Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Augusztus
Potozky László

Rövidprózák

AZNAP TEMETTÜK APÁMAT

 

Tél volt, nem tartott sokáig a szertartás. Anyám a végén megkért, látogassam meg a napokban, valami fontosat szeretne megbeszélni velem. Gondoltam, megint az örökséget akarja osztani-szorozni, pedig jól tudja, engem az egyáltalán nem érdekel, hisz még életben van az egyik szülőm. És az igazat megvallva, az sem izgatna, ha anyám eltávoztával a hagyaték teljes egészében a húgomhoz vándorolna. Hidegen hagytak az anyagiak, és viszolyogtatónak tartottam, hogy temetés után bárkinek is ilyesmin járjon az esze, amikor csak az imént volt tanúja, az ember egy rend ünneplő ruhán kívül semmit sem visz magával a föld alá.

A torra sem mentem el. A temető kapujában észrevétlenül kiváltam a tömegből, míg kiosztották a kalácsot meg a köményest. Elsiettem a temetkezési vállalkozók boltjai előtt, végigmentem az Egyetem utcán a Főtérig. Anyám, be kell érned a húgommal, mint gyermekeid képviselőjével, én valahogy undorítónak találom, hogy valaki halálát hozzátartozói, ismerősei még egy evészettel is megkoronázzák. Akinek van étvágya egy temetés után, az nincs eléggé elkeseredve, nem rázta meg annyira a haláleset, hogy méltó legyen elkísérni a halottat utolsó útjára.

Valahová el kellett rejtőznöm a gyásznép elől, a torra egy közeli éttermet foglaltunk le. Magányra vágytam. Róhattam volna az utcákat estig kabátom csuklyáját előreborítva és arcomat a galléromba süllyesztve, úgy biztosan nem ismerne meg senki. De én nem akartam, hogy bárki (akár ismeretlen, akár ismerős) is lásson. Körülhatárolt, az egyedüllétet óvó, véges tér kellett nekem, hogy gondolataimnak, ha szellemit nem is, de legalább jelképes, fizikai határt szabjak. Tanácstalanul álltam, tekintetem a Bánffy-palota, a Mátyás-szobor és a bal oldalon sorakozó kávézók, üzletek között lődörgött.

Harang kondult a magasban. Eszembe ötlött, a Szent Mihály-templom talán megfelel elvárásaimnak. Ha gubbaszt is valaki ilyenkor a padokban, az vagy az oltárra szegezett tekintettel, vagy magába görnyedve imádkozik, semmiképpen sem vizslatja a belépőket. Kirándulócsoport biztosan nem tartózkodik bent, sehol egy turistabusz a közelben. Unitárius létemre gyakran jártam katolikus templomba, nem misére, csupán nézelődni: lenyűgözött az egeknek címzett malasztos pompa, a freskók, melyek mindegyike egy történetet mesél el.

Betaszítottam az ajtót, óvatosan csuktam vissza, nehogy hangosan bevágódva elhíresztelje jövetelemet. Ráérősen elolvastam az előtérben kiragasztott plakátokat, aztán beléptem a gótikus boltívek alá. A padok üresek. A beszűrődő utcamorajon kívül semmi sem fertőzte a csendet. Falfestményeket, díszítéseket bámulva sétáltam körbe, gondolataimat apám felé irányítottam. Gyász után turkáltam magamban, de helyén csak némi mesterkélt keserűséget találtam. Megpróbáltam felidézni egy akármilyen, emlékezetes beszélgetést, de sikertelenül. Egyetlen nekem címzett szellemes hozzászólásra, bizalmas kérdésre sem akadtam. Ha apámra gondoltam, nem az arca derengett fel, nem hallottam a hangját, nem láttam az alakját. Emlékeimben folyton az íróasztalánál ült, és írt. Sem anyámtól, sem tőlem nem tűrte el, hogy munka közben megzavarjuk. Kizárólag a húgommal volt elnéző, vele is inkább kiskorában.

Már a harmadik körömnél tartottam, amikor ajtócsapódásra lettem figyelmes. Egyetemista kinézetű fiú érkezett, táskáját a hóna alatt szorongatva beült az egyik padba. Lapokat vett elő, közben írt is. Csendben tanult, mégis zavart, hogy ott van, mert olykor rámkapta tekintetét, épp csak annyira, hogy éreztesse, tudomást vesz rólam, majd a következő pillanatban visszasüllyesztette papírjaiba.

A távozás gondolatát latolgatva vettem észre a gyóntatófülkét. Az oldalára függesztett tábláról megtudtam, már rég lejárt a program. Valahogy úgy kéne bejutnom, hogy senki se tudjon jelenlétemről, ezzel visszaállítva tökéletes magányomat. Kifelé indultam, hangosan vertem a lábam a kőpadlóhoz, közben lestem, a csarnok másik végében ülő fiú felnéz-e. Épp kiértem volna a látómezejéből, amikor rámpillantott. Az előtérben már nem láthatott, de a hitelesség kedvéért a templomajtót is kinyitottam és becsaptam, mintha tényleg elmentem volna.

