Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Péterffy György

A reformáció Háromszéken

Mint ismeretes, a reformáció hivatalos kezdetét 1517. október 31-étől számítjuk, amikor Luther Márton (1483–1546) a wittenbergi vártemplom kapujára kitűzte kilencvenöt tételét. Luther tanai futótűzként terjedtek szét Európa fejlettebb államaiban: a német fejedelemségekben, Hollandiában, Svájcban, később Skandináviában. A hitújítás azonban további fejlődésen ment keresztül Kálvin János (1509–1564) fellépése nyomán, aki a reformáció svájci változatának terjesztője lett. Ez az irányzat Franciaországban, Svájcban, Hollandiában, Magyarországon és Erdélyben is követőkre talált. Nem sokkal ezután a reformációnak egy radikálisabb irányzata is színre lépett, mely külföldi gyökerekből táplálkozott ugyan, egyházként mégis Erdélyben alakult meg. Ez volt az unitáriánizmus.

A reformáció első hullámai már a mohácsi vész előtt elérték Magyarországot. II. Lajos magyar király felesége, Habsburg Mária vezetésével a királyi udvarban olyan humanista kör működött, amely nyíltan rokonszenvezett Luther nézeteivel. A hitújítás lutheri irányzata eleinte a szebeni szász polgárság körében vert gyökeret. Itt már 1529-ben a városi hatóság olyan rendeletet adott ki, hogy aki nyolc napon belül nem tér át az új hitre, annak el kell hagynia a várost.[1] 1530-ban Brassó is a reformáció útjára lépett. A város neves reformátora, Honterus János (1498–1549) 1542–1543-ban kidolgozta és az általa alapított nyomdában kiadta a szász evangélikus egyház alapelveit tartalmazó munkáját. 1553-ban a szász papság püspököt (szuperintendenst) választott, s ezáltal megszületett a szász evangélikus egyház.

Luther tanai hamar eljutottak a magyarság körébe is. 1554-ben megszületett a magyar evangélikus egyház.

A lutheri reformáció elsőként a Barcaságból és Brassóból jutott el a Székelyföldre. Cs. Bogáts Dénes (1882–1949) megjegyzi, semmiféle írásos adat nem igazolja, hogy Brassó közelsége vagy Honterus hazatérése komolyabb szerepet játszott abban, hogy az evangélikus vallás korán és hamar elterjedt Háromszéken.[2] Az 1560 körüli esztendőkből maradt fenn elsőként Háromszékről reformált hitű lelkész neve, aki egyaránt lehetett evangélikus vagy református vallású. Ellenben az 1560–1580 közötti időszakban még katolikus papok működtek számos olyan községben, amelyek a század végére mind az új hit követőivé váltak.[3] Ezek annak bizonyságai Cs. Bogáts szerint, hogy a reformáció csak későn hódította meg a vidék lakosságát. Mint írja: „Br. Orbán Balázs: »Székelyföld leírása« és id. Zayzon Ferenc: »Székelyudvarhelyi evang. református egyház története« c. munkájában arra hivatkozik, hogy a háromszékmegyei Ikafalván László Andrásnál az 1800-as évek elején volt egy régi kézirat, melyben le volt írva a reformációnak Háromszékre és az egyes eklézsiákba való behozatala és elterjedésének története. Hogy ez a kézirat hova lett, nem lehet tudni. A kézirat szerint négy missziónárius jött Sepsiszentgyörgyre...”[4] A város reformálását követően (nem tudjuk, hogy kik, mikor és honnan jöttek), előbb Sepsiszék valamint Erdővidék, majd Kézdi- és Orbaiszék telepüéseit is meghódította az evangélumi irány.[5] Könnyen elképzelhető – bár nem eléggé bizonyított –, hogy a hitszónokok magyarok lehettek. Ekkoriban Brassóban több magyar lelkész és tanító működött, akik javarészt háromszéki származásúak voltak (Árkosi Veres Péter 1552, Szentgyörgyi Márk András 1593, Bikfalvi András 1598–1613, Szemerjai János 1613–1628).[6] Ennek ténye azonban arra enged következtetni, hogy a hitújítás korán elérhette Háromszék népét. A Brassó felől érkező luteránus reformáció korai elterjedése mellet szól az is, hogy Brassó egyes városrészeit, Bolonyát és Martonfalvát „székely külvárosnak” (suburbium siculorum) emlegetik a korabeli feljegyzések, ugyanis tömegesen éltek székelyek az akkori városban. A szászság és a székelység között szoros szellemi kapcsolat alakult ki. A brassói lutheranizmus Honterus irányítása alatt minden bizonnyal célba vette a szomszédos Háromszék vallási életének a megújítását. Mivel azonban a háromszéki települések döntően csak a század utolsó negyedére váltak a reformátori irányzat követőivé, ezért nagyobb részt református és kissebb részben unitárius egyházközségek alakultak meg területeiken.

