Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - November
Bodor Ádám

Nikita (Részlet a "Verhovina madarai" című ciklusból)

Az utolsó fagyosszent, Szent Orbán napja. Korábban ezen a napon Anatol Korkodus már virradatkor átküldte Balwindert a közmosodába, hogy a tél búcsúztatására kondítsa meg a harangot, de Anatol Korkodus nincs már,  Balwinder sem él, a mosoda tornya pedig összeomlott.  Harangszó helyett most Gleznár kutyái  ébresztenek. A távozó hófelhő foszlányai alól  kibontakozó  Medwaya fehér lejtőit ugatják.  

Errefele, ha  korábban ki is zöldültek a rétek, a kankalinos május derekán,  észak jeges éjszakájából váratlanul egy szomorú felhő érkezik, lomha szárnyakkal rátelepedik a magaslatokra,   és amikor néhány nap elteltével föllebben, és elszáll kelet felé, a lejtők újra talpig fehérben világítanak be az udvarokra. A meredeken lefutó, friss hóval befújt árkok most is a kertekig nyúlnak. Odafönn van valami, ami nyugtalanítja a kutyákat.  

 

Reggel, miközben tüzet rakok, Danczura unokahúgom kopogtat az ablakon, hogy mondani akar valamit. Nincs zárva az ajtó, betámolyog, leül az  ágyam szélére.  Hasa, mint egy liszteszsák, lecsüng a két vézna lába közé. Ki tudja, mi van benne.

Jó ideig szótlanul bámulja, ahogy teszek-veszek. Keblei alá nyúl, latolgatja őket, lepillant hol egyikre, hol másikra, várja, hogy felfigyeljek rá. Fehér vászonblúza átnedvesedve, a nagy májszínű bimbók áttetszenek rajta. Mutogatja,  hogy mit szólok hozzá, tej az, vagy mi? Mert ő már reped szét, a kölyök meg nem akar belőle kibújni. Pochoriles fogadós is nemrég azt írta neki, hogy egyelőre nincs is mit olyan nagyon várni,  mert Verhovinán az asszonyok két évre hordják ki a gyereket.

Mondom, ez nekem eddig nem tűnt fel, de hova is firkál Pochoriles ilyesmiket.  Azt mondja, hogy a noteszba. Már hetek óta nem beszélnek egymással, de Pochorilesnak van egy kis notesza, abba írja bele, ha valamit éppen mondani akarna,  ő is abban válaszol neki. Hogy itt hosszú a tél, rövid a nyár, a magzat több, mint huszonhárom hónapot tölt odabenn a melegben.

Megvonom a vállam: most hallom először, de ha Pochoriles azt mondja, biztos így van. Ha pedig mégis megjött a teje, próbálja kifejni. Vagy kérje meg a fogadóst, hogy szopjon. Írjon a noteszába levelet neki.

Danczura ingatja a fejét,  nem hiszi, hogy menni fog, a fogadós nem iszik tejet.

  

Danczura nem  az unokahúgom, de itt mindenki azt hiszi. Még évekkel korábban Anatol Korkodus magával vitt a gledini javítóintézetbe, hogy közösen szemeljünk ki egy új gyereket, akit itt a telepen majd  egyenes útra terelünk,  ott támadt az ötletem, hogy egyszer már egy lányt is választhatnánk. Miután találtam egy kis, kopaszra nyírt, bogyószemű vadócot,   rábírtam az öreget, hogy kérje ki nekem az intézetből, hogy legyen végre valakim. Kicsit szurtos volt,  a körme is fekete,  de orra harmatos, tekintete sóvárgó és vággyal tele, amikor pedig észrevette,  hogy ujjal pont rámutatok, hogy álljon ki a sorból, és mutassa meg magát hátulról is, az izgalomtól pihegni, remegni  kezdett.

Csakhogy  amikor évek  múltán a kérést jóváhagyták, és Anatol Korkodust értesítették, hogy a lányt elengedték, én pedig kimentem érte a hajnali vicinálishoz,    ahol ráhulltak Verhovina kristályfényei, azt mondtam magamban: Adam, téged piszkosul rászedtek.

Nem ezt a lányt választottam.

 

De akkor már nem volt mit tenni.  Itt él közöttünk azóta is. Haja  száraz gaz,  szeme matt üveg, arca szeplőtől, pörsenésektől hullámos, tüskés fehér bőrén áttetszenek az erek.

Ő azért csak várta, várta. Egy forró délután, miközben kábultan szundikáltam, mellém lopózott  és a nyálát belecsurgatta a számba. Miután látta, hogy így sem bír bennem vágyakat gerjeszteni,  megkérdezte:

Akkor minek hozatott ide, rókák, borzok, denevérek közé?

Erre azt mondtam: hogy csak úgy, rokonnak. Nem tudod, hogy az unokahúgom vagy? Hogy is képzelted, hogy hozzád nyúlok.

