Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - November
Pieldner Judit

Sebköltészet (Iancu Laura: névtelen nap)

Iancu Laura: névtelen nap[1]

 

Iancu Laura (1978, Magyarfalu) költő, szerkesztő, néprajzkutató Moldvában született, Budapesten él. A hovatartozás kérdése kihívja, próbára teszi, majd félretéteti velünk ezzel kapcsolatos előítéleteinket. A szerző maga állítja föl ezt az értelmezési keretet első verseskötetének[2] szerényen kínált címében, amelyben kimondja és felvállalja etnikai  hovatartozását, egyben költészetét is ebbe a keretbe, hagyományba illeszti, viszonyul azon régióhoz, amelyből voltaképpen „elcsángált” abban a pillanatban, amikor saját visszaemlékezése szerint a család tételes beleegyezése nélkül, mégis, édesanyja hallgatólagos jóváhagyásával, az általa előkészített tarisznyát a vállára kapva a Csíkszeredába tartó autóbuszhoz szaladt kislány korában, de visszaemlékezéseiben, nyilatkozataiban, leveleiben, költészetté formált szavaiban folyton hazatér, mondhatni tulajdonképpen folyamatosan otthon van. Iancu Laura második kötete[3] igazolja, hogy nem tévedett felfedezője, Ferenczes István, amikor ezt írja az utószóban: „A magyar irodalomba költő érkezett.” És tanúsítja azt is, hogy Iancu Laura első kötetének gondolatvilága és nyelvezete továbbvihető, ez nem választás kérdése, hanem az elhivatott kényszerűsége, jónási feladata.

A névtelen napcímű harmadik kötetben összegyűjtött több mint száz versben kozmikus távlatokat nyit, egyben szédítő mélységekre tárul Iancu Laura lírája. A költői pálya kezdetén népi ihletettségűnek mutatkozó költészet – a népi ihletettség nem valami kívülről jövő intellektuális hatás, hanem az eredet, a származás kitörölhetetlen, belülről fakadó, gondolkodást meghatározó nyelvi stigmája – az egyetemes emberi lét végső kérdéseit feszegető egzisztenciállírává tágul. A cím alliteráló, kisbetűs, fosztóképzős szószerkezetét értelmezhetjük egy átlagos, a többi fölé nem emelkedő napként, amelyet a maga automatizmusában megélünk, avagy amelynek álbiztonságában felszakadnak a nagy kérdések vágta sebek. Ugyanakkor érthetjük a nyelvre vonatkoztatva, a névadás, a megnevezés, a nyelvhasználat kudarcaként. A szavak nélküliség a kiüresedés, az elidegenedés tapasztalatának legvégső stációja (lenne): „fanyar már a / dalnak / az íze számban idegen a szó” (Körös-körül). Érezhetően ennek ellenében születnek e költészet szavai és képei; az ettől való félelem képezi a vívódások és töprengések egyik dimenzióját. „Nem hisznek bennem a szavak”, fogalmazódik meg ugyanebben a szövegben. A szó fölöttes hatalom, amely befogadhatja vagy kiközösítheti a beszélőt.

Már az első vers olvastán érzékelhető az egzisztenciális borzongás, egyben paradoxonokra való kiélezettség, amely meghökkentő megfordításokban ölt testet. Például a születés dátumát tartalmazó verscím (1978. december 30) az Agónia című részben található. Az önkeresés a születésig nyomoz vissza; önkeresés és önelvesztés ugyanazon érem két oldala, egymás tükörképei. A csecsemőlét kiszolgáltatottsága a világ szédítő ürességében olyan alapélmény, amely kiterjed a kötet több versére is; a bálványimádás történetére utaló képelemek pedig („akár az aranyborjúra hányt ima / a trónust füst takarta”) a hitre leselkedő veszélyek elkerülhetetlen voltát jelzik, amelyre az embert már születése predesztinálja.

A magyar költészettörténet vezető gyakorisággal előforduló nagy szavai átlagon jóval felüli gyakorisággal szerepelnek, elég, ha csak a kötet második, Keleten című verséhez lapozunk, amelyben a lét, a sorsszagú fák, az ég egyetemesen értelmezhető szimbolikája mellett a kígyó, az alma, a tövis és az Éden bibliai toposzai is ott sorakoznak gyors egymásutánban a körülbelül egy lélegzetvételnyi versben, terheltté téve a rövid sorokat, lassú, a képek erejéhez vissza-visszatérő olvasásmódot igényelve. Iancu Laura szükségét érzi, hogy kifejezze személyes viszonyulását olyan fogalmakhoz, mint a haza (Nem mondtam ki soha). Egy másik versben – akár Csender Levente székelyudvarhelyi prózaíró kötetcímében – a szűnőföld fogalma jelenik meg, érzékletesen tömve a szóba a kortárs viszonyulást a szülőföld fogalmához. Mégis, az erős szóhasználat hitelességét és jogosultságát tapasztalhatjuk a kötet egynemű, koherens, vershatárokon átívelő képszerkesztésében, szikár és kíméletlenül hasító képalkotási technikájában. Ugyanakkor az egyszerűség jellemzi ezt a képalkotási technikát: „félek mégis – / gödröm kiásva / ágyam bevetve” (ablakból); „köröznek szavaid / árnyékod jégverem // vérző csillagok között / omlik az ég velem” (éjjel); „Temetőt rak bennem a lét” (A feladó).

