Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Borsodi L. László

Tél van, vagy lisztet szitál dédanyám? (Molnár Vilmos: Postakocsi)

Aki ismeri nevét, tudja: ha Molnár Vilmos, akkor novella, elbeszélés, karcolat,[1] amelyekben az elbeszélő ahelyett, hogy ítélkezne a világban tapasztalható furcsaságokon, rácsodálkozik azokra, és úgy játszik el gondolatban egy-egy szituációval, hogy a történet abszurd-groteszk görbe tükörrel ajándékozza meg az olvasót. Arra készteti, hogy tekintsen másként önmagára és a világra: bírálja felül látszatéletét, hamis elméleteit, szakítson a köznapi rutinnal, és az előítéletektől mentes gondolkodásmód felszámolásával máris feltárul számára a hétköznapiban a csoda.

A szerző epikai világához szokott olvasó kinyitva Molnár legújabb kötetét – ha csak nem a hátlappal kezdi az olvasást – lehet, meglepődik, mert a Postakocsi verseket tartalmaz. A prózaíró versekkel rukkolt elő? Az író költővé vedlett? – így a szkeptikusok, az élcelődők. Nem – „mondok én” (á la Molnár Vilmos) –, a 80-as évek elején (1981!) induló költő úgy váltott át prózára, hogy közben mindvégig költő (is) maradt: verseit anno közölte az Utunk, az Igaz Szó, újabban a Látó, a Székelyföld, az Élet és Irodalom.

Harminc év költői termését gyűjtötte össze ebbe a kis kötetbe a szerkesztő, Lövétei Lázár László, aki a könyv hátlapján így fogalmaz: „Csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt vers! Csak ínyenceknek!” Elmélyült olvasás nyomán az ínyenc olvasó hamar rájöhet: a Molnár Vilmos-féle lírai én annyira szervesen összetartozik a novellák és karcolatok elbeszélőjének hangjával, világlátásával, hogy mindenféle szétszálazás, a műnem és műfaj különbözőségéből származó eltérések osztályozása izzadságszagú kritikusi mesterkedés lenne. Nyilván ez a megállapítás egyben a molnári alkotói világ belső egységének dicsérete is.

Ahogyan a novellák elbeszélője és olvasása megköveteli, hogy kíváncsian, a megszokottól eltérően tekintsünk a (szöveg)világra, ugyanúgy követelmény ez a Nézőpont című nyitó versben, amely a kötet olvasását meghatározó „programversnek” és Molnár Vilmos-i ars poeticának is tekinthető:

 

„kedves barátom próbálj meg elképzelni akár-

de akármit fordítva kissé oldalról és ami a

legfontosabb: felülről sokkal magasabbról”

 

Mintha Örkény Istvánnak az egyperces novelláihoz írt Használati utasítását vagy az Arról, hogy mi a groteszkjét olvasnánk. (A Nézőponttal így nemcsak a Molnár-féle szövegvilágba lépünk be, hanem abba a bonyolult viszonyrendszerbe, amelyet irodalomnak nevezünk, amelyben a Postakocsi szövegei újabb és újabb összefüggésekbe helyezhetők/helyeződnek, illetve maguk is gazdagítanak más műveket.) Akárcsak Örkénynél: a lényeg a világra való rálátás szögén van. A kérdés az, képesek vagyunk-e gondolatban egy olyan nézőpontot kialakítani, ahonnan „fordítva kissé oldalról”, illetve „felülről sokkal magasabbról” láthatjuk azt, ami éppen történőben van, s ami velünk és általunk is történik. A jutalom nem biztos, hogy az összefüggések megértése, tehát valamilyen nyugvópontot jelentő végeredmény felmutathatósága lesz, hanem éppen annak felismerése, hogy hol tartunk azon az úton, amelynek a neve a csupa kisbetűvel írható „nagybetűs élet”, amelyen postakocsink halad.