Az egészet akkor találtam ki. Kis görcs volt, széltől tépett, ragacsos, ökörnyálas bojtorján. Valami mégis megtetszett benne Edmund Pochoriles fogadósnak.

 

Most itt tartunk: jön hozzám a tejével.  Ott hagyom, átsétálok a közmosodába, és megeresztem a csapokat. Az összest egyszerre, csak úgy üresbe, bele a kőteknőkbe, jó negyedórán át folyatom, miközben a terem megtelik fullasztó, kénes gőzökkel. Mosni már alig néhányan járnak ide, ezért,   hogy a só és az üledék le ne rakodjék, és el ne dugaszolja a csöveket, amelyeken át a termálvíz jön a hegyoldalról, mindennap átöblítem a vezetéket.

Közben a  víz zubogásán át is hallatszik a kutyák csaholása. Ez a két kutya maradt Jablonska Polyanán, a többit elvitték a rókák, hiúzok, denevérek.  

 

Visszaballagok, leakasztom Anatol Korkodus régi távcsövét, kiállok a küszöbre és végigpásztázom a lejtőket. A szél most kapja fel a felhőket, alattuk a tegnapelőtt még zöld lejtők most vakító  fehéren ragyognak. De a magasban, a friss hóval borított meredeken, Z alakban, cikk-cakk vonalban oldalazva, lábnyomok sötétlenek. Lábnyomai valakinek, akit a kutyák hajnal óta ugatnak. A nyomok pedig egyre szaporodnak, de csak úgy maguktól: egymástól egyforma távolságra nőnek ki a hóból, egyik fekete pont tűnik föl a másik után, csak éppen az, aki maga után hagyja őket, az nem látszik.  Tisztára láthatatlan,  csak kósza árnyéka vetül a hóra, közeledtét a kutyák mégis már messziről érzik.   

A káprázat akkor ér véget, amikor a láthatatlan illető a hóval borított meredekről kiér  a termál források közti zsombékosra, ahol a langyos talajon nem maradt meg  a hó. Ott hirtelen láthatóvá válik: mintha csak hóból és jégből lenne, tiszta fehér. A mogyoróbokrokat,  törpenyíreket és a termálvizek gőzpászmáit  botorkáló léptekkel kerülgetve, lassan ereszkedik, egyenesen a telep felé.  

 

Danczura még mindig az ágy szélén ül. Blúza nedvesen csillog. És ahogy melegszik a helyiség, egyre inkább érezni a tejszagot. Üvegszínű szemében tétova várakozás.

Kinyitom előtte az ajtót, mehet. Megismétlem: írja meg Pochorilesnek, ez az ő műve, akkor most tessék és szopjon. Három-négy óránként, ahogy szokás. 

 

Már nincs is szükség a távcsőre, az ember talpig fehérben már a lejtő aljában, Czervensky elhagyott  vízimalma közelében jár. A kerítések félig eltakarják, csak a lécek között villan fel hófehér alakja, aztán amint beér a házak közé, rövid időre eltűnik szem elől.

Már a közelben, Nadja Kapusztin tornáca alatt bukkan föl újra, az út közepén halad a néptelen utcán.  

Alacsony ember, néha megtántorodik ugyan, de aztán igyekszik újra peckesen lépdelni, és mintha ismerős helyen járna, nem néz se jobbra, se balra. Bár a zord, fagyba burkolózott  magaslatokat maga mögött hagyta, még mindig tetőtől talpig merő hó, jég és zúzmara. Bokáig érő köpenyféleséget visel, fején horpadt csákó. Valamikor egy lova is lehetett, mert vállán átvetve egy nyerget  cipelve közeledik a Talpasok utcáján. Bár nem igen volt, aki útba igazítsa,  egyenesen Edmund Pochoriles kocsmája, a Két Cefre bejárata felé tart. 

 

Mostanság, hogy a két szerzetesen kívül, aki az emeleti szobában lakik, rendes vendége nem igen akad, Pochoriles jobbára olvasással tölti a napot, az egykori evangélikus iskola könyveit bújja, mielőtt eltüzelné őket. Ha éppenséggel valamelyikünknek inni támad kedve, mialatt ő  késő délig takarója alatt olvasmányai fölött ábrándozik, egyszerűen kiszolgáljuk magunkat a söntésben,  a fogyasztást pedig krétával az  étlapos táblára írjuk. Pochoriles fogadós azóta, hogy Danczura  terebélyesedni kezdett, elkomorult, nem főz, alig eszik valamit, nem válaszol, ha kérdezik, és délutántól kezdve késő estig iszik. Nemrég a pincéjében  számba vette a borát, amit egyes-egyedül magának tartogat, és egy széttépett doboz kartonjára annyi palackot rajzolt, ahány még odalenn vár rá a polcokon. Valahányszor megbont egyet, a rajzolt palackok közül is egyikre keresztet biggyeszt.  A bor fogy, egy napon majd sor kerül az utolsó palackra is. Azt mondja, akkor lefekszik, állig betakarózik és mellén összekulcsolja a kezét.

