Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Február
Czegő Zoltán

Katonabogár

I.

 

A serdülőktől a banyákig s a szuvas vénségekig mindenki tudta, hogy semmiféle hír nem érkezik a vidékre valami jelzés nélkül. Csakhogy a jelzéseket valakinek hírül kellett venni. Már olyan is történt Szenes ezer esztendős múltjában, hogy a bölcsőben a csecsemő megszólalt, vizet kért, ijedtében még fel sem mérte az anyja, apja, hogy te jóságos ég, hathónapos gyermek nem szólal meg, csak ha valami üzenet van a bölcsőben, az anyja sirült egyet, megitatta pohárkából, a gyermek megköszönte, befelé fordult s aludt tovább.  Csak akkor eszmélt az asszony, hogy nem Istentől való dolog lehet ez, futott a paphoz, a plébános azt mondta, kuruzslással Isten szolgája nem foglalkozik.

Egy hét sem telt belé, akkora sáskajárás szakadt a vidékre, hogy a fél falu koldussá leve.

A baj nem jár egyedül. Abból a gyermekből se lett próféta, tisztességes gazdaember vált belőle, ahogy felnőtt, de haláláig rajta maradt, hogy Táltos Kis Dénes. Mert hogy ő jelezte a vészt.

Az is igaz, hogy a vidéket s az embereket annyi nagy öröm nem érte, hogy följegyeztek volna olyan esetet a Biblia hátsó lapjaira, hogy mondjuk, abban a bizonyos, valamelyik évben kétszer arattak volna a Berekben.

A fiatalabbja még kijárt gombászni, málnászni a Küsbükkbe meg a Ciheresbe, ott érhette őket olyan öröm, amit egymásnak szereztek egy-egy bokor alatt sebtiben, de abból égi ítélet meg feljegyzésre méltó áldás nem lett, legfennebb egy kisgyermek.

A Szoros utcába viszont benézett a jelenés. Rebi néni csepp háza zsebkendőnyi udvarán tett-vett, amikor megkapta az üzenetet. Ősz volt, se nem melegebb, se nem hidegebb, mint máskor, Szent Márton napja közelgett, a házat kitakarította, udvarát megseperte. A ház tán egyidős volt magával Szenessel, mert senki nem emlékezett arra, mikor ki építette, valamint arra se senki, hogy volt-e leánykora Rebi néninek, egyáltalán volt-e leány, volt-e ura, családja. Mindenki így ismerte meg, ahogy most van, fekete kendős, kopott fekete rokolyás vénasszonynak, aki mindenki dolgát ismerte, a környék falvait is, akár a maga udvarát, egyszobás ősi házát s benne a fűtőt.

Estefelé vette észre, hogy az ablak párkányán mászik egy piros pettyes, piros hasú katonabogár. Megdermedt, bütykös kezében megremegett a törlőrongy. Vette a petróleumos üveget, töltött egy másik rongyra, azzal letörölte a párkányt, leszedte a bogarat is, azt bévetette a kályhába. Rettenetes rossz érzése támadt a vénségnek, hirtelen áttörölte az egész ablakkeretet, ajtót, a kályha lábait is, asztalét, székekét, törölt, takarított rémülten késő estig.

A vének korán kelnek, nehogy lemaradnának valamiről még ez életben.  Első dolga volt megnézni, milyen idő támad virradattal. Akkor vette észre, hogy kilenc katonabogár járkál föl s le az ablakon, s benn is van már egy, a döngölt padlón.

Megrémült. Vette a kicsi kézi seprűt, összeterelte őket s hátravitte a kicsi csűr mögé. Gödröt ásott egy katonalapáttal, átkot majd imát mondott fölötte, belerakta a bogarakat, letakarta földdel, elészaladt, hozott egy tál forró vizet, azt rájuk öntötte, akkor vastagon betakarta a gödröt, taposott is rajta, rajtuk, s követ is hengerített a hantra, szoknyáját pallottta, akkor hallotta a szót.

