Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Szabó Gyula

Kettős szívügy (kiadatlan kézirat)

Gyermekkorunk egészséges ösztönének az a természetes okossága, hogy bajainkat világgá bömböljük, hova lesz? Mért lesz olyan szemérmes szégyenlősség abból, hogy lefelé görbült szájunk panaszára azonnal intézkednek: megverik a világ kiálló sarkait, amelyekbe lépten-nyomon beleverjük magunkat? Talán már egészen elfelejtenők, ha költők nem emlékeztetnének rá: akkor még őszinte az ember, ordít és toporzékol egy annyiért, hogy őt vigyék fel a padlásra a mosott ruha helyett. Később már csak a testünkről levetett és kimosott fehérneműnek jár ki az az egészség, hogy kiteregetjük súlyos vizességét a napba-szélbe, hadd könnyüljön tiszta, vidám patyolattá – bajaink vizeslepedői pedig kiteregetetlenül, magunkba zártan áporodnak-pállanak, benővén a szellőző nyílás: fejünk naiv lágya.

Mentségemre öltöm fel ezt a tűnődést, hogy ne szóljon meg a világ, ha a magam bajával előhozakodom. S mentségemre mondom azt is, hogy a műhelytitkokat például nem övezi ilyen szemérem; sőt: hiába „titkok”, hiába az alkotás magánügyei, annál inkább kíváncsiskodnak, akik kíváncsiak, s annál szívesebben kiteregetik, akiknek efféle titkaik vannak. Szeretnék nem véteni az illendő szemérem ellen, amikor én is csak így állok elő „szívügyemmel”, ahogy szerzők avatják be műhelytitkaikba azokat, akik néha már-már meghatónak mondható érdeklődéssel tudnak kérdezősködni. Ehhez még azt a harmadik mentésgemet is ki kell ide tennem, hogy ha nem suhint meg az a szív-ijedelem, biztosra állíthatom, hogy ezt a könyvet – amit pedig most már kétszeresen is szívügynek vallhatok – sohasem írtam volna meg. Dehát milyen szívügy lehet az olyan, amit az ember nem írt volna meg, ha nem jön egy torokszorítóbb másik? Szerencse, hogy a kérdező szintén én vagyok, aki saját magamat zavarba akarom hozni: tudom úgy csattantani a kérdés csapdáját az egyik kezemmel, hogy a másik még idejében kiugrassza a választ, ami egyúttal szeretné ezzel az ugrással eltakarni ennek az egész kérdezetlen és kéretlen mentegetőzésnek is a szépséghibáját, s aminek végül is ez az egyetlen menekvő kibúvója, egérútja marad: míg azt érzed, hogy van elég időd mindenre, könnyen megeshetik, hogy a legfontosabbra nem tudsz időt szakítani, de mikor ez az idő-biztonság megbicsaklik, a felgyorsult sietségben jut idő arra is, hogy minden egyéb mellett ne felejtsd el e legfontosabbat. A testamentumot estleg. Ahogy apámnak is még idejében eszébe jutott, hogy az a párszáz megtakarított pénze – összvagyona, maradék magánkincse – a csizmájába van beledugva, abba a lábbelibe, amellyel pedig – ünnepi viselet lévén – soha egy garasérőt sem dolgozott; ha még szüksége lett volna a csizmára, hogy ráérősen el-eljárja nyugodt ünnepi mennivalóit, bizonyára elhalaszthatta volna – hisz akkor még a summa jórészének elköltésére is lett volna idő –, hogy pénze „műhelytitkát” közölje velünk, kérdezés nélkül.

S ha eszembe jutott az apám csizmája, amellyel – lehetett akármennyi ünnepe a világnak – soha egy lépést sem táncolt, soha egy pillanatra nem mozdult benne bokázásra a lába, eszmbe jutott az anyám lajtorjája is ismét, amellyel csalogatott örökké az „idegölő” munkából a vidám kikapcsolódások táncába. Most kórházi ablakhoz volt támasztva ez a létra, de hadd el, tánc! – „megfogadnám, de már késő” –: már csak olyan egészségügyi gyógymozgásra szolgált, miszerint jó lesz az elmével is lábujjhegyen járni. Merő tilalom volt most már, nemcsak a „járd ki, lábam!”-ra, de az elmejárásra is, orvosi előírásra szigorítva a meg nem szívlelt szelíd anyai intést. A gondolat azonban folyékony tulajdonságánál fogva kikerülte az akadályul állított tilalomfát, s továbbfolydogált dolgát tudóan. Én örültem az életrevalóságának – soha ilyen jól nem fogott –, s igyekeztem hasonlatokkal is biztatni a szökevény munkára, mint például: a legmagasabb szervezettségű anyagnak a terméke nem csapható ki igáslóként a csordalegelőre úgy, hogy majd csak az adandó teherfuvarhoz fogjuk be újra; ha már legmagasabb szervezettség, vétek, hogy tétlenül vesztegeljen, mintha máris a legalacsonyabb por és hamu volna; a könnyű fuvar nem árt neki, kíméletesen, lépésben, szem előtt tartva csökkent teherbíró képességét, s mindazt, ami egyik napról a másikra akkorát változtatott a világon, mintha egy második élettel kellene újra helyez találnibenne. A rábízott munka az volt, hogy fuvarozgassa össze nekem egy halomba, amit a szívről mint nyelvi kifejezésről tud. Ha már ezzel van a baj, legalább most vegyem számba, amire eddig soha nem jutott idő: mi mindent tud művelni ezzel a legnemesebb szervével az ember, ha a „nyelvére veszi”! Ez, hogy a szív a legnemesebb szervünk, gondolom, tudományos napjainkban és civilizációnk észközpontúbb világában is áll még. Petőfi itt, a szívet szívvel gyógyító kutatásnak ezen a létrafokán még nem bukkant fel, de most már tudva, hogy a vak ösztön végül is milyen jó helyre vezetett, sietek már itt, ennél a legnemesebb szervnél kimondani a nevét, s vele együtt azt, hogy Petőfi születése táján a szív mint legnemesebb szerv még tudományos nézet volt, s ilyenformán hangzott (a magam szavaival mondom el, hogy kevésbé szeméremsértővé simítsam: a tudós természetvizsgálók egyetértenek abban, hogy amikor a mag a méh tojástartójába jut, amelyik tojásra rácseppen, az megelevenedik, s e megelevenedett tojásból lesz a méhbimbóban az ugró punctum, a szív, amelyből minden egyéb tagok lassanként „kifejtődznek”. Nem költői délibáboskodás – a nemzés körüli „délibáboskodás” – ez, hanem az élet anyagi mozgását vizsgáló tudósok nézete alig 160 évvel ezelőtt, s ennek megfelelő volt a konklúzió: „A szív mind természeti, mind erkölcsi értelemben vétetvén legnemesebb tagja az embernek”. Ezzel viszont ma is, az anyag tudományosabb szervezettsége idején egyet tudok érteni. Ha szervezettségben nem is, mozgásban ez az élő anyag legeslegje, hiszen még jóval születése előtt mint életjelt hallgatjuk a magzat szívhangjait, s ez a ritmikus, szüntelen mozgása egy darab anyagnak valóban mintegy az élet hordozójaként, mozgatórugójaként, „ugró punctumaként” taszigál, lökdös, ösztökél végig a pályán a méhbeli első szívhang pillanatától addig a beálló csendig, amikor hirtelen leáll a „posztóványoló” (gyermekkoromban hallgattam esténként a ványolónak ezeket a hirtelen leállásait, s a ritmust, fülemmel a párnán, a szívdobogás folytatta, szinte hangosabbra erősödve a mély csendben, mint a ványoló lüktetése volt); feketére cseréli rajtunk a kelmét ez az utolsó pillanat, s ha a születésre nincs kifejezésünk a szív szavával – mondjuk, hogy „szíve elsőt dobbant, a világra ugrott” –, annál inkább van erre: „fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy szerető szíve megszűnt dobogni, utolsót dobbant”. S ami a két pillanat között van, az a percenkénti 80, a naponkénti 115 200, az az évenkénti 42 048 000 dobbanás, amelyről akár évtizedeken át jóformán tudomást sem veszünk, az az élet, s egyszerű számtani művelettel is kifejezhető végül a végeredmény: ahány esztendő, annyiszor negyvenkét milliónyi szív-sulykolás a posztón, vagy – közkeletűbben – szív-csépelés a kéve kalászán.