Mintha ez olyan egyszerű lenne.

A hófehér  idegen már a fogadó nyitott bejárata előtt álldogál, bámul tétován, mintha próbálná kibetűzni a kopott, napszítta, eső mosta cégért. Végül belép az előtérbe, válláról a nyerget a sarokba dobja, és anélkül, hogy leporolná  magáról a ráfagyott havat,  eltűnik az ajtó mögött  az üres teremben. 

 

Nem sokkal ezután Edmund Pochorilest látom  kilépni  a kerti kapun. Gyűrött mackónadrág van rajta, amiben heverészni szokott, rövid ujjú szakadt trikó, mélyen a szemébe húzva ellenzős sapka. Átsiet az úton, megáll az ablakom alatt. Hiába hívom, nem jön be. Igen halkan beszél, a szavak mintha  valami kenőcsbe ágyazottan ömlenének ki a száján.  Arra kér, siessek Lorenz Fabritiushoz, a kiugrott paphoz és hívjam haladéktalanul a fogadóba, ébresszem fel, ha netán aludna. A túlvilágról érkezett vendége, magából jeges fuvallatot árasztva, párafelhőbe burkolózva imbolyog a terem közepén,  körülötte színes gőznyelvek lebegnek. Közben egy szavát sem érti, nem tudja, mit kíván, mert magyarul beszél.  Fabritius kapjon magára valami tisztességes gúnyát, siessen ide,  tudakolja meg tőle, mit akar.

Edmund Pochoriles továbbra is fürkészve bámul sapkája ellenzője alól. Azt  mondja:

Azt hiszem, az illetőt Anatol Korkodus küldte rám.

Anatol Korkodus? Honnan a fenéből? Anatol Korkodus rég meghalt.

Hát onnan. Úgy néz ki, most értem is elküldött valakit.

Pochoriles még jobban szemébe húzza sapkáját, fejét kissé hátra billentve kémlel ki az ellenző alól.

Hogy figyeljem csak meg a lábnyomait a lejtőn: megannyi N betű. A lábnyomok végtelen füzére N alakot formálva vonul a havon. Az N betű azt jelenti, Nikita. Nikita pedig a halál neve. Anatol Korkodus is ezt a jelet látta, mielőtt végeztek vele.

Nézem a napsütötte, behavazott hegyoldalt, a meredeken Z alakban oldalazó, ereszkedő lábnyomokat. Ha nagyon akarom,  ha rézsút tartom a fejem, lehetnek éppenséggel akár egymás után sorakozó N betűk. De akkor is, most mi akar ez lenni.

Hogy Anatol Korkodus  is álmában  N betűket látott.

Badarság. Igaz, még aznap vége lett.  

 

Aznap hajnalban,  hogy valakik motoros szánon érte jöttek és elvitték, Anatol Korkodus álmot látott. Ebben megkörnyékezte egy arctalan személy,  mint egy szent, talpig  fehérben,  hogy szótlanul, csak úgy, a közelségével, és a homlokához emelt intő kezével megjövendölje a halálát. Puffos gyapjúból való légies fehér palástot viselt,  tompán csillogott, mint a zúzmara, fölötte, alig látható ezüst selyem hímzéssel, mintha csak gőznyelvek lobognának, egy áttetsző nagy N betű villózott. Álmát Anatol Korkodus mindjárt meg is fejtette: az N betű Nikitát jelenti, Nikita pedig Verhovinán a halál neve. Ha valaki álmában, vagy akár a fényes nappal  valóságában, mégha egy villanásra is megpillantja közelében, vagy akár az égen, felhők között látja villózni ezt a jelet,  az mormogjon el egy szép fohászt, mert vége, letelt az ideje. Legfeljebb néhány kegyelemteljes órája lehet, hogy fölkészüljön a távozásra.

Azt hittük, a brigadéros megbolondult. De nem. Másnap  már nem volt közöttünk. A harmadik nap hajnalán  pedig egy lovas szekér állt meg az édesvíz-kutató állomás

udvarán. A lovak, mintha csak kifogták volna magukat, maguktól elmentek, a szekér pedig ott maradt. Benne, szalmával letakarva, egy nagyorrú halott: a brigadéros. Anatol Korkodus.  

 

Azért megkérdem Pochorilestől, hogy  tud még valaki más is erről az N betűs hóbortról? Az egyáltalán nem fontos, mondja, neki elég az, amit ő tud. Ha egyszer tud valamit és úgy érzi, nem kell magyarázat,  neki akkor így is, úgy is vége.

Azt mondom neki: Jó. Akkor kérdezek valamit:  ha te azt a te N betűdet fordítva látod, úgy, hogy a bal felőli szára fönn kezdődik, a jobb oldali pedig lenn végződik,  nem pedig fönn, ahogy rendesen írják, akkor is ugyanazt jelenti? Azt mondja: azt nem tudja. Anatol Korkodus rendes N betűt álmodott.