– Ugyan biza, mit vetett maga Rebi néne ilyenkor, ősszel, tán veteményez Szent Mártonkor?

Hubertné volt az a második szomszédból. Ő se volt az a mai menyecske, túl lehetett a hatvanon maga is, de szó nem érhette a háza elejét rég az ideje.

Majd megtudod magad is, zsörtölte félhangon, csak úgy magának a vénség, aki az országúttal volt tán egyidős.

Azzal ment is elé, egyenesen az ablaknak. A párkány felső felén, mint istenverése, újból ott sétált a piros pettyes, piros hasú bogár, majd oldalt is kettő. Az öregasszony most már befelé sikoltozva seperte, hordta el őket, ki a meszes gödörbe, a budiba nem, de hordta, ahogy seperte, tűzbe, mészbe. Mire ment vissza a kis házba, már ott volt a következő csoport.

Ilyent soha nem értem, ezt már fennhangon mondta. Csak állott az udvar közepén s gondolkodott rémülten, kitágult szemekkel. Ugyanis soha még olyan világ nem volt, amilyenben Rebi néni ne tudta volna, mit kell adott helyzetben tenni. És most nem tudta. A világ is megtébolyodhatott, ő soha nem veszítette el nyugodt ítélőképességét, a döntés kötelességét, mit s hogyan kell cselekedni.

Most nem volt magánál.

Most nem tudja, mi van s mi lesz soron. A szomszéd Molnár Dénes tisztességesen köszöntötte.

– Jó reggelt, Rebi néni. Mi jutott eszébe, hogy csak áll ott?

Legényember volt, egyedül élt az anyjával, szálegyenes, huszonnégy esztendős legény, lótartó, aki fuvarozott, művelte tizenkét hold földjét, ami nem sok ugyan, mert köves két oldalt minden, meg agyagos, a berekben terem valami, meg a Kenderes kertben. Táncokba, mulatságokba eljárt ugyan, de nem táncolt: három centivel rövidebb volt az egyik lába. Tán azért nem házasodott, ne nyomorítson senkit. De  volt amit nézni rajta leányszemmel is, az szent igaz. Nekem nem sürgős, szokta mondani, ha farsangkor valaki pohár mellett említette a házasságot. És énekelt, énekelt a szekéren hazafelé, énekelt csépléskor, farsangkor, énekelt, ha veteményezett együtt az anyjával, csak dúdolt, azt senki nem tudta, mire szánja magát s a sok kesergő nótát. Szentdemeterre járt át, s az sem volt igen biztonságos, különösen a nagy verekedés óta.

– Nekem semmi, Dénes fiam – akarta mondani, de nem mondta ki, csak berebbent a házba. Az ágytakarón ott mászott egy újabb katonabogár!

Nem szólott, még magában sem beszélt, levetette magáról a kopott rokolyát, ami csak házimunkára való, ugyanolyan feketét vett magára és más kendőt, azzal sirült is ki a kapun.

Ha itt ember tud segíteni, akkor az Üdő Márton, aki tán még az országútnál is vénebb. Rebi néne át a pallón, ott térült balra fel az úton. Ki tudja, hányadszor teszi föl magában vagy fennhangon a kérdést: miféle emberek rakták ide ezt a falut a patak két martjára? Mert úgy volt, a patak hosszában osztotta kettőbe a falut, két Felszeg volt tehát, s két Alszeg. Üdő Márton a túloldalon lakott, egy nem sokkal nagyobb házban, mint Rebi. Valamikor kovácsműhely volt az udvaron, néha még ma is betért oda egy-egy idősebb szekeres, csak szóra is bár, vagy tanácsért. 

Az öregasszony a pallón túl megállt egy kis időre. Mint aki rosszban töri a fejét. Mint aki illetlen dolgot készít elő a mások kárára.

