Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Augusztus
Borcsa János

Akiben sok idegen én bolyong (Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin)

Bogdán László elbeszélő művészetében a mi való világunkat, Erdély társadalmi valóságának és történelmi múltjának számtalan rétegét, illetve epizódját és időszakát mutatta be. A regényíró törekvése legújabban irányt váltott: „kölcsönzött” regényhősén keresztül magát az egyént ábrázolja ama nagy egészben, a globális világban a maga mérhetetlen szabadság- és kalandvágyával s a szintoly mérhetetlen szorongásaival, bemutatván a természet vad erőivel, illetve a szellemvilág lényeivel, mondhatni tehát, saját teremtményeivel szembeni kiszolgáltatottságát. Bogdán új munkájában ugyanis az ember szabadságigénye, valamint művészi teremtő ereje s az ezeknek korlátot állító erőkkel, a szellemvilág lényeivel való szembesülés mutatkozik meg.

Ennek ábrázolásához a fikció fikcióját hozza létre szerzőnk, éspedig egy eleve teremtett, fiktív irodalmi figurát helyez új munkája középpontjába. Ricardo Reis ugyanis Fernando Pessoa portugál költő (1888–1935) egyik alakmása, heteronimje. A modern, huszadik századi portugál líra legkiválóbbjának tartott Pessoa írta 1935-ben egy költőbarátjának, hogy benne már gyermekkorában megvolt a hajlam, hogy „elképzelt világot” teremtsen maga köré, s olyan barátokkal és ismerősökkel vegye körül magát, akik soha nem léteztek. (vö. Fernando Pessoa: Önelemző és elméleti írások. Budapest, Íbisz Könyvkiadó, 2001. 34.) Az író tehát alteregóinak, alakmásainak keletkezését gyermekkori hajlamaiban kereste. Pályája korábbi időszakában, 1915–16-ban is leírta, hogy „megsokszorozottnak érzem magam” (i. m. 41.), illetve, hogy egy érzékeny ember „barátokat vagy legalábbis szellemi társakat talál ki magának” (i. m. 48.), vagy azt, hogy: „számos egyéniséget teremtettem önmagamban.” (i. m. 42.)

Bogdán három részre tagolt terjedelmes munkája egy verssorozattal kezdődik, s egy másikkal fejeződik be, és ezek a sorozatok fogják közre a közel három és félszáz oldalnyi, A polinéziai útvesztő című  prózai elbeszélő szöveget, a szerző által Tahiti szigetére helyezett költői kommuna tagjainak néhány napba sűrített kalandjának az elbeszélését. A térben távoli helyszínnek a választásával, az egzotikum, illetve a primitív társadalmak iránti opcióval a szerző a modernség korának a különös és a rendkívüli iránti vonzalmát idézi fel, amely által a 19–20. század fordulóján számottevő tudósok és művészek friss tartalmakat és szemléletet áramoltattak az európai kultúrába. Az egyik legtöbbet emlegetett példa erre Gauguin...

A szerző fiktív és valós irodalmi alakokkal népesíti be a regényes történetet. Ricardo Reis hívására hajón, repülőn és léghajón érkezik a fény szigetére Pessoa több alakmása. A regénytörténet szerint  Pessoa alakmásai közül megérkezik Tahitire – az egyik versből idézve: az óceán s a dzsungel őrült metszéspontjára – Bernardo Soares prózaíró, A kétségek könyve szerzője, aki a polgári életben segédkönyvelőként dolgozik, és magányosan él Lisszabonban, Álvaro de Campos költő, Pessoa kedvence, a szabadvers művelője, Antonio Mora kritikus, Tejve bárója, egy sztoikus filozófus, A. A. Cross angol nyelven író költő, Alexander Search ezoterikus, szintén angolul író költő és Vicente Guedes. A különleges társaságot egészíti ki két valós személy figurájával a szerző. Az egyik H. P. Lovecraft amerikai író, költő (1890–1937), horrornovellák és maga teremtette mítoszok szerzője, a másik J. L. Borges argentin író (1899–1986), végül pedig két „tiszta” regényfigura is helyet kap a szereplők között: Lídia, Reis szerelme és Mirandolina színésznő, Tejve bárójának kedvese. Érkezésükkel tehát egy reális helyszínen és történelmi időben, a második világháború közelségét jelző 1936. esztendőben kezdetét veszi egy képzeletbeli nagy purparlé az irodalomról, egy igazi szimpózium, illetve szeánsz, amelyet meg-megszakít egykor élt személyek szellemének vagy képzelet szülte lényeknek a szertartásos megidézése Reis Tahitin vásárolt luxuslakásában.