Pár percig várakoztam, aztán visszaosontam. Lépteim zaját a padsorok mellé terített szőnyeggel fogattam fel, közben a tanulnivalójába mélyedő egyetemistát figyeltem. Nem nézett rám. Félrehajtottam a gyóntatófülke függönyét, lassan ültem le a párnázott ülésre, nehogy megreccsenjen a fa. Eszembe jutott, a függöny nem ér le teljesen a földig, kilátszódhat a cipőm, ezért lábfejemet egy faragvány-díszítésre emeltem. Hátradőlve élveztem az egyedüllétet és a csendet, az utca zaja nagyrészt kinnrekedt, csak az egyetemista lapjainak egymáshoz súrlódását sejtető nesz szűrődött be néha. Kimérten vettem a levegőt, gondolataimat lélegzetvételem ritmusára hullámoztattam. Néha ide-oda csúsztam az ülésen, hogy ne álljon el a hátam. Kellemes melegség zsongott bensőmben, csak a lábaim fáztak, nem mertem mozgatni őket, egészen addig, míg meg nem hallottam, hogy az egyetemista szedelőzködik, majd becsapódik utána a templomajtó. Kikukucskáltam a fülkéből, a padokban ismét teljes üresség. Végre kinyújthattam a lábam, nyújtózkodtam, ásítottam.

Ekkor szólalt meg a férfihang.

− Maga bizonyára nem katolikus.

Csak most vettem észre, a rácson túl egy fej körvonalai másítják a félhomályt. Hirtelen arra gondoltam, nem olvastam el elég figyelmesen a gyóntatási órarendet, esetleg elmulasztva valami szertartásos illedelmességet felfedtem magam.

− Ezt honnan tudja? − kérdeztem.

− Onnan, hogy maga a pap helyét foglalta el. A papok ülnek gyóntatáskor. A hívek a másik rekeszben térdepelnek.

Csak most tűnt fel, a rácson átderengő arc vagy kétfejnyivel mélyebben van az enyémnél. A fej körvonalaiból sejtettem, nem felém néz, tekintetét maga elé szegezi. Elröstelltem magam, hogy megcsúfoltam valaki áhítatát. Zavaromban védekezni próbáltam.

− Úgy láttam, már lejárt a program, azért ültem be.

− Ugyan minek? − vallatott személytelenül a túloldal.

Erre mit mondhatnék? Nem boríthatom ki a lelki szemetest egy vadidegennek, akinek még az ábrázatát sem látom. Úgy döntöttem, elmegyek.

− Ne haragudjon, hogy megzavartam − mondtam, és felálltam. Most magasabbról vehettem szemügyre a túloldalon térdepelő személy villanykörteként világító, kopasz fejét. Felnézett. A fülke mennyezetéhez közel ritkásabb volt a félhomály, láthatta az arcomat.

− Nem kell elmenned, fiam − váltott hirtelen tegeződésre. − Említetted, és igazad is volt, lejárt a program.

Feszélyezett az idegen jelenléte, váltakozó modora, mégis visszaültem. Végigmenni a fülkétől egészen a kijáratig egy fürkésző szempár perzselésével a hátamban még kínosabb lett volna. Zavaromban felváltva rázogattam a lábaimat, nyösszögött cipőm alatt a fülke deszkája. Próbáltam visszaterelni gondolataim folyamát az apámról való merengés medrébe, de sikertelenül. Nem tudtam megfeledkezni a túloldalon térdepelő emberről. Többször elszántam magam, hogy mégis felállok, de elhatározásom sosem vált cselekvéssé. Néha a rács túloldalán fehérlő fejre sandítottam, aztán egy jó darabig folyamatosan néztem, de nem emelte rám a tekintetét. Talán magában imádkozott, moccanatlansága alapján egy idő után azt hittem, elszundított. Jó alkalom kínálkozott a menekülésre, elkezdtem óvatosan felemelkedni. De az alak a fülke fájának első reccsenésére felkapta a fejét, én meg elszégyellve távozási szándékomat, úgy tettem, mintha csak fészkelődnék, és megmeredt derekamat tornáztatnám. Nem tudtam, mihez kezdjek. Egyik zsebemben ráakadtam apám összetűrt gyászjelentőjére, combomon kivasaltam a lapot, és böngészni kezdtem, mintha valami nagyon érdekesre akadtam volna a fekete keretben elszórt betűk között.

− Gyászjelentő? − elevenedett meg ismét a hang túloldalról.

Ennyire nem lehet vékony a lap, hogy a gyóntatófülke félhomályában is átlátsszék. Vagy szomszédom talán öltözetem alapján következtetett az iromány természetére?

− Kié? − folytatta a kérdezést.

Ez az én szerencsém. Egyszer vágyom egy kis nyugalomra, és akkor összeakadok egy „hivatásos” érdeklődővel, aki egész nap a templomban kóricál, és társalgást erőltet az emberekre. Sőt, az sem kizárt, hogy egyéb dolga nem lévén, vadidegenek temetéseit látogatja. Vajon az apámén is jelen volt?

− Rokon? − vágott hallgatásomba.

Alig észrevehetően, kurtán bólintottam, de hangosan nem feleltem. Hátha megérzi, hogy elegem van a zaklatásából.

− Közeli?

