Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Tánczos Vilmos beszélgetése Erdélyi Zsuzsannával

„Hosszú úton, széles úton...”

Az archaikus népi imádság az egyik legrégebbi magyar folklórműfaj, eredete a 14−15. századra, sőt bizonyos szövegegységek vonatkozásában még korábbra megy vissza. A jobbára változatlan formában hagyományozódott, egyes vidékeken még ma is élő apokrif imaszövegeket igen későn, csak a 20. század utolsó harmadában fedezte fel a folklorisztika és végezte el a rá vonatkozó alapkutatásokat.

A magyar folkloristák szórványosan már a 19. század közepétől jegyeztek le, sőt egyéb műfajokkal elvegyülten tettek is közzé népi imádságokat (Kálmány Lajos, Berze Nagy János, Bálint Sándor, Sándor István, Diószegi Vilmos, Kallós Zoltán). Mások is találkoztak velük, de politikai okok miatt nem jelenthették meg azokat, mint például Fettich Nándor. A műfaj voltaképpeni felfedezése, teljes mélységében való feltárása, népköltészeti kategóriává történő meghatározása-megnevezése Erdélyi Zsuzsanna nevéhez fűződik. Ő 1968 decemberében, népzenegyűjtés közben, a Somogy megyei Nagyberényben egy 98 éves öregasszonytól, Babos Jánosné Ruzics Rozáliától egy úgynevezett „pénteki imádságot” rögzített. E soha nem hallott, számára ismeretlen szöveg azonnal felkeltette érdeklődését, és a nyomába eredt. Az érdemi eredményre nem vezető, hosszú könyvtári kutatást intenzív terepmunka követte, amely rövid idő alatt több száz szöveget hozott elő a népi emlékezetből. Munkájának közben híre ment, és Voigt Vilmos felkérésére Erdélyi Zsuzsanna az általa archaikus népi imádságnak megnevezett új folklórműfajt a Néprajzi Társaság Folklór Szakosztályának ülésén, 1970. február 11-én mutatta be, elemezve sajátosságait (például szerkezet, belső forma, tipológia, rokon műfajok stb.) és meghatározva a műfaj népi kultúrában elfoglalt helyét (funkció, a használat körülményei, egyéni vagy közösségi jellege, a hagyományozódás menete stb.). Előadását nyelvészek, irodalmárok (Pais Dezső, Mezey László, Holl Béla) korreferátumai kísérték. Mindez megjelent az Ethnographia 1971/3. számában.

A műfaj lelkes fogadtatása és visszhangja segítette a kedvezőtlen ideológiai és politikai viszonyok között is a gyűjtés folytatását. Gyűjtési felhívásai révén külső segítség is könnyíthette munkáját. Immár több ezer szöveg birtokában Erdélyi Zsuzsanna 1974-ben megjelentethette Kaposvárott Kanyar József levéltári igazgató erőfeszítéseinek köszönhetően a 137 imádságot tartalmazó Hegyet hágék, lőtőt lépék c. kötetet, amely reprezentatív válogatást nyújtott az addigi gyűjtésekből. A könyv bővített második kiadása, az úgynevezett „nagy Hegyet hágék” (Budapest, 1976 és 1978) 251 imaszöveget tartalmazott, míg a harmadik, még tovább bővített, 1090 oldalnyi 1999-es pozsonyi kiadásban már 321 imádság található. Erdélyi Zsuzsanna példája nyomán és biztatására Magyarország határain belül és kívül is megindultak a gyűjtések, így további jelentős kiadványok láttak napvilágot. A néprajzkutatók az Alföld (Polner Zoltán, Besenczi Sándor), a Vajdaság (Silling István), Belső-Erdély és a Székelyföld (Székely László, Daczó Árpád, Ráduly János), a gyimesi és a moldvai csángók (Bosnyák Sándor, Salamon Anikó, Harangozó Imre, Tánczos Vilmos, Takács György) archaikus imaanyagát gyűjtötték össze.