Ám ha egyébbel nem, a nyelvünkkel nagyon komolyan tudomást veszünk erről a – legtöbbször valóban „hallatlan” – szívós munkáról, amit szerencsés esetben százmilliókban lehet számolni-mérni, mint a csillagok fényév-távolságait. A nyelv mintha maga is elvégezte volna a számtani műveleteket, s maga is elámult volna rajtuk, olyan méltó arányban adta meg a tiszteletet ennek a szívós munkának, amelynek még a jelzőjét – ezt a „szívóst” – is mintha a szívből származtatta volna; holott enélkül is olyan csudálatosan gazdag a szív nyelvi dobogása, hogy arányait szintén csak számolással lehet érzékeltetni: ha a szívdobbanások ritmusában lehetne szavakat, kifejezéseket, képeket, hasonlatokat hadarni, még ebben a gyors tempóban is perceken át (egy perc nyolcvan kifejezés!) mondhatnók a nyelv „szívhangú” dobbanásait. Csak szemléltetésül szánok rá itt pár oldalt; ígérem, hogy megéri, s jósolom, hogy bármitől lehet félteni az ilyen nyelvet, csak attól az egytől nem, hogy holt nyelvvé lesz amiatt, mert tudja a szívet „működtetni”.

Testünk – és egész életünk – két döntő szervét, két „leg”-jét is például akár tudós természetvizsgálókra rápirítóan tudja a nyelv; „a szívével tudja, nem az eszével”, hogy úgy mondjam, s általában úgy tudja, hogy e két nagyhatalom féltékenyen verseng egymással az enber sorsának irányításáért, s a harc, mint mindenben, itt is váltakozó szerencsével folyik: „a feje után megy, nem a szíve után”, „a szívére hallgat, nem az eszére”, „az eszével egyet gondolt, de a szíve mást súgott”, „esze nincs sok, de a szíve gazdag”, „nemcsak az észt kell kiművelni, hanem a szívet is”. S ha többi tagjaink ugyancsak a szívből „fejtődztek” ki, a nyelv természetesen ezt is kellő felkészültséggel tudja: „Karod erős – szíved emelkedett” – mondja az Úr Ádámnak Az ember tragédiája végén, pár sorral a végszó előtt, amikor már kissé bosszúsan rázza le magáról a nyafogó-okvetetlenkedő teremtményét: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál”; nem volt ez éppen nesze semmi, fogd meg jól, hiszen cask az imént mutatott rá: arravaló, küzdésre, az erős kar s az emelkedett szív. S ahogy ki tudja a karral és a szívvel az örök emberi sorsot fejezni a nyelv, a szerelmet mért ne tudná a lábbal és a szívvel: „eljött a lábával, de a szíve ott maradt”; s ha a szerelemben a láb a szív ellentéte, szerelemhiánykor a kéz válik a szív ellentétévé: „kezét bírja, szívét nem” – de ez az igazság éppen úgy nem kizárólagos, mint általában az igazságok, hiszen éppen az oly sokat tudó nyelv ne tudná, hogy ugyanakkor kéz nélkül igen bajos a szerelmet akár kifejezni, akár művelni, a szóbeli-nyelvi vallomásokon innen és túl: „Nyútsd ki, babám, ölelő két fehér hattyú-kezedet, Szíved alá beírom, az ajakadra csókolom a nevemet”. Mindjárt szó lesz róla, hogy régen rossz lenne, ha minden effélét szószerint fognánk fel. De itt még, az ellentétek körében, hátra van az a legnagyobb teljesítmény, amikor az állítás önmaga ellentétébe csap át, s ezt egyedül a szívvel – nem kézzel-lábbal – tudja kifejezni: „Van szíve ilyen ítéletidőben kitenni szegényt az utcára” – ebben az esetben a „van szív” éppen azt jelenti, higy nincs szív, legalábbis a szó „szívtelen” értelmében, mert egyébként, szervileg, természetesen van; „Nincs szíve a rossz hírrel elrontani a jókedvet” – itt viszont a „nincs szív” nemcsak azt jelenti, hogy van szív, de még annál is többet: igen jó szív, nagy szív van; az ilyen nagyszívű embernek viszont – akit csupaszívnek is nevezhetünk – a kicsi szívű másik ember nem tökéletes ellentéte; itt tehát nemhogy önmaga ellentétébe csapna át valami, de a szöveg szerint tökéletes ellentétpár sem tökéletes igaziból, mert a valóságban az az igazi ellentét, hogy jószívű–rossz-szívű, és nyúlszívű–oroszlánszívű. Ésszerűtlen, de így van, s általában, úgy látszik, helyes nyomon halad, aki magát a nyelvet is, mint testünk többi tagját, a szívből származtatja, eredezteti, sokkal inkább onnan, mint az észből, mert egyrészt az érzelmi élet szókincse s ezen belül a szív-szókincs, úgy tűnik, sokkal gazdagabb a gondolkodás, az ész körébe vágó szókincsnél (amire túlzás is a kincs, a szókészlet ráillőbb), másrészt pedig olyannyira feltűnő nemegyszer a logikus értelem hiánya, olyan költőien szabad, szabályoknak fittyet hányó, szárnyaló fantáziával fogalmaz, hogy ha a szőrösszívvel párosult szőrszálhasogató ész valóságos, szószerinti értelemben próbálná olvasni, elrémülne ennyi képtelenségtől, értelmetlenségtől és abszurditástól, hogy: helyén van a szíve (hát hol kellene legyen?), nincs hely a szívében (hát milyen hely kellene legyen?), foglalt a szíve (?), üres a szíve (?), csordultig tele a szíve (?), úszik a boldogságban (?),  szíve gyökeréig romlott (?); „Szívemet hozzád emelem” – mondja a zsoltár mintegy válaszul az Úrnak arra a szavára, hogy „szíved emelkedett”, de egyszer siheder koromban – mi minden nem jut eszébe az embernek a szívről! – az egész heti csemeteültetésből hazafelé, Kéruly-fürdőtől a faluig egyvégtében a szív és kalap, az ökörcsorda és a kisangyalom párhuzamát énekeltük, olyan egyvégtében, mintha bízva bíztunk volna, hogy hazáig a végére járunk annak a végtelenben levő pontnak, ahol a leánykákkal szemező s a csemeteültetésben elég közel súrlódott párhuzamaink találkoznak, de mindeközben bezzeg nem szívet emeltünk az Úrhoz, hanem vártuk, hogy letehessük a hátizsákot a vállunkról, a trágárságokat a nyelvünkről az volt, amit teletorokkal fogadkoztunk: „Hazamegyek, leteszem a bánatot a szívemről” – ami ismét csak nem olyan egyszerű mozdulat, ahogy a karjainkat húzzuk ki a hátizsák pántjaiból. Azt, amikor nagy kő esik le a szívünkről, szoktuk is valami koppanásos-pottyanásos utánzással az ész kritikája alá vetni, hogy milyen képtelenség, holott semmivel sem képtelenebb, mint fogni a szívet és másnak adni, vagy ó frigy-ládaként küldeni, vagy összetörni, mint egy hervadt rózsát, vagy kihúzni belőle a töviset. S ha már rózsa is van, tövis is van, mért ne lehetne a szív virágoskert, amelybe érzéseket, eszményeket ültetnek, plántálnak, oltnak, néha kitéphetetlenül, máskor úgy, hogy valóban szíve gyökeréig romlott lesz az ember. S ha lehet kerti palánta, akkor már jöhet a víz, amikor könnyekkel öntözik, amikor nemcsak úszik a boldogságban, de elmerül a bánatban, vagy ellepi a bánat, és ismét megtelik örömmel, ha időközben nem lett tele attól, hogy bátorságot vagy reményt öntöttek beléje; de ha a keserűség önti el, elhervad, még akkor is, ha éppen tavasz van benne;  van amikor fenékig felkavarják, kiöntik, s van, amikor forrnak benne az érzések. S ha víz, mért ne lehetne tűz is, az a bizonyos avar-égető tavaszi, amikor lángra gyúl, ég, hevül, lobog, elannyira, hogy olykor „megolthatatlan Venus tüze” lesz belőle, a szívből pedig „mindenkoron szélyel egerésző és újságon kapdosó telhetetlen szív”, amikor már jobb, ha kihűl és kerül minden olyan helyet, ahol „a Teremtő valóságos remekmunkái közül való fejérszemélynek szép és különös vonásai a férjfiak sziveknek leghatalmasabb rugótollok”, s ahol „az asszonyoknak szép szemeik mint a mágnes magokhoz húzzák még a vassziveket is”: ilyenkor, ha nem kerültük s nem hűl magától, ha igen-igen pattog a rugótoll, állítólag meg lehet szabadulni a fölösleges szívdobogástól és szívreszketéstől, ha szószerint eljátszuk magunknak a képletest: ami aranyunk van, megtüzesítjük, ami borunk van, abban a tüzes aranyat megoltjuk, s a borból magunkat megitatjuk. Az imént említett tudós könyvekből való ez is, s ha a tudós könyvekbe ilyeneket írnak, ennél már jobb írás az, amikor a szív alá ív alá írnak egy nevet, és jobb olvasás, amikor a szívben olvasnak, mint egy nyitott könyvben, ahol a szív boszsorkánykonyhájának a receptjeit írják, vagy ahol, mint itt is, végeérhetetlenül sorolják, hogy mi mindent művelhet s mi mindent művelhetnek vele: bele lehet látni, mintha ablaka volna, kitárják, mint egy ajtót, vagy nem találják meg zárjához a kulcsot, tanyát verhet benne öröm és bánat, meg lehet vagy nem lehet megtalálni a hozzá vezető utat, lehet játszani a húrjain, de vele magával játszani nem szabad, annál inkább meg lehet fogni, markolni, darabokra törni, ostromolni, hódítani, el lehet lponi és rabolni, el lehet veszíteni, meg lehet találni, ki lehet űzni, tagadni, vetni belőle azt, akit előzőleg befogad, magába zár, dagadhat és dagaszthatják, viha dúl benne és olvadozik, mint az akácméz, dibeg-dobog, veszettül dobog, bolondul zakatol, hevesen ver, vadul dörömböl, a dobhártyán dobol – rendetlen ritmusára, lám, még az igék is összeszaladnak, hogy hatan hatféleképpen modják a rendkívüli állapotot! S ha kiteszik valamiért, vagy beleadják valamibe, két ellentétes ige lelkesedik érte, odaadásáért, anélkül, hogy a gömbölyű állon mint a jószívűség jelét keresnék a gödröcskét, és anélkül, hogy a szem színét vizsgálnák: elég fekete-e ahhoz, hogy erős, állandó szívre mutasson. Ugyanilyen hű és együttérző az igei szolgálat, ha szomorú baleset éri; például olyan, hogy mikor legjobban beleadják valamibe, akkor gázolnak bele, épp akkor ejtenek sebet rajta, forgatnak kést benne; s hány igei panasszal búsúlja a nyelv, hogy vérzik és ellankad, fáj és megszakad vagy -reped és -hasad. S ez még mindig csak ízelítő abból, hogy miként tud bánni a nyelv a szívvel, milyen ihlet szállja meg, mennyire lázba jő, amikor a szívről van szó. Szinte mintha titkos szívügye lenne ez neki, mintha őt magát is átjárná a szív legmozgalmasabb volta, a szívet legjobban megújító s megviselő érzés: valósággal feszül benne a rugótoll, mint a szerelemben, s éppolyan leleményes, mint a szerelem, olyan kifogyhatatlan szó-gazdagsággal és -ötlettel kerít, csal a verembe, akár vassá boszorkányolja a szívet, ha a mágnes varázsa, bűvölő ereje másképp nem fog rajta, felvillanyozza, árammal ütteti, ha kell, csak daloljon és táncoljon, ha már ugró punctum! Csak a jelzőibe bele lehet szédülni, amiket a szívre pazarol: hideg, langyos, tüzes és jéghideg, tyúk- és galambszív, madárként repeső szív, csendes és feldúlt, igaz és hamis, sötét, tiszta, szőrös, aranyos, nyílt, kemény és lágy szív; és a jelzők, amelyeket magából a szívből alkot megtáltosodott alkotókedve: szívenütő, szívbevágó, szívpezsdítő, szívbemarkoló, szívfacsaró, szívszaggató, szívrepesztő, szívet hasogató, szívszédítő, ahol a szívbajos már nemcsak azt jelenti, hogy baj van a szívvel, de gyávaságot is jelez, s ahol a szíverősítő már nem is jelző, hanem pálinka, és a szíveknek vizsgálója annyira főnév, hogy magát a nevet jelöli, de azért a képe-mása ember sem kutya, amikor teremtőjére ütő hasonlatossággal énekeli a maga főnévi – szívet vizsgáló – mivoltát: „Kivizsgálom szívedet, Hojzám szeretetedet” – csángó menyecskék énekelték hajdan, de énekelheti mindenki, mert tegező első személyben van, a paradicsomi kiűzetést követő időszak elszámoltató és számot adó modorában, amikor az ember „első szerelme” elég ok volt arra is, hogy egy életre összerúgja urával a patkót, s arra is, hogy úr módra kezdjen maga is szíveket vizsgálni…

