Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Augusztus
Vaszilij Bogdanov

Versek

VASZILIJ BOGDANOV VERSEIBŐL

 

Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent  (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, l9l9), 19l6-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg), s ,,A család körül – Andrej Belij szerint –  körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben  mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani... (A fordító)

 

ROMÁN ÁBRÁNDOK

 

„Erre balszerencse vitt,

S most a rosszlélek vezérel,

Az kerenget minket itt”.

(Puskin: Ördögök. Áprily Lajos fordítása)

 

1. AZ INDULÁS

 

A repülőtéren,

vacogtató szélben

találkoztunk mi négyen.

Még két óránk volt az indulásig,

néztük egymást,

mit akarhat a másik.

Aztán nevettünk.

„Jevtusenko –

mondta a szikár férfi keményen –,

neked, bátyuska, Zsenya.”

És a szemembe nézett. 

„Egy vodka kétségtelen

jól jönne most.

Nem gondolod?!” 

Vékony esőkabátjában didergett.

Felvillantak a Sztálin örökösei,

dacos és gránit szavai,

s a sorok között zúgott a végzet.

Forgattak a körhinta évek.

„Voznyeszenszkij –

szólott a másik, lágyan

szorítva meg a kezem –

neked, jó bátyám, Andrej –

tette hozzá fogvacogva –,

bizony, jól jönne most egy vodka.

A verseidet ismerem.”

És bennem felvillant az Oza,

és úgy néztem rá, mint  fiamra,

félrehajtva fejem.

„De hiszen önt már –

meredtem a harmadikra,

az ellenfényben

komorlott sötét alakja –,

önt jól ismerem…

Dalai sokat jelentenek nekem.”

S láttam a félhomályos szobában,

amint kezében szól a gitár,

és az Arbatról énekel.

A piros léggömb égbe száll.

„Igen, valóban találkoztunk már,

tegezz nyugodtan!”

– mosolygott Bulat Okudzsava.

„Olvastam a Szuzdáli harangokat,

és nem is gondoltam,

hogy az orosz költészetben

ilyesmi is van,

megdöbbentett

az érzelmek szabad áradása

és verseid

összetéveszthetetlen,

zárt világa.”

Még két óránk volt az indulásig,

várt a vendéglői étterem,

a kevélyen megvillanó vodka.

S ők, poharukkal kezükben,

rám néztek felvillanyozva.

„S te csakugyan éltél Szibériában?” –

kérdezte Zsenya, aki ott született,

és amire észevettem volna,

máris meséltem az életemet.

„És románul is tudsz? –

kérdezte kíváncsian Zsenya

s a szemembe nézett –,

mert a tolmácsoktól,

nem tudom, miért,

de tartok és félek.

Soha nem azt fordítják,

amit mondok.”

„A tolmácsok mind besúgók –

tódított vidáman Bulat –, és bolondok.”

„Fordítottam már Arghezit, Eminescut,

román költőket,

aki tud franciául, olaszul, spanyolul,

valamennyire érzi őket,

ők a latin kistestvérek,

egy növényi nép.

Remélem, megértjük őket.”

,,Franciául én is tudok.

Olaszul is beszélek!” –

legyintett Andrej és elhallgatott,

mutatva a román nyelvkönyvet.

És szóba kerültek a nyelvcsaládok

és a bolygó világok,

csuvasok, vogulok,

más szibériai népek.

A medve és a málnavész,

a Bajkál-tó és az enyészet.

És máris ott ültünk a gépen.

Megkezdődött a nagy kísérlet.

 

2. A LÁTHATATLAN MALOM

 

Bukarest. A repülőtéren

fakó reklámok, kóbor kutyák,

egy poszteren, a tengerparton,

hullámzanak szélben a fák.

 

Mögöttük a Fekete-tenger,

hol Ovidius haldokolt.

Tizenhét évig, számkivetve

várta, elmúlnak a koholt

 

vádak, győztesen visszatérhet,

de hiába, nem jött a gálya,

késett a felmentő ítélet.

Tomiban ért véget a pálya.

 

Tudta, Tiberis elveszett,

verssorai között fuldokolt,

álmaiban vörös kerékként

gurult Róma felett a hold.

 

Hullámzanak szélben a fák,

kopár, kietlen tengerparton.

E hullámokat ő is látta,

miközben rázuhant az alkony.

