Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
***

Olvasólámpa

HAŠEK

 

Negyvenéves volt, amikor egy kelet-csehországi falucskában, Lipnicében meghalt; a falusi temető félreeső sarkában hantolták el, oda, ahová a felekezet nélkülieket, öngyilkosokat és egyéb kitagadottakat temették. A szertartáson alig voltak néhányan, azok is főként helybeli barátok és ismerősök. Halála előtt pár hónappal vonult vissza ide, immár súlyos betegen, hogy minden energiáját a Švejk1 írására fordíthassa. Mindössze húsz év állott rendelkezésére, hogy megalkossa terjedelmes életművét, és alig huszonegy hónap alatt írta meg (nem teljesen, mert befejezetlenül maradt) főművét,  ezt a nagyszerű szellemi teljesítményt, amely a hányatott sorsú csehországi bohémből, a krajcáros lapok tárcaírójából (no nem rögtön, és nem éppen akadálymentesen) később világirodalmi rangú írót csinált. Nem mintha egyéb munkái, az ezernél is több elbeszélés, humoreszk, szatíra (de verseket és – állítólag – drámákat is írt, amelyek utóbb elkallódtak) eltörpülnének főműve mellett, de igazából a Švejk aurájában nyerik el tiszta ragyogásukat. És lehetne vitatkozni azon, hogy a Švejk nélkül mennyit nyom a latban irodalmi munkássága, könyvtári papírt meg is töltöttek már ezzel és egyéb haszontalan dolgokkal, de hagyjuk ezt most inkább a beavatottakra, és fogadjuk el egyéb írásait nem melléktermékként, nem valamiféle, a nagy műre való rákészülés gyanánt, hanem egy nagy író eredeti, szellemes, több dimenzióban, más-más műfajokban is kitűnően mozgó tevékenységeként. (Egyébként életében több mint hetven újságnak, folyóiratnak dolgozott – sokszor egymással szemben állóknak, más politikai nézeteket vallóknak is –, állítólag százon felül van az álneveinek a száma, amelyek alatt, a saját nevén kívül, közölte munkáit, köztük olyan vicces álnevekkel, mint: Benjamin Franklin, Grysa, Van der Haschek, Egy Makkabeus stb.)

Hogy mennyire félreismerték és mennyire nem ismerték fel a tehetségét, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy röviddel halála után a nemzeti irodalom és a világirodalom kapcsolatát számos lényeges ponton megvilágító Švejk-pörben bizonyos „szakértői vélemények” megjósolták, hogy a szerző egyéb művei már kiadhatatlanok lesznek, s maga a Švejk is legfeljebb egyszer-kétszer jelenhet meg még, nem túl nagy példányszámban, hogy aztán a feledés jótékony és „méltó” homálya boruljon az egész életműre.

De a nem „szakértői” hozzáállás sem volt sokkal kecsegtetőbb kezdetben, hiszen annak ellenére, hogy a figyelem fölkeltése végett reklámszöveggel ellátott röpcédulákat is nyomtattak Hašek és barátai meg kiadótársai az első kötet füzetecskéihez, a legagyafúrtabb fortélyokat is kieszelve (például az első részhez írt utószó arról beszél, hogy egy bizonyos fogadós több mint húsz füzetet vett meg az első számból, ezeket szétosztotta ismerősei között, s így hozzájárult a könyv terjesztéséhez), mert a szomorú helyzet az volt, hogy nem akadt egyetlen árva kereskedő sem, aki vállalni merte volna a füzetek árusítását. Olyan boltos is akadt, aki felháborodottan visszaküldte a füzetecskét azzal, hogy az ilyen irodalom csak kommunistáknak, nem pedig cseh embereknek való.

Pedig nem hiányzott a bombasztikus ajánlás sem a reklámszövegből: „Éljen Ferenc József – kiáltotta Švejk, a derék katona, akinek világháborús kalandjait festi Jaroslav Hašek könyve: Švejk, a derék katona kalandjai a világháborúban és a polgárháborúban, itthon és Oroszországban. A cseh kiadással egyidejűleg jelenik meg fordítása Franciaországban, Angliában, Amerikában. Az első cseh könyv, amelyet világnyelvekre fordítanak! A világirodalom legjobb humoros-szatírikus regénye!A cseh könyv diadala külföldön!” Mintha a saját könyvének világirodalmi diadalútját jósolta volna meg a szerző ebben a – ma már túlzónak nem tűnő, hanem megvalósult – ajánlásban. (Fekete Vince)

 

Nádasdy Borbála: A szabadság zaga2

 

Amióta az eszem tudom, tradicionalista és királypárti vagyok. Azon belül feltétlen és elkötelezett híve a magyar arisztokráciának. Már persze azoknak, akik megérdemlik ezt a nevet, rangot és címet: többségük pedig megérdemli.

