Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - November
Vári Attila

Zizzenő hópelyhek

Amikor rádöbben arra, hogy az idő végtelenében a pillanat-jelen úgy enyészik el, hogy akárcsak egy tolató gőzős, magával ránt mindig egy-egy szeletet a jövőből, hogy azt is azonnal múlttá tegye, akkor, igen, akkor majd dönt. Még gyakorol. Élete nagy koncertkörútjára készül. Már világhírű zongorista, de a hegedűművészt, akivel játszani fog, mindenkinél, önmagánál is többre tartja.

Délelőtt tárgyalt. Véglegesítették a repertoárt, kijelölték azt a három művet, amit ráadásként játszanak majd a három hónaposra tervezett körút alatt. Az impresszárió mindenbe bele akart szólni, de ő nem hagyta magát. Kiharcolta, hogy itt legyen az első koncert. Gondolkodás nélkül fogadja el, hogy a nyitó darab Mozart A-dúr szonátája legyen. A zeneakadémián, tanítványaival a félévi vizsgára is Mozart darabokkal készülnek.

Most gyalogosan hazafelé tart, nem kért taxit, megáll, s a Duna-híd közepéről nézi a várost. Jólesik a víz felől fújó szél. Napok óta kisebb fejfájás gyötri, s néha, mintha fejbe vágnák, másodpercekig tartó iszonyatos fájdalmat érez a fejében, de nem tudja megállapítani, hogy homloka körül, vagy tarkója tájékán van-e a góc. Nincs kedve enni, barátnője csak késő délután érhet haza. Olyan idegennek érzi lakását, olyan semlegesen szállóhelynek, mint amit élete első szállodai éjszakáján érzett.

Most gyakorol, s rájön, hogy Mozart számára is ugyanazt jelenti ez a zene, mint amit ő is érez. Hogy az az otthon, amelyet művészete, a mindennap köreiben magának megteremthet, nem valóságos, hanem csak képzeletbeli otthon, hogy bár zenéje áthatott, magához ölelt mindent, ami csak körülötte élt és mozgott, ő maga mégis magányos maradt.

Gyakorol, napok óta gyakorol, s az utolsó napon rájön, hogy valami mást játszik, nem a koncert darabjainak valamelyikét.

Magányát zongorázza. Rádöbben, hogy már nem figyel a zenére, megijed, s amikor valahonnan, az emlékeiből, a vissza-visszatérő belső száműzetéséből rácsodálkozik a világra, nem ismeri fel a kotta hangjegyeit.

Alvajáróként indul majd el. Úgy fogja vezetni autóját, hogy nem tudja, merre jár, s amikor megérkezik a nyaralóba, percekig áll, nem érti azt, hogyan és miért kerül majd oda.

Napokig a régi gyümölcstermések kompótjait eszi, s egyik eszmélése pillanatában egy hangyaboly mellett találja magát. Fűszállal fogja kotorni a hangyákat, aztán lenyalogatja a hangyasavtól ecetes füvet. Gyermekkorából rosszízű emlékek képei lüktetnek, kiegészítve szűnni nem akaró fejfájását. Tiltó szavak tömege zúdul rá.

Neked nem szabad korcsolyázni, mert eltörheted a kezedet.

Nehogy meglássalak még egyszer a szomszéd biciklijén.

Nagyanyádnak sincs több esze, mint neked, tönkre akarod tenni az ujjaidat a kapálással.

Falusi nyarak emléke.

Évente csupán két hét, amíg zongoratanára szabadságon van. De szülei semmit sem bíznak a véletlenre. Zongorát hozattak a falusi házba. Kitiltották az istállóból, amikor meglátták, hogy nagyanyja fejni tanítja.

– Megrúghat a tehén. És egyáltalán, nem hasznos az a mozgás az ujjaidnak.

Csodagyerek.