Mert itt az udvaron is van már egy ilyen nagy N  betű, folytatom, méghozzá az árnyékszéken. Aznap, amikor itt járt  Damaskin Nikolsky prokurátor,  és láttára mindenkinek hirtelen  hasmenése támadt, valaki a  szaros ujjával egy olyan fordított N betűt kent a budi deszkafalára. Olyat, mint az írni nem tudók, amelyiknek a baloldali szára fönn kezdődik. Akkor arról most mit kell gondolni? Az az N betű miről szól?

Pochoriles eltöpreng:

Fordítva biztos nem jelent semmit. De nem hagyja magát, kicsit gondolkozik és megjegyzi: ha belülről, a deszka belsejéből nézi az ember, akkor onnan igenis, rendes N betűnek látszik. 

 

Amíg Pochorilesszel Fabritiusra várunk, a konyhából, a tálalóablakon át kilesünk  a terembe. Az idegen  személyről, aki a fogadós szerint a halál üzenetét hozza,  nagy darabokban potyog  a ráfagyott páncél, hó, jég és zúzmara. Amint a terem végében helyét keresve egy asztal előtt forgolódik,  észrevesz, amint a nyíláson bámulunk kifelé, ekkor jobb kezével  jeges csákója ellenzőjét megérintve biccent is felénk. Egyúttal le is veszi fejéről a csákót, lerázogatja róla a ráfagyott havat, a fogasra akasztja, aztán köpenyéből, amely alakját felvéve teljesen ráfagyott, s most a terem melegétől selyem gőzöket eregetve párolog,  nagy igyekezettel kibontakozik. Próbálja a fogasra akasztani, de nem sokat bajlódik vele, mint valami fejetlen bábut, a falnak támasztva, a sarokba állítja. Néha megtántorodik, csuklik, a párafelhő remegésében elhomályosulnak vonásai. Nagyokat ásít, és bár zsebkendője nincsen, orrát  csak úgy, a saját tenyerébe fújja, hosszasan trombitálva, mintha éppen a lelkét adná ki. Feje búbja fényesen csillog, némi haj csak a füle körül, jeges csimbókokba fagyva fehérlik. Bajuszáról, szemöldökéről, borostájáról egészen az álla alá,  fürtökben csüng a zúzmara,  de még a füléből is olvadék csorog. 

Most, hogy hámlani kezd róla a fagyott kéreg, amely addig ruhája réseit is elfedte, megcsap a szaga is. A vándoré, aki már hónapok óta nem mosdott.

Ezt  érezték már messziről Gleznár kutyái is.

 

Lorenz Fabritius, a kiugrott pap az udvar felől lép a konyhába, és  mielőtt kimenne a terembe, előbb óvatosan ő is kikémlel a tálalóablakon. Magas nyakú, dohos foltokkal teli, rég  levetett papi köntösét viseli, ami évek óta egy ládában gyűrődhetett, alatta kisárgult keménygallér, de nadrágja ugyanaz a rojtos, szakadozott, gyantafoltos, amit nap mint nap visel. Miután a vendéget távolról szemügyre vette,  belöki maga előtt a lengőajtót, elsétál a terem végébe, ahol egy sarokasztal mellett az ismeretlen személy fészkelődik. Egy  kis ideig álldogál, mintha bemutatkozna, aztán  leül melléje. A konyhából úgy látszik,  máris beszélgetnek.  

Előkerül Danczura, kötényt köt maga elé. Hatalmas zsák hasát alig éri át a pántlika. Tiszta abroszt vesz elő, kicsoszog vele a terem végébe és megterít.

Hűvös fuvallatot és  dögszagot hoz magával, amint visszatér.

Lorenz Fabritius gyakran pillant a tálalóablak felé, végül fölemeli a  kezét, integet Pochorilesnek:

Hogy jöjjön elő a konyhából, álljon be a pult mögé, hogy mégis, mint egy igazi vendéglőben, legyen valami kinézete a dolognak. És küldjön ki valami italt, mert fáznak. Egyébként az úr a kisasszonyt keresi. Hogy akkor ő, Fabritius mit mondjon  neki?

Pochoriles sapkája ellenzője alól dermedten bámul ki a terembe. Belöki maga előtt a lengőajtót, s a pult mögött és a söntésben csörömpölve keresgél a palackok között. Kiegyenesedik:

Miféle kisasszonyt?

Fabritius feláll, úgy ismétli meg: A kisasszonyunkat. Nehogy azt hidd, hogy  az úr csak úgy idetévedt. Térképpel a kezében a hegyeken át direkt ide jött. Egy papíros van nála, szép nagy betűkkel Klara Burszen kisasszony neve van ráírva. Mit mondjak neki?

Hát azt. Ha zsenírozna, elég, ha odarajzolsz a kisasszony neve mellé egy keresztet.

Rajzol a fene. Nincs nálam ceruza.