Ismét bólintottam. − Az apám.

Felkapta a fejét, mint akit szíven üt a hír. Kis fehér négyszög villant elő a nyaka alól. Megdöbbenésemben első gondolatom az volt, vajon mit keres itt egy pap, ha már lejárt a programja? Csak később ötlött eszembe, az igazi furcsaság az, hogy a fülke gyónóknak szánt rekeszében térdepel, és nem a számára kiképezettben ül.

− Tegezhetsz is − mondta. − Nem tartom helyénvalónak a magázást. Ha Istent nem magázzuk, a szolgáit ugyan miért kéne?

Rövid szünet következett. Önkéntelenül gombóccá gyúrtam a gyászjelentőt.

− Ismerlek téged − szólalt meg ismét. − Régóta.

− Honnan? − bukott ki belőlem a kérdés.

− Gyakran sétálgatsz a templomban. De sosem imádkozol.

− Nem vagyok katolikus.

A pap nem folytatta. Eszembe jutott előbbi izgatott reakciója, arra gondoltam, talán egyik tagja apám nem túl népes olvasótáborának.

− Ismerte az apámat? − kezdeményeztem most én.

− Tegezz csak nyugodtan.

− De hogyan szólítsam meg?

− Az atyám szerintem több mint helyénvaló.

Újból nekigyürkőztem. − Szóval: ismerted az apámat, atyám?

− Csak látásból és hallomásból. Személyesen nem. Íróember volt, ugye?

− Mondjuk. Egész életét az írógép előtt töltötte. Napi hat, nyolc órán keresztül verte a billentyűket. − Ez bekészített válasz volt, amit akkor kaptam elő, ha valaki apám szakmájáról érdeklődött.

Magam sem tudom, miért, de hirtelen megrémültem az esetlegesen beálló csendtől. Meglehet, abban a pillanatban érkeztem a gyász azon szakaszához, amelyben kikászálódtam a magamba roskadtságból, és átestem a kényszeres beszéd állapotába.

− És az anyámat is ismered?

− Őt is. Igen.

− Sokat járt templomba − mondtam. − Ide is. Ő katolikus. Én az apám vallását örököltem.

− Az apád vallását…− merengett csendesen a pap. − Az apádét… És a hitét?

Ennél a pontnál meghökkentem a nyelvemen ülő választól. Tényleg képes lennék ennyire kitárulkozni egy idegennek, még ha az pap is? De valahogy kedvemet leltem ebben a feje tetejére állított gyóntatásban, ezért azt mondtam:

− Az ő hitéről nincs értelme beszélni. Sőt egyébről sem. Apám nem szeretett engem.

Már nem kellett erőltetnem a gyászt. Beletörődtem a nemlétezésébe, segített, hogy életemben először hangosan kimondtam azt a gondolatot, melynek sehogy sem találtam helyet elmémben, és amelyet egyfolytában ide-oda rakosgatva, kényelmetlenségérzet hatalmasodott el rajtam. Ez lenne az érzelmi megtisztulás? Hogy is nevezik ezt szaknyelven? Katarzis? Azt mondják, ez könnyek vagy nevetés formájában tör fel.

Sírásra kaptam fel a fejem. Ennyire önkéntelenül működne a folyamat, hogy már javában zajlik, és csak akkor eszmél rá az ember, mi is történik vele? Aztán észrevettem, a rácson túl térdepelő férfi fejét a karjára ejtve tompítja zokogását. Hosszasan rázkódott, én meg néztem őt. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, de minden szó üresnek tűnt. Közben megfeszült bennem a kérdés: akkor most ki gyónt, kinek?

A pap végre megnyugodott. Láttam, amint felegyenesedik, és végigtöröl az arcán. Állva valamennyire jobban láttam a vonásait. Ismerősnek tűntek. Talán azok közé az emberek közé tartozott, akiknek arcát úton-útfélen felfedezzük a másokéban. Megköszörülte a torkát.

− Megkérhetem valamire? − váltott vissza magázódásba.

− Nem fogok senkinek sem beszélni erről, ígérem.

− Nem arról van szó. Arra kérném, ne jöjjön ki a fülkéből, amíg el nem hagytam a templomot.

Türelmesen kivártam léptei végigkongását a visszhangos csarnokban. Joga van arca felfedetlenségéhez, ha megszégyenülve érzi magát érzelmi kitörése miatt. Nyílt az ajtó, egy pillanatra felerősödött a templomba behatoló utcazaj, aztán ismét odalett a hangereje.

Kiléptem a fülkéből. A cukorsüveg alakú, festett ablaküvegek színeiből láttam, érkezőben van a korai alkony. A távozó pap nem húzta el maga után a függönyt, egy fénysugár az ő rekeszébe világított. Rojtos szegélyű, négyszögletes tárgyat vettem észre a térdepelőn. Lehajoltam utána. Egy fénykép volt. Ahogy közeledtem hozzá, úgy vált egyre kivehetőbbé a rajta álló két személy.

Beültem a legközelebbi padba. Úgy éreztem, ez egy olyan pillanat, amikor sírnom kellene, de nem jött. Aztán felálltam, és az ajtó felé indultam.