A kötet – kis módosítással – címadó és egyben záró versének tanúsága szerint ugyanis A postakocsin vagyunk (az egyetlenen, ezért a határozott névelő). A postakocsi a világ visszásságaival, az ember furcsaságaival, önmagunkkal, a léttel szemben kialakítható magatartás metaforikus-allegorikus járműve, amely elválasztja a kintet és a bentet, a szemléltet és a szemlélőt, ahonnan utóbbi biztos fedezékből szemlélheti a világ fonákságait, a groteszk-abszurd létet. Az elválasztottság és érintettség kettőssége az ironikus nézőponttal hozható összefüggésbe, amely állandó változékonyságában, viszonylataiban ragadható meg, akárcsak Krúdy Gyula A vörös postakocsi című regényében Alvinczi Eduárd és járműve. Ahogyan az ironizált Horváth Klára ábrándozik Alvinczi teljesnek vélt, egy másik nézőpontból ugyancsak ironizált, kisszerűnek láttatott világáról, úgy Molnár Vilmos postakocsijának utazója számára is csak illúzió a lét teljességének, az ok-okozati összefüggéseknek a megértése. A 2006-ban keletkezett A postakocsin című vers felől olvasva a kötetet, úgy értelmezhetjük a szövegeket, mint a múlt, a bejárt (élet)út egy-egy mozzanatát. Ahogyan Krúdy Alvinczije, vagyis ahogyan „A fejedelem a múltba nézett”, A postakocsin lírai énje is visszanéz, visszatekint életére, allegorikus olvasatban a kommunizmus utolsó és azt követő időszakára (utóbbi olvasat érvényességét alátámasztják a versek alatt szereplő évszámok is). Mit lát? Meglátja az értelmetlenséget, mert „általában kiderül / értelmetlen az egész / de megéri” (Az embert…). A felismerés már katartikus hatású lehet.

A postakocsinlírai énjének visszapillantása nemcsak saját (sajátnak vélt?) múltjának, hanem egyben Molnár Vilmos költői bravúrjainak seregszemléje, összegzése is. Az örkényes felütés és a krúdys befejezés között olvasható opusok ciklusokba szerveződnek. A cikluscímek – Paradoxiák, A poézisről, A megismerés művészete, A Csekélyértelmű Medvebocs – alátámasztják azt a korábbi megállapításunkat, hogy Molnár költői világa a különféle poétikai, irodalmi hagyományok viszonyrendszerében, közegében képződik meg, miközben – minő véletlen! – allegorikusan saját szűkebb kelet-európai régiónk világára is fényt vet. Gondoljunk csak a Történelem, párhuzamos tételekben (optimista) szólamára: „Az utcára kell menni, / s történelmet tenni: / korszakalkotó csodát.”; vagy a (pesszimista) változatra: „Boldog, ami jeltelen. / Emberiség elleni vádirat: / Történelem.”

A postakocsinban az irodalmi előzmények által meghatározott alak különböző művek, költői világok és hagyományok viszonylatában fogalmazza meg felismeréseit. A kötet versei többségének a címe zárójelben van, és a cím részben vagy egészen a vers első sorát ismétli meg. József Attila kései, létösszegező-számvető költészetét és verstöredékeit idézi nemcsak a grafikai megoldás, hanem a versnyelv tömörsége, cizelláltsága, a szövegekből kirajzolódó költői-emberi magatartás. A tömörséget nemcsak a nagyon rövid, fogak közül mondott három- és négysoros versekre értjük, hanem a több szakaszos, több soros költeményekre is, amelyekben minden szó, minden szószerkezet a helyén van. Olyan költői világ tárul elénk Molnár Vilmos verseiben, amelyben kevésbé a költői képeknek – bár ilyen szövegek is vannak szép számmal – mint inkább a variációval, ismétléssel, ellentétezéssel és szójátékkal létrehozott gondolati feszültségnek van versteremtő ereje. A József Attila-, Tagore-, Walt Whitman-, Villon-hagyományból, valamint a Shakespeare-, Milne- és még ki tudja, hányféle utalásból építkező poétika úgy fogalmaz meg kritikát irodalomról, világról, emberről, hogy nem mond ítéletet, csak szembesít. Nem kell ide erőszakos meggyőzés, csak a többes szám jele. Mintha Az értelmetlen csoda című novella gyökeréig látnánk. Itt még kevésbé ironikus:

 

„próbatétel után

jön még csak a tett

nincs is próbatétel

csak próbatételek”

(Próbatétel után…)

 

Ahogy ciklusról ciklusra haladunk, érzékelhetjük: a világ – amelynek természete az árnyalt nyelvkezelés és a finom költői játékok következményeként lépésről lépésre mutatkozik meg – tele van viszonylagossággal, nincsenek benne biztos fogódzók. Igazság helyett Az igazságok természetéről lehet beszélni. Az elbizonytalanodott ember relativitásokkal teli világát megteremtő zseniális költői játék a (Hűtő…), amelyben éppen a költői képnek jut kiemelt szerep:

 

„Hűtőszekrényben

Dédanyám lisztet szitál.

Esetleg: tél van.”

 

Olyan világ ez, amelyben átverik azt, aki nem figyel, az éber figyelő jutalma pedig az, hogy leszámolva minden illúzióval, ironizálhat:

 

„Hogyha elhagyott

szeretőd, ne sírj! Dehogy:

tormát reszelek.”

(Három haiku – III.)

 

Minél erőteljesebben ábrándul ki a világból a beszélő, annál ironikusabb, annál pompásabb a költői játék (lásd az Arról című párverset), annál nyilvánvalóbb az abszurdnak a világban való léte, amely nem várhat megváltást:

 

„Krisztus is megszökött a keresztről,

s elment a kisült mezőn keresztül

fürödni. Kalapja s rossz kabátja

ott szenved a kereszten hiába.”

(Madárijesztő)

 

Egy ilyen világban az egyik vállalható költői-emberi magatartás az, amely az előítéletek állandó lebontásának erkölcsi parancsát tartja szem előtt:

 

„Előítéleteinken, tévhiteinken túl,

Önáltatásainkon, bálványainkon túl,

Amivel olyan nagyra vagyunk, azon túl,

Igen, azon túl.”

(Előítéleteinken, tévhiteinken…)

 

Az ars vivendi másik paraméterét a világ abszurditásain felülemelkedni képes, játékos gyermeki-felnőtti magatartás jelenti, amely az utolsó ciklusban, a 2026 előtt meg nem jelentethető Malacka álma című meseregényből előrehozott versekben olvasható. Ez az az attitűd, amellyel a beszélő éberen figyeli a világot, az embert, de nem háborodik fel annak milyenségén, hanem bölcs kívülállóként megállapít:

 

„Pille szeles.

Munkáján más nem keres.

Pille megy az égen,

pontatlanul, szépen.

Szidni őt nem érdemes.”

(Pille)

 

…És mivel bölcs, belátja, hogy az út végéhez közeledik. Ezért szemérmesen visszahúzódik, és hála tölti el, hogy megadatott neki a világ illúziótlan látásának képessége:

 

(Bár az előbb fújta le a szél a kalpagom,

mégis jó volt közben kinézni az ablakon.)

(A postakocsin)

 

Az olvasó meg egyrészt azért hálás, hogy utazótárs lehetett Krúdyval, József Attilával, Milnével, Shakespeare-rel, Molnár Vilmossal, másrészt azon gondolkodik, hogy mielőtt becsukná a könyvet, utóbbi szerző címére mégiscsak jó lenne elküldenie a fizetését.



[1]Levél Szingapúrból. Marosvásárhely, 1993, Mentor Kiadó; Az értelmetlen csoda. Csíkszereda, 1999, Pro-Print Kiadó; Az olvasó fizetéséről. Budapest, 2000, Széphalom Könyvműhely.




.: tartalomjegyzék