Elképesztő szívósság valóban, hogy mi mindent kibír a szív, amit, ha nem csak képes beszéd volna, néha percekig sem volna képes kibírni. Kibírja akár hosszú évekre, évtizedekre, hogy „szívem nem bírja tovább a szenvedést”; bírja – a valóságos hágón kevésbé, az átvitt meredekségű szövegben inkább – a szívdöglesztőt, ami ismét: a hágón főnév, a szövegben jelző; kibírja, hogy a bánattól éppúgy megreped, mint hasad az örömtől, ami persze ismét csak igen nagy pusztulás lenne, ha a nyelvtől – amellyel mondjuk – kissé alább történne. A valóságossá átlényegülő képinek valóban szívszorítóan tanulságos példája „amaz híres Zeuxisé”, „aki midőn látná, hogy az ő általa festett szőllő gerezdeit a madarak enni akarják, örömében azonnal meghalt”. Beillik ars poeticának az ilyen halál, irigylésreméltó, olyan szép; és költői lúdbőröztetéssel fejezi ki amellett azt az örök példát, hogy a halál madarai akkor is nekiállhatnak enni a szőlőgerezdet, amikor csak képi szimbólumban, s akár valóságos modell nélkül festik. És lehet a madár a szó szoros értelmében szívettépő, mint a saskeselyű, a Prométheusz merészségét büntető, aki azt tartotta szívügyének, hogy az istenek tüzét ellopja a földre az emberek számára. De szerencsére legtöbbször, még ha „éles tőrt döfnek” is a szívbe, akkor sem történik semmi egyéb: veri a percenkénti hatvanat vagy százhúszat, aszerint, hogy éppen azt állítják-e róla: elállt a verése, vagy azt, hogy szökik ki a helyéről. A legtöbbször se el nem áll, se ki nem szökik – képi, de nem elég hiteles a gerezd, nem kapnak rajta a madarak –, s ennélfogva bírja tíz- és százmilliószor, sőt szolgálhat központi ezreknek és millióknak, mint a város szíve, vagy az ország szíve; a talpnak is lehet szíve, s ezek példájára neki lehet „kellős közepe”, ahova bele lehet lábbal talpalni, ami az értelem számára megintcsak értelmetlenség.

Szomorú, ha soha semmi olyan nem történik vele, amikre a képes szólások vonatkoznak, de mégis az a szerencsésebb eset, amikor a szószerinti értelemben semmi sem történik. Szomorúbb és kevésbé szerencsés egyben, ha a szavak tükre pontosan adja vissza a valóságos képet, mert ilyenkor a legkisebb csőrcsippentések is valóságosak lehetnek: „az én szívem azóta fáj, amióta egyszer hirtelen temettünk”, „minden nap el szorul a szívem, hogy egy jó szerető testvért veszítettünk,”„itt járt az orvos, alaposan megvizsgált és a szívemmel van nagyobb baj, szívnagyobbodást állapított meg” – az anyám sorai ezek (éppen a szülői szív-ügyek ne jutottak volna eszembe?), akinek az igazán „nagy szíve” valami szerencsétlen betűrágó értelmezés szerint valóságos szívnagyobbodássá kórosodott, pedig viszonzásul a nagy szívéért soha nem kért mást, csak azt az egyet – de azt az egyet, igaz, szó szerint, minden átvittség és képletesség nélkül –, hogy: „csak a szíved melegét őrizd meg, amíg élünk, a mi számunkra”… S hát az a csángó pohárköszöntés ezelőtt huszonhárom esztendővel, amikor a telek is olyan igazi csikorgók voltak, hogy forralt borral kellett a poharat koccintani: „Jó szívet!” A fülnek a hó csikorgását, a szájnak a forró bor ízét, az orrnak az első nyomdafesték szagát idézi fel most ez a két szó, mely a jó szívet egészség és jóság értelmében egyaránt kívánta, mint ilyen ugrott hetykén – punctum helyett felkiáltójelesen – az írás élére is címül, s mint ilyen tartja ma is mindkét értelemben az időszerűségét bennem, ami huszonhárom év után márt némi dac a mulandósággal. S erről az ivásról, erről a koccintásról – micsoda szervezetlen-szertelen szökdösése annak a bizonyos magasszervezettségi terméknek! – eszembe jutottak a török rabok Vajdahunyad várának a bástyapincéjében, a rabok, akikre úgy volt kiszabva az ítélet, hogy szabadulásuk a rabságból akkor lesz, amikor a sziklába addig ássák a kutat, míg víz fakad benne, s majdnem egész hátralevő ez az ásás lett a sziklába – ha Prométheusznak isteni rendelésből a tűzre, ezeknek emberi rendelésből a vízre ment rá az életük –, s mikor a rendelést így végbevitték, némi tapasztalati fedezete volt annak a konklúziónak, amit a kút sziklafalára írtak: „Vizetek van, szívetek nincs”. Ez a „nincs szív” ezúttal nem azt jelenti, hogy van, s bár konkrét szervi értelemben azt sem jelenti, hogy nincs, amit mond, az minden képletesség nélkül való mégis, legyen benne bármilyen sokatmondó jelképi-jelszavas erő. S ha szoktunk olyasmit is papírra vetni, hogy „szívem vérével írom ezeket a sorokat” – ami ugyancsak rettentő távol áll a szó és tett egyezésétől –, akkor a vajdahunyadi rabok írásától jóval odább arra a fiatal kubaira kell gondolnom, aki hazája alig kivívott szabadságáért úgy adta életét, hogy ujját a vérébe mártotta, s egy kartondarabra ráírta utolsó szavát: „Fidel”. Bizonyos, hogy az ilyen tett „nem ad szívet” az ellenségnek, ahogy Kemény Jánosék mondták volna ezelőtt háromszázvalahány évvel, de bizonyos, hogy „szívet vesznek” az ilyen példából azok, akik a „Patria o muerte!” jelszavát úgy festik az épületek falaira,  olyan jelképéül a valóságos tettnek, hogy már attól görbülhet dühbe a saskeselyű csőre és karma.

