Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Augusztus
Boda Edit

A szabadulás útja (Egyed Emese: Szabadító versek)

Mire valók a versek, a költészet? Szabadításra, szabadulásra – terel egy lehetséges válasz irányába Egyed Emese legújabb kötetének a címe: Szabadító versek. Nem pap és nem pszichológus révén szerzett szabadulásról van szó, talán esetleg önszabadításról, hogy profának legyünk. Vagy hát mégsem vagyunk elég profának, mivel a vers, a szó mágiája révén szerzett szabadság azért mégis önszabadítás, a szó pedig maga Isten – a korszerűtlenséget vállalva állítom ezt. Ilyenformán a költő igazi szabadulóművész. Lehetséges-e ez? Egy adott pontig mindenképpen, hiszen a vers élni segít. Ám nem helyettesíti magát az életet, hanem az élet része. Ezt a költőnek és az olvasónak is tudnia kell, mert ha nem, akkor a szabadulásvágy ellenére sorsa az örök meghasonlás.

Amióta ember az ember a szabadítás, szabadulás mágikus formáit igénybe vette. Festéssel, énekköltéssel, tánccal szakadt ki a pusztulásból. Korunkban sok esetben túl hétköznapi a költészet vagy éppen értelem nélküli – miként a dadaizmus például a szabadulás minden lehetőségétől megfosztotja mind az alkotót, mind a befogadót (de főleg ez utóbbit), úgy a túlracionalizált prózavers vagy l'art pour l'art nyelvrontó, rímes, nyaktörő sorokból álló költemények nem jelentenek számomra többet egy falat reggeli pirítósnál.

„(Tegnap szakadás történt a világban, / Elszörnyedtem, és rímben kiabáltam)” – olvashatjuk a kötet nyitó versében, az Öltések címűben. Ebben a szakadásban kell megszerezni a gyógyulást (egy fokkal a szabadulás fölé lépve) annak érdekében, hogy autentikus életünk lehessen, csönddel és érzelmekkel teli napjaink. A dekonstrukcióból rekonstrukcióba kell jutnunk. Igen: érzelmekkel, otthonossággal, még ha az idegenség folyamatos kihívást is jelent, és a rációt sem tagadjuk meg. Vállalni kell az otthonosságra vágyás stigmáját. Azért használom a stigma szót, mert nem kimondottan divat ez a fajta vállalás. Bár az is igaz – és nem mondok újat –, semmi sem olyan múlandó, mint a divat, illetve a korszerűség, az otthonosság pedig sok esetben az otthontalanság otthonosságát jelenti számunkra.

Ott jó állni, ahol a világ titkai felsejlenek, a titokzatosság sarki fénye kápráztatja a szemet. Ezt érzem Egyed Emese verseiben is. Aaro Hellaakosi finn költő (1893–1952) Este című versében hasonlóképpen feslik fel a versszövetben a titkos út, megmutatkozik a világhoz való viszonyunk   rejtett vízjele: „Ne túrd föl válaszért világok lomját / Légy te csak üres. És nyitott legyél. / Hagyd, hogy a titkok eljöjjenek hozzád / vagy eltűnjenek, mint a felhőcsordák, / ha átsuhan a fák fölött a szél, // s hagyd fényleni szemed, hagyd hogy a fuvallat / éber percében érje tudatod. / Hangokat csupán a csend füle hallhat. / S mikor a lépcsőn halk léptek suhannak, / csak ki vár, annak ajtaja nyitott.” (Szopori Nagy Lajos fordítása)

Egyed Emese csöndjeiben nem a hiány nyilvánul meg vagy ha mégis, az nem idegenségként, hanem elkerülhetetlenségként bukik elő a világ testéből, úgy, hogy akkor közben valamit megpillanthatunk.

Egyed Emese saját bevallása szerint: talán nem ez a kor, amiben születnie kellett volna, jobban érzi magát régi szövegek között. A kötetében szereplő versekkel éppenséggel lyukat üt a kor burkán, ezekben a katakombákban otthonosságot talál és teremt, úgy tűnik.

Ami örök: a csönd, a föld, a madár, a fa és az emberi érzések sokszínűsége. A mi rácsodálkozásunk a múlandó, a pillanatnyi, amint erről ugyancsak egy északi költő, Eeva–Liisa Manner (1921–1995) egyik versében így olvashatunk: „...öröktől suttogott a víz, / pázsitot fésült a szél, követ csiszolt a patak. // A zsurló absztrakt kereke ősrégi, – / régi... E ráfeledkezés csak egyórás, fiatal. // Oly ragyogó az ég, áttetszik rajta a madár, / oly mély a víz... Minden egyéb esetleges.” („Fénylő - ragyogó”, Fodor András fordítása)

Legszebb verseiben Egyed Emese is ezekre az örökkévalóságokra emeli tekintetét. Ezekben a verseiben a haiku szemléletét vélem felfedezni, nem formahasonlóságra gondolok tehát, hanem a látásmód tisztaságára és a világ rejtett összefüggéseinek kiaknázására. Itt van például a Szent Iván napja című vers, amely olyan, akár egy haikucsokor. Ebből idézek általam elkülönített egységeket:

1. „A jobb kezemnél part: lapos kövek, / egymásra téve, én is hoztam egyet./ A jobb kezemnél láda, levelek/ hiánya...”

2. „A bal kezemnél köd szállása, sík/ zsombékok helye, ősmadarak helye./ A bal kezemnél meglebben a csönd –”

3. „Tanyán is jártam, / könnyet is töröltem. / Tükörcseréppel, ráncokkal pöröltem.”

4. „Templomot ácsol, törzseket kopácsol /egy varjúszerű árnyék, hallani. / A nap/ lement.”

5. „Lépvesszőn fény ficánkol, / és útra kel az idegen magától.”

Útra kél az idegen. Az idegen ember? Az idegenség? Bárhogyan is van, de eltávolodik. Vajon jön-e akkor otthonosság vagy ismerős alak a helyébe? Az esély megvan rá. Otthont, szerelmet, a pillanat nyugodtságát, Istent – ezeket keresi Egyed Emese a szabadulásban, a magára borítható verspalástban. És mért ne volna lehetséges? Térjünk vissza az életbe a halálból, a fényességbe a sötétségből – ez a megváltódás. Szomorúak vagyunk, mert ritkán van erre alkalmunk. Szomorúak, mert a költészet elveszítette önmagát, mert mi is elveszítettük önmagunkat, elfelejtettük, hogy testvéreink az égi madarak és a csillagok, és hogy lehet élni, szeretni – és Uram bocsáss – írni irónia, illetve önirónia meg cinizmus nélkül.

„Lelkileg egészséges ember nemigen vesz a kezébe verset. Na de mutass egy lelkileg egészséges embert, vágja rá a másik énem” – olvasható Kemény Istvánnak Kiss Tibor (Quimby) Ventillátor blues című kötetéhez írt bemutató szövegében. Én most ezt a következőképpen parafrazálnám: Megállapodott ember ritkán vesz a kezébe verset. Na de mutass nekem olyan embert, aki nyugodt szívvel elmondhatja magáról, hogy megállapodott.

A keresőknek, az utazóknak és vándoroknak, zarándokoknak ajánlom a „Szabadító versek”-et, azoknak, akik hisznek vagy hinni szeretnének még abban, hogy a teremtett világtól nem kell rabolnunk, hanem kapunk, egyszerűen kapunk, ha nyitottak vagyunk. Igaz, nem csak a hívőké a verseknek országa.




.: tartalomjegyzék