Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Térey János

Kétoldalú ügy

Augusztusban fölbolydul a Külügy,

Mert rossz hír járja be az irodákat.

Mindjárt tíz óra. Kezdetét veszi

A rendkívüli sajtóértekezlet,

Tucat újság, tévé jelezte jöttét.

„Kolléga, éleződik a feszültség –,

Simítja Mátrain a bézs zakó

Hajtókáját az izgatott Kovács.

Testkontaktusra nem készült, feszeng

Mátrai, s fakón elmosolyodik;

Nyilvánvaló, hogy ellenlábasa

Ezúttal nem saját magukra gondolt.

– Halottad, mi készül Szlovákiában?”

„Igen, kérlek, törvényt hoznak a nyelvről.”

„A botrány már hízik, duzzad, dagad.”

Skultéti most lép föl a pulpitusra.

„Édes anyanyelvük használatában

Korlátozzák a polgáraikat.

Ki nem szlovákul szól a hivatalban,

Gyűlésen, orvosnál vagy iskolában,

Azt súlyos pénzbírságra büntetik.

Természetesen mindent megteszünk, hogy...”

„Mit meg nem mernek engedni maguknak”,

Sziszegi Kovács a foga között.

Mátrai ránéz, majd maga elé,

Halántékát simítja, és köhint.

„Ez összhangban van a konvenciókkal?
Ellenlépésre is számíthatunk?

Ők nem tréfálnak...”, mondja egy riporter.

„Sajnos, uram, nincs semmiféle összhang.

Ez jogtiprás –, feleli a miniszter.

– Az ember veleszületett joga

Azonos nyelvűekkel azonos

Nyelven váltani szót. Ott, s mindenütt”,

Magyarázza Skultéti, szelíden,

Tőle szokatlanul türelmesen.

 

Pár nap, és eszkalálódik a helyzet.

„Egy felvidéki meghívás adódott...”

A kabinetfőnök őrzi nyugalmát:

„Na, szóval, megyünk Komáromba vagy sem,

Szobrot avatni? Ott fog állni egy nagy

Királyunk, bronzból.” „Hát, ők nem szeretnék.

Ahogy ők mondják: a »lovas bohócot«:

Szent Istvánt tűrték; nekünk nem örülnek.”

„A békebontók, már megint.” „De én az

Élő Istenre esküszöm nekik, hogy

Nincsen területi követelésünk.

Sőt, szegről-végről szlovák származású

Vagyok, és tudathasadás gyötör”,

Gyón a miniszter, protokollosának.

Fölemeli a fejét Mátrai:

„Ha kulturális nemzetről beszélünk,

Ahogy az Elnök igenis beszél:

Lakosságiigényünk mintha volna...”

„Igen, Ágoston, köszönöm.” (Kiküldték,

Ez azt jelenti?, töpreng Mátrai.

Skultéti legyint, papírokba mélyed.)

Lesétál a földszintre, fütyörészve,

Sértetten lép be Binder ajtaján.

Ha már a kényes pontokra tapintott,

Dehogyis elégszik meg ennyivel.

„Egyeztettünk a szlovák protokollal?

Szlovák részről ki lesz ott?” „Hivatalból?

Állami tisztségviselők közül? Mi

Nem hívtunk senkit.” „Az baj. Az elég baj”,

Mordul Mátrai. Csörög a mobilja.

A kórházból telefonál az orvos,

Az anyja orvosa. Kilép a fényre.

„Bent kell tartanunk. Őrült mázli, hogy

A keringés nem omlott össze. Sajnos,

Bakteriális fertőzése is van.”

Ezzel a hírrel utazik. – Vidékre?

Külföldre? Komáromba, annyi biztos. – 

 

Augusztus huszadika van, verőfény.

Idegességük gyorsan fokozódott,

Amikor este berobbant az új hír.

„Mint rossz álom, a végenincs pörökről.

Ez példátlan.” „Mi példátlan?” „Figyelj,

Jegyzékben mondták nemkívánatosnak

Az államfő jelenlétét a hídon...

Túl!”, adta hírül külügyi titkár.

