Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Vincze Ferenc

Régi, nagy híréhez

Van, aki egyetlen, jól megfontolt mozdulattal ad túl a múltján, más még azt is összegyűjti, ami nem az övé, gondoltam még a vonaton, miközben görcsösen szorongattam a fényképalbumot. Akkor valahogy megéreztem, szükségem lesz képekre, dokumentumokra, hogy teljesíteni tudjam a Gajzágó Kajtán kiszabta feladatomat.

Tavasz volt, mikor Gajzágó, a szerzetesek vezetője, a közös étkezőben elfogyasztott ebéd után, fejének néma intésével magához rendelt a cellájába. Belépve a helyiségbe szinte belebotlottam az asztal mellé állított székek egyikébe, majd a szikár, hosszúszakállú férfi pillantásától vezérelve leültem a hozzám legközelebb lévő székre.

– Népünknek szüksége van a múltadra, őseid, családod történetére – mondta kimérten, egyenként hangsúlyozva a szavakat, és nem foglalt helyet a velem szemközti széken, hanem ott magasodott előttem, talán ezzel is nyomatékot kívánt adni az elhangzott örmény igéknek.

– Nagyapád rég eltávozott közülünk, hátrahagyva könyvtárát, iratait, visszaemlékezéseit, s ha nem hozzuk el és dolgozzuk fel, az enyészeté lesz minden. Jól tudod, fiam, ezt nem engedhetjük meg magunknak, felelősséggel tartozunk népünkért. Csomagolj össze, utazz vissza őseid földjére, s gyűjts össze mindent, amit találsz, és írd meg családod történetét, hogy az elnyerje méltó helyét kolostorunk és népünk könyvtárában.

Gajzágó Kajtán soha nem várt választ, az igék kinyilatkoztatásszerűen hagyták el ajkát, hogy megtörjék a cella kissé megposhadt csendjét, és utat mutassanak számomra a jövő felé. A jövő felé, mely szigetünk hajdani látogatója szerint meglehetősen kérdéses, mit több, értelmetlen. Néha a kolostor folyosóin hallani lehetett, amint a kispapok méltatlankodva emlegették föl az egykori vendég kicsit sem tiszteletteljes megjegyzését.

– Padre – szólt a vendég a kolostori séta után –, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen hallott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugó-gyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűkre fogják, és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a köteleket és kibocsátani az óceánra.

Így mondta az ismeretlen úr, akit Gajzágó Kajtán vendégként vezetett végig a szigeten, a kolostoron és a könyvtáron. S azon a régen hallott nyelven nemcsak a kérdés, hanem szerzetesvezetőnk válasza is ott terjed, már-már kolostorbeli legendaként az évszázados falak között.

– Hiszem, hogy a mi Istenünk művelte ezt a rossz tréfát, hogy az ön szavaival éljek. És hiszem, hogy majdan, abban a bizonyos órában elválik, megbocsátja-e jóságunkat vagy tévedésünket. És kedves uram, hiszem azt is, hogy gyűjtésünk nem hiábavaló, s csak akkor lenne az, ha ezeket a gyermekeket nem örmény hitre, betűkre és literatúrára tanítanánk, mert jól tudjuk őseinktől, a mondónak hallgatóra van szüksége.

És Gajzágó Kajtán atya azóta sem feledte mindezt, tudta, mondónak és hallgatónak is történetre van szüksége, hogy tovább tartsa magát az évszázados mondás. Történetre, ami nélkül nincs sziget, nincs kolostor, nincs könyvtár és nincs nép se. Az atya tisztában volt mindezzel, és éppen ezért újra rám szegezte fekete tekintetét, majd az ajtóra mutatott:

– Fiam, most menj, indulj utadra, s ha megcselekedted, mit kértem, térj vissza hozzánk, s hozd el történetedet.