Erdélyi Zsuzsanna következetesen végezte munkáját. Miután bejárta a magyar nyelvterületet, beleértve a Felvidék határ menti településeit is, fölkereste a magyarországi etnikai közösségeket (szerb, horvát, szlovén, szlovák, ruszin, román, sváb). Az anyag történeti- és eredet-kérdéseinek tisztázása miatt azt akarta vizsgálni, hogy a magyarokkal együtt élő, azonos történeti, szellemi hatásokat nyert kárpát-medencei népek szakrális hagyományában is megtalálhatóak-e az imádságműfaj emlékei. Mivel a válasz egyértelmű volt, ezután Európát vette célba. Így kezdődtek interetnikus kutatásai, amelyek során számba vette Európa népeinek középkorig visszanyúló műfaji kapcsolódásait az Atlanti-óceántól az Uralig és Izlandtól Szicíliáig. E hatalmas terület „bejárását” a könyvtári kutatás tette lehetővé, de tényleges terepmunkát is végzett, ahol erre lehetősége nyílt. Érdekelte, hogy a betűkultúra által megőrzött és a szóbeliség által fenntartott emlékek hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A magyar példa nyomán, sőt Erdélyi Zsuzsanna rendszerező elveit követve, jelentek meg az első lengyel és szlovén archaikus imádság-gyűjtemények is: Kotula Franciszek: Znaki przeszłó¶ci. Warszawa, 1976.; Novak Vilko: Slovenske ljudske molitve. Ljubljana, 1983.

A műfaj feltárásáért és az ezt követő impozáns eredményekért Erdélyi Zsuzsanna előbb 1983-ban – egyéni tudományos teljesítményéért elsőnek – megkapta a hamburgi Népművészeti Európa-díjat, majd 1996-ban Palermóban elnyerte az egyik legrangosabb nemzetközi folklorisztikai elismerést, a Pitrè Marino-díj nagy aranyérmét. A megbecsülés a rendszerváltás után Magyarországon sem maradt el: 1991-től magas állami, egyházi, társadalmi kitüntetések egész sorát kapta, például a Kossuth-díjat, a Pápai levelet, a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét, a Magyar Örökség-díjat, a Hazám-díjat. Több település díszpolgára, így Budapest Belváros-Lipótvárosé is.

Erdélyi Zsuzsanna, aki 2011. január 10-én lesz 90 éves, az alább következő interjúban a magyar archaikus népi imádságok nemzetközi kapcsolatai kutatásának egyik-másik részletét idézi föl.

 

*

 

– Zsuzsa néni, beszéljünk ma a népi imádságműfaj összehasonlító vizsgálatáról, például lengyelországi és olaszországi útjairól.

– Ezekről az emlékeimről szívesen szólok, akár az európai nagy könyvtárakban folytatott filosz bogarászásokról van szó, akár az „in vivo” végzett terepmunkáról. A dolog úgy áll, hogy már az első perctől kezdve kerestem e szöveghagyomány eredet- és történeti kérdéseire a választ. Ezek a kérdések gyűjtés közben kezdtek sorjázni különböző élethelyzetek folytán. Miután jobbára bejártam a magyar nyelvterületet, vegyes házasságban élőknél találkoztam idegen nyelvű szövegekkel, sőt már a nagy kegyhelyeken is felhangzottak a hazai nemzetiségeink imái. Erre kezdtem intenzív gyűjtést az északi, a déli szlávjainknál, majd a román és a sváb közösségeink körében. Az eredmény több volt, mint meglepő. Arra késztetett, hogy kilépjek a Kárpát-medencéből, mondván, hogy ha az itteni szórványkultúrák emlékei között ilyen mértékben megmaradtak ezek a késő-középkorig visszavezethető emlékek, nyilván a századok során elhagyott anyaországban is kellett egykor lenniük. Különben aligha hozhatták volna magukkal becses örökségként, és vérükké válva alig őrizhették volna meg ezeket az új hazájukban mind a mai napig.