Mátrai besegít a protokollba,

Az Elnök titkársága kérte föl;

Kovácsot osztják mellé, „Nem direkt”.

Van egy defektjük a városhatárban:

Az előfutó rendőrségi autó. 

Egy benzinkútnál mindnyájan megállnak.

„Na, most mi lesz?” „Nem jó jel”, mondja Binder.

„Potomság, hagyd.” Parázs a hangulat.

Jó szokás szerint iktattak üres

Autót a konvojba. Arra cserélik

A kidőlt járműt, a két lemaradt

Kormányőr átül a sofőr mögé,

És Komáromba délben ér a konvoj.

Kis idejük van, szédül, farkaséhes

Mátrai. A közvetlen közelében

Valaki fölkapja a telefont:

„Meg is tagadták a beléptetését.”

„Hó!!! Megtiltották a beutazását?

Ez nem más, mint burkolt hadüzenet”,

Hallatja Kovács a csatakiáltást,

Kikelve magából. Binder kíváncsi:

„Borul a technikai forgatókönyv,

De nemcsak az. Minden norma borul.”

„Vonuljunk idejében fedezékbe?”,

Tréfál Mátrai. Amire Kovács:

„Bekéretjük a nagykövetüket,

És tiltakozó jegyzéket adunk át –,

Hangoztatja. –  De ez még csak a kezdet.”

„Mégsem fújjuk le?” „Dehogyis. Kivárunk.”

Van félóra a sokadszor kitűzött

Időhöz képest. „Csak egy könnyű séta”,

Súgja oda Bindernek Mátrai.

Bosszantja már a Napon aszalódás.

„Jó, negyedórán belül visszavárunk”,

Aggódik Binder a fölötteséért.

 

Eddig csak átsétált az ügyeken.

Ehhez most köze van. Ez most személyes.

A bőrén érzi: testközel, jelen van;

Úgy érzi magát, mint egy földerítő,

Amikor (majdhogynem inkognitóban,

Egy embernek szólt) átsétál a hídon,

Hogy személyesen is tájékozódjon

A helyszínen. Nem kívánnak erővel

Érvényt szerezni az akaratuknak,

De nyilván durva provokációnak

Tekintik, hogyha most mégis belép,

Ez volt a legfrissebb üzenetük.

Mátrai hangos szavakat figyel

Az utcán. Határváros, színmagyar.

Látja a híd előtt gyülekező,

Szlovákajkú, nem túl fenyegető

Tömeget; s a kackiás karhatalmat.
Látja a szlovák zászlót. S a magyart is.

Ezt leszámítva, álmos, nyári nap van,

S a Zahradníckán hétköznapi nyüzsgés.

– Itt is ünnep, csak nem piros betűs.

A tér sarkán egy bár, egész pofás. –

Van nála euró, szendvicset ebédel.

Közben SMS-t fogad. Ismeretlen.

„A múltkor fura volt. Tetszett a barlang.

Anyukád hogy van? Puszi, Fruzsina.”

A szíve vadul kalapálni kezd;

– Úristen! – Legalább most könnybe lábad

Az egész lelke? Elérzékenyül?

Éppen ma, éppen itt! Milyen erős tény.

Új szalvétát kér. Csörög a mobilja.

„Hol vagy, Mátrai?” „Pillanat, Kovácskám.”

Visszamegy magyar területre, látja,

Elegen jöttek kíváncsiskodók,

Leparkolták a kocsikat a hídnál.

Kovács spicces. Ilyen sohase volt,

Szimatol, mint egy fürkésző agár.

Az Elnök öltönyös testőrei

Begombolkoztak, bár elég meleg van,

S kihúzták magukat. Ez már alakzat.

Mátrai közelebb lép: „Elnök úr?”

„Indulunk, Ágoston.” A hátul állók

A gesztusokból olvasnak feszülten:

„Na, van már döntés?” „Mit határozott?”

„Igen, az Elnök eltökélte, átmegy.”

 

Órájára pillant, kilép az Elnök.

