Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Augusztus
Egyed Péter

Jelentés a pokolba

Mindent megült a novemberi nyúlós csend. Mígnem az egyik éjszaka arra ébredtünk, hogy a háló ablakainak zsalugátereit csapkodja a szél, s a lenti ajtók is döngenek, csikorognak. Szabályos hózivatar volt, semmit nem lehetett látni. Forgatta, fújta a nagy, tenyérnyi pelyheket a szél, töltötte a kaszárnyaudvart. Reggelre kelve alig tudtuk kinyitni az ajtókat. Még nem tudtuk, hogy milyen elemi csapás köszöntött ránk.
A hálótermek végében volt egy-egy nagy cserépkályha, de akárhogy is keresgéltük, fára, avagy a favágás ősi mesterségére utaló jelek sehol sem voltak. Fejsze amúgy lógott a tűzoltószekrényben. Amikor Szőke főhadnagynál e felől érdeklődtünk, csak annyit válaszolt, hogy nem azért jöttünk ide, hogy füttözzünk, nem vagyunk öregasszonyok. A katonának edzettnek kell lennie. Ennyi. Egyáltalán nem tetszettek nekünk ezek a perspektívák.
Egyetlen hely volt, ahol melegedni lehetett. A „kancellária”. A tisztek ide mindig istenesen befűtöttek és ezért sóvárogva vártuk, hogy valamiért becibáljanak, mert akkor mindig el lehetett üldögélni az előszoba padjain. Akármilyen ürügy jó volt a betérésre. Hetente kétszer az osztálytermet is befűtötték. Ilyenkor „tanultunk”, azaz forgattuk a szabályzatokat, látszólag, mert inkább a pad alatti olvasás meg levélírás ment. És persze a mindenen átütő, pókhálószerű finomsággal megszervezett pókerezés.
Országunk napjait akkoriban a központi rádióhoz igazították. Így például 7 óra 30-kor minden közhivatalban, de a gyárakban is felhangzott a „költői pillanat”. A fennkölt intimitás szállta meg ilyenkor a nép lelkét, ami egy nagy szívként egyszerre dobbant. De olyan is volt, hogy sajtószemle. Az osztályteremben ilyenkor kiosztották az országos pártlap példányait. Távoli, elveszett világ volt az már számunkra, csak a feltűnő idiotizmusok ragadták meg a képzeletünket. Meg a főtitkár és neje mindent behálózó látogatásai. Pedig a helyzet akkoriban még nem is volt olyan súlyos.
Nem lehetett ezekkel a tisztekkel semmi másról beszélni, mint a taktikai meg harcászati szabályokról, térképismeretről, meg a szakasz védekezésének a megszervezéséről, mondjuk. Semmi más nem létezett a számukra, magánélet, család, semmi. Nem volt rés, amin be lehetett volna hatolni. Persze, mi is lenyomoztuk őket, megvolt a saját elhárító szolgálatunk. Többségükről az derült ki, hogy árvaházi gyerek, onnan persze nem nagyon volt mit örökölniük.
Egyikük, akiben a leginkább megsejtettük a civilt, egyszer egy mezei beszélgetésen elárulta, hogy ő bizony nem akar itt maradni. A filológiára fog felvételizni! Hallatlan. Az egész úgy bukott ki belőle, hogy amikor egy-két megjegyzést tettünk, hangosan, Svennel, felkapta a fejét. Borges? Igen, Borges. Kiderült, hogy mindent elolvasott tőle, meg Dosztojevszkijtől is. De ezek olyanok voltak: ha egyszer valamibe belekaptak, vagy valamit megtanultak, azt tudták. Kívülről.
Mást is tudtak: inni meg kurvák után rohangálni. Elképesztő stílusuk volt. Egy-két hétvégén valósággal beköltöztek a Bölény Szállóba. Ládaszámra rendelték az italt (nem ők fizették) és fogyasztották a hölgyvendégeket. Szabályos klientúrájuk volt a városban mindenféle elhagyatott tanítónőkből meg ápolónőkből. Néha elfajult a dolog, és amint kipillantottunk szobáinkból – mi fürödni meg melegedni jártunk oda -, azt láttuk, amint tökrészegen, nadrágjaikat alig-alig markolászva szaladgálnak a folyosókon a félmeztelenül rohangáló, visibáló hölgyvendégek után. Azt soha nem tudtuk elképzelni, hogy ilyenkor mit csinál a család, vagy a szerető, ha van.
Egy novemberi napon, szürkületkor, éppen őrségben álltam, a kaszárnyának a háló melletti sarkában. Kihalt volt az utca, valaki gyors léptekkel közeledett. Legnagyobb bámulatomra mellettem állt meg és megszólított. Egy asszony volt, átmelegedhetett, mert levette színes kendőjét. Láttam erre már néhányszor, felismertem a Szőke főhadnagy feleségét. Valamikor nagyon mutatós szépség lehetett, amolyan gödröcskés arcú, szőke Natasa. Mára immár megtésztásodott az arca, és elnehezedett, de még így is vonzó volt és alkalmasint szép is lehetett volna. Megszólított (ez is szigorúan tilos volt).
– Hívd ide a férjemet!
Hiába mondtam, egyébként nagyon is tudhatta: nem tehetem. Sírt, patakokban folyt a könny az összetört arcán.
– Nem, nem és nem!
