Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Hertza Mikola

Rövidprózák

RENOVÁLÁS

 

Verte Árpád hetente kétszer borotválkozott, vasárnap reggel és szerda este. Nem volt gyorsan növő szakálla, az őszülő borosta pedig nem volt kirívó viselet a faluban. Nagyon szomorú ember volt, frissen borotválkozva is mindig egy elnyúzott arc nézett vissza a tükörből.

Felesége három éve halt meg, amikor egyetlen lányukat szülte. Későn nősült Verte Árpád, későn lett gyereke, hamar lett özvegy. A lány az elhunyt édesanyja nevét örökölte, az előre tervezett Bernadett helyett.

Piroskát is megsínylette a tragikus véget ért szülés. Háromévesen is megmaradt csecsemőnek, sem járni, sem beszélni nem tudott. Igaz, ülni sem, görbe hátacskáját az apja mindig nekitámasztotta a kipárnázott széknek, vagy inkább fészeknek, onnan szerette nézni a világot, mindig mosollyal az arcán. Az orvosok mondták, hogy a mosoly is a betegségnek, a lemeredt izmoknak tudható be, de Árpád jól tudta, ez nem igaz. Megpróbált nem sóhajtozni, amikor leánya nézte, megpróbált visszamosolyogni rá, de sokszor azon kapta magát, hogy savanyú, elnyúlt arccal végzi a munkát, miközben a kis szempár melegen simogatja. Ilyenkor elszégyellte magát, és megcsókolta Piroska homlokát, akinek valahonnan a torka mélyéből alig hallható dorombolás válaszolt.

Egy rokonuk élt még a faluban, Árpád pártában maradt nővére, Erzsébet. Ő sokat segített, amikor a férfi munkahelyére, a templomba ment, vigyázott Piroskára. Főzött, mosott, mosogatott. Sokat énekelt, beszélt, a kislány helyett is válaszolva magának. Kismadárnak hívta, talán a karmokká merevedett kezecskék miatt is.

Árpád városi munkahelyét adta fel felesége halála után, hazaköltözött a nemrég elhalt szülei házába. A plébános segített rajtuk, szimbolikus pénzért felvette a templomba mindenesnek. Mindenesnek, mert ez jobban hangzott, mint a takarító. Kevés pénz, de pénz, a falusi élethez éppen elegendő.

Verte Árpád hetente kétszer borotválkozott, vasárnap reggel és szerda este.

Most kedd volt, nyári, meleg reggel. Verte Árpád a kerti csap előtt állt, és a szilvafa ágára akasztott kis tükörbe nézve lehúzta borostáját. A pengére gyűlő olcsó habot egy ütött-kopott vederbe rázta.

Piroska nézte, mosolya ugyanolyan volt, mint mindig. De talán csodálkozott, hogy a reggeli borotválkozáshoz mégsincs vasárnapi hangulat: a szomszédban híre sincs a misére öltöztetett gyerekek viháncolásának, Erzsébet néni sem ünnepi ruhájában lépett be a nyikorgó kapun.

Erzsébet egy gyerekbiciklit taszított maga előtt. Az utcán találta, valamelyik vásott kölyök hagyhatta el, jobb lesz neki bent az udvarban, míg meg nem jelenik az utána kutató csapat.

Verte Árpád befejezte a borotválkozást, belebújt takarító rongyaiba, puhán megcsókolta Madárka homlokát, és elment a templomba, felmosni a padlót, mint minden reggel. És minden este.

 

*

 

Az épület felújításán dolgozó csoport a templom déli falán üldögélt. Az állványok húsz méter magasságig emelkedtek, addig a pontig, ahol a torony kezdődik: azt már nem az ő feladatuk lesz újravakolni, festeni, oda ipari alpinistákat kell felfogadni.

Négy munkás üldögélt az állványok tetején, a nap már átkapcsolni készült kellemesből tűzőbe. Hallgatásuk középpontjában a mester állt. Vagyis ült. Zord tekintettel hallgatott, maga elé nézve. A többi három is hallgatott, de rá-rá lesve. Nem szükséges a testbeszéd magasiskoláját elvégezni annak, aki ezt a tablót szemléli, értelmezi, nyilvánvaló volt, hogy csak ő és senki más nem törheti meg a csendet.

