Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Október
Oláh Sándor

„Aki új utat tör, azt gaz és tüske várja”

– Egy „rossz időben” született falusi kisvállalkozó feljegyzései (1943–1958)[1]

 

1937 augusztusában egy székely faluban két fiatal férfi – e társadalmi környezetben egészen szokatlan, mondhatni megütközést keltő – vállalkozásba kezdett: eladták szerény földörökségüket és ennek árából a falutól távoli, lakatlan helyen egy cserép és téglakészítő telepet hoztak létre. A kisüzem – mint gazdálkodó szervezet, a mai fogalmaink szerint szabályos kisvállalkozás volt – 22 évig működött, míg 1959-ben államosították. 1943–1958 között a vállalkozó férfiak egyike, Antónya Dénes (1906–1992) – a későbbiekben kifejtett indítékokból – évente feljegyzéseket írogatott. Úgy véljük, a kézirat elsősorban Antónya Dénes tudati életének megnyilvánulása, de ugyanakkor több vonatkozásban is értékes társadalomtörténeti forrásként hasznosítható kordokumentum. Jelen dolgozatban megpróbáljuk e dokumentumból kirajzolódó életpályát társadalomtörténeti feltételrendszerébe ágyazottan megérteni, pontosabban az életút egy kiemelt szakaszát – más írott és szóbeli forrásokat is felhasználva – az élethelyzet viszonyaiba helyezni és értelmezni. E kisvállalkozói életpálya elemző bemutatásával emlékeztetünk a székely falusi társadalom múlt századi átalakulásának névtelen, elfeledett társadalmi szereplőire. Azokra az újító, vállalkozó szellemű férfiakra, akik kiemelkedő kezdeményezőkészsége, kreativitása, újat, változást akarása a falvak életében nemcsak új – igaz, legtöbb esetben kisléptékű – gazdasági intézményeket teremtett, vagy akár folyamatokat indított el, hanem jelentős, a közfigyelem fókuszában zajló viszonyulásokat, magatartásmódokat megváltoztató mikrotársadalmi eseménysorozat is volt. Ezek az emberek a múlt század húszas, harmincas éveiben helyi erőforrásokra alapozott kisvállalkozásokat indítottak: volt bátorságuk szembeszállni a helyi (prekapitalista) társadalmakban uralkodó gazdasági szokásokkal, a bérmunkáról, pénzhasználatról, kockázatvállalásról, gazdasági haszonról, elosztásról, fogyasztásról vallott általános értékrenddel. Részben vagy teljesen kiléptek az évszázadok óta csak lassan változó földművelő-állattartó életformából, más jövedelmi, haszonvételi formákat teremtettek, és ennek megfelelő új életformát alakítottak ki. Nemcsak gazdasági erejük növelésével, új életformájukkal emelkedtek ki a helyi „gazdaközönségekből”, hanem életstílusukkal is. Családjuknak új, kulturális miliőt teremtettek: fontos társadalmi kapcsolataikat kiterjesztették a saját falujukon kívülre, sokan értelmiségi pályára küldték gyermekeiket. A kommunista hatalmi berendezkedés 1948-tól fokozatosan felszámolta a falusi önállósodás – a lassan kapitalizálódó gazdaságnak és gondolkodásmódnak – kisléptékű kezdeményeit, az életformaváltás e sajátos eseteit: a gazdasági-                                                                                 társadalmi diszkrimináció ismert eszközeivel (államosítás, osztályharc, kollektivizálás) kisajátította, vagy megsemmisítette a termelőeszközökben, berendezésekben megvalósult szerény családi felhalmozást. A székelyföldi agrártermelői csoportok tőkeakkumulációs teljesítményének állapotáról, változatairól akár kvázi szociológiai felmérésnek is tekinthetők az ötvenes évek elejétől készült kuláklisták. A hatalmi szándékok ellenére a listák a falusi gazdaságokban a megelőző évtizedekben elindult integrációs folyamatokat is dokumentálták: gépek, berendezések, ipari, vagy protoipari termelési formák terjedtek el,[2] a munkamegosztásban új szerepek jelentek meg, az életstílus új formái alakultak ki – gyakran az agrártermelői életformával párhuzamosan – akár egy család keretében is. Milyen mértékű volt e kisvállalkozások kapitalista piaci integrációja? A gazdasági specializáció, piacra termelés, kockáztatás, felhalmozó értékrend mennyire volt uralkodó a gazdaságszervezésben? A termelés mennyire volt vállalkozás jellegű (befektetetések mértéke, alkalmazottak bére, szállítás, reklám, stb.)? Az életmód, a fogyasztás- és magatartásminták hogyan változtak? Nem tudjuk: hiányoznak a kutatások, az esettanulmányok, egyes források talán örökre elkallódtak, megsemmisültek.

 

Szemléleti keretek

 

Feltehető a kérdés, hogy Antónya Dénes története mennyire egyedi eset, lehet-e e történetben megjelenített életpálya társadalmi reprezentativitásáról, a feltárt viszonyok, egyéni viszonyulások szélesebb körű társadalomtörténeti érvényességéről beszélni? A hagyományos történelemszemlélet módszertani problémája, hogy bármely társadalmi léptékű folyamatot alkotó cselekvési stratégiák megismeréséhez mennyire nyújthat érvényes, reprezentatív adalékokat egy egyéni életpálya. De egyáltalán, a társadalmi folyamatokban – mint amilyen a kapitalista viszonyok térhódítása az agrártársadalmak keretében – egységesek-e a társadalmi stratégiák? A választ az új narratív történetírás, a mikrotörténelem, „a mindennapok története”, vagy „a hétköznapi történelem” jelzőkkel aposztrofált történetírói gyakorlatban találjuk meg. Ez a kutatási irány a társadalmi szereplőket helyezi előtérbe, a sokféle egyéni gyakorlatot. A kutatások homlokterébe az egyén társadalmi tapasztalata, annak horizontja, a múltbeli cselekvők világának felfedezése került. Amikor a következő fejezetekben egy eldugott helyen, a vállalkozása hatékony működtetését akadályozó politikai hatalom gazdasági megszorításainak, és a szűkebb környezet – egyenlőségpárti értékrendjéből következő – kirekesztő gesztusainak, szimbolikus szankcióinak pszichikai terheitől szorongó kisvállalkozó küzdelmeit követjük, ennek a jelenségnek nemcsak a helyhez és időhöz kötött partikuláris jelentése van. A világ más tájain, más időkben és terekben, ugyanilyen feltételek közepette küzdöttek az önállósodni próbálók, a szolidaritást, mint alapértéket valló, prekapitalista társadalmi rendszerekből kifele tartva.

Az egyéni és közösségi társadalmi stratégiák változatainak feltárását célul kitűző kutatási gyakorlat művelésének egyik nehézsége, hogy „csak kivételesen fordul elő, hogy maguk a források tárják elénk az alternatívákat, s még ennél is ritkábban bukkannak fel bennük azok a bizonytalanságok, amelyekkel a múlt társadalmi szereplői szembesültek.”[3] A francia kutató véleménye a forrásfeltételekről nálunk is érvényes. Ezért kivételes szerencsénknek tartjuk, hogy megismerhettük egy múlt századi kisvállalkozó személyes feljegyzéseit vállalkozásának két évtizedéről.[4] Egy olyan forrást, amelyben az előbukkanó adatok „számosabbak és finomabbak a szokásosnál... eladdig ismeretlen alakzatokba rendeződnek, s a társadalmi viszonyok újfajta térképét tárják elénk”[5], amelyben értékes társadalomtörténeti és kultúrtörténeti, társadalom- és világértelmezési kísérletek mellett, fellelhető a bizonytalanság, mint élettapasztalat és erre adott válaszként az egyéni stratégiák keresése az esélyek javítására. Mielőtt forrásunkat bemutatnók, röviden áttekintjük szerzőjének életútját.

 

Életút

 

Antónya Dénes „cserép és téglakészítő” – ahogy önmaga státuszát több alkalommal is meghatározta, amikor évente készített feljegyzéseit (általában a „szeretettel jegyeztem”– formulával berekesztve) aláírta – 1906-ban született Homoródalmáson, a helyi tulajdonviszonyok között középbirtokosnak számító családban. Nyolcéves korában három kisebb testvérével árván maradt, édesapja 1914-ben a galíciai fronton az első csatákban elesett. A családja sorsáról egy 1981-ben kelt hivatali beadványában így emlékezett[6]: „1906. június 22-én születtem H. Almáson, földműves középparaszti családból származom, 4-en voltunk testvérek. Édesapám az első világháborúban életét vesztette, a megmaradt család anyagilag annyira tönkrement, hogy csupán a családi ház és a földek maradtak meg. A nagy család fenntartása és a gazdaság helyreállítása minden erőnket felemésztette, már 1934-et írtunk és még csak napszámos, szolga, kőmives, aprómunkás vagy favágó szezonmunkák elvégzésével tudtuk a családot fenntartani.”

A feljegyzésekből és a családi emlékezetből ismerjük, hogy hat elemi osztályt végzett, ezután zsenge ifjúkorában rövid ideig Székelyudvarhelyen iskolaszolga volt, ahonnan édesanyja, mint a legnagyobb fiúgyermekét hazahívta a gazdálkodáshoz. Katonai szolgálatot Zilahon teljesített egy hegyivadász alakulatnál, ahonnan a katonakönyvi bejegyzés szerint „puskás”-ként, a családi hagyomány szerint tisztiszolgaként szerelt le, 1929 novemberében. Ezután többször megfordult Brassóban (feltehetően a mezőgazdasági munkák szüneteiben) és a városkörnyéki szász falvakban, volt munkanélküli is. 1936 februárjában ment először tanulmányútra Nagybaconba a cserép- és téglavetés mesterségét megismerni. Később még többször megfordult itt, de ellátogatott a brassói téglagyárhoz is, ahonnan szakkönyvet is szerzett. Valószínű, ekkor már eldöntött tény volt, hogy testvérével elindítják a falutól hat kilométerre lévő Vargyas patak völgyében a cserép- és téglaégető kisüzemet:„1936-tól kezdődően a falutól 6 Km-re lévő Vargyas nevű határrészen kezdtem földet vásárolni előbb csak 0,70 Ha-t, később, 1939-ben még vagy 0,80 Ha kaszálót. Erre a területre építettem egy 4 x 4-es tanyai házat és egy 20 m. hosszú színt azzal a céllal, hogy majd tégla és cserép készítésével foglalkozzak” – írta az említett 1981-es beadványában.