Maximum az őrséget hívhattam volna, az majd meg eligazítja. De azt sem mertem hívni, tudván, hogy mekkora botrányt csinálna aztán nekem a főhadnagy. (Ámbár ezt akkor már nem tudtam megíélni. Azt felmértük, hogy besúgói vannak közöttünk, tehát mindennel tisztában van. Egész pontosan tisztában van az „értékemmel”, de nem úgy, ahogy én látom, hanem a maga szempontjai szerint. Egyszóval volt már valamilyen viszonyunk, beszámított (vagy beszorított), s fel kellett figyelnem arra, hogy megkülönböztetett figyelmet fordít a... hm... kiképzésemre. Mindig meg kellett oldanom valamilyen feladatot, disznó ide vagy oda.
Natasával végül már ott tartottunk, hogy mindent megígért, szép, kedves fiúnak nevezett, mindent el akart intézni nekem. A fölöttünk lengő lámpa szórt fénye hol ide, hol oda vágta az alakját. Végül már attól kezdtem félni, hogy feljelentenek, merthogy lehetetlen volt nem észrevenniük. De mégsem jött arra senki. Ő meg nem hagyta magát: hogy feltétlenül hívjam oda a férjét, mert nagy baj történt, és meg kell hogy mentse a házasságát, és így tovább. Hol csendesen aprózva sírt, hol meg beindult, zokogott. Gondoltam, hogy még órák telhetnek el így. Aztán eszembe jutott, hogy azért van valami saját intézkedési jogköröm, a pisilési inger például. Meg kell, meg lehet ezt szervezni, időzíteni kell. Ezért hát rávettem arra, hogy menjen el, majd meg jöjjön vissza pontosan egy fél óra múlva. Elővettem a sípot és belefújtam. Szerencsémre nem az őrjárat jött ki, hanem egyetlenegy katona, akit egy fél liter pálinka ígéretével rávettem arra, hogy álljon a helyemen fél óráig. Aztán kivettem a golyót a fegyverből és elindultam, némi gyomorideggel, a kancellária felé. Bekopogtam. Várakoztatott. Aztán felcsattant:
– Bejöhetsz!
Odabenn duruzsolt a kályha. Ingujjban ült, maga elé meredve, és a fülét vájta. (Mindkét kisujján hosszúra volt növesztve a köröm: de ezzel főleg a töltényűrt piszkálta, fegyverzetellenőrzéskor.) Rámmordult, hogy mit keresek ott?! Tudta pontosan, hogy őrségben a helyem, de arra is rájöhetett, annyira hülye már nem vagyok, hogy csak úgy otthagyjam a „posztot”.
– Főhadnagy úrnak jelentem...
Intett, hogy bökjem ki már.
– A felesége kéreti a kerítéshez...
Mozdulatlan arccal nézett rám, soha nem láttam ezt a valamilyen – elég aljas – ragadozóra emlékeztető tekintetét.
– Küldd el az anyja picsájába, de küldd el!
Azzal elbocsátott, szótlanul intett, hogy húzzam el a csíkot.
Sok havazást láttam már életemben, de az itteni más volt. Jellemében volt más. Kitömte a kaszárnyát, mert hullt, egy-két órán át, aztán megállt. Még mintha valami furcsa kis napsütés is előderengett volna a felhők mögül. Áttűnt azon az éteri szürkén. Elindult a szél és itt-ott elkezdte tömöríteni a havat, bepréselte minden résbe, repedésbe, megolvadt, majd megfagyott. Ismét rákezdett a havazás és az így betömörített hóra hullt tovább, kipárnázott mindent. Lassan eltűntek a tárgyak élei, a nagy szürke felületek és fekete tömbök. Egyre nagyobb erőfeszítéssel tudtuk csak magunkat kiásni. Voltak délelőttök, amikor mindenki a disznópajták felé vezető utat ásta, lassan elültek, elcsendesedtek ők is a forgatagban. Szinte alig vettük észre, hogy méteres hó nőtt, ellepte a kerítést, s lassan csak az őrjáratok ösvényei maradtak az egykori sétányok helyén. Néha meg-meghajoltak a fák s leeresztettek egy-egy adag havat, később a szél megint egybesimított mindent. Amikor meg napsütés érte, a fák szakállat növesztettek, szépen, szabályosan lógtak le róluk a dér folyásai. Közben a fagy is beköltözött, ropogóssá lett minden. Fagy, hó, hideg – néma derengés.
Nemcsak kívül volt meg ez a némaság, a fagy és a dér belénk költözött. Összegörnyedve jártunk, nehogy a jéghideg ruhák hozzánk érjenek. Soha nem éreztük a lábunkat a kopogó cipőben. A hang is olyan reszkető, távoli, elhaló, fémes lett, nehezen is bukott ki belőlünk, nyöszörgés volt csupán. Olyan testes állaga lett a fehér hidegnek, megfogható lénye, mindig kiszívott belőlünk minden kis kedvet meg energiát a Fehér Szörny. A Fehér Szörnynek már-már a vicsorgó pofáját is láttuk, ijesztő, kifejezéstelen szemei voltak és lobogó nagy fülei. Karmos mancsával szorította, kaszabolta a torkunkat, éles jégcsapokat döfött a tüdőnkbe. Elviselhetetlen fájdalmat okozott a járás, kattogott-ropogott mindenkinek az ina.
