Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Január
Lakatos Artúr

Kísértetinvázió (Raoul Sorban: Invazie de stafii)

Raoul Şorban meglehetősen közismert személyiség Romániában. A Yad Vashem (a holokauszt áldozatainak és hőseinek izraeli emlékhatósága) kitüntetettje. Meglehetősen ismertek egyes magyar történelmi, egykori közéleti személyiségek ellen (Wass Albert, Kós Károly stb.) intézett kirohanásai. De fontos szerepet nem tölt be napjaink román közéletében, televíziós megjelenései is egyre ritkábbak.
Ez a könyve tulajdonképpen esszégyűjtemény. Több önálló írásból áll, amelyeknek egységes egészet kellene alkotniuk. Meglehetősen nehéz azonban megtalálnunk azt a közös gondolatot, ami egy egységes munka vezérfonalául szolgálhatna – ha csak a panaszkodást és vádaskodást nem tekintjük annak. A legtöbb esszé a második világháború évei alatt magyar uralom alatt levő Észak-Erdély egy-egy specifikumát mutatja be az író szemszögéből. Meglehetősen kevés az olyan rész, amely az ez előtti helyzettel foglalkozna, a világháborút követő időszakra pedig mindössze egy fejezet tér ki, ebben a kommunizálás következtében a falusi házát elveszítő családja helyzetéről ír a szerző.
A könyvet meglehetősen nehéz olvasni. A stílus távolról sem unalmas, ellenben az egész gondolatmenet zavaros, csapongó, ugyanazon az egységen belül gyakran változik az idő- és térbeli kontextus, és előfordul az is, hogy megfelelően figyelmes olvasás esetén az olvasó rájön, hogy egyik-másik állítás ellentmond valamelyik előbbi állításnak. Így például nem derül ki egyértelműen, hogy Raoul Şorban pontosan hol is tartózkodott a bécsi döntést követő hónapokban: egyik helyen azt tudjuk meg, hogy a vasgárdista uralom kezdetének idején Romániában tartózkodik, Bukarestben, ahol is üldöztetéseknek van kitéve, más helyen azt olvassuk, hogy Kolozsváron tartózkodik, ahol románsága miatt inzultus is éri, valamint vannak részek, amelyek budapesti utazásról beszélnek. Amennyiben az információk mind valósak, akkor nem ártott volna tisztábban kifejteni, dátumokkal alátámasztani ezeket, hogy az utókor esetleges kutatói minél pontosabban nyomon követhessék az eseményeket.
A kötetnek több célja is lehet. Legfőbb jellemzője, hogy meglehetősen sok propagandisztikus szöveget tartalmaz. A propagandának két iránya van. Az egyik: minél sötétebb képet festeni Észak-Erdély magyar megszállásáról, kiemelve a magyar hatóságok és a helybéli magyar értelmiség intoleranciáját, pökhendiségét, kegyetlenségét a románsággal szemben. Kimondottan propagandisztikus és tudománytalan az állandó „horthyzmusra” való hivatkozás, hiszen a magyar kultúrát jól ismerő, gyerekkorától magyarokkal is barátkozó és a nyelvünket jól beszélő Raoul Şorbannak tudnia kellene, hogy a horthyzmus mint ilyen üres fogalom, jóval a Horthy bukását követő időszak terméke. Ebben a vonatkozásban is ellentmond önmagának a szerző, több helyen is. Felsorolnék néhány ilyen esetet. Beszél az egykori „barátok”, elsősorban Kós Károly viselkedésének megváltozásáról, arról, hogyan váltott át az erdélyi magyar elit transzilvanistából és románbarátból a határváltozásokat követően intoleránssá, sovinisztává: ezzel szemben arról is ír, hogy ez alatt az évek alatt román és zsidó művészek (a zsidóság kérdésére még visszatérünk) szabadon alkothattak itt, és kiállításokat is szervezhettek, azok a kiállítások bizonyítják ezt többek közt, amelyeken ő maga is részt vett festményeivel.
Şorban ugyanakkor arról is beszél, hogy az utca magyar népe ebben az időszakban durván viszonyul a románsághoz. Példaként hozza fel saját esetét, amikor is fizikailag bántalmazták, mert románul kért jegyet; ezt illetően több esetben is megpróbál általánosítani. Ugyanakkor azonban arról is beszámol, milyen sok jó magyar emberrel állott baráti viszonyban ebben az időszakban is, főleg az egyszerű magyarok közül.
