Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Október
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpák

'

AZ ERKÖLCSI FERTŐ BUGYRAIBAN

 

Nem pusztán családregény, több annál; máig sugárzó, egyetemes érvényű mondanivalóval. Annyira megrázó, olyannyira a mindenkori mának (is) szóló, mintha nem is százharminc évvel ezelőtt írta volna a kortársai által a „szatíra öreg bölcsének” nevezett író, Szaltikov-Scsedrin. A korabeli erkölcsökről készített „tanulmányainak” első négy fejezetét Jó szándékú beszédek címmel – a folytatás szándéka nélkül – egy akkori folyóiratban tette közzé. A kortársak, főként Turgenyev biztatására formálja aztán regénnyé a külön-külön részeket. A mű születése így az ezernyolcszázas évek hetvenes éveinek a második felére esik; abban az évtizedben keletkezik, amikor az Anna Karenina, A kamasz és a Karamazov testvérek; és azokkal egyenrangú remekműként igazából mellettük, Tolsztoj és Dosztojevszkij, a legnagyobb orosz mesterek művei mellett a helye a felbomló, leépülő, a teljesen szétforgácsolódó nemesi família regényének, A Galavljov családnak[1]. Főhőse a teljes elkorcsosulás, erkölcsi romlás megtestesítője. Juduska (fivérei ragasztják rá a Júdás becenevet), a „vérszopó” olyan aprólékossággal hajtja végre az egykor még nagycsalád szétzüllesztését, amilyennel ritkán találkozni addig az orosz, de még a világirodalomban is. Velejéig tudatlan, hazudozó, álszent és álszenteskedő, képmutató regényhős, akiből mindennemű erkölcsi érzék és mérték hiányzik. A régi szép idők, a patriarkális falusi életforma, az egykori nemesi fészkek költészete csak emlék már ebben a környezetben, a Juduskák világában. Nincs „fülemülecsattogás”, nincsenek lopva váltott „szende csókocskák” a ligetben, hiányzik a fiatal és művelt földesúr megható, lírával átitatott szerelme a szintén művelt földesúrnő iránt. Ehelyett züllöttség, ármánykodás, bajkeverés, úri önkény, és a mások, a legközelebbiek, a családtagok mindenáron való eltiprása, a földről való leseprése. Harácsolás és ragadozó szenvedély. Juduska mézesmázos szavakkal irt ki mindenkit maga mellől. Tizenegy haláleset a kétszázötven oldalon, ebből két öngyilkosság és kilenc „természetes halál”. Ebből a bűvös körből nincs mód másképp kilépni. Anyját kifosztja, a házából kikergeti, de „változatlanul tisztelettudó marad vele szemben”, haldokló testvéréből, unokahúgából gúnyt űz, fiát, száján a „rokoni szeretet” kifejezéssel engedi útra, pedig tudja, hogy a halálba küldi. Egy dolog van csak, ami mozgatja: a minél több pénz, a minél nagyobb vagyon gyűjtése. „Képes volt rá, hogy a kellő mozdulatok (a fohászkodás külső technikáját mímelve: ajkát mozgatva, szemét kiforgatva, kezét ég felé nyújtva – F.V.) kíséretében morzsolja imádságát, ugyanakkor pedig kinézzen az ablakon és észrevegye, nem igyekszik-e valaki engedély nélkül a pincébe vagy más effélét.” Bajban is van az író a befejezéssel, mert az ilyen „típust” nem lehet csak úgy „eltenni” láb alól. Mert nem lehet megbocsátani a Juduskáknak, nem lehet csak egyszerűen elpusztítani, megöngyilkolni őket, mintegy szánalmat és részvétet is keltve az olvasó előtt az ilyen katartikus feloldással. Nem véletlen, hogy az utolsó fejezetet csak négy évvel később írja meg Scsedrin. Juduska halála véletlenszerű lesz: anyja sírjához indul, hogy elbúcsúzzon tőle, és megfagy útközben. A regény utolsó mondata pedig még megfejeli Juduska történetét: egyik távolabbi rokon, egy újabb ragadozó, harácsoló már ugrásra készen áll, hogy e kisszerű, elállatiasodott figura, a saját szemétdombján uralkodó főhős helyébe lépjen. És kezdődik minden elölről. (Fekete Vince)

 

 

WALTARI, A HALHATATLAN

 

Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd.”

Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan.

És így végződik:

Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”.

Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van még ilyen mondat legalább tizenkettőezer ebben a könyvben.

Mika Waltari: Turms a halhatatlan című könyvéről van szó. Nem hiszem, létezne a világon ismeretlenebb híres könyv.

Híres, mert gyakorlatilag minden ismert nyelvre lefordították, és olvasói száma alighanem vetekszik a Harry Potterrével (bocsássa meg nekem Waltari a méltatlan hasonlatot) – és ismeretlen, mert a „szakma” (különösen a hivatásos magyar irodalomrecepció) egyáltalán nem ismeri, nem foglalkozik vele. Ónagy Zoltán írja valahol, ennek egyedüli észszerű oka az irodalmi sznobság, hogy eleve „nem olvasunk” míves, szépen megírt, klasszikus történelmi regényeket.