Valóban kiléptem a Kárpát-medence zárt földrajzi egységéből és mentem északra, nyugatra, délre. Elsősorban olyan országokat kerestem föl, amelyekkel történelmünk során szoros politikai, kulturális kapcsolataink voltak, például Lengyelországgal, Olaszországgal, Németországgal és Ausztriával. Lengyelországgal kezdtem külországi útjaimat 1976 komor őszén. A kulturális csereegyezmény keretében kértem kutatóutat.[1] Megkaptam és meg sem álltam Poznańig. Ebben a nagy múltú városban volt ui. akadémiai társintézményünk Józef Burszta professzor vezetésével. Abban az időben rengeteget gyűjtöttem, éjszakába nyúlóan dolgoztam határidős munkákkal, persze, hogy rendkívül fáradt voltam és ez meg is látszott rajtam. Burszta nagy szeretettel fogadott, nézegette papírjaimat és látta, hogy édesanyám családja lengyel származású. Igaz, hogy több nemzedék óta itt élnek már Magyarországon, de politikai okokból a krakkói vajdaságból Podolinba menekült ősöm régi történeti család tagjaként itt lelt biztonságot és otthont. Bursztának elmondtam, hogy mit szeretnék kutatni, elsősorban a magyar népi imádságoknak lengyel párhuzamait, szövegi megfelelőit. Kedvesen közölte velem, hogy ezért ugyan kár volt jönnöm, bár nagyon szívesen látnak, de náluk ilyen műfaj nincs. Viszont, mivel nagyon fáradtnak tűnök, ezt az egy hónapot használjam föl pihenésre. Lengyelország gyönyörű. Ő elküld az ország legszebb helyeire, mert bizony rám férne, igen nyúzott vagyok. Mondtam, hogy valóban nagyon fáradt vagyok, de nekem bőven elég két nap, hogy jól kialudjam magam. Végül is dolgozni jöttem és nem turistaútra. Különben is lehetetlen, hogy egy ilyen nagy múltú, mélyen vallásos népnek ne legyenek olyan szakrális hagyományai, mint a vegyes vallású magyaroknak. Egy hetem volt Poznańra, aztán húztam le délre, Varsóba, Krakkóba, Wrocławba, azaz az egykori Boroszlóba, majd Opoléba. Természetesen föl akartam keresni Częstochowát, a magyar alapítású pálos rend világhírű kegyhelyét. Burszta, látván elszántságomat, teljesítette kérésemet, miszerint adjon nekem segítőül egy olyan munkatársát, aki jól tud nyugati nyelveket. Így kaptam meg a nagyon szép litván származású Ligia Jasnost, aki jól beszélt németül, angolul. Miután kialudtam magam, Ligiával nagy hajrába kezdtem. Arra kértem, hogy adja elő a nagy népköltészeti gyűjteményeket, például Oskar Kolberg könyvsorozatát[2], majd a ZWAK nevű akadémiai sorozatot, amely lefedi az egész országot. Megtanultam bizonyos alapkifejezéseket, műfaji megjelöléseket, nemkülönben az imádságok Európa-szerte állandósult elemeit, stiláris formáját, például az „aki ezt az imádságot…” kezdetű záradékot. Találtunk ilyeneket, elsősorban a kötetek végén, az elegyes darabok között, a függelékekben, a Miscellanea-részben[3]. A gyűjtő-szerkesztő olyan szövegeket sorolt be ide, amelyeket nem tudott műfaji kategóriába illeszteni. Így kerültek be imádságok is. Ligiának nagyon tetszett ez a keresés, s a végén olyan gyűjteményeket is előhozott, amelyekre nem is gondoltam s amelyekben hosszú, gyönyörű imádságok, úgynevezett modlitwa-k és modlitewka-k fordultak elő. Mindezeket lemásolták nekem és jókora paksamétával vonultunk be Bursztához. Ő csak nézett. Ez a fránya magyar mit nem csinál… Ha nagyon meggondoljuk, szégyenben maradt, mert érkezésemkor váltig erősítgette, hogy nekik ilyen imaműfajuk nincsen. Áttelefonált Varsóba, ahová esedékes volt az utam, jelezte, hogy ki vagyok, mi vagyok és mit találtam a gyűjteményekben. Varsóba érve az ottani intézet jeles kutatója, Helena Kapelus rögtön szárnya alá vett és az éppen rendezendő konferenciára benevezett azért, hogy az ország minden részéből összesereglett kollégáknak számoljak be imádság-műfajomról, illetve a talált lengyel párhuzamokról. Az előadásnak nagy sikere volt, köszönték, amit tettem, és lassan fölidézték, hogy tényleg, ilyesmi szövegekkel már régebben találkoztak, de elmentek mellettük, szórvány-mivoltuk miatt nem tulajdonítottak nekik jelentőséget. Helena Kapelussal még sokáig kapcsolatban voltunk, és küldött nekem megtalált, újabb imaszövegeket. Krakkóban már nyitott kapukat zörgettem, a professzornő Jadwiga Klimaszewska itt is mindenben segített. Jelezte, hogy a galíciai Rzeszówban él egy öreg tanár, az ottani múzeum igazgatója, akinek sok imaszövege van, elsősorban farkasok elleni ráolvasások. Közben a professzorasszony maga is kutakodott ilyen szövegek után, miközben egy ott tanuló magyar diák kíséretében elirányított Rzeszówba. Nem sokkal előtte jelent meg az 1976-os Hegyet hágék, s velem volt az 1974-es somogyi kiadás[4] is, hogy megmutassam nekik, valójában miről is van szó. Kotula először meglepődött, mert ő elsősorban farkasok elleni védőimákban gondolkodott. Kiderült, hogy neki is vannak archaikus népi imái, amelyeket úgy mellékesen rögzített, ha már egyszer előkerültek. Ezek rendszerint kontaminált hosszú szövegek, amelyek részei között ott vicsorítanak a farkasok is. Kotula forgatta, nézegette a Hegyet hágék-köteteket. Tájékozódásul bele-belefordítottam egyes jellemző motívumokba, részekbe. Rendkívül boldog volt. Jelezte, hogy neki is elő van készítve a ráolvasó gyűjtése. Mondtam neki, hogy ne csak a ráolvasóit hozza ki, hanem egészítse ki a feltehetően nála is megtalálható népi imádságokkal. Így is tette. Kotula arca sugárzott a nap élményétől. A végén többször megölelt. Az igaz lengyel-magyar barátság jegyében váltunk el. Utána nekiesett a szövegeimnek és 1977 tavaszán már megkaptam Krakkóból az ő kötetét, amelyben a ráolvasók mellett vannak archaikus imádságok és Mária-énekek is.[5] Nagyon szép kivitelű könyv lett belőle, sok ábrával, a neves professzor, Czesław Hernas bevezető tanulmányával. Érdekessége, hogy nem a megjelenés évét (1977) tüntették föl, hanem 1976-ot jeleztek. Hogy ez mivel magyarázható, nem tudom, nem is foglalkozom vele. Lehet szerepe ebben a lengyel büszkeségnek és még sok minden másnak. Az összehasonlító vizsgálatok számára – és ez a legfontosabb – Kotula gyűjtése rendkívül hasznos. Ezzel a lengyeleknél is megindult az intenzív imádság-gyűjtés.