Végül megtörte, de olyant mondott, hogy az semmiképp sem talált a környezethez. Elég nagy merészség ilyent mondani egy olyan rozoga állványon, amely egy templom falába kapaszkodik. Talán nem ilyenkor kellene feszegetni a gondviselés jóindulatát. Az illemről nem is beszélve. De hát férfiak egymás közt… Kőművesek egymást közt…

A reggeli meeting oka a két hiányzó kollega volt, akik felháborodva a nehéz munkával aránytalannak becsült anyagi juttatások mennyiségén – a plébánosnak sajnos nem állt módjában újratárgyalni a már megegyezett összeget, hiába indítványoztak egy újabb megbeszélést, az ordítozásba fulladt –, fogták maguk és hazamentek. Négyen pedig brainstormingolhattak a magasban, felfordított betonos vedreikre ülve, nyilvánvaló volt, hogy két nap alatt nem tudják befejezni a déli oldalt. Három nap múlva meg más elvállalt munkát kellene megkezdeni, más felekezet, más falu, más templom falának kell nekifeszíteni az állványokat, a szerződés alá van írva.

Jobb helyeken a brainstorming helyett inkább team-buildinget szerveztek volna. Building az volt, dugig voltak vele tulajdonképpen, a team volt kevés ehhez.

Hangos füttyszó szúrt füleikbe. Egyszerre néztek le az állvány korlátja fölött, tátva maradt a szájuk a figyelemfelkeltés céljából feléjük irányított fütty gazdájától.

Jól megtermett, kemény figura állt a hívek által kitaposott ösvényen ( az emberek a kikövezett járda helyett is inkább a régi megszokott útvonalon vonultak a templomkert kapujától a templom felé ), ruhája régies, de nem kopott, nem lyukas. Fehér szakálla erősen elütött fiatalos, napcserzette arcától. Vagy a szakálla volt nagyon öreg, vagy a fekete, fürkésző szeme túl fiatal. Nagyon furcsa benyomást keltett.

– Elkelne egy segítség egy napra? – kérdezte, amikor látta, hogy hiába vár köszönést. – Napszámba segítenék, pénz nem kell, csak enni adjanak meg egy liter misebort a nap végén.

Ilyen nincs, gondolta a mester. Természetesen nem mutatta ki, hogy mekkora szükségük volt segítségre, tárt karok helyett bizalmatlan tekinteteket dobott az idegen felé.

– Bírod cipelni a vedreket a vakolókanalunk alá?

Az idegen majdnem tornász mozdulattal pattant fel az állványra, a hideg rázta a munkásokat, amint végignézték útját feléjük. Felkapott két székből anyagszállítóvá visszavedlett vedret, és indult is lefelé, az árván ásító betonkeverő irányába.

A mester még életében nem látott ilyen jó munkaerőt. Nem csak a saját munkáját végezte gyorsan – cipelte a teli vedreket a magasba –, de a többinek is szárnyakat adott, ment a munka, mint a karikacsapás. Nem az a megkeseredett társaság vakolta a falat, mint pár nappal azelőtt, fütyörészés, dalolás, tréfás megjegyzések vertek tanyát a templomkertben.

A déli szünethez körbeülték a fűre terített pokrócot, nyelték a szalonnát, túrót hagymával. Csak só és étvágy legyen mellé, felséges eledel. Amikor már kezdtek jóllakni, az idegen megtörölte egy szelet kenyérben, majd összecsukta bicskáját.

– Na, már csak a misebor maradt, és én ki is vagyok fizetve.

Röhögtek. A mester idejét látta a vasütésnek. Amíg meleg.

– Te most már a csapatomban maradsz, kiegyezünk mi valahogy.

Az idegen ujjaival kifésülte fehér szakállából a kenyérmorzsákat. Mosolyogva megrázta a fejét. Hideg az a vas:

– Egy nap. Ebéd, vacsora. Misebor.

– Mi ez a hülyeség a miseborral? – kérdezte Jánoska, a betonkeverő manipulátora, ahogy szerepelne a névjegykártyáján, ha volna neki.

– Minőségi-ellenőr vagyok. Nálunk a misebor nem vicc, van egy minőség, amely alá nem lehet menni. – Az idegen szeme sarkán a szakállához képest fiatalos ráncok megkomolyodtak. – Inkognitóban járom a vidéket, ellenőrzöm, jelentéseket írok, majd intézkedem. Ahol javítani kell, ott elhangzik pár keményebb szó is. Nincs lacafacázás a miseborral. Nem prédikálunk vizet.

Egymás szavába vágtak a munkások, mindenki saját stílusában nevetett. Visítva, röfögve, rossz fogak miatt összeszorított szájjal, kinek mire tellett.

 A mestert, a fukar plébánosra gondolva, kissé elkapta az aggodalom. Ígéret szép szó. Csak tudja teljesíteni.