Első nagy személyes élményem megboldogult gróf Mikó Istvánnal való találkozásom volt. Vadászkalandok a csodák országában című könyvének bemutatóját volt szerencsém tartani Csíkszeredában; aztán még sokszor és sokat találkoztunk, beszélgettünk. Nem győztem tisztelni benne azt az emberi nagyságot és kitartást, hitet és erőt, amit egyetlen szóval lehet csak jellemezni: nemesség. Örökölt és szerzett, külső és belső nemesség, amely ehhez a történelmi névhez illett.Ezt a kezdeti élményt volt szerencsém a maga intenzitásában újraélni nemrégiben Budapesten, amikor szinte „véletlenszerűen” bemutattak gróf Nádasdy Borbálának. Magyar és európai történelemmel testközelben élő embereknek semmit nem kell mondani a Nádasdy-névről – majdnem elég (de csak majdnem), ha a „fekete bégre” vagy Báthory Erzsébetre gondolunk az illusztris családból. Magyar „Nagyasszonyokról” mindannyian hallottunk, olvastunk, ismerős a fogalom. Zrínyi Ilonától Rozgonyi Cecíliáig, és Árva Bethlen Katától Bornemissza Annáig hosszú a soruk. A nemzet történelmének meghatározó személyiségei, Hungária megtestesítői.

Nádasdy Borbála grófnő, remélem, megbocsátja nekem a majdnem tiszteletlen bókot: e nagyasszonyok egyike. Más korban és más körülmények között az, mint nagy elődei: és nem mondhatni, könyebb korban és könyebb időkben. Az Ő sorsa a kisemmizettség, a jog- és birtokfosztás, az emigráció volt: az örök női sorssal megtetézve.

És mégis, vagy éppen ezért: azon időtlen és kortalan emberek közé tartozik, akik személyes megjelenésükkel saját teret, birodalmat teremtenek, és aki láttán azonnal kézcsókra hajol az ember, mert ez a legkevesebb hódolat, amely megilleti.

Találkozásunk után nem sokkal jelent meg a grófnő újabb könyve: A szabadság zaga. Önéletírás, memoár, válogatni lehetne a meghatározásokban: de minek? Egyszerűen csak egy küzdelmes életű, felemelt fejű ember (Nő!) sorsának erőt adó tartással és derűvel megírt lenyomata, amely után nem marad sem keserűség, sem szomorúság az olvasóban: pedig volt abban a sorsban keserűség és szomorúság is, több, mint elég.

És mégis: szép emberi sors. Szép, mert emberi, szép, mert áthatja a kitartás, a hűség, az önmagunkba és képességeinkbe vetett hit, a belső hűség önmagunkhoz, hitünkhöz, családunkhoz, nemzetünkhöz, és egyáltalán: saját kiválasztottságunkhoz.

Hazudtam: némi szomorúság azért maradt bennem. Csak azért, mert az igazságtalanság, a jogfosztottság, és a világ általános elkurvulása akkor is tény marad, ha ennek nem sikerült megtörnie a szerzőt, a Nagyasszonyt. Éppen ellenkezőleg: megedzette és felvértezte, ahogyan ez a nemes anyagokkal történik.

Ha két szóban kellene meghatároznom a könyv üzenetét, azt mondanám: „élni érdemes”. Ha háromban, akkor azt: „elvekkel élni érdemes”. És ki lehetne bővíteni azzal is, hogy mindezt örömmel, életörömmel, jól megválogatott alázattal és büszkeséggel.

Ezt kellene megtanulnunk egyszer végre, nekünk, és a többi nemzedéknek is: és jobb lenne a világ, a mi világunk.