A Fehér Szörnnyel együtt járt a félelem. Félelem mindenféle megmozdulástól, csak úgy el akartunk lenni a fagyos kis páncélban, tojáshéjban. Az a különös belső jegesség, no igen, és valami sírósság, nyöszörgősség. Ha pedig ebből kiolvadt valaki, elképzelhetetlen dührohamok érték. Megfékezhetetlen volt ilyenkor. Ez az újabb elementum töltött ki bennünket. Szempilláinkra fagytak a jégdarabok.
Néha a csonterdő felé jártam. A fejemig érő csonthalmokat, e félbevágott öreg marhák kopottas, szürkülő, zöldülő maradványait is belepte a hó, néha megolvadt és bezökkent a bordák közé. Le-leszakadt egy csont, mivel nem tartották meg a rohadó inak.
Egy furcsa, megindító zene járt a Fehér Szörnnyel, meg néha érthetetlen párbeszédek:
– „Miért jössz felém?” – ezt hallottam.
– „Azt mondtad, hogy felém jössz?”
– „Nem, te mondtad, hogy felém jössz...”
– „De egyáltalán nem mondtam semmit!”
– „Engem ne fenyegess, mert tényleg odamegyek...és...”
– „Na csak gyere...”
Aztán kiderült, hogy valóban: senki nem mondott semmit.
Aznap babnap lett volna. A katona imádja a babot, a paszulyt – minden mennyiségben. A babbal el lehet érni a szaturációt, a teltséget, valami tartóst ad a katonának. Mintha nagyobb biztonságban lennénk, amikor a bab tölt ki bennünket. A csapat mindig készült a babnapokra, mert abban valami megbízhatóság volt. Biztatták is a szakácsokat, hogy mindent adjanak bele a babba, még jutalmakat, pálinkákat is kilátásba helyeztek. A paszulyt legjobban a sereg konyháján lehet elkészíteni, ezt mindenki tudja. Ennek a titka a nagyobb mennyiség, a kazán. A babhoz szinte semmi nem kell, csak valami füstölt csont, azt pedig bőven kapott a sereg a vágóhídról. Mégis el lehetett rontani a paszulyt: ha nagyon régi volt, vagy ha szétfőzték, s ilyenkor a bomló fehérje szörnyű szaga már előre jelezte: nincs ahova sietni. A megfőzhetetlen paszuly pedig az volt, amelyet a hadsereg háborús raktáraiból és elfekvő készleteiből szállítottak oda. Néha magunk is bementünk ezekbe a raktárakba: mértanilag, gúlákba állva tartották a paszulyos zsákokat. Rájuk kövesedett a por, s amikor megmozdítottad őket: szabályosan keresztülfúrták az egérjáratok, el-elfolyt az egész olyankor. Úgy kellett összemerni a földről az üvegesre száradt, szinte áttetsző, kopogó paszulyszemeket. Mindig azt remélték a szakácsok, meg reméltük magunk is, hogy ebből is elő lehet állítani valamit. De nem, ebből nem lehetett előállítani soha semmit.
A babnapok várakozásteljes hangulata aznap is megvolt. Nem volt olyan eszeveszett a kiképzés, lassan, komótosan sétáltunk vissza a kaszárnyába és felsorakoztunk az udvaron. Valami undorító, gyomorfordító, ragacsos szag kóválygott ki a kéményeken, szellőzőnyílásokon meg mindenhol. Azt hittük, a tüzelőanyaggal van valami, ezekben a pakuratüzelésű – eredetileg pakuratüzelésű – kályhákban ugyanis mindennel tüzeltek, ami élt és mozgott, romlott élelmiszer – a legkevesebb volt. A patkánydögöt is ott tüzeltük el.
Rövidesen el is terelődött a figyelmünk mindenről, ugyanis az étkező ajtajában megjelent Pipás őrmester (szakaszvezető). Ez a Pipás (Pipasch) a kaszárnya, de főleg a csapatszolgálatosok egyik réme volt. Vinnyogtak tőle! Mindig pisztolyt hordott az oldalán és elképesztő, földöntúli rekedtséggel vezényelte a környezetében levő szerencsétleneket. Valahogyan kiválasztotta őket: a legvékonyabb, legnyomorultabb cerkóf- és gibbonarcú lényeket, félretaposott, lógó bakancsaikkal és elképesztően rongyos, cafat ruházatukkal voltak mindig kíséretében. Ott ugráltatta őket maga mellett, szökelltette, s közben állandóan beszélt hozzájuk, a legszebb kifejezése ez volt: „Elegánsan, mintha az anyádba siklanál vissza, te disznó... Még a másvilágon is arra fogsz emlékezni, hogy Pipás őrmester verette a pofádhoz a töködet...” A szerencsétlenek pedig vinnyogva ugráltak, másztak, kúsztak meg másztak körülötte. Pipás rezes, fazék hangján röhögött.
Most azonban elzavarta őket, amikor szembeállt velünk. Legnagyobb rémületünkre kiderült, hogy aznap egyedül van a kaszárnyában és Pipás a szolgálatvezető. Mindjárt azzal kezdte, hogy szétzavart a kerítésekig, majd összehívott, és – kronométerrel a kezében – felsorakoztatott. Ez máskor sem, most sem ment könnyen, ugyanis az egész zászlóaljat így sohasem gyülekeztették, sorakoztatták. Egymást sodortuk szét, ütöttük le, amikor a kerítésektől visszarohantunk. Pipás pedig begerjedt. Rekedtre ordította magát, ütötte-verte-öklözte a körülötte állókat. Tajtékzott. Úgy két óra telt el, mígnem a dolgoknak ezt a részét megelégelte. (Nemcsak a rendtartási szabályzatot szegte meg, hanem a szokást is. Mindennel sportszerűen visszaéltek ebben a kaszárnyában, de egyvalamivel soha. Azzal, hogy pontos időben étkezzünk.)