Történeti összehasonlító vizsgálódásaim számára Vilko Novak, ljubljanai professzor kötete[6] is sokat jelentett. Ez ugyancsak magyar példa nyomán jelent meg 1983-ban. Ez pedig úgy történt, hogy azidőben a Kruzsokban, aminek Pais Dezső híres nyelvész volt a vezetője,[7] járt egy Vilko Novak nevezetű idős professzor is, aki ha Pesten volt, mindig eljött ebbe a nyelvi körbe. Szlovén létére prímán tudott magyarul, mert egykor Eötvös-kollégista[8] volt. A Kruzsokban sok szakmai kérdés során szó esett az imaszövegekről is. Ha valami különösen szépet találtam, mindig megmutattam Pais Dezsőnek, akinek az imák nyelvi archaizmusai, szókövületei igaz örömet szereztek.[9] Vilko Novak is részt vett ezeken a eszmecseréken, szóértelmezéseken. Megtudta, hogy nekem jelentős szlovén gyűjtésem is van már. Kérte, hogy belehallgathasson ezekbe a szövegekbe. Többször eljött hozzám már kora délután és itt ült estig. Ő is tüzet fogott. Hazament és elkezdte a szövegemlékek gyűjtését. Idős emberként már nem vállalhatta a terepmunkát, de tanítványaival és gyűjtési felhívásokkal összeszedett vagy ezer imádságot, köztük történeti értékű, azaz régi gyűjteményekben közzétett szövegeket is. Az ő imagyűjteménye szintén nagyon rangos kiállításban jelent meg 1983-ban Ljubljanában. Küllemében, szerkezetében, méretében a mi 1976-os „Hegyet-hágék”-nkat idézi.

– Zsuzsa néni, és az olaszok? Szólt arról, hogy milyen emlékezetes útjai voltak Olaszországban és milyen nagy szakmai haszonnal jártak kutatásai, gyűjtései.

