezer-négyezerötszáz kiló lett, s hetet kellett jelente­ni. Nem volt igaz! Az embert rábírták az igazságtalanságra, a hazudozásra. Nem szerettem! Undorodtam! (MS, 6)

S ment tönkre minden. Mentek tönkre a földek, emberek, útszélre vettettek az értékek.

És a karmesteri pálcát a hozzá nem értés lengette mindenütt.

Sokkal jobban menne, ha a párt nem avatkozna annyira bele. Csak segítsék az embert, de ne jöjjön hol az egyik tekergő, hol a másik, hogy vess ezt, vess azt, s csináld így! S hogy ez miért van így? (SzJ, 6)

S elindult a népvándorlás a városok felé. Hűltek ki a tűzhelyek, gyomosodtak-gyepesedtek el a falusi udvarok. Mintha árvíz után! Mint amikor végigsöpört a tájon valamiféle pusztító, életoltó, életromboló vak erő! Javakat, értékeket szétziláló!

Elentek szerteszéjjel. Most nemigen van fiatal itthon. Volt itt sok szép fiatal, s mind elmentek. Nekem is egyik unokám Vásárhelyen, a másik Ludason, a harmadik Radnóton van. (JE, 6)

Mindenki hagyja itt a falut! Meg­vesz egy házat, alig lakik benne, s hagyja Isten szerébe, számába! (VeL, 3)

A zsákból hátizsákot csináltam, s mentem a kőbányába. Akkor hét végén hazaküldtek, hétfőn csak az jöjjön vissza, aki papírral jön, hogy nem kollektívtag... Vissza kellett maradnom... Aztán úgy hallottam, felvétel van a bányában. Ötvenkét éves koromban lettem bányász! Mások ebben a korban már mentek nyugdíj­ba, s én még tizenkét évet dolgoztam. (GZ, 1)

Az öregek elhaltak, a fiatalok nagyrészt elhagyták a falut. Volt hétszáz lélekszámon fejjel, aztán hatszáz, s úgy jövögetett lefele. A születési arány sem volt az, ami azelőtt, a mi gyermekkorunkban. Egy, kettő, s az sem. Ugye az ilyen nem szaporít... (VB, 1)

Mind elszélednek, nemigen maradnak itthon. Annyi üres ház van mindjárt Dombón, ezek a jobb családoké, de nincs örökös, mert ha van egy-két gyerek, azok elvándoroltak, és itt maradt a telek, itt maradt minden. Eddig ezek a románok nagyon sok házat megvettek, de most már ők sem igen veszik, tőlek is a fiatalok mind elmennek... (MGy, 6)

És a munkásosztály gyarapodott. Az új élet kaszárnyahajlékai, a frissen emelt tömbházak olvasztókatlanai faluról, falvakról menekülőkkel teltek meg. Szétesett régi közösségek tagjai „szedett-vedett népekké” váltak. És ez is a célt szolgálta. 

Kezdetben volt egy olyan mondás: nekem a gyár ne szóljon! Akkor még az állami munkától féltünk! De aztán... (GyT, 1)

Ötvenkét éves koromban láttam, nem megyen a menet, hát sírva mentem a kőbányába, mikor a főd elment, negyvenvalahány éves valék már, de sírtam felfele az erdőn, hogy Istenem, mire jutottam! Az embereknek nincs meg a ragaszkodásik, mint azelőtt. (GZ, 1)

A menyem akarta, hogy el is menjenek. Inkább hagyják el a szép lakásokat, a fiatalok mind mennek el, s nincs, aki lakja. (KI, 2)

És aki maradt, megkeseredett lélekkel nézte, miként fordítja ki a kor önmagukból az embereket, az évszázados erkölcsöket.

Megváltozott az embereknek a gondolkozása. Ha az embereknek az a tendenciájuk lehetett volna, hogy többet, s jobbat, akkor másképp állana minden. De hogy megalakult a kollektív, ahogy esett, úgy szottyant. Ha lee­sett egy kéve vagy leesett tíz kéve vagy leesett húsz kéve, azon keresztül jártunk, s letapodtuk oda. De azelőtt még ami szál leesett, azt es felvettük. Vót olyan gazda, az sohasem ült fel a ganyés szekérre sem, az örökké utána ment, s ha egy falás ganyé leesett, felvette. (DS, 1)

Hogy béjött ez a rendszer, hát mit csináljak? Én nem ellenkeztem. Életemben büntetve nem voltam, a törvényt nem ismertem se jóban, se rosszban. Se milícián én nem voltam. Amit mondtak, köszönöm szépen, megcsinálom. Verést nem kaptam, hogy na, verjenek. Mikor gyengén éltem, mikor jól... Csak múlik az élet, örömöm alig volt... A lábaim dagadnak, mind a kettő, nem tudok járni, nem kapok semmi orvosságot, s reményem sincs, hogy meggyógyulok... (RZs, 6)

Az egyik fiam Brassóban van, gépen. A másik es a mesterséget szereti jobban. (FNE, 1)

Megváltozott nagyon minden. Régebb nyugodt volt az ember. Akkor is dolgoztunk, nem mondom, sokat kellett dolgozni, de volt eredménye a munkánknak. Volt kedvünk. Az övé volt. A sajátja. Most elmegyek dolgozni, s nem tudom én, hogy kapok vagy nem kapok valamit. Így, ilyen életet nem lehet élni... Megváltozott a világ, megváltoztak az emberek. Mintha rosszabbakká lettünk volna. Vagy csak szerencsétlenebbé? (NGy, 4)

Mint ahogy a gyári munkások, a társadalom pillérei, a hivatkozásokban állandóan idézett „munkásosztály” tagjai is oly jelentéktelenek, oly kicsik voltak ama szürke idők nyomorúságos korában, vagy más, „hivatalos” megközelítésből: a minden idők legcsodálatosabb és legnapfényesebb korában, társadalmában, melyet ama munkásosztály élcsapata, a Román Kommunista Párt vezényelt, hogy még zúgolódni sem látták értelmét. Éltek és vegetáltak, akárcsak az egész lent-társadalom. S hogy szabad idejük se sok legyen, lefoglalta őket a létért való küzdelem mindennapisága, sorbanállók tömkelege leste a fél kiló cukrot, a tíz deka szalámit, de még a nyolc lej ötvenbanis kenyeret is. Mert: krónikussá vált az élelmiszerhiány. A rendszer nem bírta ellátni saját népét. Üresen álltak az üzletek. Nem volt kenyér, cukor, nem volt hús, semmi. Még a szükséges fejadagok rendszere is megszűnt. A kisgyermekes családok sokszor drámai küzdelmet vívtak azért, hogy apróságaiknak biztosítani tudják a mindennapi tejet.

Az ember – ha nem volt rászorulva – nem is vette észre, hogy mik történnek, mik mennek végbe körülötte. Egyszer késő este mentem haza a munkahelyemről. Januárban, mínusz tíz fok körüli hidegben. S hát az egyik bódé előtt hét-nyolc ember toporog. Az egyiket ismertem. Odaszóltam neki: Hát maguk mire várnak itt? Várjuk a tejet. Reggel hatkor hozzák, de akkorra már rengeteg ember gyűl össze, s a legtöbbnek nem jut. Minden második éjszakámat itt töltöm, hogy a leányom az unokáimnak legyen mit enni adjon! (BXX, 6)

A Bukarestbe kényszermunkára vitt ember még negyedszáz év múlva is emlékezik, hogy ott tele-üzletet látott.

Az az idő nekünk milyen volt? Dolgloztunk. Nem hogy jó volt, hanem láttunk valamit ott es, láttuk, hogy ott mi van. Láttunk szalámit, amit itthon szinte soha, itt egy negyed kenyeret adtak, ott vehettél kenyeret amennyit akartál!  Vót az a 62 lejes szalámi. Ez a nyári szalámi. Hát annyit vehettél, amennyit akartál. Itt nálunk nem vót. Ott az üzletekben sorban állt felakasztva. (SzL, 4)

Ám ha bement volna az üzletbe, ki tudott volna lépni a sorból s be tudott volna menni, lehet, hogy ugyanúgy jött volna ki, ahogy bement. Mert a mutatvány-áru nem biztos hogy számára is elérhető lett volna. Jómagam egy szinte hajnalos Bukarestbe érkezésemkor az Amzei-piacon az egyik barakk-üzlet előtt hosszan elnyúló több száz emberes sort láttam. Sokan hordozható vadászszékükön ültek. Megkérdeztem, mire várnak.

