Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Szeptember
Oláh Sándor posztumusz (ál)beszélgetése Szabó Gyulával

"Felelősség a múltért"

Szabó Gyula főművét, A sátán labdáit, öt vaskos kötetben, 1978–2002 között közölte.[1] A monumentális vállalkozás mintegy 2100 oldalon, az Erdélyi Fejedelemség korából „küldött” tudósítássorozat „több évszázadra visszamenő erdélyi időutazás öt kötetben elbeszélve” (Szilágyi István). Egyféle műfaji eligazításként  a kötetsorozat  „történelmi tudósítások”– alcímet is viseli, amivel az irodalomkritika nem nagyon tudott mit kezdeni, minősítették regénynek, esszéregénynek, dokumentumregénynek. Túl az irodalmi műfaji kérdéseken a tudósítássorozatnak – a benne görgetett hatalmas empirikus tényfolyam és kultúrtörténeti ismeretanyag okán – nemcsak irodalmi, esztétikai szempontú, hanem más, nevezetesen historiográfiai, kultúrtörténeti, vagy akár mentalitástörténeti olvasta is lehetséges (e perspektívák realitását bizonyítja az a tény is, hogy van olyan magyarországi egyetem, ahol történeti karon ajánlott irodalomként szerepel a tudósítássorozat).

Szabó Gyulát 80. születésnapján már csak életében megjelent írásaiból faggathatjuk: az életpálya fordulatairól, jelesen arról, hogy milyen indítékok, eszmények hatására fordult a hetvenes évek elején a jelen társadalmi viszonyainak realista ábrázolásától – a székelyloki kollektivizálás, a magánparaszti életforma felszámolásának konfliktusokkal terhes folyamatának ábrázolása teljes mértékben a korabeli mindennapi valóságban gyökerezett – a több mint három évszázada letűnt, távoli történelmi múltba. Milyen tanulságokat, milyen valóság- és világtapasztalatokat keresett és mit talált ebben a távoli, háborúktól, belviszályoktól és más sorscsapásoktól zaklatott korszakban Szabó Gyula, amiért érdemes volt hosszú évekig tartó értelmező, szintetizáló munkával „átpasszíroznia” értelmezései rácsain a XVII. századi erdélyi emlékirat-irodalmat és kiszűrni belőle azt a bizonyos történelmi tanulságot.

Először a szemléleti, módszertani fordulat és tematikai váltás személyes és tágabb társadalmi hátteréről kérdezzük a szerzőt, majd a történelmi tudósítói helyzetéről, szempontokról, megfontolásokról, tanulságokról és írói eszközökről beszélgetünk. Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy Szabó Gyula gondolatai az egyéni, közösségi sorskérdésekről, az emlékezet szerepéről az identitásmegalapozásában- és fenntartásban, az íráshasználat kulturális szerepéről mennyire egybecsengenek a társadalomkutatók, történészek, kultúrhistórikusok eredményeivel, következtetéseivel.

 

*

 

– Szabó Gyula tíz évet dolgozott a Gondos atyafiságkét változatán, amíg 1964-ben véglegesen pontot tett a székelyloki történetre. Hogyan emlékezik a Gondos atyafiságmásodik, átírt változatának lezárása utáni alkotói időszakára, milyen külső-belső események, viszonyok alakították a társadalomról, az életről való gondolkodását?