A faluban levő „jó belsőséget” egy beépítésre is alkalmas telket és a külső határon lévő szántóterületeket, tehát az összes földörökségüket három évvel fiatalabb fiútestvérével közösen eladták és 1937 nyarán a földek árából elindították a vállalkozásukat: „Ami kevés földem volt azt eladtam. Ahol most a telep van legelőször 10 vékást vettem volt (a vékás 200 öl 191 centi) Csak azután bővült ki mikor a jó belsőségem is beleolvadt” – emlékezett 1955-ben.A földörökség eladása és – egy alacsony presztízsűnek számító tevékenységet folytató! – vállalkozásba fektetése szokatlan, előzmény nélküli gyakorlat volt ebben a társadalmi közegben. (Alább részletesebben szólunk ennek a tranzakciónak a mikro társadalmi jelentéséről és következményeiről.)

Antónya Dénes a környezetében szokásosnál jóval később, 1943-ban, 37 évesen alapított családot. Párválasztásának története is a családi emlékezet része: „nem volt ideje sokat udvarolni”– mondják gyermekei, 1943 nyarán egy napon felkereste az éppen a faluba hazaérkező, nála 14 évvel fiatalabb „pesti” szolgálóleányt Boér Emmát és megkérdezte, hogy „eljösz-e velem szamárnak” azaz társnak a munkában. Boér Emma igent mondott, és élete gyökeresen megváltozott: a nagyváros után, a falutól távoli völgyben, viszonylagos társadalmi elszigeteltségben kezdett új életet.

Antónya Dénes családi életéről csak szűkszavúan írt: megemlítette gyermekei születését: Ibolya 1944-ben, Ákos 1948-ban és Ildikó 1951-ben született. Felesége egyetlen alkalommal, nagyobbik lányuk taníttatásának első évében írt másfél oldal feljegyzést az 1944. évi „jegyzős füzet”-be.[7]

Ismert, hogy a kommunista hatalmi berendezkedés egyik következménye a lakosság gazdasági önállóságának felszámolása – ezzel párhuzamosan a gazdaság szocialista szektorának kiépítése – volt, a magántulajdon államosításával és a kollektivizálással. Ebben a társadalmi harcban Antónya Dénest 1951-től a diszkrimináció új formájával sújtották, kuláknak minősítették. Nevével az 1952 augusztus 5-én keltezett rajoni kuláklistán találkozunk először: ekkor az „alapfoglalkozás és jelenlegi” rovatban, foglalkozási besorolása cserépkészítő és földműves. Családja öttagú, 0,90 ha szántó, 1,15 ha kaszáló volt a földbirtoka, állatállománya két ló és egy tehén valamint 20 család méh, ezenkívül lakóház, kemence és cserépszárító szerepelt az élő és holt leltárán. A kuláksággal járó súlyos adó- és terménybeszolgáltatási terhekkel nem földbirtoka vagy kiemelkedő gazdasági ereje miatt sújtották, hanem – a kulákosítás kritériumrendszere alapján – mint alkalmazottakkal dolgoztató „kizsákmányoló”-t. Az említett kuláklistán a „jellemzés” rovatban ez állt: „Kéziipari üzem. Magában nem tud dolgozni és így alkalmazottat tart nyáron 2-3. Tagja a R. M. P.” Antónya Dénes már 1945-ben belépett a Román Munkáspártba: ezt a lépését a következő közel másfél évtizedes időszakban a társadalmi egyenlőtlenségekről, a társadalmi és technikai haladásról kifejtett nézetei alapján úgy értelmezhetjük, hogy ekkor a jövőre irányuló várakozásait – az életkörülmények javulását, igazságosabb társadalmi viszonyok kialakítását – beteljesítő politikai erőt látta a pártban. Amikor kuláklistára került, kizárták a pártból: „Az osztályharc így követelte, hogy belőlem is kulákot csinált, állítólag abból következtethető, hogy a pártból kizártak. És úgy kezelnek, mint kulákot. De csak egészség legyen, sose volt úgy, hogy valahogy ne lett volna”  – jegyezte fel 1952-ben. Életének ezt az időszakát 1981-ben, a fennebb idézett beadványában így foglalta össze: „Mivel a cserép és tégla készítése, kezdetleges kézi előállítása nem egy személyes munka, így nyári szezonba 4 hónap időszakra 2-3 személyt alkalmaztam, akik velem együtt dolgoztak. Az alkalmazott személyeknek a rajoni pénzügyi hivatal által jóváhagyott fizetési lista alapján fizettem javadalmazásukat és mindenféle társadalmi segélyt és még sport díjat is. A téglavetés mint jövedelmi forrás nem hozott semmit, így felmaradt annak készítése és csak a cserép készítésével foglalkoztam. A jövedelmet gátolta a II. világháború és az utána következő 5-6 gyengébb esztendő. 1943-ban nősültem és tovább bővítettem a lakást meg a cserépszínt 32 hosszú és 6 m szélesre bővítettem. 1951-ig családom 3 gyerekkel szaporodott így az 5 tagú család fenntartása minden jövedelmet felemésztett, ezt azért hangsúlyozom ki, hogy maga a faluban H.Almás területén vagy körülötte nem tudtam benvalót vagy termő földet vásárolni. A saját verejtékes munkám és törekvésem árán beindított cserép készítés oda vezetett, hogy 1951-ben kulák listára kerültem és 1959-ig annak a kategóriának a kötelezettségét és adóját  kellett teljesítsem. 1958-ban már egészségem nem bírta, dolgozni nem tudtam és így 1959-ben a cserépszárító színt államosították, törültek a kulák listáról is.” 1956 decembere és 1957 márciusa között Székelyudvarhely rajonban – mint az egész országban a magyarországi forradalom romániai hatásaként – általános kulákfelmentési akció zajlott. Antónya Dénes 1956. december 8-án kérte a kulákság alóli felmentését. A Rajoni Néptanácstól „A dolgozók kérései és javaslatainak megoldásával foglalkozó irodá”– tól az 1957. február 20-án kelt válaszban értesítették, hogy „a rajoni néptanács végrehajtó bizottsága, figyelemmel az előzetes helyszíni vizsgálat és a községi néptanács végrehajtó bizottságának határozatára, az 1957. február 11-én tartott rendkívüli gyűlésén hozott 1/A/1957 számú határozatával úgy intézkedett, hogy továbbra is kuláknévjegyzéken maradjon, mivel jelenleg is kizsákmányolást folytat.”[8]

Antónya Dénes utolsó feljegyzéseit 1958-ban írta. A kisüzemet 1959-ben államosították: ezzel megszűnt a telepen a cserép-és téglaégetés. Antónya Dénest nem sokkal ezután súlyos betegen a marosvásárhelyi kórházba szállították: agyvérzés, jobboldali bénulás érte. „Az orvosok azt mondták, hogy menthetetlen. Miután hazakerült a kórházból méhekkel gyógyíttatta magát, állandóan csípette a karjait, később azt mondta őt a méhek gyógyították meg”– mondják gyermekei. (Életének minden időszakában váltakozó sikerrel foglalkozott méhészettel is). Felépülése után rövid ideig Nagybányán dolgozott kőművesként, majd két lovat vásárolt és a kollektív gazdaság megalakulásáig mészégetéssel foglalkozott. A faluban 1962 januárjában alakult meg a kollektív gazdaság: megszűnt a földek és a fontosabb termelőeszközök magántulajdona, így Antónya Dénes nemcsak a kisüzemét, hanem a vásárolt földterületeit és igásállatait is elveszítette. Amikor a kollektív gazdaság a cserépszárító színt növendék szarvasmarhák szálláshelyévé alakította, egykori telepén ő pásztorkodott mellettük. Megrokkant egészségi állapotában, a közös gazdaságban már csak könnyebb munkákat végezhetett.

 

Személyiség és értékrend

 

Ifjúkori gondolkodás- és magatartásmódjáról ötven éves korában írt feljegyzéseiben így emlékezett: „A fiatal éveim úgy úsztak el mind a virágok, amelyiket elkap az iszapos patak. Minden jobbacska szóra fejet hajtottam. Mindenkinek engedelmeskedtem. Vastag szivarat nem tudtam csinálni,[9] gúnyolni nem tudtam senkit. Aki engem szeretett én azt nem szerettem, aki hozzám jött volna én azt nem vettem el feleségül, alapom nem volt semmi. Akit én elvettem volna, annak jövőt nem tudtam biztosítani s a szívét boldogítani. Az észt tanácsra nem hívtam csak a szívet, az sokkal messzébb lát a sejtelmeivel.”

Környezetében felvilágosultnak, tájékozottnak számító, sokat olvasó, az újra, a változásra, változtatásra fogékony embernek tartották. Újságokat, folyóiratokat járatott (Élet és Tudomány, Méhészközlöny), „azt mondta nekünk járt a legtöbb újság a faluban” – emlékezett a fia. Családcentrikus ember volt, szerette tanítgatni a gyermekeit, a nevelésben nem a szigor, hanem a szeretet, a melegség jellemezte. „Neki a gyermek érték volt, tanított örökké”– mondta kisebbik leánya.

