Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Katona Lajos

Borospincénk a Pőcsik-hegyen

Sarmaságon két hegy is van. Egyik a Kis-hegy a Sarmaság-árkán túl, az Alszeg fölött. A másik hegy a falu központi része és a felszeg fölött terül el, és a következő részekből áll: Pőcsik-hegy, Kecskés-hegy, Szigeti-hegy, Szállás, Fandika, Farkas-hegy, Nagy-hegy. Arra törekszem, hogy írás közben emlékezetemből képzeletem képernyőjére vetítsem ezt a gyermekkori tájképet, érzem, hogy a kép homályos. Valamikori házunk udvaráról tájolva be a szőlőhegyet, magam előtt látom kelet felől a Kocsisjános-domb kiemelkedő ívét, a Szakadással és a fehér templomtoronnyal.

A pincénkhez és a hozzá tartozó szőlőhöz a fő-hegykapu átlépése után két úton is el lehetett jutni: a felső úton, amely rövidebb volt, de meredekebb, és az alsó úton, amely hosszabb ugyan, de enyhébb lejtésű. A felső út a hegy külső pereme mentén halad a bozótból, száraz tövisből készített kerítés mentén, az alsó út viszont szinte átvág a hegy közepén, mint valami mezei utca, jobb- és baloldalon a barátságos pincékkel. A pincék többsége venyigével volt fedve, és úgy néztek ki, mint valami lefektetett nagy, barna szalmakazlak.

Az alsó út Katona Zsiga bátyám pincéjénél ért véget, mint valami zsákutca. Innen a szőlőtáblák közötti barázdán vezet az út a mi szőlőnkig, a pincéig. Az alsó út kelet-délkelet irányú. Katona Zsiga bátyám szőlője a barázda jobbfelén terül el, és ezt a darabot derékszögben megkerülve jutunk el ahhoz a barázdához, amely a mi szőlőnk és Katona Miklós bácsi szőlője között húzódik a domboldalon, felfelé a pincékhez. Ebből az irányból a pincét szemből, a bejárat felől lehet megközelíteni. Előtte áll a diófa, amelyet Török nagyapám ültetett 1940-ben. Az ötvenes években a fa kérge még szép sima, szürkésfehér vagy világosszürke. Ha a barázdán közelítettük meg a pincét, a domb és a szőlőtőkék miatt csak a pince barna venyigeteteje látszott, amelynek elejét eltakarta a diófa terebélyes lombja.

A felső út ugyancsak pincesorok között vezet, de nem zsákutca, mert egészen Szilágyszigetig elvezet, de én ezen az úton csak a mi pincénkig jártam. Az útra könyökölve állott Erdei Ferenc bácsi pincéje, amelynek bejárata a mi pincénk lehajló venyigehátát bámulta. Vele szembe szinte ráül, rákucorodik az útra a mi pincénk és mellette a Miklós bátyámé. Az útról csak be kell lépni a két pince közötti füves udvarra, és meg is érkeztünk. Amikor megállunk ennek a kis füves területnek a középvonalában és arccal a völgy felé, nyugat-délnyugat irányba fordulunk, akkor a szőlőterületünk jobb sarkán állunk, ahová a pince is épült.

A pincét az amerikás Mihály bácsi ácsolta 1939-ben, ugyanis afféle paraszt ács és kőműves volt az istenadta A pincénk tulajdonképpen a talaj felszínén épült, az oldalait földdel hányták körbe. A belső szerkezete teljesen fából készült, mint a pincék nagyobb része itt a hegyen. A pince nyitott előtere féleresz, két keményfa oszlopra támaszkodik. Ez az eresz csak kétoldalt nyitott, keleti oldalát belül tapasztott földfal zárja el azért, hogy az előtér ne legyen huzatos. A bejárati ajtó kétszárnyas, fenyőfából, hagyományosan harántberakással ácsolt jellegzetes pinceajtó; jobb- és bal oldalt parányi rácsos ablak. A bal oldali ablak alatt egy hatalmas téglatest alakúra faragott rönk, amelyre kényelmesen le lehetett ülni, pihenni és borozgatni. (Ezt az alkalmatosságot valamikor az ötvenes évek végén ellopták.) A pince fából készült bejárati része az ötvenes évek közepén még csak világosbarna volt, látszott rajta, hogy nem is olyan régen készítették. Az ajtó új volt, ugyanis a front átvonulásakor, 1944 őszén a katonák betörtek a pincébe, így az eredeti ajtó elpusztult, és apám a háború után újat készíttetett. A féleresz mennyezetét a tartó gerendázat és a venyigekévék képezték. Erről a barnásan, mindig homályban derengő mennyezetről kusza cirádákban csüngött alá a pókhálók függönye. Innen nyílt egy keskeny ajtó a pince rejtelmes padlására, ahol sohasem jártam.

A pince belső tere két traktusra oszlott egyenlő területtel, háromszor hármas alacsony helyiségek. A bejárati ajtóhoz a zárat az apám készítette, nagyméretű, kéttollú kulcs nyitotta. A pincegátorban – mert Sarmaságon gátornak mondják azt, aminek máshol gádor a neve –, az ajtóhoz viszonyított jobboldali fal mellett állt egy asztal, mellette favázas, hántalékfonatos székek, az asztal mellett tűzhely. Ez egy nyitott tűzhely volt. A tűzhely alsó része betonlapú asztal volt. A felső része egy félbevágott benzines hordó nyitott szájával lefelé fordítva, amely négy vaslábával a betonlapra támaszkodott. A keletkezett füst a bádogboltozatban gyűlt össze, és a bádogból készült kályhacsövön távozott a pince tetőzetén keresztül. Ezt a furcsa, nyitott tűzhelyet az apám szerkesztette azért, hogy benn a pincében is kényelmesen – télen vagy rossz időben is – lehessen szalonnát sütni. Ezt a típusú tűzhelyet általánosan alkalmazták a sarmasági borospincékben. Úgy emlékszem azonban, hogy ez a tűzhely nem működött tökéletesen. Nem volt jó a húzása, és a füst mindig elárasztotta a pincét.