Javában erjedt tavaly s októberben már lőtte ki dugóját a tavaszi kubai út élménye – a bevezető sorokat kezdtem éppen írni az útról –, amikor a „rugótoll” félrelökte a tollat; természetes hát, hogy a szív „tájékán” végzett „gyűjtőutam” kubai tájakra is elkalandozott, ahol egy hónapon át annyit hallottam dalban és elbeszélve a „corazónt” (szív) és „azúcart” (cukor), hogy még ott játszani kezdtem magamban a szófejtést: az ország nevében – Cuba – a kezdőbetű a corazónt, az utolsó az azúcart rejti, lévén az ország e kettőnek – szívnek és cukornak – szigetté testesült földdarabkája. Valahol ezen a ponton toppant be Petőfi az én szív-„tájnyelvi” kikapcsolódásomba (egyébként a gondtalan szórakozás lajtorjáit sem láttam még olyan égig támasztottaknak sehol, mint a kubai éjszakában); lehet, egyenesen kubai tájakról toppant; lehet, mert az egész úton sokszor éreztem útitársamnak, s hazaérve is nemegyszer „azon gondolkodám”, hogy a tervezgetett könyvben majd oldalakon át kell szólanom róla. Nem tudhatom, mikor és hogy kerül sor annak a könyvnek a megírására – nem lesz-e füstbement terv[1] –, ezért igyekszem azokat az oldalakat ideírni; sőt, többszörösen megszaporítva írni, mert itt most már olyan „felfedezéseim” is vannak, amelyek a kubai út során felfedezetlenül maradtak, annak ellenére, hogy ő, a felfedezők egyik legnagyobbika is útitársam volt. Mert arra például, hogy Petőfinek Kubáról szóló sorai is vannak, csak az itthoni szív – és nem a kubai corazón – tájékain bukkantam rá; vagyis akkor, amikor a szív országának írásilag elhalasztott emlékeivel immár az ő szívének országnyi tájegységét – ezt a még soha fel nem kutatott vidéket – térképeztem fel a felfedezők lázával.

 

*

 