Şorban arról is beszámol, hogy a magyar „elnyomás”, miközben annyi románt elüldözött Észak-Erdélyből, kulturális téren is meg akarta semmisíteni a helyi román szellemet, az író szavai szerint „kulturális genocídumot” követett el. Şorban szerint a bécsi döntés érvényben maradásának évei alatt a magyar uralom betiltotta a román lapokat (arról hallgat, hogy ez nem kimondottan csak a román lapokra vonatkozott, és a cenzúra és az ezzel kapcsolatos intézkedések hatáskörét nem lehet nemzetiségi kérdésre leszűkíteni), bezárták iskoláikat (sic!), megszüntették könyvtáraikat stb. Hallgat arról, hogy Teleki miniszterelnök például kimondottan kívánatosnak tartotta, hogy ott, ahol a magyar nemzetiség kisebbségben él, a magyar hivatalnokok ismerjék a többségi lakosság nyelvét. Érdemes megjegyezni az újságok betiltására vonatkozó állítást: mikor első ízben, nagy általánosságban állítja ezt a szerző, nem említ kivételt, később azonban beszél a Tribuna Ardealuluinál kifejtett tevékenységéről. Szerencséjére valamivel később észbe kap, és összekombinálja a két előbbi állítást; a továbbiakban a Tribuna Ardealului az egyetlen magyarok által meghagyott, állandóan és keményen cenzúrázott román sajtóorgánum (ugyanakkor az is kiderül néhány helyen, hogy mégis sikerült egy kis nemzeti szellemet belopni a Tribuna hasábjaira, tehát az a bizonyos magyar cenzúra nem is lehetett olyan erős, ami csak azért furcsa, mert ez a „kulturális genocídium” egyik alapelemeként szolgált; de Şorban állításait ilyen esetekben nem megérteni, hanem elhinni szükségeltetik.)
A durva nagyotmondás példájának, sőt, a valóság meghamisításának számít Şorban azon kijelentése is, hogy a háborút Magyarország egy zömében kisebbségi hadsereggel vívta meg. Állítása szerint a II. magyar hadsereg 256 ezer katonájából legalább 146 ezer (sic!) nem magyar nemzetiségű volt. Ezáltal a „horthyzmus” a „szentistváni” gondolat jegyében akart a határrevíziókkal kiegészült Magyaroszágon a magyar lakosság számára kedvező statisztikai arányokat teremteni. (A „szentistváni” jelző nála, mint általában a primitív magyarellenes förmedvényekben, pejoratív értelmű; az agresszív, xenofób, exklusszivista magyar nacionalizmus megjelölésére használatos, ami megint egy durva ferdítés, ugyanis a szentistváni Magyarország eszméje nincs fedésben a magyar nacionalizmus árnyoldalaival.) Şorban szerint a háború során a magyar hadvezetés kimondottan (és szándékosan) a kisebbségi sorban levő etnikumok fiait taszította a tűzvonalba. Ez az állítás és általában az egész gondolat saját magát minősíti; épp annyira nevetséges az egész összeesküvéselmélet, mint az esetleges nemzetiségekből álló hadsereg gondolata. Önkéntelenül is felvetődik ugyanis a kérdés: ha a magyar hadsereg zöme az „elnyomott” nemzetiségek soraiból került ki, és ezek tudatában voltak annak, hogy őket az első sorban küldik a biztos halálba kegyetlen magyar elnyomóik: abban a pillanatban, hogy fegyver volt a kezükben és abszolút többséget alkottak, miért nem lázadtak fel és szabadították meg szülőföldjüket az elnyomás alól? Nem is annyira az a veszélyes és a szomorú, hogy ilyesmit egyáltalán le lehet írni a mai napok Romániájában, hiszen a szólásszabadság égisze alatt joga van léteznie úgy a komikumnak és a viccnek, mint a fantasztikus irodalomnak, amennyiben ezekre igény mutatkozik; sokkal komolyabb probléma az, hogy akadhatnak olyanok, alacsony IQ-szinttel, akik az ilyesmit komolyan veszik, netalántán el is hiszik.