Az asztal takarosan le volt terítve, általában egy újsággal vagy más papíralkalmatossággal. Az asztalon állt a literes kék bádogcsupor, amely már teljesen fekete volt a füsttől, csak imitt-amott villant ki a kék szín, ugyanis ebben a csuporban melegítettük télen a bort, ha feljöttünk. Ezen kívül voltak még poharak, és egy időben egy kedves, sárga színű, alacsony cserépkancsó. Az asztallal szemben, fenékkel felfelé, gerendára fektetve szunnyadozott a szüretelőkád, mellette a sajtó. Emlékszem, hogy sajtónk sokáig nem volt, mindig az Erdei Ferenc bácsiét kérte kölcsön az apám, de valamikor az ötvenes évek közepén készített egyet, amelynek hatalmas, diófa tőke volt az alapja, ebbe épült bele függőlegesen a nagyméretű szorítócsavar. A tűzhely melletti falon egy falra szerelt vastartóban függtek a lopótökök, legalább vagy három. A pincegátor fala, de az egész pince belseje keményfa, azt hiszem bükk- vagy cserfa deszkából készült, kívülről pedig vastagon ledöngölt föld borította Ezeket a deszkákat azután lassan-lassan kikezdte az idő,  megette a szú.

A gátorból a belső pincébe ugyancsak kétszárnyú ajtón keresztül lehetett bejutni, amelynek különleges biztonsági zárszerkezete volt. Az ajtón volt egy közönséges nagyméretű pincezár, amely egytollú kulcsra járt. Ezen kívül az egyik ajtószárnyra  vízszintesen, alul-felül egy-egy széles és vastag vaspántot rögzítettek. Ezek a masszív vaspántok belülről átfogták mindkét ajtószárnyat, és végükkel felfeküdtek az ajtófélfára. A pántok szabad végén lyuk volt, benne menet. Az ajtófélfát a megfelelő pontokon átfúrták, és ezekbe a furatokba nagyméretű imbuszcsavarok jártak. Miután az ember az ajtót a kulcscsal bezárta az imbuszcsavarokat be kellett csavarni és a csavarokat, amelyek feje süllyesztett volt, hosszúkarú imbuszkulcscsal igen erősen meg lehetett húzni úgy, hogy azt emberfia imbuszkulcs nélkül ki nem tudta csavarni, sem az ajtót kinyitni vagy betörni.

A belső pincében álltak a boroshordók jobb- és bal oldalt, takarosan ászokra helyezve. Az ászok nem más, mint két párhuzamosan a földre fektetett gerenda, amelyen az ívelt hordótestek szépen megülhetnek. Különböző űrtartalmú hordók sorakoztak itt, most űrtartalmuk szerint felsorolom őket. Volt egy kb. öthektós nagyhordónk, aztán még volt egy három hektós, egy két hektós hordónk és egy ötvenliteres kishordónk. A must és bor kezelésénél szükség volt a liura (A liu tulajdonképpen egy dongából készült edény, amelynek segítségével a mustot vagy a bort a hordókba lehetett tölteni) és csapaljára. (A csapalja vagy kármentő alacsony, dongából készült edény, kb. 40 literes.)

Itt a belső pincében egy fali polcon voltak még olyan használati tárgyak, mint gyertya és gyufa, hiszen itt teljesen sötét volt, azután különböző fadugók – hordók számára –, amelyeket „aknának” mondtak, valamint fából készült csapok a hordókhoz, amelyeken kényelmesen lehetett csorgatni a bort. Ezen a polcon volt még az „áslóg” (kénszalag) a hordók kénezésére, kalapács, abroncsszorító szerszám, és olykor egy üvegben sárga szilvapálinka, amelyet rendszerint a szüretről felejtettek ott addig, ameddig valaki, aki rendszeresen feljárt a hegyre borért, fel nem fedezte és el nem szopogatta.

A pincében található összes tárgyat nem tudom felsorolni, mert már nem is emlékszem mindenre, hiszen utoljára 1970 őszén jártam benne, akkor is csak futólag, lényegében úgy tizenhat-tizenhét esztendős koromban elszakadtam ettől a számomra igen kellemes helytől. Most jut eszembe, hogy a boroshordókon az apám nevének kezdőbetűi (K.Gy.) állnak, amelyet egy megtüzesíthető, általa készített fémbélyegzővel égettek bele.

A pince jellegzetes szagát természetesen a tárolt bornak köszönhette, s ezt a hársfaháncs érdekes és kellemes illata fűszerezte. A régi időkben a hársfaháncs volt az egyik legfontosabb szőlőkötöző-eszköz, amely mindig kéznél volt, nem úgy mint a rafia, amelyet a háború után nem is lehetett kapni.

