Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Szakács István Péter

Messiás megálló

Az üvegek összekoccannak a söntés mögötti polcokon, a konyak alkonyi ragyogása megtörik a poharamban. Újabb szerelvény robogott el alattunk. Negyedóránként halad át a mélyben a metró, ám a kerekek világvégi csattogása, a fékek fülhasogató sikoltozása nem hallatszik föl ide, csak a polcokon sorakozó palackok halk csilingelése és a maszatos poharakban megrezdülő italok jelzik a földalatti eszeveszett száguldását.

Körülöttem a késő délután iszaposodó homályában esetlen, szürke árnyak hajlanak az asztalok fölé, a metróállomás környéki törzsvendégek. Többségük a lét peremén egyensúlyozó hivatásos alkoholista már. Lassan, hosszú szüneteket tartva isznak, patikus módjára pontosan beosztanak minden cseppet, türelmesen várva, hogy elméjükre hulljon a kábulat puha fátyla. Van, aki félórát is elmereng a pohara előtt, mielőtt először hozzányúlna, így hosszabbítva meg a rá váró illékony öröm ígéretét. Csak a kezdők hajtják föl gyors egymásutánban az italaikat, hogy néhány pohár után letaglózva dőljenek a ragacsos asztallapra. Ők még nem tudják, mit veszítenek; a gyilkosan gyors öntudatlanságért cserében lemondanak az elrontott életük romjai fölött mindenért kárpótló, önfeledt lebegésről.

A pohár után nyúlok én is, várakozásteljesen lehunyom a szemem. Először az édeskés illatot érzem, a nemes szesszé finomodott hajdani szőlőszemek fűszeres páráját, majd az első korty simogatóan égető lángocskái végignyaldossák szájpadlásomat és torkomat. 

Féléve fedeztem föl ezt a kocsmát. Akkoriban kezdtem el segédápolóként dolgozni a Szent János Elmegyógyintézetben, ami egy saroknyira van innen, a Messiás megállótól. Amikor először pillantottam meg a metrószerelvény falán piros betűkkel virító nevet, azt hittem, hogy valami rossz tréfáról van szó. Művészekről, politikusokról, tudósokról szokás a megállókat elnevezni, legalábbis én addig úgy tudtam. Még aznap utánajártam a dolognak. Kiderült, hogy a közeli kéttornyos középkori templomról keresztelték el. Szokványos stációnak tűnt. Színes óriásplakátok, fagyosan fénylő falburkolat, feketén surranó mozgólépcsők, émelyítő ételszag a gyorsbüfék felől érkező langyos légáramlatban. A falak mentén elvackolódott hajléktalanok ködös tekintettel meredtek a visszhangos folyosók labirintusában loholó utasokra. Fent, a huzatos kijárat körül csuklyás suhancok ólálkodtak. A világ minden nagyvárosában ilyen ez a steril fényben fürdő, földalatti világ. Ebben a megállóban azonban olyan erős gyengeség kerített hatalmába, hogy le kellett ülnöm egy padra.  Még soha nem éreztem így magam, amióta a világot járom. Később valahogy sikerült kitámolyognom a felszínre. A friss levegőn lassan magamhoz tértem. Kint már sötét volt, gyéren szitált az eső. Vaktában elindultam. Az utcai lámpák fényében feketén csillogtak előttem a tócsák, a háztetők fölött komoran fénylett a Messiás templom fémlemezekkel borított kettős tornya. Ekkor éreztem úgy először, hogy ott van a közelemben. Látni nem láttam ugyan, mégis meg mertem volna esküdni, hogy ő az. Néhány lépés után megálltam a sáros sikátorban, és tanácstalanul szétnéztem. A házak némán magasodtak körülöttem, az ablakok vakon meredtek rám. Egyszál magamban voltam. Továbbmentem, lépteim kísértetiesen kopogtak a sötétben. A templom előtti téren sem volt senki. Fölmentem a kopott kőlépcsőkön, a hatalmas, vaspántos ajtót zárva találtam.