Reggel 9 és 10 között mindig hoznak valami árut. Hol ezt, hol azt. Mindig hoznak valamit. Akármit is, jó, ha hozzájut az ember. (Xn, 6)

De ez világjelenség is volt a keleti tömb országaiban. Moszkvában egy nagy áruház negyedik emeletéről kígyózótt le az egyes sor – ott a kényszerhatalom kialakította a rendet, a mi mércénkkel nézve szinte hihetetlennek tűnően fegyelmezett volt a nép –, le a lépcsőkön, ki az utcára, hogy ott is folytatódjék, hosszú tíz métereken  át. Amint megtudtam: bundasapkát osztottak! Aki meglátta, odaállt a sor végére, ha volt, ha nem volt bundasapkája. Mert: a csereáru mindig „jól jött”. Elcseréljük valami másra, mondta a megkérdezett. Amire nekünk van szükségünk!

És így tettünk mi is. Álltuk a sorunkat, bármit osztottak. A hús fejadagot, legalábbis a városiaknak „biztosítottnak” ígérte  a hatalom. Évi háromszor volt húsosztás. Karácsony és újév között (nehogy karácsonyi „ajándéknak” higgye a nép), május elseje – a munkásosztály ünnepe – és augusztus 23-a, a dicsőséges felszabadulás ünnepe előtt. Ekkor járt fejenként fél-fél kiló, vagy ha nagyobb volt a bőség, akkor egy-egy kiló. Ám ezért is verekedni kellett, mert a „sor végének” sose jutott. És hányszor esett meg, hogy amikor épp ránk került volna a sor,  bejelentette a javak osztogatója, még hat ember kap, még három, hátrább ne várjanak. És a hátrább állók mindig tovább vártak, reménykedve a csodában, ami általában nem szokott megtörténni. És milyen kicsi örömei is lehettek az életnek a napfényes kor nehéz napjaiban. Ha nem csak sort álltál, hanem venni is tudtál valamit, az az öröm, amivel vitted haza a kiló cukrot vagy lisztet, esetleg egy darab szalámit, egy vágás vajat, s az a boldogság, azok a fénylő arcok, melyek otthon fogadtak, megszépítették az életünket. Vagy ha nem is szépítették meg, de elviselhetővé tették csúszó-mászó létünket, életünket. A szerencsésekét. Akiknek megadta a rendszer a lehetőséget, hogy családjukban éljenek.

Egyszer hazajöttem a munkából, nem volt villany, nem volt gyufa, nem volt só, ilyen apró kicsi dolgok, amik kellett volna, hogy legyenek. Már este volt, s vártam, hogy adják meg a villanyt. S akkor ott voltak a gyerekek, mind az öt, s akkor mondom, hogy este van, s még semmi sincs, s akkor arra gondoltam, hirtelen, hogy éppen csak a gázat kellene megengedni, azt meggyújtani, s akkor vége lenne az egésznek. S bementem, befeküdtem a paplan alá, s azt mondtam a gyermekeknek, hogy édesanya fáradt s beteg. Egy kicsit hamarább lefekszik. S ti is amikor vacsoráztok, megkérlek szépen, hogy feküdjetek le. S ott egész végig sírtam, s osztán másnap elmentem, s megkerestem a templomajtót, s az öklöm­mel vertem ott a templompadot, hogy hát édes jó Istenem, add vissza a hitet az életbe, hát mi lesz velem? Egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs lelkem, s nem vagyok ember, annyira üres voltam. Osztán úgy kezdtem el a templomba járni, s úgy tért vissza kicsidenként a lelki békém. (BMR, 6)

Ceauşescu elvtárs tudta – nagy tanítóitól, Marxtól, Engelstől, Lenintől és Sztálintól, no meg a kortárs-eszményképétől, Mao Ce Tungtól tanulta –, hogy uralmának alappillére az emberek  létbizonytalansága. Ezért szórta szét a családokat, ezért fosztotta meg a szülőket gyermekeiktől, ezért verette szét a falvakat, ezért alázott, aláztatott meg mindenkit, lökte ide-oda az embereket.

S az is a rendszer jellegéből fakadt: példákat statuálni. A megfélemlítés, s egyben: az emberi lény megalázásának a példaképeit.

Addig-addig, hogy este kilenckor hazahozták. Három pribék. Egyik a kovásznai szekus volt, a másik a sofőr, s egy magyar szekus. Hát én barátságosan fogadtam, kézfogással, s Zolti súgta, hogy vigyázzak... Én nem láttam, hogy véres a homloka s a szája. S akkor ezek azt mondták, hogy házkutatás... Én mentem ki, jöttem be, már megkezdték a könyveket leszedni a polcokról, hát azok annyit értettek hozzá, mint macska az ábécéhez. S minden lefoglalt könyvbe bele kellett írni: Găsit la mine... Nálam találták. Bennük is van mai napig is. Egy adott pillanatban kihívatott Popa engem Leventétől, s azt mondta, többet ebből a szobából ne moz­duljak ki. Mert én jöttem-mentem. S közben Zoltival leszedették a könyveket, s hordták ki. S azt mondja nekem Popa, hogy maga hazaáruló. Hát én miért? Nem tudtam, hogy Zolti agyon van félig verve. Csodálatos lelki ereje volt neki. Reggeltől estig ütötték... Azt mondja, hol vannak a naplóim. Milyen naplóim? Hát maga naplót ír... Mondom, én szabadságon vagyok... Az iskolából hazahoztam... Azt mondja: Keressük meg... Maga itt egész nap dugdosta a holmit, s rendezte. Én nem, minden a helyén van... Akkor mellém adta azt a magyar hekust, s feltúrta az egész lakást, amíg megkaptuk egy naplómat. Az megvan. Szerencsére, hogy olyan dolgok vannak benne... S elékerült Biblia, énekeskö­nyv, s volt ez a magyar-finn szótáram nekem. Nekik kellett volna házkutatási engedélyt felmutatni. Írattak Zoltival egy nyilatko­zatot, hogy kéri a házkutatást. Fél tizenkettőre összepakoltak. De a számukra legfontosabbakat, amelyek a mi szempontunkból a legveszélyesebbek lettek volna, nem vették észre. Itthagyták. Hát honnat tudták volna, hogy mi miféle? És akkor szegény uram este mikor levetkőzött, csak nekem mutatta, korom fekete volt. Egyfor­ma, egyöntetű fekete. Hogy hogy bírta ki, hogy bírta ki?! Szik­szaynak a lábát verték. Neki a hátát! Rugódták, kérdezték, ordí­tottak rá, írattak, összetépték, s akkor boxerrel, mert ezt a véres foltot itt bokszerrel ütötték... Grigorescu ezredes... A nevét is tudom... Osztán este kilenckor hazahozták... Mondtam neki, te, menjünk, vegyünk orvosi látleletet. Mondjad, hogy én vertelek el... Nem, mert szegény. Pedig megtette volna az orvos, hogy látletetet vegyen... Valószínűleg akkor sérültek meg ezek a lágy területek. Ezek tudták, hogy három hétre múlik el az a véraláfutás, felszívódik. S pontosan három hét múlva délután kettőkor hívatták megint... (ZsMV, 10)

Puskás tiszteletes úr, szegény, ötven évet szolgált Bodokon. Őt a szekuritáté kínozta. Vitték el, hozták. Vitték fekete motorral el. Hazaengedték. A lábát azok kúrálták meg. Ez a papné, az rendezte el, hogy Kolozsváron megoperálta Fazekas doktor úr. Hanem ő ott pusztult volna. (BS, 1)

Volt egy hírhedt szekus, úgy hívták Cergizan. Az egy pimasz ember volt. Fekete…Evvel kezdődött. Istentiszteletre mentünk, s addig én bevezettem a székelyruhás konfirmációt. Akkor hívtak fel, mikor indultunk a templomba, hívott Fekete, milyen ruhában konfirmálnak a gyerekek. Na és odajön hozzám. Istentisztelet előtt, indultam már a gyerekekkel. Azt mondja, holnap reggel – vasárnap délután volt, 83-ban –, azt mondja, menjek be a szekuritátéra holnap reggel nyolckor. S mondom, itt vagyok, megtalálnak bármikor. Azt mondja, hazai pályán mindenki másképp játszik. Hazai pályán mindenki másképp játszik. Bementem reggel, nyolc órakor ott kellett lenni. Féltem. Mi az, hogy nem féltem. Lejött Fekete úr, a kapusszobában ott volt a szekus. Tiszteletes úr, jó reggelt kívánok! Egy kicsit várjon, jövünk azonnal. Egy félóra múlva visszajött. Hát nem tudjuk befejezni, legyen szíves még várjon egy tíz percet. Akkor elment, s akkor vissza megint egy félóra múlva. Na most jöjjön, most is emlékszem jól, volt egy háromlábú szék, az le volt oda rögzítve, arra ültettek, s akkor aztán kezdték, hogy kivel találkoztam, kivel mit beszéltem, írjam le. Adtak ceruzát, papírt. Na, leírtam. Akkor délután 2 körül elengedtek. Menjek haza, s holnap reggel jöjjek vissza, még gondoljam meg, hogy kiket felejtettem el. Na. Másnap megint mentem, és ugyanaz volt a mese, nincs idejük, s később. Jó. Megint leírtam. S azt mondta: Maga valakit kihagyott... Maga egy valakit nem írt bele. Fekete jött. Azt mondta, hogy megmutathatja a szekuritáté, hogy…Ott volt a milícia parancsnokság, s ott volt mellette a szekuritáté. S azt mondja az egyik, Harmati: Tiszteletes úr, írja le, mert hanem maga sose szabadul meg. Amit mondanak, írja le... Akkor úgy mentem el, hogy másnap hosszú gatyát veszek, meleg inget. Már ötödik nap volt. (IS, 1).