És a megvásárolt fényképalbum jó vételnek bizonyult, mivel nemsokára kiderült, nagyapám, Pászákász Ádeodát háza és egyúttal temérdek iratot, könyvet és fényképet tartalmazó könyvtára a nem régi, városi tűzvész áldozata lett. Mondhatnám, sorsszerűen, ha hinnék benne, a sorsban. Alig emlékszem Pászákász Ádeodátra, s a városban szinte már senki sem élt, aki valaha ismerte szattyánkészítő nagyapámat, és csak hosszas keresgélés után akadtam rá a helyi régiségkereskedő boltjában egy veres szattyánbőrrel díszített ládára, aminek bőrdíszítményét, az eladó emlékezete szerint, valamikori nagyapám készítette.

Az akácfából ácsolt utazóláda oldalán megfakult a hajdan vörösben pompázó szattyán, már csak imitt-amott sejlett fel eredeti színe. Rajta kacskaringós, de biztos kézzel festett vonalak, elöl egy egyenruhában feszítő férfit formáztak, testhez feszülő nadrágban, bokán felül érő bakancsban, kissé szétnyílt zubbonyban. A szigetről hozott, kézzel kötött üres könyvbe véstem girbegurba betűim, feljegyzéseim Pászákász Ádeodátról, a második világháborút megjárt katonáról, aki a tímárok már-már elfeledett mesterségét űzte, a belváros egyik kis utcájából nyílt házának udvara a kereskedő szerint, hol a ház fala mellett hatalmas ültető kádak húzódtak, bennük felfüggesztve áztak a hegyen túlról ideterelt kecskék finoman lenyúzott bőrei. Befolyásos ember lehetett Ádeodát, még az antikvárius polcán porosodó korabeli városi jegyzőkönyv is megemlékezik róla, legalábbis a Pászákász nevű kereskedőcsaládról, aki több mint 30 kötés bőrt vihetett az évente rendezett nagyvásárba, ami kiemelte a többi családok közül, s ha nem is volt a legelőkelőbb, de mindenképpen az ügyesebb, elismert tímárcsaládok közé tartozott. A jegyzőkönyv sorai szerint a Pászákászok háza ott állt hajdan a belvárosban, a főtéren magasodó templomtól kissé jobbra, egy mellékutca közepén, valahol ott, ahol a régiségkereskedő is sejtette.

Megalkudtam a kereskedővel, meg a ládára, meg a jegyzőkönyvre, busás árat fizettem értük, minthogy az öreg megérezte, így is, úgy is megveszem majd portékáját, nem szégyellte magát.

– A családi kincs nagy érték – tette hozzá végül, s közben pénztárcájába nyomkodta a papírpénzeket.

A nagy értékű ládát aztán lassan megtöltöttem. Beletettem a jegyzőkönyvet, bele a fényképalbumot, bele a jegyzeteimet. Így kezdődött.

Aztán bejártam a várost, utcáról utcára fésültem át a kerületeket, voltaképp nem volt belőlük sok, talán három. Egy kertvárosi rész, egy lakótelep és néhány utca a folyó mellett, melyeket minden évben elmosott az ár, tehát itt szinte biztos volt, hogy nem találok semmit. A ládát nem cipeltem magammal, ott hagytam a városka egyetlen panziójában, mely hotel néven hirdette magát, de este, mikor lezuhanyoztam volna, alig akart meleg vizet adni a zuhanycső. Nincs megoldva a nyomás erőssége, mondta reggel a recepciós, miután szóvá tettem vízgondjaimat, majd megrántotta a vállát. A ládát minden nap a szobámban hagytam, szereztem rá egy lakatot, s így bekulcsoltam, nehogy eltűnjenek a nehezen felgyűjtött emlékek.