Mint aki fél. Fölnézett a domboldalba, ahol az ott álló négy nagy cserefa után nevezték Négy fának azt az oldalt. Lefelé, a Kenderes kert irányába, ott senki, Felszeg felé csak egy leányt látott, Lenkét, szépséges hosszú haja nemcsak Szenest, de még a szomszéd falvak legényeit is késre, ökölre ingerelte, ha közelébe jutottak, Lenke szaladt át a bolt felé a hídon, gyufáért, miért riasztották, de hát egy ilyen kis falu szeme elől elbújni  nem lehet, hiszen a házaknak is szeme van.

Üdő Márton kapuja előtt megállott, aztán egyetlen rántással feltépte volna az évszázados kiskaput. Nem sikerült. Próbálta, megemelte, lánc volt rajta belül, nem kilincs, nem retesz.

Ó, hogy a ketrán vetne fel, vén gonosz, hogy szakadna reád a tető. És már izzadt Rebi néne, mert sietett és félt és nem bírt a kiskapuval, és kiáltani sem mert.

Akkor hangot hallott belülről, a vénember hangját, ami egyáltalán nem hiányzott Rebinek, mondjuk, az utóbbi százötven évben. De hát, akit a rettenet keres meg, az az ördöggel is szóba áll, mert nem leli a kiutat.

– Vajon ki vagy, kit esz a fene kora reggel más tisztességes ember kapuja előtt, hogy az az ákosfalvi csengettyűs pokolvar vetne.

– Jöjjön már ki, én vagyok, Rebi – mondta sietve s még egyszer körülnézett, nem látja-e valaki, hogy éppen ő s éppen itt bíbelődik.

Mintha az odabenti még húzni is akarná az időt, ami amúgy is csak vonszolta s gyötörte a látogatót, valami szék vagy asztal mozdult, csoszogás és krákogás hallatszott bentről, az asszonyember a körmeit rágta volna legszívesebben, de még annál is sietősebben azt a nyomorult kaput, mely nem nyílott.

Akkor megjelent a tornácon egy fél láb, az is fából, utána egy lájbi, annak a szövete-szövése titokzatos, színe fölfoghatatlan, valami emberelőtti, az alatt sötétfehér ing, s egy szürkére vedlett kalap alatt a szakállas vénember, pipával a markában s egyszersmind a szájában.

– Netene, menyecske a kapum előtt, nocsak, nocsak – szólalt meg odafenn, miközben idelenn a rémület ette a vénasszonyt. – Mondják, hogy öregember nem vénember, de hogy ilyent még…

– Maga ne okoskodjék most, mikor veszély van s istencsapása, nyissa már ki ezt a tákolmány!

– Mintha az én kapumról lenne szó, s nem a magáéról – mondta az ember, azzal nekiindult nagy óvatag a lekászálódásnak. Az, ahogy egy fa- meg egy vén eleven lábbal le lehet jönni a tornácról, az figyelemre méltó művelet. Mert elébb el kell billenteni azt, amelyik nem zsibbad, az leér az alsó lépcsőfokra, akkor úgy, a tornác fáját ölelve fordulni el, farral félig az udvarnak, s úgy vinni lejjebb az eleven lábat, majd újabb lendítés a falábon, az már így lenn van az udvar földjén, aztán egy lépés az elevennel melléje.

– Aztán mi járatban, mi járatban ifjú asszony? Tán forró a lepedő?

– Hűljön ki maga alatt a föld is, vén kerékvettető, nyissa már ki ezt a néhány lécet, ne álljak itt…

 – Hát hiszen akinek sürgős, annak ideje is legyen! Aj, mióta várlak, Rebi, legalább megferedhettem volna, ha szólsz, hogy itt né, rendezni való dolgunk akad, még bé sincs vetve az ágy.

Valamit matatott a láncon, beengedte az öregasszonyt, az pedig úgy sirült fel a tornácon, mint százhetvenhét esztendővel ezelőtt, leány korában, noha mondtam, senki nem emlékszik s nem tud arról, hogy lett volna fiatalabb is.

– Figyeljen ide, vén salabakter – kezdte el Rebi néni, de a másik vénség rászólott, hogy egyet se siessen úgy, mert ha fontos, akkor ahhoz idő kell. S mint valami csikónyerítés, úgy csattant fel száján az elégedett kacagás.       