Az emlékező családtagok és egykori alkalmazottak szerint olyan ember volt, „aki mindig törte a fejét valamiben”, mindig „spekulált valamin.”[10] A mindennapi gyakorlatban ő volt az ötletek, újítások kigondolója a termelésszervezésben, „ő volt a száj”, de gyenge fizikumú ember volt, így az eltervezett munkák kivitelezésében sok esetben a feleségének volt nagyobb szerepe. Elsősorban a termelése – maga által kezdetlegesnek minősített – technikáján próbált javítani: „téglacsináló” gépet tervezett, egy asztalossal el is készíttette, de az államosítás miatt már nem kerülhetett sor az üzembe helyezésére. Sok éven át dédelgetett elképzelése a Vargyas patak vízi erejének felhasználásáról, a nyersanyag előkészítésében, szintén csak terv maradhatott. Kezdeményező ötletei voltak közügyekben is: különösen egy rosszul megépített – a falutól a telep felé vezető – földút vonalának módosításáért küzdött sokat. Betegsége, részleges felépülése után öregkorában is több éven keresztül téglát készített: a falu szélén lévő családi ház kertjébe bevezette – így nyersanyagszállításra kihasználva – az ott folyó kis patakot. A szövegekben folyamatosan felbukkan gondolkodásmódjának, világnézetének néhány – tipizált nyelvi alakzatokban kifejezett – toposza: nézetei a társadalmi egyenlőtelenségekről, haladásról, a fejlődésről, környezetében a személyközi viszonyokban tapasztalt magatartásról, a helyi közállapotok javításának lehetőségeiről, kifejeződik élénk technikai érdeklődése és jövőre orientáltsága. Gondolkodásmódjában, világértelmezésében nem volt szerepe a vallásos hitnek. Teljesítette egyházával szembeni kötelezettségeit, előfordult, hogy a megállapított évi egyházfenntartási hozzájárulást meg is pótolta,[11] de – ellentétben a társadalmi környezetében ekkor még általánosnak mondható vallásos gondolkodásmóddal – a sorsáról, a világ folyásáról megfogalmazott gondolatainak a vallásos hit nem volt része.

 

Az írás szerepe és motivációi

 

Antónya Dénes feljegyzéseit feltehetően elsősorban gazdasági megfontolásokból kezdte írni, hogy a memorizálás kényszerétől szabaduljon. A feljegyzéseknek két típusa maradt fenn. A téli és kora tavaszi napokban – rendszerint az előző év gazdasági értékelésével indított, majd a társadalmi változásokról, a világmagyarázatairól – készült feljegyzéseket az 1943 augusztusában vásárolt „Jegyzékes könyv” tartalmazza.[12] Egy másik – „1944 II.hó 20”–án indított és az ötvenes években is használt – „Jegyzős könyv”-ben[13] szűkszavú alkalmi feljegyzések vannak. Ennek tartalma: évente az alkalmazottakkal kötött megállapodások, feljegyzések munkabérekről, elszámolásokról, tartozásokról, kifizetésekről, illetve más gazdasági tranzakciókról, pl. naturális cserékről. A „Jegyzős könyv”-ben utalás történik egy helyen egy „másik könyv”-re is, amely feltehetően az évente készített feljegyzéseit, elmélkedéseit tartalmazó „Jegyzékes könyv” volt. Ebben hat évvel a kisüzem termelésének indulása után, 1943-tól maradtak fenn a feljegyzések, de a termelési adatok rögzítése nagy valószínűséggel már a korábbi években is szükséges volt. Az üzemet több éven keresztül bérbe adta, a bérlővel általában – aki mindig szakember, „mester” volt – az eladott termék (lapos- és kupás cserép, kétféle minőségű tégla) bizonyos százalékában állapodtak meg. Nyilvántartotta az éves termelését: hány darab cserepet, téglát állított elő, név szerint feljegyezte, vásárlói melyik faluból való lakosok voltak, kik voltak az alkalmazottak egy-egy termelési idényben (az időjárástól függően általában májustól szeptemberig működött az üzem), mennyi volt a munkabérük. Feljegyezte kis üzemének működési költségeit, a főbb mezőgazdasági termények, állatok piaci árát, írt a rendkívüli időjárási viszonyokról, néha a családi háztartás kiadásairól is. Beszámolt a jelentősebbnek vélt helyi eseményekről (frontátvonulás, középítkezések, gazdasági változások). A negyvenes-ötvenes évek fordulójától a feljegyzésekben egyre terjedelmesebbek a társadalmi környezetéről, saját életpályájának alakulásáról, ennek értelmezéséről, a megélt politikai-gazdasági változásokról véleményét, elgondolásait részletező, értelmező jellegű szövegrészek. Társadalmi kapcsolatairól szűkszavúan írt, vagy nem is említette. Hitt a szövege állandóságában, többször utalt az olvasóra, a jövő nemzedékre, amikor ennek életlehetőségeit összevetette saját ifjúkori helyzetével, illetve az új generáció jövőbeni esélyeit latolgatta. Foglalkoztatta termékei minősége, aggasztotta időtállósága, ennek eldöntését, megmérettetését is a jövő generáció ítéletére bízta. Bár létezett kommunikációs szándéka, feljegyzéseinek később gyakorlatilag nem volt nyilvánossága – ennek fő oka feltehetően a telep elvesztése, az utódokra örökíthetőség lehetetlenné válása volt. „Tudtunk a feljegyzésekről, ott voltak elől az asztalon, de nem forgattuk, nem beszéltünk róla”– emlékeznek gyermekei. A feljegyzései végére néha verseket másolt, vagy erkölcsi példázatokat idézett, sőt, néha a frissen elkészült, még kiégetetlen cserepek képlékeny agyagába is belekarcolt néhány sort (pl. „Legyél képes, aki hogyan érdemli, teljes szívből szeretni vagy gyűlölni.”). Lemásolta Arany JánosItthon című versét, mondanivalójába néha Petőfi sorokat is beépített – ezeket többször szabadon idézte a szövegben –, egy alkalommal az Élet és Tudományból is idézett. A versek, idézetek átírása a saját szövegbe „nem mechanikus cselekvés. A szövegrész kiválasztása az egyéni ízléssel, életszemlélettel van kapcsolatban: annak megnyilvánulási formája és ugyanakkor az azt megerősítő, alátámasztó megideologizáló tevékenység. Az én felfedezésének, megerősítésének eljárása. Továbbá a betűről betűre történő másolás, átírás a szöveggel való huzamos, intenzív együttlét, az interiorizálás, az olvasás, a műélvezet, a stílus ízlelgetésének sajátos formája. És végül a másolás során az egyén a szöveget, a gondolatot birtokba veszi, a maga számára megszerzi, a saját horizontjában, személyes univerzumában helyezi el.” – írja az írásszokások kutatója.[14] Antónya Dénes egy kalendáriumban megjelent vers lemásolásakor (melyben a szerző önző emberekről, rút érdekharcokról,gúnyolódó arcokról beszél) megjegyzi: „írta Fülei Szántó Lajos a szabadság előtt egy naptárban. Másoltam én Antónya Dénes, amikor hozzákezdtem 1939-ben rám vonatkozott.” Személyes univerzumában kétségtelenül azért találtak visszhangra a verssorok, mert a vállalkozás indításakor közvetlen környezetében a versben olvasott magatartás- és viszonyulásmóddal szembesült (ennek formáit, okait később fejtjük ki).

Írásgyakorlata az évek teltével fejlődött: az íráskép rendezettebb lett, a kezdeti hevenyészett feljegyzések, kihúzások, javítások a későbbi években ritkábbak. Az értékesített termékek mennyiségét nyilvántartó oldalak és a vásárlók névsora valószínűleg már utólagos tisztázatok, átiratok más feljegyzéseiből. Antónya Dénes életének a feljegyzéseiben megörökített szakasza (1943­–1958), társadalmi konfliktusoktól, feszültségektől terhes időszak volt. Háború, politikai-hatalmi rendszerek változása, természeti csapások (aszály), államosítás, pénzstabilizáció, súlyos beszolgáltatási, adózási rendszerek terhe volt a falusi társadalom valóságtapasztalata, míg végül a kollektivizálással bekövetkezett a kisbirtokos családok megfosztása termelőeszközeiktől, a csaknem teljes „megsemmisülés”. Antónya Dénes is a mély társadalmi átalakulási folyamatok részese és elszenvedője, de ugyanakkor – mint feljegyzései dokumentálják – töprengő értelmezője is. Szűkebb társadalmi környezetével sem volt feszültségmentes a kapcsolata, hisz egyéni útkereséseivel, döntéseivel kimondatlanul is szembeszállt az uralkodó, általános gazdasági gyakorlattal: családja ellenezte, hogy eladja örökségét és egy bizonytalan vállalkozásba fektesse, falus felei gúnyolták, lenézték foglalkozását, ugyanakkor vállalkozása jövedelmezőségét másképp ítélték meg, mint ő – szerinte túlságosan felülértékelték. Ebben a sokszor szorongató viszonyhálóban arra kényszerült, hogy a külvilág és a személyes belső én közötti konfliktusait feloldja, vagy legalábbis enyhíteni próbálja: indokolja, értelmezze, újraértelmezze cselekedeteit. Élete nagy fordulópontját, a vállalkozás indítását többször értelmezte –, cáfolta a jövedelmeiről terjedő túlzó vélekedéseket. E feszültségek feloldásának egyik eszköze az írás volt: „A privát írás által az egyén kivonja magát a társadalmi ellenőrzés alól, hangot ad személyes érzéseinek, gondolatainak, véleményének.”[15] Antónya Dénes kézirata szellemi alkotás, olyan konstrukció, amely a helytörténeti adalékok mellett a szubjektumhoz főződő megnyilatkozások, események szubjektív lenyomatainak sorozata, ezért elsősorban a „bennük artikulált történetfelfogás, személyes történetkép miatt” értékes forrás.[16] De nincs okunk kételkedni a lokális életvilág társadalmi viszonyairól, kapcsolatkultúrájáról feljegyzett kritikai látleleteinek hitelességében, a társadalmi normák, vagy a tárgyi kultúra (ruházat) változásairól tett megfigyeléseinek érvényességében, mint ahogy az is nyilvánvaló a szövegből, hogy a feljegyzéseivel gyakorlati tudását, mesterségbeli tapasztalatait is emlékezetessé akarta tenni, a cserépégető teleppel együtt utódainak át akarta adni.