Vicceket mondtam el az osztályteremben Ceauşescuról, az osztálytársaim besúgtak az állambiztonságinak, és akkor a szentgyörgyi állambiztonság épületében annyira megvertek, hogy én két napig nem tudtam az ágyból kikelni, tehát a bentlakás ágyában voltam két napig. Utána a félelemtől védtelennek éreztem magamat és visszamentem Barótra, a családban voltam, nem bentlakásban, s ott fejeztem be a gimnáziumot, utána ez végig kihatott az otthoni életemben, katonaságnál, vagy a viccek miatt mindig az állambiztonság üldözöttje voltam. (KL, 1)

Így jutott el Ceauşescu rendszer a dühöngő korszakába. Majdnem beteljesedett a diktatúra végnapjainak forgatókönyve, mely szerint ama végső periódusban elszakadnak a gátak. Szabadon dühönghet a terror, nem köti, nem fékezi semmi a kezét. Ítélkezhet ártatlanok fölött. Megszabja minden lépésedet, minden cselekedetedet.

Jött Andris, Dombi bácsi küldte. Hozott ezt-azt, könyveket, sajtot, szalámit, vécépapírt, szükséges gyógyszereket, még kínai tollat is a család minden tagjának. Ami ott volt, s itt nem. Mi tudtuk, hogy „az új rend” értelmében nem fektethetjük le. Ő nem tudta. Így hát megágyaztunk neki. Lesz ami lesz. Másnap ahogy kísérjük a buszhoz, egyszer elhúz mellettünk egy kocsi, gyors kanyart vesz, megáll, s kiszáll belőle egy tagbaszakadt ember. Bemutatkozik. XY  vagyok – a nevére már nem emlékszem – a szekuritátétól. S hozzám fordul: Hol aludt a vendégetek? Kissé megijedtem, de váltott az agyam. Nem aludt sehol. Egész éjszaka beszélgettünk. Beszélgettetek? Igen! Ismerősökről, barátokról, családi dolgokról. És?Ennyi. Aztán vártuk szorongva a következményt. Nem akartak megbüntetni, csak ijeszteni akartak? Erősen megijeszteni? Sakkban tartani? Nem tudom. De a „törvényt”akkortájt sokakkal alkalmazták. (GaZ, 6)

Igen. A törvényt. Hogy tagadd meg a közösségedet, rokonaidat, barátaidat, nemzettársaidat. És főként: hogy félj! És féltünk is. Vártuk, mikor vezetik be a gondolatolvasót is, mert a „szavak olvasóját”, a lehallgató készülékeket már behelyezték az otthonainkba.

Amikor megtaláltuk, már csak 89 után, megborzongtunk. Addig is sejtettük, de ekkortól kezdve tudtuk, hogy több mint öt éven át minden szavunkat hallgathatták. És volt is mit hallgatniuk! (GaZ, 6)   

Itt-ott még enyhített a helyzeten a fékek működése. Még kényes volt a rendszer az „arculatára”. Mert a világ felé a bajnokot, a szovjet nyomással egyetlenként dacoló bajnokot játszotta, s ebből hasznot is húzott a világtól. Ezért volt „körültekintő” a belső leszámolásban. Nem merte vállalni a tömeg-megtorlásokat, tömegleszámolásokat, kinek-kinek más és más módszereket „dolgoztak ki”, voltak akik eltevésre, láb alól való eltevésre szemeltettek ki. Mert: kellemetlenek voltak a diktatúrának. Így történtek az országból való kitoloncolások, megöngyilkolások, tizedik emeleti ablakból való kiugrások, vonatfülkékben való elhalálozások, „véletlen” balesetek, gázolások, lassú, gyanúsan senyvedő elmúlások. De a „semmi sem számít már” magatartásnak is megvoltak az „esetei”. Különösen a védtelenségükben kiszolgáltatott emberekkel, a „kicsikkel”, szemben. Mert a „meggyőzést”, a megnevelést alulról kellett kezdeni.

Én katona voltam akkor. Az elején nagyon elbántak velem. Többször megvertek, mosogatórongyot nyomtak a szájamba, azzal törették a nyelvemet, s a földön kellett feküdjem. Sorba állítottak, pofoztak, be kellett feküdnöm az asztal alá. Így bántak velem a bevonulás után az elején. Az eskü letétele után határoztak, hogy kitesznek egy farmra, egy disznófarmra Bukarest és Plojest között, van egy Peris nevezetű falu, ott volt ez. Rabok dolgoztak ott, akik el voltak ítélve, ott töltöttük a büntető szolgálatunkat. Azok a rabok is nagyon csúnyán bántak velem. Bokáig érő sár volt, ott rengeteg disznó volt, azoknak kellett mi enni adjunk. Rengeteget dolgoztunk, nagyon sok volt a patkány, amelyik disznó megdöglött, azt a patkányok megették. S ha patkány döglött meg, azt a disznók ették meg. Ez így ment egy darabig. Már nem tudtam enni, s éreztem, annyira legyengültem, hogy nem fogom kibírni. Egyszer csak megszöktem. Kiszaladtam az állomásra, jegyet vettem, elutaztam Bukarestbe, Bukarestből Kolozsvárra, Kolozsvárról Nagyváradra, onnan Szalontára. Egyetlen menekvés látszott csak számomra, kijutni valahogy az országból. Szalonta felé megismerkedtem egy férfival, aki segített. Megmondta, hogy éjszaka a temetőn kell keresztülmennem, onnan érek ki a mezőbe, aztán . Több vizesárkon is keresztüljutottam, a zsebemben volt egy verses füzet azokkal a versekkel, melyeket a katonaságnál írtam, s egy fénykép. Miután az egyik vizesárkon keresztülmentem, észrevettek, s elkezdtek üldözni. Lelapultam, egy lovas elszaladt mellettem, s akkor meglátott. Megfordult, rám ugrott, rányomta a puskát a nyakamra, s kiáltott a többieknek. Rám jöttek azok is, s nagyon összerúgódtak. Csak az első rúgások voltak fájdalmasak. Aztán felszedtek, s Nagyváradra vittek, ott a börtönben újra össze-vissza rúgtak, vertek. (DL, 1)

Az ellenállás, a rendszerrel való szembeszegülés szinte lehetetlen volt. De erre is akadt példa.

És én megmondtam, mikor kiáltották a nevemet, szólítottak, hogy Hosszú, írd alá, megmondtam, hogy nem írom alá, s nem is fogok jönni vasárnap. Miért? Azért, mert illegális, amit csináltok. Akkor meg is mondtam. Ceauşescu főtitkár, mondom, megmondta az egyik kongresszusi beszéde alkalmával, semmiképpen ne kérjen a vezetőség plusz, vasárnapi illegális munkát. S hogy én ezt kimondtam, ez nekik nagyon nem ízlett. Nagyon nem tetszett. Amit csináltok, az illegális! Teljesen illegális! És ne kötelezzetek, hogy további magyarázatot adjak, mert nem lesz jó. Ezt hallotta a tömeg, ott volt az egész munkásság, mielőtt mentünk be munkába. Behívattak, próbáltak mindenképpen meggyőzni, hát nem sikerült. (HI, 3)

És arra is akadt példa, hogy a magyarok növekvő jogfosztása ellen, iskoláink felszámolása ellen próbáljon valaki tenni valamit. Ám a hatalom szempontjából ez minden másfajta bűnnél nagyobb bűn volt. A gyergyóditrói tanár, Páll Béla a névtelen levéllel való tiltakozást választotta.

Elküldte a Központi Bizottsághoz, a Tanügyi Újsághoz, a televízióhoz, s az országos magyar napilaphoz, az Előréhez. Brassóban adta postára. S két évvel később, 82-ben egy másikot Kolozsváron. (PBI, 4)

A besúgóhad nem volt elegendő ahhoz, hogy kiderítsék: ki volt a „bátor tettes”.