Magántanuló, s csak hírből tudja, hogy milyenek a diákcsínyek. Olvasni is csak úgy tud, ha csal. A kottatartóra teszi a könyvet, zongorázik, de közben habzsolja az indiántörténeteket.

Majd a nyaralóban villannak föl ezek az emlékképek. Az erdőszéli bozótba rejti az autót. Olykor vannak még tiszta pillanatai. Nem akarja, hogy megtalálják.

Nem borotválkozik, nem mosakszik, napok, vagy inkább hetek telnek el így, aztán majd kivágja egy zsák alját és két sarkát, ledobja átizzadt mocskos ruháit, s ezt a csuhafélét a derekán átköti egy vastag spárgával. Talál majd egy kitaposott háncspapucsot, amit fűnyírás után használt, ha apja egyáltalán megengedte, hogy néhány sor erejéig taszíthassa a gépet, s olyankor a tiltás ellenére, a kút hideg vizét vederszámra öntötte magára. Szorítja lábát az évek óta száradó háncs, de nem érdekli, s holdkórosként indul abba a világba, ahonnan nincs visszaút.

Majd akkor, átöltözése közben határozza el, hogy a pusztaságba megy, sáskán és füveken fog élni, s égi harmatot iszik majd, mint a bibliai idők prófétái. Nem gondol arra, hogy a tél nem fogja elkerülni, nem nyílik meg előtte az évszak, mint Mózes előtt a tenger. Hogy nem létezik olyan égi csoda, hogy körülötte mindenhol tél legyen, de amerre jár, mintha üvegharang alatt lépegetne, ott örök legyen a nyár.

Az első fagyos éjszaka majd bekényszeríti egy tanyára.

A gazda nyáron már látni fogja a különös szerzetet, ahogy zsákvászonból készült csuhájában, hársfa háncsbocskorban, kezében egy méretes kereszttel járja a tocsogós réteket, s lepkehálóval bogarakra vadászik.

Tudja, hogy ártalmatlan, s beengedi, szállást ad neki a tehénistállóban.

– Akinek fogat adott az isten, annak enni is ád – mondja majd, amikor megkérdezik, hogy éhes-e. És mert a tanyán élők kíváncsiak lesznek, hogy ki lehet, hogy honnan jön, s állapota miatt attól félnek, hogy meghalhat, azt is tudni akarják, hogy vannak-e rokonai a környéken, de bármilyen formában teszik fel neki a kérdést, soha nem fog válaszolni.

– Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok – mondja majd.

A háziak hallják, hogy beszél a tehenekkel, hangosan imádkozik. Sejtik, hogy falun élhetett valaha, mert kéretlenül kiganézza az istállót, friss szénát tesz a jászlakba, s összeszedi az istállóban kapirgáló tyúkok szerteszét hagyott tojásait is.

A gazda, a városban, ahol ügyes-bajos dolgait kell majd intéznie, bemegy a rendőrségre, mert mindenki tudja, hogy hajléktalanokat szinte rabszolgaként tartanak a környező tanyákon, s elmondja, hogy kit fogadott be, s megnyugtatják majd, hogy tudják, kiről van szó, s hogy ártalmatlan bolond az az ember.

– Tavasszal bejött a kapitányságra, le akarta adni minden okmányát, azt mondta, hogy nincs rájuk szüksége, mert Istent szolgálja, ahhoz pedig nem kell munkakönyv – mondja majd a gazdának az eltűnt személyek osztályán a nyomozó. – Mi elkereszteltük Jézuskának, de azt mondta, hogy ő már nem is Kardalus Ferenc, de nem is Jézuska, az ő remeteként választott neve Ábrahám.

A tanyán ettől kezdve Ábrahámnak szólítják, s a tanyai apróságok, két kislány és egy fiú, ha csak tehetik, bemennek hozzá az istállóba, mert megszeretik a jóembert, ahogy egymás között nevezni fogják a remetét.