Az utcán kerestem egy szemetest. Beledobtam néhai apám összegyűrt gyászjelentőjét, helyére a képet csúsztattam zakóm zsebébe. A színház felé indultam. Úgy döntöttem, a vártnál hamarabb teszek eleget anyám kérésének, hogy látogassam meg. Kíváncsi voltam, mi fontosat akar közölni velem.

 

JELENETEK TÉLI ERDŐBE

 

„fehér legyek zsongnak alá az égből”

 

Lassacskán elapad a traktorkerekek szakította ösvény, ide már nem jártak ki gépek a fakitermelés szezonjában. Vigyázva lépdel, hátán nyikkannak a hátizsák cipzárjának fogantyúi. Gyér haja mögül kikandikáló csupasz fejbőre, vérpiros fülei kucsma után kiáltanak. Tikkasztja a hideg levegő, mellkasában hörgő szúrás. Minden harmadik-negyedik lépésnél harákol, kiköp, de csak nem szabadul összesűrűsödött nyálától. Ide még elérnek a langyosabb fuvallatok, a hó felszíne olykor megolvad, csak hogy utána jéggé fagyjon. Recsegve omlik be, a kérges felszín áttörése után könnyen süpped a lába, mintha csak a puszta levegőt taposná, a zokni és a bakancs szára közé hó kérgesedik. De ő csak megy, követi a fák között pöffeszkedő hamuszín ködöt. Zsenge, telepített erdő, vagy harminc éve ültették, vékonydongájúak itt még a fák, csenevészek az ágaik.

Híg fény gyéríti a félhomályt. Kiér az irtásra. Merő fehérség az egész tarvágás, az erdőnek legalább télen megvan a joga, hogy takargassa meztelenségét. Sehol egy bokor, egy halom, egy süppedék: mintha vízmérték szerint hullott volna a hó. Megfeketedett levelek, gallyacskák, melyeket az épen maradt erdőrészekből hordott ide a szél, csak ezekből tapad néhány a hóhoz, és int be a szikrázó egyhangúságnak.

A visszafogott havazás szúrós bombázássá durvul. Lehajtja fejét, óvja szemét az égből érkező döfésektől. Saját árnyékát követve halad az oldalban, síelő mozdulatokkal csúsztatja előre lábát, óvakodik az ottfelejtett tönköktől. Bakancsa orra azonban nem ér akadályt, léptei megbátorodnak, fickósan gázol az égi lisztben. De nem sokáig, már botlik is, fejével szántja a havat. Jobb kézfejével próbálja felfogni az esést, csuklója bánja. Fekete kéregperem sejlik elő a fehérségből, egy ottfelejtett tuskóé. Kabátja gallérja bekanalazott jó pár maréknyi havat, ez megolvadva most mind a pulóvere alá csordul. Kapkodva megtakarítja nyakát, elindul. De egyetlen félszeg, vontatott lépés után megtorpan. Arcizmai összetorlódnak a fájdalomtól, később az iszonyattól, amikor felhajtja lábszárán a nadrágot. Lezöttyen a bűnös fatörzs-csonkra, lábát maga elé nyújtja. Hó issza az alácsordogáló vért.

A vörös erek egyre apadnak, végül megalvadnak. Gyúr egy hólabdát, lábához emeli, felitatja a szószt.

Nekiveselkedik az erdős meredeknek. Kerülgeti a fákat, lába alatt fagyott zuzmó hersen. Visszanéz: szétdúlt hóhalmok és egy alig kivehető vörös folt hirdetik ottjártát. Kapaszkodik tovább, négykézláb mászik, mint egy állat, minden megragadhatóba belefogódzik. Újra az előbbi, fák közötti hó, csak itt még fűrészesebb: bolyhosra szabdalja bakancsa orrát. Többször elvágódik, ilyenkor arcát a hóba mártja, majd úgy, deresen küzd tovább az emelkedővel. A hó édeskés illata minden szagot száműz, hirtelen valami mégis megcsavarja az orrát. Jobb tenyere alatt furcsa puhaság. Egy fa kérgéhez keni a megfeketedett ürüléket, talán tudja, talán nem, hogy milyen állat pottyantotta el maga után. Már nincs sok, míg felér.

Ismét egy szag. Ez némileg kellemesebb, mint az előző, egy bolyongónak különösen. Ember közelségét hirdeti a füst. Egyik fa törzsén tábla: vadászlak − áll rajta. Nagy ívben kikerüli. Lábába csak most áll bele igazán a fájdalom, de innentől egyenes a terep, nem hátráltatja, még ha egy kicsit húzza is. Mintha áldozatot mutatnának be, őzetetők, vadlesek teteje emel havat a fák ágai felé. Fejszék csattannak valahol, de hallszik, nem tűzifát aprítanak, ahhoz túl sűrűk a csapások. Aztán láncfűrészek berregése is betársul. Megáll, vár, míg csillapodik ziháló lélegzete. Nagy darabokat hasítanak ki a fejszék a csendből, szilánkokká rebbentik szét a láncfűrészek. Hosszasan tanulmányozza a munkálatok zaját, majd azokkal ellentétes irányban indul el. Egy darabon még vele tartanak a zajok, majd útjára eresztik.