 

A szüleim 1931-ben házasodtak össze. A Zilah-patak partján, a Hengye-féle malom szomszédságában, a patakon lévő országúti fahíd mellett meghúzódó kis paticsfalú községi tulajdonban lévő házban laktak. Ehez a házhoz ragasztva működött az apám kovácsműhelye. Az apám örökölt ugyan valamicske földet az apjától, de – amint azt sokszor elmesélte –  az öröklésnél hátrányos helyzetbe került a négy mostohatestvérével szemben. Az apámnak, így azután, amikor Kolozsvárról Vadon tiszteletes levélbeli hívására visszatelepedett a falujába kovácsnak, se háza, se telke, se pedig szőlője nem volt. Szőlő és borospince nélkül „nem ember az ember”. Azután meg az apám Zilahon tanulta a kovácsmesterséget Úrházinál, akinek – természetesen – volt szőlője a Meszes aljában. Tanítómestere példája is arra ösztönözte, hogy vásároljon egy kis darab szőlőt.

Az amerikás Katona Mihály, aki – ismervén az apám szőlő utáni sóvárgását – azt mondta: „Ne búsulj, Gyula, adok én neked olcsón egy darab szőlőt.” Így is lett. A Fröhlich nagyságos nagy kiterjedésű szőlőtábláját egy széles mezsgye választotta el a gazdák szőlőitől. Ez a mezsgye lefelé futva a domboldalon, gyalogútjával összekötött két hegyi utat. 

Ennek a mezsgyének a felső végében és alsó végében volt az a két kisebb szőlőtábla, amelyet később az apám birtokolt. A felső táblát az apám az amerikás Mihály bátyától vásárolta, az alsót pedig örökölte. Az apám két táblája közé ékelődött Katona Zsiga bátyánk és Katona Mihály bátyám (apám egyik mostohatestvére) szőlője. Úgy tűnik, hogy a Fröhlich szőlője mentén húzódó mezsgye teljes hosszában valamikor egyik Katona-ősé lehetett, amely később szétdarabolódott. A két szőlőtáblának azonos nagyságú területe volt. Az alsó szőlőt a szüleim 1949-ben eladták Varga Sándor szomszédnak „Tainak”. A pénzen streptomycint vásároltak, amellyel a négy éves Margit húgunk TBC-s tüdőbeszűrődését kellett gyógyítani.

A megmaradt felső szőlőtábla a pince mellett három részre, úgynevezett járásra tagolódott, amelyeket hangsúlyozott barázda választott el egymástól.

A felső járást az úttól egy sor birsalmafa zárta. A birsalmatermésnek egy részét mindig ellopták, de legalább így nem mentek be a szőlő közé. Ez volt a dologban a ravaszság. A pince tőszomszédságában, az északi oldalon állt egy árva meggyfa, amelyen a meggy mindig megragyált. Szinte sohase szedtünk róla egy pár szemnél többet. A középső járásban két aranypármin almafa állott. Amikor hallottam a szüleimtől a megnevezést, hogy „aranypármin”, mindig valami szépre, fényesre és ragyogó dologra gondoltam. Ezzel szemben a mi aranypárminunk általában csenevész, férges almákat termett, és ezek időnap előtt mind lehullottak. Az alsó járás közepén egy hatalmas sárgabarackfa terjesztette szét girbe-gurba ágait, árnyékot vetve a szegény szőlőtőkékre. Ennek a fának mélyfekete barázdákkal szabdalt törzse volt. Ez a fánk is szerencsétlennek bizonyult, mert csak ritkán termett, és méreteihez viszonyítva igen keveset. Sokszor a lekvárnakvalót máshonnan kellett beszerezni. Nem messze tőle volt egy fiatalabb utód, amely ígéretesnek mutatkozott, így aztán apám úgy határozott, hogy az öreg fát kivágatja ami meg is történt valamikor úgy 1958 táján. Szép pirosas-rózsaszínű fája volt. A törzsből az apám egy szőlőpréshez alap-tőkét csinált. Abban az időben a téli pangás idején a kovácsműhelyünkben sajtókat is készítettek – más egyéb mellett.

Az alsójárást egy sor elvadult köszmétebokor zárta le. Ezeket a bokrokat mindig hatalmas pókhálók borították, a termés rajta mindig koszmós volt. A köszméteszemeket beborította egy barnás réteg – valamilyen élősködő gomba – így aztán ritkán vettük hasznát a termésnek.

Amikor arra teszek kísérletet, hogy visszamenőleg és hozzávetőlegesen felbecsüljem az átlag-bortermésünket vagy a szőlőterület nagyságát, azt tapasztalom, hogy egyetlen szám se jut eszembe. Mekkora lehetett ez a terület, és hány termőtőke volt rajta? Azt már leírtam, hogy a szőlőterület három járásra tagolódott, de – érdekes módon – semmilyen számot se tudok felidézni a szőlőtőkékre vagy a terület hosszára és szélességére vonatkozóan. Megkísérlem a következő, hozzávetőleges számítást: egy liter bort teremhet egy tőke szőlő, egy tőke szőlőnek egy négyzetméter területre van szüksége, vagyis mondjuk nyolcszáz liter bor megfelel nyolcszáz négyzetméternek, amely egyenlő nyolc árral. Kerekítsünk felfelé, mondjuk, a terület lehetett kereken tíz ár, amelyen – ha nem is volt ezer, de lehetett hét-nyolcszáz tőke szőlő. A pincében lévő hordók összűrtartalma 1000 liter lehetett. Jó termés idején tényleg lehetett ezer liter borunk. A terület szélessége lehetett olyan húsz-, hosszúsága pedig ötven méter  Ebből az következik, hogy a terület tíz ár lehetett. 