Decemberben kijöttek az iskolához, nem csak itt nálunk, hanem egész Hargita megyében, s hallottam, hogy Maros megyében is több magyar iskolához kijártak, s íráspróbát vettek. Kiadtak egy típusnyomtatványt, azon ki kellett töltenünk írott és nyomtatott betűkkel különböző dolgokat. Nem is gondoltam – mert nekünk nem szólt semmiről semmit – hogy éppen őt kutatják. Akkor sem mondott semmit az égvilágon. S aztán ugye azonosították az írást.” (PBI, 4)

Ennek kapcsán kiderültek egyéb „bűnei” is, s a vége: börtönbüntetés, ahol a szó szoros értelmében megölték, elpusztították, már csak meghalni engedték haza.

Borbély Ernővel együtt volt elzárva. Sokat voltak együtt a börtönben. S Viskyvel, a színésszel is. Azért tették egy helyre őket, hogy hallják, mit beszélnek. A temetéskor itt voltak, s Borbély Ernő mondta, hogy a rabok közül az én férjem volt az egyik, akit nagyon sokat vertek. Sokszor súlyosan, mert ő fel-fellázadt, amiért embertelenül bántak velük.” (PBI, 4)

Sokan úgy érezték, szinte egyetlen lehetőség a menekülés. A menekülés onnan, ahonnan kezdetben még a madár sem repülhetett ki. Mert a nyugat felé kacsintás egyik jeleként ekkor már útlevelet inkább lehetett kapni, elkezdődtek a külföldre való disszidálások. Ki így, ki úgy vette a lába közé az utat. Az utak útját. Voltak akik hivatalos útlevéllel indultak, s úgy  maradtak kint. Aztán kérhették a család-egyesítést.

Kulákok voltak a szüleim, és pártunk s kormányunk úgy döntött, hogy kilakoltatnak. Kilakoltattak a lakásból, és a milícia lakott benne hat évig. Ez nem volt elég, akkor édesapámat elvitték kényszermunkára. A szomszédban egy pincelakásban laktunk. Így telt az életünk. Négyen voltunk testvérek, szerteszéjjel, melyik ahova tudott, elhúzódtak. Én odahaza maradtam, hogy a szülők ne legyenek magukra. Így osztán teltek-múltak az évek, közben megnősültem, s osztán úgy alakult a sorsunk, hogy a feleségem kijött, osztán lejelentkezett itt, s itt maradt Svédországban. A gyermekekkel én odahaza. A család, hogy összekerüljön, hát kijöttünk, itt kötöttünk ki a végén mi is. 85-ben, másfél évre, hogy ő itt maradt, tudtunk eljőni… Nem volt könnyű az eljövetel. A kisebbik fiam hat éves volt, s az édesanyját ahogy meglátta, megnémult. Nem tudott szólani.(PM, 3)

Sokan vállalták a kockázatot is. A bárhogy is el innen kockázatát.

Én 83-ban jöttem ki. Úgy volt, hogy június 4-én volt Úrnapja Udvarhelyen. És a kollégámmal együtt elhatároztuk, hogy átúszunk. De megelőzőleg én ott dolgoztam a határzónában, mint bányász. Két és fél hónapig a föld alatt Moldova Nouă bányájában. S akkor nyáron elhatároztuk, hogy átússzuk a Dunát. És már a kollégámmal, maroshévizi volt. Mikor átúsztuk volna a Dunát, abban az órában a járőr már jött. Én már beleugrottam a vízbe, de őt látták, és a reflektorral látták, s rálőttek. S kilőtték a kollégámat már ugrás közben. Meghalt. Fazekas Imre, munkatársam volt. Én belebújtam a vízbe, három vagy négy percig lehettem a vízben, és úsztam. S majdnem belefulladtam, mert a dzsekim rajtam volt, és akkor víz alatt levetkőztem, eldobtam a dzsekimet, odaveszett a buletinem, minden, s átvergődtem, mert korom sötétség volt. Korom sötétség volt. Már a levegőbe lőttek. A kanyarból jött ez a kicsi román dzsip, onnan lőttek már reá. Én már a vízben voltam. S ki voltam, egyszer a vízből, s még akkor is hallottam a lövéseket. Körülbelül  három lövést halottam. Nem tudtam, én is nem vagyok-e célpont. Még kétszer visszasétáltam Galambócról oda a Duna-Kanyarba, mert ott volt a legkeskenyebb a víz, és ottan rakodtak ott a hajóba, s mind vártam, s meg voltam nagyon lepődve, hogy-hogy nem tudta túlélni ezt a kalandot. Én ahogy átmentem, kapcsolatba léptem Magyarországgal, a nagybátyám szombathelyi, s Szombathelyen keresztül Romániával, Erdéllyel. Azt mondták, hogy ez a Fazekas Imre eltűnt. Hát hol tűnt el? Szökés közben tűnt el. De ahogy már értem a partra, a határőrség – a román – lőtt utánam. De olyan fáradt voltam, ahogy partot értem, el is aludtam mindjárt egy bokorban úgy, hogy még félig a vízben voltam. S akkor másnap elgyalogoltam Galambócra. Át akartam váltani a román pénzt, s azt mondták, a román pénz nem értékes, dobjam a szemétbe. Nem váltanak ők be román pénzt. S akkor ott egy románul  beszélő vendéglős megvendégelt, s az kihívta a rendőrséget rám, becsuktak egy fél napra Galibácon. S akkor onnan áthelyeztek Pozsárevácra, két hétre határátlépés miatt letartóztattak, egy olyan börtön volt tulajdonképpen. S akkor két hét után Belgrádba helyeztek el a… centerbe. Két hét után Panica Szkirára helyeztek engemet, s ottan én találkoztam valami százötven romániaival, abból volt három magyar, s akkor jött Magyarországról vagy négy személy, s ott vártak két hónapot, s két hónap után az ausztrálok beengedtek, s elhoztak ide jugoszláv repülőgéppel. ENSZ fennhatóság alá helyeztek, fizették az utat. (MP, 3)

A nyolcvanas évek derekán valami történt. Addig Magyarország könyörtelenül visszaadta Romániának azokat a romániai magyarokat, akik valamilyen okból oda menekültek. S ez az állapot 85 után változni látszott. Hogy a kádárjánosi mentalitás változott volna meg, nem nagyon lehet hinni. Vagy Romániából ment volna a sugallat? Mert hogy Ceauşescu kereste a módját, miként szabadulhat meg tőlünk? S Magyarország segítő kezet adott ebben? Kérdések kérdései.

A végső pont számomra 1986 májusban volt, amikor abban az időben a cenzúra alatt levő István, a királyés Illés koncertlemez nekem megvolt, valaki beárult vele, és akkor a baróti rendőrségen úgy megvertek, hogy a hasfalam kiszakadt. 1986 októberében sikerült hogy eljöjjek a szülőföldemről. Azt hittem, hogy én voltam az ügyes és az okos, hogy sikerült megmeneküljek. Utána külföldön jöttünk rá, hogy nem, akkor minket az állambiztonság lökött ki, s tisztította ezzel is a magyarokat Erdélyből. (KL, 1)

Az  első nagy hullám 86-ban volt Budapesten a Forma ringgel, akkor volt az első nagy erdélyi szökés, a másodikot pedig, ketten a barátommal nyitottuk meg, 1987-ben szept. 2-án. Mi voltunk az első kettő, akiket Svédországba átengedett a magyar kormány. Kérésünkre egy államtitkár fogadott. És az az államtitkár végighallgatta a kérelmünket. Amikor másodszor felmentünk, a második kihallgatásnál, akkor közölték, hogy 48 órán belül el kell hagynunk Magyarországot. Azt ígérték, nem adnak vissza Romániának. Erre azt közölték, 48 órán belül el kell hagyniuk az országot, de őket abszolút nem érdekelte, hogy hova. És akkor a román útlevéllel nem volt lehetőségünk, csak két ország volt Európában, ahová nem kellett a román útlevélhez vízum, Olaszország és Svédország. (CsA, 2)

A magyar hatóságok kezdtek szemet hunyni afölött is, ha bárki erdélyi át akart menni Magyarország nyugati határán. Ausztriával Romániának vízummentessége volt, így hát az út tovább is megnyitatott. De lehetett hinni ebben?