Akkor a  legjobb, ha megmondod neki. Hogy tudja első perctől, ezzel a mesével itt nem megy semmire. Kíváncsi vagyok, akkor mit talál ki. Mert az igazi  okot titkolja, az biztos. Vagy ő maga sem tudja.

Pochoriles azért előkészít egy tálcát,  letakarja kockás szalvétával, elővesz két  mérce likőrös poharat, azzal mér egy vizespohár aljára   a tárnicsgyökér-pálinkából, tölt bele néhány csepp szederszörpöt, majd háromnegyedig fölengedi vízzel.  Kiteszi a pultra,  de közben az üzenő noteszába ír Danczurának:  mielőtt  kivinné az italt, törölje fel az asztaluk körül a padlót, a fölmosó rongyot  terítse az idegen lába alá, ahova az olvadék csorog.

Az idegennek még köpenye alá is befújta a szél a havat, a ruha türemléseiből jeges darabok potyognak. Valami egyszínű, zöldesszürke, rangjelzés nélküli tiszti egyenruha van rajta,   elég viseltes, itt-ott kifényesedett az anyaga, kopott gallérján  csillagok helye sötétlik.

Fabritius mondja a terem végéből: a vándornak  Burszen kisasszony volt a végső reménye. Most, hogy az is semmivé vált, megszűnt számára a világ, visszaút nincs. Ráadásul útközben madarak fosztották ki, még a gallérjába varrt pénzecskéjét is kitépték. 

 

Pochoriles mereven néz a pult mögül. Megindító. De ő már reggel óta tudja, amit tud. Neki ennyi elég is volt. Lehet bárki, őt nem érdekli a története. Ha nincs visszaút, hát nincs, akkor egy dolog marad: az ember  pontot tesz az élete végére. Ha kell, el lesz temetve. A kisasszony mellé, ha akarja.

Pochoriles leveti sapkáját, homloka csupa verejték, trikója ujjával törülgeti. Aztán lehajol, kinéz a tálalóablakon, és a konyha ablakán át a kerítéseken túli hegyoldalakra.  A napsütötte lejtőn most is ott sötétlenek a vándor lábnyomai. Lehajol, elővesz a pult alól egy borospalackot, abból, amit  csak ő iszik, kidugaszolja és tölt jó bőven egy vizespohárba. Belekortyol, közben sapkáját újra szemébe húzza,  ellenzője alól a terem mélyét fürkészi,  ahol Fabritius ül az idegennel. Egy ideig szájában tartja az italt, aztán a lefolyóba köpi. Ami a  pohárban maradt,  azt is a  kagylóba üríti. Mereven rám néz, kérdezi, mit bámulok, az ő bora, azt csinál vele, amit akar.

Fabritius megint fölemelt kézzel jelentkezik a teremből. Azt mondja, nem bírja, nyissunk ki egy ablakot.

A fogadós a fejét ingatja: tudhatná, az ablakok be vannak szögezve. Ha nem bírja, menjen ki, levegőzzön egyet.

Pedig egy kis levegő a vendégnek is biztos jót tenne, a melegben teljesen elpilledt, szegény csuklik és remeg a feje,  teljesen meg van zavarodva. Hogy vajon biztos nincs más megoldás? Mert azt mondja, ő ilyesmire még soha életében nem gondolt.

Pochoriles legyint: akkor hazudik. Mindenkinek megfordul a fejében. Csak ki kell találni a  módját.  

Ezzel, mint aki befejezte, visszamegy a konyhába, kilép az udvarra, égnek emeli a tekintetét. Aztán tétova léptekkel visszamegy a konyhába. Úgy látszik, hirtelen megérzi a tejszagot, mert Danczurát kezdi bámulni, aki egy konyhaszéken ül. Körbejárja, int nekem is, hogy menjek oda. Ujjal rámutat a lányra: hogy mondjam meg ezeknek, hogy fordul fel a gyomra, valahányszor pillantása rájuk esik, mármint Danczurára és a hasára.  Úgy beszél a lányról, mintha többen lennének. És hogy menjenek  el innen még ma. Menjenek, ahova akarnak, például Velki Lukanarba, ott Madám Karabiberi apácái biztos befogadják őket. 

Miközben mondom Danczurának, amit ő is jól hallott, hogy Pochoriles úr nem bírja látni, és azonnal mennie kell, a fogadós kimegy a söntésbe, a pulton könyökölve  bámul a terembe, közben  azért látom, fülel, hogy pontosan átadom-e az üzenetet. Újra tölt magának, beleszagol, kortyolgat. Megint csak kiköpi, a maradékot pedig a kagylóba önti. Aztán fogja a palackot, megrázza és  az utolsó cseppig a lefolyóba üríti.

Végül felém fordul, méreget hosszasan, kicsit csodálkozva, fürkészőn, gyanakvón vizsgálgat,  mintha mérlegelné magában, küldjön-e el engem is Velki Lukanarba.  De nem küld,  bizalmasan megérinti a karom.

