Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Tófalvi Zoltán

Aki megtagadta Ceauşescu nevének leírását

Oltyán László erdélyi író, az oknyomozó újságírók egyik kiemelkedő képviselője a legközelebbi barátaim egyike volt. 1935. augusztus 19-én született Marosvásárhelyen, és ugyanott halt meg 1990. november 16-án. Az utóbbi időponthoz kapcsolódik az idő múlásával sem oldódó lelkiismeret-furdalásom: november 15-én este telefonon hívtam, és az esedékes látogatásom felől érdeklődtem. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy másnap minden korábban elmaradt beszélgetést bepótolunk. Erre azonban már soha nem került sor, mert a Nagy Kaszás sokkal gyorsabb volt, mint az érte aggódók együttvéve. Nagyon bánt, hogy november 15-én este nem mentem fel Hozzá, nem éreztem a hangjából „az örök vadászmezőkre” indulók jajkiáltását. Ma már tudom – az Oltyán László szívpanaszait is megtapasztalva –, legközelebbi barátainkat azonnal fel keresnünk, amikor – Antoine Saint Exupery oly sokszor idézett gondolatát is megtoldva – a szívünkkel „látunk” és „hallunk” igazán! Talán ha elbeszélgetünk dédelgetett álmunkról, egy, a Csíkszeredában hét évvel később, 1997-ben megjelenő Székelyföldhöz már-már eszményien hasonlító folyóiratról – természetesen minden anyagi alap, háttér, támogatás nélkül szerettünk volna Marosvásárhelyen ilyen folyóiratot elindítani! –, ha személyesen látom, hogy a vérhígító gyógyszer adagolásának milyen drámai következményei lehetnek, akkor, akkor…ma is élne?

Sem a történelem, sem az emberi kapcsolatok szövevényes rendszere nem ismeri a „mi lett volna, ha” oly nagyon sokszor felvillantott kibúvóját. Marad az egyetlen lehetséges alternatíva: az elvesztett barát emlékének, életművének, emberi és írói tartásának hiteles, a lélek legmélyéről induló megidézése. Némi vigaszom és fogódzóm: Oltyán Lászlóval az 1990 nyarán rögzített, viviszekcióra emlékeztető beszélgetést az azóta már régen megszűnt nagyváradi Kelet-Nyugat 1991. március 7-i számában közölhettem.

A mélyinterjú azt a kérdéskört „járta körül”, hogy Oltyán László az íróknak, újságíróknak abból a fajtájából való, aki iszonyatosan megszenvedett, megkínlódott az írásért. A kétségek és bizonyosságok Szküllája és Karübdisze között kevés ember vergődött olyan őszinteséggel, mint ő. Az írásnak micsoda belső lázai űzhették, hogy minden körülmények között vállalta az újrakezdést, a „munkásíró”-beskatulyázás elleni konok küzdelmet? Az őstehetség marhaság. A tehetség munka. Sok munka, és még több munka! Ez volt írói, újságírói ars poeticája.

Amikor az Igaz Szóban megjelent az első karcolata, még inas volt. A beskatulyázás ma is változatlanul továbbélő veszélyeinek igazolására idézek egy részletet a Kelet-Nyugatban megjelent interjúból:

„A szerkesztőségben körbevettek: milyen belső sugallatra írtam azt a karcolatot? Nagyon boldog és büszke voltam, hogy a munkás is írhat, s azt igazi irodalomként valóban elfogadják. Ájult lábakkal kóvályogtam a városban, a nagy boldogságtól mindegyre nekiütődtem az embereknek. Nagyon magasra dobtak, csak éppen elfelejtettek hálót feszíteni alám. Az az író, aki „pártfogása” alá vett és irányított, s akiben én természetesen vakon bíztam, belém beszélte, hogy csak úgy lesz belőlem író, novellista, ha a gyárban maradok. Így aztán büszke voltam munkás mivoltomra – ami önmagában nem jelentett semmilyen veszélyt, inkább felemelő érzést. A bajok a külsőségekkel voltak. Az ötvenes évek kellős közepén voltunk, én munkásírói „státuszomhoz” híven még a szerda esti koncerteken is kimosott, kivasalt kezeslábasban jelentem meg. Visszagondolni is kétségbeejtő: mennyire naiv és tájékozatlan voltam! (…)

Szóval, elhitették velem, hogy csak akkor vagyok író, ha büszkén viselem a színházban is a kezeslábast.

Holott akkor is és ma is munkás mivoltomra voltam büszke. Arra, hogy a város (Marosvásárhely – T. Z.) legjobb szakembereivel dolgozhattam együtt, akik megízleltették velem a teremtés semmi máshoz nem hasonlítható örömét.”