Ezért, és ezért is, ajánlom mindenkinek Nádasdy Borbála könyvét. Olyan ajándék ez, amelyet egy magyar főrendtől kapunk: és ez nem mindennapos egy ember életében. (György Attila)

 

Az író jellemességéről2

 

„»A nővér«, nyomtatásban. Úgy hat reám, mintha idegen író könyvét olvasnám – egy népszerű és divatos író könyvét, aki kétségtelenül tehetséges, de én nem szeretem írásait, s nincsen hozzá sok közöm” – írja 1946-os Naplójába saját regényéről Márai Sándor. Ennél finomabb megállapításra, ezzel a regénnyel kapcsolatban, én se lennék képes. Mert miről is van szó?

A regény 1946-ban jelent meg először. Ha valaki (például én) a II. világháborút követő egy-két évre kíváncsi, természetesen Márai említett regényét is elolvassa. Hogy ugyanbizony hogy csapódtak le a par excellence polgáríróban a háború évei („kommunista”/stb. írók háborús regényeit olvasta ugyan, de nem azt találta bennük, ami most őt őrdekli). És mit kapunk Máraitól? Egy művészregényt. A háború is csak a kerettörténetben említődik: a narrátor 1943 karácsonyát egy erdélyi hegyi panzióban tölti, itt találkozik Z.-vel, a kiégett zongoraművésszel. Két év múlva Svájcban hozzájut Z. naplójegyzeteihez, amelyben Z. „az élet lényeges kérdéseivel szembesül” (idézet a fülszövegből). Ilyen-olyan okokból kifolyólag Z. meghasonlik önmagával („mindent tudtam már a zenéről, ismertem minden fogást és összefüggést… de a zene értelme, ami nem műfogás, hanem élmény, elillant az életemből” – 306. o.), sőt, bele is betegedik ebbe a meghasonlásba. Fölteszi magának a kérdést, hogy mi a művész („a művész az emberi társadalomban az a csodálatos fölösleg, ami az érzés az emberi szerkezetben” – 268. o.), és alapos önmegfigyelés után a betegségről is van néhány érdekes mondata („Most már úgy figyeltem testemben a fájdalmat, mint egy anya figyelheti magzatát. […] Olyan volt, mint valami öntudatos lény, melyet testében hordoz az ember” – 319. o.)...

És kb. ennyi a regény. Az olvasó pedig, ha voltak előzetes elvárásai a regénnyel kapcsolatban, csak áll, és bámul. Persze, alapszabály, hogy az olvasónak ne legyenek előzetes elvárásai. Legyen szűz, legyen naiv, legyen ártatlan. Engedje magát lenyűgözni a regény világa által. Másképp mire találták volna ki a „captatio benevolentiae”-t? Az olvasó viszont nyűgös. Haragszik az íróra. Úgy érzi, hogy az író becsapta őt, ergo: az író egy utolsó szemétláda gazember...

„Egy író jellemessége csak abban állhat, hogy mindazt, ami kecsegteti, alárendeli annak az egyetlen célnak, hogy hiánytalanul, gáttalanul fejezze ki magát” – mondta Kosztolányi. Meg vagyok győződve, hogy A nővér írása közben Márai is kizárólag ehhez az elvhez tartotta magát. Másképp nem jegyezte volna be 1945-ös Naplójába az alábbiakat: „Csellengő kirgiz és mongol járőrök között, s amíg a budapesti pergőtüzet hallgatom, teljesen kifosztva s mégis figyelmesen: írom »A nővér« folytatását, ahogy tudom. Lehet, hogy ez a magatartás nem illik »érző és részvevő« emberhez; de nem tehetek mást, mert ember vagyok.” Az olvasó (például én) ilyen szavak olvastán ismét elbizonytalanodik. Aztán megnyugszik: elolvasott egy unalmas könyvet, de legalább jellemes íróval volt dolga. (Lövétei Lázár László)

 

Kis éji morfondír

 

Csender Levente harmadik kötetének3 novelláit olvasva csendes elégedettségérzés fog el: végre valaki, aki hitelesen és élvezhetően ír szépirodalmat a Székelyföld közelmúltjának eseményeiről, az itt élők vagy innen elsodródottak dolgairól, gondjairól.