A modern portugál költészet mestere különben mindenik alakmásának más-más egyéniséget tulajdonított, kidolgozta életrajzukat, s mint létező személyekre hivatkozott, akár hírlapi vitába is bocsátkozott egyik-másikkal... A már idézett 1935-ös Pessoa-levélben olvasható például: „Én látom magamban, az álom színtelen, de valóságos terében Caeiro, Ricardo Reis és Álvaro de Campos arcát, mozdulatait. Felépítettem magamban gondolataikat és életüket. Ricardo Reis 1887-ben született (már nem emlékszem, mely napon és mely hónapban, de valahol megvan) Portóban, orvos és jelenleg Brazíliában tartózkodik. Alberto Caeiro 1889-ben született és 1915-ben halt meg; Lisszabonban született, de szinte egész életét vidéken töltötte. Nem volt semmilyen foglalkozása, és szinte semmiféle neveltetést nem kapott. Álvaro de Campos Tavirában született 1890. október 15-én (...). Tengerészmérnöknek tanult (Glasgow-ban), de most itt van Lisszabonban, és napjait tétlenséggel tölti. Caeiro középtermetű, és bár valójában törékeny (tüdővészben halt meg), mégsem tűnik annnyira törékenynek, mint amennyire törékeny. Ricardo Reis egy kicsit, de csak nagyon kicsit alacsonyabb, erősebb, de szikár. Álvaro de Campos magas (1,75 m magas, 2 cm-rel magasabb, mint én), sovány, és kissé görnyedten jár. Mindegyikük arca simára borotvált – Caeiro szőke, sápadt, kék szemű; Reis sötétbarna, fakó arcú, Campos fehér és sötétbarna közötti, enyhén portugál zsidó típus, de sima haja van, amit oldalra fésül, monoklit visel. (...) Ricardo Reis egy jezsuita iskolában tanult, és mint mondtam, orvos lett; 1919 óta Brazíliában él, önkéntes száműzetésbe vonult, mert királyságpárti volt. A külső nevelés révén latinista, önnevelése révén fél-hellenista. Álvaro de Campos közönséges gimnáziumi képzésben részesült; aztán Skóciába küldték mérnöki tanulmányokat folytatni: először gépészmérnöki, később hajómérnöki tanulmányokat folytatott.” (i. m. 38.)

Azzal, hogy egy-egy, főhősének tulajdonított verssorozattal is kiegészíti szerzőnk a költők és írók Tahitire lokalizált kommunájának nagy ívű elbeszélő művét, mintegy hangsúlyozza: igazán teljessé és hitelessé akkor válhat kezén Ricardo Reis és társainak regényes rajza, ennek a képzeletbeli összejövetelnek a bemutatása, ha létrehozza a hősének tulajdonítható lírai életművet is. Ezzel a különleges írói eljárással, a travesztiával találkozhatunk például Méliusz József életművében, aki megalkotta a Horace Cockery nevű fiktív költő imaginárius életrajzát és a neki tulajdonított lírai életművet is. (lásd A Horace Cockery-Múzeum. Horace Cockery darabokra tört elégiája. 1983) Bogdán munkája mindenekelőtt ehhez a nagyarányú írói vállalkozáshoz mérhető.