– Akkor te valószínűleg Szent Péter vagy – mondta Jánoska, aki már jól lakott, de a már előre meghámozott hagymát ette harsogva, mint egy almát. Templomot javítani jött, nem csókolózni.

A szakállas megint megrázta a fejét.

– Nem Szent Péter foglalkozik a miseborokkal.

Persze, ő a halakkal meg a kenyérrel volt. Sok templomot renováltak már, de ez nem jelenti azt, hogy bibliaszakértők lennének.

Folytatták a munkát. Az ebéd óta ráragadt az idegenre a Szent Péter név, nem is sejtik, mennyi szójáték, élcelődés tud megszületni ebben a témában egy dolgos munkanap alatt. A rengeteg ugratás ellenére is úgy haladtak a munkával, mint az elmúlt hónapban soha.

A templom takarítója, vagy ahogy a mester emlegette, a templomszolga vizet hozott nekik délután. Egy kis kézi szekérkével tolta a borvizes korsókat, nyikorgott kifelé a meredek földúton, a két ötliteres korsó mellett a szekérben a félszeg leánya feküdt, párnával kitámasztva. A munkások nem szerették a kis szerencsétlent látni, saját gyerekeik, rég nem látott családjuk jutott ilyenkor eszükbe.

Amíg a vizet töltötték át saját üvegeikbe, a leányka – valaki szépen copfba fonta a haját, piros masnival, másképp akár fiú is lehetett volna azzal a merev képével – az állványokat nézte, és mosolygott. Amikor az apja hazafelé fordította a szekérkét, a tekintete akkor is megpróbált belekapaszkodni még utoljára a legfelső korlátra kötözött barna ingbe. Aztán elmentek, csak a két, minimum nyolcezer-nyolcszáznyolcvannyolcas görbületű kerék nyikorgása hallatszott jó pár percig a meredek oldalon kapaszkodó házak közül.

Az este is hang formájában érkezett, a felszegi tehéncsorda kolompolása még a szürkületet megelőzve ráfeküdt a falut uraló templomdombra. Ráérős falusi kolompolás volt, stresszmentes, bió.

„Szent Péter” beletörölte izzadt kezét Jánoska levetett kabátkájába, az öt vedret szép rendben felsorakoztatta a templomfal tövében. Ránézett a mesterre, akit egy kicsit lehangolt a közeli búcsú gondolata.

– Menjünk a miseborért? – kérdezte kelletlenül. Tudta, ami jár, az jár, nem kell kérdően ránézni.

– Menjünk – mondta az idegen.

A templomban nem voltak felgyújtva a villanyok, a domb mögé készülő nap utolsó sugarai szűrődtek be az intarziás ablakokon. A szószék előtt egy jókora kupac rongy hevert. Nehezen szokott szemük a félhomályhoz, így csak egészen közel érve jöttek rá, hogy Verte Árpád térdel lehajtott fejjel az oltár felé fordulva.

A mester megérintette az idegen karját, jelezve, hogy várjon. Egyedül ment a templomszolgához, torokköszörüléssel jelezve eljövetelét.

– Jót! Egy liter misebor kéne, a plébános úr tartalékából.

Verte Árpád nagyon mélyről érkezett vissza, vaksin pislogott a mesterre. Lábán a nadrág térden felül volt tűrve, térdei hatalmas bogoknak tűntek a vékonyka lábszárak fölött.

– A sekrestyéből. Egy piros címkést.

Árpád szeme még a mestert sem tudta felismerhetővé tapogatni, most meg fordulhatott az új hang irányába. A fehér szakállas, égő szemű arc azonban rögtön jól kivehető volt, az egész fejet mintha glória fénye világította volna meg.

Zavarodottan bámulta a szentképről eléje lépett alakot. A szószék elől nem láthatta a képet, milyen lehet nélküle most a festmény.

– Azzal mennénk is – tette hozzá meleg hangon az idegen. Tapintatosan sürgetett.

A mester félreugrott, a templomszolga majdnem ledöntötte lábáról, amint térdéről felpattantva a sekrestye irányába rohant. Óvó öleléssel hozta karjában a misebort. Az idegen rátette kezét, de Verte Árpád nem engedte el rögtön.

– A lányom… – könyörgő kutyatekintet sütött az idegen arcába. – A lányom…

A mestert valami megmagyarázhatatlan idegesség, nyugtalanság öntötte el. Mordulni akart, hogy induljanak, ki a friss levegőre.