Hogy azt hiszi, nincs jól. Furán érzi magát, nem tud nyelni, nem esik jól a saját nyála sem, nem bír rendesen levegőt venni, mert most  már odakünn is ezt a rettenetes szagot érzi. Hogy álljak be a pult mögé, mert ő most megy és lefekszik.

Edmund Pochoriles megáll a mosogató előtt, ami  fölött kopott tükör lóg a falon. Korábban arra volt való, hogy aki a konyhaasztalon dolgozik, az a tükörbe pillantva lássa, mi történik mögötte a teremben. Később átrendezték a konyhát, a munkaasztal helyébe a mosogató került, de a tükör a régi helyén maradt. Pochoriles most ott áll és bámulja magát, leveti sapkáját, mintha saját magától búcsúzna, megemeli tükörképe előtt. Azt látja, hogy az is visszaköszön neki. Aztán kimegy, átballag az udvaron a nyári lakba, ahol heverőjén minden ebéd után pihenni szokott.

 

Kimegyek a söntésbe, beállok a pult mögé. Az idegen, aki Pochoriles szerint  halála hírnöke,  vacog, didereg.  Kérdem Fabritiustól, biztos, hogy megértette a vándor, amit Pochoriles üzent neki?

Meg, mondja Fabritius, és azt kérdi, hogy itt ez a szokás?

Igen, megmondhatja  neki, hogy ez. Itt az emberek tudják, mi meddig tart, hol a határ, hol van a dolgoknak vége. Aztán ki így, ki úgy, gusztusa szerint. Mifelénk, amíg  papunk volt,  azokat is rendesen eltemette.  Nincs is jobb hely végső búcsúra, mint Jablonska Polyana.

Figyelem, ahogy Fabritius az asztal fölött áthajolva halkan magyaráz a másiknak. Annak a vacogástól úgy remeg a feje, hogy elhomályosulnak a vonásai. Fabritius újra rám néz:  

Azt mondja, igazat ad Pochorilesnek, csakhát a módját még nem tudja.

Ha fölkel a fogadós, mondom, biztos fog tudni mondani valami okosat.

Kicsit meg van zavarodva, lőfegyvere nincs, pedig szeretne hamar túl lenni rajta.

Azt elhiszem. De lehet mással is.

Te is látod,  hogy vacog. Adhatnánk neki legalább egy tányér levest.

Nem adunk, mondom, mert attól elálmosodik. Az álmos ember aludni akar, és nem tud komolyabb dolgokkal foglalkozni.

Brigitta Konuvalov minden héten süt  két tepsi  poronyú kekszet, egy tállal áthoz belőle a vendéglőbe is. Most azért kiteszek egy tányérkára néhányat, mellé egy kanálka mézet, egy kanálka sót, hogy egye, amivel akarja,  kiviszem és leteszem  a vándor elé.

Fabritius megkér, üljek le, maradjak, hármasban talán jobban telik az idő, néha ő is  kimenne kicsit a levegőre, nem  kéne a vendéget magára hagyni.

Hagyd csak magára. És mondd csak, te hiszed azt, amit Pochoriles mond? 

Mért, mit mond Pochoriles?

Azzal az N betűvel. Hogy ezt az illetőt, mert nem tudom, hogy nevezzem, Anatol Korkodus küldte érte.

Nekem nem mondott semmit. De akár Anatol Korkodus is küldhette. Honnan tudnánk mi ezeket a dolgokat. 

 

Otthagyom őket, mert látom, hogy Nadja Kapusztin  áll a bejáratnál, vállán nejlonzsákban a szennyese. Átballagunk a mosodába, megnyitok egy meleg vizes csapot az egyik kőteknő fölött. Nem lenne muszáj, de én is ott maradok, leülök mögötte egy lócára. Nincs rajta harisnya, ahogy hajladozik a teknő fölött, belátok ruhája alá, a fehér combokra. Nézem perceken, talán jó negyedórán át, sok minden megfordul közben a fejemben. Felállok és elindulok feléje. Nadja Kapusztin nem is hallja a víz zubogásától, én pedig négykézlábra ereszkedek és belecsókolok térde hajlatába, abba a kis homályos gödröcskébe. Erre kiegyenesedik.

Már megint. Hagyjon, Adam, rossz napom van.

Nekem se jobb. De mi a baj? Néha komolyan azt hiszem, már maga is meleg.

Az mi?

Hogy ilyen cirógatásokat már csak asszonyoknak engedélyez.

Akkor  igen.

Azért kivárom, amíg végez a mosással. Szárítani már otthon fogja a ruháit, most amúgy vizesen visszagyömöszöli  őket a nejlonzsákba. Aki először jár Jablonska Polyanán, azt mondja, itt a frissen mosott ruha büdösebb, mint előtte volt. A  sós, kotlós termálvíztől. Mi nem érezzük.