Gyalog megy, kis léptekkel nekiindul

A hídnak. Embereivel beszélget

A zöldre mázolt vastraverz alatt;

Energikus léptekkel ott halad

Az erős, zömök, napszemüveges

Kormányőrök meggyőző gyűrűjében;

Ma elmegy addig, ameddig lehet,

Büszkén, higgadtan, magabiztosan,

Rendületlen az úttest közepén,

Határozottan és  célratörően:

Ma ezt a húrt a végsőkig feszíti.

Jócskán több lesz, mint szoboravatás.

Arcán leheletnyi tanácstalanság.

Már nincs sok hátra, át lehetne érni –

Szemhatáron az Erzsébet-sziget

Zöldje, jachtklubja, csónakházai.

(Tényleg, mint otthon, a Római-parton,

Gondolja most Mátrai, jólesően.)

A híd túlvégén öltönyös csapat.

Az Elnök naiv: csak most fogja föl

(„Száz év után most esett le neki?...”),

Hogy ez az egész nem valami rossz vicc,

És hogy most itt őt nem fogják szeretni.

Árnyék suhan át finom, keskeny arcán,

Amikor meglátja a fogadósort.

 

Mert várja őt a fogadóbizottság,

Mely ezúttal kizáró testület;

Ők is nyakkendősök és feketék

És összezárnak és kissé mogorvák.

Mögöttük, nem kevesen, civilek.

(Az összes nagy fórum szerint avatni

És pont ma próbálkozni: balfogás lesz –

A német kancellár, svéd elnök egyként

Azt tanácsolta, hogy halassza el –

S ami őtőle kicsit meglepő,

Skultéti körültekintésre intett:

„Ne szolgáltassunk nekik ürügyet, ne

Mondhassák a szélsőségeseik:

»A magyarokkal bírni képtelenség.«”)

Szimpatizánsok éljenzése, gyéren.

Az Elnök megáll a sorfal előtt.

Rendőri készültség is várja. Nyújtja

Jobbját az országos főkapitány;

A kézfogása gyors és csonttörő;

S közli, hogy nem engedik át a hídon

Az Elnököt meg az embereit.

Az Elnök nem tágít, külön-külön

Mindegyikük szemébe belepillant.

Mögötte áll mereven Mátrai.

„Nincs más választásunk. Ha beeresztjük,

Zavargásoktól lehet tartani,

S nem tudjuk garantálni, elnök úr,

A testi épségét”, fordít a tolmács,

És a szlovák kapitány bólogat.

Az Elnök fölemeli a fejét.

„Jó, köszönöm a tájékoztatást.”

Komárom-Révkomárom, nincs tovább.

Egy hűvös kézfogás, és semmi több,

Kábé tíz percig tartott az egész.

Hívják a túlsó partot: „Nem megyünk.”

 

„Kerekedik a skandallum hasa,

Gömbölyítik a kínos fejlemények”,
Mereng Mátrai. Körbenéz az Elnök:

„Indulunk vissza.” Szóval, csak kimondta.

Kis séta, vissza. De micsoda arccal?

Milyen tartással? Hogy kell az ilyesmit

Intézni? Nincs recept. „Lehet ilyet?”

„Megfutamodás volna?” „Szinte. Majdnem.”

„Szomorú vagyok –, ennyit súg az Elnök

A titkárnak. Maga se hitte volna.

– Én nem hittem, hogy meg merik csinálni.”

„Ez megtehetem-játék, nemdebár.”

„S kis lecke önfegyelemből.” „Nevessünk?”

„És semmi jelhagyási késztetés?

Nem hagy koszorút? És nem mond beszédet?...”,

Követelőzik lázasan Kovács.

„De hagy – így Binder. – Akad vészmegoldás:

Elmondatja pozsonyi követünkkel.”

„De bármit tesz, naggyon-naggyon kevés”,

Sziszegi Kovács, összezárt fogakkal.

A híd zöld vázát nézi Mátrai.

Ma mélyen járt szlovák területen,

És Elnöke alig. Ez már ilyen.

 

„Kérlek szépen, ez részleges határzár –,

Lép közel hozzá Kovács, izgatottan.