– Láttam – mondta az idegen és finom, már-már gyengéd mozdulattal lefejtette Árpád kezét a borosüvegről. – Megáldottam. Tiszta és jó volt. Lesz, mint a többi.

– Meggyógyul? – ugatott fel a templomszolga, hangja elcsuklott.

– Lesz, mint a többi. Repül szabadon.

A mester lökött egyet az idegenen, majdnem rohanva mentek ki a templomból, nyomta maga előtt a szakállast. Hallotta, amint a templomszolga hálálkodik, sír. Hányingere lett.

Amikor nagyot döndült hátuk mögött a becsapódó templomajtó, ráförmedt a borospalack címkéjét vizsgáló idegenre:

– Hogy van ehhez szíved? Mit szívatod a szerencsétlent, nem szégyelled magad?

„Szent Péter” értetlenül mosolygott.

– Miért? Amiért azt mondtam, hogy repülni fog az a fogyatékos teremtés? Az angyaloknak szárnyaik vannak.

A mester sokat káromkodó, indulatos ember, de istenfélő, és valahol mélyen, nagyon mélyen, érző szívű. A bunkók meg mindig is idegesítették.

– Most már ki vagy fizetve, mars innen! – a többi munkás értetlenül hallgatta a kitörést. Az idegen feléjük emelte a borosüveget, tekintetében ott volt a kértek belőle ti is kérdés.

– Mars innen!

Az ősz szakállú idegen bólintott, búcsúköszönésképp, vagy talán megadóan. Senki sem szereti, ha egy mester ordibál. Friss, ruganyos léptekkel tűnt el a templomkert kapuja mögött, mint aki nem egész nap nehéz vedrekkel járt fel-alá a magas állványon.

 

*

 

Verte Árpád hetente kétszer borotválkozik, vasárnap reggel és szerda este. Dolgozhatna megint a városban, több pénz állna a házhoz, de szükség van rá a templomban. Minden reggel és este felmossa a padlót, felfrissíti a dohos levegőt, szellőztet Isten házában.

Vasárnap reggel mindig lehúzza az ősz borostát. Nem szereti, ha elnyúlt, öreg képe van. A borotváról a felgyűlt habot a vederbe rázza. A szilvafa ágára akasztott tükörből látja, amint Piroska lánya hangos kiabálással a tyúkokat kergeti, felverve az udvar porát a biciklivel, amit Erzsébet néni talált az utcában és azóta sem jelentkezett érte senki.

 

 

ÉRTESÍTŐ

 

Rubics Elemér szombat koradélelőtt szokásos újságolvasásával hígította kissé erősre főzött kávéját. Véleménynyilvánítás nélkül, száraz érdeklődéssel olvasta a helyi érdekeltségű lap híreit. Mint mindig, az utolsó kortyra maradt a hátsó oldalon közölt gyászjelentők böngészése, ki is repült ez a korty döbbenetében, csorgott a nyállal keveredett cukros lé frissen borotvált állán.

Azt írta az egyetlen gyászjelentőben: „Isten akaratába belenyugodva értesítünk mindenkit, hogy a szerető férj, apa (satöbbi) Rubics Elemér főkönyvelő életének negyvenhetedik, boldog házasságának huszonnegyedik évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése hétfőn, három órakor lesz az újnegyedi római katolikus temetőben. Részvétnyilvánítást a temetés előtt egy órával fogad a vigasztalhatatlan, bánatos szívű család. Jelen értesítőt gyászjelentőnek is szántuk.

Rubics Elemér rögtön felhívta a szerkesztőséget.

– Jó napot. Rubics Elemér vagyok. Tévedésből ma megjelentettek egy gyászjelentőt, rólam. Szeretném érvénytelennek nyilvánítani. 

Mivel a halk szavú hölgy, aki felvette a telefont, nem mondott semmit, hozzátette:

– Ez valami tévedés.

– Kérem, a gyászjelentőt Rubics Elemérné tette fel péntek délután. 

– Igen, de én Rubics Elemér vagyok, főkönyvelő, negyvenhét éves…

– Nem értékelem a sületlen vicceket – mondta a halk szavú hölgy eléggé erélyesen és lecsapta a kagylót.

Rubics Elemér visszahívta volna, de nem tudta, mivel a munkahelyéről telefonáltak. Főnöke részvételt. Egy nagyszerű munkaerőt veszítettünk el Rubics úr személyében, mondta, pedig ki nem állhatta a minden aprósággal kekeckedő, örökké piszmogó alkalmazottját.