– Valóban, a lengyelek mellett, főleg a történeti kötődések miatt az olaszokat céloztam meg. Lévén olasz szakos, már a kezdetektől fölsejlettek az olasz irodalom bizonyos középkori műfajai, elsősorban az úgynevezett laudák, a korai nemzeti nyelvű szakrális költészetnek kiemelkedő ágazatai. Úgy gondoltam, hogy ha a lengyeleknél ilyen gazdag az imahagyomány, akkor megnézem, mit tudnak az olaszok. Rómába először 1978-ban mentem ki, ugyancsak kulturális egyezmény jóvoltából, majd utána még többször 1987-ig. Előbb a könyvtárakat laktam be, mert látni akartam, mit őrzött meg a betűkultúra és ami nálunk szóbeliség, azaz a népi emlékezet tárolta anyag, az az épen maradt könyvtárak anyagában föllelhető-e, vagy nem. Elsősorban a Vatikáni Könyvtár állományában dolgoztam, rengeteg szöveget, történeti emlékeket is fénymásoltam. Elmentem más tudományos központokba is: Bologna, Firenze, Pádua, Milánó, majd Palermo, amelynek Pitrè-intézete[10] nagyon adakozó volt. Azt akartam tudni, hogyha a betű rábólint az én hazai kérdéseimre, akkor az élő olasz hagyomány mit mutat. Szinte minden út alkalmával terepre is mentem, az erősen konzervatív közösségek közé: Calabria, Szicília, az Abruzzók vidéke, Umbria, Emilia Romagna öregei bizonyították, hogy amit az irodalomtörténet és a kegyességtörténet jelzett, azt sok helyen még a hagyomány is élteti. Emlékezetes, szép találkozások voltak ezek. Egyes gyűjtőutakról olasz professzor barátaim inkább lebeszéltek, mint tanácsolták. Nehéz terepről, zord vidékekről regéltek, például Calabriát „paese duro”-nak nevezték és lakosait „teste dure”-nak. No meg a maffiára is hivatkoztak. Nem tudtak eltéríteni. Kár lett volna föladni e gyönyörű tartomány kutatási tervét, nagyon archaikus szövegeinek begereblyézését. Különben is az olaszok mindennel elhalmoztak engem, mert időközben a Nemzeti Kutatási Központ (CNR) átvett saját vendégének, és luxus szinten látott el. A magyaroknak csak az oda-vissza repülőút költsége maradt. Az olasz kollégákat és a hivatalos szerveket nagyon meghatotta, hogy én olyan messziről jövök el az ő szent hagyományuk emlékeit keresni, bizony nemegyszer valóban zord körülmények közé gyűjteni. Egyszer Nyugat-Calabriában, közel a Tirrén-tengerhez, egy hegyteteji sasfészekben gyűjtöttem. December elején voltunk. Hogyhogy nem, rosszul jelezték nekem az utolsó esti busz indulását, le a tengerparti szálláshelyemre. Zuhogott az eső. Náluk a tél még azidőben heves esőzéssel járt. Csak álltam a községen kívül az alig kivilágított út mentén, nem maradt hát másra, stoppolnom kellett, ha egyáltalán vissza akartam jutni a szállodámba. Rábíztam magam az Úristenre. Egy fia kocsi nem jött. Nem mondhatnám, hogy túl jól éreztem magam. Aztán egyszer csak megáll mellettem egy hatalmas luxusautó, és kiszáll belőle egy rendkívül elegáns úr: XY cavaliere, Calabria egyik magas rangú „lovagja”. Elszörnyedve kérdi, hogy ki vagyok és mit keresek itt ilyen förtelmes időben. Látta, hogy jól öltözött vagyok és vállamon a magnó, kezemben jókora táska. Bemutatkoztam neki én is, elmondtam, hogy magyar/budapesti folklorista volnék s miként jártam, miért várom a jószerencsét. El akarok jutni a szállodámba. Mikor kimondtam a szálló nevét, meglepődött, lévén ez az üdülőhely legdrágább szállója. Útközben kiderült, hogy ő is éppen oda megy, mert a közelben van a nyaralója, és eszébe jutott, hogy valamit meg kell néznie a házban. Mikor Rómában elmeséltem ezt a kalandomat, Diego Carpitella etnomuzikológus professzornak – többé kevésbé az olasz Kodálynak nevezhetném −, csak nézett rám megnyúlt ábrázattal, s ismételgette, hogy ugye, megmondta nekem, ne menjek Calabriába: „non ne vada!”. „Ne menjen oda!” S megint emlegette a maffiát. A maffiával nem találkoztam. De annál inkább másokkal: Calabria behozta nekem a képbe az olasz-albánokat, az úgynevezett italo-albanesi etnikai csoportját. Nagy gyűjtési fogás volt ez, az ő nagyon archaikus kultúrájukba is beletemetkezni és még a 15. században magukkal hozott hagyományaikat is megismerni, összeszedni. Az albán hagyomány mindig izgatott, de Enver Hodzsa Albániájában még csak nem is gondolhattam az ilyen tervre. Itt meg adva volt a ragyogó helyzet s még közvetítő nyelvként az olasz is. Az albánok, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a legnagyobb szeretettel fogadtak, mert minket, magyarokat szövetségeseiknek tartanak. Eleinte azt mondták, hogy kommunista országból jöttem. Igen, mondom, a rendszer kommunista, de nem minden magyar az. Sőt! Én sem, amint a nyakamon lévő kereszt is mutatja. Végül azt sem tudták, mivel kedveskedjenek. Értesítették a papjukat, a Don Parocco-t. Őt is meghatotta magyar mivoltom és a szent hagyomány iránti fokozott érdeklődésem. Mindenben segítettek. A végén még a püspöknek is szóltak, aki meghívott lungrói rezidenciájába, megvendégelt, a jövőre nézve is minden segítséget megígért és kísérőül a zege-zuga városban egy aranyos kis apáca főnöknőt adott. Történész barátját is mozgósította. Szóba került ugyanis a Lungro név etimológiája, amely az onogur népnévnek/törzsnek középkor származéka: l’ungro, azaz a magyar. Amiképpen sok európai nyelvben az onogur törzsből származtatják népnevünket. A püspök történész barátja 14. század legeleji írott dokumentummal bizonyította nekem, hogy ezidőben már voltak itt magyar telepek. Tehát már a mi Anjou-ink előtt számba vehették őket. A professzor sem adott egyértelmű választ a magyarok letelepedési idejére, nemkülönben a telepítő személyére. Én nem vagyok történész, de felvetettem neki, hogy talán Magyarországi Mária, II. Anjou (Sánta) Károly felesége, IV. Béla unokája lehet a ludas. Miért éppen a Só-út, azaz a Via Salaria mentén fekvő kis városban van korai jelzés a magyarokról? Az erdélyi sóbányászat Árpád-házi királyaink monopóliuma volt. Talán Márián keresztül kerülhettek le a Tarantói-öböl közelébe, a dokumentum említettjei, magyar sóbányászai.