Pipás kifújta magát és következett a magánszáma. Szakaszonként, futólépésben vezényelte be a zászlóaljat az étkezőterembe, majd ott az asztalok mellett helyben futólépést vezényelt, majd vigyázzt. A szabályos vigyázzhoz az kellett volna, hogy minden bakancs egyszerre csattanjon, és egyszerre haljon is el a hang. Ez viszont már csak azért sem lehetett így, mert visszhangzott a terem erősen. Ezért pipás kivezényelt, felsorakoztatott, majd az egészet újrakezdette. A zavartságunknál és mérgünknél csak az étvágyunk volt nagyobb.
Végre Pipás azt is megelégelte és parancsot adott a leülésre. Ekkor, szintén parancsra és futólépésben, megjelentek a vájlingjaikkal a felszolgálók és megálltak az asztalok szélénél.
Elszörnyedt ordítás emelkedett a magasba. Egyemberként üvöltött a zászlóalj. Az a szag a vájlingokból jött. Pipás azonban parancsot adott a merésre. A kászruinkban, a babgulyással együtt valami kimondhatatlan állagú, polipdarabokra emlékeztető, bűzös, lilásfeketés darabok jelentek meg. Valaki elordította magát: – Tehéntőgy!
Ekkor csattant el Pipás vezényszava: „Kanalakat fel!”, „Kanalakat levesbe meríteni!”, „Kanalakat pofához tenni!”, „Nyelés!” De ebből csak az lett, hogy a legénység a kanalakat a bűzös masszával együtt visszacsapta a tányérba. Majd – a régi reflex szerint – mindenki az asztal lapját kezdte ütögetni. Majd elővették az alumínium csuprokat és azzal ütögették az asztalt. Eszméletlen hangzavar vette kezdetét. „Tehéntőgy!”, „Romlott tehéntőgyet merészeltek nekünk adni!”
Pipás ekkor felugrott a középső asztalra, kirántotta tokjából a fegyvert és kibiztosította. Többször a mennyezetbe lőtt. Mindenki elcsendesedett. Az elszörnyedésnek most csendje volt.
– Enni – üvöltötte Pipás –, enni! – De senki nem emelte szájához a kanalat. Ekkor kieresztette a maradék tárat. Tombolt az asztalon és úgy üvöltözött, hogy fröcskölt a nyála.
– Majd megmutatom, hogy enni fogtok! Az édes anyátok izéjét is meg fogjátok enni, ha én megparancsolom!
De végül belátta, hogy vesztett. Leugrott az asztalról és eltűnt. Mi pedig, félig a hányinger határán, sötét, mozgó csapatként áradtunk vissza a hálótermek felé, ott kommentáltuk a hallatlan dolgot. De mindenki érezte, hogy a dolog ezzel nem ért véget, hátra van még a szüret. Én többnyire arra gondoltam, hogy nem kaptak enni a disznaim és a szőrös század sírása, üvöltése nemsokára fel fogja verni a kaszárnyát. Ámbár ezekben a nagy hidegekben nem voltak hangosak. Fázhattak is, de – amint egyik szőrös századparancsnok elődöm elmagyarázta – főleg a hó fehérségét nem szerették. Vakította őket..
Ott üldögéltünk a hálóban és eleinte felháborodottan, lassan csak lecsendesedve kommentáltuk ezt a hallatlan merényletet. Még hogy romlott tehéntőgy füstölt disznócsontok helyett... valami hallatlan. Egyszerre csak kivágódott a háló ajtaja és teljes magasságában felmagasodva Pipás őrmester állt ott, széttárt köpenye alatt látszott, hogy keze a pisztolytáskán nyugodott. Fején rohamsisak, karján a vörös szalag: zászlóalj-szolgálatvezető.
– Hol van a nyolcadik század parancsnoka? – csattant fel a hangja. Fogalmam sincs, hogy honnan hallhatott rólam. Talán onnan jött ez a megtiszteltetés, hogy elődeim nem minden ok nélkül kerültek a szőrös századhoz. Lehet, hogy a fogda-viseltség előtt járó tények, rosszcselekedetek a jellem feltételezett keménységét, hajthatatlanságát, edzettségét, végül is, miért ne: gonoszra való alkalmasságát jelezték. Azt gondolhatta, hogy a VIII. század parancsnoka nem lehet akárki. Ez a parancs ki is lett adva.
– Első szakasz, első raj élén... sorakozó! Vigyázz! Utánam!
A zászlóalj-irodán aztán mind megkaptuk a rohamsisakot, a pisztolyokat, egy-egy teli tárat meg a garnizon készültségének járó karszalagot. Aztán rohamléptekben indultunk a legénységi kaszárnyák felé. Közben azon is elgondolkodhattunk, hogy miért is választott bennünket. Nyilván abszolút független akart lenni a csapatszolgálatosoktól, beleértve a saját legényeit is. Mert tudtuk, hogy azok megvannak neki. Néha velük együtt kényszergette a szerencsétleneket, fetrengette, fentergette a sárban, amíg ki nem nyúltak. Nekünk most nem sokat mondott, csak annyit jegyzett meg szarkasztikusan, hogy itt parancs-megtagadási, majdhogynem lázadási kísérlet történt, s ha nem akarunk mi is ebbe a bűnbe esni, meg a következményeket viselni, jó lesz, ha befogjuk a pofánkat meg hallgatunk rá. Mi, szépfiúk. Valami szesz lehetett benne, de nem túl sok.