Hogy mi volt köztük annyi tengernyi esztendővel ezelőtt, azt csak a falu, Szenes legendáiban föl-fölvillanó történelem egy-egy morzsája említi, az is csak úgy, mint az l864-es nagy jégverést, vagy a háborúk valamelyikét, Vak Bottyán, Rákóczi idejéből, vagy azt az esetet, amikor Bartaluséknitt kétfejű borjút vetett a tehén.

– Nem korai vizitába jöttem én magához. S amikor jöttem is valamikor… hívatlanul…

 – Rég volt az – nevetett az öreg, kinyújtott lábakkal ülvén a karosszékben, amilyenből csak egy volt a hálószobaként is működő konyhában.

– Nem volt más, amit tenni akkor... S nem is tepertelek erősen, ha erről van szó, s te is úgy hullottál a Ciheresben a földre, mint a fényes nyárfalevél... 

Az öregasszony nagyot nyelt abban a megaláztatásban, amelyben magát érezte ezen a reggelen, noha a megalázkodás ott kezdődik, amikor illetéktelenek is tanúi annak. Márpedig emitt kettejükön kívül senki tanú nincs, nem is él olyan eleven ember, aki a közös régmúltjukba belelátna.

– Veszedelem jele van a házban – kezdte, vagy inkább folytatta a hajnali pirkadatkor elindult történetet.

– Az már igaz, te, Rebi. Még sosem volt úgy, hogy ne leselkedett volna veszedelem erre a mi világunkra, s benne erre a csepp falura. S ha te itt vagy, akkor ugyanvalóst omlásban lehet a Szoros utca. Tán suvad a hegy reád?

Már nem volt semmi a csikónyerítéses vihogásából, a pipájával foglalatoskodott, s ez azt jelenti Üdő Mártonnál, hogy hajlandó a meghallgatásra. Mert hiszen ideje volt, főként mögötte, s abból annyi, hogy még maga is alig tudta számon tartani. Időtlen volt, a nevét is így torzította rá a hagyomány: Üdő Márton.

– Akkor hogy is állunk?

– Úgy, hogy se szó, se beszéd, ma hajnalban, amikor felkelék, megláttam egy katonabogarat az ablak fáján.

– Hinnye, a szentjit nekije – csapott arra a térdére, amelyik a falábát viselte. – Az se semmi. Nocsak.

– Ne káromolja Istent, maga égedelem, maga falábú hitványság. Emlékszik-e, ki szedte rendbe magát egykor, mikor már a lelke is fából volt? Kérdezze meg a falábát, az jobban tudja az igazat. 

Emlékek zúgnak el közöttük, mint huzat a házban. Felhánytorgatást még nem élt meg, s ha most ez az lesz, gondolta, akkor nagyidő következhet. Az is igaz, hogy ő szedett össze az úton, amikor orra estem a szekérről, s az végigment a lábamon, ami háromba törött.

– Az ételt, amit hordtam, nem számoltan pénzben, s ha két lábából csak egy maradt a szekér nyomán, hát azt se. November közepén úgy jelentek meg nálam a katonabogarak, ahogy még soha. Mert nálam bogár még sose volt ebben a földi életben, az egy szúnyogot kivéve. De az nem is bogár. S ha most megjelent, elébb három, s aztán hét, s utánuk egy csapat, akkor itt nem lesz jó vége valaminek.

Az emberben valami vagy megnyugodott, vagy elindult benne valami a lehető igazság irányába. Markában a pipa füstölgött kényszeredetten s két kék szemébe belefért az ablak, s minden odakintről, ami azon keresztül s túl meglátható. Rezzenéstelen ült, nézett belé a kékségbe, udvarán a lombtalan, novemberi meggyfa ágbogába, azon túl már az élete nagy mindensége, közelebb a patak, az udvar s a kerítés alatt, úgy ment tova a Berek felé, mint aki mindent tud, s annak okából nem tartja immár fontosnak odafigyelni a meglévőkre, s a holnapra is csak annyiban, amennyi igen-igen fontos a mai s mostani reggelekhez.