Milyen szőlőfajták termettek itt? Vegyesen sokféle fajta, amelyben uralkodott az erdei, és ez a szőlőfajta adta meg azután a bor jellegét. Az erdei oltott szőlő volt, és  a mi talajviszonyaink és éghajlati feltételeink között gazdagon termő fajta. A bora jó. A szőlőtőkék társasága két alapvető rétegre, osztályra tagolódott: voltak nemesek és „nemtelenek”, oltott szőlő és magántermő. A magántermők igénytelen fajták, amelyeket nem kellett oltani és permetezést sem igényeltek. Ilyen volt a madeira (Sarmaságon madéria), amelynek tömzsi fürtjei, illatos gyümölcse van és gazdagon terem. Igen kedveltem ennek a szőlőfajtának a gyümölcsét, amelynek erős, fejfájós bora van. Az otellót (atela Sarmaságon) nem tudom hova sorolni, de a bora értékes. Bakator, delovári (delevári) saszla, rizling, csecsesszőlő. A csecsesszőlő valamilyen csemegefajta, amelynek a becsületes nevét nem tudom. Előfordult egy-két tőke muskotály is. Most kezd derengeni, mintha lett volna egy ilyen, hogy fehérmézes, egy koraérő fajta, amelyből szintén egy-két tőke volt, amelyeknek helyét csak az apám tudta.

Kisgyermekkoromban, emlékszem, vasárnap délután, augusztus vége felé, amikor már tarkult a szőlő, az apámmal felmentünk a hegyre. Különös hangulata volt ezeknek az egyébként ritka kirándulásoknak. Egy kicsit unalmasak, túl fegyelmezettek, és mégis valahogyan izgalmasak voltak. Az apám akkor már súlyos beteg volt, és csak ritkán vállalkozott arra, hogy az augusztusi melegben felgyalogoljon a hegyre. Ezek az események a balesetem előtt, 1948–1949-ben, első-másodikos koromban történtek. Az apám az augusztusi meleg ellenére rendes szürke öltönyben, kalapban jött, lassan lépkedett már a dombon, meg-megállt, és amikor túljutottunk a cigánysoron, levette zakóját, és a karjára fektetve vitte. Én mezítláb és rövidnadrágban ballagtam mellette, és mindig valamiféle szorongás kerített hatalmába, ha szigorú arcára esett a pillantásom. Úgy emlékszem, hogy a haja és stuccolt bajusza már akkor szürkült. Keveset beszélt vagy magyarázott. Amikor túljutottunk a hegykapun, a domboldal perzselő melege után meglegyintet a sövények hűvös lehellete, a szőlőlevelek kesernyés illata, és valami furcsa, ünnepi csend. Ilyenkor mindig elfogott valamiféle félelem vagy szorongás ami addig tartott míg csak haza nem értünk. Valószínű az apámnak sejtelme sem volt erről. Mindig az alsó úton mentünk, hogy elkerüljük a hirtelen emelkedőket és ezen a helyen az árnyék is több volt.

Minden olyan titokzatosnak tűnt. Különösképpen az út közepe táján, a jobb oldalon volt egy furcsa, cseréptetős deszkaépület amelynek formája, és az idő által megszürkített deszka-oldala teljesen eltért a többi pincétől. Ráadásul ennek a deszkaépületnek az útra néző oldalából kilógott egy jókora gerendavég, afféle nagyobb méretű gémeskútkolonc, de szabályos. Kérdésemre az apám elmondta, hogy ez a Tóth Ferenc bácsi présháza. Tudomásom szerint ez volt az egyedüli úgynevezett présház az egész hegyen. A kilógó hatalmas gerendavég pedig, a beépített sajtónak volt az egyik alkotórésze, amely már nem fért be a présházba. Aztán megtudtam, hogy ezt a fajta prést medveprésnek nevezik.

Amikor a szőlőnkhöz érkeztünk, a barázdáról az apám alaposan megnézte a tőkesorokat, és a szürke, porhanyós talajt, amelyen csak a gereblyenyomok látszottak. Ilyenkor már amikor tarkult a szőlő, és befejezték a lágyszemre való kapálást is, a hegy rendje megszigorodott. Az útról, barázdáról lelépni szigorúan tilos volt gyermeknek, felnőttnek egyaránt.

Felmentünk a pincéhez, az apám kinyitotta az ajtót, és leültünk pihenni arra a bizonyos téglatest alakú tőkére, amely ott feküdt a pinceajtó mellett. Kis idő múltán az apám vette a kosarat és a gereblyét, amelyet a pincegátorból vett elő, és elindult, hogy összeszedje a kosár szőlőt azokról a koraérő tőkékről, amelyeknek pontos helyét csak ő és a Török nagyapám tudták. Én magamra maradtam és féltem.

Sohasem felejtem el, amikor egy ilyen vasárnap ott ültem a pincénk féleresze alatt a tőkén a diófa mély árnyéka alatt hűsölve, riadtan azt éreztem, hogy a diófáról fénysugarak lövellnek felém. Reszketve néztem a diófa sötét lombja közé, oda, ahol a törzs két vastag ágra oszlik szét, és ott egy varázslatos dolgot láttam, amely teljesen valószínűtlen volt számomra. Egy igazi macska feje, amelyből két hatalmas sárgászöld szempár nézett rám kitartóan, annyira kitartóan, hogy már én sem voltam képes kikapcsolni tekintetemet a macskáéból. Úgy éreztem, mintha a macska ugrani akart volna, természetesen felém, vagy pláne rám. Kiáltani akartam, de egy nyikkanás se jött ki a torkomon. Amikor az apám visszajött a kosár szőlővel, úgy emlékszem, észrevette rajtam a rémület még megmaradt nyomait, a karikákat a szemem körül, a kitágult pupillákat és megkérdezte, hogy féltem-e. Azt hiszem, elmeséltem a rémes látványt, a „majdnem-tigristámadást”. Az apám elmondta, hogy csak egy elvadult macska volt. Az emberek olykor fölöslegessé vált macskájukat ide száműzik a hegyre, és itt a macskák megmaradnak és egeret fognak a pincepadláson.