Először csak susogó neszként hallja, de ahogy követi, egyre tisztul a zúduló víz hangja. A meder keskenyebbnek tűnik a megszokottnál, ez a partot meghosszabbító, arasznyi jégrétegnek tudható be. Közelebb lép, lehajol, havat szór a vízre. Először szürke lucsokká korcsul a hó, aztán már cseppfolyósan, a köveken bukdácsolva igyekszik alá. Még egy marék hó a víznek, és még egy, aztán már a lábával rugdossa a buckákat, vadul, minél nagyobb tömegeket, mintha el akarná rekeszteni a patakot. Ez látszólag sikerül is neki, pár méteres szakaszon lomha kása araszol, de az is csak addig, míg kitart a közelben a berugdosható hó. Látván, hogy nem győzheti le a patak erejét, térdre ereszkedik, mintha behódolna előtte. Cserepes ajkait a vízhez közelíti.

Sehol sincs már a futó víz csobogása, szótlan az erdő. Öreg fák sűrűn összefonódó ágai védték ki az aljzat elől a havat, ezért ér csak bokáig, sőt, a törzsek töve megőrződött teljesen csupasznak. Innen gyűjt száraz ágakat, darabosabb is akad. Amikor már nem tud többet felölelni, az egészet leengedi a földre, ügyelve, nehogy szétessen a halom. Hátizsákjából vékony, sűrűn font műszálas kötelet húz elő, ezzel fogja össze az ágakat. Tekeri, tekeri, hosszú a kötél, az egész ölnyi fát begúzsolja. Megsúrolja fájós lábát, hátára veszi a köteget. Lépdel a fák között, közben egy-egy vaskosabbnál megáll, húzogatja az ágait, sőt, egyesekre egész testsúlyával rácsimpaszkodik.

Egy tisztáson állapodik meg. Méternyi átmérőjű foltban eltakarítja a havat, térdén összeaprítja a gallyakat. Combközépig érő gúlát rak belőlük, kívülre a vastagabbját hagyja. Újságpapírt kerít elő a hátizsákból, alágyújt. Serceg a nedves ág, vajúdik a tűz, aztán erőre kap. Konzerv is van a táskában, kibontja, hosszúnyelű edénybe loccsantja, egy fadarabbal szétnyomkodja. A parázsra fekteti az edényt, hamarosan rotyog is benne a hamispaprikás. Leemeli a tűzről, a hosszú nyéltől tartja, úgy fal belőle egy kopott pléhkanállal. Míg ő eszik, elszégyelli magát az erdő, egyre kevesebbet mutat magából, lila homályba takarózik. A tisztás valami magaslaton lehet, messzire ellátni. Alkonyat zülleszti a láthatárt, fenyvestűzdelte dombok nyelik a fáradt napot. Befejezi az evést, de nem szedi össze a holmiját, lábast, kanalat, hátizsákot szerteszét hagy, csak a kötelet veszi magához, és a fák sűrűje felé indul.

Fától fáig halad, ismét az ágakat próbálgatja. Egy bükknél állapodik meg. Jó egyujjnyi repedések a kérgén, törzsén odú, alatta világos folt, szarvasok éhínségének nyoma. A vastag ágak erősek, bármilyen próbának teszi ki őket, nem hajolnak, nem recsegnek. A kötelet kabátja zsebébe gyúrja, átöleli a törzset, jó párszor megcsúszik, míg lábával szilárd támaszt talál. Eléri az első ágat, innen már csak egy utolsó rugaszkodás, és fent van. Alatta két és fél, talán három embermagasságnyi mélység. Felegyenesedik, jól eléri a feje fölé hajló ágat. Megrángatja, egész testsúlyát bevetve ráakaszkodik a végére, de az ág nem inog. Aztán beljebb húzódik, kisepri az ág és a törzs közti könyökből a havat, de nyoma sincs hasadásnak, ép a kéreg. Átdobja a kötelet az ágon, kiméri a hosszát, megtekeri, megcsomózza. Aztán hurkot készít, rángatja, hogy minél szorosabbak legyenek a bogok. Ledobja kabátját, nyakán kötél, igazít egyet a hurkon.

Nem akar gyilkossá válni a fa. Oly biztosnak hitt ága tőből roppan, kivirágzik a forgács. Földet ér, a következő pillanatban kondulva találkozik koponyájával a letörött ág.

Ájultan hever, lélegzete vékony.

Fulladozva tér magához, lefejti nyakáról a hurkot. Csak egyik szemét tudja kinyitni, másikat leragasztotta a fejsebéből odaalvadt vér. Fel akar állni, de a sérült lábából feltörő fájdalom megakadályozza. Csak most veszi észre nadrágján a vöröslő, szögletes domborulatot. Talán már a délután megrepedt, s a mostani földet érés végezte be a tuskók munkáját.

Hasra fordul, kúszni próbál. Émelygés önti el, vissza a hátára, sérült lábát kezével mozdítja. Havat morzsol arcába, szájába. Könyökére támaszkodva próbál araszolni, de hiába, törött lábát fájdalom őrli. Felüvölt kínjában, most először. Farkasvonítás felel neki.