– Talán nem is kellene hánytorgatni azt, amit.

– Nem is teszem én azt. Csak a segítségét kérem, mert erős suhogásokat érezek a tagjaimban,  s az nem jót jelent. Maga sokat tud, de sok hitványságot is.  Szóljon, mit jelent ez a jelenés?

– Tán a Jelenések könyvét kéne faggatnod, a Bibliában.

– Ez jelentés volt, maga vén bakkecske! Híradás, aztán nem erősen értem.

Az ember nézett elfelé, az ablakon ki, s érezte, hogy ha ez az asszony ekkorát mozdult annyi idő után, nagy dolgokat látott, álmában-e vagy imetten, mindegy.

– Meginnál-e egy pohárka szilvafa pálinkát, Rebi?

– Inkább egy pohár borvizet.

– Nocsak, legújabban kísérővel szoktad meginnya?

Az öregasszony nem szólt, két keze összekulcsolva az ölében, azokat nézte, a vénember elbaktatott a tálasig, onnét kerített két poharat s egy félliteres üveget, azzal visszasántikált a másfél lábán. Töltött. A fekete asszony odanyúlt, elvette a magáét, farát megbillentette, egészségére, egészségedre Rebi.

– Faludolgában jöttem, Márton – folytatta a vénasszony, s volt már melegség is a hangjában, tán attól, amit elhallgatott. Amíg a magam dolga volt a fontos, gondolta fölmelegedve, akkor maga nem mozdult irányomban, hanem elvette Réginát, legyen nyugta a földben, én neki csak jót kívántam maga mellett is, a túlvilágon se legyen más, csak a jó neki.

De hát ezt nem mondotta, csak annyit, hogy faludolgában jár.

– Legyen megértéssel, s gondolkozzék erősen azzal a sok eszével, amit még nem tudott elinni.

– Sosem ittam én többet, Rebi, mint más, még annyit se. De hát mikor se itt, se a faluban, mezőn se senkije az embernek, csak ez a kicsi pohár, akkor meg minek irigykedni? Hallottál-e engem nótázni korcsomában, he? No, látod-e!

– Hallottalak egyszer, künn a Küsbükkben, akkor nekem fúttad azt, hogy… Jaj, Uram, teremtőm, ne hagyj el.

– Templomba ne menjen, ha már száz éve nem járt oda. Eriggyen ki az erdőbe, mezőre, ott össze tudja szedni az eszét. Ha a katonabogarak megjelentek, s ráadásul hárman, majd heten s kilencen, aztán sokan, az nem jót jelent a világnak. Értegeti-e? Soha még ilyen nem történt, s ez jelent valamit. Istenre kérem, azzal a rettenetes nagy eszével gondolkozzék, s szóljon.

– Aztán levélben számoljak-e bé neked, hogy mire jutottam, vagy…

 – Ne egye a hitványság örökkétig, s pláné most!

– Jól van no, jól van. Gyere, kieresztlek most az egyszer.

– Egyet se, kitalálok hamar – mondta az öregasszony, azzal száját törölte, valami köszönést hallatott a pohár ügyében. – Hitvány a maga lába – mondta – sietek.

A kaput visszahelyezte, s még egyszer visszanézett az öregre, aki az ajtófélfának támaszkodva, mintha megmozdult volna a jobb keze a kalapja felé, nézte, ahogy lobogó fekete szoknyával átsuhant a pallón a másik vénség.

A falu megmozdult már, a csordát hajtogatta kifelé a Csordaúton egy legényke, sokat nem kellett azokat noszogatni, ismerték a járást.  

Az ember is ismert minden követ, minden talpalatnyi földet a határban, ismerte az embereket, gyermekeket, hogy melyik kié. És ha beléjük látott, látta a végtelen időből azt a szeletet is, mely adatik rendben az emberi világ rendetlenségében a föld s az ég népének. Mert ez a nép többet nézett az égre nemzedékek során, mint bármelyik keresztény nép, Rómán innen és túl. Nem erény ez, inkább penitencia, tizenöt évszázadnyi a nem-tudjuk-miért. Hogy végül a vénség is az egekre tekint a maga idejében: de most már tényleg s ugyanvalóst, Urunk, miért is vala s van mindez?