Elszántan berontottunk a központi nagy hálóba. A négyemeletes ágyakon hentergő csapatszolgálatos katonák úgy szökdöstek le, mint a majmok. Sárga, rongyos, szakadozott alsónadrágjaikban ott sorakoztak az ágyak között. Elcsattant a parancs:
– Felöltözni! Vacsorához sorakozó!
Az iszonyatos, a tőgyes paszullyal vetekedő állott bűzben mozdulatlanul maradtak a csapatszolgálatosok. Láttam, hogy a vékonyabbja, szerencsétlenebbje szinte összeomlik a rémülettől, mégsem mozdultak, mert a szemük sarkából látták, hogy a hangadók sem válaszolnak a parancsra. Ezek a hangadók a második ciklusbeli katonák voltak, amolyan veteránok, akik már ismerték a dörgést, s mindannyian túl voltak a megfelelő számú fogdai napon, de volt olyan is, aki büntetőszázadból került ide. Ezektől mindenki félt, irtózott. Nagyon kegyetlenek voltak, a kés nem állt a zsebükben a nagy verekedéssekkor.
A mi jelenlétünket osztatlan ellenérzés fogadta. Megszegtünk egy igen fontos tabut, azt, hogy nem vegyülünk egymás dolgaiba. Megszegtük a kaszt tabuit. A csapatszolgálatosok a maguk szagával, kopottságával és rongyosságával egy különálló világ volt. Még egymásra se néztünk, ha elhaladtunk közöttük. Mindkét kasztnak megvolt a maga törvénye. Nagyobb mennyiségű szesz beszerzésekor meg szökések megszervezésekor hozzájuk folyamodtunk. Mi leveleket írtunk nekik, mert analfabéták voltak többnyire, leveleket a szülőknek meg kedveseknek. Igazolványokat, orvosi bizonylatokat silabizáltunk, meg hamisítottunk néha.
Határozottan rossz néven vették feltűnésünket Pipás oldalán. Gonosz, metsző pillantásokkal méregették szerelésünket. Szokatlan volt, hogy a kaszárnyaőrség, a szolgálat fegyveresen jelenik meg. De nem mozdult a csapat, csak Pipás ordítozott tovább. Ekkor megszólalt az egyik büntetőszázados fickó:
– Jól van, kimegyünk, ahova akarja, de a tőgyes paszulyhoz ne vezényeljen vissza bennünket! - Ez még mindig hajlékony, behódoló álláspont volt. A csapat gyorsan magára kapdosta elnyűtt, ócska holmiját s futólépésben rohantunk kifelé a kaszárnya legelhagyatottabb része felé. Ez a csonterdő mellett volt, ahol a disznók alól kifolyó ürülék miatt soha nem fagyott meg a hó, csatakos, süppedékes, tocsogós hely volt. Itt fektette meg Pipás az öt századot, de nem akárhogyan. Fél óra múlva mindenkiről szakadt a disznóürülékes víz, dőlt a pára mindenkiről.
Aztán úgy, ahogy voltak, kellett visszamasírozzanak az étterem elé. Álltak a fagyban, topogtak. De senki nem volt hajlandó visszamasírozni az asztalokhoz, jóllehet Pipás kiadta a parancsot a tőgyes paszuly újramelegítésére. Aztán, egy nagyon rossz ötlettől hajtatva, Pipás visszavezényelte őket a mezőre. De erre már senki nem hallgatott, a csapat lassan kezdett elszéledezni, mindenki a maga hálóterme felé. Az őrmester csikorgatta a fogát, maga elé köpködött, valósággal tajtékzott. Intett, hogy menjünk vele az egyik hálóterem irányába. Itt ő követte el a nagy hibát.
A legnagyobb központi hálóterem volt ez, szemben a parancsnokság épületével. Beléptünk a hálóterembe és Pipás megint felsorakoztatta a még mindig csuromvíz legénységet.
– Vigyázz! Feküdj! Vigyázz! – megszámlálhatatlanul.
Ekkor hirtelen kialudt a villany, valaki leütötte a körtét. Közvetlen aztán dulakodás zaja hallattszott, majd csattanások, tompa ütések. Tudtam, hogy pokrócot dobtak Pipásra, de azt is megéreztem, hogy ez nem egyszerű pokrócozás, hanem annál több. Pipás betörésének szemtanúi vagyunk.
De mi moccanni sem tudtunk. Vaskezek fogtak le, betapasztották a szánkat. Valaki ököllel a hátamra csapott. Pipás azonban nem hagyta magát, egyáltalán nem hagyta magát. Hallottuk, hogy keményen vergődik a pokrócban, a fogát csattogtatja, aztán üvölt, üvölt, átkozódik, mindenkit a büntetőszázadba küldene. Hirtelen átvillant az agyamon valami azzal kapcsolatban, hogy...
De mire a pisztoly képe megképzett volna, Pipás lőtt. Valahogyan, a pokrócban, az ütések között is sikerült megkaparintania a pisztolyt (mégiscsak kemény fickó lehetett) és lőtt. Módszeresen, megfontoltan szórta a golyót minden irányba. De hát: végül is megtehette, ő volt önvédelemre kényszerítve, parancsmegtagadás (többszörös!) miatt.