Többnyire a padláslyuk alatt fekszik a szénán, s vagy az állatoknak prédikál, vagy a szénából válogatja a száraz növényeket, s talán ért is valamit a fákban és füvekben rejlő gyógyszerekhez, mert teái tényleg gyógyítják a köhögést, hasmenést, s a gazda reumájára is kavar valami szénaporból-vajból álló kenőcsöt, amitől fájdalom nélkül tudja majd hajlítani a térdét.

Hatalmas testű komondorok vigyázzák a tanyát, szinte őrjáratot tartanak, de nem mennek messzire, csak a bekerítetlen udvart járják, s amikor Ábrahám bekopog majd a konyhába, a család azon csodálkozik, hogy vakkantást sem hallottak, pedig a kutyák, ha nem is támadtak, de csaholva, ugatva szokták a házig kísérni látogatóikat.

De akkor, azon a napon majd csöndben követik Ábrahámot, farkukat csóválják és nyalogatják az ember simogató kezét. Nagytestű állatok, arra voltak szoktatva, hogy ne menjenek az istállóba, mert pásztorkutya ösztönükkel terelni akarták a teheneket, s egy alkalommal olyan felfordulás lett ebből, hogy a marhák szinte széttörték az istállót, s az esti fejéskor a szokott mennyiség felét sem adták le.

A bakkecske, amelyik szinte mindenkit támadott, úgy hever majd Ábrahám mellett, mint egy kutya, s szálanként veszi el kezéből, s eszi, komótosan rágcsálva, a válogatott szénaszálakat.

Nem akar, vagy nem tud majd emlékezni Ábrahám arra, hogy mi köze lehet egy gazdasághoz, hol tanult tehenet gondozni, kecskét fejni, s időnként arra eszmél, hogy egy deszkán ujjai sebesen mozognak, mintha mindenik ujja kalapács lenne, amelyekkel valamit be akarna ütni a fába.

Zenét is hall, de nem dalt. Hangok ereklyéit, amelyekhez úgy érzi, hogy nem szabad ütemesen mozgassa kezét. Imádkozik, hogy múljon el ez a bensőjében tomboló zenei vihar, s ha ilyenkor lehunyja szemét, fürdőruhás lányt lát, aki egy medence szélén áll.

 – Ússzunk – mondja a lány. − Néha pihenned is kell.

– Ábrahám vagyok – feleli.

Valami furcsa, nagy asztalfélénél ül. Nem négyszögű teljesen. Az egyik oldalán homorú bemélyedés, a teteje felnyitva, s elől, ahol saját magát fogja látni, mintha fogak lennének. Fehér és kisebb fekete fogak.

Be kell hogy fogja a fülét, mert abból a bútordarabból áramlik a zene. De erősödik, viharossá válnak a hangok, s a lány, akit talán eddig sosem látott, most majd az ölébe ül, lefogja a kezét.

– Ez kész öngyilkosság – mondja. – Tisztában vagy azzal, hogy második napja gyakorolsz, nem ettél egy falatot sem, még vécére sem mentél. Ki fogod nyírni a vesédet is.

– Mi az, hogy gyakorolni? – kérdezné, de a kecske döfködi, játszani akar majd. Egyenként elvenni Ábrahám kezéből a szénaszálakat.

− Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezi a lány, s a remetének beugrik majd egy név. Virginia. Mi lehet az, hogy Virginia? Töpreng, de csak párnákat lát, vetett ágyat, fürdőkádat is lát, egy udvart, égszínkék vizű úszómedencét. Mi lehet az, hogy Virginia? Vonat. Talán vonat lesz, gondolja majd, mert érzi a csattogó kerekeket. Olyan vonat, ahol enni is lehet, mert pincér lődörög az asztalukhoz. Sokan vannak ebben a mozgó, keskeny teremben. Az asztalokon éjjeli lámpák, s ő azt fogja mondani halkan, hogy Virginia. A pincér meghajol.

– Négy hegedű-zongora szonáta. Paul Hindemith.