Sok mindent elárulnak a szocreál irodalmi kánonokról azok a szerkesztői üzenetek, amelyek alapján Oltyán Lászlót hol azzal vádolták, hogy minden hőse a gyárban él, hol pedig azzal, hogy nem ismeri eléggé a munkásokat. Ő, aki Marosvásárhely legkiválóbb, országosan is elismert szerszámlakatosaival éveken át dolgozott együtt! Oltyán László akkor döbbent rá: a Sztálin-díjakkal, állami kitüntetésekkel, a „kisember” számára elképzelhetetlen összegekkel jutalmazott, úgynevezett „munkás-regényekben” a gyárat is és a munkást is valójában a fantázia szülte.

Ez a felismerés is arra késztette, hogy újra elfogadja az akkori Magyar Autonóm tartományi lap, a Vörös Zászló szerkesztőségének meghívását. 1962-ben a napilap újságírója lett. (Tollforgató pályáját 1958-ban a Vörös Zászló munkatársaként kezdte, 1959-től – rövid ideig – a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás riportereként is publikált. 1959 és 1962 között szerszámlakatosként dolgozott.) Riportokat közölt, de időnként az író is megszólalt benne. 1969 őszén látott nyomdafestéket a Fejfa nélkül című karcolata, 1970-ben a Vészharang elhallgat címet viselő kisregénye. Az igazi áttörést az Igaz Szóban, majd könyvalakban is  megjelent (1973) Csak egy szobát… című kisregénye jelentette. Tizenöt évi útkeresés után jó melós módon, alaposan „kikalapálta”, oly annyira, hogy a kritika, az Olvasó elismerése ezúttal méltán emelte piedesztálra. Oltyán László a riport műfajából kiindulva jutott el „regényeinek társadalmi témaköréig s az egyszerű, őszinte közlés olvasmányosságáig” (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. IV. kötet, , Bukarest-Kolozsvár, 2002, Kriterion Könyvkiadó, 266. oldal).

Igen, mert Oltyán László – ahogyan Gálfalvi György, a Marosvásárhelyen megjelenő Látó irodalmi folyóirat akkori főszerkesztő-helyettese 1990. november 21-én a temetésekor külön kiemelte – „azt tudta a legjobban, amit nem lehet megtanulni: az író harca mindig a bujdosó, száműzött vagy elrabolt igazság kiszabadításáért, visszahozataláért, felmutatásáért folyik. (…) Oltyán László azok közé tartozott, akiknél a szó és a tett oly ritka egységben talált egymásra; állandóan rohamra vitt szívét a mi »sajátos« körülményeink között nyílt sebbel is eltalálhatta volna a halál. Szókimondó emberként és íróként végezhette volna a Szekuritáté kínzókamráiban, mártírja lehetne a decemberi eseményeknek, hiszen munkatársai – akkori munkástársai – között az első sorokban tüntetett, s meghalhatott volna (1990) március 20-án –, ott volt a legforróbb pillanatokban – annak a városnak a főterén, amelyet annyira szeretett.”

Sajátos magyar, erdélyi sors – hangoztatjuk igen gyakran –, hogy a barátunk – jelen esetben a „sorsban sorsosunk” – igazi emberi értékeire csak a halála után döbbenünk rá. Oltyán László emberi, írói, újságírói habitusának kvintesszenciája: hazug szó soha nem hagyta el a száját, hazug betűt soha nem vetett papírra! Ezt bizonyítják az életében, majd a halála után megjelent kötetei is: Sok víz lefolyt a Maroson (riportkötet, 1978, az Írószövetség különdíjával jutalmazták! ), Érés idején (regény, 1981), Felmentés (regény, 1986), Erdélyi elmebaj (dokumentumregény, 1992), Özönvíz után (regény, 2006), Fapapucsos messiások(regény, 2009), s e sorok írója által kiadásra előkészített Pihenés a hegyen című regénye. A Püski Kiadónál az 1990 márciusi véres etnikai konfliktusról 1991-ben megjelent Fehér Könyv egyik legdrámaibb írását – szem- és fültanúja volt, hogy az elvakult, a hadsereg és rendőrség támogatását élvező román szélsőségesek hogyan vadászták az éppen útjukba kerülő magyarokat! – Oltyán László közölte.

Kötelességünk a Hozzá mindig hűséges olvasókban is tudatosítani: 1988-ban csak Oltyán Lászlónak volt bátorsága megtagadni az egész újságírás hitelét, hitelességét hosszú évekre megkérdőjelező vívmány-riportok, a Ceauşescut dicsőítő hozsannák megírását. Amikor kiküldték, hogy a dicsőszentmártoni Vegyipari Kombinát „eredményei” kapcsán a „hőn szeretett főtitkár” csodákat termő „útmutatásairól” írjon, Ceauşescu nevét minden szerkesztői figyelmeztetés ellenére sem írta le. Az már szintén a mi „sajátos” közép-kelet-európai világunkhoz tartozott, hogy a szorgos szerkesztői kezek a „Kárpátok géniuszának” nevét – idézetekkel megspékelve – beemelték a furcsa „riportba”.