A jegyzetfüzetem lassan naplóvá alakult, az eseményeket szép sorrendben véstem egymás alá, s hamarosan már térképet is készítettem az utcákról, sikátorokról, parkokról. Tudtam, hol állt hajdan a város leglátogatottabb, a félszemű macskához címzett korcsmája, az a hatalmas sárga épület, amit aztán egy üzletház kedvéért bontottak le az elmúlt évtizedben. Erre még sokan emlékeztek, itt gyűltek össze vásárnapok előtt a kereskedők, ide tértek be a lókupecek, néha a csobánok is benéztek, ha a városon volt dolguk, de őket a helyiek elmondása alapján senki sem szerette, mert áporodott juhszagot árasztottak magukból, amitől mindenki rosszul lett, s ezért aztán hamar verekedés tört ki az asztaloknál iddogáló favágók és a pultnál ácsorgó brindzaszagú pásztorok között. A tímároknak külön asztaluk volt az ivóhelyiség bal felében, oda ültek esténként, s némelyek még tudni vélték, hogy ilyenkor beszélték meg ismeretlenül csendülő nyelvükön, miként s hogyan legyen a vásár, mit kérjenek a bőrökért, s ki hová vigye a portékáját. A városiak emlékezete szerint a tímárok nem verekedtek, nem vettek részt az egyre gyakoribbá váló csobánverésekben, habár, és erre is akadtak emlékezők, a csobánokat sem kellett félteni, mert a pulthoz támasztott, elmaradhatatlan botjukkal akkorákat sóztak néha egy-egy elvadult favágó fejére, hogy azt hosszú időkig borogatták aztán a megroskadt embereikért elzarándokoló fehérnépek. Hogy Pászákász Ádeodát járt-e a korcsmába, nem sikerült kideríteni, annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy később talált, A vidám italozók címet viselő akvarellen jól kivehető a helyiek emlékezetében oly elevenen élő hosszú asztal, mögötte tímároknak látszó alakok, s valahol jobbra, az egyik szélső széken, a piktor festette félhomályban egy Pászákász Ádeodát csapzott szakállát idéző figura éppen magasba emeli poharát.

A városi piac, ahol véletlenül a festményhez is hozzájutottam, Művész-sornak nevezett részén egyik nap levest ettem. A nagy hasú, fanyar izzadságszagot párologtató étteremvezető fehér atlétában szervírozta a levest, hozzá kenyeret adott kis fonott tálkában. Az étteremnek azért bajosan nevezhető helyiségben rajtam kívül szinte senki sem ült, kivéve az egyik sarokban gubbasztó nagy kalapú férfit, aki egyetlen hang nélkül bámulta a piac forgatagát. A benti fülledt melegben legyek dongták körül a kenyeret, ahogy törtem belőle, a szétguruló morzsákra vetették magukat, s első csápjaikat elégedetten dörzsölték egymáshoz, valahogy úgy, ahogyan a pult mögött ácsorgó tulajdonostól láthatták, aki minden kiadott kávé vagy étel után már-már irigylésre méltó elégedettséggel ropogtatta meg hatalmas tenyereit, nyugtázva a szegényes, de annál létezőbb bevételt. S miközben vártam, hogy a tűzforrón felszolgált leves ehetővé szelídüljön, az étterem kirakatán keresztül láthattam, amint nagy és lógómellű kofák nekieresztett hangon kínálták portékájukat, paradicsomot, uborkát, káposztát, törökparadicsomot, és a standok között emberek nyüzsögtek, hol itt, hol ott nyomogatták össze a figyelmesen felpúpozott zöldség- és gyümölcshalmokat, hogy megvizsgálják az árut, s kivívják a néha elviselhetetlen fejhangon káráló asszonyok rosszindulatát. Egy kakas taréja úszkált a tányéromban, és a leves még mindig elviselhetetlenül forró volt. Megkavargattam, tologattam benne a kakashúst, a laskát, hogy hátha kihűlt, s akkor elkezdhetek végre enni. A sarokban ücsörgő kalapos szintén kakaslevest kapott, két kézre fogott egy szelet kenyeret, kettétörte, majd azt is kettőbe. Egyik darabot megfogta, és beletunkolta a levesbe. Rátette a kanálra, lenyelte, hozzá egy adag húst kanalazott, majd azt is lenyelte. Újabb kanalazás, már csak a léből, és utána szörcsögés. Beleszürcsöltem a levesbe, a nyelvem ismét megégett, hát tovább kavargattam a kakaslevest. Talán Pászákász Ádeodát is ilyen kakaslevest ehetett, azt azonban kötve hiszem, hogy azt itt a piacon tette volna, nem passzolt ez a tímárok úri természetéhez. S miközben a szelídülő levesre vártam, feljegyeztem mindent aprólékosan a füzetembe, hogy nyoma legyen a levesnek, kakasnak, a savanyúszagot árasztó tulajdonosnak. És kérdéses, hogy járt-e Pászákász nagyapám a piacra, hiszen emlékeim, és a láda eddigi tartalma azt sejtette, hogy ez az asszony dolga lehetett, tehát megboldogult nagyanyámé, akinek feltehetőleg nem lehetett könnyű sorsa Ádeodát mellett. Habár ki tudja, ezek a régi asszonyok sokat bírtak, erősek voltak, tudták a világ és életük rendjét, még akkor is, ha férjüket szolgálták. Ahogy odakint a kofák, akik továbbra is rekedtesen, de kitartóan üvöltötték bele a tömegbe, mennyiért is adják a portékát. A kalapos elől már elvitte a mélytányért a tulajdonos, helyébe nagy pohár kávét tett, s közben jómagam még mindig csak a leves felénél tartottam. Nehezen csúszott, nem voltam szokva hozzá.