Az új egyházi viszonyok kialakulásában a szászság mellett fontos szerepet játszottak a háromszéki főurak. Kiemelkedik közülük Daczó Pál, akit az erdélyi országgyűlés 1552-ben a marosvásárhelyi templomkérdés rendezésével bízott meg. Daczó 1547-ben a „maga költségén Isten dicsőségére” újjáépíttette Sepsiszentgyörgy középkori templomát, amely Orbán Balázs és Juhász István szerint már akkor is a reformáció istentiszteleti helye volt. Csík-, Gyergyó-, Udvarhely- és Marosszék néhány havas aljai falvától eltekintve, az 1540-es évek második felére a lutheri reformáció meghódította a Székelyföld nyugati és középső részeit.

A hitújítás kálvini irányzata lassan, de egyre szélesebb körben terjedt az erdélyi magyarságon belül. Egyed Ákos Benkő József történetíróra hivatkozva megállapítja, hogy az 1550-es években Erdélyben, s a Székelyföldön eleinte nehezen lehetett megkülönböztetni a lutheri és a kálvini irányzat követőit, mert mindkettőjüket reformátusoknak nevezték.[7] Csak az évtized második felére éleződött ki a különbség a két irányzat között, elsősorban az úrvacsora kérdésében. Az 1559. november elsején Marosvásárhelyen tartott zsinaton a magyarországi és az erdélyi lelkészek részvétele mellett Méliusz Juhász Péter (1532–1572), a későbbi debreceni református püspök és Dávid Ferenc (1510 körül–1579), aki ekkor még kolozsvári református lelkész volt, az úrvacsora kérdésében kálvini szellemben foglaltak állást. 1564-ben aztán a nagyenyedi zsinaton a kálvini és a lutheri irányzatok végképp elváltak egymástól. A székelység a kálvini reformáció követőjévé vált.

1564-ben felütötte fejét Erdélyben a Szentháromság-tagadó irányzat, melynek első apostola a Lengyelországból elűzött Blandrata György (1515–1588) orvos volt, aki János Zsigmond (1540–1571) erdélyi fejedelem udvarában talált menedéket. Blandrata Dávid Ferenccel együtt elszánt küzdelmet indított az antitrinitárius tanok elterjesztése érdekében. Mivel János Zsigmond az unitárius nézet követője lett, ezért az 1560-as évek végére az erdélyi magyarság jelentős része a székelység egy részével az antitrinitárius tanok hívévé vált. Csík-, Gyergyó-, Udvarhely- és néhány marosszéki falu most is megőrizte katolikus vallását. Ide tartozott Háromszék északkeleti része is[8], amely Nagy Mózes gelencei plébános vezetése alatt kitartóan őrködött a katolikus vallás megtartása fölött.[9] Nagy Mózes sokakat térített vissza a római vallásra, s egymaga kilenc gyülekezet adminisztrációját végezte. Erejéből még arra is futotta, hogy Esztelneken és Kantán kolostorokat alapítson. Altorján, mely szintén Háromszék északkeleti részén található, a katolikus hagyomány szerint Apor Ilona saját jobbágyaival kergette el a hitújítás prédikátorait. Erre nézve azonban semmiféle történeti adattal nem rendelkezünk. Tény ellenben, hogy a Mikes és Apor családok kiemelkedő szerepet játszottak a hitújítás továbbterjedésének megakadályozásában a Zabolától északra fekvő Felső-háromszéki falvakban.[10]