 

Bukarest. A repülőtéren

fakó reklámok, kóbor kutyák,

Naso hangja halkul bennem,

elvész, akár az ifjúság.

 

Zakatolva akkor kezd el

járni mögöttem egy malom.

Nem tudom, földön-e vagy égben,

de végigkísér utamon. 

 

3. A KÖLTÉSZET HATALMA, AVAGY A CICÁK SZÜLETÉSE

 

A közönséget figyelem.

Szúró reflektorfénybe

mosódnak tűnő arcok.

A pódiumon Bulat

gitárja szól. Értik-e,

hogy miről is énekel?

Tapsolnak és nevetnek.

A helyére lép Andrej,

lágy hangon, behízelgőn

mondja melankolikus

verseit. Megtapsolják.

És akkor vesszük észre,

Zsenya bök meg, figyeljem,

a zenekari árok

mélyén macska vajúdik.

Fel-felnyávog kínjában,

a taps miatt nem hallják,

senki nem figyel fel rá,

vajon hogy került oda,

mindez véletlen lenne?

Most már a hű kísérőnk,

Johannes is meglátja.

Arcán mosoly fut át és

felénk int a fejével.

És látja már Stancu is,

a szövetség elnöke,

barátunk, patrónusunk,

de ő sem tehet semmit.

Andrej most visszajön,

sápadtan és remegve,

de meglátja a macskát,

amint vajúdva fetreng,

és vigyorog már ő is.

Zsenya a pódiumon,

telt hangon, szigorúan,

meg ne hallják a macskát,

Sztálin örököseit

szapulja. Hátunk mögött

Dej elvtárs most megrezzen,

szinte lelép a képről.

Hiszen róla is szó van.

Valahol írhatják már

a jelentést, feljelentést?

Szűnni nem akaró taps,

s lenn az első kismacska,

ha lúd, legyen kövér. Én

Marina haláláról

szóló versemet mondom,

és elsodor a vastaps.

Amire visszatérek,

már öt kismacska fetreng

a zenekari árok

huzatos, sötét mélyén.

Johannes rólunk beszél,

Osztáp Bendert említi,

„Uraim, ez  a város

sem Rio de Janeiro!”

Nagyon sokan nevetnek,

kacaghatunk már mi is.

Hét kismacska nyivákol.

A költészet hatalma,

verseink sugárzása!

A gondolat anyagi

erővé válhat – így Marx.

De születtek-e cicák

a versek hatására?

Felállunk és hajlongunk,

a szemünk sértő fényben.

 

4. A HERNYÓK

 

Mogoşoaián, a kertben, áprilisi pirkadatban,

álmatlanul bolyongtam, és félig ébren, öntudatlan

észrevettem a hernyókat, émely fogott el, hányinger,

fehérruhás cseresznyefák virágait zabálták fel.

Azt is hittem, hogy álmodom. Undor rázott és döbbenet.

Uram, néztem fel az égre, Istenem, hát ezt is lehet?

Hiszen láthattam elégszer, hogyan működik a világ.

Fogja, tépi, szétroncsolja egyik dolog a másikát.

De most a szemsértő fényben, időközben felkelt a nap,

láthattam, amint a hernyók pusztítják a virágokat.

Mohón és eszeveszetten. A tóparton  Zsenya tűnt fel.

Ő minden hajnalban futott. Versenyzett az életével.

Most meglátott, mellém lépett, elborzasztotta a látvány.

„A halál is, az a disznó, a kaszás is így talál rám.”

,,A halálod még távol van. De a dögök, lám, itt vannak.”

Botot ragadott dühösen, verni kezdte az ágakat.

„Tán ha permeteztek volna!” – hagyta káromkodva abba,

a földre hulló hernyókat eszelősen eltaposva.

Reszkettünk a virradatban, szemlesütve, szégyenlősen.

Pokollá vált hirtelen a megejtő kerti éden.

 

5. TAVASZ A MAGHERUN

 

Április végi idült, esztelen verőfényben,

egy hős tábornokról elnevezett utcán végig,

fényreklámok sora vakul a fénybe, vérzik,

és a porban, autók között szemtelen, piciny verebek,

miniszoknyában a bukaresti lányok, és egyebek…

És az Intercontinental árnyéka, amint

átlósan éppen ránk vetül,

és én, ahogy a többiek után ballagok,

lehajtott fejjel, egyedül…

Hangod hallom. Nagyon hiányzol.