De ha pontosan akarom követni a könyv megszületésének a mozzanatait, akkor itt még, ezen a ponton, nemhogy Petőfi kubai vers-sorairól, de Petőfi „szíveinek” könyvéről sincs szó. Ez még az a létrafok, amikor öncélúan ámuldoztam a nyelv gazdagságán, szépségén – azaz önmagam lelki feltúráztatásának céljával vizsgáltam a szíveket –, s ha valamit fogalmaztam magamban, az legfeljebb ilyesmi volt, a kúrához előírt derűs kedély jelenlétének fitogtatásaként: „Nemhiába ugró punctum, nemhiába egy rácseppenéstől megelevenedő tojás s egyszersmind az érzelmek fészke, ha a nyelv a kifejezések ilyen gazdagságával tudja kikölteni belőle az ember érzelemvilágát”. Nincs kizárva, hogy Petőfit valójában az a szíve vérével író kubai ifjú társította bele ebbe a tisztán nyelvi jellegű gyógy-lelkesültségbe; mindenesetre a társításnak ez a legelső pillanata – eléggé jellemzően – csupa dac és ellenkezés volt mindkettőnk részéről, jelezve a Petőfi-mágnes vonzó-taszító valódiságát ezúttal is. „Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled?” – ez a két sor volt az a jobb és bal láb, amellyel Petőfi színre lépett; én hívtam, vagy inkább „küldtem el” valahova azzal az orvosilag nem nagyon tanácsolt s ehhez mérten nem nagyfokú háborgással, hogy még ilyen nyelvre sem képes mondani – éppen ő, aki ezen a nyelven a legnagyobbat dalolta – ezt a méltatlan lekicsinylést. De ő is a küldésre úgy ment, hogy befelé jött: amilyen szépen lépte jobblába a „természetet”, olyan csúnyán sántálta a bal a „nyelvet”, mintha „utósó alamizsnáért” indult volna. S én, mintha nem tudtam volna, kivel van dolgom, leálltam vitázni, abban a kecsegtető dicsben, hogy megvédem a nyelvet vele s a természettel szemben. Tudvalevő, hogy a Tiszánál hangzottak el ezek a nyelvfitymáló szavai, s minthogy énnekem is nyomatékkal ajánlották a természetjárást, ehhez képest, most így képzelem el az „állásainkat”: ő az egyik parton, azon a jól megválasztott költői ponton, a levágott sarjúrendek „könyvsorai” között, ahol legmesszebbről is nézhetik őt a mármarosi bércek, s ahonnan ő is épp láthatja távol a kis falucska tornyát; én a másik parton, a nyelvvédő gáton, „véle átellenben éppen”, ahol a pór menyecske is jött, de ment is el sietve; végül is csak mi álltunk gyökeret vert lábbal: az ő lelke a természet, az enyém a nyelv örök szépségétől szédült az édes, mély mámor mozdulatlanságába. Nem vettem magamra, amit a természetre mondott – „mentül inkább hallgatsz, annál szebbet mondasz” –, s mondani kezdtem, nem hallgatva a magamét: íme, mi a stika: leírja a nyelvről a magyar költészet egyik legcsúnyább – ha nem a legcsúnyább – sorát, ezt a csupa e-hanggal mekegő sort, hogy ezzel az inkább a legelőre, mint természetfestésre való hangzással teremtse meg azt a tökéletes egységet – micsoda fogás! –, amikor a forma rögtön, a helyszínen bizonyítja, amit a tartalom állít: nyilván, hogy csak versenyképtelen lehet a nyelv – legyen az akár az ő költői nyelve –, ha már a hangzása ilyen szerencsétlen. Csakhogy ami ezt az egy szerencsétlen sort megelőzi, az olyan szédítő versenyképesség, hogy még a gondolat is szégyen: megvédeni a nyelvet azzal szemben, aki azt így versenyezteti. Nem hogy sántít-e, biccent-e itt valami, ahol a piros sugárok úgy járták a táncot a víz tükrén, hogy szinte hallott parányi sarkantyúik pengése, s lépteik csengése is csak azért nem hallott, mert a folyó oly szelíden és simán ballagott, azzal a külön féltő gonddal, hogy a táncoló sugarak nehogy megbotoljanak habjai fodrába? Egy alig huszonnégy éves ifjú nyelve így tudja ezt, ahogy nyelvművelő-újító évtizedek sem, s mégcsak azt sincs mért kérdezni, hogy ösztönből-e vagy tudatosan, mert mindkettővel tudja. Mondjuk, hogy ez a perben forgó sor ösztönösen bukkant fel a Tiszánál. De ha per, itt van a nagyon tudatosan tanúskodó jó Gvadányi, akinél ha az volt a tartalmi állítás, hogy a németes beszéddel „édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják”, akkor az erre ráhangzó formai tanúvallomás úgy alakult, hogy nem egy sor-botlás, hanem egy egész vers nyelvöltögetően csúfolkodik azzal a „valóságos csúfsággal”, amit a nyelvvel művelnek, s a vers cseppet sem sima folyásában ilyen nem-sugarak csetlenek-botlanak ijesztő rondasággal s mégis sarkantyús hivalkodással: „Ki kellene minden olyat küszöbölni, Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni”. Itt bezzeg nincs részemről vita, még a nyelvtöréssel és nyakatekeréssel is egyet lehet érteni, ha ennyire tisztán látszóan a nyelv épsége a célja. Annál rejtettebb és mellbevágóbb az a tiszai torzszülött sor, amely táncoló tündérek közt idétlenkedik bakkecske-ugrándozásával: itt ugyanis a természet, a dicső természet minden örök szépségét a nyelv szavai keltik életre! Ha szépség, a nyelv tette örök szépséggé. A nyelv életrekeltő ereje nélkül ülhetne ott holt vidékként ítéletnapig: mit tudnánk akár ma, több mint egy század múlva arról a természetről egyebet, mint a nyelv felmutat belőle ebben a versben, mint egy délibábban. Akár ki is vághatták azóta a mogyoró- és rekettyebokrokat, de a nyelv délibáb-játékában ott tarkállnak örökké, ugyanúgy, ahogy immár nem tesz egyebet örök életében a pór menyecske sem annál, hogy jön, telemeríti korsóját, átpillant a költőre, és megy sietve: ahányan és ahányszor elolvassák a verset, annyiszor jön és megy azóta is és ezentúl is a korsójával – úgy, ahogy hordani kell mindig a vizet, mert mindig elfogy –, s ezt nem a természet szülte ilyen örök életre, hanem az a szörnyen megrongált anyanyelv, amely nélkül nem sokat tudnánk meg a természet rejtettebb szépségeiből, s hát még az olyan nyelv nélkül, mint éppen az övé, mely a több évszázados kettős – latin-német – rongálások ellenére (s annak