Amellett, hogy Şorban minél apokaliptikusabb képet igyekszik festeni az 1940—1944 közötti periódusról, és a magyar veszélyt reálisként próbálja feltüntetni – „mindenkori magyar revizionizmusról” beszél –, egy másik gondolatmenetet is követ: igyekszik a román—zsidó viszonyt tökéletesnek, súrlódásmentesnek beállítani, ezáltal a zsidóság szempontjából idealizálni azokat az időket, amikor Erdély román uralom alatt volt. Ugyanebben a kérdésben azonban nagyon gyakran zavarossá válik a gondolatmenet. Az még csak hagyján, hogy nem beszél zsidóellenes, a románok által elkövetett atrocitásokról, még a vasgárdisták esetében is hallgat erről. Ellenben itt mindennél jobban jelentkezik az egész művön végigvonuló összeesküvéselmélet, méghozzá igen magas szinten. Ez legplasztikusabban a Randolph L. Brahamot támadó fejezetben kerül kifejezésre: a szerző víziójában ugyanis létezik valami „hungarista” összeesküvés, melynek célja Románia lejáratása (azzal adós marad, hogy miért van erre szüksége a magyarságnak, de az edzett olvasó a könyv közepére már magától is le tudja vonni a következtetést: Erdélyért, persze semmi más célból, minthogy tönkretegyék), és ennek a szolgálatába került volna Braham, az a Braham, aki tanulmányaiban a magyarországi egyházakat is nem egy alkalommal nyílt antiszemitizmussal vádolta! (Şorban persze erről sem beszél, vagy nem tud róla, vagy pedig úgy gondolja, hogy átlagolvasójának úgysem kell tudni erről, hiszen csak megkavarná az agyát, melyben csak fekete-fehér kép létezhet). Ugyanis Braham azt követte el, hogy megrótta Romániát azért, hogy az itteni holokausztot, illetve a Romániában történt zsidóellenes atrocitásokat igyekeznek elbagatellizálni (máskülönben ez a színtiszta igazság, elég, ha a múlt évtized román történetírását vesszük figyelembe). Ha efölött még el is siklik egyik-másik kevésbé kipróbált trikolórszívű hazafi figyelme, azt már nem lehet szó nélkül hagyni, hogy valaki épp Magyarországgal állítja szembe Romániát ez esetben, méghozzá ez utóbbit elmarasztalva! Többek között ezért is igyekszik szerzőnk Brahamról rossz képet festeni.
Meglehetősen zavaros az a rész is, amelyben Raoul Şorban a saját szerepét, valamint jóbarátja, Moshe Carmilly-Weinberger ez években betöltött szerepét igyekszik megmagyarázni. Weinberger rabbi a könyveiben egész mitológiát kreált a második világháború éveiben lezajlott zsidómentésekben játszott szerepéről. Ezekben a könyvekben Weinberger démonizálja a magyar hatalmat, és segítőtársai között is csak románokat említ meg, közöttük magát Raoul Şorbant. Ezt a mítoszt azonban manapság egyre többen rombolják, köztük is említésre méltó Tibori Szabó Zoltán könyve, valamint Randolph Braham holokauszt-témában íródott munkái is, amelyekben enyhén szólva kérdőjelek fogalmazódnak meg az egész történet hitelességét illetően. Elég lenne ehhez már csak az a tény is, hogy az egész akció központi figurájának, Carmilly-Weinberger rabbinak a morális standardjai kétségbevonhatók, hiszen a rabbi még a gettósítás és a deportálások kezdete előtt átmenekült Romániába, magára hagyva ezzel kolozsvári hitközségét. Ez a cselekedet szerintem az egyik legalantasabb, amit csak pap elkövethet, bármilyen vallás erkölcsrendszere értelmében. Raoul természetesen megvédelmezi barátját, az viszont ne lepjen meg senkit, hogy két helyen két különböző magyarázatot ad Weinberger rabbi ezen cselekedetére: először megmondja, hogy Weinberger a magyar elnyomástól elborzadva, ez elől menekül el. Ez kiváló példa lehet arra, milyen kegyetlen is volt az a bizonyos magyar elnyomás, ugyanakkor viszont amennyiben igaz, mindennél jobb példa arra, hogy Moshe Carmilly-Weinberger a legjobb esetben is gyáva, jellemgyenge alak lehetett, aki nem volt képes eleget tenni annak a feladatnak, hogy veszélyeztetett közösségének pásztora legyen (amely szerep a süllyedő hajó kapitányáéhoz hasonlítható, akinek erkölcsi kötelessége utolsónak maradnia a fedélzeten, és ha úgy hozza a helyzet, a hajójával együtt pusztulnia). Ezt a következtetést azonban érvénytelenné teheti Şorban néhány oldallal később található állítása, amelynek értelmében Moshe Carmilly-Weinberger éppen zsidó menekülteket mentett Románia területén, amikor ott ragadt. Az már nem meglepő, hogy a két eltérő indoklás tartalma teljesen különböző, Şorban úr esetében ez már valószínűleg a korral is jár. A lényeg mindesetre nem az, hogy az olvasónak firtatnia kellene, melyik állítás felel meg a valóságnak, hanem hogy fogadja csak el, Moshe Carmilly-Weinberger nem lehetett más, mint tisztességes ember, szemben a mindenkori magyar megszállókkal, akiket csakis az éltetett, hogy gonoszat cselekedjenek.