 

A KUTYAFEJŰ EMBER

 

− Menj haza − mondtam Öccsének.

Öccse dacosan csücsörített a szájával, konok tekintete a kehelyformájú betonasztalt körülülő fiúkon lézengett.

− Miért? − kérdezte.

− Mert pluszba vagy. És édesapja is megkért, hogy fejés után segíts neki.

Öccse a buszpihentető felé fordult. Nyikorgott a szélben a javítógarázs fémszerkezete, vörösesbarna levelek emelkedtek a szürke égbolt elé. A fiúk egy kávésdoboz tetejét próbálták átlyuggatni egy százas szeggel, de sehogy sem boldogultak. Egyikük felállt, keresett egy öklömnyi követ, majd, mielőtt visszatért volna a többiekhez, hozzám lépett.

− Siess már a szentségit − mondta.

Az égetőből lopott karbiddal akartunk robbantani, testületileg úgy döntöttünk, Öccsét kihagyjuk ebből, túl kicsi még, és eljárhat a szája otthon.

− Mit akartok csinálni? − nyújtotta a nyakát az asztal felé, ezzel is húzva az időt. Vállon vágtam, csak úgy figyelmeztetésképpen, hogy épp egy kicsit hátratántorodjon, de azért sejtse, mi következik, ha nem húzza el rögtön a csíkot. Közben hallottam, amint a kő koppanása nyomán áthatol a szeg a kávésdoboz tetején.

− Tűnj már el, vagy kiütöm az agyadat!

Öccse hangját elfojtott sírás nyomta.

− Tama, az istenit…

− Menj már a francba! − kiáltottam, s közben hátrasandítottam, a fiúk vajon hallották-e, milyen határozott vagyok.

Öccse lehajtotta a fejét, de én úgyis észrevettem, hogy könny gyűlik a szemébe.

− Félek attól a rohadt kutyától − suttogta kibúvót keresve.

A hazafelé vezető út mellett terült el az öreg Suru veteményese, amit azon az őszön egy vad, sokak szerint veszett kutyával őriztetett. Nyurga, rövidszőrű fajta volt, füle és farka megkurtítva, fogai mint egy-egy kötőtű. Nem volt megkötve, még csak futtatódrótra sem, szabadon kószált az ágyások között, és mindenkit acsarkodva kísért a kerítés mentén egészen egy, a kitört lécek közti résig, amelyen könnyen kimászhatott volna az útra. Soha nem támadott meg senkit, ennek ellenére az arrajárók az út másik oldalán is rettegtek elmenni.

− Odaadom a biciklimet, csak tűnj már el a picsába! Ezen, ha akar sem tud elkapni az a dög.

Öccse megszorította a szarv gumimarkolatát, zavartan húzogatta a fékkarokat, aztán felemelte az első kereket, és a buszpihenő irányába fordította az öreg Pegast. Esetlenül, megroggyant térddel állt az ormótlan bicikli mellett.

− Te mikor jössz? − kérdezte.

− Mindjárt.

Megtaszította a kerékpárt, lábát alig tudta átvetni a felső rúdon, az ülésre így sem tudott felülni, túl magas volt neki, nem érte volna el a pedált. Kapkodta a kormányt, sehogy sem tudott egyensúlyba jönni, kis híján felborult. Reménykedve nézett vissza.

− Állj a pedálokra, hazáig kibírod! − kiáltottam utána.

Pár olajszomjas fogaskerék-nyekkenés, és rugózó alakja eltűnt a buszpihentető mögött.

Már a fal felé fordulva aludt, mire hazaértem. Nyugtalan éjszakája volt, hánykolódott, kezével kaszálta a levegőt, nyögdécselt, egyszer pedig fel is sikoltott, de nem ébredt meg.

− Ez mi, Ernő? − vonta fel anyánk a szemöldökét másnap Öccse üzenője láttán. A tanítónő írta, Öccse ma példátlanul akadozva olvasta fel az otthonra felhagyott szöveget, ilyent tőle még sosem tapasztalt. Emellett ismét a baljával ír, pedig már elsős korában ügyesen rászokott a szép kezére. Ujjongtam, amikor anyánk kijelentette, ezentúl esténként nem lófrálhat velem meg a barátaimmal, hanem otthon ül, és gyakorolja az írást-olvasást. Később apánk is elolvasta a tanítónő panaszát, alá is írta, majd megcirógatta Öccse haját. Jóformán sosem büntetett meg egyikünket sem, hanyagul átnézett viselt dolgaink fölött, mindig inkább anyánk haragjától kellett tartanunk.

− Hagyd el Öcsi − mondta apánk −, megesik az ilyen, pláne, ha vénkisasszony az ember tanítónője. Gyere, inkább segíts a tuskókat hasogatni, tartsd az éket.

Öccse elhúzta a száját, szorongva nézett könyveire, füzeteire, mintha félne a holnap az iskolában rá váró megpróbáltatásoktól. De nem mondott ellent, követte apánkat. Hamarosan felcsendült az ék az utászkalapács alatt, recsegve hasadt a fa.