Az események elbeszélését, szubjektív nézőpontot választva, a főhősre „bízza” a szerző, aki – a mű fiktív világának része lévén – a maga belső szemszögéből mutatja be a történteket, de vannak olyan események is a regényben, amelyek más szereplő (pl. Borges) elbeszélése nyomán tárulnak fel (pl. az alexandriai költői verseny Kavafisz, Pessoa és Borges között).

Az elbeszélői nézőpontok váltakoztatásának köszönhetően válik igazán elevenné az egész regénytörténet. Míg az egyes szereplőket általában a főhős elbeszélése nyomán ismerni meg, de esetenként a róluk alkotott képet formálja egy-egy újabb nézőpontú bemutatás is – Lídia például Lovecraftot egy „súlyosan beteg” embernek tartja, aki elméleteibe vegyíti a valóságelemeket és a „misztikus zagyvaságokat” (vö. 301.) –, addig a főhős képét a többi szereplő alakítja. Lídia például, aki igyekszik megóvni szerelmét a misztikus dolgokba való elmerüléstől, az okkultizmustól. Ricardo Reis ugyanis mint a modernség képviselője a világ racionális megismerhetőségét vallotta költőként, most pedig, a Tahitin vele, majd később a kommunna tagjaival megesett hipnózis nyomán, egy kőbálvánnyal való találkozást követően mégis figyelmeztetnie kell Lídiának: „Te, és meg kell vallanom, pontosan ezért szerettem beléd, a tegnap még egy mélységesen racionalista lény voltál, a római költészetért rajongtál... Gyönyörű verseket írtál. Hittél abban, hogy a világ átlátható és leírható, tehát meg is érthető... Most pedig sodor a misztika iránti érdeklődés, mintha elvarázsoltak volna, kedvesem. Olyan ez, mint a malária, csak egyelőre nem találom a kinint. A gyógyszerét...” (301–302.)

A Lídia nézőpontjából láttatott kis portréban benne van Ricardo Reis szellemi arcélének legfőbb vonása, a modern költőnek a világ megismerésébe vetett hite. A két szereplő közötti párbeszédből kiderül, hogy az eszmei eltévelyedést maga Reis is belátja, válaszában meg is erősíti partnere véleményét: „Rajtad kívül most is a római költészet érdekel, végre meg szeretném írni Propertius és Ovidius átirataimat, sok tervem van, ma is hiszem, a világ leírható, a dolgok átláthatóak és mindennek létezik racionális magyarázata, noha ketten (...) olyan események részesei lehettünk, amelyek teljes mértékben irracionálisak. De én, ennek ellenére, hiszek a dolgok átláthatóságában (...).” (302.)

A főszereplő Ricardo Reis szavait hallgatva nem lehet nem arra gondolni, hogy ez az önvallomás tulajdonképpen Bogdán László rejtett ars poeticája, illetve hogy az így felvázolt szellemi portré magát a mű szerzőjét rejti, akiben sok idegen én bolyong... E könyv főhőse tehát már nem is Fernando Pessoa alakmása, sokkal inkább a Bogdán Lászlóé.

Különben az idézett párbeszédből kihallható szólamot erősíti a regényben Tejve bárója, a sztoikus filozófus, aki magáról azt állítja, hogy alkatilag is irtózik a homálytól, a dagálytól, a populizmustól. (vö. 338.) „Ezért törekedtem – vallja – világos, célratörő és pontos fogalmazásra, ezért részesítettem kitüntetett figyelemben a racionalista, logikus okfejtéseket.” (uo.)