Visszafelé menet vettem észre a kocsmát. Ott volt az aluljáró mögött, az utcasarkon. Hideg szél fújt, az esőcseppek jeges tűhegyekként verődtek az arcomba, fázni kezdtem, meg aztán annak a pillanatnyi tehetetlenségnek is kísértett még az emléke, így aztán nem sokat teketóriáztam, benyitottam a nyikorgó ajtón, és a pulthoz mentem.

– Kitűnő konyakunk van – mosolygott rám barátságosan a kocsmáros, egy göndör hajú, megnyerő arcú, szemüveges fickó. – Megfázás és lelki nyavalyák ellen egyaránt ajánlhatom az úrnak.

Mintha a szavai zenei aláfestéseként, háta mögött csábítóan csilingelni kezdtek a polcokon sorjázó üvegek.

– A metró – kacsintott rám cinkosan a kocsmáros. – Mindig időben érkezik.

Fogalmam sincs, hány pohárral hajtottam föl azon az első estén, arra sem emlékszem, miképpen értem a szállásomra. Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem hajnal felé a fekhelyemen, iszonyúan fájt a fejem, és szédültem. Tudom, hogy röhejesen hangzik, de addig még soha nem rúgtam be.

Egész nap csak kóvályogtam az intézetben. Mintha valami sűrűn gomolygó, fojtogató ködben bolyongtam volna, mozdulataim lelassultak, az arcok összemosódtak előttem, többszöri ismétlés után sem értettem tisztán a szavakat. Már azt hittem, hogy én is bediliztem. Talán jobb is lett volna, az őrültség megváltást jelentett volna az én helyzetemben. Mire azonban estére hazaértem, kitisztult a fejem. Leverten ücsörögtem albérleti lakásomban, ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a használt bútorokkal telezsúfolt, földszinti, lerobbant garzont. Idegesítően élesen hallottam megint a fürdőszobai vízcsap szörcsögését, s a falon túlról laza erkölcsű szomszédasszonyom rekedten búgó hangját, amint az elkezdett együttlét befejezésére sarkallja a jelek szerint lankadásra hajlamos, alkalmi párját.

Éjjel aztán előjött a szokásos álmom. Ott bámészkodtam újból a vargaműhely előtt. Jeruzsálemben rég nem volt ilyen szép a tavasz. Mintha újjászületett volna a város: az égi fény máza makulátlan fehérré varázsolta a házakat és templomokat, a fák lombjai zölden lobogtak a langyos légáramlatban. Az álmokban nincsenek illatok, én mégis újra éreztem, mintha valóban ott lettem volna, a mirtusz, nárcisz és kék jácint bódító leheletét. Már éppen vissza akartam térni a munkámhoz, amikor a szomszéd gyereke a sikátoron végigrohanva, lelkendezve újságolta, hogy a katonák mindjárt ideérnek azzal a férfival, akit a főpapok meghallgatása után kereszthalálra ítélt a helytartó. Visszafordultam a küszöbről, és kíváncsian vártam, hogy elhaladjon előttem az az ember, aki Isten fiának mondta magát, s akiről annyi mindent meséltek az utóbbi időben. Egyesek tudni vélték, hogy kenyeret és halat szaporított hallgatósága számára, mások szerint a vizet borrá változtatta egy menyegzőn, s voltak, akik megesküdtek, hogy látták, amint bénákat, vakokat, leprásokat gyógyított meg, s mindennek tetejében egy Lázár nevű embert föltámasztott halottaiból. Néhány perc múlva a sikátor végében valóban feltűnt a menet. A katonák gyűrűjében töviskoszorúval a fején, hátán keresztfát cipelve, rogyadozva vánszorgott az, aki a fejébe vette, hogy meg fogja váltani a világot. Amint közelebb jött, megláttam testén az ostorcsapások nyomait, a homlokából arcába csorduló vércsíkokat. Aztán már hallottam is tüdejének sípolását, ziháló lélegzetét. Mikor a műhelyem ajtaja elé ért, rám emelte vérbeborult tekintetét. Mintha mondani akart volna valamit, talán mondott is, de nem értettem semmit azokból a hörgő-bugyborékoló hangokból, amelyek a száját elhagyták. A friss vér szaga az orromba csapott, önkéntelenül hátraléptem.