Később beengedtem és hátravezettem a tehenet, majd indultam a buszpihentetőhöz. Tegnapról maradt még egy rögöcske karbidunk, de nem tartott túl sokáig, csak párat tudtunk pukkantani vele.

Hazaérkeztemkor Öccse lefekvéshez készülődött, én is egykettőre bebújtam melléje. Már épp elaludtam volna, amikor valami lenyomta a matracot. Apánk volt az, csendesen vigasztalta, biztatta Öccsét, ne féljen a holnapi naptól. Túl álmos voltam, hogy odafigyeljek, félálomban még hallottam, amint cuppan valami, aztán apánk engem is megcsókolt.

„Ernő már nemcsak olvasás, hanem beszéd közben is dadog. Emellett, bár a jobb kezét használja, az írása olvashatatlan. Nem is betűket ír, csak összevissza húzza a tollat a lapon, írásjeleket egyáltalán nem használ, bekezdést sem hagy. Szerintem mindezt merő szemtelenségből teszi.” Ez állt Öccse üzenőjében néhány napra rá. Anyánk először csak ordítozott vele, utána fel is pofozta, leszidta, hogy egész délutánokat tölt el azzal, hogy nézi, miként dolgozik az apja, de ő maga semmit sem csinál. Aztán apánkat is elővette, vele már nem kiabált, de érződött a hangján, hogy ideges.

− Öcsi ezentúl délutánonként tanulni fog − jelentette ki −, úgysem veszed semmi hasznát munka közben.

− Azért nem árt, ha nézi, úgy könnyebben belerázódik − felelte apánk. − Legfeljebb kevesebbet lesz hátul, tanul is majd, amennyit kell, úgysem akar doktor lenni, igaz-e, Öcsi? Gyere, segíts egy kicsit a műhelyben, este majd a tanulnivalóval is foglakozol. Te pedig − villant rám a tekintete − anyádnak asszisztálj, ne mondja, hogy minden munkaerőt magamnak akarok.

Öccse napról-napra egyre kevesebbet beszélt önszántából, ha pedig kérdeztük, csak egyszavas válaszokat adott. Gondoltam, nehezen viseli, hogy a tanítónő rászállt, és állandóan piszkálja. Hozott még haza néhány panasztól hemzsegő üzenetet, aztán az egyikben a tanítónő bejelentette, hamarosan személyesen is szeretne beszélni a tisztelt szülőkkel, a pontos dátumot majd megüzeni a gyerektől. Öccse eközben rendszeresen dolgozott édesapával, néha én is betársultam a munkába, de engem legtöbbször előreküldött, hátha anyánknak is szüksége van segítségre. Késő délután, amikor én csavarogni indultam, Öccse nekiveselkedett a könyveinek. Otthon egész tűrhetően olvasott, és az írása sem volt olyan ronda. Persze, ha tehette, suttyomban bal kézzel írt. Anyánk meg volt győződve, szégyelli magát a társai előtt, valaki kigúnyolhatta, ezért nem megy az iskolában az olvasás.  

Egy nap aztán Öccse a tanítónővel érkezett haza. Úgy tolta maga előtt a szerencsétlen gyereket, mint egy rongybábut.

− Sajnálom, hogy így, bejelentetlenül török magukra, de ennek a fiúnak orvos kell. Vagy egy alapos verés. Döntsék el maguk, de így ne küldjék vissza többé az iskolába. Csak ha majd ismét egész lesz.

Anyánk elővette Öccsét, rázta, csipkedte, aztán a hajába is belekapott, de hiába. Öccse nem szólalt meg, csak valami hangtalan tátogásra futotta neki. Az elején én is azt hittem, hogy csak megmakacsolta magát, és puszta dacból nem beszél. Anyánk, miután már a saját frizuráját is kikezdte, beállította Öccsét a sarokba, a kályha mellé, hátha a fülledt meleg, vagy térdében a fáradtság feloldja pimasz némaságát. Öccse rendületlenül állt egész estig, talán még jól is érezte magát, örült, hogy nem piszkálják állandóan. Apánk szólította ki a sarokból, amikor este hazaért, és azonnal ágyba dugta. Jó félórát beszélt hozzá az ágy szélén ülve, nekünk pedig megtiltotta, hogy a közelébe menjünk, azt mondta, Öcsi már rendesen fél tőlünk. Anyánk kétségbeesésében orvost akart hívni, de apánk letorkolta: minek még jobban megrémíteni a gyereket, csak egy kicsit kimerült, ő is járt így ennyi idős korában, kell hagyni játszani is, ne csak a hülye tanulnivaló legyen, akkor magától helyrejön. Anyánk azonban nem hagyta magát: ha orvost nem is, legalább Orbánc nénit áthívja, ő majd fogja tudni, mi baja. Apánk legyintett: biztosan majd egy csonttá aszott kuruzsló fog segíteni, persze, aztán üvöltözni kezdett, hogy ebben a házban az ő szava semmit sem ér, nem megmondta, hogy a gyerek ki van merülve, a kurva istenit neki. Nem vártam meg a veszekedés végét, csendben lefeküdtem. Éjjel arra ébredtem, hogy Öccse az eddigieknél vadabbul hánykolódik, hörög, mintha nem kapna levegőt, nyüszítve sír, néha pedig értelmetlen szavakat hadar. Akkor tud beszélni! Hát mégiscsak megjátssza magát a kis takony?