Háromszéken a gyülekezetek reformáció korabeli átalakulásáról nincsenek pontos ismereteink. Pokoly József szerint a XVI. század második felében egy olyan protestáns egyházmegye született meg, amely egész Háromszék területét magába foglalta, s amely fennhatósága alá a református mellett több unitárius gyülekezet is tartozott. „Az egyházmegye református és unitárius gyülekezetei testvéries jó viszonyt tartottak fenn egymással, úgy hogy bármely egyházközségbe lehetett trinitárius vagy unitárius papot s mestert hívni, ha megtetszett az illető. 1569–70-ben László esperes[11], ki magát „Archidiakonus sedis sepsi”-nek nevezi, Sepsi-Szentgyörgyön lakott. Ő készítette „az egyházmegye első pontos regestrumát, azaz az egyházközségek javainak hiteles feljegyzését képező egyházlátogatási jegyzőkönyvét…”[12] Sipos Gábor kutatásai azonban arra mutatnak rá, hogy a nagy háromszéki egyházmegyén belül 1581-ben már külön létezett az orbai esperesség, melynek dékánja a főesperesség alárendeltségében működött.[13] Feldobolyi Simon papolci lelkipásztor, orbai dékán, László archidiaconus jóváhagyása alapján hívta össze Kovásznán az orbai egyházmegye lelkészeit és tanítóit 1581. február 8-án. Feldobolyi felekezeti hovatartozásáról nem tudunk, lehetett református, de unitárius is. A háromszéki protestáns egyházmegyében 1620-ig nem kellett tekintettel lenni a lelkészek meghívásakor azok felekezeti hovatartozására.

Torjai Székely Péter[14] 1603-ban végiglátogatta a sepsi-, kézdi-, orbai-, és miklósvárszéki protestáns gyülekezeteket. 1606. január 6-án a Székelyudvarhelyen tartott zsinaton, melyet Tasnádi Veres Mihály (???) püspök vezetett, még egyedül képviselte Háromszéket.[15] 1603 és 1614 között a széki szervezet alapján az addigi egy főesperességből három egyenrangú református esperesség vált ki. Ezt igazolja az a tény, hogy amikor a háromszéki református és unitárius papok közös kérvényt intéztek Bethlen Gáborhoz (1580–1629), azt Torjai Székely Péter sepsi esperes mellett Koppándi István kézdi és Leérde János orbai esperesek is aláírták.[16] A három egyházmegye megalakulásának pontos időpontjáról nincs tudomásunk. Arról azonban biztos információnk van, hogy a sepsi egyházmegyéből 1654-ben kivált az erdővidéki egyházmegye, amelynek Ajtai János középajtai lelkész lett az első esperese. Így Háromszék területén négy egyházmegye alakult meg, amelyek határai egybeestek a széki határokkal.

Néhány református lelkipásztor neve ismeretes már a XVI. század végéről, többségükről ellenben csak a XVII. század elejéről vannak információink. Ennek több oka van. Egyrészt időre volt szükség egy lelkipásztor és egy gyülekezet életében ahhoz, hogy kiforrjon szilárd felekezeti öntudata. Másrészt a református és unitárius lelkészek között nem igen tettek különbséget, a lényeg az volt, hogy nem római katolikusok, hanem protestánsok voltak. Nem feledhetjük el azt sem, hogy a reformáció századának utolsó harmadában feltehetőleg több helyütt csak ideiglenesen működtek protestán igehirdetők.[17] Ezzel magyarázható az is, hogy a XVI. század végén és a XVII. század elején szolgáló lelkészek között úgy teltek el évek vagy akár évtizedek, hogy ezekről az időkről nincs feljegyzésünk, kik voltak a gyülekezet lelkipásztorai. Illyefalván, az első reánk maradt adatok szerint, Illyefalvi Tankó János volt 1580-ban a református lelkész, aki 1595-ben már Rétyen szolgált.[18] A következő adat szerint az illyefalvi lelkipásztor Bölöni Sikó István volt, aki 1628-ban a sepsi egyházmegye espereseként szolgált, de Illyefalván a neve elsőként csak 1632-ben említtetik. Uzonban Hilibi Nagy László volt az első református lelkész, aki 1569–1582 között végezte szolgálatait, de a következő lelkészről már csak 1648-tól vannak adataink.[19] De ugyanígy említhetnénk a zabolai, kézdivásárhelyi[20], sepsiszentgyörgyi[21] és egyéb gyülekezetek esetét is.