Amikor azt a szerkesztői utasítást kapta, hogy olyan község „fejlődéséről” írjon, ahol az emberek panaszáradattal fogadták – a kommunista hatalom mindenüket elveszi, nem építenek, hanem évszázadokat zuhannak visszafelé –, már pontosan tudta: nincs maradása a lapnál! A felmondás történetét így örökítette meg az Erdélyi elmebaj című, a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press kiadónál megjelent kötetében:

„Felmondásommal be kellett kopognom a megyei pártbizottság propaganda titkárához is, aki ott ült a tölgyfa asztala mellett kifestve, szépelegve, elegánsan kiöltözve, és mosolyával bátorságot öntve belém fogadott:

– Szóval el akar menni?! – kérdezte végül Angela Isăroiu (valahonnan, Olténiából katapultáták Marosvásárhelyre, hihetetlenül gyorsan emelkedett a pártranglétrán és itt ragadt: a Kistemplom téren az egyik legszebb, egykori magyar tulajdonos házában lakik, és eszegeti a nagy összegű pártnyugdíjjal büszkélkedők „keserű kenyerét” – T. Z.).

– És miért? – tette hozzá.

– Éppen ön mondta a múltkori szerkesztőségi gyűlésünkön, mint kiküldött, hogy aki nem úgy ír, ahogy kérik, elmehet!

– (...) Igen, ezt mondtam. De aki jön, az legyen jobb, mint aki elment. Szakmai vonatkozásban... Különben meglep... Sok jót hallottam magáról. Még mindig nem értem, hogy miért megy el... Nem akarja, vagy nem tudja csinálni...

– Már nem tudok írni!

(...) Kijövet a nagy szobából, azt mondtam magamban: – Ugye, milyen egyszerű! Felrúgsz mindent, és azzal kész! Feloldódik a gyomromban a görcs, ami éveken át kínozott, már nem fáj a fejed, hogy miként írsz cikket a semmiből, honnan szeded össze a híreket, amikor sehol semmi újdonság. És nem fogadod el a megaláztatást.

Néhány boldog nap után, hogy sikerült eltávoznom, hívatott az Igaz Szó irodalmi folyóirat főszerkesztője, Hajdu Győző.

– (...) Maga felment Angelához?

– Igen! Kénytelen voltam segítséget kérni tőle.

– És azt mondta neki, hogy nem tud írni?!

– Azt!

– Laci, hát hol van az esze? Tudja, milyen nagy bajt csinált? El sem képzeli! Mi az, hogy nem tud írni? Gondolt arra, hogy ezt minek veszik?...

– Erre nem gondoltam!

(...) Hajdu Győzőnek rossz híre volt országszerte, főképp a magyarok körében... Házának falán még látszik a gyertyaláng helye, amit halottak napján gyújtottak neki... Ennek ellenére meglepett az emberi hangja, figyelmeztetése. Süket kellett volna legyek, hogy a szavaiból ne érezzem ki: a Szeku kezére bíztak, s a kihallgatást ő végezte el.” (Erdélyi elmebaj, 1992, 6–8. oldal.)

Oltyán László a saját bőrén megtapasztalhatta: a Ceauşescu-diktatúrájában egy ilyen felmondás valójában a lassú halált jelenti. A kedvenc vállalatának igazgatója – akiért olyan sokat tett – egyszerűen kirúgta, pedig ő hívta beszélgetésre: „Mars ki, és várj!” – hangzott a félreérhetetlen „szivélyes fogadtatás”. Szekus provokátorok hada próbálta rávenni újabb meggondolatlan lépésre, a főszerkesztőnő – felsőbb parancsra – felbontotta a munkaszerződését, ami – emlékszünk még jól Sütő István kiváló költő különös halálára a Marosvásárhely-Gyergyószentmiklós között közlekedő személyvonaton! – azzal a veszéllyel járt, hogy munkakerülőnek minősítik és ítélet nélkül azonnal börtönbe csukják. Oltyán Lászlót végül a szövőgépeket gyártó vállalat – amely a kezdeti időszakban Encsel Mór illegális kommunista nevét viselte – igazgatója, Kiss Albert mentette meg a börtönbüntetéstől, alkalmazva őt a szerszámlakatos-műhelyben. És akkor érte az újabb, övön aluli ütés: az orvosi fejlapjára piros betűkkel ráírták, hogy elmebeteg! Hiába hozta a pszichiátriai vizsgálat, a pszichológiai teszt minden kétséget kizáró véleményét, hogy nem elmebeteg, az orvosnak gyűlt meg a baja, hogy a Maros megyei pártbizottság titkársági engedélye nélkül meggondolatlanul kiadta a satupadhoz visszatérő Oltyán László fejlapját. Hát innen az erdélyi – tegyük hozzá: romániai – elmebaj! Soha senki nem tudta, nem volt hajlandó eltüntetni a fejlapról a „valaki által” önkényesen megfogalmazott billogott. Csak a korai halál rehabilitálta!    