 

A háború után, egészen az ötvenes évek elejéig, Török nagyapám kezelte a szőlőt, aki mesterségére nézve vincellér lett volna. Valamikor az első világháború előtt Diószegen végezte el a vincellér-iskolát, ahová az Anyám keresztanyja, egy debreceni kikeresztelkedett zsidó asszony, Gerstner Katalin, küldte. Gerstner Katalin férje orvos volt. Tehetős emberek lehettek mert a belényesi hegyen jókora darab szőlővel rendelkeztek. Itt állt szolgálatban Török nagyapám, és itt laktak kinn a hegyen egy időben.

Az apámnak viszont, aki ki nem állhatta Török nagyapámat, az volt a véleménye, hogy az öregnek halvány sejtelme sincs a becsületes szőlőművelésről, viszont a termést, a bort, azt kora tavaszig megiszogatta olyannyira, hogy Húsvétra már alig maradt valamennyi. Miután a nagyapám megöregedett és kiesett a borkezelés és szőlőművelésből, a borunk mindig kitartott egészen az újig.

A szőlő odaadó munkát igényel, szakértelmet és odafigyelést. Azon a kérdésen, hogy a szőlőművelés gazdaságos tevékenység-e, az én gyermekkoromban Sarmaságon a szőlősgazdák – azt hiszem – soha el nem gondolkodtak, hiszen a megtermelt és megtermett bor nem volt áru. A bort csak igen ritkán és alkalomszerűen adták el, és így soha nem vetődött fel a szőlőművelés gazdaságossága. Itt a szőlőt kedvtelésből művelték, meg persze a borért is.

Karácsony felé, amikorra a bor már nagyjából kiforrt, látni lehetett, amint a parasztok bőrtarisznyával a hátukon felfelé lépkednek a domboldalon a szőlők irányába. A tarisznyában szalonna, kolbász, egyszóval minden, amire csúszhat a bor. A pincében kis tüzet raktak, pirult a szalonna, langyosodott a bor. Összejöttek a pinceszomszédok. Ez volt az értelme a szőlőművelésnek.

 

Balesetem (1950) előtt, első-második osztályos koromban néha felmásztam a pince előtti diófára. Ezt csak titokban lehetett megtenni, ugyanis a diófa alatt is ágaskodtak kihegyezett szőlőkarók, amelyek egyikébe belehullani egyet jelentett az önfelnyársalással. Amikor már fenn voltam magasan a lombok között és kényelmesen elhelyezkedtem két villás ág közé, hosszasan vizsgálgattam a Zilah-patak és a Kraszna folyó völgyét, és azon csodálkoztam, hogy hogy is lehet olyan az a látvány, ami éppen elém tárul. Erre a csodálkozásomra most is határozottan emlékszem.

Jól emlékszem a völgyben húzódó vasútvonal rajzolatára. A vasútvonal, mint valami barnás csík látszott messziről, amely azért volt számomra meglepő és hihetetlen, mert ezt a nagykiterjedésű képet sehogyan se tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amely akkor keletkezett bennem, amikor egészen közelről láttam a vasútvonalat, a vasúti töltést a rajta fekvő fekete vagy szürke, kátrányszagú talpfákkal, és a párosan huzódó két barna vassínt, amely nyáron forró volt mezítlábas talpam alatt.

A vasútvonal rajzolatához tartozott a „blokkház” képe. Blokkháznak nevezték a faluban azt a két vasúti őrházat, ahonnan a vasúti pályaudvar sínrendszerének váltóit, a sorompót és a jelzőlámpákat vezérelték. Ennek a sárgára meszelt házikónak cseréppel fedett, gúla alakú teteje volt és az egyiket mindig jól láttam. A Majád felé vezető útra is emlékszem, de a patakhídnál levő malomépületre nem. Túl a Kraszna medrén valahol egy messzi domb oldalában piroslott egy cseréptető. Ez Part egyik háza,  Rózsáék háza volt.

Ma már tudom, hogy erről a pontról egy sor település látszik: Somlyómező, Szilágylompért, Selymesilosva, Somlyógyörtelek, Krasznahídvég és Mojád, talán Ököritó is. Egy régen hallott mondás jut eszembe, hogy „tiszta időben egészen Szekeresig is el lehet látni” a Farkas-hegy tetőről amely a pincénk mögött emelkedik, ahová az Erdei Ferenc bácsi szőlője melletti mezsgyén lehet feljutni.

Amikor ezen a magaslaton jártam utoljára, még ott állott a háromszögelési pontot jelző háromlábú emelvény, amelyet a szénvagyont kutató geológusok emeltek. Ez a környék legmagasabb pontja. A háború alatt erre a pontra telepítettek a németek egy tüzérségi üteget, ahonnan az országutat és a vasútat is kényelmesen tudták lőni. A magaslat alatti domboldal hirtelen emelkedik, és az imitt-amott kikopott termőtalaj alól sárgás homokkődarabok világítottak. Errefelé a dombok ilyen homokkőből, homokból és agyagból épülnek fel. Valamikor a hetvenes években ez a magaslat alatti domboldal megcsúszott és a földcsuszamlás nagy területen tönkretette a szőlőültetvényeket és a pincéket is.

A szüreteinken csak 1957-ig vettem részt, vagyis több mint harminc esztendeje (1970-t kivéve) nem volt szerencsém sem szüretelni, sem pedig a szüreten mulatni.