És a golyók egyike-másika talált. Egyre nagyobb volt a kavarodás, meg az üvöltés. Sikoltásokat is hallottunk: „anyám, anyám!” De még azt is hallottuk, amint egy-egy lövedék az ágyak vasán csattan, s alighanem az is bevágódott valakibe. Végül is, nem volt golyó, ami emberhúsban ne kötött volna ki. Pipásnak tizenkét áldozata volt azon az estén, s a hörgésből ítélve, kettőjük-hármójuk állapota súlyos lehetett. Azt a bugyborékoló hörgést hallottuk, ami gyomorlövés esetén, vagy garatlövéskor éri az embert. Aztán egyszer egy súlyos, tompa puffanás, reccsenés hallszott a kupac felől. Minden elcsendesedett. Én azonban egy pillanatig sem gondoltam, hogy Pipás meghalhat. Nem olyan volt, lerítt róla, mint minden ilyen kalózpofáról, hogy ezer koporsószeggel van a testébe erősítve a lélek.
Nem sok idő volt ebben a fogásban gondolkozni, mert megszólalt a sziréna. Valaki nyilván értesítette a helyőrség készültségét. (Akkor tudtuk meg, hogy alul-felül, kívül-belül meg vagyunk szervezve és figyelve. Egymás után érkeztek be a riadóautók a kaszárnyába. A hálóteremben is megjelentek az elemlámpák, a katonai rendőrség volt, élén Kereki ezredessel, aki pattogó hangon vezényelte:
– Sorakozó! Vigyázz!
Nem nagyon kellett parancsolni, mert amúgy is rémülten egyenesedett fel mindenki. Láttuk, amint szétbontják a véres pokrócot, kihámozzák belőle a véresre vert Pipást, hatalmas, vérző seb volt a fején. De a csapat sem nézett ki valami jól, legalább két kinyúlt alakot láttam, rángatóztak, hörögtek, amint a hordágyakra parancsolták őket. De három egyáltalán nem mozdult, semmi életjelt nem adott.
Akkor éjjel életüket adták a szocialista hazáért.
Napokig tartott a kihallgatás. Én viszont megúsztam, mert amikor a fogda felé vittek, egyre csak azt üvöltöttem, hogy hagyjanak békében, a szőrös század parancsnoka vagyok, s a disznók már délben sem kaptak enni. Erre aztán elzavartak engem az apokaliptikusan üvöltő, síró szőrös századhoz. De tudtam, hogy a tehéntőgyes paszulyt Lunyó Mamáék sem fogják megenni. Nem is ették meg. Egy vájlinggal kivittem, beöntöttem. Elmenekültek még a szagától is.
Pipás őrmesternek azonban semmi baja nem lett. Egy ideig még forrasztgatták a csontjait, még csak bíróság elé sem került (ezt csak azért, hogy ne legyen semmilyen papírmunka, nyom, precedens). Még csak el sem helyezték az egységből. Istállóparancsnok lett, afféle helyi Agamemnon. De azt is tudta, hogy soha elő nem fogják léptetni, ott fog megöregedni. Ez volt a mi Agamemnonunk büntetése. Nem is kínlódott sokat, látványos hirtelenséggel magához szippantotta őt az alkohol gőze és istene.
Ettől kezdve Kereki ezredes személyesen vette kézbe az ellátás kérdését. Kényesen vigyázott arra, hogy a vasárnapi menü: csorba, marhahús barna szaftban és a valamivel jobban elkészített krumpli be legyenek tartva. Uborka és zöldparadicsom-készleteinkből egy hadosztályt is el lehetett volna látni. Az ebédhez három szem ringlószilvából álló kompótot is mellékeltek. De még a délelőtti és délutáni uzsonnaidőt is betartatta. Egy katona missziója csak az volt, hogy egy külön e célra rendszeresített hátizsákban cipelje a kenyeret, marmaládét, tehénsajtot és partizánszalámit. Szigorúan figyelembe vették a testi szükségleteinket is: valami horzskőre emlékeztető szappant is kaptunk, amit aztán pálinkáért eladtunk az avasiaknak.

A KÉSZÜLÉKHEZ!

Akkor éjjel nagyon is későn feküdtünk le, valamivel melegebb volt kint, s már nem kellett egyszerűen belezuhanni az ágyakba. A háló szalonként működött ilyenkor, volt, aki eszegetett, volt, aki olvasgatott vagy egyszerűen bámulta a plafont, töprengett, merengett, borzongott. De a legtöbb sarokban folyt a megbeszélés, arról, hogy milyen az édes otthon, meg annak a lakói. Ha én egyszer hazamegyek. A megszépítő, nyálas messzeség.
Kis kupolánk, kis maffiánk – Vaszi, Sven, jómagam, az Udvari Bolond – éppen azzal foglalatoskodott, hogy megpróbálja rábeszélni az Öreg Kutyát: venné le már a bakancsát. No nem csak akkor, hanem általában és rendszeresen, ahogy minden emberfia teszi este, reggel meg felveszi. Ugyanis az Öreg Kutya azóta sem vette le a bakancsát, amióta két és fél hónapja felhúzta. Nem tudtunk már miatta aludni éjjelente: dögletes bűzt árasztott. De barátunk mindig azzal érvelt, hogy amennyiben lehúzná, még büdösebb lenne, hiszen a lába rothad. (Valamilyen kemény bőrbetegsége volt a szerencsétlennek.) Orvoshoz nem lehetett elküldeni, de nem is nagyon volt hová. Ráugorhattunk volna, hogy leteperjük, s levonjuk a csizmáit, de nem mertük. Féltünk, hogy nem fogjuk tudni majd kezelni a feltáruló ijesztő dolgot.