Akkor a vasfüggöny ott volt Ausztria és Magyarország között, utólag visszagondolva én egyike lehettem az elsőknek, akiket a határőrök egyszerűen átengedtek. Rendesen autóval jöttem át anélkül, hogy lett volna otthonról engedély. Azért mondom, ez egy külön történet, kalandos valami volt, megérne egy misét. (BSz, 6))

És elindultunk, s akkor határozottan emlékszem, Győr előtt még megkutyáltam magam, valamilyen  sugallatra azt mondtam Editnek, Édesanya, most nyugatnak fordulunk. Elindulunk Pestről, késő délután érkezünk meg Sopron alá. Volt egy nyomorult Trabantom. Nyolc-tíz éves Trabantom volt annakidején, petróleummal is ment, bele kellett keverni, nagyon hosszú kocsi volt, két méter kocsi, öt méter füst. Beállunk a sorba, meleg volt, az aszfalt olvadt, alig haladtunk, mögöttem egy német jelzésű kocsi volt, kiderült, hogy szebeni polgárok, valamikori szebeni polgárok. Nem kellett nekik semmit sem mondanom, tudták, miről van szó. Biztatóan kacsingattak, egy pár biztató szót mondtak is. Volt egy nyomorult száz dollárosom. Rejtegettük. A kilenc éves Balázs fiammal előrementünk, megnézni, hogy hová kell mennünk. Két sávos országút, a nyugat felé vezető sor kilométeres, a másikon, a szembejövő forgalomban néha-néha elhalad egy-egy kocsi. A határtoronyőrök figyeltek bennünket távcsővel, lehet, hogy tévedtem, de én úgy ítéltem, hogy egyetlen szociálista rendszámú kocsi voltam, akkor már vártam azt, hogy egy katonai rendőr megáll mellettem, s kiutasít a sorból. Nem történt meg. Elémentem a fiammal, megnéztem a határátlépőt, láttam, hogy 8-10 kocsit beengednek a derékvastagságú sorompón túlra, eltűnnek rézsútosan, s akkor azért imádkoztunk, hogy ne elsőnek, ne utolsónak, valahol középen lépjünk majd be a szériába. Véletlenül úgy is alakult. Bemegyünk, leállítom a kocsit, az egyik közkatona határőr kikéri az útlevelünket, felhajtja. Intett, rábólintott, várjanak egy kicsit, s eltűnt. A mellettünk levő bódéknál akadálytalanul haladt a forgalom, német kocsik, aufviedersehen, s mi meg ott rostokolunk. Látom, hogy a kiskatona egy hivatásos tiszttel néha el-eltűnik, nos osztán egy olyan fél óra múlva – olyan örökkévalóságnak tűnt – visszajön az útleveleinkkel, s szótlanul benyújtja az ablakon keresztül. Sunyin gyújtom be a Trabantot, megindulok, és nem tartóztatnak fel. A vámszolgálathoz érünk. Beton asztalok, hullámos bádogtetővel fedve. Látom, hogy egy civilben levő fiatalember int a másik autósnak, hogy mehet. Hátrafordul, megállít. Udvarias volt. Hová  mennek? Mondom: kempingbe. Akkor legyen szíves, nyissa fel a csomagtartót. Az első cuccaink között ott volt egy nyomorult camping asztal, egy vadászszék, megnézi, s int a sorompósnak, hogy nyissa fel. Hát én mentem. De kábák voltunk! Ám haladtunk. Megérkezünk az osztrák határállomásra, ott az őrbódé mellett az árnyékban egy kicsi szemüveges ember üldögél, s int, hogy jöjjünk közelebb. Én még mindig nem mertem hozzá közel menni, de nem akartam felmérgesíteni sem, beálltam középre, s megálltam. Kelletlenül feláll, átkel a napos oldalon, s kinyújtom neki az útleveleket. Átnyújtom a Cascot is, nyugatra zöld kellett volna, ez az enyém kék, gondolom, hátha színvak, vagy azt gondolja, a román hatóságok  változtattak. Elfogadta, beleveri a pecsétet, s azt mondja, hogy mehetünk. Még mindig nem hittem el, hogy Ausztriában vagyunk, csak akkor, amikor már három helységtábla mellett elhaladtunk. (KB, 6)

Megláttunk egy Dáciát. Fehér Dáciát. Elkezdtük: biztos szekuritáté, a határnál bennünket várnak, ha megfognak, egyből bé a börtönbe, így- úgy, és úgy elveszünk. Romunszki? Mondom én nem romunszki, én erdélyi magyar vagyok. Hát fiúk, mi járatban vagytok? Mondom, vagy három napra át szeretnénk menni a rokonainkhoz. Én tudom, azt mondja, hogy milyen rokonaitok vannak. Ha tudod, mondom, akkor ne kérdezz többet semmit. Azt mondja, akkor állj meg, menjek vissza, a főnökömmel beszéljek. Visszament, de mi már visszamentünk, ahogy szoktuk mondani, várjuk meg, amíg... Bement nagy komolyan, a két gyerek elöl, az egyik 18, a másik 19 éves. Van nekem egy kis farmom. Van rajta két kis ház, csak állatom nincsen. Csak én vagyok. Pontosan az vagyok itt is, mint Udvarhelyt. Azt mondja, mikor látta, hogy bé vagyunk szarva. Azt mondja: Na, fiatalok, sok sikert kívánok az új világban. Na, mondom, a magyarok áteresztenek! De mi lesz az osztrákokkal. Egy őrnagy rangú köszön magyarul, s németül, na, azt mondja, útlevélügyben mind a két nyelven elmondja. Hát csak reánéz a mi útlevelünkre, s megy így körbe. Gondolom, na, mondja mindjárt, gyertek utánam. Hát nem szól semmit. Na, eresszed…Akkor képzeld el, átmentünk a határon, négyen összeborultunk, mint a kévék, csókoltuk egymást…(SzCs, 3)

A hír szivárgott, elindult az erdélyi menekülők áradata, ki a nagyvilág felé. A nyugati emigráció szerte a nagyvilágban, mindenütt feltöltődött erdélyi érkezőkkel. Oda friss életerőt vittek. Itthon ezáltal is felerősödött a fogyás, apadás. A rendszer pedig egyre jobban bekeményített. Feltelnek a börtönök, szaporodnak a „véletlen” balesetek, öngyilkosságok. A sepsiszentgyörgyi színészt, Visky Árpádot halva találják a város-közeli Őrkő egyik erdőszéli fáján. Senki sem hitt az öngyilkosságában. Akik túl ismertté váltak valami folytán, azokra nagy körültekintéssel „vigyáztak”, az államnak is nagy gondot jelentettek. Jó „módszert” kellett találniuk a velük való „probléma” megoldására.  

Balánbányán tudtam meg, hogy kényszerlakhelyen vagyok. Mert az unokabátyám ott volt igazgató, és én oda akartam menni dolgozni a bányához, a balánbányai bányához. És mikor a személyi osztályra ment, hogy rendezzünk el mindent, akkori mondták meg, hogy az unokaöccse kényszerlakhelyen van Szovátán. Behívott megint a szekus, s azt mondja nekem, majd fel fogjuk keresni Szovátán. Mondom, minden meggyőződésem, hogy fel fognak keresni. És nem is késlekedett a dolog, mert júniusban már ott is volt. Áthozta Szovátára a dossziémat. Na, most az volt az első, munkát keresni. Májusban kerültünk haza, 9-én, s augusztus, szeptember, október, novemberben kaptam munkahelyet, miután a 90 napot betöltöttem jóval, hogy tudják megszakítani a régiségemet. Hogy régiségem ne legyen. Újra vizsgáztattak és a szakmámban a legalsóbb fokra fokoztak. És beidéztek, hogy na látja, adtunk munkát magának. Ezt a néptanács pártbizottságán mondták. Jöttek emberek, akik kérdezték, hogy mit tudunk tenni, István. S megmondtam homlokegyenest, nekem nincs jogom téged a halálba zaklatni. Romániában szervezett, tömeges ellenzék nem lehet. Egyénileg esetleg. De úgy te meg kell tudj felelni a szekuritáténak, én nem tudok felelni teérted. (HI, 4)

A „kényes” embereket, akikről tudott a világ, ki is utasíthatták.

Hosszú elvtárs, magának román részről megvan minden engedélye, hagyja el az országot, amíg nem késő. Mondom, ez már nem tudom, hányadik fenyegetés. Magas rangú személyiségek, tisztek szájából. Mondom, elgázol egy kocsi, amit már meg is próbáltak nem egyszer, felbérelt emberek, huliganizmusba próbáltak belerángatni, bolondokhoz beutalni, és sorolhatnám még. Uraim, ahogy mondtam, még a halál sem rendít meg. Hosszú elvtárs, ahogy mondtam, magának megvan mindene, hagyja el Romániát. Menjen haza, végezze a dolgát, ne próbáljon nekünk nehézségeket okozni, mert akkor kénytelenek leszünk ön ellen lépéseket tenni. Ez volt február 12-én, és júliusban értesítettek, hogy nincs honpolgárságunk, s az egész családommal illegálisan tartózkodunk Romániában, a Román állam nem felelős az életemért, és megszűnt minden polgári jogom, gyereknek iskola, lakás, munkahely, minden.  A gyerekek 13 és 11 évesek voltak. Amennyire lehetett, vigyáztam, hogy a gyerekeket ne rángassam bele a bajba. (HI, 4)

S a világ fogadta a menekülőket. A magyarokat különösen szívesen. A régi magyar emigrációk tagjai becsületes munkájukkal, kiváló teljesítményeikkel kikövezték számukra az utat.