A szüret esemény volt. Apám meghívta a rokonokat: Margit nénit és Sándor bácsit, Lajos bácsit és Annus nénit, András bácsit és Juliska nénit, ritkábban Lóránd bácsit és Nusi nénit, valamint Sanyi bácsit és Etelka nénit. Ezek a személyek rendszeresen ott voltak a szüreteinken, amit a fennmaradt fényképek is bizonyítanak. Ezen kívül még mások is részt vettek, akik esetlegesen voltak ott, és nem feltétlenül tértek vissza a következő esztendőben is. Az 1957-es szüreten ott volt Boros Jani bácsi és a 16 esztendős lánya, Mimi.

A szüret valamikor október 20-dika körül egy vasárnap bonyolódott. A szüret előkészítésének egyik nehéz és bonyolult része az volt, hogy az anyámnak olyasmit kellett főznie, amit egy esztendőben csak egyszer csinált, a szüreten, azt is szabadtűzön nagy sürgés-forgás közepette: ez volt a birkagulyás, amely rendszerint zsíros volt, a hús pedig fővetlen, de azért mindenki dicsérte. Mindent elő kellett készíteni, és felszekerezni a hegyre.

 

A tehénszekér, amelyre a szüreti batyu felkerült, rendesen az András bácsié volt. Elsősorban a táborikonyha kellékei: tányérok, edények, evőeszközök, és maga az előkészített birkagulyás, amelyhez a zöldségek társultak. Egy alkalommal az anyám készített szüretre egy halom brióst (csiga alakú „Samuka kalács”). Ezek mellé a szekérre került még egy kisebb hordó vagy cseber, amelyben tiszta vizet vittünk a hegyre, mert ott bizony semmilyen kút vagy forrás nem volt. A szekérre rendszerint senki nem ült fel, még mi, gyerekek sem, hanem kisebb csoportokba verődve a szekér előtt, vagy után bandukoltunk fel a hegyre. Az apám ebben az időben már olyan súlyos beteg volt, hogy a dombon felkapaszkodott a szekérre, így könnyített a helyzetén.

A szüret kilenc-tíz óra körül kezdődött azzal, hogy a résztvevők kosarat, bicskát, kést kaptak. A kosarakba gyűjtött fürtöket, (Sarmaságon filing a neve) ha a kosár megtelt, a barázdában lévő cseberbe ürítették. A teli csebret két markos legény – rendszerint a kovácsműhelyben alkalmazott segéd és inas – a cseberrudak segítségével a pincéhez hozták. Az előtérben állt a nagykád, rajta a daráló, úgy 1954 és 1957 között a daráló hajtókarját mindig én forgattam. Amikor a kádban már annyi megdarált szőlő volt, hogy könnyen el lehetett érni, akkor egy szűrőkast süllyesztettek a szőlőtömegbe. A kosár hamarosan megtelt musttal, amelyet onnan egy csuporral a csapaljába mertek, és már hordták is a pincébe, ahol azonnal hordóba került a must a liun keresztül. Ez aztán így ment folyamatosan és rendszerint zökkenőmentesen, miközben anyám készítette a birkagulyást a pince melletti nyitott tűzön.

Az „állószőlőt” elkülönítve szedték le, és erre az apám külön vigyázott. A legfontosabb, és egyúttal a legnagyobb mennyiségű állószőlő az otelló volt, amelynek egy részét úgynevezett „karikán” termesztették. Aztán a csecsesszőlő húsos, vastaghajú szőlőfajta. Ezen kívül – úgy hiszem – a delovári és a bakator volt alkalmas arra, hogy egy bizonyos ideig tárolják. Az állószőlőt takarosan a szőlőtőkék között a talajra hintett szőlőlevelekre rakták kiterítve, vigyázva, hogy ne sérüljenek meg. A szüreten résztvevők ebből a félretett, közszemlére kihelyezett fürtökből kaptak jutalmul egy-egy kosárral, rendszerint olyannal, amilyet magukkal hoztak. Ezen kívül egy üveg vagy korsó must is dukált annak, aki szerencséltetett bennünket a szüreten.

A szőlő leszüretelése rendszerint délután három órára be is fejeződött, amikor ugyanis kezdődött az ebéd. Rendesen egy hosszabb asztalt rögtönöztek a sarkukból kiemelt pinceajtókból, amelyet az anyám szép fehér vászonabrosszal terített le. Akik nem fértek az asztalhoz, vagy nagyobb kedvük volt a már száradó füvön hasmánt feküdni, azok így kanalazták a faggyús birkagulyást. A felnőttek ebéd előtt jóféle szilvapálinkát kaptak, módjával, mert az apám nem volt híve a pálinkázásnak, és utálta a részeg embert. Az ebéd igen hosszú ideig elhúzódott, mert már nem volt miért sietni. Ebéd után a vendégek egy része elszállingózott. Rendszerint csak a közeli rokonok maradtak, akik tettek-vettek. Az asszonyok – főleg Annus néni – segítettek az edényeket elmosni még ott helyben, és a táborikonyhát összeszedni.