Iancu Laura költészete a hagyománnyal folytatott eleven és folyamatos párbeszéd révén alakítja ki a maga belső terét és akusztikáját. Többféle irodalmi hagyományra kapcsolódik rá szimultán módon. Különböző költészettörténeti vonulatok összhangzatának, összecsendülésének lehetünk tanúi: fellelhető e lírában Balassi Bálint Istennel perlekedő vallásos retorikája, emellett egyfajta posztromantikus szubjektivizmus hatja át a verseket, amelyben táj és én egymás negatívjaivá, lenyomataivá válnak; ne feledjük megemlíteni a népköltészet képvilágának jelenlétét sem ebben a kötetben, bár az előző kötetekhez képest áttételesebben, visszafogottabban van jelen. A népköltészetben kifejeződő ember-természet kommúnió ebben a kötetben is fellelhető: „egyedül a Fák értenek meg” (Fától fáig); alapvetően azonban a természet is megvonja magát, a táj a tájtalanság negatív alakzatává íródik át (In illo tempore). A természetbe vetett bizodalomnál erősebb az egyedülmaradottság tapasztalata. A tavasz is negatív asszociációkat kelt, a Tavasz című vers képei nem a megújulás, hanem az agónia idejét jelzik.

Az identitáskeresés etnikai vonatkozása ebben a kötetben is megőrződik. Különösen a kötet utolsó – mesei hetedik –, A táj belénk költözik című verscsoportjában, viszont ennél tágabb vonatkozásban is jelentőssé, jelentésessé válik: az identitáskeresés kozmikus távlatokban történik. A feltáruló dimenzió a kényelmesen tág tér illúzióját nyújtja, azonban a fogódzók, referenciapontok hiánya az egzisztenciális bizonytalanságot eleve belekódolja ezen tapasztalatba, így a világba vetett én önkeresése ilyen léptékben sem előbb, sem utóbb nem számíthat megnyugvásra, feloldásra. „Hatalmas hordalék a világ” – olvashatjuk a Fától fáig című versben –, nem adatik benne vacok, ahol a lét biztonságosan meghúzódhatna.

Iancu Laura lírájának erőteljesen vallásos karakterét elsősorban a csángó katolicizmushoz való kötődésében kell keresnünk, ezt azonban átírja, személyessé formálja, illetve a Pilinszky lírájához hasonlóan – abból ihletődve – egzisztenciális alapélményként fogalmazza meg. Az Apokrif rezignált hangneme érződik a Iudicium soraiban: „elhagyatnak akkor mindenek”. Pilinszky felől is értelmezhetőek Iancu Laura apokaliptikus víziói, értékvesztettség-tudata, a fájdalom kifejeződései.

A kötet alapélménye a transzcendenciával való kommúnió és kommunikáció elementáris igényéből és örök kétségeiből, a bűntudat, a hiány okozta szenvedésből fakad. A krisztusi szenvedéstörténet profanizált, individuális változata fogalmazódik meg Istent kereső verseiben, a megfordításokkal azonban továbbra is él a költő, hiszen nemcsak az én keresi az Istent, hanem az Isten is keresni kényszerül az énben az eltűnt egykori ént (lenyomat). A kétség mozzanata fejeződik ki a következő képben: „hiába nyitott / ha üres / a sír” (Rekviem). A Húsvét című vers kérdőjellel zárul: „Elvittek Uram. Hova?”; a Feltámadás című vers utolsó szava: „hulla”. A transzcendencia megvonja magát, a hozzáférés nem eleve adott, ki kell küzdeni az utat, ennek a küzdelemnek a nyomát viselik a versek. A viszony problematikusságát enigmatikus sorok jelzik: „nincs egyedül akit magára hagy az ég”. A kötet kontextusában hogyan értsük ezt a bizakodó sort? Csöndes öniróniaként? Halk önbiztatásként? A kétkedés feladásaként? Ha nem így olvassuk, ellentmond annak a létbizonytalanságnak, amely más versek képeiben és reflexióiban kifejeződik: „csillagtalan az ég”, „Omlatag öröklét” (A 48. nap); „látogatás nélküli jelenés / korbácsolt igézet / szavak helyett fekete üstök / az Atya nem becézget” (látomás). Az istenkeresés versei olvashatóak perszonalizált imaformaként, amelyek az Én és a megszólított közötti szakadékba, hasadásba, résbe írják bele magukat.