Mert hogy voltak ezzel ellentétes érzést kiváltó olvasmányélményeim is. Röpke öt éven belül két olyan, állítólag székelyföldi, erdélyi valóságról szóló prózakötetet is volt szerencsétlenségem elolvasni, melyek köszönő viszonyban sem állnak az itteni valósággal. Az egyikben többnyire betintázott hülyegyerekek próbálnak erőltetetten humorizálni, majomkodni a kocsmaasztal végében. Az anyaországi szerző párszor megfordult a Székelyföldön, az itt hallott történeteket, vicceket igyekezett az olvasó elé ömleszteni egy általa kitalált, sosemvolt tájszólásban. Úgy tudom, lett is odaát valamelyes sikere a könyvnek, ami azért elárul egyet-mást az anyaországi olvasók egy részének ízléséről. Úgylehet, akadnak, akik azt várnák el, hogy a Székelyföld valamiféle poéngyártó skanzenként működjön, ahol korsó sörökkel kezükben a kocsmából kitántorgó góbé atyafiak, miután ízes tájszólásban eldadogták napi poénjaikat, fordulnak is vissza egy újabb csapolásért. Az idelátogatók nagy vigasságára, az itt élők lassú elhülyülésére. Hát nem. Nyilván, létezik székely humor, csak nem vezényszóra és nem kirakatba. És ebből az anyaországiak is részesedhetnek közbe-közbe. Ismeretesek történetek, amikor az idelátogató, az itteniekkel magas lóról beszélő, lekezelő anyaországi (tápos) alkalomadtán viszonzásul parádés szívatásban részesült a bennszülöttektől.

A másik könyv szerzője még gyerek volt, mikor szüleivel áttelepültek Magyarországra. Ő a nyolcvanas évek Ceauşescu-korszakáról, az erdélyi magyarokat akkor ért sérelmekről igyekszik képet adni, vélhetően hallomás után, saját fantáziáját híva segítségül. Sajnos, többnyire hiteltelenül. Nem kellett volna olyan dolgokról írnia, amelyekről minden itt élő tudja: akkor úgy nem történhettek meg. A puszta tények, a valóság, ha úgy adódik, hajmeresztőbb tud lenni a legvadabb kitalációnál is. S ha kell, olykor humorosabb minden gügye kabarétréfánál. Errefelé ez gyakran tapasztalható. Ennek a könyvnek a sorsa az igazán rémisztő: csomó nyelvre lefordították és úgy olvassák mindenfelé a benne szereplő novellákat, mint hiteles erdélyi közelmúlt-történeteket. Nem alélunk el eme sikersorozattól. Sok helyen a Drakula-történeteket is színigaz, hamisítatlan transzilván valóságként falják.

Ám hagyjuk eme két szörnyűlményt, a jótékony feledés pora szitálja be szerzőik nevét, elmeművük címét.

Csender Levente könyve más. Bár jó ideje ő is Magyarországon él, írásain érződik, hogy nem szakadt el az erdélyi valóságtól. Egyik-másik írásában a személyes élmények nyomai is benne vannak. Néha már-már dokumentarista módon járja körül választott tárgyát. A néhol nyomasztó hangulatú részeket időnként irónikus reflexiók oldják.

A novellák témái között megtalálhatók a nyolcvankilences változások székelyföldi eseményei, a kiúttalanságban alkoholizmusba menekülő léthelyzetek, az Angliába kitántorgó, állást és önmagát kereső fiatal története. De a groteszk sem idegen Csender látásmódjától: a daruval magasba emelt mobilvécében világgá indult építőmunkás sztorija vagy a spórolásból cserép helyett ofszetlemezzel fedett ház esete tanúskodnak erről.

Csender Levente birtokában van a látás és láttatni tudás képességének. Írásai olvasmányosak, ami nem utolsó szempont az olvasó meghódításában. Összességében elmondható, hogy már nem egy fiatal ígéretről van szó, hanem egy beérett, saját hangját megtalált és sajátos írói eszközeit magabiztosan használó íróról. (Molnár Vilmos)



1 Jaroslav Hašek: Švejk. Bukarest, 1988, Kriterion Könyvkiadó.

2Budapest, 2009, Méry Ráció.

 

2 Márai Sándor: A nővér. Bp., 2002, Helikon.

3 Csender Levente: Fordított zuhanás. Budapest, 2010,Magyar Napló Kiadó.




.: tartalomjegyzék