Október vége felé már hamar esteledik, és a hamar előkúszó árnyékban didereg az ember. Az apám bevetette az óbort, amelyet rendszerint kölcsönkért, mert nekünk – a borissza nagyapám jóvoltából – sohasem maradt óborunk szüretig. A szomszéd Ferenc bácsi szívesen adott kölcsönbort, a szüretelők pedig szívesen ittak. Közben azért folyt a munka. Két markos legény a szomszédból áthozta a súlyos öntöttvasból készült sajtót. A pincegátorban a sajtolás két-három napot is eltartott. A szűrőkasból a színlé elapadt. A fennmaradt anyagból (szőlőkocsány, a szőlőbogyók héja és magva) kisajtolták a másodlevet. A prés léckosarát fel kellett tölteni és amikor kézzel már többet belegyömöszölni nem lehetett, akkor elkezdődött a csavarral való szorítás. A szorítás fokozatos volt. Óránként vagy félóránként kellett utánaszorítani. Ezt a műveletet szívesen tették és teszik, akik tehetik, hiszen a sajtoláshoz mindig akad egy kis óbor vagy karcos.

Sarmaságon a parasztemberek „sajtót” mondtak és csak igen ritkán „prést”. A sajtó, ami általános volt, teljes egészében fából készült, csak a csavar volt vasból. Ezek a szőlősajtók más rendszerűek voltak, mint a Ferenc bácsi gyári öntöttvasból készült prése. A gyári sajtó – természetesen – fejlettebb technikát képviselt. A léckosara henger alakú volt. A függőleges állású szorítócsavarja az öntöttvas ajzat középpontjába volt rögzítve, és az anya szorított úgy, hogy egy vízszintes kart ide-oda kellett mozgatni. Ezzel szemben a hagyományos parasztsajtó szorítócsavarja fentről lefelé forgott az anyában, amelyet egy keresztgerendába ágyaztak. A szorítócsavar felső végén egy, rendszerint kovácsolt fül volt, amelybe vastag rúdat lehetett dugni, amely rúd vízszintes elfordításával lehetett befelé illetve lefelé hajtani a szorítócsavart. Persze, egy új fordulathoz a rúdat ki kellett húzni a fülből, és a másik oldalról bedugni egy új menetfordulathoz. Valamikor 1957 után az apám le is másolta Ferenc bácsi gyári prését azzal a különbséggel, hogy az apám nem öntöttvas-alappal, hanem fából való tőkével készítette műhelyében a sajtókat, többet is, ezek között egy diófatőkést a saját számunkra.

A szüreti vacsora mindig szerényebb volt mint az ebéd, mert a vendégek egy része elment. Akik maradtak, azok csendben üldögéltek, borozgattak és beszélgettek. A bor mellé fokhagymás birkacombszeletet ettek kenyérrel, hagymával.

A szüret kaláka, családi esemény, rokoni összejövetel volt. A mi szüreteink természete a kisemberek szürete volt, és nem a klasszikusok által ábrázolt úri, dzsentri szüret.

 

Hatodik osztályos voltam az 1953–1954-es tanévben. Szokatlanul kemény tél volt. Ezen a télen készített Mihájcsik bácsi, az asztalos, egy igazán jó és szép szánkát, amelyet az apám megvasalt. Téli vakáció volt. Kora délután a nagyapámmal ketten azt a feladatot kaptuk, hogy az esti disznótoros vacsorához hozzunk bort és csigert a hegyről. Elindultunk a nagyapámmal, akivel addig együtt sohase mentem a hegyre. Vittem a szánkát azzal a szándékkal, hogy a hegyről egészen az aljig, szinte a községházáig lecsúszhatok kényelmesen. A hegyre vezető úton a domboldalon az állatok vontatta parasztszánok szétnyomták és letaposták a magas havat, így az út szinte sáncszerű volt, kétoldalt magas hószegéllyel. Felfelé menet mustrálgattam a sima, kitűnőnek mutatkozó szánkautat.

A Farkashegy tetejéről akartam indulni, arról a pontról, ahol a sík terep után kezdődik a hirtelen lejtő. A magas hó miatt ilyenkor a hegy még csendesebb mint egyébként. A nagy fehérségből csak a bokrok és a pincék hó nem fedte oldalai barnállottak, feketéllettek. Csupa fehérség a világ némi sötét folttal. Egészen rossz látásommal csak ennyit tudtam rögzíteni az akkori téli világból és ami közvetlenül a lábam előtt volt három-négy lépésnyire a letaposott hóban.

A pincénél mindent rendben találtunk. Egyébként is a nagyapám abban az időben szinte naponta felment. Most megtöltötte a korsókat, az én ötliteresemet is. Az ártatlan otelló csigerből én is ittam. Ízlett. Hamarosan éreztem is a hatását. Indultunk, mert ilyenkor hamar sötétedik. Amikor újból a Farkashegy-tetőn voltunk, mondom nagyapámnak, hogy üljön mögém a szánkára. Az Öreg természetesen nem ült fel. Magam elé helyeztem a korsót, két térdem közé szorítottam, és elindultam lefelé. A szánkót egyébként kitűnően tudtam kormányozni, úgy, hogy lelógó jobb vagy bal bakancsom patkós sarkával karcoltam a havas utat, attól függően, hogy merre kellett kanyarodni. Azonban a két magas hószegély szinte fölöslegessé tette a kormányzást.