Attól errefelé majdnem simának nevezhető. Németországban volt egy kisebb gond, vízumom nem volt, stb, stb, s aztán megérkeztünk Svédországba, ahol akkor nem volt se rokonunk, se ismerősünk, mert úgy jöttem ki egy szál bőrönddel nekivágni a világnak, mint nagyon sokan mások. És osztán lassan Jönköpingbe érkeztünk, tehát ebbe a városba érkeztem egyenesen, aztán lassan bekapcsolódtam a munkába, az itteni magyar közösségi életbe mind egyházi, mind a világi vonalon. S akkor néhány hónappal érkezésem után már tisztséget vállaltam a helyi egyesületben. (BSz, 6)

Itthon minden egyes elmenővel ürült egy hely. S akik maradtak, azokat igyekezett pórázon tartani a rendszer. Az „alte nationalităţi”-cel, a más nemzetiségűekkel – egyénekkel és közösségeinkkel – szembeni likvidáló munka mondhatni teljes erőbedobással folyt. Már nem volt rádió- és televízióadásunk. Egy nyelven dicsőíthették a médiák az egyetlen igazat, a Pártot, és az egyetlen igazán nagy házaspárt, a lánglelkű tovarăşul Nicolae Ceauşescut és az ugyancsak lánglelkű feleségét, tovarăşa Elena Ceauşescut. És ebbe bele is nyugodtak az alte naţionalităţi-ök, a más nemzetiségűek, mert a román állami televízió sem közvetített már egyebet, csak a nagy megvalósításainkat harsogó híreket és zengő ünnepi műsorokat. A dicsőséges házaspár nagy tetteit magasztaló oratóriumokat. Magasztaló hírek, magasztaló oratórium és semmi más. Ez volt a napi két-három órás televíziós adások kristálytiszta tartalma.

És más módjai is voltak a dicsőítésnek. A nyári vakációkban az ország szinte összes kisiskolásait, az 5. vagy 6. osztályosokat felrendelték Bukarestbe tanítóikkal együtt, hogy ott jó egyhónapos gyakorlással készüljenek augusztus 23.-a, a felszabadulás ünnepének a méltó megtartására. A sok színes ruhába – elsősorban a piros sárga kéket kedvelték a koreográfusok és a színpompa megálmodói – öltöztetett lenge lányka és délceg fiúcska, kezükben lengő, lengethető zászlócskákkal. Kiállták és kiguggolták, kilobogtatták Nicolae Ceauşescu elvtárs arcképét, Elena Ceauşescu elvtársnő arcképét, a nagyszerű, a világ legfejlettebb országának mondott haza térképét, a búzakalászos nemzeti címert. És ezek a látványok mozogtak, váltakoztak a gyermektömeg tánc-mozgásával, tánclejtésével, karlengetésével, hol ez guggol, hol az emelkedik fel ritmusával ilyenné és olyanná váltak. És százezernyi ember – az ország legmegbízhatóbb káderei, a kivételezetett szolgahad tagjai kapták azt a megtisztelő kitüntetést, hogy ott lehettek az ország legnagyobb stadionjában, részesei, személyes résztvevői, szemlélői lehettek eme nagy ünnepségnek, melynek összetevője volt a dolgozó tömegek látványos fel-, illetve a dísztribün előtt való elvonulása is, melyről, melynek fennköltségéről, látványából az ország egész népe egyenes adásban részesedhetett.

Boldog napok voltak ezek. Gőzerővel folyt a betelepítés, a Székelyföld birtokba vétele. Gombamódra nőttek ki a blokkrengetegek Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson. Mindenütt, ahol „egészségtelen” volt a lakosság összetétele, s kellett változtatni rajta. És változtattak is.

69-ben kezdődött ezeknek a betelepítéseknek a végeláthatatlan sora. 69-ben a Metalo Technikánál dolgoztam, és akkor csinálták ezeket a 60 napos gyorstalpalásos szakképesítéses tanfolyamokat. Hát volt 2-3 magyar közte, s 30-40 román. Ez tény. Ugyanonnan később átkerültem, mert nekem borzasztóan fárasztó volt, mert estiben végeztem az érettségit, borzasztóan fárasztó volt nekem, hogy reggel 5-kor kelj fel, s esti 11-kor, 12-kor, mikor hazahányódtam, akkor feküdjem le. Akkor átkerültem az IMATEX-hez. Ott szövőgépeket csináltunk, ide Sepsiszentgyörgyre a Dohánygyárhoz is jártunk delegációba. És ugyanaz az eset volt ott is. Az IMATEX-et talán egy kicsit elkerülte, olyan szabadelvű vállalat volt, nem mint a többi. S talán-talán a magyarok inkább odahúzódtak, nem tudom, mi oknál fogva. De ez valahol aztán később meg is látszott. És olyasmi is volt, ez nem csak szóbeszéd volt, hanem lakást adtak nekiek, munkahelyet adtak nekiek, s még nem tudom mennyi pénzt. Azért, hogy jöjjenek a Regátból vagy mit tudom én honnan, hogy telepedjenek oda be. Hát ott van a Tudor negyed. Egy kőrengeteg, tiszta blokknegyed, 10 emeletes blokkok, és ott ez van. A mai napig is folyik a betelepítés. (FM, 5)

Ez volt az utolsó periódusnak az egyik legfőbb tevékenysége. Ceauşescu elvtárs szilárdan elhatározta: homogenizálni, egyszínűsíteni az országot. Hozzáigazítani a lakosságot az alkotmányban foglaltakhoz. A „stat naţional” megfogalmazáshoz. De nemcsak ez volt a nagy házaspár fő célja. Saját arcuk, dicsőségük megörökítésén is fáradoztak.

Ekkor már a fél Székelyföld a Palota építésén dolgozott. Ceauşescu „örök időkre szóló emléket”, önnön nagysága emlékét képzelte bele az új monumentális építménybe,  parlamentbe, ahogy a nép, az építők becézték: a Fehér Házba, s kényük-kedvük szerint koncentrálták, kötelezték „katonaszolgálatra” a Székelyföld és az egész ország  mesterembereit, akiket behívóval vittek dolgozni. Ellenállni, a „küldetést” nem vállalni nem volt mód.

Koncsentrált voltam autóval. Mikor ez lejárt, hazajöttem, s mire a szabadságom ideje lejárt, csak visszaküldtek Bukarestbe a Victoriához, a Ceauşescu-palota építésére, ahol minden tartománynak ki volt adva, hogy mennyi az építkezési kötelessége. Emberkótája. Én nem tudom, hányan voltunk Maros megyéből. Kötelező volt, nem volt ott mese. Én, mivel csak koncsentrásokat szállítottam, átszeltem Bukarestet háromszögbe, a Danubiához, az Emil Bodnăraşra, és a 13 szeptemberbe voltak iskolákba elszállásolva. Onnan reggel szedtem őket, délben vittem, és este megint. Ez volt nekem a kötelességem. Hat hónapos kellett volna legyen egy koncsentrálás, de nekem a parancsnokom meghosszabbította, tíz hónapot ültem, amíg a vállalattól értem jöttek és… Jól kerestem, de erőszakkal vittek el. (MS, 4)

A katonai behívóval való mozgósítás – ahogy mondták, koncsentrálás – nem volt újkeletű nálunk. 1937–38-ban „jött divatba” a magyar férfiak, gyermekek munkatáborokba való elhurcolása. Jött a behívó, s ha nem mentél volna – de ki volt, aki mert nem menni – erőszakkal vittek el, mint katonaszökevényt. Így kapcsoltak be száz meg százezreket a nagy vezér dicsőségét megörökítő munkálatokba. Mert az ő dicsőségéért volt minden. Kijelölték  a helyet a Fehér Ház megépítésére, s oda kellett koncentrálni az ország erejét. Hajdan a fáraók dicsőségéért dolgozhattak így a rabszolga-milliók, mint most, ezekben a nagyszerű években..   