A református és unitárius felekezeti határok egybeolvadásának megszüntetésére Keserűi Dajka János (1580–1633) református püspök szánta el magát. Az ortodox kálvinista irányzatot képviselő püspök 1619-ben Maros- és Udvarhelyszék mellett ellátogatott a háromszéki gyülekezetekbe is. Azokból a református gyülekezetekből, ahol a lelkészek a közös protestáns szervezet előnyeit ügyesen kihasználva unitáriusok voltak, áttérítésre kényszerítette vagy karhatalommal eltávolíttatta szolgálati helyükről. Egyes unitárius egyháztörténészeknél ennek a püspöki vizitációnak a híre úgy maradt fenn, hogy Keserűi Dajka Háromszéken 62 unitárius gyülekezetet térített át a református hitre.[22] Ez természetesen nem igaz, hisz a református egyház első embere pusztán megállapította, hogy melyek a református és melyek az unitárius egyházközségek. Nem egyházfoglalásról, hanem a felekezeti határok meghúzásáról volt szó. Az azonban tény, hogy az a 8-10 unitárius gyülekezet, mely Háromszéken ekkor fennállott, a püspök kezdeményezésére, a református egyház fennhatósága alá került és 1693-ig ott is maradt.[23]

A református és unitárius felekezet képviselői mindemellett szoros együttműködésben éltek egymással Háromszék területén. Erre az együttműködésre a körülmények is rákényszeritették a két protestáns egyház képviselőit. Mint Demeter Samu (1836–1885) zágoni lelkész írja: a „történeti nyomozódásokból az világosan kitűnik, miszerint még a reformatio kezdetében a Rikán belőli reformatus és unitarius papok kiméletlen és terhes üldöztetéseknek lévén kitéve – hogy erősebbek legyenek – kölcsönös védelmeztetés és védelmezés végett, egyesültek, ugy az is, hogy az akkori időben az erdők s különösen a Rika nevű nagy erdő is rablókkal telve lévén, s e miatt a Rikán belőli papok egyházi főbbjeikhez és a kormányszékhez bátorságban nem útazhatván, személyes sérelmeik orvoslására s egyszersmind egyházi közügyeik igazítása végett, közgyűléseket tartottak.”[24]

A Rikánbelöli Kommunitás hatásköreit és jogait illetően nem volt más, mint a háromszéki protestáns egyházak kis egyházkerülete. [25] Bethlen Gábor (1580 k.–1629), mint a Kommunitás alapítója, 1614-ben adta ki kiváltságlevelét, amelyet később I. Rákóczi György (1593–1648) és II. Rákóczi György (1621–1660) erdélyi fejedelmek is megerősítettek. A székely protestáns egyházi szervezet sokat tett az egyházi, a társadalmi és az iskolai ügyek előrehaladása érdekében. Vitathatatlan érdeme a sepsiszentgyörgyi református algimnázium megalakításának tette 1859-ben, amely az 1892–93-as tanévtől már főgimnáziumként működött Református Székely Mikó Kollégium néven. A Kommunitás gyűlésein 1852-től az unitárius lelkészek nem vettek részt, mivel a nemesi kiváltságok megszűntek és az őket érdeklő kérdések már nem kerültek napirendre. Utolsó gyűlését 1888-ban tartotta a közgyűlés, majd feloszlott.

Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a reformáció a barcasági szászság révén hamar elérte a háromszéki székelységet, ám az egyes falvak és községek felekezeti hovatartozásának megválasztásáról nincsenek pontos adataink. Az viszont szinte biztosra vehető, hogy a protestantizmus hódítása a római katolikus egyház (a székely nemesek java része katolikus maradt!) ellenállása miatt csak lassan terjedhetett a szélesebb rétegek körében. A XVII. század első felére már egyértelművé váltak az egyházak közötti felekezeti határok. Háromszék területének nagy része protestánssá lett, de a katolicizmus az ellenreformáció idején sok helyütt vagy megszűntette a protestáns egyházakat vagy önálló egyházként megjelent mellettük. Mindenesetre a háromszéki és valamennyi egykori szék területén élő székely ember számára – felekezeti hovatartozástól függetlenül! – életet és jövőt jelentő annak a latin mondatnak a tartalma, amely Sepsiszentgyörgy város címerében olvasható: Christus spes mea.