– De hát te láttad, mi van odaát:

Szent István ellen tüntető tömeg, mi?”

A lehelete pálinkaszagú.

„Honnan tudod?” „Hogy-hogy honnan tudom?!”

„Vannak páran”, így Mátrai. „Vajon kik?”

Binder annyit mond lakonikusan:

„Pár ember, transzban a hisztériától.

'38, '68... Ez ismerős híd. ”

Kovács elemében érzi magát:

„Tótok, transzban a tátrai teától.

Lázadás az északi vármegyékben!...”

„Ez a fölfogás nem sokat segít”,

Fordít hátat neki nevetve Binder.

„Miért csinálják? Csak az ezerévért?

Fáj az az e-zer-é-ves Ma-gyar-or-szág.

Jó emlékük nincs? Kisebbségi komplex?”,

Gyűjtögeti a tippjeit Kovács.

„Ezer év durva dresszúra miatt, nem?”

„Ez menthetetlen. Megengedhetetlen! –,

Dohog Mátrai. – Agyam eldobom!

Két szövetséges állam viszonyában...

Nem engedni be a köztársági

Elnököt... De uraim, hogy lehet

Közjogi méltósággal bánni így?

Néha díjazom a normaszegést,

Elviselem a devianciát is,

És utat engedek a kételyek

Szabad áramlásának... Nade ez!”

„Tót vircsaft”, mondja hangosan Kovács.

„De kérlek!...” „Ezt mi tűrjük? Hogy lehet?”

„Ez arcátlanság, bassza meg.” „Nyugodj le.”

 

Miközben a küldöttség visszafordul,

Kovács hátramarad. Figyel, fülel;

Majd elindul a szlovákok felé

Zsebre dugott kézzel, komótosan.

Mátrai rászól, hogy „Hová igyekszel?”

De Kovács csak megy a feje után.

Most lép oda a rendőrfőnökükhöz,

S kihúzva a jobb kezét a zsebéből,

Hatalmas, bús fityiszt mutat neki.

Az meg csak bámul. Sápadtan tekintget,

Dühösen néz az embereire.

Mátrai is fölkapja a fejét;

Leghátul állva fejét nyújtogatja,

Öt másodpercig megkövülve bámul

Fura kollégájára Mátrai.

Ami történt, fölöttébb meglepő.

A szlovák főnök sápadtan tekintget,

De Kovács végül nem mond neki semmit.

„Fél szót se? Még annyit se, Trianon? –,

Kérdezi egy államtitkár-helyettes.

– Bár láthatóan volna ötlete.”

És rövid vitustáncot jár előttük,

Míg hárman föl nem karolják szelíden

A magyar biztonságiak közül,

És csöndben el nem vezetik a hídról.

„Mi van, kolléga?”, kérdi Mátrai.

„Barátocskám, ilyet mi nem csinálunk”,

Ugrik egy testőr. Mátrai kilép,

Szerencse, megőrizte önuralmát.

– Ez botránynak kicsi, tettnek kevés –,

Gondolja Mátrai, Kovácsra nézve.

– Végre valami őszinte, Kovács.

Ez az, Kovács. Ez vagy te, iszonyú fasz.

Ha nem vagy harlekin, legyél rideg; 

Lázadj föl, köpj, és káromkodj olyat, hogy

Piruljanak belé a matt falak,

És csinálj végre egy világi botrányt,

Ordas baromságot, csak tiszta hittel!

Csakis meggyőződéssel!, s megható lesz

Egy igazi kiugrási kísérlet.

Higgyük el neked szó nélkül, Kovácskám,

Hogy becsületes bohóc vagy a hídon? –

Hárman fogják le, gyöngéden viszonylag,

Egy induló autóba helyezik.

„Nem, ez az ember nem diplomata”,

Szögezi le Binder a partra érve.

„Hősködni akart, hát ez hihetetlen.”

„Figyelj, fölpaprikázták a szlovákok.

Saját terrénumát érzi veszélyben.”

„Hát ez... Hát ez, kérlek szépen, fegyelmi

Eljárást von maga után. De súlyos!”