A katonaság az katonaság volt. Mese nem volt. Nem lehetett kibújni alóla. (SzL, 4)

Én nem voltam  részese. Mert én már a 80-as évek elején betegség miatt elkerültem egy katonaorvoshoz, azok vizsgáltak, s engemet úgy tüntették fel a katonakönyvemben is, hogy katonának csak háború idején vihetnek... Addig ki vagyok szuprerálva. És én nem voltam részese ennek. De voltak kollégáim, barátok, szomszédok, akiket fogtak meg egyik napról a másikra, s vitték oda koncsentrálni. Oda, palotát építeni. Én erről sokat mondani nem tudok. Nagy százalék magyar volt. (FM, 5)

Kaptam egy papírt, egy behívót, úgy mondva. Meg kellett jelennem lent Bukarestben. Összegyűltünk, ahova voltunk híva, az alakulathoz, ott átöltöztettek katonaruhába. És osztán kezdődött a munka. Beosztottak ilyen olyan csoportokba, én az ácsok között voltam, reggel s este volt ez a népszámlálás, számbavétel, hogy mindenki ott van-e, hiányzik, nem hiányzik, sorba mentünk reggel munkára, délkor ebédre, megint sorba, délután vissza a munkába, így zajlott. (ToM, 2)

Rendesen katonafegyelem alatt voltak. Mesterségek szerint válogatták ki az embereket. A koncsentrásokat, csak úgy, hogy nagy számban voltak, valósággal terelték, mint a z állatokat, juhokat, mikor jött a látogatás minden szombaton, így lehetett látni őket. Csak ebből a szempontból kerültem kapcsolatba velük, mint látvány. Nem mint besorolás. Szállásuk is más volt. Mint katonai egységeknek.(SzA, 1)

A fizetést azt kaptuk rendesen, ami idehaza volt, azt a pénzt kaptuk. Volt úgy is hogy elengedtek egy-két napra permisszióra hazajöhettünk a családhoz. Persze vissza is kellett menni. Akkor én még legényember voltam, nekem olyan volt, mint azelőtt, ugye, amikor katona vótam. Nekem úgy jött, mintha most is katona volnék, s akkor munkára tettek volna. (ToM, 2)

Hát fegyelem? Ahogy egy kicsit ha lehet így meg úgy. A tisztek es látták, hogy meglett emberek vagyunk.  Aztán ők es úgy voltak…Őköt es hajtották. Sokszor észre se vettük őköt. (SzL, 4)

S ha mégis számított a fegyelem, az is a félelemben gyökerezett... A biztonság – nem a munkásoké, a Ceauşescu elvtársé – megkövetelte ezt. Neki még a haja szálait is őrizni kellett.

Ott úgy nem lehetett, nem szabadott egymással beszélgetni sem munka közben. Másfél méterrel ment el örökké tőlem, amikor jött. Egy olyan  százhatvanöt-százhetven magas ember lehetett. Olyan mozgékonyan ment fel, mikor leszállott a liftről. Úgy ment ott fel, hogy nem győztek futni a pribékek mellette. Egyik nap jött egy ilyen bordós ruhában, máskor szürkében. Nyakkendősön. Kétfelől úgy mentek, nem engedtek senkit közel. Ott ment el az orrunk előtt, a kalánt le kellett így ereszteni. Nem vigyázzban állni, de úgy, leeresztett kézzel. Előre mondták, mikor ha meglátod, ereszd le a kezdet. Igen met lehetett volna a lapátot szembe is vetni vele… (SzL, 4)

Az építő szekcióban dolgozók nagyrésze megfordult ott. Gyakorlatilag mindenki, aki az építkezésben számított, és azok, akiknek valamilyen úton módon összetűzésük volt a helyi potentátokkal, párttitkár, téesz elnök, azok többször is. Azok mindenképpen számíthattak arra, hogy be kell oda vonulni…(BG, 4)

Szálláshelyünk ott volt... Azon az udvaron aludtunk, ahol van a Fehér Ház. Valami régi-régi épület volt, egy nagy kanyar volt ott, valamikor nem tudom, mi lehetett ott. (ToM, 2)

A fontos – mint mindenütt ezekben az időkben – itt is a tömeg volt. Hogy lássa a főtitkár: mennyi ember! S mind érette! A haza – azaz az ő – dicsőségéért.

Negyvenötezer ember dolgozott ott. Két váltásban, úgy, hogy fele az egyikben, fele a másikban. (SzL, 4)

Sok magyar volt. Azért-e, hogy tudjuk: rajtunk a hatalom szeme, s szolgálnunk kell a hazát? Vagy azért, mert a mi fiaink voltak az elismert mesteremberek. S azt a palotát meg is kellett csinálni. S aki csinálta, értenie, tudnia is kellett, hogy mit csinál.

Mindenképp nagyobb százalékban voltak ezek, értelemszerűen is…Még akkor is kijön ez a szám, a nagyobb szám, ha semmilyen háttérszándékot nem feltételez az ember, mert a mesteremberek főleg Erdélyből, s főleg magyarok voltak. Ez is benne van a pakliban. De mindenképp nagyobb százalékban voltak. (BG, 4)

Kászonjakabfalváról többen voltunk. Rendesen, mintha katonák lettünk volna. Többen, úgy arányszámunkban sokkal többen voltunk különben is... Mondjuk, a mi csoportunkban nem annyira, mert mi voltunk vagy 12-en egy csoportban, na abból 4-en voltunk magyarok. A többi román volt. De aztán a többi csoportokban is. Az országnak minden részéről voltak. (ToM, 2)

Sokszor összetalálkoztunk csíkiakkal, háromszékiekkel, gyergyóiakkal, Maros megyéből ezekkel a magyar gyermekekkel, nemcsak gyermekekkel, becsületes korabeli férfiakkal is. (SzA, 1)

Voltak ismerősök Szeredából, Háromszékről, mindenünnet. Együtt jártunk egy katonaiskolában, s ismerősök voltunk, mentünk, mint a raboknak, a fejünk le volt sütve. Reggel, mikor jöttem ki munkából, voltak csomafalviak es, akkor örökké azt mondtam, örökké mondtam, hogy olyan helyré álljatok, hogy lássuk egymást. A szerdzsent kiábált, aztán én öregebb vótam, s mondom: fogd be a szájad, én öregebb vagyok, kell hogy lássam, él-e vagy hal a földim. Soha nem tudod, ha meghalt, azt se tudod, hogy történt. Mert haltak is meg közülünk. Nem tudja senki se, hogy mekkora helyen voltunk egymáson. Szeredába elosztottak, ugye, elmentünk, ott volt egy Kilyénfalvi, Czirják valaminek hívták, három hónap múlva találkoztunk. Az Istenit, Laci bácsi, három hónapja keresem! S kiderült, hogy egymás mellett dolgoztunk. Egy fal választott el csupán. Ő es örökké kereste, hol vannak ezek, hol vannak ezek. Annyi ember vót ott! (SzL, 4)

S a munka? Főleg a látszatra adtak. Nem azt kellett jelenteniük a Nagy Vezérnek, hogy mit értek el, azt tudta úgyis, mert sűrűn volt  ott, legeltette a szemét, s ha kellett, étékes utasításokat adott. Mint mindenütt, ahol megjelent. Ő volt a tökéletes tudás embere!

Ott járt fel, minden  második nap meglátogatott. Ahol a gyűlésterem van, ott egy kicsi porobléma volt, nem tetszett az öregnek az áthidalás, levetette, állást le kellett szedni, más gerendát tettek. Ahol  most vannak az alsó szinten a boltívek, na azokat én is raktam három hónapig. Éjjel dolgoztam. (SzL, 4)

Futószalagon ment a munka!

Mikor eresztették le a maltert, mi nem láttuk, hogy honnan, mivel, csak lejött. S nyomatták oda elénk, a helyre. S akkor láttuk azt, hogy a japánok lőtték keresztül az acélrudakat. Japánok voltak, alul, az épület alatt keresztüllőtte az acélrudakat. Az a ház, onnan a földrengés meg se tudja mozdítani, ha fel nem borul. Keresztül vannak lőve azok az acélrudak, s azokon van. (SzL, 4)

Bizonyos szempontból csak a létszám számított. Ha végzett munkát, ha nem, az nem számított. Többen elmondták, hogy hónapokig nem csináltak semmit. Így mondták szó szerint. Nem az elvégzett munka aránya volt a lényeg, hanem hogy sok legyen az ember. Sok-sok ember! Voltak, akik mondták, hogy ebben a hónapban egy fogpiszkálót nem tettünk odább. De ők így is ott voltak. (SzA, 1)

Az nem volt, hogy ennyit meg kell csinálni. Ilyen nem volt. Hogy máma egy négyzetmétert meg kell csinálni. Csinálhattad két napot es, de annak jónak kellett legyen. Derékszögbe kellett legyen mindenfelé. Jöttek, a vinklit tették rea, az mindenfelé mutassa. Nem lehetett tévedni egy milliméterrel is. (SzL, 4) 

Mert ha tévedett, még szándékosnak is verhették.