– Éreztem, hogy a Gondos atyafiság után más világok feltárása kell hogy következzék. Már az átírás alatt kerestem a hagyományoson túl vezető eszközöket… három évig ültem szinte bénultan, viaskodtam magammal, hogy megtaláljam a tovább vezető utat… Lénygében ez az időszak volt az, amikor eltelt nagyjából az ifjúkor. Amikor olyan személyi tragédiák is értek, mint az, hogy váratlanul és viszonylag fiatalon meghalt édesanyám. Ez, s az egyéb események katarzis erejével hatottak rám. És ekkor döbbentek belém valójában először az olyan kérdések, mint a lét és a nemlét, mi az élet értelme… Ez az életérzés a Gondos atyafiság idején nem tudott volna élményemmé válni. Mert valahogy úgy éreztem, ebben az időszakban fogtam fel valójában, mit is jelent a huszadik század második felében élni s embernek lenni… fantasztikusan, veszedelmesen nagy tudós lett az ember. Úgy érzem, hogy felbontja a világ eddigi rendjét. És ugyanakkor az emberiség valahogy egységesebbé, univerzálisabbá válik. Ami a világban történik, abban mind együtt vagyunk, közös élményünk. Egy-kétszáz évvel ezelőtt maximum egy vármegye tárgyalhatta együtt közös ügyeit úgy, ahogy mi ma a világ ügyét mindenütt tárgyaljuk. Ezzel egy időben úgy érzem, hogy az egyén viszont elvész ebben a nagy univerzális emberiségben, ebben a világfelbontó univerzális egyéniségben, eljelentéktelenedik, elszürkül. Nem véletlen, hogy az ember sokszor magányos és úgy érzi, nem tud a maga egyénisége szerint élni, nem tudja a maga egyéni életének értelmét kiélni…

A továbblépés, az új írói eszközök megtalálása sima, zökkenőmentes folyamat volt, vagy voltak kitérők is?

– A tudott-hallott és megélt-tapasztalt „ügyek egyre elevenebben foglalkoztattak, amint kezdtem végéhez közeledni a székelyloki történetnek és sok tekintetben már repesztette a burkot az értelmiségi regény terve. Ugyanakkor éreztem a kivitelezés rendkívüli nehézségét is, és mint almási barlangunk sziklaszorosában a víz, kerültem a tornyosuló sziklaakadályokat. Egyrészt fordult a folyás arra a mérlegelésre, hogy a mondanivaló lényege egy tíz évig tartó munka eredményeként a paraszti sors síkján már megformálást nyert a Gondos atyafisággal. Másrészt közbejött egy olyan fordulat, hogy amikor anyám koporsójával kimentünk a temetőbe, anyám elmúlt élete egyszerre a földben nyugvó ősök hajdani életének titkai felé vonzott, mintha a kiásott sírgödörrel megnyílt volna a szülőföld, hogy sorsunk mélyebb rétegeit is megismerjem. Kezdtem azonosultabban érezni, hogy a temető földjében, a gyepesedő sírdombok alatt, az olykor már nevet is alig mutató sírkövek tövében egykor eleven életű emberek fekszenek, amilyen eleven élet volt anyám is a tegnapig… kezdtem keresni családfáinkon az elődök elmúlt sorsát, családi és egyházi iratkötegek lettek az olvasmányaim.

– Ebből az érdeklődésből született 1974-ben a Gólya szállt a csűrre, családtörténeti ihletésű vallomás, amelynek első része a Gondosék világának a személyes dokumentumokra – a családi levelezésre, személyes és családi emlékezetre alapozott ábrázolása. Mennyiben lehetett akkor teljes az írói szándék megvalósítása, volt-e feszültség a tárgyalt korszakról élő belső kép és annak művészi eszközökkel történő megformálása között?

– Voltak, akik másfél évtized távolából kezdték egyszerű mesének látni az életben és az irodalomban keservesen megszenvedett konfliktusokat s számomra ez is késztetés volt arra, hogy a dokumentáris irodalom eszközeivel emlékezzem és valljak. A tények és igazságok, a műhelytitkok szabad elmondása változatlanul sok tilalomcsóvába ütközött, s így még a szülői leveleket is eleve csak fájdalmas csonkításokkal, a kárvallás nyomasztó érzésével lehetett tanúságtételként napfényre tárni, mindamellett egészében kikerekedett belőlük egy ügycsomó, amely sorsukról-sorsunkról hitelesen szólt, s a töredezett darabokból összerakott tükör egészében igaz képet mutatott még akkor is, ha tetemes darabok kényszerű kimaradása miatt torzító és hamisító ürességek voltak benne.