 

A vállalkozás közvetlen társadalmi, gazdasági környezete

 

Milyen volt az a társadalmi kisvilág, a szociokulturális tér, amelyben Antónya Dénes a vállalkozását indította, milyen keretfeltételeket jelentett – a történelmi sorsfordulók hatásaként gyökeresen megváltozó – társadalmi, gazdasági háttér az elindulás és a több mint két évtizedes működés idején?

A történetünk helyszíne Homoródalmás, Udvarhely megye, 1950-től Sztálin Tartomány, majd 1952-től a Maros Magyar Autonóm Tartomány Udvarhely rajonjának egyik községe, ahol a lakosság létszáma 1920-ban 2436, 1930-ban 2149, 1941-ben 2672, 1956-ban 2490 fő volt.[17] Az 550-1000 m tengerszint feletti magasságon elterülő, 11 225 ha kiterjedésű faluhatáron a tulajdonviszonyokat a kisbirtok abszolút uralma jellemezte. A századelőn a 2 802 ha mezőgazdasági területből 1169 ha szántóterületen 13 354 birtoktest volt a faluhatárban. Az 1909-ben befejezett tagosításnak a földművelés termelékenységének növelésében rövidtávú szerepe volt: a három birtoktestbe összevont családi szántóbirtokok az osztó örökösödési rendszer következményeként újra szétdarabolódtak.

Történetünk idején – amint Antónya Dénes is több esetben említi feljegyzéseiben – a lakosság nagy többségének alapélménye a szegénység, a szűkösség volt. Ezt az életérzést egy helyi rigmusfaragó így örökítette meg: „Komor felhők ültek a Hargita ormán, / Mint foltok a szegény napszámos dolmányán. / Elmúlás nyilától szíven átal ütve, /Egy esztendő feküdt, utolsót hörögve. / Ezerkilencszázharmincegy szállott sírba, / Krónikákba neve gyászbetűkkel írva, / Szívtelen zsarnok volt, vérszopó skorpió, / Miatta a zsebem puszta, kihalt, kongó. / Arany-, ezüst pénzek dallamos csengése, / Nem oszt tavasz sugárt zsebem éjjelére. / Ott fekszik erszényem, szederjes ajakkal, / Pénz langyos esőjét tikkadva szomjuzza…/ Téli hónap vala, s közelgett karácsony, / Hogy annyi gyenge szűz pártájának ártson. / De ezen ünnepre fekete kárpitot, / Szerelmes keblekre pénzhiány borított.”[18] Bár a családok között jelentékeny birtok- és vagyoni különbségek voltak, a kisebb-nagyobb vagyonú gazdálkodók életformája között nem volt lényeges különbség. A nagyobb birtokosok is együtt dolgoztak földjeiken a napszámosaikkal. A paraszti társadalom kutatásának irodalmából ismert, hogy helyi társadalmi hierarchiákban és viszonyrendszerekben a földbirtok az elismert társadalmi pozíció nélkülözhetetlen eleme volt. A családi tulajdonban lévő földterület mennyiségének – sőt a változatos természeti adottságokból következő minőségi különbségek miatt a térbeni elhelyezkedésének is – a család társadalmi helyét kijelölő, annak rangját jelző szerepe volt. De emellett: „A föld birtoklása részesévé teszi a birtokost a lokális történelemnek, ugyanakkor földet birtokolni egy attitűdöt, tudást is jelent.”[19] Ahogy a birtokláshoz nemcsak tulajdonjogi jelentés tapadt, ebben a gondolkodásmódban a föld megdolgozása sem egyszerűen a termelés egyik részmozzanata volt: „A tradicionalizmus által meghatározott gazdálkodási rendszerben azért művelik a földet, mert ez a kulturális mintáknak (cultural pattern) a része, az ebbe a rendszerbe illeszkedő családok ennek a szokásrendszernek akarnak megfelelni.”[20]

A kollektivizálás kezdetéig a felfele törekvő falusi családok legfontosabb célja a földvásárlás volt. Amikor Antónya Dénes és testvére a vállalkozáshoz szükséges tőkét földörökségük eladásával teremtették elő, szembeszálltak az érvényes szokásrenddel, kiléptek a gazdálkodás megszokott rendjéből, az örökölt hagyományból. Más, új életformát akartak, mint amit a falusi kisbirtokos családban szocializálódott egyénnek a hagyomány előirt. Az újítás azonban „mindig gyanakvást kelt, s ez nem csak azért van, mert megtagadja a hagyományt, hanem mert könnyű benne a kiválásra, különcködésre törekvés kifejeződését látni, mely a többieket kihívni és legyőzni akarja.”[21]  Így viszonyult Antónya Dénesékhez is a helyi közvélemény – amelyben a hangadó a „gazdaközönség” felső- és középrétege volt –, gúnyosan, lenézően vette tudomásul a kezdeményezést, és ezt sok esetben ki is fejezte. A társadalmi közeg elutasító viszonyulásának egy másik indítéka az említett foglalkozás társadalmi értékelésének sajátosságában rejlett. Cserepet, téglát készíteni kézi erővel, megfelelően meggyúrt, képlékennyé tett agyagból – „sárból” – égetéssel lehet. A helyi gazdálkodók értékrendje szerint ez a munka alacsony presztízsű, lenézett foglalkozásnak számított – talán azért is, mert sok helyen a cigány lakosság mestersége volt. Aki ezzel a munkával kereste kenyerét az „sárba dugta a kezét”, ezért számolnia kellett e helyzet következményeivel: egyszerre a fizikai és társadalmi szennyezettség állapotában találta magát. Aki kivonta magát a közösségi szabályozás alól, ezzel nemcsak a közösségi elvárásnak nem felelt meg, hanem a kirekesztő, büntető szankciókkal is szembesülnie kellett. Ezt a közösségi viszonyulást Antónya Dénesék is sokszor megtapasztalták, miután vállalkozásukat elindították: „…amikor nagy rongyosan – volt nekünk olyan gyári munkásruhánk – beleálltunk a sárba ott jártak a szénacsinálók, és mint a cigányoknak, ahogy szokták, kurrogtattak. Azt el lehet képzelni, hogy milyen volt a véleménye a nagyközönségnek. Hogy ebből nem lesz semmi. Hát az bizony szinte, hogy meg is történt.”

Antónya Dénes – kézirata tanúsága szerint – folyamatosan küzdött, a közvetlen társadalmi közegből érkező szimbolikus kirekesztéssel, a lefokozás különböző formáival (a gúny, a kikacagás, rosszindulatú pletyka), ez a tapasztalata a feljegyzéseiben többször leirt nyelvi alakzatban rögzült: „Aki új utat tör, azt gaz és tüske várja.” Két évtizednek kellett eltelnie, amíg a szimbolikus lefokozások fölött győzedelmeskedett: azok közül, akik eleinte gúnyolták foglalkozását, sokan tőle vásároltak cserepet, téglát (legjelentősebb létszámú vevőköre a faluból került ki minden évben), a falu népe végül is elfogadta olyan specialistának, akire szüksége van. De szimbolikus győzelmének a legbiztosabb, legbeszédesebb jele az volt, hogy a kezdetben gúnyolódó gazdák között akadt egy „utánzó”–ja, egy konkurense: 1957-ben a telep szomszédságában egy család a saját birtokán szintén cserép- és téglaégetéssel kezdett foglalkozni.

Mielőtt tovább haladnánk a vállalkozás működési feltételrendszerének megismerésében, nem érdektelen feltenni a kérdést: milyen indítékok, motivációk sarkallták Antónya Dénest, hogy a társadalmi közeg fennebb vázolt vállalkozásellenes beállítódásai ellenében volt bátorsága és elszántsága szembeszállni a kedvezőtlen norma- és szokásrenddel, és végrehajtotta élete nagy fordulatát.

 

Indítékok, motivációk

 

„Csak nekem támadt az az ötletem, hogy itt meg lehetne élni.”

A feljegyzésekben többször visszatérő gondolatkör az elindulás körülményeinek értelmezése. Antónya Dénes kezdetben (1944-től) csak szűkszavúan, majd évek teltével részletesebben újra és újraértelmezte életútjának legfontosabb, maga választotta fordulópontját: „már több éve, hogy erre készülök” – írta 1954 tavaszán – „hogy a kiindulópontot is írjam meg, aztat a drága időköt, csak éppen nehéz idők voltak, de hála Istennek elmúltak.” A többszöri újraértelmezésben feltárul az életpálya fordulópontjának külső és belső, egymást kölcsönösen determináló összefüggésrendje. A szociokulturális tér gazdasági, társadalmi sajátosságai és másfelől a személyes indítékok, a személyes múlt változó állapotai, ahogy azt az Antónya Dénes emlékezete a feljegyzések idején rekonstruálta: érzések, észleletek, a szemléletmód, amellyel rátekintett a közvetlen környezetének számára fontos viszonyulásaira, vagy ahogyan életvilágának tágabb horizontját – a politikai változásokat, a technikai haladást – önmagának és másoknak értelmezte. (Feljegyzéseiben többször közvetlenül szólt a képzelt olvasóhoz.) Életútjának két szakaszát különítette el: a „fiatal éveit”, amelyekre mint a perspektívanélküliség éveire emlékezett („voltam munkanélküli”), kiemelve a telep indítását elhatározó döntés érlelődési időszakát. Majd a döntő lépés – a fordulópont utáni –, nem egyszer viszontagságokkal, küzdelmekkel tele, de a sikeres önállósodás elégtételét is nyújtó életszakaszt. A fordulópontot olyan sorseseményként értelmezi, amelyet ő maga választott, amely után életében új kezdet következett. Szembeszállása a szűk környezetében előirt, a szocializációjában interiorizált, a jövőjét, sorsát társadalmi elvárások szerint majd formába öntő mintákkal, eltérése a hagyományosan előirt életpályától, számára kétségtelenül pszichikai terhet jelentett. E terhek alól talán véglegesen az írásbeli kibeszéléssel szabadult fel, amikor többszöri nekirugaszkodással oldotta fel a fordulópont okozta feszültségeket.