ellenére, hogy csak alig azidőtájt tudta magát hivatalos nyelvvé felküszködni a saját államában) olyan ép állapotban pattant elő, hogy nemcsak természeti szépséget festeni, de társadalmi börtönfalakat rongálni is lehetett vele! S mikor ettől a nyelvtől szédültünkben már épp azon a ponton volnánk, hogy felkiáltsunk: „Oh nyelv, oh dicső nyelv! Mely természet merne versenyezni véled?” – amikor ő maga idáig szédíti a lelket mámorba s gyökerezteti a lábat a földbe –, akkor jön a lenyűgözött mozdulatlanságra a kettős tagló: előbb az a nyelvet taglózó sor, mint az áldozati bárány vére a természeti szépség festésére, s ez nem elég, utána az áldozás füstjét is felmutatja azzal, hogy miután a nyelvvel olyan csodálatosan megszólaltatta a természetet, ezt is a természet megdicsőítésére fordítja, egyenesen az istenség-imádat hangján: „Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz”. Felékesíti a természetet idegen tollakkal, éppen a nyelv tollaival, s akkor ezzel a némán is beszédes természettel olyan verseny-bénítót üt a nyelven, mintha a természetben gyakori érzéki csalódások egy olyan újabbal szaporodnának, hogy az árnyék áll függőlegesen s a fa ledöntve mellé a földre. Mert valami ilyen képtelenség áll elő végül azzal, hogy miközben a nyelvi erő és életrevalóság ránk örökíti az egyik legszebb tájverset, azzal a verssel kell tanulnunk – a szállóige félelmetes tanító erejével – azt is, hogy mely nyelv merne versenyezi az örök-dicső természettel. Így áll elő az a képtelenség, hogy a már-már holt nyelvvé nyilvánítása a nyelvnek egyidejűleg történik azzal az életerős nyelvi „világteremtéssel”, amely a legélőbb mozgássá tud eleveníteni mindent, ellentétéül annak, hogy a költő megáll a folyó-kanyargózással induló csupa-mozgás kellős közepén: a folyó ballag, a kis Túr siet, a nap sugarának csengős a lépte, táncot jár s könnyen megbotolhat pengő sarkantyús járása, az alkony is üszköt vet, nem egyszerű nap-lenyugvás, s ettől a mozdulattól lesz az erdő nemcsak olyan, mintha  égne, de mintha vére is folyna, holott csak üszökvetés történt; ehhez képest az, hogy rózsafelhők úsznak, köznapi mozgás, de ez is ünnepibbé emelkedik a szokványból azzal, hogy „boldog órák szép emlékeképen” úsznak, s hogy olyan finomabb-elvontabb mozgásokat hoz magával, amikor a hallás és látás érzékszervei sem maradnak hang- és fénymozgások érzékelése nélkül, mert a legmesszibb és legélettelenebb bércek is merengve néznek idáig, a madár úgy füttyent be az ünnepélyes csendbe, hogy azzal is fokozza: mennyire nincs zaj, s a malom is csak úgy zúg, valahol távol, ahogy a szúnyog dongása társul a madár füttyéhez abban, hogy semmi zaj a csendben; az örökmozgóvá vált pór menyecske pedig ebben az egy jelen pillanatban is, mint egy élő örökmozgó: jön is, korsóját is telemeríti, át is néz közben a túlsó partra, s menni is sietve megy, nincs ideje álldogálni, hogy a természet mozgás-versenyében gyönyörködjék, mint túl a költő, akinek elejébe, ott, ahol épp állt, sárga föveny-szőnyeget terítettek úgy, hogy az is mozgásként „tart” a mezőnek, s akinek a tekintete előtt az innenső, menyecskés part bokrai is mintegy megnyílnak, hogy a nyíláson át a kis falucska tornyáig szaladhasson a látás; ha a bércek a ködön át is idáig látnak, láthasson bokrokon át a költő is, aki ennyi mozgás szépségétől épp ebben a pillanatban merevedik a legnagyobb mozdulatlanságba, saját föveny-szőnyeg versének a sarjúrendjei közt, épp a 37-ik sorban: „Ottan némán, mozdulatlan álltam”… A vers elejétől, amikor egyszerűen megállt, hogy a természetmozgást nézni kezdje, idáig, a 37-ik sorig már-már kétfelé szakító erővé feszül-merevedik a mozdulatlanság: a láb gyökeret ver, a lélek mámorba szédül, kétfelé húz a láb- és lélekmozgás; nehezen és későre, de őt magát is kimozdítja: „Késő éjjel értem a tanyára” – s ebből a feszítő erőből robban végül az az őrült mozgás, a vers leghalkabbra fogott, ünnepélyes csendű középső – 8-ik – szakaszának „semmi zajából” az a bőgő utolsó – 15-ik – szakasz, amely mintha egy nemsokára elközelgő tavasz márciusi hónapjának napjait zajonganá: a malom szúnyog-dongású zúgása helyett félrevert harang zúgása (ott volt a bokrok nyílásában a torony, éppoly távolian a szemnek, mint a malom a fülnek, de most a távoli toronyból is, mint látottból, közeli-hallott harangzúgás lett!), az ünnepélyes csendbe néha befüttyentő madárhangból sokszoros „Jön az árvíz! jön az árvíz!”-hangzású kiabálás, a mármarosi bércek költőt néző merengése helyett a költő tenger-látása, a föld legjámborabb folyójának napsugár-botlasztást is kerülő, tükörsima ballagásából-szelídségéből lánctépéshez hasonló zúgás – hallszik-e még a sarkantyú pengése? –, gátját törő bőgés – mikor volt, hogy parttalan medrében is olyan szelíd volt a víz? –  s világot elnyelő őrült vágtatás a rónán át – hol van már az anyai kebel az odasiető kis gyermeki Túrral, s hol a megannyi tündér? –, úgy, hogy a költő szépségittas mozdulatlansága ugyancsak elszabadult örömmel ocsúdik verseny-vágtára a természeti erőkkel, a maga igazi természete szerint, mint aki el tud gyönyörködni lábgyökerezésig a természet szépséges-szelíd mozgásaiban, de annál is nagyobb örömmel ugrik talpra félszendergéséből s szédül mámorba vihar-rajongó lelke, ha az elemek gátat törő tengerré dagadását – a természet legcsodálatosabb mozgását – lehet látni… Hát itt van ennek a szédítő mozgásnak a lélegzetállító , ritka szép nyelvi megjelenítése, olyan, mint egy ifjú párral nászéjszakára siető-szökő szekérkerék, s akkor mégis úgy látjuk itt, mintha letörött volna Misztótfaluban: haszontalanul, versenyképtelenül hányódik-sodródik a tündéreivel a világgá menő víz sodrában, amit eleddig olyan tüneményes-szédítő forgással szolgált.