„Ezt bizony nem ússza meg szóbeli

Figyelmeztetéssel, ez nagy bukás lesz.

Esküszöm, Kovács kolléga sosem fog

Kimászni ebből a slamasztikából.”

„E kiélezett helyzetben, manapság...”

„Ez abszurd!” „De az is, hogy itt vagyunk.”

„S az Elnök látta?” „Nem marad titok.”

Kovács az autóban küzd egy kicsit,

Lefejt magáról pár erős kezet:

„Sajnálom, megfeledkeztem magamról.”

Nem sikerül kitépnie magát,

Mormol kicsit. Mint egy imamalom.

 

„A szlovákokkal egyben egyet értünk:

Hogy szomszédok vagyunk – és semmi másban”,

Mondja egy kolléga. Mátrai bólint:

„S hogy mi volnánk a Visegrádi Négyek

Közül kettő... ez tényleg hihetetlen.”

„Hú, ezt majd Brüsszelben bepanaszoljuk”,

Csuklik Binder a sofőr oldalán.

A sofőr szerényen politizál:

„Ezaz ország bolondokháza, kérem,

S kihasználják a gyöngeségeinket,

Hogy válság van, s védtelenek vagyunk.”

Egy szakállamtitkár is ideges:

„Jobb a határ onnansó oldala?”

Bicskénél járnak. Még fölhívja Donnert.

Donner a teraszán napozik éppen:

„Találkozzunk egy benépesülő

Árvízi gáton?” „Árvíz is van?” „Persze.

Találkozzunk később, a tűzijáték

Órájában, nézőpontot keresve?”

„Mégiscsak augusztus huszadika!”

„Vagy most jössz föl hozzám a Gülbabába?

És megbeszéljük, mi volt a határon.”

Mátrai már beleélte magát,

Aztán hazafelé mégis lemondja

A találkozót. Elképzelte, hévvel

Robbanna be, mint a hír; kipirulva

Ágálna, és két kézzel mutogatná

A fejleményeket a teraszon –

Aztán elunná, s hamar lépne le.

Ez az egész nehezen adható át,

Nem hősies, csak kínos az egész.

Most anekdotázzon a tűzközelről?

Mikor közben kórházban van az anyja?

Amikor végre: üzent Fruzsina?

Inkább egyedül figyeli a partról

A tűzijáték fényeit. Dörej.

Fruzsina hallja? Most jut az eszébe,

Hogy nem is válaszolt az SMS-re,

Nagy meghatottságában. Ideje!

„Egy fokkal jobban van az anyukám,

Köszönöm. Mikor látlak, Fruzsina?

Megjöttem a határról. Mátrai”,

Üti be a szaporán a betűket.

És nem kap választ, még éjfél után sem.

 

Ünnep után, csöppet se lelkesen

A papírmunkába temetkezik.
Tekla elérak egy szlovák lapot,

S ő hangosan kezdi fordítani:

„Üzent a rendíthetetlen Pozsony.

Annyit üzent, mindkét fél felelős,

De odaát!, de odaát!, de Pesten

Álhírrel keltenek hisztériát.

Nem azt, nem úgy... Magyar barátaink

Híján vannak minden önkritikának.”

Újságait Binder is kiteríti:

„Az Evening Standardben ez mínuszos hír:

Ők sajnos nem tehettek mást, idézik

Pozsonyt, azaz, nekik, Bratislavát...

És üzent Brüsszel is. A szóvivőjük

Higgadtan írja: »Ez kétoldalú ügy,

Csak helyi konfliktus, barátaim.

Nem uniós szintű probléma.«” „Tényleg?!”

„Nincs jogszabály ilyen specifikus

Konfliktus esetére”, mondja Binder.

„Egy osztrák újság kongat vészharangot.

Nos, a révkomáromi incidens

Sajnos mindenkinek súlyosan ártott,

S kérdőjel került mind a két pörös fél

Felnőtt mivolta mellé.” „Jézusom,

Ne várjuk meg, míg elmérgesedik!...”,

Aggódik Tekla. Mire Mátrai:

„Folyik a szorgalmas problémagyártás

Odaát, ideát – így Mátrai.