– Carl Philip Emanuel Bach – válaszolja majd, de nem érti, hogy mi is lehet ez a furcsa idegen szóáradat, s bizonytalanul teszi hozzá: − Öt szonáta hegedűre és billentyűs hangszerre.

A pincér mindent felír, s akkor, mintha körhintán ülne, kilódítja helyéből a gravitáció. Mások is eldőlnek.

– Ne nevezz szivinek. Utálom. Van tisztességes nevem, Virginia – mondja a lány, aki majd ott ül vele szemben, de őt nem lódítja ki a centrifugális erő. Merev derékkal ül, sértetten, s Ábrahám veszekedés, gyűlölködés hangjait hallja.

 – Nem nevezlek szivinek, mert azt utálod – mondja majd. De valami vakítja.

Szemkápráztató fényben ül, a semmi közepén.

Valakik tapsolnak.

Előtte, egészen testközelben, ismét az az ormótlan fekete asztal, s a fehér és fekete fogak kezébe akarnak harapni. Zongora – jut eszébe, de nem tudja kapcsolni a szót a tárgyhoz. Úgy lebegnek, mint majd az istállópadlásról lelógó szénaszálak.

Kutyák ugatnak, s majd megjelenik az istálló ajtajában egy elegáns bundába burkolt nő.

– Végre megtaláltalak – fogja mondani, de Ábrahám üres tekintettel nézi.

– A keresés a lényeg, nem a megtalálás – egészen távolról hallja a saját hangját, és ismétli, szünet nélkül ismétli ezt a mondatot. – A keresés a lényeg, nem a megtalálás.

– Istenem, hogy nézel ki – fogja mondani a nő. – Én vagyok, Virginia, nem ismersz meg? Megismersz, ugye?

− Ó, a megismerés. Belátni azt is lehet, amit nem magunk hoztunk fel a lélek mélységeiből, hanem más, akkor is, ha mi magunk még nem léptünk a megismerés útjára – válaszolja.

Úgy beszél majd, mintha idézne.

– Mit mondtál? – kérdezi majd gyanakodva Virginia. Lehúzza kesztyűjét, meg akarja simogatni a szakállas arcot. Törek és ételmaradék kerül a tenyerébe, s elborzadva lépne hátra, de a bakkecske támad, s a nő elterül a ledobott szénán.

Ábrahámnak eszébe jut egy ágy, valami melegség, s valaki azt mondja, hogy szelleme a megismerés útját csak úgy találja meg, ha a gondolkodásból indul ki, s csak akkor juthat el az élet önálló szemléléséhez, ha értelme képet kap a magasabb világokról. 

− Magasabb világok – mondja majd hangosan.

Ha lennének majd emlékei abból a múltból, ahonnan az istállóba vezetett az útja, akkor láthatná magát tizenegy évesen, a Royal Albert Hall előtt kiszállni a limuzinból, s hallhatná ismét azt a négyezer embert, akik őt ünneplik. A közönség dörgő vastapsát hallhatná, amivel az igényes londoniak nem a gyermeket, hanem a kiforrott zenészt ünnepelték.

És láthatná a stockholmi Gamla Stan, az óváros ódon utcáit, ahol Gunilla, a gyönyörű fuvolás svéd lány vezette végig. Éppen huszadik születésnapján volt az első koncertje a városban, már elmúlt éjfél és még mindig világos volt, s hallgatta a babaszépség fuvolázó hangját, hogy ez még a Stadsholmen szigete, de bejárják majd Riddarholment és Helgeandsholment is. Nem fog emlékezni arra, hogy az ódon házak között mindegyre megálltak csókolózni, s ez ott nem tűnt fel senkinek.

Mindenhol fiatalok sétáltak a fehéréjszakában, hogy aztán jóval később a Hötorgeten sörözzenek.

− Széna-piac – fordítja le neki a tér nevét a lány.