 

Arról, hogy mi miért van, nem sokat beszéltek az emberek. Inkább arról sokat, mi hogyan van, s hogyan lehetne.   A bölcsesség s a poharazás is leginkább azzal a meddő megállapítással végződött, hogy sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.

Mintha az életet dicsőítette volna a népi sarkigazság: azt, hogy vagyunk, s lenni kell, mert állítólag örök idők óta mind csak vagyunk, ki így, ki úgy, a falu legutóbbi leégését számon tartották a vének, Üdő Márton volt az egyetlen, aki hármat is, aztán esetleg Rebi néni, ők sokat tudtak, tán azért is beszéltek olyan keveset.

A csordát ki kellett hajtani, akkor is, ha lakodalom volt, akkor is, ha gyász, a teheneket meg kellett fejni, a gyermekeknek enni kellett adni, a tyúkoknak is. Jó termés volt az idén, eljött s elment a makkszedés ideje is. Szenesen nagy csereerdők voltak, rengeteg makkot lehetett gyűjteni a disznóknak.

Üdő Márton az utolsó darabig szétszedte a kiskaput. Nagyot nem szedhetett volna széjjel semmiképpen, mert nem is volt neki olyan. Azt tartják róla, hogy falubíró is volt valamikor, fenn lakott a hídnál nagy bennvalóban, négy ökröt s két szertelen szép lovat tartott s rengeteg apró jószágot. Az az idő lejárt neki is, időtlen idők óta itt lakik a patak innenső partján, ebben a kicsi házban, egy disznót tart s vág évente néhány szárnyast meg nyulakat, avval annyi. Most vadonatúj kiskaput szerkesztett magának, két kemény félfát, azon fordul a kis kapu, nyikorgás nélkül.

A tanító szólt be hozza, ahogy arra járt.

– Jó napot Márton bácsi, igen szépre sikeredett a kapu, meg is nézheti akárki.

A merev falábat ellendítette, hogy a szólaló felé fordulhasson. Kalapját megbillentette, köszönt.

– Nem a díszes a fontos, tanító úr, azt maga is tudja. Hanem hogy működjék rendesen.

Az se semmi, ha megszólják az embert. De ezt már csak magában mondotta, avval kenegette tovább faggyúval a kapu vasait, ne rozsdázzanak, ne nyikorogjanak.

Nagy János, aki hébe-hóba koldulásra is adta a fejét, egyenesen úgy kérdezett rá a vadonatúj kiskapura, hogy csak nem menyecske kerül a házhoz, Márton bá? Üdő Mártonnal nagy ritkán lehetett mókázni is, ám csak úgy szőr mentén, mert ha az élet nem is, de a türelem kifogyott belőle a nyeglék iránt.

– Öcsém, hallod-e, te most jól gondolkozz el, mikor s ki vert  utoljára szájon, mielőtt itt né,  beléverlek a patakba. Elég köves, nem sok eső volt az őszön.

Nem tudják, nem ezek, mit is keresünk az örökkévalóság pitvarában, ebben a siralomvölgyben. Mit is csinálna az ember, ha tudná, hogy ennyi s ennyi vagyon kiszabva, avval annyi. Nincs alku. Mert a plébános is csak alkudozik az égiekkel a mi nevünkben, hogy hát így, meg úgy, engedjen egy kicsit Isten is a gyeplőből, és mi is, idelenn valók, igyekezni fogunk erőnk szerint, de hát nekünk egymáshoz is alkalmazkodni kell, s legfőképpen a mindenkori tisztességhez. Az a legkönnyebb, ha mindenki megtanulja idejében s be is tartja azt, ami papírra sincs vetve.Ha a Tíz parancsolatból hetet mindenki betartana legalább,  mondjuk, más lenne a dolgok fekvése.