– És hogyan, miért vagyunk mi szövetségesek az olaszországi albánokkal?

– Mikor kiderült, hogy bár kommunista országból jöttem, de én nem vagyok kommunista, sőt! Láthatták, hogy szent anyagot gyűjtök. Kifejezték, hogy mennyire örülnek nekem, a magyarnak, mert hogy mi nekik a szövetségeseik vagyunk. Én csak néztem. Mi, az albánok szövetségesei? Óhatatlanul jutott eszembe Zogu király, aki a gyönyörű Apponyi Geraldine-t vette feleségül. Pompázatos esküvő volt. Még jól emlékszem rá. Az olaszalbánok történeti emlékezete jóval távolabbi időbe nyúlik vissza: Hunyadi Jánosig. Az öreg albán parasztasszonyok mutatóujjaikat összekapcsolva – a déli népeknél ez a szoros kötődést kifejező kézjel – mutatták nekem, hogy: alleati, alleati (szövetségesek, szövetségesek). Így csináltak. (Mutatja.) Nemcsak a nép tudatában élt ez a szövetség, a papság körében is: ungherese, ungherese, che gioia! Magyar, magyar, micsoda öröm! Csodálkoztam, hogy miért s hogyan volnánk mi „alleati”. Elmondták, hogy Szkander bég, az ő nagy hősük – il nostro grand’eroe – és Hunyadi János szövetségesek voltak a törökök elleni küzdelemben. Szkander bégnek az albánok között igen nagy kultusza van: terek, utcák, kávézók és még sok minden van róla elnevezte. Emlékszobra szinte minden helységben. Szkander bég valóban hősiesen küzdött a törökök balkáni térhódításai során. Sikerült is megakadályozni őket az előnyomulásukban. 1468-ban bekövetkezett halálával azonban szabaddá vált az út a törökök előtt. A nép tudta, mit jelent ez számára. Sokan az északi hegyekbe húzódtak föl, sokan meg az Adrián keltek át, így kerültek Calabriába is. Az italo-albanesi-k történelme valójában ekkor kezdődött. Az első telepesek 1470–1478 között érkeztek Dél-Itáliába és mentek egyre nyugatabbra. Voltak, akik eljutottak Szicíliába, Palermo környékére is. Telepeik megtalálhatóak egész Dél-Olaszországban. Jelenleg mintegy 150-200 ezerre tehető az italo-albanesi-k száma. Az elmúlt századok során identitásukat, kultúrájukat hűségesen megőrizték, amely folyamatban papjaik nagy szerepet játszottak. Maguk a Don Parocco-k mesélték nekem, hogy bizony erős kézzel fogták a híveiket: iskola, hittan, történeti tudat, nemzeti történelmük kérdésében. Minderre szükség is volt, mert az ortodox vallású albánok ragaszkodtak bizánci görög hitükhöz, rítusaikhoz − bár elismerték a pápa főségét, mint nálunk a görög katolikusok −, de keményen ellenálltak a római katolikusok latinosító törekvéseinek. E sokszor harcias állapotnak XIV. Benedek pápa vetett véget 1742-ben Etsi pastoralis című bullájával, amely biztosította a bizánci rítusú albánok vallási jogait, hitéletük zavartalanságát. A vallási hűség, az erős nemzeti tudat mindmáig jellemzi őket. Aki albán, az nagyonis albán. Nem véletlen, hogy minden albán lelkében olyan nagymértékben él Szkander bég[11] alakja. Történeti, dicsőítő énekek is szólnak róla, én is gyűjtöttem ilyeneket. A lényeg azonban, hogy nemcsak a gyönyörű tájban gyönyörködtem és élveztem az albánok megható kedvességét és vendégszeretetét, hanem megtaláltam imáimnak párhuzamait is. E tény a műfaj történeti kérdéseinek meghatározásában nagy jelentőségű. Amikor elhagyták hazájukat, a 15. századi kultúrájukat élték, hozták át magukkal és éltették még századokon át az új környezetben is. Nem véletlenül gyűjtöttem mind vallási, mind világi értékes emlékeket, Mária-énekeket, archaikus szokásanyagot, de lakodalmasokat és hősi énekeket is. Egyik legizgalmasabb darabom egy húsvéti ének, úgynevezett Canto di Pasqua. Idehaza előadást is tartottam róla, Pócs Éva megjelentette, mind eredetiben, mind fordításban az általa szerkesztett Lélek, halál, túlvilág című kötetében.[12] Ez a középkori eredetű húsvéti ének tulajdonképpen a „halott testvér utazása” balladacsoportba tartozik. Ez a típus megvan a románoknál is. A magyar folklórból csak két változatát ismerjük. Mindkettő a moldvai csángóktól került elő. A román eredet – úgy tetszik – kétségtelen. A halott testvér utazásának témája nagy utat tett meg az Adriától a Fekete-tengerig, vagy Kréta szigetétől Máramarosig. E húsvéti ének funkciójában élő szöveget jegyezte le és kottázta, majd fordította németre Ardian Ahmedaja, albán származású bécsi zenetudós. A középkori nyelvi kövületekbe az ő bicskája is időnként beletört. Bizonyos szavakat, szövegrészeket nem tudott értelmezni, jóllehet, történelmi zenével, az albán diaszpórák kultúrájával foglalkozik. Sok helyen kellett a szöveget kipontozni, vagy kihagyni. El lehet képzelni, hogy milyen archaikus albán nyelvi réteg őrződött meg a késő középkorból. Úgy tetszik, ők az albánok csángói. Az Élő passiók című kötetben is kihoztam két albán archaikus népi imádságot.[13] Ezekből sem hiányoznak a kipontozott szavak, néha sorok. Kezdősoruk és egyben címük: „Elindult Asszonyunk Szűz Mária” és „Szűz Mária útra kelt”. Mindkét imádság a keresés-motívumra épít, amely az egész európai hagyományban benne van: Szűz Mária, meghallván fia elfogását, keresésére indul. E motívum mellesleg archetípus. Többezer éves előzményekre megy vissza, követhetően Babilon és Egyiptom vallási rítusaiig.

