Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Ferenczes István

Rongyos gúnya, fényes folt

Puskin jegyzi meg valamelyik lábjegyzetében bizonyos cári rendjelek, keresztek osztogatása kapcsán – nem tudni, hogy ő kapta-e, vagy valaki a barátai közül –, hogy olyanok ezek a kitüntetések, mint rongyos gúnyán a fényes folt. A rongyos gúnya természetesen szimbolikusan értendő, a fényes folt pedig maga az efemer, talmi, gyorsan eltűnő valóság.

Azért idéztem a zseniális oroszt, hogy némi támpontot keresek a magunkfajta alkotó emberek fényes folthoz, meg rongyos gúnyához viszonyulásaihoz. Ti. aki a szabadság mámorára tette fel az életét, aki a fehér papír kietlen hómezőire száműzetett, azért, hogy meglelje, leírja azt a totalitást magába sűrítő egyetlen árva szót, amelyet talán csak egyedül  Isten tud kimondani, s amit mégis keresni kell, önemésztően, önpusztítóan, csakazértis menni kell, derékig csonterdőben is, át a szivárvány alatt is – szóval a  magunkfajta megszállottaknak, elátkozottaknak vagy megáldottaknak nem fontos sem a gúnya sem a folt.

Mikszáth írja a Jókai élete és kora kitűnő című kitűnő könyvében (a Pilvax Kávéház ifjait bemutató fejezetben), hogy furcsa egy jelenség volt a félszeg, visszahúzodó, kissé kétbalkezes, leendő  íróóriás ebben a tűzzel lobogó társaságban, akik között, a közvetlen család nem kis rosszallására, épp a sikeres, nagy vagyonok, díszes gúnyák reményeivel kecsegtető jurátusi (mai kifejezéssel: ügyvédi) pályát adta fel ennek a felhőkergető, olimposzi fellegekben lebegő kompániának a kedvéért. És micsoda társaság volt! Földi, evilági javaknál többre, a tisztaságra, a szabadságra, a becsületre, a magyar irodalom szentegyházának a felépítésére esküdtek fel. Mit törődtek ők gúnyával, fénylő foltokkal! Mert – állapítja meg Mikszáth – az énekes madarak sem búzát szemelni repülnek egyre fennebb, a végtelen, a lehetetlen ég felé!

Ezek után megérthetik, miért fogadtam meglepetéssel Hargita Megye Tanácsának megtisztelő döntését, miért érzem rosszul magamat a bőrömben. Ti. én valóban nem búzát szemelni, gazdag terméseket aratni próbáltam, egy-egy szál cigarettába kapaszkodva, ha csak egy arasznyira, egy lábujjhegynyire is fölfelé, a mindenség felé lebbenni erről az ezerszer megáldott, sokszor a sárba lerántó földről, ebből a katartikusan gyönyürű kishazából, ebből a Szent László-legendás tájból, amelynek célkeresztjében ott áll a mezőben zászlóshajóként az egykori Tordafalva közepén a Szent János-templom, s amelynek szülőfalum révén talán most épp a közepében vagyunk. Életem első tizenhárom éve itt telt el, s mint ahogyan Gábriel García Márquez, a nagy latin-amerikai író vallotta: ennyi idő alatt minden megtörtént az emberfiával. Megtörtént az egész életünk. Ebből a tizenhárom évből lettem az, aki vagyok. Ezt a mindent, ezt a sorsot, ezt a megáldottságot, úgy érzem, nekem illene megköszönni, nekem kellene a szülőföldet egy fényes folttal kitüntetni, neki kellene nagydíjat adni. 54-55 évvel ezelőtt, 1956 szomorú őszén, a dombon lévő iskolánk roskadozó csűrjében a velem egy napon született másik Istvánnal vérszerződést kötöttünk. Arra esküdtünk össze kölykökként, hogy egy évig gyászolunk, hogy nem fogjuk soha feledni a forradalom mártírjait (ma már tudjuk, székelyek is számosan voltak közöttük), s hogy magyarságunkat, székelységünket, s amennyire erőnkből telik: egész életünket ennek a kishazának a felemelkedésére fordítjuk. Mai nyelvre lefordítva ez az összeesküvés azt jelenti, amit Zsögödi Nagy Imre mondott: „A szülőföldet, Zsögödöt nem lehetett elhagyni soha”. Szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy hellyel-közzel – azt hiszem – álltuk is a szavunkat. Ezt a gyermekinek, naivnak tűnő fogadalmat, ma már úgy gondolom, túlzás lenne egyféle küldtéstudatnak, elkötelezettségnek sem nevezni, inkább a hűségről, a szülőföld iránti véghetetlen szerelemről szólt. Felnőttünk, s mindenki tette a dolgát ott, ahová került. Nem tettünk többet, mint hogy legjobb tudásunk szerint végeztük azt a munkát, amelyet ránk mért a sors. Ettől nem lettünk többek az egyszerű szántóvetőnél, a gyermekeit tisztességben fölnevelő édesanyánál, vagy unokáinak estére pityokatokányt készítő nagymamánál. Ők is megérdemelnének egy fényes foltot.