Ezen Waltari egyáltalán nem lepődne meg. Hiszen ez a könyve is arról szól, hogy a nagyokat, a „visszatérőket” szinte soha nem ismerik fel a kortársak, ha igen, akkor elhatárolódnak tőlük.

A „Turms..” egy isten története. Egy etruszk istené, és ez már eleve vérlázító: micsoda pimaszság kell ahhoz, hogy valaki egy isten nevében írjon könyvet, egyes szám első személyben?!

Egyetlen mentsége lehet: hogy ez maradaktélan remekmű. Olyannyira, hogy az első oldal után elhiszem Neki, hogy ez valóban Turms, az etruszk lukumó (papfejedelem) emlékirata, legyen az ő baja, hogyan jutott ez az örökség egy finn író birtokába.

Persze, ezt még meg is magyarázza, szép, gyógyító mondatokkal. Nem mesélem el a könyvet, legyen ennyivel is szegényebb az, aki nem olvassa el. Arról szól, amit mindannyian átélünk, és arról, amit nagyon kevesen: hogy vagyunk, akik vagyunk, ott él a bennünk rejlő istenség, amit vagy felismerünk, vagy elnyom a kéj-, pénz-, és hatalomvágy. Persze ezek mind együtt is megélhetők: ehhez azonban bölcs kell lenni.

Olyan bölcs, mint Waltari.

Aki emellett megírta a Szinuhet, az Emberiség ellenségeit, az Ország titkát, a Joánnész Angéloszt, a Mikháél-trilógiát, és sok mást, amiről ismét mondom: vagy lelkiszegénységből, vagy frusztrációból nem veszünk tudomást.

Ami egyébiránt érthető, mert egy Waltari könyv után az íróemberben erős a késztetés végképp letenni a tollat: mi a búbánatos nyavalyát írhatnánk még ezek után?!

Nem véletlen, hogy ennek a csodálatos embernek szinte minden könyve mentegetőzéssel kezdődik: hogy amit elír, felesleges, és csupán önmagának szól. Ez egészséges önzés. Márai, hazaibb tájakon valami hasonlót írt, ő úgy fogalmazott: a mű egy időzített bomba, ami egyszer majd csak felrobban valaki lelkében.

Ilyen tekintetben Mika Waltari tömegpusztító fegyver. Ha rajtam múlna, kötelező olvasmányá tenném 16 és 18 év között. Ha nagy filmrendező lennék, megpróbálnám filmmé ültetni ezeket a műveket: de majd egyszer ez az idő, és ez az ember is eljön.

A Turms a halhatatatlan, akárcsak a többi történelmi eposz: nemcsak remekívű regény. Nem csak hihetetlen mesterségbeli tudással felvázolt emberi sorstörténet, de iszonyatos történelmi lecke is, olyan háttérinformációkkal, amelyektől történelemszakos egyetemi előadók elszégyelhetnék magukat. A „Turms…” kézzelfogható, szinte szagolható közelségbe hozza Milétoszt, Spártát, az ókori Szicíliát, az akkoriban még farkasivadékok által lakott Rómát és az etruszkokat. Átad valami olyan bölcsességet, amire a mi, racionálisnak tartott korunkban nincs magyarázat. Beavatás. (György Attila)

 

TANKÖNYVÍRÓK FIGYELMÉBE!

 

Két író lakozott az 1930-ban, Homoródalmáson született Szabó Gyulában: a sztárszerző, a „celeb”, az olvasók írója (nyugodtan mondhatjuk, hogy a Gondos atyafiságot százezrek olvasták – csak meg kell nézni a falusi és kisvárosi könyvtárak rongyosra olvasott példányait), illetve az „írók írója”.

Ez utóbbi faramuci szókapcsolatot Kemény Zsigmondról írva használja az irodalomtörténet, s félő, hogy főművével, A sátán labdáival** (annak ellenére, hogy huszonötezres példányszámban adták ki!) Szabó Gyula is végképp ebbe a kategóriába sorolódik. Nagyon nehéz olvasmány Szabó Gyula könyve (II. Rákóczi György lengyelországi király-kalandjáról [az „erdélyi Mohácsról”] és az azt követő évekről szól a könyv, amikor tönkremegy mindaz, amit Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Erdélyben felépített), hiszen az olvasónak újra meg kell tanulnia olvasni és – ami még nehezebb – újra kell tanulnia a magyar nyelvet: XVII. századi levelekből, naplókból, emlékiratokból, diplomáciai iratokból áll össze A sátán labdái szövete (az első idézet 1656 novemberéből, az utolsó 1660 májusából származik). A könyv legnehezebb problémája viszont – úgy érzem – mégsem „nyelvi”, hanem műfaji: hogyan kell olvasni ezt a „szöveget”: regényként, történelmi tudósításként (ez a „műfaji” megjelölés szerepel az alcímben), esetleg esszéként? Szabó Gyula elkövette azt a „hibát”, hogy – „tisztességes” író lévén – pontosan megjelölte az idézetek forrásait, és az idézőjeleket is megtartotta. De az olvasó ezek ellenére is hajlamos fikcióként kezelni a dokumentumokat (márpedig az olvasónak, ugye, mindig igaza van) – talán ezzel magyarázható, hogy végül (legalábbis az olvasó tudatában!) regénnyé áll össze a történelmi tudósítás szövege...