– Hajuknál fogva előrángatott

Problémáik támadnak sorra-rendre,

Aztán a kampányban jól jön az ügy.

Masszív, lélektani hadviselés.”

„Szövevény. Köpedelem ez a játszma,

Eddig is tudtad”, válaszolja Binder.

„Valóban”, köszörüli ő a torkát.

 

„Nem tudja, mi van ezzel a Kováccsal?

Kérem, elfelejtett visszaköszönni,

És faarccal nézett félre a liftben”,

Fordul Mátraihoz aggódva Tekla.

„Nem. Hovatovább nem is érdekel.”  

Az átriumban visszhangzik, Kovács  

„Botrányt okozott”, és „elég erőset,

A nagyobbik botrány fényében is...

Lehullott róla az önfegyelem

Álcája, szétzilálódott egészen.”  

Binder a lépcső alján félrevonja

Mátrait, néz, redőzi homlokát.

„Azért ez már föltűnt Skultétinek,

Hogy a mi Kovácsunk fityiszt mutat...

Beállt bohócnak? Most sem hiszi el,

Nem tudja elképzelni, nem, nem és nem.

Szóval, egy világ omlott össze benne:

Ez nem Kovács, ez annyira nem ő,

A mi technokratánk. Igaz-igaz, hogy

Pár szomszéd népet nem fogad szívébe:

Románfóbiás, ukránfóbiás,

És nem kedveli a szlovákokat.”

Binderrel megállnak hazafelé

A Café Gusto villogó fehér

Apácarácsai előtt. És bent köszöntik

A rapszodikus kedvű főurat,

Aki ma nyájas nyugalmat sugároz.

Mátrai nem éhes nagyon, de Binder

Egy gorgonzolás gnocchit rendel és

Tiramisut utána, koronául

(Ebben a kettőben sosem csalódott);

Jó nézni, ahogy jóízűn eszik,

S megkésve Mátrai is követi:

„Ó, ezek a kétszemélyes uzsonnák.

A színvonal évek óta szilárd;

És végre, végre stabil vagyok én is.”

„Skultéti bekérette már Kovácsot?”

„Holnapra kérte be, én úgy tudom.”

„Egy húron pendültek?” „Nem igazán.”

Binder rámosolyog Mátraira.

„A vetélytársad fiaskója, mit szólsz?”

„A magam gyönyöreit keresem,

Nem az ő fiaskóit.” „Jó, remek.”

„Furcsák a szomszédok, furcsa Kovács.”

 

 „Szlovákiával, mondd, mi várható még?”

„Visszahívjuk pozsonyi követünket...”

„Vagy átnyújtunk egy ultimátumot...”

„Szabályos diplomáciai válság.

Kiutasítják a kolóniát?”,

Viccel Mátrai. És Binder nevet,

Bár elég szomorú a nevetése:

„Csapatösszevonások a határon?”

„Mélységi ellenőrzés, napra nap.”

„Deszantegység kel át az Ipolyon!”

Binder lassanként elkomorodik:

„Mint óvodások a homokozóban,

Várat emelünk, várat védenek.

Komikus, ideje kimondani.

Komikusak vagyunk, komikusak!”

„Komolytalankodunk, mi?” „Mi meg ők!”

„Őserdei, sötét idiotizmus

Ideát, odaát. Viszályt akarnak?”,

Summázza Mátrai. Binder figyel:

„Mit szól a NATO?” „Azt, hogy ejnye, dá-dá.”

 

Másnap, a minisztérium szívében

Skultéti nem kínál széket Kovácsnak.

„Nos, valamit nem gondolt komolyan,

Vagy a munkáját. Vagy ezt a beintést.

Van valami hozzáfűznivalója?...”

„Én...” „Maga roppant módon szeretett

Jobb lenni másoknál, és pontosabb is;

De tele van problémával, kisült.

Kovács úr, nincs szükségünk intrikusra.”

„Sajnálom, megfeledkeztem magamról.