Amikor most elfogadom és megköszönöm a megyei tanácsnak ezt a lefegyverzően megtisztelő jutalmát, azt is el kell mondanom, hogy tulajdonképpen egy magamnak tett fogadalmamat szegtem meg. Amikor 2000-ben elhárítottam Csíkszereda város díszpolgári címét, azt mondtam, hogy a szülőföldtől az embernek nem jár köszönet. A szülőföldet nekünk kell megköszönnük, nekünk kell köszöntenünk a lélegzetünkkel is. Legfőképp pedig a tiszta lelkiismeretünkkel.

Úgy érzem tehát, nem leszek ünneprontó, ha azt mondom, hogy nem Ferenczes István, az íróféle ember, hanem a Székelyföld című, immár 14 éve megjelenő kulturális folyóirat kapja az elismerést, amely ha többet nem, de annyit tett, hogy a magyar irodalom térképén jóideig fehér foltnak látszó Csík és környéke – vagy még tovább menve: talán az egész regió – immár kitörölhetetlenül fent van, rangos helyen, azon a szellembéli chartán. De a folyóirtanál nagyobb rangú entitás, maga a Székelyföld is megérdemel egy ilyen kitüntetést. Mert milyen-olyan, de az enyém. A miénk.

S ha már itt vagyunk ebben a teremben, vmég boldogabb lennék, ha ezt a díjat nálamnál méltóbb embernek ajánlhatnám, annak az embernek, aki a tervezőasztaltól az utolsó tulipándíszítésig alkotója, építésvezetője volt ennek az épületnek. Mint ahogyan a falunk fölött álló templomnak vagy itt, a művelődési ház előtt álló emlékműnek is. És Csíksomlyón a Kalotnak. És még sok családi háznak, közintézménynek a környéken. Igen, ezek kézzelfogható bizonyosságai a teremtésnek, az alkotásnak, iskolapéldái a rendtartó székely falu csakaértis élni akarásának. Nem holmi lírai ömlenyek, lepkekergető tündéri látszatok ezen. Igen, édesapámról van szó, aki nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is épített. A templom építésekor képes volt betanítani egy színdarabot, amellyel addig járták a környéket, amíg összegyűlt a három bádogkeresztre való pénz, amelyek azóta is ott fénylenek a szentély, a hajó és a torony csúcsán. Neki köszönhetem az első megtanult verset, Petőfit és Arany Jánost s az örök útravalót: azt, hogy felemelt fővel kell járni, s ha legyőznek is, mindig újra kell kezdeni, építeni, építeni, építkezni kell most és mindörökké. Én tehát ezt a Hargita-megyéért díjat köszönettel néki, édesapámnak, az ő emlékének ajnánlom.




.: tartalomjegyzék