Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Bogdán László

Első találkozásom Bajor Andorral

„A hold egy nagy véres gömböc…”

 

Tizenegy, talán tizenkét esztendősen, egy napfényes áprilisi szerda délelőttön – boldogult úrfikoromban még voltak tavaszok! – tizenkettő után érkeztem haza az iskolából. Időmet akkortájt, néhány barátommal együtt, ádáz gombfoci-csatákban töltöttem el. Egyikük, Róbert, jelenleg Új-Zélandon él. Ide emigrált Izraelből, ahova tizenöt esztendősen érkezett meg, de rá három évre már fegyvert is adtak a kezébe és hősiesen végigharcolta az egyiptomi háborút, meglőtt egy arabot, a hátán cipelte a kötözőhelyre, ezzel elege is lett az egészből, s követve vándormadár ösztönét, megint útnak indult, a rejtelmes szigeten kötött ki, két év múlva megérkezett oda a közben felépülő arab is, s ketten  nyitottak egy porszívó-üzletet. Azóta is együtt dogoznak, amint arról barátom ritkán hulló leveleiből értesülök…A másik, Ferkó, már meghalt, fiatalon, autóbalesetben. Egyik furmányos írásomban, A három Hugóban pontosan ezt a sorsot jósoltam önmagamnak is, egy kritikus pedig meg is rótt ezért, ez ízléstelenség, mondotta, amúgy sem tudhatjuk előre a Jövőt!…Amit egyesek nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, azt nyilván mások sem tudhatják, honnan is tudnák… Hát persze hogy ez az árva arlequin örök sorsa: lenézik, megvetik, kinevetik őt. Vagy azért, mert nem értik, vagy mert nem is akarják érteni, vagy mert elértik, félreértik, vagy egyszerűen azért, mert igenis megértik, de ez utóbbit önmaguknak sem vallják be szívesen.

Bajor irodalmunk arlequinje!

Földes László egy, a romániai magyar irodalomban szokatlanul elmélyült, pompásan analizáló esszéjében írja: „…megkereste azt a tudatállapotot, amelyben logika és hívő áhítat megfér egymással, s megkereste azt az utat, amely a vakhit megkerülésével vezet a transzcendenciáig. Így lett lelkének Pascal a tápláléka, nem a vasárnapi prédikáció. (…) És amikor bekövetkezett a válság, megnyugtatóbb végső ok, új isten után kellett néznie, aki igazságvágyának s esze szerkezetének egyként megfelel, olyan istent keresett, kinek papjai a szentjei és bizonnyal nem kerülnek szembe az igével, amit hirdetnek. Az elveszett bibliai Paradicsom igézete terelte őt azok mellé, akik új Paradicsomot ígértek a földön. A ráció most már (a racionálisan vallott hit kudarcai után) a maga természetes útján haladt újabb kudarcai felé. És amikor rájött, hogy másodszor is becsapták, akkor dőlt el: életének első szellemi univerzuma és ebből fakadó csalódása nem volt egészen hiábavaló – élményanyagul, mi több, modellként szolgált élete második szellemi univerzumának és abból fakadó csalódásának példázására…”

Hamvas Béla pedig, az arlequin világtörténelmi szerepét elemző brilliáns esszéjében leszögezi, hogy Arlequin estében„…az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának egyik fele, mondjuk, egyik szülője, mondjuk, hogy az anyja az örvény mámora. A lény származásának másik fele, mondjuk, a  másik szülője, mondjuk, hogy az apja, Shakespeare-nél szintén könnyen megtalálható. Az alapszó a vaulting ambiton. Fordítható nagyravágyásnak, vagy becsvágynak, vagy hatalmi ösztönnek. (...) Mi az, ami  becsvágyon túl van? Sokáig őrült, most bolond…”

Amire hazaérkeztem az iskolából, ígértem, többé nem fogok elkalandozni, a fásszínbe mentem, ahol a favágótőkére fektettem egy furnérlemezt, megérkezett két barátom is, rögzítettük – akkor még bámulatosan ügyesek lehettünk, pláne én –, ma már el sem tudom képzelni, hogy hogyan. Sorsoltunk és megkezdődött a gombfocimeccs. Csapatom az Újpest volt (akkor Újpesti Dózsa) s legjobb csatárom egy zöld, valaha erdészkabátról származó gomb volt, Zsengellérnek neveztem, s méltóan nagy névadójához, az egykori „agytröszt” (Cseh II., Sárosi dr., Zsengellér) balösszekötőjéhez, ontotta a gólokat. Míg történetünk szép napján – velem azóta is minden rossz szerdán történik? – a gomb, a nagy csatár, egy különösen gyönyörű, csavart gól után, lerepült a pályáról, a furnérlemezről, a málló vakulatú fal egy kiálló téglájának csapódott és kettétört. Mit mondjak, ötven év távlatából? Madarat éppen nem lehetett volna fogatni velem, keserűen határoztam el később, már csak kegyeletből is összeragasztgatom, de sejtettem, hogy sérülése után már ő sem lesz a régi, akárcsak AlbertA meccset befejeztük, barátaim csapatai: a Fradi és a Vasas egymás ellen játszottak, s én rögtön kutatni kezdettem új gombok után – az utánpótlás-keresést elhanyagoltam, hiszen volt egy Zsengellérem… Így találtam a fásszínben egy ládikót, a gerenda mögött. A ládikóban régi pénzek zörögtek, azóta elhagytak engem – a sors, azóta is tapasztalom, egyik kezével ad valamit, a másikkal rögtön el is veszi –, bélyegekre cserélhettem őket, esetleg gyufacímkékre? Ki tudja, ki tudhatja, abban az igyekvő korszakomban még én is gyűjtögető életmódot folytattamDe hova tűntek a bélyegek és a gyufacímkék? Az ember marad az emlékeivel. S azt se tudja, sírjon-e, vagy nevessen, amikor a falon függő színházi maszkra téved a tekintete. Ennyit az eredetiségről.