– Mirkel úr, de hát én vagyok az – hebegte Elemér. Főnöke sajnálatát fejezte ki, hogy nem tud részt venni a temetésén, sürgős delegáció volt előre beütemezve hétfőre, halaszthatatlan. – De ne aggódjon, koszorút fognak vinni a kollégák az én nevemben is – búcsúzott röviden.

Rubics Elemér megkérdezte, de Rubics Elemérné nem kívánt nyilatkozni a gyászjelentőről. Hűvösen átnézett férjén – két hete fasséban voltak egy elhamarkodottan őszintére sikeredett elszólás miatt.

Ebédre neki nem is terítettek, a család hármasban, nélküle fogyasztotta el a húslevest és a gombapaprikást. Rubics Elemér jogosan felháborodva fejébe nyomta a zöld vadászkalapját és elment halászni a holtágra.

A vasárnapi szentmisén özvegy Zerkola Józsefnével találkozott, segített neki hazacipelni a piacon vásárolt négy kiló paradicsompaprikát. Az öregasszony tapintatosan viselkedett, nem hozta szóba Rubics Elemér temetését, csak a végén nyilatkozta ki abbéli reményét, hogy szép idő lesz, olyan se túl meleg, se esős, így is elég problémás lesz neki a másfél órás álldogálás. – Nyugodjon békében – köszönt el a végén biztos ami biztos alapon, csontjai ugyanis azt súgták, eső lesz hétfőre, így elég kevés az esélye, hogy elmenjen a temetésre.

 Rubics Elemér még egyszer megkérdezte feleségét a gyászjelentőről, de Rubicsné Emília még az őszintén aggódó hangra sem lágyított szívén, nem válaszolt. Hátat fordítva vasalta a gyerekek fekete ruháit.

Hétfőn a család már reggeliben kiöltözött, elmentek, sok volt aznapra az elintéznivaló. Rubics Elemér magára maradt. Nem volt kedve az erős kávéra, inkább egy könnyű mentateát fogyasztott a pirítós mellé.

Fél háromkor felöltözött fekete öltönyébe, sötétzöld nyakkendőt kötött és elindult, hogy pontosan háromkor ott legyen a temetésén. Nem sietett, közel volt az újnegyedi római katolikus temető.

Azért nem ment egy órával korábban, mivel a részvételési lehetőséggel nem kívánt élni.

 

 

16:13 (SOSEMÚLIK)

 

Hazudtam én is,

Te se az igazat mondd –

Szintén őszintén.

(Haiku)

 

A szokásos időben ért haza – négy óra tizenhárom perc –, atomórát lehetne hozzáigazítani. Tizenhat éve mindig ugyanakkor. Ugyanonnan. Nem egy teleírt munkakönyv az övé. Négy óra és tizenhárom perckor a tömbház lépcsőházában zördül a kulcscsomó, nyílik az ajtó, halk köhintés – rossz szokás, dehát beidegződött.

A kopott barna kabátot feltette a fogasra. Megint eltelt egy nap.

A konyhaajtóban leguggolt, kioldotta cipőfűzőjét. Közben benézett: felesége zöldséget aprított a tűzhelyen rotyogó fazékba.

– Szia – mondta, és szépen egymáshoz igazítva helyre tette a cipőit.

– Szia – válaszolta felesége. Tartása még mindig egyenes, sudár, mint megismerkedésük idején. Pedig tizenhat év nagy idő. Ebből tizenhárom házasság. A közös évek.

Papucsot húzott. Felesége még akkor sem nézett hátra, de a csoszogásból – a csoszogás is mindig ugyanaz – hallotta, hogy férje megáll mögötte, és beles válla fölött a fazékba.

– Nem volt időm főzni – mondta gyorsan, kissé ideges hangsúllyal. Mint sakkcsatában az egy lépéssel előretolt paraszt: időt nyer, mivel sejtelmessége elgondolkodtatja az ellenfelet. Nem mentegetőzik. Nem magyarázkodik. Ez van.

– És mi lesz belőle? – kérdezte a férje. Amint a felesége egyenesen fésült hajából kiszabadult szálak megcsiklandozták orrát, egyszerre édeskés, erős illat bódította el. Ösztönösen nagyot szippantott belőle, mélyen magába szíva és bent tartva az illatot. Agya pillanatok alatt körbepásztázta az eltárolt illatok adatbázisát, és azonosította a felesége még mindig csinos testéről édesen olvadó aromát: tejszínhab.

Megkívánta. Nagyon megkívánta. 