A hold arca nevű kőbálvánnyal Reis Tahitin találkozott, még mielőtt vendégei megérkeztek volna, mondottam, hatását feldolgozni képtelen volt, s így verseiben is gyakaran tér vissza ez a motívum. A bálvány létezésével kapcsolatban például vallomásban nyilatkozik meg: „de én, a ráció meggyőződéses híve / sem mondhatom, hogy nem létezik!/ Egyébként is, itt elmosódnak a valóság és a képzelet határai./ Napról napra süllyedek,/ mintha idegen erő venné birtokába testem,/ anélkül azonban, hogy szellemem érintené?/ Hetek óta egy álomban élek Tahitin.” (Naplemente) Létéről a szigeten állomásozó angol tengerészektől értesült különben, akik mint orvoshoz fordultak hozzá, mivel álomkórságba estek, amint egyszer szembenéztek vele. Reist viszont – aki meg akarván győződni a hallottakról, felkereste a bálványt – álmatlansággal sújtotta. Egy titokzatos barlang bejáratát őrzi, amelyen keresztül bármikor visszatérhetnek a – Lovecraft mitológiájában szereplő – mérhetetlen vének egy számunkra láthatatlan dimenzióból, és újból elfoglalhatják bolygónkat, amelyet egykor, eonokkal az ember előtt ők uraltak mint értelmes lények. (vö. 208–209.) Ez pedig a mai emberiség és civilizációja pusztulásához vezetne...

Bogdán regénye eszmék, gondolatok, világnézetek vitája is, ami egyetlen epizódban is megragadható, abban például, amelyben Tejve bárója idézett vallomására reagál Borges egy felvetéssel: „Még rosszabb perceiben, mélabús hangulatban sem kacérkodott a gondolattal – kérdezi Borges –, hogy az egész világrend elhibázott, hogy sem a konzervativizmus, sem a liberalizmus, sem a köztársaság, sem a monarchia, sem a fasizmus, sem a kommunizmus nem megoldás, hogy valami más kellene?!” (338.)

Éppen a Borges által említett elhibázott világrend adhat tápot azoknak, akik misztikus filozófiákhoz, okkultista tanokhoz folyamodnak, a szellemvilág, ismeretlen dimenziók lényeivel keresik a kapcsolatokat. Kifejezésre juttatja a szerző ugyanakkor, hogy amit ezek a tanok hirdetnek, az is épp oly riasztó a regényfigurák számára, mint kinek-kinek a világrend egyik-másik történelmi megvalósulása. Egyeseket közülük például az első világháború lezárását követően a lisszaboni fehér hatalom önkéntes száműzetésbe kényszerít (Ricardo Reis), mást elmegyógyintézetbe juttat (Antonia Mora), a harmadikat – mivel tehetetlen a világ bajainak orvoslását illetően (vö. 282.) – belső emigrációba szorítja (Tejve bárója), ismét mást a mindenkori fennálló renddel szembeni magányos lázadásra késztet (Álvaro de Campos)... Nem egy közülük egyszerűen önmagát keresve indul el Reis hívására Tahiti szigetére. Aki nem veszítette el történelmi érzékét, képes pontos elemzését elkészíteni az adott világhelyzetnek, amelybe az emberiség került a 20. század negyedik évtizedében. A sztoikus gondolkodónak mondott Tejve bárója például az első napi beszélgetésen kijelenti: „Én ez ideig nem hittem a szellemvilág létezésében, de a bálvány körüli mendemondák és Reis, a verseid is (...), mélyen meggondolkoztattak. (...) A bálvány körüli híresztelések, s Lovecraft úr egész fantasztikus elmélete megdöbbentett, de ezen túlmenően bizonyára sejtik, a világban is egészen furcsa dolgok történnek. Sem Hitlert, sem Sztálint nem lehet megfékezni. A társadalmak katonai organizációja sem a szovjetek, sem a fasciók formájában nem hoz megoldást, a békére viszont ezen elbizakodott, önmagukat tévedhetetleneknek, már-már félisteneknek tartott vezérekkel megvert hatalmak puszta léte is veszélyt jelent. Hitler agresszivitása jelzi azt is, hogy a németek törleszteni akarnak a számukra megalázó trianoni szerződésért, ebből következően a háború elkerülhetetlennek látszik... Sem az angolokban, sem a franciákban nem bízhatunk, ráadásul Sztálin is ugrásra készen figyel, most, hogy belső ellenségeivel már nagyjából leszámolt!” (174–175.)