De ki a megszólított? Egyes versek egyértelműen Istent helyezik a megszólított szerepébe, azonban a vallásos értelmezhetőség akár ki is tágítható, és az aposztrofé alakzatában kirajzolódó Másik egy többféleképpen kitölthető szimbolikus üres helyként értelmezhető, amelybe behelyezhető akár az anya figurája is (lásd a Fonj gyermekkoszorút címet viselő verscsoportban). A versekben ez a viszony is ambivalensnek bizonyul: az anya az eredet helye, oldás és kötés, elengedés és leláncolás kettőse. A versek többszólamúságának tudható be, hogy a hit fogalma és élménye is többféleképpen értelmeződik, a szakrális és a profán szférájában egyaránt.

A költőnő megszólalásmódját felvállalt, legtöbbször név szerint, egy-egy vers címében szerepeltetett, verscímeik révén beidézett, parafrazált költőelődök alakítják. Így olvashatunk olyan verscímeket, mint például Kányádi Sándor, Hervay Gizella, Mécs László; a Parafrázis című vers József Attila Mama című versét írja át a versírásról szóló metaverssé.  Iancu Laura szabadon és merészen bánik vendégszövegeivel, van bátorsága ugyanazon címet adni verseinek, mint a nagy költőelődök, az általuk megfogalmazott élménnyel azonosulni és megtoldani még egy ianculaurás képsorral (Fától fáig, nagycsütörtök); Kányádi sorait például a következőképpen fogalmazza át: „nem lehet árva az kinek / feltámadnak a halottai”. Ez a bizalmas viszony is jelzi, hogy a költészet birodalmát nem a távolságtartó tisztelet, hanem a szövegek meleg testközelségének helyeként éli meg, a magyar nyelv és kultúra otthonaként. Mindez nem jelenti azt, hogy Iancu Laura lírája kizárólag a elődök, a vendégszövegek révén töltekezik. Ellenkezőleg, ezek szervesen beépülnek a kötet egészének koncepciójába, és a magyar irodalom személyes olvasatairól, a mindenkori költészet szövegközötti létmódjáról – kevésbé az intertextualitás divatáramáról – beszélnek.

Iancu Laura versbeszéde – „Sebköltészet”, mondja a költő a Te.Én. című versben – hiteles, mert az egyetemes emberi lét kérdéseit szokatlan alakzatokban rendezi újra, elemi felismeréseket képes közvetíteni; mély gyökerekből táplálkozik, és a kortárs irodalom trendjeit megkerülve egy modern poétika elkötelezettjét mutatja fel.

Havers és prózatükrözheti egymást, akkor mondhatjuk, hogy Iancu Laura két 2009-es kötete, a névtelen nap valamint az Életfogytiglan[4] című levélgyűjtemény egymást tükrözik. Csupán az nem eldönthető, hogy melyik irányba néz a tükröző felület, a vers fordítja a prózát, avagy a próza a verset. Egy adott ponton mindkét kötetben a vers, illetve próza átcsap önmaga másikába: a próza versben gördül tovább (lásd a levélgyűjtemény Lángoló betűk című írását, illetve a verseskötet Ami minden versből kimaradt című, prózai(bb), hosszú sorokból álló, a kötet többi alkotásától – ebben is – elütő darabját). Ami a versekben egy-egy képbe tömörül, azt a levelekben kifejtve olvashatjuk, ez viszont nem jelenti azt, hogy a levelekben nem találkozunk a gondolatok képszerű alaköltésével, hiszen éppen a misszilis levelek líraisága, a próza poézise késztette a levelek címzettjét, a moldvai magyar gyerekek oktatását felkaroló Borbáth Erzsébetet, hogy a levelek kötetben való megjelentetését szorgalmazza. A személyes levelek a kötet kontextusában, címmel ellátva esztétikai értéket képviselő irodalmi alkotásokká, művészi vallomássá minősülnek át. A levelekben művelt képszerű prózatechnika illusztrálásaképpen idézem: „Péter bácsi! Mint foltozott zsák Isten hátán, amelyből ki-bepotyog minden, olyan ma a moldvai magyarság.”[5] A levélíró így vall a moldvai magyarsághoz való viszonyáról: „Amitől megválni nem szabad, és nem is lehetséges (...).”[6]

Iancu Laura irodalmi munkássága jó példája annak, hogyan lehet a hovatartozás dilemmáit fölvállalva egy határokon átívelő, legalább olyan mértékben anyaországi, mint határon túli irodalmat művelni – a kettő összetartozik, mint a Csángó karácsony és a Magyar karácsony párversei a névtelen nap című kötetben –, és a szavakban teremthető világon az olvasókkal osztozni.



[1] Iancu Laura: névtelen nap. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2009.

[2]Iancu Laura: Pár csángó szó. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004.

[3]Iancu Laura: Karmaiból kihullajt. Versek. Magyar Napló, Budapest, 2007.

[4]Iancu Laura: Élet(fogytiglan) – Vallomások (levelek Borbáth Erzsébethez). Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2009.

[5]i.m.29.

[6]i.m.18.




.: tartalomjegyzék