Az indulás, a megalakulás témája már az 1944-es feljegyzésben felbukkan: „Ebben az évben a gyár nem volt kiadva, magunk dolgoztunk. Ez az üzem, vagyis az első tégla itten Vargyasba 1936 Augusztus 2-án az égető kemencének, az első cserép 1937 Május 4-én csinálódott, ami bizony elég nehezen, vagyis nagy fáradságba került.” Az 1946. évi beszámolóban újra megemlítette a megalakulást: „Agusztus 2-án elmúlt 10 éve, hogy magunk kezdtük vetni a téglát a katlannak, hogy a sárba a kezünket belé dugtuk…”  Az 1948. évi feljegyzésben újra téma az indulás: „…Hogy még visszapillantsak a múltban, hát röviden vázolom ezt a mink megalakulásunkot. Például a legelső tégla a mijénk 1936 Agusztus 3-án készült el. Mi az első cserepet 1937 adtuk ki. Itten volt még 1924-ben egy Nagy Baconi ember, kezdett volt, a víz megölte és hogy nagy az apadása [a nyersanyagnak – O. S.]a szárító deszkán elszakad azért más nem mert újból nekifogni. Csak nekem támadt az az ötletem, hogy itt meg lehetne élni.”

1953-ban így emlékezett az indulásra: „Én az iparomat a méheknek köszönhetem. Mind az elindulásomat, mind a fönntartásomat. Amikor hozzákezdtem akkora méhbarát voltam, hogy amikor ott jártam, akkor mindig oda akartam vinni [a későbbi telep helyszínére – O. S.],hogy ott milyen jó helyük van. És ajánlták nekem, hogy lehetne ott cserepet készíteni. Én kezdtem az üggyel foglalkozni és szakértők is azt mondták, hogy jó. [az agyagos föld alkalmas felhasználásra – O. S.]Ez volt a kiindulópont. Mint magányos ember adósságom nem volt, de készpénzem se. Kerestem a társat, de kiröhögtek.”

Ez a közösségi viszonyulás e társadalmi közegben érvényes tartós beállítódások szilárdságát jelzi. A feljegyzésekben többször idézett egy régi, a helyi tudásban, a mindennapok életvezetési gyakorlatában általánosan érvényes jelentésű közmondást: „ami jó volt apámnak, nagyapámnak, nekem is jó.” Elvetette, bírálta ezt a beállítódást, a változások, az újítások elfogadásának, a közállapotok javításának útjában álló mentális akadálynak tekintette. Nyilván arról volt szó, hogy a biztonságot a kockáztatás elé helyező – a prekapitalista gazdasági rendszerben jellemző – gondolkodásmódban „a csoportok hajlanak arra, hogy létükben változatlanul maradjanak fenn. Ez többek között annak tulajdonítható, hogy a csoportokat alkotó egyének beállítottságai tartósak s még kialakulásuk gazdasági és társadalmi körülményeit is képesek túlélni. Így a változatlan fennmaradásra való hajlam épp úgy lehet az alkalmazkodás, mint az erre való képtelenség, úgy a lázadás, mint a beletörődés szervező elve.”[22]

Bár a falu ebben az időszakban nem mozdulatlan társadalmi formáció – egyre erőteljesebben érik a városok felől a modernizációs hatások – a gazdasági gondolkodásmód csak lassan változott. Miközben Antónya Dénes esélyeit úgy akarta javítani, hogy alkalmazkodni készült a gazdasági kényszerekhez, a társadalmi tér ágenseinek döntő többsége hasonló váltásra még nem volt készen: a tartós beállítottságok jellemezték.

A vállalkozás indításához a család a legcsekélyebb morális támaszt sem nyújtotta: „tisztán egyedül voltam, még anyám és a mostoha apám is akkora ellenségem volt, hogy akinek legelőször kértem a helyit [földterületet a telep kialakítására – O. S.]azt is lebeszélték, igaz könnyű volt, mert ő se akarta ideadni, abban később még javunkra volt, mert a hely szűknek bizonyult volna.” Bár a szülők ellenezték a vállalkozás indítását, a szerény indulótőkét jelentő örökséget nem tagadták meg. Az 1953-as feljegyzésében az indulás körülményeit tovább részletezte: „Voltunk négyen testvérek, én, Dénes, Lajos, Ida és Péter. Lajos Brassóba (Sztálinvárosba) dolgozott és volt neki egy újszékelyi barátja, az kezdte biztatni, hogy társuljon. És így társult. Így az apám birtokát elosztottuk és fele nekünk jutott és aztat eladtuk és abból kiindultunk. De földünk se volt sok.... Két határban volt 4-4 összesen 8 vékás (egy vékás 200 öl). És a harmadikban 8 vékás, összesen 16 vékás, egy vékaféreje megért 800-1000 lei között akkor (a cserépnek 500 lei volt) [ezer cserépnek az ára – O. S.]. Volt anyámnak egy kertje Bencőfalában és azt ideadta. És abból kaptunk 20.000 lejt és ez adta a nagyobb segítséget. De bizony nagyon sokat dolgoztunk. Mert mi a legfontosabb, tudatlanok voltunk. Még álmomban se láttam téglavetést és nagy tudatlanul hozza kezdtünk… Csak éppen hogy nagy akarattal, sok minden nehézséget le lehet győzni. Hát éppen én is így voltam…”

1956-ban nem kedveztek a fejlesztésnek, a munka utáni tisztességes haszonnak, a méltó életnek a vállalkozás indításának időszakától gyökeresen megváltozott politikai, gazdasági körülmények. Antónya Dénes ekkor egy lehetséges stratégiaváltáson gondolkodott, de elképzelései – a szűkebbre szabott cselekvési tér, szükségletek csökkentése – nem voltak összeilleszthetők saját habitusával: „Elgondoltam sokszor, a méhek mellett kitartok, bészerelek 40-50 családot, ültetek egy nehány alma- és körtecsemetét. Még valami aprómunkát csinálok mellettök, az igényemet redukálom. A takarót oda húzom, ahova ér. Nem tudom melyikkel jártam jobban. Hogyha az az ember leszek, hogy semmilyen alkotási vágyam, sehol semmi ne érdekelt volna, jó volt apámnak, s nagyapámnak, s nekem is jól van, ahogy esik úgy suppan, ma is eltelt s holnap is eltelik, egykönnyen vállat rántok a rosszra. Alap nélkül a mostani rendszerben, illetve az akkori rendszerben nem az, hogy nem lehet megélni, megélni meg lehet, csak az alap könnyíti az utat a boldogság felé. Férjhez mehettem volna. Csak azt mondja a közmondás, melyik a legkisebb madár a világon? Az az ember, aki az asszonyéban lakik. Ha esetleg kaptam is volna.”

Az alkotási vágy, az újat teremtés, a többre törekvés, a függetlenség, önállóság vágya, szembesülés a bizonytalansággal, mind ösztönző indítékok voltak a külön út vállalására. Húsz évvel az indulás után, 1957 márciusában írta, az életpálya értékelésének mintegy szintéziseként: „…azt akarom kifejezni, hogy amennyiben annyiban az életet megjártam, voltam egyszerű dolgozó, az is sikerült, hogy másnak adtam munkát. Hogy a célomat elérjem, bizony megküzdöttem, emberfeletti munkát s gondot végeztem. Nagyon sokszor jobban is lehetett volna mind a koszt, mind a munka. És amikor eljut oda az ember, hogy számot vet magával és az ő letűnt éveivel és ráeszmél, hogy ez miért is történt? Az a kevés kenyér, az a kevés ruha? Olyan nehezen jön bé nekünk a küzdő embereknek. Mert abban a rendszerben nem mertük a sorsra bízni. A mostani szemmel nézni mennyivel könnyebben jött volna, ha csak az a gondunk lett volna (a kenyérgondok). Mert attól féltünk, hogy nem lesz munkánk és nem lesz kenyerünk.”  És végül el lehetett töprengeni, hogy a saját döntés mellett nem volt-e valamiféle sorsszerűség is az életút alakulásában: „S még van egy föltevésem, vagy egy alátámasztásom, hogy ez az egész a sorstól átok volt vagy áldás, de ezen át kellett hogy menjek, ahogy úgy. De valamikor akkora ösztönöm volt, hogy ha meg nem próbáltam volna, akkor abba posztultam volna belé.”

A gazdasági szakértelem még a döntően prekapitalista jellegű gazdasági rendszerben sem volt egyenletesen elosztott képesség – mondja Pierre Bourdieu. Így volt ez a szóban forgó társadalmi közegben is. „Az esélyek felbecsülésének és megragadásának művészete, vagyis hogy a helyzet jelenében fölfedezzük a „jelen idejű” jövőt... az a képesség, hogy gyakorlati indukció révén megelőzzük a jövőt, sőt, hogy – kiszámított kockázat segítségével – a lehetségest játsszuk meg a valószínű ellen, mindezek olyan készségek, amelyek csak bizonyos feltételek mellett, vagyis bizonyos társadalmi körülmények között sajátíthatók el.”[23] Antónya Dénes a nyersanyagkészlet minőségének és más hasonló vállalkozások működésének ismeretében, szóbajöhető esélyeit felbecsülve, kockázatait latolgatva, úgy döntött, hogy a lehetségest játssza meg a valószínű ellen.