S míg Pászákász Ádeodát feltehetőleg nem erősen látogatta a téren állt hajdani korcsmát, addig falba vésett feljegyzések tanúsítják az utókornak, hogy a tér másik oldalán magasodó templom építését a Pászákász-ősök jelentős összegekkel támogatták, s hogy nagyapám állandó és elmaradhatatlan tagja volt a közösségnek. E, Gajzágó Kajtán atya lelkét bizonyára jólesően megborzongató emléktábla-szöveget pontos és olvasható betűkkel jegyeztem fel füzetembe, hogy be tudjak majd számolni a templomépítő őseimről, kiknek annyi mindent köszönhetett e város. S mint a havonta egyszer miséző Merza Vártán plébános megfontoltan és kellő lassúsággal kifejtette, Pászákász Ádeodát akkor tette a legnagyobb szolgálatot a gyülekezetnek, mikor néhány kölyök toronybéli galambetetését követő tűzvész és így harangpusztulás után segített bár megőrizni a kisebb halálharangot, mellyel a mai napig jelezni lehetne, ha meghal valaki. Lehetne, így fogalmazott Merza Vártán plébános, aki szerint már nemhogy meghalni nincs ember, de még haranghúzásra sincs kit befogni. Hogy a tűzvész miként borította fel a kisváros megszokott rendjét, arról talán leginkább az árulkodik, hogy a mai napig hangfelvételről szólal meg misék előtt és délben a harang, hangszórók zúgják tele a város fölötti csendet, valahonnan messziről ideszállított harangzúgással. Annyi pénze még Pászákász Ádeodátnak sem volt, tette hozzá kissé bánatosan Merza atya, hogy többmázsás harangot öntessen a városnak, azaz a nagy hőtől megolvadt előzőt megjavíttassa. A távolról idehozott hangszalagok több éve már, hogy megnyúltak, amit a csekély létszámú hívek és városlakók onnan vettek észre, hogy még a templom előtti téren álldogálók is hosszan elnyújtott harangszót hallhattak, olyat, ami az első, a második, de leginkább a harmadik falubeliek fülét csaphatta meg tiszta időben. Ennek és Merza Vártán plébános előzékenységének köszönhető, hogy az immáron cédére került harangzúgást lemásolhattam, és nagy gonddal a ládámba tehettem, hogy a padre majdan meghallgathassa őseim városában naponta felcsendülő harangokat.