A régi pénzeken kívül viszont két könyv is volt a ládikóban, az alsó, sárguló példány Nagy István Bérmunkásokja, a másik egy teljesen újnak tűnő kötet, amit valaki odarejthetett (vajon ki elől?), Bajor Andor Kerek perecének második kiadása. Találomra nyitottam ki a könyvem – mert rögtön éreztem, én találtam meg, az enyém! –, és az első so,r amit elolvashattam belőle, írásom címe volt: „A hold egy nagy véres gömböc”. Gellért Sándor egyik Eminescu-fordításából származott: „Káka tövén a bakk réce…” Szépen állunk ezzel a Bajorral is, gondoltam dühösen, hát így könnyű könyveket írni, ha a mások verseit, sőt versfordításait szuszakoljuk belé… Ettől eltekintve, a sor tetszett. Kézzelfogható volt, világosan magam elé tudtam képzelni a véres gömböcöt, vagyis holdat. Ülve. Aztán lapoztam és olvastam.„…hogyha megnövök, traktor lesz belőlem.” Ezt akkor nyilván nem értettem meg. Azóta annál inkább. Főként miután későbben felfedeztem (valami alkalmi kabaré-összeállításra készülve a szentgyörgyi színháznak olvashattam újra), hogy ez a kiváló vers egykori főszerkesztőmnek van ajánlva, aki éppen akkoriban bírálta meg egyik regényem, állítván szigorral, hogy „kópés múltidézésem”-ben nem leplezem le teljes mélységében és eléggé élesen ama bizonyos ötvenes éveket. Villámcsapás-szerűen értettem meg a verset is és az ajánlást is, s irodalmunk váltakozó, de hasonló állapotait is. Ma is hiszem, hogy a Füstöl az acélkalapács, mert ez a vers címe, az ötvenes évek egyik alapverse. A költő tökéletesen kifejezi azt, amit a párt elvárt a poétáktól:

„Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem.

Nézem a harcos, hős földdarabot,

hullatom majd a magvakat a földbe,

s acélfogakkal a fűbe harapok.”

Úgy gondolom, ehhez nincs mit hozzátenni. Pláne nekem, aki elfogult is vagyok, s tanúja is voltam a brassói traktorgyár fénykorszakának és példátlan, megmagyarázhatatlan lerobbanásának…

De még egy verset el szeretnék mondani most a könyvből:

„Rózsaszín dörej. Jégeső szakad.

Vakít a villám rózsaszínű fénye,

rózsaszín költő ül a fa alatt.

Rózsaszín villám csapjon őbeléje.”  

„Figyeljetek csak!” – kértem egy kis türelmet barátaimtól. Úgy emlékszem, a Fradi–Vasas meccs 2–2-es döntetlenre állt, bár ki tudja? Róbert talán még emlékszik rá, de ő távol él, ha levélben érdeklődök, válasza megérkezéséig sok víz lefolyhat az Olton. Mindenesetre elolvastam a verset. Nem tetszett nekik rögtön. Már halott barátom, Ferkó szerint „a költő legalábbis színvak, a villám – jelentette ki mélységes meggyőződéssel – soha nem lehet rózsaszínű”. Róbert itt kedves, szép szokása szerint ellentmondott. „Lehetni éppenséggel lehet, ha rózsaszín szemüvegen át nézzük.” Az ő atyja mostanság pontosan ilyen szemüvegekkel is kereskedik, hoz egyet nekünk, próbáljuk ki, mondta. Elrohant, és vissza is tért egy viszonylag újnak látszó, de azért hibás példánnyal. Szépen sütött az áprilisi nap, tehát nem ellenőrizhettük, hogy a villámlás milyen színű, a szemüvegen át szemlélve egymást és a világot viszont annál inkább rózsaszínűek voltunk. Minden rózsaszínűvé változott hirtelen, a szemüvegen át nézve. Kezdtük megszeretni a verset. Beláttuk, ez a költő igenis tudja, hogy mit beszél.