– Gyerünk, menj tovább! – ütötte meg lándzsája nyelével az egyik katona.

A férfi újból rám nézett, tekintetünk egy pillanatra találkozott. Talán segítségre várt. Nem tudom, miként képzelhette azt, hogy szembeszegülhetek a törvénnyel, a karhatalommal, vallási vezetőim akaratával. Nem tartom magam gyáva embernek, de ostoba sem vagyok, hogy fejjel a falnak rohanjak. Mit tehettem volna én, Ahasvérus, a római birodalom alattvalója, jeruzsálemi varga a világi és egyházi hatalommal szemben egy idegenért, akiről semmi biztosat sem tudtam?! Mire végiggondoltam mindezt, a menet már rákanyarodott a Golgota felé vezető útra…

Eddig tart mindig ez a kétezer éves emlékeimből lepárolódott álom, a többi nyugtalan kérdés, hiábavaló válaszkeresés csupán.

Az első korty jólesően átmelegíti a gyomromat. Visszateszem a poharat az asztalra, s elnézem, mint simul szét benne rezzenetlen alkonyfényű tükörré a konyak. Szemben velem, a szomszéd asztalnál egy gyűrött arcú, cingár alak föltápászkodik az asztal mellől, és tántorogva elindul az illemhely felé. Új vendég érkezik, bőrdzsekis, fülbevalós, fiatal srác. Idegesen izeg-mozog a pultnál, messziről lerí róla, hogy attól tart, fiatal kora miatt nem fogják kiszolgálni, a kocsmáros azonban gáláns alak, jóformán rá se néz, amikor kitölti neki az italt. Az üvegek újra összekoccannak a pult mögött, a polcokon, az olajosan fénylő, folyékony tükör szétrezdül poharamban. Órámra nézek. Ilyen hamar eltelt volna ez a negyedóra?

A magát Messiásnak nevező férfi, mint várható volt, kilehelte lelkét a kereszten. Pár nappal később azonban a tanítványai azt kezdték híresztelni róla, hogy szavát betartva, halottaiból föltámadott.

– Láttuk őt élve! – hangoztatták diadalmasan. – Sebei mind begyógyultak, fénybe öltözötten ment föl a mennyek országába.

A papság és az egyszerű emberek többsége kinevette őket, azzal vádolva meg a kivégzett követőit, hogy ellopták mesterük holttestét.

Én is láttam azt a sziklába vájt, üres sírboltot. Még ha nem is halt volna meg az a szerencsétlen, annyira le volt már gyengülve, hogy képtelen lett volna elhengeríteni a sír bejáratát elzáró, malomkeréknyi követ.

Zavaros idők következtek, nem sokat filozofálgathattam ezen a rejtélyes eltűnésen. A római vezetés lázadástól tartva megerősítette a helyőrséget, az őrjáratok naphosszat az utcákat rótták, hogy csírájában fojtsanak el mindenféle ellenállást. Megnőtt a besúgók száma is, lassan már önmagának sem mert kényelmetlen kérdéseket föltenni az ember. Hiábavalónak bizonyult azonban minden igyekezet, kínzás és elrettentő kivégzés, a Krisztus tanítását követők száma csodálatos módon napról napra szaporodott. Ezek a magukat keresztényeknek valló emberek, zsidók és rómaiak, szentül meg voltak győződve arról, hogy kínhalálukkal örök életet nyernek.

Nem csak Jeruzsálemben és környékén vált bizonytalanná az élet, a távoli tartományokból is nyugtalanító hírek érkeztek. Pár év leforgása alatt az egész birodalomban elterjedt az a vallás, melynek alapítója csupán kéznyújtásnyira állt előttem azon a hajdani tavaszi napon, anélkül, hogy megtudhattam volna, mit is akart tőlem.