A ládám így megtelt, volt benne fényképalbum, feltehetőleg az italozó tímárokat ábrázoló akvarell, a városi közhivatal vezette jegyzőkönyv, melyben felsorolták a kereskedőket, tímárokat, szűcsöket, a vásárra vitt és vihető bőrök számát, és voltak benne jegyzetek a piacon rekedt hangon káráló kofákról, a sarokban gubbasztó, kávét iszogató kalaposról, a korcsmában álldogáló csobánokról és favágókról, aztán vázlatos térkép a városról, nagyapám valószínűsíthető házáról, volt benne harangzúgás, és a helyi rajztanár készítette ceruzarajz az éppen miséző Merza atyáról. A hajdani örmény fiúiskolában tanító rajztanárral a folyóparton ismerkedtem össze, miközben kis sámliján üldögélve a víz túlpartjáról egy estébe hajló városkép festésén ügyködött. Csak ügyködött, mert azért festőnek nevezni nehezen lehetett, mint ahogy A vidám italozók című akvarell piktorát is csak bajosan. A rajzolás viszont annál jobban ment neki, s mikor megtudta, mi célból koptatom a város utcáit, felajánlotta, hogy csekély díjazás ellenében vázlatokat, portrékat készít esetleg az általam fontosnak vélt épületekről, emberekről. Így került a ládába a harang nélküli templom vonalas grafikája, majd a szószéken éppen miséző, az igét villogó szemmel szóró Merza atya portréja, az egyszeri korcsma rajza, előtte néhány botra támaszkodó csobánnal, akik eldönthetetlen módon éppen távoztak vagy érkeztek, ennek megállapítását szerencsére a szemlélődőre bízta az alkotó.

Ültem az üres, kissé áporodott szagú fülkében, melyben mintha egy Herskovits utazott volna előttem, s ott volt előttem egy ládányi múlt, Pászákász Ádeodát ládányi élete. Megcselekedtem, amit megkövetelt Gajzágó Kajtán, s így továbbra is érvényes lehet a szigeten oly sokat hangoztatott mondás, miszerint a mondónak hallgatóra van szüksége. A mondónak lesz, mit mondania, a hallgatónak, amit hallgatnia. S miközben a mozdony nagyokat fújtatva kifelé mozdította a határ felé igyekvő szerelvényt a pályaudvarról és felkapaszkodott a város melletti dombra, még egyszer elém tárult a város. A messziről felismerhető templommal, harangtalan tornyával, a laposan terjeszkedő főtérrel, a rikító színű üzletházzal, mely a hajdani korcsma helyén magasodott, kivehetők voltak a piacot ölelő házak, majd kis részben a standok, és a várost átszelő folyó. Amint éppen rákanyarodtunk a vizet átszelő vasúti hídra, a domb takarásába került lassan minden, s csak a szerelvény zakatolását is túlharsogó harangozást lehetett immár hallani. Kissé elnyújtva, de a megfelelő hangerőben.

Ahogyan a domb mögött a vonatét a hangszóró, úgy a lagúnából kifordulva a motoros gondola búgását kissé elnyomta a szigeten meghúzott harang kondulása. Gajzágó Kajtán atyát táviratilag értesítettem érkezésemről, s arról, hogy hozom a ládát, megtöltve Pászákász Ádeodát életével. Az öbölben erős szél fújt, s a hullámok hevesen dobálták a parányi vízi járművet. A kapitány hátul ült, s az egyre magasodó hullámokat kerülgette, hol jobbra, hol balra tért ki előlük, máskor egyenesen belekormányozta a hajót a szemközt érkező tajtékos habokba. Hogy Isten akarta-e így, vagy maga a véletlen, esetleg a sors, nos, erre még Gajzágó Kajtán sem tudott a későbbiekben választ adni, pedig igencsak elhallgatott, s hosszasan törte a fejét az eseten. Mert a szigettől nem messze, már látható volt a kikötő a tengerrel ellentétben csendes vizű beugrója, a kapitány ráfordította a hajót egy felénk szökő hullámra, mely lódított egyet rajtunk, az ülőkéről a padlóra zuhantam, s ezzel egy időben a szattyánbőrrel borított utazóláda a lendülettől a tengerbe esett. Azonban a kapitány a gondola fenekén heverő csáklyával utána nyúlt, s így szerencsére nem annak lehettem szemtanúja, amint Pászákász nagyapám élete, mint valami szabadjára engedett parányi lélekvesztő, elsüllyed a tenger tajtékzó hullámai között, hanem amint Gajzágó Kajtán atya elhomályosodott tekintettel, a nemzet nagy fiának tisztelegve, a cellája kövére helyezett láda elé borult.




.: tartalomjegyzék