 

Danczura most  egy ládán ül a sarokban. Megállok előtte: mondom, remélhetőleg eljutott az agyáig, mit mondott Pochoriles, amit az előbb én is érthetően elismételtem neki.  Hogy el van küldve innen. Erre azt mondja, még soha nem járt Velki Lukanarban. Jó volna, ha valaki elkísérné.

Arra ne számíts.  

 

Déltájt beállít a vendéglőbe Zsedu Baba és Brigitta Konuvalov. Leülnek megszokott helyükre, közel a pulthoz, kikérik a römis dobozt. Kibújnak a papucsukból,  egymás meztelen lábát simogatják az asztal alatt. Közben maguk elé helyezik a táblákat, tornyozzák a köveket, osztanak, de sokáig nem kezdenek a játékhoz. Bámulnak a terem túlsó végébe, ahol Fabritius ül az idegennel. A végén megszólal Zsedu Baba, megkér, hogy legyek szíves és szóljak a fogadósnak, hogy ma ünnep van, kivételesen bort kérnek. Pochoriles alszik, mondom, ma én szolgálok ki, egyébként is tudhatnák, hogy nincs  bejárásom a pincébe. És miféle franc ünnepről beszél?

Úgy tudja, Szent Bernát napja van, ennének is valamit. Látták a fogadóst a konyhában mozogni, biztos főzött a vendégnek.

Nem főzött. Miféle Szent Bernát napja! Most hallom először.

Mosolyognak, vállukat vonogatják. Akkor csak a szokásos  tárnicsgyökér-pálinkájukat kérik. De miféle szerzet a vendég, hogy nem főznek neki?

Mellékes. Nem enni  jött ide, hanem azért, hogy temessük a kisasszony mellé, a Boursin kertbe.  

Meg fog halni?

Meg. Kimérem a két vizespohár aljára a sárga tárnicspálinkát, jön még bele néhány csepp szederszörp, víz. Kiviszem nekik, aztán újra hátramegyek a terembe, ahol Fabritius ül az idegennel.

Telik az idő, mondom. Dűlőre jutott magával az illető? Mert itt nem vacoghat, ki tudja, meddig. Pochoriles nemsokára fölébred. Láthatóan kezd becsavarodni. Kiönti a borát és fényes nappal elmegy  lefeküdni. Fogadjunk, még ma bezárja a boltot.

De Fabritius nem figyel rám, feszeng, fészkelődik, a vendég motyogását hallgatja. Elkapja zubbonyom szegélyét, húz közelebb magához.

A katona úr örül, hogy idejöttél. Képzeld, azt mondja, négyen vagyunk férfiak, tarokkozhatnánk egyet.

Hárman vagyunk, mondom, Pochoriles úr alszik.  

Késő délután van, a lejtők narancssárgán világítanak be a konyhába, a narancssárga havon lila lábnyomok. Danczura a sarokban ül a ládán, hátát a falnak vetve.

Brigitta Konuvalov és Zsedu Baba aznap korán befejezik a játékot. Ilyenkor felnyitom a dobozt és megnézem, rendben, oszlopokban rakták-e vissza a köveket, hogy mindjárt látszódjék, ha hiányozna közülük akár egy is. Kérdem, miért sietnek, mire azt mondják, Nadja Kapusztinnak is van römije, otthon majd folytatják. És hogy itt ma valami furcsa szagot éreznek, egyébként is ünnepi hangulatra számítottak.

Mondom, ma Orbán napja, nem pedig Bernát.  

 

Úgy néz ki, csak arra várt, hogy ezek elmenjenek, Pochoriles bújik elő a nyári lakból. Zubbonya alatt tiszta, vasalt ing van rajta, bársonynadrág, füles sapka. Bejön a konyhába, kinéz a tálalóablakon.

Hm, látom  eszik az az ember. Én nem adtam semmit neki. Mit ropogtat?

Kekszet.

Danczurára, mintha már ott se lenne, pillantást sem vet, belém karol, kimegyünk együtt a terembe. Nem ülünk le, a bejárat felé húz, kilépünk az előtérbe:

Azt hiszem, elbóbiskoltam egy kicsit. Ki nem találod, kire gondoltam. Félálomban egész idő alatt Anatol Korkodus járt az eszemben.

A füles  sapkának nincs ellenzője, most nyíltan a szemembe néz. Tart egy kis szünetet:

Elárulták, az biztos. Minél többet gondolok rá, annál biztosabb vagyok benne. Te mit szólsz ehhez?

Én is azt hiszem.

Jó lett volna idejében megtudni, ki volt az.

Én mindig is azt hittem, te voltál az, Pochoriles. Mondd meg, ha tévedek.

Szóval te azt gondolod. Mért nem szóltál nekem erről soha?

Gondoltam, mért szólnék, biztos te is tudod.  

Most, hogy ez az ember idejött, az egész újra  eszembe jutott. Mert az ember tesz ezt, tesz azt,  és ahogy telik-múlik az idő, kimegy a fejéből.  Aztán egy napon minden újra eszébe jut. Most, hogy jött ez az ember. Nikita.