Mindenki félt. A románok is! Még azok se mondták nekünk, hogy bozgor, mint a katonaságnál. Hát mondhatták hátunknál, de szembe nem merték. Azt mán nem lehetett, hogy akármit, hogy beszéljen. Ott nem volt beszéd! Kellett vállalja a felelősséget. Voltak kolozsváriak, párttagok voltak, s fel mertek állni a kaja miatt. Na de ott es azt csinálták, hogy egy nap egy kicsit változott a kaja, hogy nehogy megtudja, egy napot jó kaja volt, s osztán megint visszajött a régi... (SzL, 4)

Nem csak itt, sokfele voltak munkatáborok ebben az időben. Épült a Bukarest-csatorna, melynek az lett volna a feladatra, hogy a Fővárost összekösse a Dunán keresztül a Fekete tengerrel. Ha netán yachtozni lenne kedve a vezérnek, csak ki kelljen lépnie a Palota ajtaján, s máris indulhasson. És szólt a zene, szólt az ének, Nicolae Ceauşescu járta az országot, az „ősi román föld” színhelyeit, így Sepsiszentgyörgyön, Maros- és Kézdivásárhelyen, Csíkban, Gyergyóban, Székelyudvarhelyen, sőt még a nagyobb falvakban is megfordult, s hogy biztos legyen a totális siker, egetverő tapsorkánt közvetítettek a színhelyekre kitett hangszórók százain. Mert a tömeget lehetett biztosítani, de a lelkesedésbe baj, hiba nem csúszhatott. És ha már annyit járt, az is fontos volt, hogy mindenütt kényelmes palota várja. Csak Háromszék megyében három palotája volt! Márt hát ugye a hűség és a szeretetteljes tisztelet...

Kiválasztottak a Horgász-völgyben egy helyet, szép rész volt, le kellett ásni az alapokat jó  mélyre. És két személyre tervezték az egészet... Volt nem tudom hány, olyan száz szoba benne, de teljesen két személyre épült. Volt benne multifunkcionális fürdő, szénsavas gödör, vetítőterem, szauna, konyha, hálószobák, úgymond a dolgozó szobák. Mellette garderobe, véce, fürdő, konyhaelőkészítő, hogy funkcionális legyen, be volt építve kemence is, eszcájggal ellátva minden. Az egyik részen a rács, másik részen a kemence. Mindenütt gyönyörű a  famunka, nagyon szép dolgok vannak, ebédlőasztal, tologató ajtók. A kiszolgáló személyzetnek hosszan van egy alacsony rész, aminek a tetejét begyepesítették. Ott volt elképzelve az ő helyük. Volt egy nagyobb vetítőterem is,  oda 10-15 személy is elfért. Rejtős a terület. Hogyha az erdő felöl nézem, magasabb. Az út felöl alacsonyabbnak tűnik. Oda  volt beépítve a vetítőterem szép panoramisztikus vászonnal. Meg volt ott oldva minden. Be is volt bútorozva. Egyébként Rab elvtárshoz – a megyei első titkárhoz – tartozott az építkezés, ő nap mint nap meglátogatta. Komandament gyűléseket szerveztek, minden hivatalnok oda volt rendelve ilyenkor. Helikopter leszállópályát is csináltunk. A fűtés távvezetékkel van megoldva, most is működtetik. Nekünk nagy szerencsénk volt, amikor az épült, akkor egy őszi nagyon szép verőfényes napon látogatta meg, s tetszett, így nem kellett elbontsuk félig. Vagy két évig épült. 84-86 között, valahogy így... Egyébként épült egy nagyon szép lépcső is fel, sétány… Nagyon szép ott a hely. A berendezés is szépen meg van csinálva. Fenyőfákat ültettünk, be kellett gyepesíteni. Fennebb vannak gátak is építve, amelyek a hirtelen nagy esőt lecsillapítják, csillapító gátak. Négyszáz, ötszáz ember is dolgozott, sőt, hatszáz is néha. Tudom, a pártgazdaságtól hoztak kenyeret, ez volt az ajándék. Hat-hétszázat is szétosztottunk…Igen, minden embernek jutott egy kenyér, amikor dolgoztunk. Sőt egy szép napon még egy-egy kiló húst is hoztak. Amikor húst nem lehetett kapni. Legalábbis nekünk, halandóknak. (SzA, 1)

A lelkes munka eredményeként „időben” el is készült a szeretet és hódolat jeleként a nagy család igényei kielégítését célzó épület. És:

Aztán egy napot töltött ott. Itt volt kutyástól, macskástól. Minden fa tövében kékszemű volt, őrizték kegyetlenül. Az egy napért készült ez az egész. Egy napért! Vagy így jött ki a lépés. Többször várták, de csak egyszer jött el. Ma is áll az épület, csak a személyek változtak...  Băsescu többször is volt már itt. (SzA, 1)

S miközben a Vezér tündökölt, folyt a megfélemlítés. Mindenki rettegett. Még a besúgók is, hiszen úgy hírlett, minden besúgónak is van besúgója.

Oda jutottunk, hogy már az árnyékunktól is féltünk. Nem neveztük meg magunkat a telefonban, kértük a barátainkat, hogy ők se nevezzék meg magukat, mikor bennünket hívnak. (xbb, 9)

S miközben az Örök Idők lebegtek a nagy család szemei előtt, az örök emlék, az örök dicsőség, az idő haladt. És senki sem tudta, esetleg csak sejthette, hogy az alagút a végéhez közeledik…

 

Névjegyzék

(1) Háromszék; (2) Csíkszék (3) Udvarhelyszék (4) Gyergyó; (5) Marosszék és Kis-Küküllő (6) Erdély más tájegységei; (7) egyéb. A két nagybetűs névjegyek (AÁ, ToM) férfit, a három nagybetűsek (BMR, BIX) nőt jelölnek.

 

AÁ (1) Antal Árpád, Nyújtód, 1896

BG (4) Borsos Géza, Kilyénfalva, 1941

BIX (5) Bernád Ilona, Makfalva, 1962

BMR (6) Böjte Balázsné Mikó Rozália, Hegyközépújlak, 1949

BMZs (5) Bényi Peti Mihályné Marczika Zsuzsa, Királyfalva, 1918

BS (1) Bíbó Sándor, Bodok, 1919

BSz (6) Bihari Szabolcs, Szatmárnémeti, 1955, Jönköpingben él

BXX (6) – asszony Zsombolyáról

CsA (2) Csata Attila, Csíkszereda,1960, Göteborgban él

DL (1) Dónáth Lajos, Sepsiszentgyörgy, 1967

DS (1) Demeter Sándor, Sepsikőröspataka, 1911

FNE (1) Ferencz Imréné Nagy Emma, Kommandó, 1909

FM (5) Fülöp Márton, Marosvásárhely, 

GaZ (6) Gazda Zoltán, Nagyenyed, 1962

GBA (6) Grépály Andrásné Bakó Anna, Halmágy, 1911

GZ (1) Gáll Zoltán, Szárazajta, 1910

GyT (1) György Tamás, Bélafalva, 1923

HI (3) Hosszú István, Szováta, 1945 , New Brunswickban él

IS (1) Incze Sándor, Szárazajta, 1933

JE (6) Józsa Endre, Eckentelep, 1899

KB (6) Köntés Béla, Nagyvárad, 1950, Ottawában él

KL (1) Komsa Lajos, Vargyas, 1960, Connecticutban él

KA (6) Korondi Antal, Várfalva, 1924

KI (2) Kozma István, Csatószeg, 1911

MGy (6) Márkos György, Küküllődombó, 1895

MP (3) Molnár Péter, Székelyudvarhely, 1959, Adelaideben él

MS (4) Mózsi Sándor, Ditró, 1930

NGy (6) Nagy György, Türe, 1920

PBI (4) Páll Béláné Balla Ilona, Gyergyóditró, 1931

PM (3) Papp Miklós, Kobátfalva, 1936, Vaksjöben él

RZs (5) Réti Zsiga, Vámosgálfalva, 1912

SzCs (3) Szász Csaba, Székelyudvarhely – Denverben él

SzA (1) Szász András, Torja, 1953

SzJ (6) Szentpáli Jenő, Bácsi, 1907

SzL (4) Székely László, Gyergyócsomafalva

TM (1) Tök Miklós, Komolló, 1897

ToM (2) Todorán Miklós, Kászonjakabfalva, 1956

VB (1) Vajna Balázs, Albis, 1921

VJ (5) Varga János, Marosbogát, 1903

xbb (2) Nő, Csíkszereda, 1940

Xn (7) Bukaresti férfi

ZsMV (10) Zsuffa Zoltánné Miskolczi Vera, Páva, 1923




.: tartalomjegyzék