– Egyik kritikusa a kötet bírálatában az társadalmi tartalom méltató elemzése mellett az új stíluseszményt emeli ki, és majdnem szorongással várja, hogy Szabó Gyulának sikerüljön túllépni a  Gondos atyafiságban érvényes, hagyományos ábrázolásmódon: „Hogy mit is jelent a Gondos család odisszeája, a Gondos atyafiság után, a Kurta Szabó família közeli és távolabbi múltjának, munkáinak és napjainak ez a dühös felmondása s az ezzel kapcsolatos stíluseszmény-váltás? E kérdőjelnél azonban abbahagyom az írást. Jóslatokba nem bocsátkozom. Lehet, Szabó Gyula készülő történelmi regénye nem hasonlít majd stilárisan sem a Gondos atyafisághoz, sem a Gólya szállt a csűrrekollázsához. Bizonyos azonban, hogy Szabó Gyula sohasem fog úgy írni, ahogyan tíz-húsz évvel ezelőtt. Ha összeolvassuk őket: a Gondos atyafiságegy ifjú nagyszerű erőpróbája, a Gólya szállta a csűrre viszont egy érett férfi vívódása egy élet, egy kor mindenféle tapasztalataival. Most, most ne hagyja abba Szabó Gyula” – írta kritikájában Marosi Péter. A Gólya szállt a csűrremásodik részében közölt Függelékben már túllép a családi kereteken, a paraszti életforma szocializmuskori drámájának ábrázolásán, teret és időt tágítva a nemzedékekkel korábbi viszonyok, a hatalom- társadalom viszony alakulását kutatva keresi a válaszokat e társadalmi közeg sorsértelmezéseiből leszűrhető tanulságokat. Milyen belső igény, vagy külső hatások ihlették ennek a műnek alapvetését, mért változtak, tágultak a tematikai, szemléleti keretek?

A Gólya szállt a csűrre a maga dokumentáris vallomásos mivoltában valóban két regényt kötött össze, aminek a felfedezéséhez a külső ítélőnek akár kockáztatásra és vakmerőségre is szüksége lehetett, de nálam a műhelyben akkor már olyan tény volt az összeköttetés, hogy 1973 őszén, alig pár hónappal a Gólya szállt a csűrre befejezése után el is kezdtem a történelmi tudósítás írását, a legelső oldalakon vallomásszerű sorokkal magyarázva a kötetek sorára tervezett munka okát-célját, eszmei alapvetését...

Az elkezdett munka nem történelmi regény volt s egész anyagában és szerkezeti körvonalazódásában távol esett a múltba fordulásnak attól az eredeti okától és céljától, amellyel a Gondos atyafiság társadalmi-politikai téma- és eszmekörét egy kétszáz évvel régebbi, hasonló történelmi sorshelyzetben ki akartam fejteni. A történelmi regény az eredeti elképzelés szerint  sem a több évszázados sem a több évszázados székely-paraszti életforma egykori kialakulásának ábrázolására törekedett volna, mint ahogy a Gondos atyafiság is csak részben szólt a túlhaladott életforma felbomlásának tragikumáról, de végül a lényeget jelentő eszmei tartalom sem bírt olyan vonzerővel, hogy nekifogjak még egyszer történelmi áttételben is megírni az erőszakos-terrorisztikus hatalom természetét, nemzedékek sorsát megpecsételő hatását. Úgy éreztem, hogy a nehezebb feladat után egy könnyebbre vállalkoznám, ha történelmi példával ismételném, amit jelenünk folyó valóságával egyidejűleg éppen az erőszakos hatalom irodalmat is diktatórikusan irányító viszonyai között a Gondosok nemzedékeit kínzó drámáról elmondtam… A történelmi munka az új változatú formájában többszörösen tágabb idő- és térkeretben mozgott:három évszázaddal régebbi korszakban zajlott országos kiterjedésű, nemzeti létet átfogó valóságos történelmi eseményekről tudósított.