Reggel egyedül ébredtem. Öccse a konyhában gubbasztott a fásládán, miközben anyánk Orbánc nénivel sugdolózott az ajtóban.

− Nem is fog ez csak úgy újból elkezdeni beszélni − mondta Orbánc néni. − Meg sem kell nézni közelről, ezen a fiún látszik, megijedt valamitől.  Eridj, kérj apádtól egy darab ólmot! − küldött ki. Titokzatos volt, mint mindig. Azt híresztelték róla, ért a bűbájossághoz, egy csomó nyavalyát meg tud gyógyítani, és még többet előidézni. Kisebb korunkban nagyon féltünk tőle, de akkorra már csak nevettünk rajta. Sokan viszont hittek benne, azt hangoztatták, hogyan lehetséges, hogy a vénasszony körül senki sem betegszik meg, még a meghűlés is elkerüli a háza táját, és családja tagjai már jócskán százfelé, csak úgy unalomból halnak meg?

Apánk a hátsó udvaron téblábolt, vagdosta a tuskóba a fejszét, látszott, bosszankodik, hogy anyánk semmibe veszi az ő szavát. Elmondtam neki, mit kért Orbánc néni. Magában dünnyögve kotorászott egy fémszekrény fiókjaiban, jó hosszasan keresgélt, majd göcsörtös, szürkés fémdarabot nyújtott felém.

− Nesze, vigyed. Csináljatok cirkuszt a házamból.

Anyánk a pincébe szólított. Orbánc néni elvette tőlem az ólomdarabot, anyánk pedig kért, merítsek egy veder vizet a kútból. Öccse görnyedve ült a lócán, mint akinek csikar a hasa, állkapcsai szögletesen feszültek arcában, ujjai a tenyerét morzsolták. A veder vizet Orbánc néni Öccse lába közé tetette. Szegény gyerek olyan fakó volt, hogy alig látszott a pince félhomályában, mintha már elköltözött volna belőle a lélek. Orbánc néni begyújtotta a gázégőt, egy régi, elszenesedett serpenyőbe dobta az ólmot, és lassan köröztetni kezdte a láng fölött. Valami elállta a pinceajtón beáramló fény útját: apánk állt ott karba tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodva, és gúnyosan vigyorgott. Orbánc néni felolvasztotta az ólmot, majd a vederbe csurgatta.

− Ez majd kiszedi a gyerekből az ijedtséget − mondta.

Nehéz gőz terjedt szét a pincében. Anyám mellé húzódtam, bámész tekintetem a vederhez ragadt. Kíváncsi voltam, vajon fog-e működni, vagy csak találgatni tudunk majd a forma alapján, mint a teafűből, kávézaccból jósoló a cigányasszonyoknál. Tisztában voltam vele, minden az én hibám, ki tudja, talán azon az estén, amikor hazaküldtem Öccsét, mennyire megijeszthette az a rohadt kutya. Tudtam, milyen formát fog felvenni a víz tetején ringó fém. És valóban, először elnyúlt, kis szakadás keletkezett felületén, mint egy száj, hegyes kinövések nyúltak ki egyik oldalán, pontosan olyanok, mint az öreg Suru kutyájának fülei. Aztán egyszer csak összébb tömörült az öntet, helyenként behorpadt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire részletes képet mutat majd. De bárhogy erőlködtem, már sehogy sem tudtam a kutya fejét kivenni, mintha egy emberi arc formázódott volna meg a víz felszínén… Talán az öreg Surué?

Káromkodásra, ordításra kaptam fel a fejem. Szüleink egyetlen kapálózó tömeg, anyánk apánk arcába mélyeszti körmeit, nyomukban vér serken, közben meg mindennek elmondja, és üti, és rúgja, és harapja. Apánk védekezik, próbálja leszorítani anyánk kezeit, nehogy már annak a szárazpicsájú vén csoroszlyának hinne. Már az udvaron dulakodnak, amikor eszembe jut Öccse. Valamelyest megelevenedett a tekintete, rémülten néz Orbánc nénire, aki a gázégő mellett áll, keze a szája előtt, tágra meredt szemei a vödrön. Én is odapillantok. Öccse térdei közt nem kutyafej, se nem az öreg Suru, hanem apánk arca ring.

Orbánc néni finom ujjai pofozták vissza belém az eszméletet. Alig kaptam levegőt, aztán fokozatosan enyhült tüdőmben a szorítás, végül már rendesen tudtam lélegezni. Öccse a széken gubbasztott, sírt, előtte a vederben szétoszlott már a látomás.

− Tamás fiam, jól vagy? − kérdezte Orbánc néni. Majd még többször megismételte.

Akartam mondani, igen, csak egy kicsit megijedtem, de már nincsen semmi baj. Éreztem, hogy mozognak az ajkaim, de torkomban nem rezdült semmi. Nagy levegőt vettem, ismét csak tátogni tudtam. És akárhányszor próbálkoztam, csupán az ajkaim mozogtak, no meg a megdermedt ólomdarabok a veder fenekén.




.: tartalomjegyzék