A negyvenes évek végétől, a kommunista hatalmi berendezkedés után, Antónya Dénes kisvállalkozása társadalmi méretekben is „külön utas” stratégiának bizonyult: politikai, hatalmi szempontú „megkérdőjelezése”, azaz gazdasági, társadalmi szankcionálása az ötvenes évek elejétől folyamatos volt. A kulákhelyzetből következő gazdasági szankciók terhei – magas adók, terménybeszolgáltatási kötelezettségek – rontották a kisüzem jövedelmezőségét, befolyásolták a munkaszervezést, végső soron megpecsételték a vállalkozás sorsát.

 

A tágabb társadalmi, gazdaságpolitikai viszonyok hálójában

 

Antónya Dénes kisvállalkozása sokrétű, sokszálú kapcsolatköteggel ágyazódott be a szűkebb és tágabb társadalmi, gazdasági környezetbe. A kisüzem jövedelmezőségét a politikai, hatalmi változások következményei mellett a rendkívüli időjárási viszonyok is közvetlenül érintették: ha a környező falvak kisgazdaságainak törékeny egyensúlyát megingatta a háború, a pénzstabilizáció, az aszályos esztendő, vagy a súlyos beszolgáltatási kötelezettségek, azonnal szűkült a vevőkör, csökkent a kereslet téglára, cserépre: „...Mert az üzemnek a szegénységet nem szabad hogy érezzen...” – jegyezte fel Antónya Dénes 1956-ban.

Az 1957. esztendő értékelésénél írta: „Elég jó év volt, az anyag elkelt. Áldás [gabonatermés – O. S.]is jó volt, ennél jobbat nem lehet kívánni. Ennek a mi iparunknak jó gazdasági év kell, akkor megyen kifogástalanul. És még van egy magyarázatja, hogy nem földet vásárolnak, hanem építkeznek, az még a legbiztosabb talaj a lábunk alatt. És sokan 6-8 évvel előre kezdtek szervezkedni. És annyi sok időn át valahogy sikerül egyszer. A másik előre megveszi, hogy amikor kell, legyen… és így toldódik a szegénység, mégsem elég hosszú. Mert a szükség hajtsa a legtöbbet. Nagy lakáshiány van átlagban és a gazdasági épületek hiányosak.”

A nagy történelmi fordulatok hatásai értelemszerűen részei a megtett életutat, a mindenkori jelen viszonyait, tapasztalatait mérlegelő valóságértelmezési sémáknak: „az élettörténeti keretbe történelmi dimenziók épülnek be, az élettörténeti epizódok értelmezésében és megítélésében általános összefüggések kapnak szerepet.”[24]

„Hogy mennyi mindent át kell élni”– sóhajtott fel 1947-ben, majd a rövid idő alatt átélt politikai hatalmi változásokat így összegezte: „1940-ven előtt volt 22 évig Román Impérium, 40-ventől volt Magyar Impérium, 44 után Alakulás a szociálisság felé. Alakul a Demokrácia szabadság jobban kiértve. Hogy mi is a szabadság? Eszköz a boldogsághoz.” 1953-ban részletesebben visszatért a hatalmi rendszerek változásainak következményeire személyes életútján: „…Mer amikor hozzákezdtünk akkor jó gazdasági évek voltak. Rá 2 évre jött az úgynevezett koncsentra, hogy az embereket behívták és ottan dolgoztatták. Ha legalább 6 évvel hamarabb kezdtünk volna, akkor... Hogy minden kezdet csorbát üt, úgy mi is alig tudtuk kiküszürülni. Akkor jött a Bécsi döntés, a Dicsőséges magyar impérium, a kenyérhiány. Rá egy pár évre jött a szabadság, a fölszabadulás. Amiben nagyon sok igazság van. Ami kellett úgy, mint a tél után a tavasz. Gazdaságilag nehéz évek, 2 évre rá olyan szárazság, hogy emberemlékezet óta olyan nem volt. Ezek mind a mi rovásunkra mentek. Csak annyit kerestünk, amennyit szűkösön megettünk.” 1955-ben újraértelmezi a nagypolitikai változások hatásait vállalkozása történetére: „Belefogtam 1936-ban, jó gazdasági évek voltak. Hogy talán a történelem sem említ meg jobbat, mint a 30-as évek. Mert ez az ipar attól függ. Mert nem közszükségleti cikk. De a boldogság nem tartott soká, 39-ben kezdődött a koncsentrálás (behívások) 40-ben oda voltunk mind a ketten katonának. Én májusban haza jöttem 50 napos szabadságra, Május 20-án megkezdtem a munkát, vagyis üzemeltem. Beállítottam 2 lányt, amelyiknek a rátája (vagy a normája) 1000 darab, a másiknak 800 darab. Nekem ezekhez a fent írt darabokhoz sárt kellett csináljak. El lehet gondolni, előző években férfiak voltunk 4 személy, akinek volt munkája mind a négynek és ekkor voltam egyedül. Azóta eltelt 15 év és még nem feledtem el, nem is fogom soha... Július elsején bementem katonának, amit alig vártam, hogy egy kicsit megpihenjek. Akkor jöttem haza, amikor jött az agyon dicsért magyar világ (magyar impérium)... 1942-ben kiadtam a fentiek szerint, a férfit elhívták átképzésre 2 hónapra. És kenyér nem volt, nem mertem egy embert fogadni, mert nem volt kenyér. Én csináltam a sárt, hogy valahogy menjen a munka. 1943 évben nincs komoly megjegyzésem, ekkor nyáron nősültem, valahogy eltőt, 1944-ben magam akartam levezetni, valahogy sikerült is... 1944-ben jött az átváltozás, a fogat nélküliség (Nem volt ló és szekér). Jöttek a tetűk, a szegénység. A tetűköt azért említem meg, talán mindenkinek volt. A ruhát addig forráztuk, amíg tönkrement. Amit kerestünk azt megettük.

A hatalmi rendszerek változásainak hátrányos következményei mellett a természeti csapások is érzékenyen érintették a vállalkozás jövedelmezőségét: „1946-ban volt a nagy szárazság. 2 véka kukoricát nem lehetett kapni pénzért. Ezer darab cserépért adtak 2 véka gabonát s még anyit sem. 1947: jött az éhség. 1948-ban sok anyag csinálódott, megmaradt 50%-a nem költ el, és ennek előállítási árát elő kellett állítani.”

A pártállam diktatórikus hatalomgyakorlása ezekben az években éri el a „helyi társadalmak, a mindennapi élet legbelsőbb köreit.”[25] Antónya Dénes tudatában volt, hogy nemzedéke mélyreható társadalmi változások küszöbén áll. 1948-ban feljegyezte: Ez, amit most élünk a történelemnek egy megsarkazott pontja lesz… Ez az időszak az új hatalmi szerkezet ellenőrző, felügyelő, elvonó, irányító, stb. szerepei kiterjesztésének, a központból a perifériára, a meghódítandó doméniumra való rátelepedésnek az ideje. A folyamat feszültségekkel, konfliktusokkal terhes volt: a társadalom és a hatalom viszonya drámai fordulatokat vett. A hatalom eszköztárában a társadalmi csoportok közötti feszültségek, konfliktusok gerjesztése – az osztályharc – a társadalom uralásának egyik legfontosabb fegyvere volt. Az osztályharc a Székelyföldön, a falvakon bontakozott ki teljes erővel. Itt nem voltak jelentős munkásközpontok, de nemcsak ezért: a székely falusi társadalom még közösségi autonómiaformákat őrzött, a családi magángazdaság relatív függetlenséget, önállóságot, ha úgy tetszik viszonylagos szabadságot jelentett. A falusi osztályharcban az ellenség neve: kulák, a „nép és a demokrácia esküdt ellensége.” Antónya Dénes feljegyzései amellett, hogy hiteles híradások e társadalomlélektani állapotról, a változások egyéni értelmezései is. 1948-ban, az államosítás évében, az egyre markánsabban megjelenített hatalmi szándékok fölötti elbizonytalanodást és aggodalmat érezzük a sorok között: „...A mai világ úgy nem kedvez, ha egy kicsit kimagaslik, az embert mindjárt úgy jellemzik, hogy kulák, vagy zsíros paraszt. Várjuk, hogy vagy közösítenek, vagy államosítanak. A jövő olyan rejtélyes, mindig újabb és újabb dolgok alakulnak ki. Amikor tiltott gyümölcs volt ez az elv, addig a nép sokkal jobban rajongott érte.”

1949: „A Demokrácia erősödik, napról napra, én bízok a jövőben. De a jelent olyan nagyon dicsérni nem lehet. Mert az osztályharc folyik. Ebben az évben alakult a Néptanács. Népi bíróság.” 1951 I hó 20-án kelt feljegyzésében újra visszatérő gondolata a gyökeres társadalmi átalakulás terhének értelmezése: „Ha mégis ez a néhány sor túlélne engemet, akkor kivonná az új nemzedék, hogy a történelemnek ezt a mai megsarkazott pontját átélni... vagyis ez az átalakulás, ez nagy dolog, ehhez idő kell és idegzet. Ezt csak az új nemzedék oldja meg.”

Az életében a több mint egy évtizedig tartó „átmeneti időt” a politikai, hatalmi cél- és értékrend társadalomra kényszerítésének időszakát, a tömegek rejtett ellenállása kísérte:„A demokrácia szépen halad és halad a kollektivizálás. De a nagy tömegnek olyan rossz a véleménye, hogy az a közös munkabeosztás az olyan égbekiáltó és azt olyan rosszul képzeljük be azt, úgy mondjuk, hogy a sajka rendszer, például eljön, ha így megyünk, hogy a tálunkkal állunk sorjában és várjuk az ételt.”