A majdnem katasztrófa nem messze a cigánysortól következett be. A rózsaszínű csendben arra lettem figyelmes, hogy valaki kétségbeesetten cságat és ugyancsak csattogtatja ostorát. A hangra felriadtam, és azonnal nekikormányoztam a szánkát a baloldali hófalnak. A járomba fogott tehenek közvetlenül előttem voltak kicsit félrecsavarodva az útból, de a szán az úton állt. A gazda valamit mormogott, nem is igen hallottam. Én amilyen gyorsan csak tudtam, a mély hóban elhúztam a trágyával megrakott szán mellett, visszatértem a ledöngölt útra és a szánkán folytattam az utat, mintha semmi sem történt volna. Szépen és zökkenőmentesen siklottam tovább, nem kis sebességgel, mert itt a domb elég meredek. Elérkeztem a Zsiga-sikátorhoz. A sikátor bejárata előtt megálltam. Hóbuckába ütköztem. Miután már biztos voltam abban, hogy a sikátorban vagyok, a jól letaposott hóösvényen újból nekieresztettem a szánkót, és szerencsésen leérkeztem a hídig. Ez azért volt csodálatos teljesítmény, mert jobboldalt igen mély és szakadékos vízmosásos sánc tátongott most tele hóval és amelybe szánkóstól, korsóstól beleborulni nem lett volna szerencsés. Gyalog folytattam utamat. Természetesen én jóval nagyapám előtt megérkeztem, és úgy hiszem, senki nem gondolta komolyan, hogy szinte az egész utat szánkón tettem meg. Csak az volt feltűnő, hogy a csigeres korsóba a dugó belement anélkül, hogy a korsó tartalmából akár egy csepp is hiányoznék. Ez furcsa volt. Én később jöttem rá a magyarázatra: a korsót nem csak a térdeim szorításával tartottam, hanem balkézzel alaposan marokra fogtam a korsó fülét úgy, hogy a hüvelykujjam rátámaszkodott a dugóra. A száguldás azonban izgalmas volt, és ezért  még jobban szorítottam a korsó nyakát, amelyen a leggyengébb pont, a dugó, engedett és bement.

 

Valamikor 1947–1948-ban történhetett az eset, még jóval a balesetem előtt. Nyár közepe a szőlőkötözés és permetezés ideje lehetett. Az bizonyos, hogy nem kifejezetten vasárnapi passzióból voltunk fenn a hegyen, hanem valamilyen munka adódott. Napsütéses, szép kora délután volt, amikor valamiért valakinek haza kellett mennie a hegyről, már nem tudnám megmondani, hogy miért. Azt hiszem, az apám kezdeményezte, hogy én legyek az, aki teljesen egyedül gyalogoljak haza, hogy azt a bizonyos küldetést, amelyre már nem emlékszem, teljesítsem. Arra viszont jól emlékszem, hogy amikor az apám közölte velem, hogy egyedül kell hazamennem, a meglepetéstől és az ijedtségtől karikás lett a szemem, amit azonnal észre is vett az apám, és azzal nyugtatgatott, amivel ilyenkor szokás a hat-hét esztendős kisfiúkat, hogy már nagyfiú vagy és egyébként is, a hegyen ilyenkor, fényes nappal, semmiféle veszély nem fenyeget.

Én még sohasem jártam egyedül a hegyen. Az utat természetesen jól ismertem, hiszen ebben semmi bonyolult sem volt, de igen féltem. Nehéz szívvel elindultam hazafelé. Az úgynevezett – és már leírt – alsó úton mendegéltem, miközben aggódva pillantgattam a szőlőtáblák zöld fala felé, amely mögött mindenesetre valami rejtőzködhetett. Ezen kívül ott voltak a barnahátú borospincék, amelyek titokzatos hátsófelükkel kucorogtak rá az út szélére. A pincék rendszerint magányosak voltak, körös-körül csend, az úton senki sem járt, mert ilyenkor, aki itt volt fenn a hegyen, csendesen dolgozgatott a szőlőtáblában, jól elrejtve a szőlő ilyenkor dús bokra megett. Így szorongó lélekkel eljutottam az alsó út vége felé, nem messze a Tóth Ferenc nevezetes deszkából ácsolt és cseréppel fedett présházáig. Az út jobboldalán egy kis, udvarszerű térségen az udvar közepén egy olyan pince állt, amelynek az ajtaja az útra nézett és a pince terjedelmes ereszét két faoszlop tartotta. A pince előtt egy öregember csinált valamit, hordót mosott vagy permetlevet kevert. Már nem tudom, csak a látvány vonzotta oda a tekintetemet, és egy kicsit megálltam, mintha a látványtól a földbe gyökerezett volna a lábam. Az öregember megállt a munkában, felegyenesedett és rámnézett. A két szeme mintha világított volna. Azt hiszem zöldes fénnyel világított. Nem tudtam megmozdulni és nem tudtam elfordítani a tekintetemet sem. Úgy éreztem, hogy menten összerogyok a félelemtől. Az ember nem szólt egy szót sem, csak nézett rám kitartóan világító szemeivel, és egyszer csak lassú mozgással elindult felém. Futásnak eredtem. Az ember úgy tett, mintha utánam akarna indulni. A rémülettől kiszáradt torokkal szaladtam a szikkadt földúton. Mezítlábas talpam olykor csattant, ha futás közben rosszul léptem. Nem néztem többé hátra, csak szaladtam rövidnadrágosan, vékony, rövidujjú ingemben. Ellebegtek mellettem és fölöttem a nagylombú gyümölcsfák közel az út széléhez és éreztem, amint utánam nyúlik az árnyékuk. Ott, ahol a nagy hegykapu előtt egybefolyik az alsó út a felsővel, kis háromszögű tér volt, körül diófákkal, és most sötét árnyékot vetítettek elém, amelyből kivilágítottak a hengeres testű fehér törzsek. A félelemtől dideregve szaladtam a hegykapu felé, és a két fényes, zöld folt hol összehúzódott, hol pedig kinyílt előttem és eltakarta az utat. Amikor túl voltam a hegykapun, kitárult előttem a napsütötte, jól áttekinthető domboldal a széles szekérúttal, és láttam a völgyben a falu piros cseréptetőit. Akkor már éreztem, hogy megmenekültem, de nem mertem visszanézni.




.: tartalomjegyzék