Ez a vágy az a fajta volt, ami nem tűr halasztást. Ami szinte fáj. Bűntudattól és kívánságtól bűnösen ártatlan. Amikor az ember igazán megkíván valamit. Amitől gyönyör lesz a vágyból.

Kinyitotta a hűtőajtót. Az ajtó polcos rekeszén hűlt helye volt a tejszínhabnak, amit azelőtt hónapokig kerülgettek. Csalódás és kiábrándultság íze lett rögtön a nyelve alá tejszínhabra összegyűlt nyálnak. Édesszája keserűen görbült:

– Úgy megettem volna egy kis tejszínhabot… Nincs már meg?

Felesége nem nézett hátra, csak oldalra fordította fejét. Döbbenten hallgatott. Szép ívelésű orra és szemöldöke mintha rosszkedvre ívelt volna.

– Kidobtam – lépett végül megint megfontoltan egy paraszttal. – Várd meg az ebédet!

Férje lehorgasztott fejjel kiment – újságot olvasni, mint mindig, amikor hazajön. Felesége arra gondolt, hogy milyen különös dolgok vannak az életben. Mi az esélye ennek? Élete két férfija ugyanaznap kívánja meg a tejszínhabot.

Megborzongott, mert egy másodpercre emlékei újból rákapcsolták azokat az érzéseket, amelyeket átélt, amikor két órája a hálószobában a szeretője lenyalogatta meztelen testéről az egész spray tejszínhabot.

 

 

A KAKUKKÓRA

 

Ha létezik szerelem első látásra, ez az volt.

Mihály az ócskapiacon keresett vécéúszókát, amikor meglátta az új, fényes barna fautánzat, klasszikus formájú kakukkórát. Lagymatag alkudozás után lepengette az árát. Hat percet alkudtam le egy órából, mosolyogta meg a számszerűsített, pénzből időre átváltott értéket. Igen, az idő pénz, bólintott magában, úgy látszik, aznap nagyon ment neki a gondolat-menetelés.

A feleségének is tetszett, nem volt gond, hogy a nagyszobában, minden valamirevaló tömbházlakás fő életterében, a tévé fölötti hímzés kellett, hogy átadja a helyét az új jövevénynek. Anyósa műve (Isten nyugtassa!), a két hímzett galamb, csőrükben az ismeretlen fajtájú fa kivirágzott ágával, rövid időre költözött csak át a két porcelán hattyú és a lepercent bal karú balett-táncoslány polca fölé. A mama röviddel a csere után bekövetkezett halála után szépen összefogva elmerültek a soha sem használt öreg törülközők és kézzel kötött zoknik fiókjában, szegény nem is láthatta már, ahogy az ipari tömegtermék áldozatává válik a népies képzőművészet képviselője.

Két galamb helyett egy kakukk, jutott eszébe párszor Mihálynak (aki, amint látjuk, már-már költőiesen gondolkodott, talán ezért is szerette ezt az órát a digitális szirszarok helyett), amikor a kis kékes-lilás madár gépies hangon elszámolta az órákat. Sercegés, kattogás hallatszott, majd kinyílt a kisajtó, és kitátott csőrrel kilibbent a kakukk. Mihály mindig számolta a kakukkokat – így hívta, nem csengett jól a fülében a kakukkolás, kakukkszó, trillázás. Egy, kettő, három, négy… Satöbbi, maximum tizenkettő.

Hálás jószág volt ez a kakukk, kétévente kellett elemet cserélni benne. Amint Mihály meghallotta (hallása is egészen zenei volt, a művészetek majd minden ágában tehetséges embernek számított, kár, hogy az élet a nehézipar, a szerszámlakatosság felé sodorta), hogy a kis kakukk hangja fakult egy árnyalatnyit, tudta, hogy ideje levenni az órát a falról, kinyitni  hátul, és kicserélni benne a minőségi elemet.

Talán amikor mindkét gyerek befejezte már az iskolát, akkor kezdte először zavarni egy kicsit a kakukk, már ő sem tudta pontosan. De attól kezdve mindig összerezzent, amikor meghallotta a méregzöld ajtó sercegését, és idegesen nézett a még mindig fényesen csillogó madárkára (egészségügyi szesz, papírzsebkendő). Bármilyen tevékenységet folytatott – levest kanalazott, nyomogatta a tévé távirányítóját, olvasta az újságot –, mindig megállt, végigvárta, hogy a pontos időnek megfelelő számú kakukk elharsanjon, és csak utána tért vissza addigi foglalatoskodásához. Aztán rászokott arra, hogy óránként (három perc múlva leszkor) kimenjen a teraszra, és rágyújtson, és a hatodik emelet magasságából nézve a várost, pontosan az utolsó kakukk elhangzásakor elnyomja a csikket a felesége által gondozott, párkányra szerelhető virágágyások egyikébe.