Ahogy eregélt kifelé a hegyoldalban, ilyesmiken járt az esze. Amennyi földje volt, azt maga elgondozta, vagy kaszáltatott napszámban vagy résziben, azon nem volt mit gondolkodni sokat, rendre eligazodott minden, éhen nem pusztul az ember. Aztán még a falu is segél, mert ha nem lenne ez a nyomorú lábam, már ez, amelyiknek fele fából, én segélhetnék másoknak. Való igaz, hogy leestem a szekérről. De az is minek köszönhető? Felraktam két boglyát, aztán amíg szusszantam a vackorfa alatt, hát reám köszön a postás, hogy jó dolgom van, vagy miféle. S leül. Hely van itt elég, elfér, mondom neki, de az vigyorog szegény, mert hogy csenevész ember volt.

– Nehogy azt mondd, hogy ezen a héten is pénzt hoztál.

– Nem én. De itt van egy negyedes, tiszta ajándékba kaptam a másik faluban, Demeteren, aztán kinek van kedve egyedül megkóstolni?! Megkínálom, jó-e?

Jó volt.  Körtöve. S nyúltól-e, rókától-e, megijedtek a lovak hazafelé menet, s a szekeret oldalvást úgy megrántották, hogy én le s bé a szekér alá, s mire átalmentek rajtam a kerekek, már roncs volt az egyik lábam. Isten verése lehetett, mert én soha délidőben, szénacsináláskor pálinkát nem ittam.

 

Volt éppen elég ösvény a temető felé, az oldalban minden felőlről ösvények vezettek fel az egykoriakhoz. Az ember meg-megállott a síroknál, nézte a fejfát, a sírkövet, Ignácok, Leventék, Gergők nyugodtak, ha igen, attól függ, hogy ki milyen lelkiismerettel ment át a küszöbön. Aztán mellettük a Rózák, Zsuzsannák, Ágnesek, akik annyi esztendőn mosták a falu szennyesét, maguk se maradva ki a sok lepedő, rokolya közül. Ki tudná megmondani, egy falu, amelyikben 99 ház van, hány alsószoknyát használ el, mos ronggyá, hogy folt ne látszódjék se szerelemben, se attól, se gyászban!

Akkor elért néhai asszonya, Régina sírjához. Kereszt volt azon, meg egy bronzos, vastag fémlap, élt hetven esztendőt, béke poraira.

– Valamit tudnál-e arról, amit mondott Rebi? Ott túlfelől mi hírlik? Nagy kár készül, mondja ez a vénség, de fel nem foghatja, mi az. Mi vagyok én? Időbe belélátó? Üdőlátó? De a lehetségesből mit tudok meglátni? Melyik családnak hogyan alakul a sors? Vagy azt, hogy jó felé megyünk-e együtt, s ha nem, akkor merre?

Ott romladozott a Bartalusék kriptája. Ott is megállott Üdő Márton, nézte, nézte a kovácsoltvas bejárati ajtót, hogy mióta nem járt itt ember, nem lehet tudni, ezek a mostani Bartalusok nem igen tartják a távoli s egyre távolibb rokonságot, aztán nem is temetkezhetnek ide, ebbe a kriptába. Nem az övék. Az a holtaké, akik erősen gazdagok voltak itt valamikor. A földi javak odalettek.

Akkor a kripta mohosabb oldalánál zöld csempedarabot vett észre. Ahogy tudott, megtérdelt, s a botjával meg a falábával kipiszkált darabot felvette. Rögtön látta, hogy valami állatfej, talán oroszláné van kiégetve a cserépen, de a sörénye mintha lángolva szaladna szét a csempe széleire. Hogy kerül ez ide? Mert én itt voltam, amikor a kriptát megújították, dolgoztam is egy hetet, de itt soha ebben a földi életben csempés faloldal nem volt.

Nyomkodta falábát a földbe, valamiben ismét elakadt. Egy asszonyi arc, csak az arc a zöld  cserépen hibátlannak látszik. S annak is lángcsóvák szállnak a szem, a száj, az arca irányából kifelé.