Hallucinálok, hiszen nem vagy itt.

Tompán sajog azért belül,

s már nem múlik el tavaszig,

hiszen a tavasz immár itt van,

csak a malom hallgatna el…

Mit csinálhatnék nélküled?

Fényképed nézem. Nem felel.

 

6. A BÖRTÖNNÉ VÁLÓ KOLOSTOR

 

Văcăreşti-en ódon, fenséges a templom.

A pravoszláv szentek szelíden figyelnek.

Arcukon áhítat, tovatűnő mosolyrom,

adhat-e erőt még méla híveiknek?

Mert a kolostor már évek óta börtön!

Cellákban tolvajok, gyilkosok marakodnak.

Hogyan lehet, Uram, kolostorból börtön,

akárcsak Szuzdálban? Rabok imádkoznak?

 

Hova tűnhettek el a bús, nagyszakállú

szerzetesek, papok?! Foglyok lettek ők is?

Vagy Moldovában, a konok, szűkvállú

diakónusok közt imádkoznak mégis?

A kolostorbörtön most tiltott terület,

nem mehetünk be a penészes cellákba.

Költők egy börtönben? Írói testület

engedélyt nem adhat. A börtön bezárva.

 

„Tényleg oda vágytok?” – Stancu felkacagott. –

„Ugorjunk be inkább egy kertvendéglőbe.

Idejuttok, mikor nem is akarjátok!” –

Vigyorgott – „Meghívlak egy vodkára, sörre.”

Telefonálni ment, Johannes megsúgta: –

„Itten mindenki fél, retteg a börtöntől .

Ne fessétek hát az ördögöt a falra,

ne meséljetek a szovjet lágerekről.”

 

„Ő volt már bezárva?” „Nem volt ő sem, én sem.

Hisszük, hogy megússzuk. Dej elvtárs nagybeteg.

Pókhálófonálon függ immár a léte…”

„Nem haragszol meg, ha valamit kérdezek.

Te kommunista vagy, drága jó Jánosom?”

„Sosem számít, ki vagy! Nektek magyarázzam?

Ürügy akadt elég, most már bevallhatom,

magyar vagyok s zsidó, szép Romániánkban.

 

Kettős kisebbségben, ok akadhat elég,

hogy megsemmisítsen a komcsi pártállam.

De nem panaszkodom, hisz akadt menedék.

A kitétel az volt, hogy tartsam a szájam!

Sikerült eltűnnöm az éji homályban.

Legalábbis eddig. Hogy mi lesz, nem tudom.

Ki jöhet Dej után? Változhat az állam?

Elcsúszhatok-e még egy fénylő jambuson?”

 

„Még én sem csúsztam el! – keserűn nevettem. –

Épp negyvenegy éve, hogy elhagytam Párizst, 

szálka vagyok, hidd el, azóta szemükben,

és ez kitart immár a fel nem támadásig.

Egy nagyorosz herceg, egy osztályidegen.

Kitartok mégis az utolsó pohárig.

Hogyan is úsztam meg? El nem mesélhetem.

Messzire futottam, el Szibériáig.”

 

Itt tartottunk, mikor visszajött az elnök,

kocsikba szálltunk, s egy kertvendéglőben

dicsértük az istent, a nap is kisütött,

tört arcunk borongva vodkáink tükrében

át-áttűnt a fénybe, hosszan nézegettük.

„Igyunk az eljövő, legboldogabb évre,

ki tudhatja, meddig ihatunk még együtt?”

 

Megjósolhatjátok, mi lett a nap vége.

Éltettük a román–orosz barátságot,

ittunk még számtalan, boldog esztendőre.

Meg-megváltottuk a váltatlan világot.

Én épp egy kolostor-kerengőben voltam.

Nem tudtam, börtön-e, be vagyok-e zárva?

Önmagamat láttam, egy cellában, holtan.

Könyörögve rohant köröttem öt árva.

                                      

7. ELFUSERÁLT BUKARESTI LEONINUSOK

 

Álmomban, ébren is hallom, dübög, zakatol a malmom,

őrli az időt, őrli, amit adott, visszapörli.

Nem tudok enni, aludni, futni kéne, mesze futni,

az átkos unalomország kihívón mutatja sorsát.

Szeretnék már hazamenni, kertemben egyedül lenni.

Nézni, hogy pipál a tó, légben balettezik a szó.