Akkor is, mondom, legalább volt néhány éved, amikor egyáltalán nem gondoltál az egészre. Biztos megérte.

Nem érte meg. Látod, egyszer,  a végén úgyis  minden újra eszedbe jut. Akkor aztán azt kívánod, hogy bár már a reggelt se érnéd meg.

Biztos igazad van. De én most nem szeretek ilyesmiről beszélni.

Ha az ember nagyon akarja, képes meghalni. De az bizonyos időbe telik. Hogy mielőbb megtörténjék, tenni kell valamit. Ezt neked is mondom, hogy tudjad, ha eljön a te időd is. Nem megy gombnyomásra a dolog.

Biztos. Készülsz valahova?

Csak ide. Szólj nekik, hogy jó lesz a  rágcsálást  befejezni, mert indulunk, velem jön. Kimegyünk a kisasszonyhoz a hegyre, a Boursin tanyára.  

 

Odakiáltok Lorenz Fabritiusnak. Vége, záróra. Mondd meg, készüljön, te meg kísérd ki a bejárat elé. 

Pochoriles kimegy az udvarra,  hallatszik, ahogy a fészerben csörömpöl, matat, végül hátizsákkal lép elő, az az ócska foltos ponyvából házilag varrott zsák, amivel Balwinder, amíg élt, a vasútállomásról a gázolajat hozta neki. Most egy kisebb gázpalack van benne, a gázolajas kannát a kezében tartja. A másik kezében szőttes zsákocska, ha hozzáér, mint a gyöngy, valami csörög benne. Már nem is lép be a konyhába, a küszöbről  int Danczura felé, aki a sarokban kuksol, közben a zacskót a kezembe adja.

Látom, még mindig itt van. Akkor ezt add oda neki.

Mit mondjak, mi van benne.

Ha akarja, majd kibontja és megnézi.

Nincs rajtad még egy pulóver sem, mondom neki. Meg fogsz fázni.

Nem fogok.  

 

Fabritius jön be a konyhába. Hogy a vendég nem akar menni, kérdi, hogy muszáj most, rögtön? 

Pochoriles bólint: alkonyodik, mindjárt vége a napnak. Ma este belefekhet a kisasszony ágyába. Ezzel kimegy az utcára, a bejárat előtt várakozik, amíg az ajtóban megjelenik Fabritius a vándort maga előtt tuszkolva.

Elindulnak.

Mivel a konyhaablakból nem látszanak, és a vendéglőből sem, kiállok a bejárat elé az utcára, onnan követem őket, ahogy elhaladnak a Man-Gold udvar előtt, aztán a közmosoda előtt, majd a kerítések mentén kapaszkodnak a Boursin tanya felé.

Fabritius is ott áll mellettem.

Tudnám, hogy ki intézi ilyen bölcsen ezeket a dolgokat, mondja.  

Danczura hirtelen lehuppan a ládára, ami a konyha sarkában áll, rémülten pislog. Valami zavaros lé kezd csorogni belőle. Patakzik,  ömlik belőle sugárban,  remeg bele a szoknyája szegélye.

Mindjárt feltörlöm, mondja. Azt hiszem, összepisiltem magam.  

Ma még nem ettünk semmit, mondom Fabritiusnak. Mindjárt átmegyek és készítek valamit.

Átellenben, az út túloldalán, az egykori vízügyisek irodája mellett, Anatol Korkodus szobájában lakom. Átmegyek,  tüzet rakok, odateszek főni öt darab hámozott krumplit. Tyúkzsíron hagymát pirítok, megbontok egy vagdalthús konzervet, ami még a régi ellátmányból maradt a kamrában, kikaparom belőle a húst, és a hagymás zsírra borítom, az egészet még egy darabig együtt pirítom. Amikor elkészült, és már éppen a puhára főtt krumplira akarnám borítani, hogy összekeverjem, jön Lorenz Fabritius.  

Azt mondja, siessek, menjek át, elvégre az unokahúgom. Megráz: úgy látszik, beindult,  félig már künn van a feje, a lány pedig  neked akar mondani valamit.

Előbb eszünk, mondom. Tálalok, te addig menj, kérdezd meg tőle, mit akar, neked is megmondhatja.

Kihűlőben a vacsora, mire Fabritius visszatér.

Egy vizes lavórt készítettem elébe, hogy puhára  essen. És képzeld, meg se mukkan, nem jajgat a fájdalomtól, nem sír, nem visít. Közben kifényesedett a haja, mint a  gesztenye héja, eltűnt a képéről minden bibircsók és pörsenés,  a szeme gyöngy. Neked is csak  azt akarta mondani, hogy ma  reggel itt valami Nikitáról hallott titeket beszélni. Szép név, megtetszett neki. Úgy gondolta, ha fiú, ha leány, legyen a baba neve Nikita.




.: tartalomjegyzék