Amikor már éjjel is felébredt, pontosan óránként, és utána még félóráig fülében csengett a kakukk hangja, tudatosan be nem vallott döntést hozott. Már több mint egy éve volt az utolsó elemcsere, gondolta, nincs olyan messze az a pillanat, amikor diszkréten és tapintatosan – a család esetleges kérdései elől diplomatikusan kitérve – végleg elromlottnak nyilváníthatja kedvenc óráját.

De az utolsó pár elem nem akart kifogyni.

Lánya esküvőjének napján, korán reggel levette az órát a falról, kinyitotta a hátlapját, és kivette az elemeket. Visszatette a falra. Másnap, hajnalban hazaérve, fáradtan estek az ágyba, hátat fordítottak egymásnak a feleségével, és rögtön elnyomta az álom mindkettőjüket. És pontosan hatkor meghallotta a kakukkot. Többet egy másodpercet sem tudott aludni, dermedten bámulta a plafont. 

Másnap, amikor megint felnyitotta az órát, már tényként kellett elfogadnia, hogy az óra elemek nélkül is működik.

Jó minőségű pillanatragasztót vásárolt, és negyed háromkor, verőfényes délutáni melegben a teraszra kiülve, leragasztotta a kakukkóra lakójának ajtaját. Megvárta, míg jól megszárad, és meggyőződött róla, hogy sikerrel járt a munkálat. Három órakor, amikor meghallotta a három kakukkot, élesen, mint elemcsere utáni első napokon, dupla adag vérnyomáscsökkentőt vett be.

Az óra leragasztott ajtóval működött tovább. Óránként felhangzott a kakukk, a kismadár a legváratlanabb helyekről ugrott elő, akkor jelent meg, amikor Mihály egyedül tartózkodott a szobában. A tévé mögül, a kanapé alól, a függönytartó fölül…

Hamarosan – nyugdíjasként már volt ideje új hobbijára – vadászni kezdett a kakukkra. Először naivan, házi készítésű lepkefogóval (húrtalanított tollaslabdaütő, régi horgolt függöny), minden egész órában megállt a szoba közepén, és feszülten figyelt. Soha nem sikerült elkapnia, esetenként levert valamit, porcelán hattyú is csak egy maradt azóta (felesége három hétig nem szólt hozzá, amikor a porcelán balett-táncos lány feje és hátranyújtott bal lába letörött, hiába ragasztotta vissza a természetesen jó minőségű pillanatragasztóval). Bármilyen serényen ugrott – amennyire reumája és gyengülő csontjai engedték –, a kakukk gyorsabb volt nála, ha a második kakukkot a csillár mellől kiáltotta, mire lendült a lepkefogó, a negyedik kiáltás már a könyvespolcon tartott gyertyatartó mellől hallatszott.

Ez a vadászat kifárasztotta, egyre nyűgösebb lett, türelmetlenebb, talán ez is okozta, hogy egyszer a szokásosnál is durvább dolgokat mondott a feleségének hagyományos napi veszekedésük alkalmával. Aztán megbánta, próbált figyelmesebb lenni, levitte a szemetet, egyszer még a szőnyegeket is kiporolta, de felesége már soha sem tudott megbocsátani neki. Egyre hosszabb időre ment a fiáékhoz lakni, vigyázni az unokákra, egyedül hagyva őt az egyre nagyobb lakásban.

Legalább nyugodtan vadászhatott a kakukkra. Egérfogó ragasztót vásárolt, kartonlapokra kente, amelyeket kihelyezett a szobákban. A csillárról is kartonlap lógott, belengte az egész lakást a ragasztó szaga. Még a kakukkóra ajtaját is felfeszítette – nehezen engedett a jóféle pillanatragasztó –, teletömve ragacsos csapdákkal a madár régi lakhelyét.

Hiába.

Éjszakánként fejére húzta a takarót, és rettegve várta az egész órákat, amikor a kakukk elszámolta a pontos időt. Lassan már a remény is kihalt belőle, hogy a reggeli ellenőrzéskor valamelyik kartonlaphoz ragadva találja a madarat, csak szokásból, robotszerű mozdulatokkal végezte el a feladatot, mindig a reggeli protézismosás előtt.