Meg vagyok győződve, hogy a „posztmodern” irodalom pápái, az ún. amerikai egyetemi írók (John Barth, Donald Barthelme és társaik) egész életművüket szívesen elcserélnék A sátán labdáira. Nálunk meg olvasatlanul hever a könyvtárak polcain (ebből is látszik, hogy mi itt, Erdélyben, milyen gazdagok vagyunk!). Pedig – ha jól tudom – egyetemeinknek/bölcsészkarainknak már most is van annyi autonómiájuk, hogy maguk döntsék el, mit és milyen tanrend szerint tanítanak. Hasra esünk mindenféle (külföldi vagy magyar) divatos regény előtt, miközben karnyújtásnyira van tőlünk a legvegytisztább erdélyi&magyarirodalom. Vajha egyszer tankönyvíróink is elolvasnák A sátán labdáit! (Lövétei Lázár László)

 

 

MINTHA KATONÁNAK

 

„Mintha katonának. Menni kéne” – így kezdődik Demeter Szilárd legújabb regénye***. S könyve olvasása közben tényleg többször is eszembe jutottak katonaiskolákról szóló híres regények (Iskola a határon, A város és a kutyák, Törless iskolaévei). Holott ez esetben egészen másról van szó. Vagy mégsem?

Egy barátom, aki orcátlanul képes volt olyan időpontban születni, hogy mire felnőtt és angyalbőrbe kellett volna bújnia, addigra megszűnt a kötelező katonaság, ez a barátom azt állítja, hogy a nyolc év, amit érettségiig az alma mater bentlakásában lehúzott, bőven és tetézve felért egy békebeli keményebb katonáskodással. Ha párhuzamot vonok Demeter Szilárd könyve meg akár a hallomásból ismert, akár saját katonaélményeim között, el kell ismernem, hogy lehet ebben valami. Igaz, hogy a bentlakások lakóinak (a „bentlakóknak”) nem kellett esőben, hóban, néha éjjel is fegyveres gyakorlatokat végezzenek, meg csontig ható hidegben őrt álljanak, de nem is erről van szó. Hanem a szándékos és sorozatos megaláztatásokról, amelyeket időnként mind a bakának, mind a bentlakónak el kellett szenvednie. Többnyire az idősebb bakától, az idősebb bentlakótól, a párhuzam itt is fennáll. Ha meg azt vesszük, hogy egy serdülőt a sértések érzékenyebben érinthetnek, maradandóbb nyomot hagyhatnak benne, mint egy már felnőtt fiatalban – persze, személye válogatja –, néhány bentlakásos év a regrutaságnál is keserűbb emlékeket eredményezhet.

A Lüdércnyomásban a szerző egyetlen iskolaévére reflektál: anélkül, hogy általánosítanánk, a kilencedik osztály (14-15. életév) többnyire tényleg vízválasztó gyermek- és fiatalkor között. Az emberfia ekkor kezd komolyabban odafigyelni a leányzókra is. Demeter Szilárd könyvében szép számmal bukkannak fel ők is, elvégre egy tanítóképző osztályról van szó. Első szerelmek, első csalódások, első sikerek, első kudarcok. Meg az a fránya bentlakás.

És mégsem (csak) gyermek- vagy ifjúsági regényről van szó. Végig érezni, hogy egy már felnőtt korban lévő személy emlékezik, reflektál a történtekre. Demeter Szilárd könyvének stílusában van valami, amiről alulírott azt feltételezi, hogy a szerző így próbálja feldolgozni az akkori nem mindig kellemes emlékeket, felülemelkedni rajtuk. Mikor szellemesen, mikor fölényesen, mikor cinkosan összekacsintva az olvasóval. És újranevezve a személyeket, mert aminek mi adunk nevet, azt kicsit már uraljuk is, vagy nem?

Ajánlom a Lüdércnyomást elolvasásra mindenkinek, aki volt valamikor 14-15 éves. A bentlakások nevelőinek nyomatékosan. (Molnár Vilmos)



[1]Szaltikov-Scsedrin: A Galavljov család. Budapest, 1954, Új Magyar Könyvkiadó.

**Szabó Gyula: A sátán labdái. I. kötet. (Függőleges veszedelmek.) Bukarest, 1978, Kriterion Könyvkiadó.

***Demeter Szilárd: Lüdércnyomás. Kolozsvár – Budapest, 2010, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó.

'


.: tartalomjegyzék