Néhány hét múlva viszont nagyon lebuktam a verssel. Írók és tanfelügyelők látogattak iskolánkba, és egy költő, csak úgy, ötletszerűen, megkérdezte, ki tudja a jelenlévők közül, hogy mi az impresszionizmus? Részeges biológiatanárunk felháborodottan azonnal jelentkezett, hogy ő azért még nem hülyült el itt, messze vidéken, de őt nevetve intették le: „Most nem magáról van szó kedves Komán elvtárs”.

Én, osztályunk büszkesége, a szép reményű irodalmár, habozás nélkül jelentkeztem, és valami olyasmit dadoghattam, hogy „az impresszionizmus, az egyfelől benyomás, másfelől szemlélődés. A művész számára – vágtam ki a rezet – nem is annyira az az érdekes, amit lát, ez végtére is esetleges (s mindezt négy nyílt e-vel mondtam!), hanem saját érzései és benyomásai a látvány kapcsán.”

Nehéz mondat volt, de befejeztem.

Az egyik tanfelügyelő hidegen pillantott rám: mondanék-e példát is?

„Hogyne!” – kiáltottam, és boldogan mondtam fel a rózsaszínű villámot.

A tanfelügyelő megdöbbent, a teremben érdeklődő csend lett, az egyik író nevetett.

„Ez paródia!” – jelentette ki megrovóan egy társaságukban feszengő elvtárs.

„Az mi, az a paródia, vagy micsoda?” – kérdezték utána kíváncsi osztálytársnőim, de én nem válaszoltam, úgy voltam vele, mint az Arisztotelészt fordító arab filozófus a színházzal, nem tudta mi az, mert nem láthatott színházat, olyan korban élt, amikor nem volt színház. Égő fülekkel baktattam haza. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy a P betűs kötet megvan-e? Révai nagylexikon-sorozatunk ugyanis foghíjas volt (háború, államosítás, rémhírek, egerek, mert egy időben a padláson volt elrejtve stb.). Jól sejtettem, nem volt meg, a Kontur-Lovas-tól a Sodoma-Tarján-ig hiányzott négy kötet, valamelyikben ezek közül ott rejtőzködött a bűvös paródia is, a megfelelő magyarázattal. Mit volt mit tenni, elmentem egyik tanáromhoz s megkérdeztem, mi a paródia? Rámnézett, és felnevetett. „Nagy kujon vagy te azért, fiacskám – mondotta, s leemelt a polcról egy lexikont, de anélkül, hogy kinyitotta volna, magyarázni kezdett. – A paródia – fejtegette – egy görög szó. Egy művészeti alkotás kinagyított torzképét jelenti, vagyis annak gunyoros bírálatát. A valódinak gúnyt és nevetést előidéző, hitvány torzképét. Olvasgasd Karinthyt, az Így írtok tit – nyomott a kezembe egy könyvet –, és megérted.”

Teltek a hónapok, egyre nagyobb élvezettel olvastam Karinthyt, után Bajort. Lelkesedtem, elképedtem, legvégül hevesen érdekelni kezdtek az írók és költők is, akiket e nagy szellemek kigúnyoltak torzképeikkel.

Így kezdődött az, ami azóta is tart, hadd ne nevezzük nevén.

De volt itt egyéb is. Vinnyogva a röhögéstől olvastam Hajdú Zoltán-paródiát, a Bárci Benő balladáját. Ez, ugye, egy Arany-vers, megkerestem s hónapokig faltam Arany balladáit, egy életre felfedeztem magamnak Aranyt, s közben rájöttem, itt nem az eredeti Arany-ballada gúnyképéről van szó, hanem Bajor egy költő kortársa modorában átviszi a ballada lényegét a létező szocializmusra, korunkra.

„Benő menyasszonyát híjják.

Kovács Abigélnek híjják.

Abigél jön. Szeme nyirkos:

Nem ő, egy kulák a gyilkos.”

És ez a Bajor Andorral való, legelső találkozásom igaz története is.

Persze, mi az igazság?!

Roland Barthes szerint: „A művészet az igazságtól függ, de az igazság, minthogy oszthatatlan, nem ismerheti önmagát: mondani az igazságot, annyi, mint hazudni. Így az író az igazság, s mégis, amikor beszél, hazudik. A műalkotás hitele sohasem esztétikája szintjén helyezkedik el, hanem kizárólag az erkölcsi tapasztalat szintjén, vagy még inkább, ahogy Kafka mondja Kierkegaard-t kijavítva: a lét esztétikai élvezetéig csak erkölcsi tapasztalaton át és gőg nélkül juthatunk el.” Ahogyan sejtéseink szerint Bajor Andor is eljutott, ráadásul élete végén – és ezt nem láthatta előre Földes – visszatért első elveszített univerzumához, és borzasztó tapasztalatain át értékelte második elveszített univerzumának élményeit. (Lásd a Ceauşescu elvtárs esztétikai nézeteivagy a Hegel sziklája című írásait…)

De ez már egy másik történet.




.: tartalomjegyzék