Puffanva hullnak a körték. Sorsunk valakik kimérték.

Kecses porleoninusok között az undor támolyog.

Lilák az alkonyi utcák. Vereslő orrú borisszák.

Sértetten, elfeledve delirál Bukarest este.

Villámlik. Távoli dörgés. Mennydörgés? Halálhörgés?

Villamos tolat sárgán. Döcög a világ árván.

Valahol harang kondul. Ki teheti, hazaindul.

Álmomban, ébren is hallom, zörög láthatatlan malmom,

őrli az időt, csak őrli, ha mit adott, visszaperli.

 

8. A ROMVÁROS

 

Többórás autóút után, a május eleji, szokatlan hőségben,

végre elértük a Dunát. Zúgott, bömbölt a nagy folyó,

vitte uszályok sorát, országok mocskát, szemetét,

égig nyújtóztak partján a fák, és kék volt fölöttünk az ég,

megejtően ibolyakék, s egy kompon átkelve

mentünk át Dobrudzsán, az ürömtengerben,

lila fejű bogáncsokat is vizionáltam,

kórókat, őszt, csikorgó, zörgő ördögszekereket,

de csak az üröm zöldellt és sárgállt, távolabb kecskék,

tehenek, szamarak, behúzott farkú kóbor kutyák,

aztán a tenger, a Fekete-tenger, épp apály,

moszatok, algák, kagylók, rákok, felfordult hasú fehér halak,

a tenger hányadéka. Néhány mezítlábos suhanc,

török, tatár, néhány halász, távolban hét-nyolc fehér vitorla.

Itt van az utazó is, megérkezik a buborékban, itt van újra!

Még távolabb gőzhajó ködkürtje szól. Hátunk mögött

teherautó-szörnyek zúgnak a műúton. „Meg is fürödhetne!” –

rikoltott Zsenya, és máris vetkőzött és begázolt a zöldes-kékes,

de inkább mégis antracit fekete vízbe, csapkodott, úszott.

Eltűnt, előbukkant a feje. A suhancok ámulva nézték,

a halászok keresztet vetettek, motyogtak is valamit.

A mólón hullámok törtek meg dörögve, s a fehér tajték

kirajzolta a női arcot, amit évek óta látok, ha szúr a jobb szemem.

Vannak másik világok? Itt bennünk valahol, vagy rajtunk kívül,

amit soha nem látunk, de néha mégis? Zsenya didergett,

átöltözött, korty vodkát ivott, máris mentünk tovább.

„Valahol fennebb van egy romváros – magyarázta Johannes –,

tudjátok, ahol Ovidius is delirált, kétezer éve…”

És suhantunk máris a ferde, délutáni fényben,

ötre értük el Hisztriát. Néztük a gödröket,

egykori lakások nyomát. Kétezer-ötszáz éves román város,

olvastuk egy feliraton és felderültünk. Tovább! Tovább!

Kik éltek itt, milyen fajta népek? Dákok, géták,

görögök,  szarmaták, néhány római legionárius, s persze,

innen nézte a balcsillagzata szúró fényében Naso is a tengert,

apályt, dagályt. Várta a gályát, de nem jött a felmentő ítélet,

verssorai között bujdokolt, azt hitte, kikerülheti,

de rátette szőrös tenyerét a végzet, Róma távolodott,

emlékei közé veszett, s az emlékek fakultak, mint a vásznak.

A vers elég lehetett-e hazának? Octavianus nem engedett.

A Tiberis fölött malomkeréknyi, vörös hold gurult.

A látomások messze szálltak. Télen a befagyott Dunához

ment el, prémekbe öltözve is didergett, facipője

kopogott a jégen. Akkor láthatott először jeget.

Fiatalabb volt, mint én most, mégis öreg. Bort ivott,

és nézte a tengert. Sejthette már, hogy elfelejtették?

Hogy nem kell senkinek? Írta leveleit, de választ nem kapott.

Talán nem is várt?! Tizennyolc évig, száműzetésben, itt, a végeken.

Ne ily halált adj, Jupiter, ne adj halált! Nézte, ahogy a szélben

meggörbülnek a fák, s a tajték az asztaláig felcsap.

Nem is sejtette, lesz-e holnap? Megéri-e?  S ha mégis meg, minek?

Itt ugyanaz volt mindig, nyáron hőség, télen hideg.