Már-már életrajzi jelleget ölt Şorban azon próbálkozása, hogy megmagyarázza a Weinberger és az őáltala működtetett „hálózat” lényegét. Állításai egybecsengnek a Weinbergeréivel azt illetően, hogy Románia volt az európai zsidóság menekülésének egyik biztos helye, és hogy a bécsi döntést követően két városban volt megszervezve a mentés: Aradon és Kolozsváron, ahol Carmilly-Weinberger volt a hálózat feje. Raoul azonban túltesz Weinbergeren, amikor azt állítja, hogy a zsidók 1933-tól kezdődően egészen 1944-ig folyamatosan menekültek volna egész Európából Romániába, és főleg Magyarországról volt ez a menekülthullám állandó. Itt nagyon elveti szerzőnk a sulykot, ugyanis már csak józan ésszel sem felfogható az, hogy például a vasgárdista uralom hónapjaiban miként lehetett volna jobb zsidónak lenni Romániában, mint Magyarországon, ahol mégiscsak törvényes keretek között élhettek, sőt, ennek az állításnak pont az ellenkezője bizonyítható, ugyanis a bécsi döntést követő időszakban rengeteg zsidó menekült át Dél-Erdélyből Észak-Erdély területére. Ugyanakkor a számadatok is furcsák, ugyanis ha hinni lehet Şorbanéknak, rengeteg zsidó menekült volna Európából Kolozsváron át Romániába, ami enyhén szólva is gyanús. Ugyanis ha számadatai igazak volnának, hosszú éveken keresztül havonta legalább százasával, ha nem ezerével kellett özönölniük a zsidóknak a kolozsvári zsinagóga udvarára, hogy onnan tapasztalt kalauzok vezetésével a feleki határon átszökjenek Romániába. Most ha csak arra gondolunk, hogy nemcsak magyar zsidókról van itt szó, sok látogató nem is tudhatott magyarul vagy románul; az egész jelenség még úgy is túl feltűnő lehetett volna a magyar hatóságok számára, melyek (ugyancsak a szerző állításai értelmében) olyan hatékonyan nyomták el a szegény románságot, hát még ha idegen, a nyelvet nem beszélő emberek sokaságát kell látniuk nap mint nap a városban, akik egyszer csak eltűnnek, az állításoknak megfelelően a határon túl kötve ki! Itt már a történet kimondottan a mese kategóriájába tartozik. Állításai bizonyítására azonban nem tud hosszú névlistát felsorolni Şorban, a Semlyén Éva neve az, ami állandóan visszatér a könyvben, Şorban kolozsvári menyasszonyáé, akit tényleg átmenekítettek a határon.