Oltyán László abban a naiv tévhitben ringatta magát, hogy mások is követik majd a példáját, s ha tömegesen tiltakoznak a szörnydiktatúra ellen, akkor annak érdembeli következményei lesznek. Nem ez történt!

Arra is rá kellett döbbennie, hogy már a gyár sem a régi. A gyár maga a pokol! Magasak a normák, a munkást állatnak tekintik, világítás, fűtés alig van, vasárnap is három műszakban kell dolgozni. Minden túlzás, elfogultság nélkül állítom, hogy az 1988-1989-es évek munkásvilágának, egyáltalán: Románia gazdasági, szellemi és morális válságának egyik legsúlyosabb látleletét Oltyán László Erdélyi elmebaj című dokumentumregényében találják meg!

Tájainkon az már egyenesen „törvényszerű” volt, hogy a saját és a családja puszta létét is kockára tevő Oltyán Lászlót 1989. december 21-e után „ott felejtették” a gyárban! Hiába tagadta meg Ceauşescu nevének leírását, 1989. december 21-22-én hiába küzdött az első sorokban, hiába volt az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front megyei tanácsának tagja, az olvasók hiába várták tényfeltáró, oknyomozó riportjait. Végül a nagybetűs Olvasó elégelte meg a bántó és kínos mellőzést, és mintegy kétszázan levélben fordultak a Népújság szerkesztőségéhez: hol van Oltyán László? Az aláírások sokasága önmagában is jelezte:  ezrek és ezrek igénylik az írásait, a tényfeltáró riportjait! Nagyon kevesen tudják, hogy Molnár Gergely, a hajdani Imatex vállalat raktárosa – a forró márciusi napok egyik meghatározó személyisége – Oltyán László róla szóló riportjának köszönhetően kapott politikai menedékjogot Svédországban!

Riportjainak, regényeinek szinte állandó „főszereplője” a mesebeli Maros-part, a kezdetben kényszerből, majd a már-már panteisztikus természetimádatból folytatott horgászat. Oltyán László imádta a dércsípte fűzfabokrokat, a folyó kékeszöld vizét, a halakat rejtő öblöket, gübbenőket. Ilyenkor belenézett a Napba, hogy a fény vakítsa el néhány pillanatra. Nem a világot, hanem a fényességet szerette látni. Az az egykori Maros-partmár csak Oltyán László regényeiben villan fel néhány pillanatra. Mindent belepett az enyészet, vagy a már-már tudatos természetrombolás züllesztette szemétteleppé a Hét fák környékét, az egykori horgász paradicsomot!

Az Oltyán László-életmű utóéletének van egy olyan fejezete, amelyet modellként ajánlok minden feleségnek, társnak, gyereknek: ahogyan Oltyán Erna (ma már Wermescher Erna) angol és magyar szakos tanárnő, az író-újságíró egykori felesége, valamint ifjabb dr. Oltyán László kiváló állatorvos ápolják a hetvenöt évvel ezelőtt született Oltyán László emlékét, életművét, azt tanítani kéne! Ha egyszer elbeszélgetnek ifjabb Oltyán Lászlóval – ahogyan én egy tizenkét órás, Marosvásárhely-Budapest közötti utazás során megtettem –, akkor a mindenkori gyerekek is rádöbbenhetnek: az apa és fia kapcsolatában lehetséges a legőszintébb barátság is, amely átsegít, átsegíthet minden nehézségen. A feleség és a fiú érdeme, hogy a Népújság szerkesztőségi bejáratánál a Puskás Sándor szobrászművész által készített dombormű és márványtábla hirdeti, hogy Oltyán László közel három évtizeden át dolgozott a redakcióban, és volt bátorsága szembeszállni a kommunista diktatúra cenzúrájával.       

Oltyán László riportjaiban, regényeiben arra kereste a választ: az oly sokat emlegetett kompromisszumok szövevényében meddig lehet elmenni úgy, hogy identitásunkat, önmagunkat egy pillanatra se adjuk fel? Mi a fontosabb: a magunk által felállított erkölcsi, etikai elvárások betartása vagy az életünk?

Mindkét esetben csak egyetlen válasz lehetséges: inkább a halál, minthogy önmagunkat, elveinket, erkölcsi, emberi tartásunkat feladjuk!

Oltyán László egész életműve a bizonyíték rá: az író akkor sem adhatja fel az ideálokért folytatott küzdelmet, ha minden nap keresztre feszítik.




.: tartalomjegyzék