– Ezek az események időben 1657–1665 között zajlottak az Erdélyi Fejedelemségben, de elég gyakori utalásokkkal – ha a mondanivaló úgy kívánta – a korábbi, vagy későbbi idők történéseire is. A történelemkönyvekből tudjuk, hogy ebben a korban is Erdély két nagyhatalom, a török Porta és a bécsi udvar szorításában, a hol innen, hol onnan érkező, fenyegető veszedelmek közepette igyekezett önállóságát megőrizni…

– A veszedelem elkerülése minden időben sorskérdés, de ekkor kiváltképpen az volt: nemcsak az emberi tudás olyan korszintje miatt, amelyen az emberi elme sok mindent nem ért fel másként, csak úgy, mint ami égi gondviselés, végzetszerű sors, az ő hatalmát felülhaladó rendelés, hanem mert még inkább a miatt a földi állapot miatt, amelyben két nagy külső erő mintegy ajtó közé szorítva éreztette a Kárpátok körül élőkkel, hogy már-már semmi hatalmuk nincs a sorsgolyóbis forgatásában. „A sas és a fene bestia között elesik a vigyázó és oltalmazó”: különösen az utolsó öt esztendő a veszedelemnek ezt a szüntelen súlyosodó állapotát állandósította, amelyben a „változás” pusztán annyi volt, hogy a romlás és a pusztulás esztendőről esztendőre nőtt, az önoltalmazó erő pedig egészen a tehetetlenségig fogyott. A két nagy külső erő hiába volt ősi, természet szerinti ellensége egymásnak, érdeke megegyezett abban, hogy a közbül lévőknek mind kisebb s fogyottabb erejük legyen az önálló élethez, saját sorshoz, s a kis erő a két sokszorosan nagyobb külső hatalom egyikével szemben sem tudta állni a küzdelmet, mivel a harcot nem az igazság fegyvere döntötte el. A külső determináló hatalmak mindkét részen védőszárnynak mondták magukat, de ez a védőszárny mindkét részen agyoncsapással fenyegetett.

– Csiki László, a tudósítássorozat első három kötetének szerkesztője írta: „...megállított az Egyetemi Könyvtár sarkánál az erdélyi régmúlt talán legavatottabb tudora, és azt mondta: »Ez a Gyula többet tud a középkori hétköznapokról, mint az akadémia«”. A korabeli erdélyi hétköznapokban a külső „determináló hatalmak” szorításában a mindennapi létfeltételek, élethelyzetek hogyan határozták meg a kor emberének gondolkodásmódját? Miben kapaszkodhatott a kor embere a fenyegetettségében, a pusztító veszedelmek közepette?

– Nemzedékek szoktak hozzá ahhoz, hogy a háborúk időtartamát két számjeggyel írják: tizenöt éves háború, harmincéves háború. S ha valamennyi szünete volt a háborús öldöklésnek, írtott tizedelt a pestis, a himlő, az éhínség s szabta rövidre az életet a sok betegség, a mostoha sors.

Az ember naponta érezhette élete semmi voltát, s hogy elviselhesse, „megszokhassa” a halál gondolatát, hite mentőangyalának szárnyaiba kapaszkodott: testi és lelki részre osztotta fel a létet, s a test múló, szempillantásként elröppenő életével szemben a léleknek az elpusztíthatatlan örök életet adta.

A világ, is mint lakóhely e szerint oszlott két részre: földire és égire. A testé volt a föld mint pokol, s a léleké az ég, mint a menny. A halál mindig csak a test halála volt, temetéskor mindig csak a testet temették – nem Bocskay Istvánt vagy Kemény Ferencet, hanem Bocskai „testét” és Kemény „testét” tették koporsóba – s így a létbizonytalanság, a semmiség érzetét a szempillantásnyi lét keresztjét, csapásait, nyomoruságait azzal a tudattal viselték el, hogy ez a semmiségérzet és szempillantsányi létidő nem annyira a háborúkkal, éhinségekkel és járványokkal súlyositott haláltól van, hanem sokkal inkább attól, hogy a halál után az elpusztithatatlanság és az örökké való idő következik