Részemről védekező mechanizmus,

Csak dacreakció a környezetre...”,

Mondja a begyakorolt szövegét.

„Semmi mellébeszélést, kérhetem?

Vénasszonyos siránkozást ne, jó?”

„Szerettem volna nekik megmutatni...”

Skultéti lassan fölemelkedik,

És kékes szikrákat szór a szeme.

„Mindenki tudja, a kíméletesség

Tőlem nem idegen. De tény az is, hogy

Jóhírünkért részben maga felel.

Nem csupán zászlóért és terítékért,

Csak ültetésrendért, arculatért!

Szaktudás is kell, de lojalitás is.

Bizalmi állás. Amit tett, a rólunk

Hosszú évek alatt kialakult

Pozitív képet súlyosan lerontja.”

Kovács egész idő alatt állva marad.

„Igyekszem helyrehozni, bárhogyan.”

„Sajnálkozom az eltévelyedésén.

Volt egy szóbeli figyelmeztetés,

Kovács úr.” „Én sajnálom, ami történt.”

„Bárhogy nézem, maga rontotta el.

Küzdjön az érzéseivel, magában,

Lesz módja. Két hónap próbaidő a

Közbeszerzési osztályon. Megértett,

Kovács úr? Kap egy második esélyt.

Viszontlátásra.” És Kovács csak áll,

Csak áll. Dörömböl a hangzivatar,

Süket fülben. Kiküldte a miniszter.

Nemcsak feddés?, innét már válni kell?...

Ez kész, lemondóan bántak vele.

Ki lett osztva, bár porig nem alázták.

Nem tussolják el. Nem is hal bele.

Kovács fölfogta, s végre tovatűnt.

Lejárt a szavatossága, lecsúszott

Embernek számít már ebben a házban.

„Halott ember”, mondják a folyosókon

A háta mögött. És lesik az arcát.

 

„Hol jár maga?”, faggatja egy kolléga

A folyosón tülekvő, bősz Kovácsot.

Lám, egymaga a sztrádán, vele szemben

Az összes többi jármű. És a stigmák:

Arcára kiülnek az üldözési

Mánia látható tünetei.

Amortizálódott az arca, máris?

Most ő a kegyvesztett, de bizonyít majd!

A sorban Binder mögé lép a menzán,

S bogozni kezdi kusza életét

Megrögzötten, fanatikus-keményen: 

„Jó, részeg voltam, egyszer életemben,

De volt egy irgalmas miniszterem,

Skultéti. Bíztam benne, mostanáig.”

„Lehetek őszinte? Benne se bízzon.”

Kovács arca vasszürkéből piros lesz.

„A hatáskörömön kívül eső

Munkákat lőcsölt rám. Rabszolgahajcsár.

A sofőrünkkel vitette magát

A magánprogramjára is, naponta...

Nem vagyok elsőrangú protokollos?”

„Paprikás krumplit kérek”, mondja Binder.

„Vagy jobb a protekciós Mátrai

Egy... pszichopata miniszter szemében?

Mindenkori miniszterelnökök

Államtitkártól fölfelé cserélnek

Embert. Skultétit cserélik le, engem

Soha. Itt a házban örök vagyok”,

Mormolja a tálcájának Kovács,

Mivel Binder közben magára hagyta,

És leült a paprikás krumplijával.

 

„Ő mondja másra, hogy pszichopata!”,

Kerekedik el Binder nagy szeme,

Mikor mindezt Mátrainak meséli.

„Elég volt egyetlen defekt. Leszállt

A köd, és Kovács agya elborult.

Félbolond, teljesen nyilvánvaló.”

„Kovács? Mi lakik benne, képzelem.

Ez simán megetet polóniummal

Egy szusibárban, ez egy olyan ember”,

Borong szendvicse fölött Tekla is.

„Ez túlzás, asszonyom.” „Nem az, szerintem.”

Tekla leül a laptopja elé.

„A csúszása-mászása, sunyisága!

Lelakott lélek”, mondja Mátrai.

„Kovács, Kovács. Szép jövő állt előtte.”