 

Felhasznált irodalom:

 

  1. Cs. Bogáts Dénes: Sepsiszentgyörgy története, in Székelyföld írásban és képben, szerk. Dávid József, Budapest, 1941.
  2. Cs. Bogáts Dénes: Szemerja község és ref. Egyházának története, Jókai Nyomda RT., Sepsiszentgyörgy, 1943.
  3. Csifó Salamon: A vallás története Háromszék vármegyében, in Háromszék vármegye, Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére, A Jókai-Nyomda-Részvénytársulat Nyomdájában, Sepsiszentgyörgy, 1899.
  4. Demeter Samu: A Rikán belöli communitas ösmertetése, in Erdélyi Protestáns Egyházi Tár, I. Köt., II. Füzet, Kolozsvár, 1858.
  5. Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.
  6. Imreh Dezső: A sepsiszentgyörgyi református egyházközség története, Kolozsvár, 1942.
  7. Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék, Kolozsvár, 1947, Erdélyi Múzeum-Egyesület
  8. Péter Mózes: A Kollégium alapító testületének, a Rikánbelöli Kommunitásnak ismertetése és rövid története, in A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégium félszázados működésének emléke, Sepsiszentgyörgy, 1909.
  9. Péter Mózes: A reformáció lényege, jelentősége és hivatása, in Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára, Sepsiszentgyörgy, 1918.
  10. Pokoly József : Az erdélyi református egyház története, Budapest, 1904, II. Kötet, Budapest, 1905, V. Kötet
  11. Dr. Pozsony Ferenc: Mióta protestáns a zabolai vártemplom?, in Háromszék, 2003. december 17.
  12. Sipos Gábor: Háromszéki egyházszervezeti viszonyok 1581-ben, in Református Szemle, 2003. nov.–dec., 96. évf. 6. sz., 636–637 old.
  13. http://illyefalva.reformatus.ro/, 2010. február 2.
  14. http://uzoniref.extra.hu/, 2010. február 2.


[1]Csifó Salamon: A vallás története Háromszék vármegyében, in Háromszék vármegye, Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére, A Jókai-Nyomda-Részvénytársulat Nyomdájában, Sepsiszentgyörgy, 1899, 64. old.

[2]Cs. Bogáts Dénes: Szemerja község és ref. egyházának története, Jókai Nyomda RT., Sepsiszentgyörgy, 1943, 19–20.old.

[3]Cs. Bogáts Dénes: Sepsiszentgyörgy története, in Székelyföld írásban és képben, szerk. Dávid József, Budapest, 1941, 269. o.

[4]Cs. Bogáts Dénes: Sepsiszentgyörgy története, in Székelyföld írásban és képben, szerk. Dávid József, Budapest, 1941, 269. o.

[5]Imreh Dezső: A sepsiszentgyörgyi református egyházközség története, Kolozsvár, 1942, 1. old.

[6]Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék, , Kolozsvár, 1947, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 45. old.

[7]Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 105. old.

[8]1591-ben Háromszék területén mindössze hat plébánia működött, ugyanennyi plébánossal, mely Kézdiszék néhány településére korlátozódott, az összes többi település a református és az unitárius vallás követője volt. L. Drd. Ferenczi Sándor: Világi papok Erdélyben a számadatok tükrében (1556–1716), in Studia Theologica Transsylvaniensia, 2009. február 12, 252. old.

[9]Csifó Salamon: A vallás története Háromszék vármegyében, in Háromszék vármegye, Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére, Sepsiszentgyörgy, 1899, A Jókai-Nyomda-Részvénytársulat Nyomdájában, 65. old.

[10]Dr. Pozsony Ferenc: Mióta protestáns a zabolai vártemplom?, in Háromszék, 2003. december 17.

[11]Néhány szerző szerint László esperes nem más, mint Hilibi Nagy László, aki Uzon első református lelkipásztora volt 1569–1582 között.

[12]Pokoly József: Az erdélyi református egyház története, Budapest, 1905, V. kötet, 232. old.