– A neves középkorkutató, A. J. Gurevics A középkori ember világképe című művében a kor emberének személyiségéről írva csaknem szó szerint ugyanerre a következtetésre jutott: „a lélek és a test más-más dimenzióban létezik: a lélek az örökkévalóságé, ám a testet rombolja az idő”– mondja. Arthur E. Imhoff német történész egy 1670–1755 élt férfi életvilágának rekonstruálásakor szintén úgy látta, hogy a kor emberének gondolkodásmódjában a sorozatos fizikai fenyegtetttség (pestis, éhinség, háború) közepette az emberek életének legnagyobb fontosságú része a túlvilági élet volt. Ez a tény termézetesen nem volt hatástalan az evilági életre sem. A kétségbeesés az üdvösségben való bizonyosság tudatává változott át,  és ez pszichológai értelemben is a stabilitás érzését váltotta ki bennük. A világról, a sorsról való gondolkodás alapkoordinátái között a hit, az isteni elrendelés, a harmónia eszméje volt a biztonságot jelentő pont, amibe kapaszkodni lehetett? 

– A majdani boldog élet mennye hatalmas súllyal nyomta szüntelen a földi létet, hogy a testi halandóság keresztje alá rekesztett lélek annál nagyobb óhajtásal kivánkozzék a földi nyomorúságtól a megváltó egekbe. „Csak a menyország az kiben mindenek örömre fordulnak az eljövendő újabb élettel” – írta Csáki Anna Franciska az apáca kolostorból 1639. szeptember 14-én Wesselényi Annának, de addig is élni kellett a mennykövekkel külön is sújtott-félelmesített evilági mulandóságot testileg-lelkileg: egészségben és erényben, a betegség és a bűn elleni szakadatlan küzdelemben. Együtt verődött a test és a lélek a születéstől a halálig, s minthogy ebben a kétéltű életben nem volt közömbös az a zabola sem, amit az utókor jó vagy rossz emlékezete jelentett, az elődök feltámasztása során, a régmúlt életnek ezt a részét is megélheti az utókor: miként néztek szembe a halál gondolatával, miként viselték el az élet és a halál keresztjét, mit bírt ki a testük és a lelkük, s életükkel milyen életet s akár életelveket testáltak az utókorra.

– Irodalom és történetírás az utóbbi évek történetelméleti irodalmának fényében nem esnek olyan messze egymástól a múlt emberi, társadalmi viszonyainak rekonstruálásában, mint ahogy azt régebben gondolták. Ma már többé-kevésbé elfogadott nézet, hogy a történelem írása is konstrukció, mint ahogy konstrukciók a krónikaírók utólagos beszámolói is bizonyos eseményekrő:  utólag konstruált mentális képek, a múlt tehát többféleképpen is elbeszélhető (Gyáni Gábor). Az Ön kútfői, forrásai a tudósítások alkotásában a kor emlékirat- irodalmának darabjai és más dokumentumok. Ha jól meggondoljuk, maguk az emlékiratok is konstrukciók: valamennyi idővel a leírt események után emlékezetből vetették papírra, az emlékezők, így tulajdonképpen azt olvashatjuk, hogy mit gondoltak arról, hogy szerintük mi történt. Itt kell talán  beszélnünk az emélkezet szerepéről, az egyéni és közösségi emlékezetről. Jan Assmann, az emlékezés kultúrájáról értekező kulturhistorikus mondja, hogy a holtakról való megemlékezés a „közösségszerző “  emlékezet paradigmatikus esete. Szerinte a közösség saját identitását igazolja a maga számára azzal, hogy emlékeiben kötődik a halottaihoz. Pierre Nora Emlékezet és történelem közöttc. esszéjében  egyenesen az emlékezet-emberek szükségességéről beszél. Szerinte „minél kevésbé megélt egy közösségben az emlékezet, annál inkább szüksége van olyan különleges emberekre akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek.” Szabó Gyula mit gondol, miért olyan fontos az emlékezés, akár személyes, akár lokális, vagy tágabb országos, nemzeti dimenziókban? Mit keres az ember – egyetlen más élőlénynek sincs emlékezete – folytonosan a személyes, vagy közösségi múltjában kutakodva, miért van szüksége erre?

– Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök „föl alatt való csontjai kénszeritenek bennünket, hogy emberek lennént” – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét. Van, amikor emberségük példájával lelkesít a csontjuk emberségre, s van amikor emberi gyarlóságuk, kicsinységük, sőt gonoszságuk fonákja kényszerít, hogy attól megriadva, emberségünk szinét annál inkább keressük.

– A fennebb említett Jan Assmann azt is mondja, hogy a diktatúra nyelvet, emlékezetet és történelmet öl, másfelől azt gondolja, hogy az emlékezés fegyver az elnyomás ellen, a totalitárius elnyomás szélsőséges eseteiben mutatkozik meg a kulturális emlékezet szabadító ereje. A totális uniformizálás világában az emlékezés lehetővé teszi a másság megtapasztalását és a távolságtartást a jelen tényeinek önkényuralmától. Szabó Gyula múltbafordulásának és a bőséges erdélyi emlékezetirodalomra alapozott tudósításaiak értelmezésekor gondolom nem tekinthetünk el a helytől és időtől, amelyek a tudósítássorozat keretfeltételeit jelentették: a 20. század második felében magyar jellegét az író életideje alatt elveszítő Kolozsvártól, és az írói-nemzetiségi lét sokféle megzabolázottságának állapotaitól.  Az 1991-ben megjelent Ostorod volt-e Rodostó? történelmi „különtudósítás” tematikában és eszmeiségében is A sátán labdáinak vonulatába tartozó emlékező-emlékeztető kötet. A nyolcvanas évek végén születet, e kötetbe foglalt írásoknak – Apáczai Csere János, Árva Bethlen Kata és Mikes Kelemen sorsáról –  az író  személyes sorsban volt valamiféle „szabadító ereje”?

– A három írás életünk legsúlyosabb két esztendejének, 1988-nak és 1989-nek a végén került papírra, alig egy esztendő leforgása alatt, minthogy éppen ekkor volt a léleknek egyre nagyobb szüksége a hiterősítésre. Arra, hogy sem lelkileg, sem testileg menekülve el a szülőhelyről, azokhoz az elődökhöz meneküljön, akik a legveszedelmesebb-nehezebb történelmi próbatételeket állták ki lelki nagyságukkal, lélekerejükkel, s akik megannyi titkát, leckéjét hagyták ránk a megmaradásnak. Melléjök szegődve, belső világuk betűkbe öntött melegénél keresve a talajt lábunknak és sugarat a lelkünknek, megtanulhatjuk tőlük, hogy építhet az ember magának egy belső otthont, egy lelki szülőhazát, és amig az ember abban az otthonban nem adja fel a reményt, nem tesz le a jobb napok felvirradásának hitéről, addig az az otthon a megmaradás szállása, a veszdelmek átvészelésének a vára. Olyan erősség, amit akkor sem vehetnek el tőle, ha mindenéből kiforgaják. Efféle otthon volt az a rodostói ház például, ahol a zágoni bujdosó csaknem tíz esztendei földönfutás után is olyan erős-derűs lélekkel rótta a betűit...

– Az assman-i gondolatkörben maradva: szerinte el sem képzelhető olyan társadalmi csoportosulás, amelyben az emlékezés kultúrájának bizonyos formái – ha mégoly halvány alakban is  – kimutathatóak ne volnának.  A 17.századi erdélyi emlékirat irodalmat ebből a perspektívából hogyan érthetjük, mennyiben gyökerezett a kor valóságában, mi lehetett a funkciója?