Megfogalmazódhat ugyanakkor egy másik, sokkal komolyabb vád is a Weinberger—Şorban-féle életmentő mítosszal kapcsolatosan. Ennek értelmében valamilyen fokú embercsempészés tényleg létezett, ellenben ez távolról sem úgy működött, ahogy ezt a két úriember állítja. Ugyanis csak akkor jutottak át az emberek a határon, ha fizettek, és ha ezt elmulasztották, akkor román oldalon hatósági kézre kerültek, akik a maguk során visszaszolgáltatták őket a magyar hatóságoknak. Şorban tudomást sem vesz könyvében ezekről a vádakról, ellenben az egész történet, amit felépít, ezek megcáfolását célozza. Ugyanis elmondása szerint az átjuttatott zsidók semmit sem voltak kötelesek fizetni, ellenkezőleg, ő még a felajánlott fizettséget is, lett volna az készpénz vagy értéktárgy, elutasította. A lebukások a tordai román csendőrkaszárnya parancsnoka, Craioveanu ezredes szívtelenségének eredményei, aki gyűlölte a zsidókat és visszaszolgáltatta őket a magyar hatóságoknak. Az említett Craioveanu ezredes már nem él, hogy megvédhesse magát Raoul Şorban állításaival szemben, de mindenképp elgondolkodtató az, hogy amennyiben az átcsempészett emberek lebuktak, maguk a csempészek hogyan úszhatták meg büntetlenül, hiszen úgy a magyar, mind a román felelős hatóságok könnyen tudomást szerezhettek kilétükről, és az elmondások szerint egyik sem viseltetett jó szívvel irántuk.
Léteznek a könyvnek személyes vonatkozásai is: egyes részeket önéletrajzi töredékekként is fel lehet fogni. Sajnos az ilyen jellegű epizódok át vannak hatva panaszkodással, amikből megtudhatja az ember, hogy ki mindenki üldözte a sorok íróját. Ez pedig néhány oldal után unalmassá kezd válni. Rosszul megírt, unalmas, túlbonyolított ifjúsági regényre kezd emlékeztetni, melyben a főhős, jelen esetben az elbeszélő tökéletes. Egyetlen hibája a túlzottan jó szíve és becsületessége, ennek következtében kerül állandó konfliktusokba különböző negatív hősökkel; hosszú távon természetesen mindig ő győz. A negatív figurák egyike Kós Károly, másika Wass Albert, de egy adott ponton azzá degradálódik Tudor Bugnariu is – ez utóbbit igaz ugyan, hogy annak előtte „Kolozsvár demokratikus polgármestere” cím alatt is emlegeti, de még akkor, amikor barátságuk éveinek eseményeire emlékszik. Ez a kettősség jellemző az egész munkára. Nem felejti el szerzőnk betenni azt a pár oldalas írást sem könyvébe, magyarbarátságát bizonyítandó, mely szerint az ő javaslatára sikerült Dr. Haynal Imréről, a kolozsvári klinikák magyar főorvosáról utcát elnevezni Kolozsváron, az RMDSZ-tanácsosok ellenkezése ellenére. Az üzenet nyitott: nincs semmi baj a magyarsággal mint közösséggel, csak „egyes” magyarokkal. A személyes vonatkozások azonban inkább panaszkrónikának és öntömjénezésnek tűnnek, mint megbízható, jól dokumentálható forrásanyagnak, ám kellő kritikával olvashatók és felhasználhatók is.
Összességében véve elmondható a könyvről, hogy színvonalasabb, mint az a szenny- és áltudományos nyomtatványtömkeleg, amely általában véve a primitív magyarellenes propagandát szolgálni hivatott (mint például Fényes Samu könyve, vagy az, amelyik sem románul, sem magyarul nem tudja helyesen idézni Magyarország nevét, „Mogyoriát” emlegetve). Messze meghaladja a förmedvényirodalom színvonalát, ellenben távol áll attól, hogy megbízható forrásként lehessen idézni különböző hivatkozásokban. Olvashatónak jól olvasható, jobb azonban, ha idegesebb természetű emberek nem teszik. Kellő humorérzékkel azonban megfelelően lehet derülni a szerző összetűzésein különböző egyénekkel, valamint a fantázia birodalmába tartozó kijelentésein is, kezdve a tiszta kisebbségiekből álló magyar hadseregtől a szuperkiterjedt zsidómenekült-mentő hálózatig, amely Kolozsváron hosszú időn át nagy kapacitással működött. Komolyan azonban nem kell venni, mint ahogy ezt már a román közélet sem teszi.


.: tartalomjegyzék