S a fehér csoda a hó. A Mindent eltakaró. Az elefántokat

formázó, süvöltöző hóförgeteg. És a géta, szarmata vezérek,

azok a lakomák, vadászatok, ivászatok, azok az utazások…

És egy barlangban ama rettenetes, hatalmas csontváz,

szinte megmozdul a hazudozó fáklyafényben. Rátátja száját.

Éjszaka, álmában is látja, felriad, nyöszörög,

mintha tőrök villognának a háta mögött.

Itt vannak az orrgyilkosok, nem tudja, védekezne-e,

ha mégis megtalálnák, vagy mutatná szívét

a sápadt holdfényben, oda szúrjanak, és nyelve alá

rakják az obulust, kikészítette, a többi pénzt,

ami még maradt, elvihetik. Rettentő sok van reggelig.

De késnek a felbérelt gyilkosok. Ki öletné meg és miért?

Magához öleli rabszolgalányát, átveszi a fiatal test melegét,

a szeretkezés lassú ritmusát, hallgatja, amint künn

orgonál a szél, illetve fújtat, üvöltöz, dudál. 

Ő még nem ismeri az orgonát. Hátsó ablakából

a mezőre látni, lidércfények villóznak az ürömtenger fölött,

és farkasordításokat tép szét a szél. A lány újra elalszik.

Ő nyugtalanul járkál. És már nem is remél.  

A birodalom penészes kazamatáiban már készülődnek

az üldözött keresztények. Változni fog a világ.

 

9. A BERLIN ELESTE

Utóhang a Román ábrándokhoz

 

A Berlin eleste. A vendéglők benépesítése. Honfoglalás.

Amikor Bulat akkor éjszaka.

Amikor Andrej egy másik éjszaka.

Amikor Zsenya és ennek a versnek a hősei egy harmadik éjszaka.

A csapat állandóan cserélődött.

A szerelmek is. A sorsok. Végül is mi nem?

Meghódítottuk Berlint. Akkoriban a román fővárosban

velünk is mindenütt lehetett találkozni,

mint a cigány szódáskocsisok bóklászó lovával,

de ezeknek az időknek vége,

és korántsem csak ezeknek!

Elöl a zászlóval IVAN ILJICS, moszkvai hivatalnok.

„Civilben dalárus lennék! – mutatkozik be Bulat

vigyorogva egy idegennek. – Az ország tizenhárom

dalárusa közül az egyik!” Szuronyát belemártja

a szelíd AMSEL, a későbbi madárijesztő tervező,

összeroskad OSZTAP, a török alattvalók szovjet gyermeke,

az ogyesszai kikötők réme. „Rémes már ez az egész! –

Zsenya már megint telitölti a vodkás poharakat. –

Ha legalább színe lenne vagy szaga!…”

De AKAKIJ AKAKIJEVICS már kézitusát vív

egy MATZERATH nevű alakkal

(civilben fűszeres és regényhős) és KLIM SAMGINT

fejbeveri a balsors üldözte HANS CASTORP,

hogy azután összerogyjon ő is. Távolba tűnik,

foszladozik a varázshegy. „Akinek egyetlen hibája,

hogy rossz oldalon áll – dünnyögi Ulrik,

a tulajdonságok nélküli ember –,

az menjen át a másik oldalra

és felnégyelik és mordállyal verik fejbe

és hasbaszúrják és megbombázzák.”

És SZTAVROGIN újra csak a belső ellenállásról

purparlézik, amikor HOFMANNSTAHL ugrik a géppuska mögé

és a vörös zászló – átmenetileg! – lehanyatlik,

és a nap is eltűnik a diadalív árnyékában,

és megjelennek a kicsi zöld emberek,

pókok, fehéregerek, úthengerek.

Sakálok vonítanak az ösztönök mezőiről.

A szív hangjai.

De ki kell bírni! Ki kell bírni!

A brandenburgi kapu árnyékával az arcán,

kitárt karokkal fekszik SZTYEPÁN KOLCSAGIN,

mellette FRANZ BIBERKOPF,

ketten a névvel is rendelkező, botcsinálta hősök közül,

akikről nem hallgatnak a krónikaírók.

„Menjetek a… – hörög Bulat. – Folyton nyavalyogtok.”