[13]Sipos Gábor: Háromszéki egyházszervezeti viszonyok 1581-ben, in Református Szemle, 2003. november-december, 96. évf. 6. sz., 636–637. old.

[14]A Sepsiszentgyörgyi Református Egyházközség levéltárában található feljegyzések („Urbarium”) szerint ő volt az egyházközség első lelkipásztora, aki a háromszéki unitáriusok nagy részét visszatérítette a református vallásra. Cs. Bogáts Dénes szerint Torjai Székely Péter előtt több lelkipásztora volt a szentgyörgyi református gyülekezetnek, akiknek a nevei a Székely Nemzeti Múzeum levéltárának egyes okmányaiban elszórtan megtalálhatók. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy Cs. Bogáts Dénes feltételezéseinek igaza lehet, nem Torjai volt az első lelkipásztor, hisz a XVI. század hetvenes, nyolcvanas éveitől már vannak adataink a környző falvak lelkipásztorairól. L. Imreh Dezső: A sepsiszentgyörgyi református egyházközség rövid története, Kolozsvár, 1942, 3. old.

[15]Péter Mózes: A reformáció lényege, jelentősége és hivatása, in Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára, Sepsiszentgyörgy, 1918, 34. old.

[16]Péter Mózes: A Kollégium alapító testületének, a Rikánbelőli Kommunitásnak ismertetése és rövid története, in A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégium félszázados működésének emléke, Sepsiszentgyörgy, 1909, 29. old.

[17]Dr. Pozsony Ferenc: Mióta protestáns a zabolai vártemplom?, in Háromszék, 2003. december 17.

[18]Cs. Bogáts Dénes, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárában végzett kutatásainak köszönhető ez az adat. L. http://illyefalva.reformatus.ro/, 2010. február 2.

[19]1648-tól vannak biztos adataink az Uzoni Református Egyházközség életéből. Ettől az évszámtól ismeretesek a lelkipásztorok nevei mind a mai napig. L. http://uzoniref.extra.hu/, 2010. február 2.

[20]Kézdivásárhelyen István református papról tudunk, aki 1570–1576 között szolgált, utódai azonban csak a XVII. századból ismeretesek.

[21]Imreh Dezső: A sepsiszentgyörgyi református egyházközség története, Kolozsvár, 1942, 3. old.

[22]Aranyosrákosi Székely Sándor (1797–1854) unitárius püspök, egyháza történetét feldolgozó munkájában ír erről a 62 unitárius gyülekezetről, melyeket erőnek erejével kényszerítettek Keserűi Dajka János vezetésével a református hit felvételére. Ez viszont valószerűtlen állítás, annál is inkább, mivel Benkő József az 1770-ben írt Filius Posthumus című munkájában említést sem tesz erről az esetről. Márpedig 62 gyülekezet felekezeti hovatartozásának rövid időn belül való erőszakos megváltoztatása mindenféleképp az utókor emlékezetének megőrzésére illő dolog volna. Vö. Dr. Erdő János: Az unitárius egyház, in Erdélyi egyházaink évszázadai, Bukarest, 1992, 257. old.

[23]Pokoly József: Az erdélyi református egyház története, Budapest, 1904, II. kötet, 72. old.

[24]Demeter Samu: A Rikán belőli communitas ösmertetése, Kolozsvár, 1858, Erdélyi Protestáns Egyházi Tár, I. kötet, II. füzet, 343. old.

[25]A Rikánbelőli Kommunitás történetével és működésével kapcsolatban lásd bővebben: Péter Mózes: A Kollégium alapító testületének, a Rikánbelőli Kommunitás ismertetése és rövid története, in A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégium félszázados működésének emléke, Sepsiszentgyörgy, 1909, Péter Mózes: A reformáció lényege, jelentősége és hivatása, in: Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára, Sepsiszentgyörgy, 1918, Révay Pál: „A Rikánbelőli Communitás kérdéséhez” című cikksorozata a Székely Nemzet 1886. évf. 52–53. számaiban, Benke István: A communitás, in Protestáns Közlöny, 1886, 91–93. old., Benke István: A Rikánbelüli Communitás relikviái, in Protestáns Közlöny, 1894, 410–418. old.




.: tartalomjegyzék