Gondoltuk, hogy amolyan rutinreggel lesz a sok megpróbáltatás után. Felkelünk, elballagunk a reggeli pityókához. De nem.
Alig két órát aludtunk, amikor a hálóterem minden sarkánál megszólalt a sípszó, aztán pedig a szolgálatvezető berontott a hálóba és elkezdte tekerni a kézi szirénát, az meg felvijjogott a maga gerinctépő hangján. Pontosan ilyen hangja van, középen vágja szét az embert.
Magunkra kapkodtuk a gúnyáinkat és kirohantunk a háló elé. A legrosszabb volt, ami bekövetkezhetett: nemcsak a kaszárnya parancsnoksága állt ott, az összes behívott tisztekkel, hanem a városi elöljáróság is, a rendőrség és a tisztiorvosi szolgálat. De egyelőre nem mondtak semmit, csak abszolút névsorolvasás következett, regisztrációval. Aztán futólépésben indítottak el a főparancsnokság épülete elé. Fel volt már sorakozva az egész zászlóalj. Még nem tudtunk semmit, de a csapat idegein érezhető rángás futott végig, érezni lehetett az elektromos töltést.
A pirkadatban aztán feltűnt a hevesen gesztikuláló, ősz haját tépő, toporzékoló Kazbek őrnagy, a zászlóalj vezérkari főnöke. Magán kívül ordibált, s csak annyit vettünk ki a szavaiból:
– Készülék! Mit? Még hogy a készülékhez? Hogy képzelték?
Nemsokára aztán megtudtuk
Futólépésben tűntek fel a csapat gibbonjai meg cerkófjai, zsíros, rongyos öltözetben. Szemmel láthatóan, többen súlyos éjszakát tölthettek a fogdában, mert derékszíjaik, cipőfűzőik még mindig nem voltak náluk. Fejüket lehajtva futottak helyben, és senkire nem emelték a szempillantásukat.
Aztán mögöttük valami igen fura szerzetek tűntek fel. Kibontakoztak az allén, a pirkadatban. Elég rosszul öltözött avasi nők voltak, minden életkorból, csak úgy lógott róluk a tépett ruha, félrefittyent katrinca. Szétállt, seszínű, borzos hajuk volt. Nem nagyon tudtuk mire vélni a dolgot, de nem sokáig.
Kazbek hadonászása kezdett lecsillapodni, s a készülékről szóló handabandázásból kiderült, hogy voltak ők (az asszonyok), meg voltak ezek (a katonák). Következett egy hatalmas peroráció arról, hogy ezek a büntetőszázadba való katonák (stb.), a hadsereg szégyenei (stb.), akik mocskos szükségleteiket…
A zászlóalj elkezdte megérteni a dolgot, és elkezdett röhögni (mint később kiderült, túl korán!)
Kazbek azonban folytatta:
– És megtöltötték szifilisszel az egész kaszárnyát meg a fél várost.
Erre aztán üvöltés, meg lónyerítésszerű röhögés tört ki a legénység soraiban.
A vezérkari főnök nem tudta túlordítani a zajt, lemondóan legyintett, majd átadta a vezényletet a századparancsnokoknak meg a tiszteseknek. Azok elég hamar rendbe állítottak bennünket, hamar, mert túl nagy volt a kezdeti ijedtség, aztán meg elindítottak a kaszárnya hátsó része felé, oda, ahol a legnagyobb volt a gizgaz. Valójában soha nem jártunk arra, mindig ködben gomolygott az a rész, amelyből elő- meg előderengett a kiszáradt gesztenye- meg diófák sziluettje. Még a felreppenő varjúseregek sem tudták ezt a ködöt eloszlatni. Én néha el-elmerészkedtem egy-egy ösvényen, patkányvadászat közben, a disznópanziótól arrafele, de visszariadtam. Olyan zsombékos-tocsogós hely volt, száraz fű fedte itt-ott, néha valamilyen kénes feltöréshez hasonlatos buffogót is kerülgetni kellett. A zsombékok szélén meg valamilyen fehéres hab, nyák, lepedék mozgott.
Egyszóval erre a dögletes helyre vittek.
Először is hátrafutottunk a kaszárnya mezőre vezető kapujához, onnan még egy szekérútféle vezetett a szögesdrót-kerítés mentén. Aztán átvergődtünk a kénes mocsáron, majd fel egy kaptatón. Kiderült, hogy a kerítés végül is egy magaslaton vezet, afféle platón, amelyen szabályos védelmi körlet volt kiépítve, futóárkokkal, géppuskafészkekkel, parancsnoki bunkerekkel. De mindez igen elhanyagolt állapotban. Mögötte pedig egy lejtő volt, olyan százméternyi. Alant meg valamilyen tavak voltak, olyan bányató-szerűségek, alighanem agyagbányák lehettek a helyükön valamikor.
A drótkerítések előtt sorakoztattak fel.