De itt már egyoldalúvá vált a vita: kicsapott a „természet” a medréből, nem volt, most már valóban nem volt sem part, sem gát, hol állni lehessen a nyelv védelmében, versenyt kellene futni a természet vágtató vizével, mely sietett toronyiránt, készen házhoz ment, hogy megtöltse a pór menyecske korsóját – csakugyan: mi lett az árvízben a menyecskével, elnyelték-e a habok? vagy elég volt az az egyetlen vizet-merítő pillanata életének, amikor egyetlen pillantásával megláthatta az örökkévalóságot úgy, hogy immár ő sem merülhet el többé a felejtés Léthe-vizében? –, s még mintha a nyelvvel is csúfolódott volna az ár, amikor úgy akarta elnyelni a világot, hogy zúgva-bőgve törte át a gátot. Mindenképpen olyan, akárhány ellenérvet elsodró „hozáászólás” volt a bőgés, s látványnak is olyan kép volt az elszabadult Tisza, hogy meg kellett adni, ami a költőé: akinek ilyen nyelve van, hogy a világ legjámborabb folyójából világot elnyelő tenger-áradást tud bőszíteni, az csúfolhatja is, ha akarja, mert amellett, hogy az övé, azt is tudja, hogy kibírja.

Ám a vész múltán ismét csak viszketni kezdett bennem az ellenkezés. A dolgok természetében van ez: a bajban megszeppenünk, s múlik a bajjal az ijedtség. Éreztem, hogy nagyon szívügyemmé vált a nyelv azzal, amit a szívről mondani tudott. „Oly mértékben nő szerelmem, Amilyben fogy életem” – mondhatom a vallomást ismét csak a Petőfi telibetaláló nyelvén, mert most már, hogy négy hónappal a baj után a könyv elejét írhatom, sokkal többet értek az ellentmondásokból, mint amikor még a Tisza-áradás kergetett el a vita túlsó, „nyelvpárti” partjáról. Ennek a több-tudásnak – amelyhez az ellenkezés vezetett – első és legdöntőbb mozzanata az az elhatározás volt, hogy más oldalról kerülök neki a vitának: veszem a verseit, s ha már a szív révén „keveredtem” ebbe a vitába, folytatom azzal, hogy felkutatom, mit tudott mondani ő a tollán az a bizonyos versenyképtelen nyelv a szívről! Nagyon nekibuzdultam egyből az ötletnek: alighanem a saját fegyverével fogom legyőzni! Látatlanban el tudtam képzelni, hogy mekkora „tettenérés” lesz, s mekkora cáfolat! De a valóság, a látott bizonyosság aztán a napfény erejével múlta felül azt, amit látatlanban vakoskodott a képzelet. Ilyen szív-világ nincs még egy, nem hiszem, hogy legyen. Ilyen szív-világot teremteni csak az olyan képzelet tud, amilyen az övé. Idézek két szakaszt a versből, amelyben ő maga mondja el képzelete „életrajzát”. Jó tudni, kell tudni ahhoz, ami majd következik. S kell tudni azt is, hogy képzeletről van szó, mert valójában mintha egy természet-darabról, ha nem éppenséggel a Tiszáról volna szó:

Az én képzeletem nem a por magzatja,

Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja,

Csecsemőkorában sárkánytejet szopott,

Ifiú korában oroszlánvért ivott.

 

Nem is birtam vele, vad képzeletemmel,

Országról-országra vándorolni ment el,

Tenger zúgásával összekeveredett,

Ugy barangolta be a földet és eget.

Ez csakugyan természet, valóban Tisza. A vad áradások is a mennzdörgés-villámlás szülő-pár szülöttei, tenger yúgásával mennek világot elnyelni, országról országra vándorolni; „Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra” – ez a képzelet; „Mint az őrült... Vágtatott a rónán át” – ez a Tisza; a képzelet tölgyeket szaggat és sziklákat ingat, a Tisza láncot tépő őrültként gátat tör; időrendben a képzelet elemi ereje volt előbb: nagy szerepet játszott – tán a nyelvnél is nagyobbat, elismerem – abban, hogy négy hónap múlva úgy bőgött a Tisza elemi ereje; a képzelet-vers elemi ereje a szerelem érzését növeli elemi erővé; a Tisza-vers elemi ereje a szabadság eszméjével teszi ugyanezt; tán a kettő – a szerelem érzése és a szabadság eszméje – közötti különbséget mutatja, hogy a folyamat és a fordulat olyan fordítottan történik: az elsőben a képzelet kezdettől vadul cikázik végig a versen, hogy az utolsó szakaszban egy kis virág (barna lány) mellett beteg esti szélként epedjen, suttogjon, nem kis ámulatára a költőnek: „Szilaj képzeletem, be megszelidűltél!”; a másikban: milyen szelíden kanyargott szakaszróé szakaszra a Tisza, hogy a végén őrültként zúgjon, bőgjön, úgy, hogy akár el is kiabálhatjuk róla a következő rőzseláng lobogásakor: „Jámbor Tisza, be nekibőszülté!”... Ahogy képzelete festette a természetet, s ahogy a természet festette a képzelét: kezdtem e kettőből is érteni, mért csodálja olyan szédülettel hol a természet álló, majd vágtató képeit, hol ugyanennek a fordítottját, mikor a vadonerdőkbe-nyargalósból virágtövi epedés lesz.