Felesége többé nem jött haza, miután első látogatásakor meglátta a lakásban uralkodó harci állapotokat. Dermedten megállt a nagyszoba ajtajában, szó nélkül felvette bőröndjét, és sarkon fordulva elutazott a lányához, végleg. Mihály néha meglátogatta őket, de nem sikerült a feszült hangulatot feloldania. Soha nem hagyták magára az unokáival. Pedig neki jól teltek ezek a látogatások, ilyenkor megszabadult a kakukktól, pihenni is tudott volna, de nem szerette másokra erőltetni magát.

Egyedül lakva nem sokat adott az öltözködésre. Kitérdesedett mackónadrágja már csak az alapos mosásra szorult rá, a dereka és lába helyett, megbomló pulóveréből lógtak a menekülni próbáló szálak. Ebben az öltözékében volt, amikor szeme sarkából megpillantotta a délután öt órát bejelenteni készülő kakukkot a terasz korlátján. Nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy ne nyikorogjon, lecsúsztatta lábáról a műanyag házicipőt, és minden erejét összegyűjtve rávetette magát a madárra.

Arcára fagyott győzedelmes mosollyal ott hevert a tömbház előtti betonon, jobb kezében percről percre a hullamerevség segítette szorítani a semmit.

 

 

A MAGÁNYOS EMBER

 

Testvére fiának keresztelőjéről tartott hazafelé, hajnalban, egyedül. Szomorú volt, mint mindig. Az egész muri alatt senki sem szólt hozzá egy szót sem. Nem haragból, nem rosszindulatból: észre sem vették.

Néha odaverődött egy lázasan, zajosan tárgyaló asztali társasághoz, mindig félig tele poharából szopogatva a bort, félszegen mosolyogva – ami inkább vicsorgásnak látszott – az összes meg nem értett viccen és ugratáson. A társaság mindig percek alatt oszlott fel, ahogy ő megállt mellettük, vagy odahúzta a székét – valakinek megcsörrent a telefonja, mást elrángatott a felesége táncolni, a harmadiknak kifogyott az itala, és elindult tankolni.

Egy idő után már nem is erőltette. Odament a hangosan anyja után síró ünnepelthez, akinek anyukája a hosszú terhesség és szoptatás után mohón pusztította az első doboz cigarettáját, gügyögött, mosolygott neki, visszaélve azzal, hogy az öt hónapos csecsemő nem tud elmenekülni. Természetesen fél perc múlva már ott termett a gyerek újdonsült keresztanyja, és kikapva őt a babakocsiból, elvitte fotózásra.

Szóval erről a keresztelőről tartott hazafelé. Csend volt, léptei jól hallhatóan csattantak az enyhén nedves járdákon – talán fél órája állt el a rövid zápor. Amikor a Bartók Béla és Szentlélek utcák sarkához ért, a lámpaoszlop alatt vált magányos emberré.

Árnyéka ugyanis megköszörülte torkát, és kellemes, lágy hangon közölte:

– Isten veled.

Azzal a volt árnyéka elindult a Szentlélek utcán hosszú, határozott léptekkel. Értetlenül bámult utána a magányos ember, szívét összeszorította a szomorúság. Először érezte, amint a teljes egyedüllét bezabálja, majd nyálasan kiköpi a porba. 

De az élet megy tovább, így két perc dermedt és tanácstalan álldogálás után felsóhajtott és folytatta útját hazafelé, a Bartók Béla utcán a magányos ember.

 

SZAKÍTÁS

 

Ábrahám Magdus soha sem volt szerelmes a férjébe.

Mondjuk, gyűlölni is csak egyszer gyűlölte. Ült az asztalnál, keresztfiuk lakodalmán, fáradtan, a töltött káposzta után, de még a menyasszonytánc előtt, és nézte, amint a férje, nadrágjából kicsúszott izzadt inggel, túl rövidre kötött nyakkendővel, ami semmit sem takart pocakjából, kezében egy vörösborral teli poharat lötyögtetve – most önt le valamit a disznó! – ugrándozott a fiatal pár előtt, italgőzös elérzékenyüléssel hangjában, filozofikus tekintettel:

– Én csak annyit kívánok nektek, kedves Zoli és Ágota (Ágnesnek hívták a helyes, de a fáradtságtól már bárgyú tekintetű, élete nagy napját élvező kicsipkézett lányt), hogy legalább annyira vigyétek az életben, mint én és a feleségem!

Kissé durván belekarolt Ábrahám Magdusba, és felrántotta a székéről, felesége vállára vetett, kötött szvettere beleakadt az asztal sarkába, és hangos reccsenéssel végigszakadt a bal ujja.




.: tartalomjegyzék