Futva érkezett Kazbek is. Kissé kifulladt már, de látszott rajta, hogy továbbra is igen felindult állapotban van. De nem akármilyen fából faragták. Látszott rajta, hogy le akarja vezényelni ezt az egész előadást. Látszott rajta, hogy reá bízták. Kereki ezredes nem mutatkozott.
Kazbek ekkor franciául kezdett el vezényelni. Előfordult ez vele, amikor rituálisan bekonyakozott. Ő valamikor ugyanis a Saint Cyr katonai akadémián végzett, s valahogyan itt rekedt a régi hadseregből. Most azonban nem volt részeg, meg akarta mutatni, hogy ez itt a teljes katonai reglama szerint zajlik, ahogyan a világ mindegyik hadseregében történne. Levezényelte a történetet.
A drótkerítéshez felsorakozott egy teljes legénységi szakasz, rajonként. Közöttük egy olyan tízméteres közt üresen hagytak, egészen jól látszott a rogyadozó drótkerítés minden horga.
Ekkor a kerítés túlsó oldalán megjelentek a fehérnépek. Bár mindegyiket vezették, mégsem tiltakoztak. Megtörten vánszorogtak, azt mondhatnám: mindkét korosztály, ha nem mindhárom. Mindegyiket egy-egy üres közhöz állították, háttal. Mintegy oda faroltatták őket, csendesen lépkedtek, látszott, hogy nem először csinálják.
Kazbek elordította magát:
– Vezénylet a káplároknál!
– Igenis! – ordították vissza mindannyian. Látszott, hogy össze vannak szokva.
Ezek a káplárok valóban nagyon kemények voltak. Ezer ördög szorult beléjük. Öröm, magasrendű esztétikai élvezet volt elnézni őket. Abszolút engedelmes, teljesen bedresszírozott anyagon dolgoztak. Serényen átvették a vezetést, hajszálra egyszerre hangzottak a vezényszavak: – Kisasszonyok, szoknyát fel!
Erre azok a szerencsétlenek előre dőltek és feldobták a szoknyát a derekukra.
Hatalmas, bogos térdeik voltak, világítottak a kék erek a horgasinukon meg a fehér, tésztás combjukon. Világított a két fenékpofa a seggük vápájának két oldalán. Ezeket a dívákat sem a Playboy címoldaláról vették le.
– Felkészülni!
– Lövészek, a készülékhez!
Erre mindegyik raj első katonája elindult és megállt a szögesdrótkerítés mellett.
– Jobbra át! – hangzott a vezényszó.
Pedánsan át is fordult mindegyikük.
– Nadrágot le!
Ez sem volt tanulság nélküli, elnézni azokat görbe pipaszár lábakat, a rongyos zubbonyokat.
– A készülékhez! – A katonák előreléptek
– Ahhh…aaahhh…– tört fel a katonákból a rekedt sóhaj. Végre megvilágosodott bennünk a készülék komplexus mélyen misztikus, nemes értelme. Mert a készülék nemcsak a szögesdrót és a nők szisztémája volt, hanem a rendszert magát jelenítette meg, a rendszert, amely, íme, itt és ilyen egyszerűen és célszerűen, katonásan hozta össze az elemi, üvöltő szükségletet az oly pontosan feltálalt tárggyal. A nem is annyira gyöngéd egyesülés a természet diadalát jelentette, a szabadságot a kényszer fölött. És az egész beteljesülésnek az a hallatlanul tökéletes kivitelezése!
Csattant a következő parancs.
– Be!
De Kazbek is elordította magát: – Arretez! Arretez!
Az asszonyok felegyenesedtek, leeresztették szoknyáikat, de nem mertek elmenni. A gibbon- és cerkófképű katonák is visszarohantak alakulatukhoz. Majdnem kitört a téboly. Kazbek azonban túlharsogott mindent:
– Íme, a nyomorultak… hogy mire vetemedtek mind… tönkretették a hadsereg szellemét … a hírnevünket. Büntetőszázad… büntetőszázad…büntetőszázad.
Hogy ez lesz belőle, afelől egyikünknek sem volt kétsége. Hogy mindezt azok a jól formált, értelmes káplárok szervezték, abban is bizonyosak voltunk. És nyilván, azok az asszonyok is kaptak valamit a közösből.
Amíg ott álltunk, elvezették őket, és néha, álmainkban meg álmatlanságainkban ők kísértettek vissza, nem a Playboy-nyuszik. De nem úgy, hanem csakis mint valami erotikus fenyegetés.
Visszafele nem a gyalogúton mentünk, hanem ismét át a holdbéli tájon: az ösvények szélén a fehér lepedék lengett, mint a zsebkendő, a kénes kigőzölgések köptek egyet-egyet. Szánalmasan nyikorogtak a kiszáradt bükk- és gesztenyefák. Még a VIII. század máskor oly vidám hangzavara sem hallatszott ide. Nyugodtak voltak ők is? Csak a csonterdőbe visszamenekülő patkányok visítása törte meg a csendet, meg a bakancsok ütemes trappja. Volt valami elveszettség ebben a helyben, valami kimondhatatlan, fenyegető bánat és szomorúság. Nyilván azért is kapcsolták ki a kaszárnya vérkeringéséből. Akár fel is számolhatták volna, de nem, nem nyúltak hozzá. Fejembe vettem, hogy egyszer nyomába szegődök ennek a titoknak. Ha már annyi van, minek éppen ezt itt hagyni. Veszem patkányölő mordályomat és kész, benyomulok. Úgysem veszthetek semmit.




.: tartalomjegyzék