Az elbeszélés jelenében, a 20. század harmincas éveiben zajló világtörténelmi jelentőségű események és törekvések tehát beszűrődnek a művészkommuna tagjainak beszélgetéseibe, de ezeknek a purpárléknak a fő sodra és motívuma mégiscsak az irodalmat, a napfény szigetén folytatott szabad alkotást és a titokzatos, a képzeletnek az éjszakai archetípusaihoz sorolható történéseket és lényeket érinti. Igazi költői műhelybeszélgetéseknek és versenyeknek lehet részese az olvasó, illetve titokzatos történéseknek, valamint összejöveteleknek, ahol megidéződnek halottak szellemei (például a Pessoáé, a Mário de Sá-Carneiroé), mágusok, alkimisták, vámpírok, s megjelennek kísértetek a jövőből, egy ismeretlen dimenzióból. Az ismeretlen kísértet például, biztosítja a kommuna tagjait, hogy a tulajdonukba került, gondolati erővel működtethető varázstükör megvédi őket földi és földön túli erők támadásától. Következésképp – mondja az ismeretlen alak –: „Szabadon élhettek szenvedélyeteknek, a költészetnek...” (388.) Ezzel egybehangzóan nyilatkozik meg a kommuna tagjai között megjelenve a fiatalon meghalt Mário de Sá-Carneiro költő szelleme is. Úgy látja, hogy a teremtmények Pessoa énjének megsokszorozódásai, és teremtőjük halála után a Tahitin megalakított kommunában lehetőségük van önmaguk költői kiteljesítésére (vö. 381–382.), s mintegy felhívja őket: „hagyjátok a mérhetetlen véneket, a hold arcát, a ki tudja, létező vagy nem létező alkimistákat, hagyjátok Vinetát, a víz alatti várost (...), és térjetek vissza az irodalomhoz. Most szabadon és nyugodtan megírhatjátok tervezett műveiteket ezen a csodálatos szigeten. Úgy látom, a múzsák már itt is vannak (...).” (386.) A költészet ugyanis egy „fertőző mánia”, egy „ragályos rögeszme”, és csak az élhet ennek, aki teljes szabadságot és függetlenséget teremt meg saját maga számára – fejtegeti más helyen Pessoa, akinek a szellemét szintén megidézték. (vö. 277.)

Ez az utópia leginkább a regény azon helyein valósul meg, ahol a kommuna tagjai kelnek költői versenyre (331–353.), illetve ahol – a regénytörténet szerint Alexandriába helyezett – Kavafisz, Pessoa és Borges között lezajlott verseny elbeszélésére kerül sor (427–439.). Az intellektuális kaland, illetve az intellektualitás mint témaválasztás iránt vonzódó olvasó számára talán ezek a regény legemlékezetesebb jelenetei, az író virtuóz játékát követhetni. Mintegy szemlélteti az író: hogyan írja önmagát a vers és a regény...

Bogdán intellektuális prózájába tehát, A polinéziai útvesztőbe beleszőtte a mindenkori epikában központi szerepet játszó kalandot, és emellett az egész regény légkörét fantasztikum és katasztrófahangulat lengi be. Művének éppen ez az összetettsége adja különösségét.

Ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével ajánlja kritikus az olvasó figyelmébe Bogdán László új könyvét, amelyet olvashatunk akár részleteiben, kiváltképp a verssorozatok darabjait, mivel az egyes részekben is benne van az egész jellegzetes atmoszférája, vagy olvashatunk folyamatosan, de előre-hátra lapozva időnként, figyelembe véve a – szépirodalmi műben kissé szokatlan – jegyzeteket, illetve keresve a verses és prózai szövegekben az egymásra való utalásokat, amelyek behálózzák az egész művet...




.: tartalomjegyzék