Ez az országról országra vándorló, eget-földet bebaranagoló képzelet látott el kubai tájakig is, ugyanolyan gyönyörködéssel a természetben, mint itt a Tisza partján; s ugyanolyan természetes egyszerűséggel, ahogy a kis falucska tornyát látta s a madárfüttyentést hallotta, lát és hall Szatmártól el Kubáig; a keleti égtáj sem téveszt meg, mert ilyen távolságokon éppúgy keletre van Kuba, mint nyugatra, akárcsak Kolumbuszéknak India, hisz úgy lett Kuba térségéből is „Nyugat-India”; a többit pedig ay ottjárt ember helyszín-látó tanúságával hitelesítem; akinek kételye van, menjen el egy melegégövi, pálmaligetes szigetre, s tanúsíthatja az ellenkezőjét: „Látom kelet leggazdagabb virányit, A természetnek virág-háremét, S a napnak rózsaszínű szempilláit: hasadt felhő mosolygó peremét; Látok homályos pálmaligetet, Hol a szellő rejtélyesen susog, És énekel fényes madár-sereg... Madarak? vagy tán zengő csillagok? – – Látok nagy hegyről egy kék szigetet A tenger és a messzeség ölében; Körűlem ősz van, amott kikelet, Vándorló darvak úsznak át az égen Az őszbül a tavaszba és utánok Elküldi a szív minden vágyait, S e vágy talán még jobban boldogít, Mint ha ott volnék, ahol lenni vágyok”. Megjelent hát, a corazón országához méltóan, az első Petőfi-szív. Egyszerű, reális szív, a sárkánytej-szopás bármi jele nélkül, de azért nem a por szintjén: vágyai a vándorló darvakkal szállnak a távoli tavaszba. Sok ilyen vágyakozása lesz még a szívnek, többek küzt egy másik „távolsági” versében is – „az embert vágyai vezérlik” –, és lesz sokszor szív-látásaiban is olyan merész a képzelet látomása, mint aminek oroszlánvér-ivással telt el az ifjúkora, ami itt most a vers utolsó négy sorában szilajodik neki igazán, azzal együtt, hogy ez is a szerelmes képzelet szelídülése: „Látok mindent, mi sohasem a szemnek, Csak a sejtésnek látható az éjben... S mindezt két szemben látom: kedvesemnek Sötét világú ábrándos szemében”. Legalább olyan szédítő fordulat, mint a jámbor Tisza világot-nyelése: a kedves közeli szempárjában látni meg egy Szatmár–Kuba távolságú világot, s egy kék szigetet a tenger ölében – az oly parányi szembogár tükrében! Jellemzi ez a természet-szeretetét éppúgy, mint természet-mintájú képzeletét, s jellemzi mégjobban, ha hozzágondoljuk: valóságos, látó szemével életében tengert nem látott, de lám, csak két versében már kétszer ban tenger – a legszédítőbb, legmozgóbb természet-darab –: előbb képzelete keveredett a tenger zúgásával, utána a Tiszánál látott tengert az árvízben. S erre úgy érdemes figyelni a továbbiakban is, mint ami nélkül költészetének, jelképeinek, szerelmi érzéseinek és forradalmi eszményeinek jó hányada szárazon maradt pusztaság lett volna; s mint ami tengernyi jelenvalóságával annyiszor igazolja-szentesíti a szív vágyairól legelsőül elhangzott gonsolatot: „S e vágy talán még jobban boldogít, Mint ha ott volnék, ahol lenni vágyok”.

Itt kapcsolódott be tehát Petőfi a szívkúrába úgy, hogy csakhamar elfelejtettem minden bajomat; igen, még azt is, hogy nyelvi vitázhatnékságból merültem bele – hányadszor immár? – összes költeményibe, egész életébe. Haramorsan megfeledkeztem, hogy azt vizsgáljam, a jótékony szédülések milyen eredetűek: természetiek vagy nyelviek? Ez már csak egyszerű gyógyító kúra volt, az aszkétikusra változott életmód szabados mámor-dózisa: Olvastam szívéről szóló – szívét gyógyító – sorait úgy, amilyen felfedezéssel és átérzéssel siha eddig nem olvastam:

Elhagytam én a várost,

Azt a holt életet.

Hol a halál is élet,

Jósorsom a természet

Vidám ölébe tett.

 

Vidám vagy, oh természet!

El is csodálkozál,

Midőn körödbe léptem,

Hogy oly mogorva képem,

Hogy rajta oly köd áll.

 

De épp azért jövék, hogy

Elűzzem a ködöt,

Amely már olyan régen

Borong komor-sötéten

Halvány arcom fölött.

Azért jövék, hogy szívem,

Mit a bú s a harag

Oly feketére feste,

E gyászruhát levesse,

S mosolygjon újolag.

 

Gyógyulj meg, én szivem, ha

Még gyógyulnod lehet!...

Szép harmatos füvekkel,

Lágy rózsalevelekkel

Kötöm be sebedet.

Az, hogy ismét természet, már nem felfedezés. De a gyöngéd meghittség, amellyel a természetről szól, annál inkább: ahogy sorsa rögtön jósors lesz, mihelyt fogja őt, mintegy anyai mozdulattal, és a természet ölébe teszi; nem kiabálja az érzéseit, hogy „mely nyelv merne...” – egyszerű szóval többet mond: „Hol a halál is élet”; nem véletlen, hogy eredetileg, első ihletre a cím is az volt: A természetben; felkiáltás, hogy „Vidám vagy, oh természet!”, van itt is, de ha a Tiszánál az „Oh dicső természet!”-kiáltás az ő felcsodálkozása volt a nagyságra, ezúttal a természet az, aki rajta csodálkozik, de nem mint nagyságon, hanem mint régi cimborán, kinek egykori vidám képe elmogorvult; régi szívbéli barátok találkozása ez, akik versszakokon át fogják-nézik-vizsgálják egymást; úgy mondja el a jövetele okát-célját is, ahogy ilyenkor szokás; ennek az elmondásnak az egyetlen szakasza már tele van felfedeznivalókkal; a legnagyobb – szomomra legalábbis – az, hogy a szívét gyógyítja tehát ő is; s ezzel már fel is leltem egy újabb okát a természetszeretetének, s egyre együttérzőbb megértéssel látom, hogy ha a természet szépsége-nagysága ok volt rá, hogy annyira csodálja a természetet, itt ok van arra, hogy gyöngéd baráti érzéssel szeresse; és minden nyelvpártolásommal együtt el kell gondolkodnom azon, hogy vajon volt-e nyelvünkben eddig, míg ő ezt egy sorban le nem írta, ilyen igéje a szívnek, hogy „mosolyog”; ha nem volt, akkor itt az a nyelvpártolás forog fenn, amikor nem a nyelv teremt és fest természetet, hanem a természet ihlet új kifejezéseket a nyelvbe, úgy, hogy a fantázia lezd származásához híven búval és haraggal feketére festett gyászruhát láttatni a szíven. Ennyi felfedezés után már csak meglepődés ha jut annak, hogy a költő a szív gyógynövényeit is szeretett természete körében, mint egy képzett-hivatásos patikus; messze van még, majd másfél év múlva lesz csak az, hogy egy másik verse végén még mindig szívének sebeit kötözi, szép harmatos füvek és lágy rózsalevelek helyett az özvegyi fátyol sötét lobogójával – dehát a Júlia sötét világú, ábrándos szemében mutatta meg az imént a messzelátás titkát, ahol a kék sziget pálmaligetein kívül látott olyant is, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz a szeptember végi éj-középhez: „– Látok mesés, holdfényes éjszakát, Az élet alszik, a halál viraszt: A légen szellemek suhannak át, Ruháiktól megrezzen a haraszt... Boldog halottak, kik lejöttenek A holdsugárok arany fonalán Csillagjaidból, mennyei magasság, Hogy kedveseiket meglátogassák”... De a látnokság körüli vitáznivalók itt még koraiak. Itt még beteg szívének kellene levetnie, ha a harmatos füvek is úgy akarják, a fekete gyászruhát...

 

[1975]



[1] Szabó Gyula „kubai napló”-ja Tinta és tulipán címmel 1977-ben jelent meg. (A szerk.)




.: tartalomjegyzék