„Damnatio Memoriae.”„Hát, neki annyi:

Élete fekete fordulatot vett.”

A kínos ügyek híre körbeért.

„Beomlás. Sokat figyeltem Kovácsot,

Hogy engednek ki napra nap

A kötelezettségek pántjai –,

Elemez Binder. – Nem tűnt föl, mi van?

Dekoncentrált lett, elkezdett hibázni.

Az akta fölött elfelejti, hogy

Miért is vette elő.” „Hát pihenjen.”

„Még visszatér kacagva miközénk...” „Nem.”

 

Mátrai félálomban tölti napját,

Reménytelenül kialvatlanul.

Hazaérve ledől a kanapéra,

Fruzsinát hívja. Amikor kicsöng,

Leteszi. Nincs még fölkészülve, hogy...

Álomba zuhan, amelyben kora

Reggel tízkor a reptéren leszáll

Egy delegáció; de nem fogadják,

Mivel – szomorúság – Ferihegyen

Nem várja... SENKI... a románokat?

A szerbeket? Vagy az ukránokat?

Sem ő, sem a helyettes. Jó, kijött

Eléjük a dühös (román?) követ.

Mikor kéreti a minisztere,

Mátrai, számonkéréskor, kacag.

Jegyzéket nyújtott át Románia,

S mindennek tetejébe telefon jött.

„Fölháborító provokáció”, morogták.

„És kipattant a botrány?” „Persze, hogy.

Hiába a teljes a diszkréciónk.

Szerintem maga...” Azt álmodja, hogy

Elege van már a beszélgetésből,

S legfontosabb mondat közepén

− Se szó, se beszéd – kimegy a szobából;

Skultéti csak hápog mögötte, bénán.

….................................................

Mátrai fölkiált, nyel egy nagyot.

Fölpattan, az ablakhoz tántorog.

Hónalja, melle izzadtságban úszik.

A függöny mögött vöröslik a félhold.

Álom utáni bűntudat a szívben.

 

Mátrai korán ér be pénteken,

Iratok rétegei lepik el.

A körözvényt böngészi hosszan, aztán

Teklával egyeztetnek, röviden.

A házelnök tanulmányútra megy;

Készül az új bűnügyi jogsegély-

Egyezmény, Kanadával. Szörnyet ásít.

A gép előtt, s mellesleg jut eszébe:

Ma lesz Kovács utolsó munkanapja.

Helyettese már nem helyettese:

Utolsó napját kezdi; búcsúcsokrot

Nem köt, Teklával, Mátrai.

Skultéti úgy döntött, hogy elsejétől

A másik épületbe helyezi,

A szomszéd vörös téglás épületbe,

A benzinkút mellé. Átköltözik

„Kockázatmentes munkakörbe”, mondják,

„Elfekvőben” pihen pár hónapot.

Utódja Binder, ez is kellemes hír.

És az aulában aznap délután,

Véletlenül, a főkapu előtt

Kovácsot látja lejönni a lépcsőn.

Valahogy el kéne búcsúzniuk.

Sokáig habozott, hogy megkímélje...

– Legyen ezúttal mosolygós a bosszú.

Hadd nevessek a bosszúmaszk mögött.

Bűn volna engesztelhetetlenül,

Picit se lágyuló fortisszimóban

Dalolni... Ide némi humor is kell,

Ezt könnyedén művelni elegánsabb. –

De nem jut eszébe vicces dolog,

Borzongva élvezkedni semmi kedve.

– Kell neki egy szőnyeg, amin tapos,

De ez a szőnyeg hadd ne legyek én. – 

Odaáll Kovács elé Mátrai,

És nem mond semmit, bár nem nyújt kezet sem.

Biccent, Kovács savanyún visszabiccent.

Öt, tíz, húsz másodpercig nézi, némán.

– Volt részigazsága... Azért haragszom –,

Mosolyog zavarában Mátrai.

A forgóajtó elnyeli Kovácsot:

Minthogyha darabokra szeletelné,

Legalábbis úgy tűnik messziről.




.: tartalomjegyzék