– Ebben a kötetben – Élő passiók– a magyar archaikus népi imádságok mellett vannak horvát, szerb, szlovén, szlovák, ruszin, lengyel, román, olasz, francia, dán, ír, grúz és más nyelvű szövegek is. A Boldogasszony ágában is tetszett közölni egy hatalmas tanulmányt az imazáradékok párhuzamairól.[14] Ezeket a szövegeket hol és hogy tetszett találni?

– Nagy részüket gyűjtés során, nagy részüket könyvtárakban. Átnéztem minden európai nép irodalomtörténeti és folklorisztikai anyagát. Nyelvi akadályom nem volt még a számomra ismeretlen nyelveknél sem, mert megtanultam az imaszövegek kötött formáit, kulcsszavait. Ezek megmutatták, hogy engem érintő szövegről van-e szó, vagy pedig hivatalos egyházi imádságról. Ha igen, akkor lemásoltam, xeroxáltam és hoztam haza archívumom számára, kutatásaim kiteljesítésére. A szövegek teljes fordítását már idehaza végezték el nyelvileg illetékes barátaim, kollégáim.

– A kutatási hipotézis végül is beigazolódott: az 1968-ban felfedezett, majd néhány év alatt feltárt archaikus magyar népi imádságműfaj egy közös középkori örökségbe ágyazódott bele. Ez magyarázza számtalan azonos vonásukat, tartalmi összefüggéseiket.