– Ó, akkor ez az itteni Széna-tér – mondja magyarul.

Már a szürkület kezdődött, vagy tán éppen hajnalodott, amikor Gunilla elvitte a Millesgårdenbe, a szoborparkba, ahol a nehézkedési erőt meghazudtolva álltak a szobrok, s akkor úgy érezte magát, mintha ő is, akár Milles szobrai, súlytalanul lebegne.

Az egyik szobor mellett pianínón játszott egy kislány, s Gunilla súgott neki valamit, mert fölállt, s megkérte a Mestert, hogy játsszon valamit.

Vivaldi Tavaszának zongoraátiratával kezdett, aztán átváltott a klasszikus svéd Johan Helmich Roman műveiből készült egyvelegére, amelyen hetekig dolgozott otthon, hogy ráadásként ezzel lepje meg svéd közönségét.

Tömeg gyűlt köréjük, s valaki lerakott egy műanyag tányért, s pénzt kezdtek beletenni az emberek.

– Látod, ez eddigi életem első és egyetlen tiszta keresete. Nincs impresszárió, nincs alkudozás koncertirodák között. Ezt maga a nagyérdemű adta. Ebből gyógyital lesz, reggeli mellan öll – mondta ki svédül a közepes erősségű sör nevét.

Nem is alszik, egy svéd zenész, aki nem hitte, hogy egy Duna mellett élő ember kezében sosem járt még halászbot, megígérte, hogy elviszi horgászni.

Saltsjöbaden, ízlelgette a gleccser formálta sziklák közötti városka nevét, s úgy érezte, hogy pontosan olyan gömbölyű ez a szó, mint a hatalmas dávidi parittyakövek.

Tengeri csukát fogtak, s a vendéglátója térképen mutatta, hogy nem mindenhol tengerpart az, amit lát.

– Hol a tó, a Mälaren, hol pedig a tenger az utca vége.

De mindezekre nem fog emlékezni, talán arra sem, hogy egy görög kolostorban érezte először, hogy jó lenne elvonulni a világtól, imádkozni, s a böjtre böjtnapok hónapokra rúgó hosszán át elmélkedni a teremtés lényegéről. Arról, hogy mi dolga van Istennek az ember-teremtményekkel, miért nem állt meg a teremtésben a napos-csillagos égnél? És az istállóban, álmában, és csakis álmában, hallja a szerzetesek véget nem érő, többszólamú kórusát. A tehenek fognak a hajnali fejés előtt bőgni.

A lovakhoz nem jár be a másik istállóba, de a teheneknél mindig rend van, s a háziak csak azt látják majd, hogy szeret pepecselni a borjak körül is.

Soha senkinek nem mondja, talán ő sem tudja, hogy úton talált iratokat akart a rendőrnek leadni, hogy azok talán egy másik szakállas hajléktalan okmányai lehettek, s hogy nem is Kardalus Ferenc a neve.

Néha, félálomban látja a plakátokon nagybetűkkel szedett nevét, de már fel sem ismeri. Virginia majd föláll a szénáról, ahová esett, s Ábrahám ki fog menni az udvarra. Újra havazni fog, s elmegy a gyerekek hóemberéig, amire azt fogja ráírni egy faszéndarabbal, hogy Debussy. Akkor, már a tudat fekete verméből, semmivel sem kapcsolódó szavak tódulnak nyelvére. De amikor felírja a Debussy nevet, mintha valaki azt súgná: hópelyhek tánca. Fagyott jégtűk hullnak az égből, kavarognak és zizegnek, s a zizzenő hópelyhek vakító fehérsége lassan elfedi a tájat.

Mindez majd később fog megtörténni. Most gyakorol, s a zongora felnyitott tetejének fekete tükrében nézi az arcát. Harmincéves, de már vénnek érzi magát. Magányosnak, fáradtnak és elveszettnek. Még gyakorol, de már nem tud Mozartra koncentrálni.




.: tartalomjegyzék