Az 1951. évi beszámolóban a „jónak még nyoma sincs”:Nem tudjuk, hogy alakul a mai helyzet, olyan rosszkedvű a nép. A kollektivizálás a cél, hogy gépekkel lehessen dolgozni. De a régi jogok mind a semmiben mennek. Hogy az milyen lesz, azt csak a jövő generáció tudja kivonni. Most azt fújják énekben, hogy várjuk a világújulást. Hogy ez milyen lesz, az a jövő titka. Azt mondják, hogy ez a fejlődés, törvény követeli ezt. Hogy jó volt apámnak s a nagyapámnak, ezt egy régi közmondás mondja. Tehát nekünk nem kezd jó lenni, mert a gazdaközönség sokan vannak s a földek nagyon felaprózódtak s a munkája szaporátlan. Mink azzal hátrálunk (?) rosszkor születtünk s az igaz is... Tehát ez a történelem, ennek ezt a megsarkazott pontját átélni... De a jónak még nyoma sincs. Aki új utat tör, azt gaz és tüske várja.”

Az új hatalom természetéből következett, hogy mindent uralma alá hajtott, a társadalom minden szegmentumát igyekezett megfosztani az önálló cselekvés lehetőségétől, elsősorban az ennek esélyt adó gazdasági autonómiától: „Most akkora panaszunk van a nagy adó és a húsbeszolgáltatás s a terménybeszolgáltatás, azt kell vetni, amit mondanak. Például egy hektár után 20 kiló hús a beadás. Ebben az év végin volt a pénzstabilizáció, vagyis stabilizálás, ezzel is a nép húzta a kurtát, a pénz el volt szaporodva, a népnek volt valamennyi pénze. Például a mázsán felüli disznó élősúlyban kilója 200-250 lejig ért, egy véka töröbúza 700-800 leig, egy véka búza 1000-1200 leig, egy mázsa széna 1000 lei a jó első osztályú. Egy pár jó ökör 100.000 leig ért. A pénzt beváltották, az első 1000 leig 10 leit, a másodikért 5-5 lejt, a többiért 25 bánt... ha valaki beváltott 3000 lejt, kapott érte 20 lejt, egy véka töröbúzát vett 20 leivel...” 

1952-ben kulákként magas adóval sújtották, ez nemcsak jövedelem-elvonást jelentett, módosította a termelésszervezést is: „Ebben az évben is menegetett a Munka, az adó miatt nem mertem kiadni, hogy az adómat s a munkabért nem lesz amiből megfizessem, tehát én vezettem…Olyan nagy különös itt a völgyben nem történt. A demokrácia halad szépen, napról napra erősödik.”

1954: „Megkéstem a megszokott följegyzésemmel, a tavasz el kellett volna jöjjön s még nem jött el és a legtöbb embernek nincs szénája, nincsen megfizetve az évi adója, a hús esedékes a félévi [a húskvóta beszolgáltatása – O. S.]. És olyan észrevehetőleg süllyedünk, annyi gondterhes arcot látunk. Úgy szeretném tudni, hogy ez szerintem vagy korszakot alkot, vagy nagyobb nyomorúságot. Mert ennek komoly magyarázatja van. Nem vagyunk elég előrelátók. Itten forgácsoljuk az erőnket, időnket, vagyis toldjuk a szegénységet, még sem elég hosszú (innét kivágjuk, tova toldjuk). A népnek egy bizonyos százaléka, vagyis naponta hogy ne hazudjak, 15-20-ig kenyeret keres Sz+Bányán, 8-10 szénát naponta valamelyik faluban, le Mirkavásárig. Hogyha ezt valami alkotómunkára lehetne fordítani... azt egy könnyen nem lehet lebecsülni, amivel annyi csinálnivaló volna. Az utak olyanok, hogy a hegyről bé csak valahogy lehet jönni, olyan helyek vannak, hogy 4eselni kell komoly terűvel [négy lóval vontathatók a szekerek – O. S.].  A szomszéd falvakban kollektivizáltak. Például Zsomboron, Szentpálon. A haladásnak az az útja. Először a borozda háborúk eltűnnek és a gépekkel való művelés. A teknikának akkora csodái vannak, alkalmazni csak így lehet. Itt nálunk a földek nem jók a gépi mivelésre azért nem alakul meg, de nem volt az aki megalapitsa se. A látottat a látatlanért nem lehet oda adni. Jó volt apámnak, s nagyapámnak akkor jó nekem is régi közmondás… A kollektivákot sem lehet dicsérni. Mert hiba az elég van és lehet, mert minden kezdet csorbát üt, a gyerek mihelyt meglesz nem megyen.”

1955: „A kulákságom az fenn áll. Én azért nem kérvényeztem, mert az alapszervezeti szabályzat értelmében ha valakinek 30 napnál tovább idegen alkalmazottja van azt kuláknak minősíthetik. Hogy én ebből mit érzek? A kótám, a termény nagyobb 20%-kal és az adóm nagyobb 50%-kal. Földem az nincs sok, 2,55 áron vagyok kezelve. De a valóságban az sincs meg, beleértődik a szín helye és az udvar ami az én hibám, hogy nem vontam ki az összből, legkevesebb 21 ár. Még annyi megjegyzésem van, hogy kezdetben Párttag voltam. Anyám siratott azért, hogy máról holnapra megbukunk és felelősségre vonnak. Most sirat azért, mert kulák vagyok. Vajon mi vár szegény fejünkre? Mert a kulák, az a társadalom szégyene. Az osztály harc így követeli. Engem a lelkiismeret nem mar, én nem zsákmányoltam ki senkit. Kizsákmányolt a sors engemet, 10 éves koromban árvaságra jutottam... 1953-ban akkora adót fizettem, hogy ősszel írtam egy kérvényt, hogy tiszta ingyen levezetem a munkát, mert én akkora adót nem tudok fizetni. Erre osztán kaptam 2 évet, ami jobbacska volt, hogy az életszínvonalunk egy picikét emelkedett az előző évekhez viszonyítva…

Antónya Dénes 1955. évre megállapított adója 3969,60 lej volt, ezt az összeget a következő adónemekből számították ki: 2,55 ha mezőgazdasági terület után megállapított adóköteles összjövedelem: 943,5 lej, 3 darab háziállat után 1180 lej, 16 méhkaptár, piaci árusítás után 488,7 lej. Nem mezőgazdasági forrásból származó adóköteles összjövedelem 5652 lej, a fenti tételekből álló adóköteles jövedelem főösszege 8582, 20 lej, ezután 2646, 40 lej, volt az évi adó, amelyre „az 1952/124-es törvényrendelet 14 cikkelye alapján kiszámított 50%-os adóemelés 1323,20 lej volt.[26] A kisüzem termékeire illetve az élelmezésben fontos gabonaárakra átszámolva az évi adója 9340 lapos cserép, 61 véka búza, vagy 88,2 véka kukorica ára volt. Az 1955-ben alkalmazott napszámbérben kifejezve, az adó összege, egy naponta 800 cserepet vető női munkaerő öt és fél hónapi bérével volt egyenlő. Mindemellett „Ezt az évet sem lehet a rosszak közi számítani, az anyagunk elkölt és a munkában akadály nagyobb nem volt” – értékelte az éves beszámolójában a helyzetét.

1956:  „Ez az év is elég jó volt. Különösebb dolog nem történt. Az anyagom elkelt. Nagy kereslet volt. Adót, akkorát fizettem! A faluban a legnagyobbat. Sajnálattal kell kifejeznem, hogy a munkánknak semmi eredménye nincs. Csak a nagy fenék. A sok munka. De hogy valamit alkossunk, arról szó se lehet. Kellene még egy égető kemence. Egy rendes lakóház és hozzá pince. De ahhoz alkalom nagyon gyengén boncsa zászlóját. Hogyha a célom valamennyire elértem volna. Az osztályharcba akkor kerültem volna bele, akkor még hadjuk... De így félúton kapott, vagy talán még ott se. Akkora csorbát ütött, hogy nagyot („csorba az bukás, szomorú emlék” ) [lapalji jegyzet – O. S.]  Nem mondhatom, hogy olyan nagy osztályharcot szenvedtem, csak a kótámat s az adómat nagyon megszaporította... Amint fent kitüntettem a kulákság fön áll. Ránk magyarokra az a helyzet, hogy Magyarországon ez év októbert 23-án valamilyen tüntetésből forradalom alakult ki. Hogy mi idézhette elő nem tudom. Amit jelenleg mondanak, hogy a régi rendszert akarták visszaállítani, azt nem hiszem. Hogy még az Eszterházi grófok visszakapják a több ezer hold földjüket... mikor úgy el voltak nyomva azok a munkások akik a gazdaságában dolgoztak. Hogy az a finom Szindikádt [sic!– O. S.]  tehén a lepedőre ellett. Az a munkás meg a szalmára, aki gondozta. Én nem láttam, igaz, csak bizonyos forrásból hallottam. Én azt hiszem, hogy a hiba ott is van, hogy ha valakinek egy kevés több vagy vastagabb a kenyere a másik meg ugassa, a magyaroknál ez fönnáll. Ha csak egy mód van rá, akkor temetni.”                 