Lassan terhes lett számomra a városi élet, meguntam az örökös zaklatásokat, ellenőrzéseket, csendre, nyugalomra vágytam. Az évek során összegyűjtöttem annyi pénzt, amennyi elégségesnek látszott öreg napjaimra. Eladtam a házam, és vidékre költöztem, egy csendes, félreeső, hegyi falucskába. Békességben teltek a napjaim, kevés munkám akadt ugyan, de a vagyonkámból tisztességesen megéltem. Egy éjjel aztán, hosszú évekkel később, amikor már deresedett a szakállam, arról az elkínzott tekintetről álmodtam, mely segítségkérően kapaszkodott az enyémbe. Attól kezdve gyakran előjött álmomban az a meggyötört arc. Egy idő után már féltem elaludni, nyugtalanul vergődtem fekhelyemen, úgy kapaszkodtam az ébrenlét peremébe, mint tengeren hányódó hajótörött zátonyra futott hajója utolsó szál deszkájába. Hiába próbálkoztam mindenféle orvossággal, egyik sem használt. Ellenkezőleg, egyre hosszabb és részletesebb lett az álmom. Éjszakánként ott pompázott körülöttem a tavasz díszeibe öltözött hajdani Jeruzsálem, a házak vakító fehéren ragyogtak a friss színek illatos örvényében, én meg műhelyem küszöbéről visszafordulva, kíváncsian néztem a közeledő menetet, a katonák által közrefogott, keresztje súlya alatt rogyadozó halálra ítéltet. Alig pár lépésnyire volt már csak tőlem, láttam az arcán lecsorduló vérét, magamon éreztem elkínzott tekintetét, aztán minden egyes alkalommal elborzadva meghátráltam.

Nem volt már többé nyugtom, házamat tömlöcnek éreztem, a faluban eltöltött minden újabb nap elviselhetetlen súlyként nehezedett rám. Egy reggelen aztán már nem bírtam tovább, és nekivágtam a nagyvilágnak. Éveken át bolyongtam, abban reménykedve, hogy a mostoha körülmények, az állandó létbizonytalanság közepette elhalványul majd annak az átkozott, hajdani napnak álomba költözött emléke. Talán száz éves is lehettem már, amikor a sok vándorlástól elnyűtten úgy éreztem, végre eljött a halálom órája. Egy kikötői vendégfogadóban voltam éppen. Esteledett, a zajos ivóból fölmentem a szobámba, és lefeküdtem. Egy idő után furcsa szédületet éreztem, mintha valami mindennél erősebb légáramlat magával ragadott volna, keringtem, pörögtem, szálldostam abban a világvégi léghuzatban, aztán egyszerre csak zuhanni kezdtem, és elsötétült előttem a világ. Amikor magamhoz tértem, először azt hittem, a túlvilágon vagyok, aztán a hajnali derengésben fölismertem a szobámat. Lassan kivilágosodott. Még mindig szédültem, föltápászkodtam a szalmazsákról, hogy megmosakodjam. A vizes tálból fiatal férfi arca meredt rám, az én harminc év körüli arcom. Döbbenten bámultam a víztükörre, majd reszkető kézzel végigtapogattam a ránctalan vonásokat. Semmi kétség, én voltam az. Kimondhatatlan zavarodottságot éreztem, az öröm és rémület egymást követő hullámai járták át szívemet. Feldúltan rohantam ki a szobából, a folyosón a fogadósba ütköztem. A göndör, fekete hajú, barátságos kinézetű ember értetlenül nézett rám. Mit mondhattam volna neki, szó nélkül tovább szaladtam, s meg sem álltam a kikötőig. Szerencsére még volt annyi pénzem, hogy hajóra szállhassak. Napokba tellett, míg úgy-ahogy lecsillapodtam. Bárhogyan is osztottam, szoroztam, mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottam: csodálatos megfiatalodásomat annak a megalázott, keresztre feszítettnek köszönhettem, aki a Golgota felé vezető úton megállott a műhelyem előtt egy pillanatra.