– A 17. században az erdélyi irodalmi műveltség legvonzóbb, legtermékenyebb területe a történetirás. Mintha a világi széppróza és költészet visszaszoritottsága miatt felgyülemlett alkotó energiák mind a históriaírás vérkeringését táplálták, frissítették, erősítették volna: eddig soha nem látott bőségben áradtak az egyszerű kronológiai feljegyzések, útleírások, naplók, önéletrajzok és tudományos igénnyel írt történelmi munkák… tudták, hogy az emberi élet, az egész történelem szakadatlan változás és pusztulás, és ennek ellenállni egyedül az írás örökkévalósága képes… Maga a kor, az élt és szenvedett história is olyan volt, hogy ettől külön belső kényszerré vált a betűbeli „gyónás”: szinte mindent áthatott az a szenvedélyes eszmélés, amellyel a kor embere minden addiginál mélyebben kereste a választ a lét sorskérdéseire s élete értelmére. Irták napjaik történelmét, mert ez olyan emberségvallató volt, hogy sokszor egyszerűen a puszta testi létért, megmaradásértk kellett küzdeni emberfeletti erővel, holott legtöbbször azért a magasabbrendű életért akartak volna harcolni, amely egyedül ad értelmet az emberi létnek. Ezért vált nagy becsűvé, valóságos létszükségletté a historikus dokumentumirodalom, „a lött dolognak elé-beszéllöje”, szemben a költött dologgal, a fabulával, a „bába-lelte babonával”.

– Gurevics azt mondja, hogy a középkori ember szemléletében a világ isten keze által írott könyv, és minden lény egy szó, egy értelemmel teli szó e könyvben…

– Tudták sorsukról, hogy meg van írva előre az égben, de azért hozzáírták ők is a magukét, a megélt földi sorsukat, s az élet mintha maga is betűkkel írt könyv lett volna számukra.. Nem időtöltésből való irkálgatás teremtette ezt a könyvet, önmaguk, életük, sorsuk megvallásának nagy emberi kényszere mozgatta tollukat. Létszükséglet volt a betű, citromot és vetőmagot, órát és csizmát, érzelmeket és országügyeket, híreket és törvényeket betűvel intéztek, s ennek a papírral való ügyintézésnek a rendjén ők maguk készen megírták életük könyvét, papírra tették évszakok, esztendők, évtizedek s századok históriáját. Nem regényekben, az irodalmiság átfestő színeiben, hanem való életként, mindennapokként: naplókban, évkönyvekben, emlékiratokban, vallomásokban, önéletírásokban, krónikákban, közéleti iratokban, országokmányokban s főként levelek özönében árad az élet, az a sok elmúlt dolog, amit az írás ujólag a szem elébe hoz…

– E  valóságirodalom öröksége mit jelenthet a a múlttal való viszonyunkban, konkrétabban az alkotót, legyen az író vagy történész, milyen szemléleti, módszertani perspektívára, milyen alapállásra, beállítottságra kötelezi? E.H. Carr angol történész szerint a történelemből, ha akarunk bármikor irodalmat csinálhatunk – olyan történetek és legendák gyűjteményét, melyek jelentés és jelentőség nélkül regélnek a múltról…

– A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló:  „a rossz hollónak a tojása is rossz.” Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet. Mert hol van a vereség és hol a győzelem történelmi igazsága, amikor ők maguk, az elődök úgy hasonlottak meg felelősségükben – abban a mostoha jelen idejükben – a múlt és a jövő között, hogy ha egyfelől az egyik rész a maradékot is féltette a kard túl sok forgásától, s ezt artikulusba is írta, másfelől a másik rész valósággal utókori felsőbbségből nézte a szászsebesi kortársak artikulusait – az alázat jármára cserélt büszke kardot –, s ezt manifeszumba is írta: „Kegyelmetek ügyén való szánakozásunk bővebb írásra vonná pennánkat”, mondta, mert ez a rész azt vallotta, hogy „jobb egyszer meghalni, mitsem sokáig gyalázatosan élni.” És vonták a kardot még bővebb vérontásra, noha amellett a pennát is vonták annyit írtásra, hogy az utókori tudásításnak az ugyancsak szánakozó érzelmi indítékon túl már csak az az özön lehet a mentsége a tolla bőségére, amit akkor a kard és a penna együtt művelt, rengeteg vérbe és tintába keverve el a történelmi igazságot.