De Zsenya már megint üvölt, az asztalt veri,

és az Alexanderplatzra begördülnek a tankok,

lőporfüstbe tűnnek át az ámolygó pincérek,

unottan szedik össze a poharakat, az üvegeket,

a fény felé fordítják a testeket,

és a pikoló összetölti a maradékot,

s a katyusák ugatásában,

és a kirúgottak danolászása közepette

megindulnak a mindenkori megalázottak és megszomorítottak,

Andrej bús feje vállamra hanyatlik.

„Kányec filmá!” – mondom és megjelenik a Nagy Címlista.

 

* Nem akartam megzavarni a ciklust, ezért a jegyzeteket egymás után közlöm. Amint már a nyitó versből kiderül, nagyapám az orosz költészet akkori fenegyerekei, Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij és a verseit gitárkísérettel előadó, későbbi sikeres regényíró, Bulat Okudzsava társaságában járt Romániában. A fiatalabb költőkkel hamar összemelegedett, és haláláig jó barátságban maradt, szerették és becsülték egymást. A Román Írószövetség képviseletében, útjukon, Zaharia Stancu, a kiváló román regényíró és Szász János romániai magyar költő, esszé- és prózaíró kísérték el, akikkel szintén összebarátkoztak, és nagyapa sokáig, ha rendszertelenül is, de levelezett is velük… Szász János felesége, Anemone Latzina, szász költőnő mesélt az orosz poétáknak a szászok második világháború utáni üldöztetéséről, Szász János pedig a romániai magyarság helyzetéről. Mindez nemcsak nagyapámat, de a többieket is élénken foglalkoztatta. A második versben tűnik fel a rejtélyes malom. Léna nagymama előszedte nagyapa egy hónapos romániai tartózkodása során hozzá írt leveleit, nehezen bírták egymás nélkül, 1923 óta, amikor Párizsból hazatelepedek a Szovjetunióba, 1964 áprilisáig, nagyapa romániai utazásáig soha nem váltak el két-három napnál hosszabb időre. A levelekben is többször tesz említést erre a hallucinatórikus, megmagyarázhatatlan, nyomasztó élményére, állandóan egy láthatatlan malom zúgását hallotta. Kolozsváron Szász János elvitte egy híres belgyógyászhoz, egy szívorvoshoz is, de nem állapítottak meg semmit, nagyapa egészséges volt, egy pszichológus neurózisról beszélt, ezt azután nagymamának, nevetve, sokszor felemlegette, hogy a román kommunista párttól neurózist kapott ajándékba… A harmadik vers egy megtörtént eseményt mesél el, amelyről levélben is beszámolt. A negyedikben szintén ezt a fullasztó élményét vallja meg, az Írószövetség Mogoşoaia-i nyaralójának a kertjében láthatták, amint a hernyók órák alatt pusztítják el a virágzó cseresznyefákat, mindkettőjüket egész életükben kísértette a borzalmas látvány, akárcsak az Írószövetség palotájának előadótermében, a zenekari árokban verseik hatása alatt vajúdó macska emléke. Az ötödik vers nagymamához szól, nem kell magyarázni, de itt is említést tesz a zakatoló malomról. A hatodik vers árulja világosan el, hogy a közlésre nem is gondolt e versciklus írásakor, a Văcăreşti-i, börtönné átalakított egykori kolostor megdöbbentette, hiszen ugyanaz történt, ami számtalan szuzdáli kolostor esetében is, egy esztelen hatalom börtönné változtatta. Ezután barátkoztak össze Szász Jánossal, aki sokat mesélt, akkor tudták meg, hogy Románia diktátora, Sztálin örököse, súlyos beteg, és az egész ország lázasan várja a változásokat, de nem tudni még, hogy ki lehet a nagyhírű Gheorghe Gheorghiu Dej elvtárs utóda. Nagyon hamar kiderült… A következő vers szintén rossz hangulatáról vall, míg a nyolcadikban újra feltűnik, hiszen ellátogatnak a román tengerpartra és megtekintik a hrisztiai romvárost is, Ovidius alakja. Nagyapa, Propertius és Catullus mellett, őt szerette igazán a római költők közül, számtalan versét lefordította, de sorsát ott, a helyszínen élhette át, vakító május eleji verőfényben. A később íródó, cikluszáró vers egy újabb különös élményüket eleveníti fel, a vers megértéséhez annyit, hogy Bukarestben volt és van egy Berlinről elnevezett étterem. Ott vívják csatájukat az orosz és a német irodalom hősei, míg csak el nem esik Berlin.– Tatjána Bogdanova.




.: tartalomjegyzék