A második és harmadik korty között már csak rövid szünetet tartok. A feszültség mintha oldódni kezdene bennem. Aztán reszkető kezem türelmetlenségét fékezve még egy félkortynyit engedélyezek magamnak – így már sokkal jobb. Miután leteszem a poharat, a pult felé sandítok. Semmi vész, kedvenc márkámból van még két üveggel. A palackba zárt alkonyi tűz látványa jóleső magabiztossággal tölt el. Lelkiismeret-furdalás nélkül hajtom föl a maradékot. Az üres pohár megremeg az asztalon, az üvegek halkan összekoccannak a polcokon. Csak néhány pillanatot tart az egész, és helyreáll az átszáguldó metrószerelvény által megbontott rend. Újabb adagot rendelek.

Eleinte minden jól ment. Élveztem megfiatalodott testem frissességét, izmaim visszanyert rugalmasságát, nem győztem betelni ajándékba kapott új életemmel. Aztán rövid időn belül kezdődött elölről minden. Az egyre erősödő feszültség, az örökös vándorlásra ösztökélő nyugtalanság, a céltalan bolyongás mindennél kínzóbb érzése. Évtizedekkel később sivatagban élő szerzetesektől hallottam először azt a történetet, amelyben félig-meddig magamra ismertem. Elmondásuk szerint Pilátus ajtónállója, egy Kartaphilosz nevű katona a palotából kilépő, halálra ítélt Krisztust megütötte, és azt mondta neki gúnyosan: „Menj már, miért késlekedel?!”. A szerzetesek szerint ekkor a Megváltó a következőket válaszolta annak a szívtelen őrnek: „Én megyek, de te addig várakozol, amíg én újra el nem jövök.”. Érdeklődésemet látva, a jámbor szerzetesek újra és újra előadták nekem a bolygó zsidóról szóló történetüket. Mesélés közben egyre kegyetlenebbnek mutatták be azt a katonát. A végére maga lett a megtestesült embertelenség.

– Megérdemli tehát, hogy az idők végezetéig bolyongjon – vonták le elégedetten a következtetést a barátok.

– Nem a helytartó ajtónállója volt az az ember – vetettem közbe –, hanem egy varga. Ahasvérus volt a neve, s nem volt olyan gonosz, ahogyan ti állítjátok.

– Honnan tudod? – nézett rám megütközve a vezetőjük. – Te talán ott voltál, hogy kétségbe mered vonni ezt a Krisztus urunk szenvedéseiről szóló tanulságos történetet?!

– Hogyan lehettem volna ott?! – hazudtam ösztönösen. – Úgy nézek én ki? Csak azt gondolom, hogy nem mindig gonoszságból cselekednek helytelenül az emberek. A legtöbbször nem is tudják, hogy mibe keveredtek.

Hiába magyarázkodtam azonban, a szentéletű szerzetesek gyanakvását és rosszallását nem tudtam eloszlatni.

Abban az Isten háta mögötti, sivatagi barlangban értettem meg, hogy milyen könnyen átírhatják az életünket. Hogy az igazságot kereső képzelet erősebb lehet a valóságnál.

Kezemben a harmadik pohár konyakkal, óvatosan araszolgatok vissza az asztalomhoz. Közben megérkezett az a két középkorú tanár is, akik a szemközti külvárosi iskolában tanítanak. Szokásuk szerint lecövekelnek a pultnál, az alacsonyabbik sört, a magasabbik pálinkát rendel. Vicceket mesélnek a kocsmárosnak, nagyokat kacagnak, s közben tüneményes gyorsasággal fogyasztanak. Az üvegek megint megcsendülnek a polcokon, most azonban a szokásosnál élesebbnek tűnik a hangjuk, a poharam is mintha táncolni kezdene a zsíros asztallapon. Ijedten kapok utána, és nagyot kortyolok belőle. A szívem gyorsabban kezd verni, de ez a nyugtalanság más, mint amit józanul érzek, ebben már ott lappang a mindent feledtető kábulat ígérete.