1958-ban, a vállalkozás utolsó esztendejében az elcsüggedés, a reménytelenség hangja szólal meg a feljegyzésekben: „Hogy éljük átal ezt az átmeneti időt, nem tudom. Annyit tudok, hogy az elbizakodástól messze állunk. Az nem fog békövetkezni. Ez az év is lezajlott valahogy, ha így, ha úgy, csak az Isten tudja, hogy... de hogy annyi alátámasztani való legyen, arra nem számítottunk...  soha pénzünk nem volt még az Isten is ellenünk esküdt. Általában a pénzzel baj volt másnak is. Baj van most is, de a takarót oda húzzuk, ahova ér. Csak éppen ne követeljenek tőlünk. Akkora horribilis jövedelem mellett úgy kelljen küzdeni, több a soknál. Nem vettem, nem vettünk egy legutolsó rongydarabot. A lányomra amit költöttem legelőször, az is a tavalyi zsírból jött össze… Most, hogy az idén hogy legyen, nem tudjuk még soha… Olyan időszakot élünk, hogy sok nehézségek vannak, sokan nehéz gondokkal küzdenek se szénája, se a család részére gabonája nincsen... nem volt elég mező ahol magát kellőképpen ki tudta volna használni. Vagy valami más okból, vagy nem volt hol csináljon szénát, vagy hol kapáljon és addig henyélt. Most nincsen. Hol a hiba, nem tudom, csak az a sajnos, hogy a jónak nyoma sincs. Vagy jobban is lehetne. Olyansmiből szenvedünk hiányt, hogy másnak még fogalma sincs. Az a bizonyos hiányszenvedés a nyáron is fönnforgott csak sajnos nem tudom alátámasztani, akadna ki nem hinné el. Például a feleségemnek nem volt vasárnapi cipője. Hogy hetekig nem volt kenyér a háznál, csak éppen reklámnak ha vajegy lej jött a házhoz, a kapu megett a gödör meg volt ásva, csak belé kellett taszítani.”

Antónya Dénes sokat töprengett azon, hogy milyen lenne a jó rendszer, „amelyik a mi malmunkra is hajtana vizet.” Amikor 1945-ben belépett a pártba – későbbi években készült feljegyzéseiből világosan kiderül – a jobb jövő, a társadalmi egyenlőség, a bőség, a kezük munkája után élők méltóbb életének ígérete volt a fő motivációja. Ez a várakozása akkor széles társadalmi csoportok jobb jövőt vágyó – várakozása volt. Ma már nehezen idézhető fel és még nehezebben érthető a háború utáni „világújulást” váró korhangulat, és az ezzel szoros kölcsönviszonyban lévő tapasztalati mező, amelyben ez a beállítódás kialakult. A korszak hangulatának e sajátosságáról többet érzékelünk a korabeli irodalmi alkotásokból (félretéve az esztétikai igényeket) mint a társadalomtörténészek munkáiból. Litván György mondja az 1945-ös indulás magyarországi politikai és lélektani feltételeiről, hogy „a Horthy-rendszert is nagyon lehetett utálni, sőt gyűlölni. Ezzel az úri rendszerrel szemben igenis létezhetett egy osztályöntudatos réteg, paraszt- vagy munkásemberek keserveiből táplálkozva, akik most lehetőséget láttak arra, hogy ennek a pártnak a segítségével a maguk érdekeit, erkölcsi világát és politikáját érvényesítsék.”[27] Antónya Dénes szerint is az „agyon dicsért magyar világ” után a változás„kellett úgy mint a tél után a tavasz.”

1950-ben a köztudatban akkor a gazdasági önállóság teljes felszámolását, a végletes kiszolgáltatottságot jelképező, elképzelt „sajka rendszer”-t a saját tapasztalati valóságának tényeivel szembesítve írta: „Én úgy vélem, hogy az majd könnyen jön. A holnap gondjaitól megszabadulva. Például van egy családban öt személy és holnapra nincs kenyér – de még az sincs, amivel venni, a disznó a nyáron megdöglött. A kenyérhez való is szűkön van... Én úgy vélem, hogy a napi megállapított munkaidőt ledolgozom, majd ha kialakul és akkor lesz kenyér, lesz ruha és az a kizsákmányolás megszűnik, ami volt idáig. Mint ahogy ezelőtt száz évvel írta Petőfi a bőség kosarából mindenki egyformán vehet. Hogy is alakulhat ez másképp?” Gondolkodásában a vágyott méltányos elosztási viszonyok megvalósulási esélyeit azonban kezdetektől kételyek kísérték: „Én csak azt szeretném tudni, hogy 50-60 év múlva áldják, vagy átkozzák a mai rendszert? S ha elmúlnék, akkor megmondanák, hogy mégiscsak jó lett volna? A mai emberiség olyan beteg a létfönntartásban hogy doktor kell az bizonyos, csak azt nem tudjuk, hogy mi lenne az a doktor, hogy mindenkit gyógyítana egyformán. A szó legszorosabb értelmében ezzel is úgy állunk, mint Jézussal először megfesziccsük és azután megimádjuk.” Amikor már közel három éve kuláklistára került és kizárták a pártból, akkor is hitte, hogy a szocialista eszmék megvalósulása majd esélyegyenlőséget, a méltó élet lehetőségét jelentené a jövő nemzedékének: „A legbelsőmben a szocializmust azért pártolom és a kezdet kezdetin is, hogy ebben a kőbe (utalás saját küzdelmes sorsára – O. S.) sokan ne botoljanak. Vagyis többen. Hogy többet ne akarjon senki, mint amennyit tud. És nagyobbat ne emeljen, mint amennyit bír. Szóval jobban ne táncoljon, mint ahogy tud. Lehet, hogy nekem sem kellett volna. Abban a rendszerben nem tudtam elhelyezkedni. Muszály volt valamit tenni a téren. Kelt 1954 II. 7-én. Szeretettel jegyeztem Antónya Dénes cserép és téglakészitő.

A mindennapi valóság tényeitől azonban nem lehetett eltekinteni, amikor lassan kiderült, hogy az új hatalom hirdette világszemlélet elvei és ezek megvalósulási formái között nincs összhang, a világ folyásának iránya Antónya Dénes valóságértelmezéseiben is egyre inkább magyarázatra szorult.



[1]Részlet egy hosszabb tanulmányból.

[2]Ebben a folyamatban jelentős mértékű volt a magyar állam gazdasági támogatása 1940–44 között.

[3] Jacques Revel: A mikro-szintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Szerkesztették és a bevezető tanulmányt írták: Czoch Gábor és Sonkoly Gábor. Debrecen, é. n., Csokonai Kiadó. 60.

[4]Antónya Dénes (1906–1992) feljegyzéseinek másolatát kisebbik lánya, Székelyné Antónya Ildikó (sz. 1951) székelyudvarhelyi lakos juttatta el hozzánk, 2009 áprilisában.

[5]Revel, i.m. 65.

[6]A Hargita Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságához intézett beadványában az 1959-ben államosított cserépszárító szint igényelte vissza. A beadvány másodpéldányát a család megőrizte.

[7]Kulákcsalád gyermekeként Antónya Ibolyának, családi kapcsolatok segítségével, „sok gond és küzdés után sikerült a Bánátba, Lúgosra a középiskolába bejutnia. Elment felvételi vizsgára Agusztus 31-én 1958–ban” – jegyezte fel édesanyja.

[8]Az iratot a család őrizte meg.

[9]A „vastag szivar” szókapcsolat egyik kedvenc maximája, többször előfordul a feljegyzésekben: „nem gazdagodtam meg, nem sikerült anyagi javakat halmoznom” értelemben szerepel.

[10]Sándor Gábor (sz. 1942) egykori alkalmazottja és leánya, Lázár Árpádné, Antónya Ibolya (sz. 1944) szóbeli közlései.

[11]A családi iratok között fennmaradt a helyi unitárius lelkész feljegyzése: „Antónya Dénes cserép gyáros 1952-re a lelkésznek és a harangozónak pénzadományt adott. 1952 VIII:8. Köszönettel: Dr. Lőrinczy Géza.”

[12]Egy 29 cm x 22,5 cm méretű, keményfedelű napló.

[13]Hasonló külalakú az előbbihez, méretei: 30,5cm x 16,0 cm.

[14] Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Egyetemi jegyzet. Kolozsvár, 2008, KJNT–BBTE. Magyar néprajz és antropológia tanszék. 148–149. 

 

[15]Keszeg, i.m. 159.

[16]K. Horváth Zsolt:Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés mint történeti probléma. In A történész szerszámosládája. Szerkesztette: Szekeres András. Budapest, 2002, L’Harmattan – Atelier. 98.

[17]Az 1920. és 1930. évi adatok különbsége a nagyarányú időszakos városi munkavállalást jelzi, ugyanez a jelenség magyarázza az 1941. évi „csúcsot” is: 1940 őszén hazatértek a faluba a dél-erdélyi és regáti városokban alkalmazottként, szolgálóként dolgozó fiatalok. 

[18]A 48 négysoros szakaszból álló pástilus (a helyi szóhasználatban: rigmus) szerzője ismeretlen, Gothárd Gábor magyar irodalom szakos tanár gyűjtése (1967), a kolozsvári Folklór Archívumban található (013180. sz.). Mi itt az eredeti változatot használtuk, ennek címe: Egy tréfás rigmus, de való volt. A pástilustA magyarhermányi favágók rigmusa 1931-ben címmel közli Faragó József – Hála József: Homoród menti „pástilusok” című tanulmánya, in A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Csíkszereda, 2000,  Pro-Print Könyvkiadó. 356–358.

[19]Szabó Á. Töhötöm: Kooperáló közösségek. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó. 169.

[20]Szabó, i.m.180.

[21]Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, 2002, Napvilág Kiadó. 322.

 

[22]Bouredieu, i.m. 240.

[23]Pierre Bouredieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, 1978, Gondolat. 246–247.

 

[24]Keszeg, i.m. 182.

[25]Gagyi József: A krízis éve a Székelyföldön, 1949. Csíkszereda, 2004, Pro-Print Könyvkiadó. 38.

[26]A mezőgazdasági adóra vonatkozó fizetési értesítést a család őrizte meg.

[27]Litván György: „Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk…” In Századvég. A Bibó István Szakkollégium társadalomelméleti folyóirata. Budapest, 1988. 153.




.: tartalomjegyzék