– Így van. A műfaj gyökereit, előzményeit a krisztusi szenvedéshez kapcsolódó különböző költői ágazatokban – passió-epika, Máriasiralom-líra, misztérium-játékok – kell keresni. E hagyomány tehát egyházi eredetű, középkori kódexekben is fellelhetőek irodalmi előképeik, bizonyos motívumaik. Európában az élő vallásos gyakorlatban sok helyen maradtak fenn emlékei. Nekünk magyaroknak az írott forrásaink nagy része megsemmisült, tehát vele elveszett a nemzeti nyelvű késő középkori vallásos költészet jelentős része. Viszont a folklórhagyomány megkövesedett formában megőrizte ezeket a maguk idejében nagyon népszerű szövegeket. Ezek leginkább imádságként, vagy más funkcióban, például ráolvasó imaként, vagy népszokások rítusszövegeiként éltek tovább. Szerencsésebb népeknek több írásos emlékük maradt meg, mint nekünk és így rendelkezésre állnak történeti források az irodalomtörténet és a szóbeli hagyomány közötti összefüggések vizsgálatára. Erre csak egy példát hozok fel: 1281-es bolognai kódexben találtam olyan olasz népi imádságot, amelynek változata gyűjtéseim során is többször előfordult mind a magyar, mind az európai hagyományban. Bolognában még az írásbeliség rögzítette. Gyűjtéseim darabjait már a szóbeliség őrizte meg.



[1]Erdélyi Zsuzsanna 1944−1948 között a Külügyminisztérium előadója, majd fogalmazója, 1951−1955 között a Népművészeti Intézet külső munkatársa, 1953−1963 között a Lajtha László által vezetett népzenei kutatócsoport tudományos munkatársa, 1964−1971 között a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályának tudományos munkatársa, és végül 1971−1986 között, nyugdíjazásáig az MTA Néprajzi Kutatócsoport tudományos munkatársa volt.

[2]Oskar Kolberg (1814−1890) lengyel folklórgyűjtő és zeneszerző. Lengyel, litván és ukrán folklórt gyűjtött. 80 kötetre tervezett gyűjteményéből 33 jelent meg 1857−1890 között, majd halála után még újabb három kötet.

[3]miscellanea (latin) = ’különfélék, egyveleg’

[4]Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék...(Archaikus népi imádságok) Somogyi Almanach 19–21. Szerk. Kanyar József. Kaposvár, 1974.

[5]Kotula Franciszek: Znaki przesło¶ci. Warszawa, 1976.

[6]Novak Vilko: Slovenske ljudske molitve. Druľina, Ljubljana, 1983.

[7]A Kruzsok (teljes nevén: Ruszkij Kruzsok = Orosz Köröcske) a legnevesebb magyar nyelvészek klubja, baráti társasága volt, amely kedd esténként ült össsze a Belvárosi Kávéházban. A klub a 19. század második felében alakult. Megalapítója Budenz József volt, aki gyakorolni akarván magát az orosz nyelvben, amelyre tanulmányaihoz szüksége volt, az 1870-es években orosz vagy oroszul tudó embereket gyűjtött maga köré. A 20. században mások mellett Gombocz Zoltán, Melich János, Szinnyei József, Németh Gyula, Pais Dezső voltak a kör neves tagjai.

[8]A Budapesten működő Eötvös József Collegium a tehetséges egyetemisták minőségi képzését tekinti feladatának. Az intézményt báró Eötvös Loránd alapította 1895-ben a párizsi École Normale Superieure mintájára.

[9]Pais Dezső tartotta az egyik korreferátumot, amikor Erdélyi Zsuzsanna az újonnan felfedezett folklórműfajt a Magyar Néprajzi Társaságban 1970. február 11-én bemutatta. Lásd: Hozzászólás Erdélyi Zsuzsanna előadásához. Ethnographia LXXXII. 1971. 3. 364.

[10]Giuseppe Pitrè (1841–1916) olasz folklorista, orvosprofesszor, politikus Palermoban született. Önkéntesként szolgált Garibaldi szabadságharcában.

[11]Gjergj Kastrioti, más néven Szkander bég (1405?−1468) albán fejedelem, az albán történelem legkiemelkedőbb személyisége. 1443−1468 között nemzeti összefogással feltartóztatta a Nyugat-Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalmat. Az európai keresztény államok és a pápa is hathatós segítség helyett csak ámítgatta, egyedüli tényleges szövetségese Hunyadi János volt. Az albánok sem a várnai (1444), sem a ma Koszovónak nevezett rigómezői (1448) csatába nem értek oda időben, és ezek a csaták Hunyadi vereségével végződtek.

[12]Erdélyi Zsuzsanna: Calabriai albán húsvéti ének − egy középkori epikum létszintváltásai. In Pócs Éva: Lélek, halál, túlvilág. Budapest, Balassi Kiadó, Tanulmányok a transzcendensről II., 2001. 424−448.

[13]Erdélyi Zsuzsanna: Aki ezt az imádságot... Élő passiók. Pozsony, Kalligram, 2001. 304−309.

[14]Erdélyi Zsuzsanna: Az archaikus népi imádságzáradékok történeti kérdései. In Uő. szerk.: Boldogasszony ága. Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Budapest, 1991, 51−142.




.: tartalomjegyzék