Vajon miért hosszabbította meg az a kiszolgáltatottnak látszó istenfiú az életemet, tettem föl magamnak számtalanszor a kérdést a szerzetesekkel való találkozásom után. Egyértelmű választ azonban soha nem kaptam, mint ahogy a nyugtalanságom sem csillapodott le soha. A századik esztendőt betöltve újra megfiatalodtam, s kezdődött elölről minden. Átkozni kezdtem ezt az isteni csodát, mely gúnyt űzött az életemből. Normális ember akartam lenni újból, aki azért tud örülni a pillanatnak, mert az menthetetlenül szertefoszlik. 

Vándorlásaim során egyre messzebbre kerültem első ifjúságom ismerős tájaitól. Távoli földrészeket jártam be, idegen népeket ismertem meg, ám bármerre is mentem, a rólam szóló történetektől sehol sem szabadulhattam. Igaz, már valódi nevemen neveztek, s arról is szó volt bennük, hogy százévenként megfiatalodom, ám ez a legendák lényegén semmit sem változtatott: bűnhődnöm kell, mert nem engedtem, hogy a félholtra gyötört Krisztus egy percre megpihenhessen a házam előtt. Ó, hányszor hallottam az évszázadok során ezeket a legendaszerzők által kitalált, számba adott szavakat: „Menj csak, te csaló, hogy elnyerd méltó büntetésedet!”, s a rá adott csattanós választ: „Én megyek, de te addig fogsz várni, amíg az utolsó ítélet napján visszatérek.”. Hányszor szálltam vitába velük, hányszor próbáltam meggyőzni az igazságról a hitnek ezeket az elvakult aktivistáit, akik  az emberöléstől sem riadtak vissza, ha bizonyítani kellett a krisztusi tanítás lényegét: a felebaráti szeretetet. Hiába mondtam azonban nekik, hogy nem így volt: Ahasvérus egyetlen becsmérlő szót sem mondott az Úrnak. Hogy hazug történeteik az ellenkezőjét hirdetik a keresztényi megbocsátásnak.

– Úgy beszélsz, mintha ott lettél volna Krisztus urunk keresztre feszítésénél – vágtak vissza ilyenkor a papok, és sunyin lesték, hátha holmi eretnekségen kapnak.

– Igen, én vagyok Ahasvérus! – üvöltöttem egyszer magamból kikelve egy tudós teológus hírében álló, fiatal érseknek, akinek a lila pileólusa kis híján leesett a fejéről meglepetésében. – Zárjátok tömlöcbe, hadd lássuk, mennyit él! – parancsolta katonáinak.

– Inkább égessetek el! – könyörögtem –, végre megszűnnék céltalanul bolyongani a világban. – Hogyisne! – vihogott az érsek, s a tokája ütemesen rezgett az álla alatt. – Akkor sosem tudnánk meg, hogy igazat mondtál-e.

Negyven évet ültem az érsekség tömlöcében. Kenyéren és vízen tartottak. Kezdetben hetente lejött az érsek, és a rácsokon keresztül kíváncsian figyelt. Később aztán megritkultak a látogatásai, lefogyott, egyre kedvetlenebbnek látszott. Valami betegség emészthette, vagy egyszerűen csak eljárt az idő fölötte. Én is megvénültem közben.

– Jobb lett volna, ha megfogadom a tanácsodat, és máglyára küldelek – méricskélt a fáklya fényénél bosszankodva, amikor évekkel később utoljára meglátogatott. – Egész életemet azzal töltöttem el, hogy a halálodat lestem, és most sem tudom, hogy valójában igazat beszéltél-e…

Aznap éjjel újból erőt vett rajtam az a különös szédülés. Reggel a börtön melletti temető halottas kamrájában tértem magamhoz. Már nem kellett tükör, hogy tudjam, újból élettel teli fiatalember lett belőlem. Fölugrottam, és a palota bejáratához rohantam.

– Az érsek úrral akarok beszélni – dörömböltem türelmetlenül a vaspántos ajtón. – Most a saját szemével bizonyosodhat meg arról, hogy igazat mondtam neki. Azt akarom, hogy a legendát újraírja.

– Az érsek úr tegnap meghalt – nézett rám megütközve a kapus. – Jobban teszi, ha továbbáll, fiatalember.