– Nekünk, kései utódoknak csaknem egyetlen eszközünk amivel betekinthetünk a kor emberének mindennapjaiba, gondolkodásmódjába: az írás, az írott szó, a betű. Nyilván ekkor még nem általánosan elterjedt készség az írásbeliség, így nyomot, tudati életük időtálló tanúbizonyságait maguk után csak az írástudó, iskolázott emberek hagytak. A saját valóságuk, személyes tapasztalataik, vagy a felhalmozott tudás rögzítésének vágya mellett mit jelenthetett számukra az írás?

– Az írás, a betű, a papíron száradó tinta nyomán megelevenedik az elmúlt élet. Aligha volt véletlen, hogy éppen az ország akkori legírástudóbb embere, Apáczai csodálkozott rá a felfedezés legnagyobb élményével a betűkre itt Kolozsváron, amikor – még csak közel a temetőhöz, a temető szomszédságában – azzal köszöntött be új professzorként a Farkas utcai iskolába: „Milyen csodálatos dolog az írás és az írás olvasása!” Mintha egy új világrészt fedezett volna fel az apró betűben, úgy ment el az írás iránti csodálatában Amerika felfedezésének pillanatáig, s nézte ott, hogy az írástudatlan őslakók nem a kard, hanem a betű iránti csodálatban tisztelik a messziről jött hóditókat isteni lényeknek. Az írni tudó isteni lény azonban szüntelenül a véges élet, az elmúlás, a megsemmisülés emberi sorsát érezte magán, s folyton fájt a feje az örökklévaló idő pusztító hatalma alatt az örök életért, és így gyakran a legfájdalmasabb emberi vergődés lett az írás… Az ifjú Bethlen Miklós egy földgömbbel ment Apáczaihoz a Farkas utcai iskolába világtágasságot tanulni, s az öreg Bethlen Miklós aztán épp eleget tudott ahhoz, hogy porszemmé zsugorodva ezeket írja: „Egy nemzetség, vagy embernyom elmégyen, s meg más jő elő, s meg úgy, s meg úgy” stb.,  „megemészti az üdő nemcsak az embereket, hanem azoknak minden munkájokat is... egész nemzetségeket, azoknak nyelveket, híreket, neveket megemészti, az emberek indulatait, szerelmet, haragot, örömet, szomorúságot, dicséretet, kedvességet, gyalázatot”– tehát azt az egész belső emberi világot is megemészti az idő, amelynek képzeteit és fogalmait a tanítómester Apáczai szerint a csodálatos betűk képesek felkelteni. Ebben a betű iránti csodálatban éppen a legírástudóbb fők – s nem írástudatlan indiánok – sokszor valóban úgy érezték, hogy szétfeszítették emberi létük rettenetes korlátját, a mulandóságot, s betűt szegezve a mulandó idővel szembe, átélhették olykor az örökkévalóság mámorát..

 

Utóirat

 

Ma már nem kérdezhető meg Szabó Gyula, hogy „betűt szegezve a mulandó idővel szembe” átélte-e olykor az „örökkévalóság mámorát.” Az erdélyi múltból ihletődött könyveit kézügyben tartva – mint hasznos szerszámokat – néha magunk is továbblendítő erőt kaphatunk, választ, megoldást, találhatunk életünk nyomasztó kérdéseire. Abban az erdélyi „világtágasságban”, amelynek határait Szabó Gyula tágította számunkra monumentális vállalkozásával. Amely napjainkig „ méltatlanul mellőzött mű” (Tamás Gáspár Miklós). Szabó Gyula elhunytával 2004 decemberében „az életmű lezárult;bevégeztetett. Ám a könyvek sorsa, tudjuk, rejtély. Azok föltámadhatnak, új életet kezdhetnek. Akkor is, ha írójukkal oly univerzum szállt sírba, melynek egyedül ő igazodott el rejtekeiben.” (Szilágyi István)  



[1]Az utolsó kötet,A béke hamuja tizenhat évvel maradt el a sorozat többi darabjától, jóllehet már 1986-ban nyomdakész volt.




.: tartalomjegyzék