Alaptermészetem szerint békés, istenfélő, törvényeket tisztelő ember vagyok, ezért hosszú ideig nem gondoltam semmiféle erőszakos megoldásra. Később azonban, amint a keserűségem századról századra növekedett, már nem riadtam vissza az erőszakos halál gondolatától sem. Egy idő után bárhová is mentem, csak a bajt kerestem, dühödt kíváncsisággal lestem, meddig lehet elmenni a halál provokálásában. Számos háborúban és forradalomban vettem részt, ám kisebb sérüléseken kívül más bajom sosem esett. Többször próbálkoztam öngyilkossággal is, az utolsó pillanatban azonban valahogy mindig megúsztam. Hiába, a gondviselést nem olyan könnyű kicselezni. Nem igaz, hogy nem voltak cinikus időszakaim, amikor mindenből gúnyt űztem. Azt hiszem, ez érthető. Nem tudok arról, hogy gyerekem lenne, azt a néhány nőt, akivel vándorlásaim során intimebb viszonyba kerültem, sorra elveszítettem. Hogyne válna egy idő után cinikussá az ember, ha minden kapcsolata elején borítékolhatja a végeredményt. 

A Szent János Elmegyógyintézetben egészen jól elvagyok. Szabadon beszélhetek a bolondok között magamról. Figyelmesen meghallgatnak, együttérzően bólogatnak, kapásból elhiszik minden szavamat. Csak egyikükkel gyűlt meg a bajom, egy tagbaszakadt szakállas fickóval, aki, miután elmondtam neki, hogy ki vagyok, öklével dühödten orrba vágott.

– Még hogy te vagy a bolygó zsidó?! – üvöltötte magából kikelve. – Te egy rohadt segédápoló vagy, aki megkeseríted az életünket. A bolygó zsidó én vagyok! A doktor úr is megmondhatja.

Alig lehetett lecsillapítani, három nyugtatót is belőttek neki, míg végre lecsendesedett.

– Én vagyok a hibás, előre kellett volna figyelmeztesselek – vigasztalt később a főápoló. – Ez a szerencsétlen mindig annak a helyébe képzeli magát, akivel beszél…

A negyedik pohár a csúcs. Már nem érzek semmiféle keserűséget, csak kellemes kábulatot, végeérhetetlennek tűnő lebegést. Nem bánom már a századok óta tartó vándorlást. Az igazat megvallva: soha sem volt céltalan az életem. Ebben a felfordult világban én vagyok az egyetlen élő bizonyítéka Krisztus létezésének. A saját szememmel láttam őt, nem másoktól hallottam felőle. S most már biztos vagyok abban is, hogy visszatért. Hogy valahol a közelben van. Pár hónappal ezelőtt éreztem meg először a jelenlétét itt, a kocsma közelében. Akkor nem sikerült megpillantanom őt. Igen, még rejtőzködik egy darabig, hogy aztán teljes fényességében elénk álljon. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan itt az utolsó ítélet napja, s végre elnyerhetem megérdemelt jutalmamat, a nyugalmat.

Nem emlékszem, miképpen értem haza a kocsmából. Iszonyúan fáj a fejem. Biztos, hogy már megint többet ittam négy pohár konyaknál. Az ágyon döglődöm, reggel van, idegesítően élesen hallom a fürdőszobai vízcsap szörcsögését, s a falon túlról laza erkölcsű szomszédasszonyom rekedten búgó hangját, amint az elkezdett együttlét befejezésére sarkallja szerelmi párviadalban ellankadt párját.

Az áporodott ital- és izzadtságszagból a friss levegőre kívánkozom. Föltápászkodom a fekhelyemről, és kilépek az ajtón. Káprázó tekintettel állok meg a küszöbön. Mintha újjászületett volna a város, az égi fény máza makulátlan fehérré varázsolta a piszkos házfalakat. A fák lombjai zölden lobognak a langyos légáramlatokban, s a mirtusz, nárcisz és kék jácint illata láthatatlan fátyolként simít végig az arcomon.




.: tartalomjegyzék