Fázni kezdett.

Ez nem Istentől való. Akkor levackolódott a földre s a zsebbeli kacorral ásni, kaparni kezdte a földet. Kígyó formájú, felfelé csavarodott, pirosra égetett kerámia az is. A fej vicsorgó, de nem kígyófej, hanem valami varangyos békáé inkább.

Megtakarította ügyesen a földtől, posztókabátja ujjával ki is fényesítette. Az égetett cserépidomnak talpazata nem volt. Hol állhatott, ha emberi használatban volt valaha is? Hol feküdt?

Előkerült egy kiskanál, kávés, de inkább gyermekkézbe való. S az is lehetett a szerepe, mert íme, egy kis tálacska, öblös, amilyenből a kisgyermeket etetik kásával, levessel!

Még elékerült egy emberi csukló, az is pirosra égetve, a mutató ujja előre meredten, sehol törés nincs egyetlen darabon sem, még a csukló is lesimítva.

Jó délutánba haladt a falu, Üdő Márton pedig érezte, hogy zöldül a szakálla, pirosodik az arca, s hogy onnét menni kell, de rögvest, még elköszönt Réginától, rettegve gondolt rá most:

 – Tőled kértem segedelmet, hát te üzentél-e? Asszonyom voltál, te üzentél-e, vagy csak elindítottad ezeket, hogy értsek belőlük, asszonyom?

Azt nem lehet mondani, hogy futva menekült el onnan, csak úgy menekült, ahogy egy falábú, sokat megért aszalék vén menekülhet a titok elől, magával cipelve azt is, hogy nyugta ne legyen, ahol eljár, attól tova felé.

Hazáig csak kétszer állott meg, előbb az iskolával átellenben levő templom előtt, bement a cinterembe. Messze, hajdani papoknak, falu nagyjainak a sírjai ott, fényes-fekete márványtáblák, obeliszkek azok számára, akik valami jelest cselekedtek. Vagy igen sokat markoltak a földi javakból, aztán abból tellett itteni sírhelyre, síremlékre.

Hány száz esztendeje nem voltam itt?  Itt nekem nincs mit keresni. Akkor mi hozott, hurcolt be eddig? Imádkozni kellene. Uram, nem tudom, merre jársz, de azért szakíts időt ránk, mert itt valami nem tiszta. A gyep még be sem lepte azokat a cserepeket, hát mikor s hogy, leginkább miért kerültek oda?

A nyugtalanság ellepte egész testét, lelkét, gondolatai össze-vissza kószáltak. Mert az nála természetes volt, hogy nagy gondokban a temetőbe ment, a megtörtént emberekkel tanácskozni. De soha hasonló dolgokat nem látott, nem képzelt, s okát sem látta azoknak a cserepeknek, hogy mit keresnek ott? Rebi jutott eszébe, a vénséges tanú, aki még az ő ifjúságának is tanúja volt. És a katonabogarai. Meg az, hogy egyszerűen benyitott, bement, szóba elegyedett vele annyi idő után. Jó volt vele akkor a Ciheresben egy kicsit meghalni.

Katonabogarak lepték el a Faluházát, amikor Demeter Józsiás bíró felakasztotta magát. Megfenyegették. Zsarolták, hogy ha nem hagy fel a malomgát építésével, ami esetleg kárára lenne az alsó molnárnak, jobb, ha eladogatja a birtokait, s a családját viszi világgá, már amennyi akkorra megmarad belőle…

A nyomorult piros hasúak még máskor is vérrel jelentek meg, de nem Szenesen, hanem Demeteren, mielőtt kitört volna búcsúkor a verekedés a két falu között. Ittak. Este késeltek, három meghalt, hetet bezártak. Az már régebb volt. Akkor, ott, Demeteren a papi lakot lepték el. Szegény plébános még nem is ismerte azokat a rovarokat, csak futott a  kántornéhoz, aki falubeli volt, de segíteni nem tudott semmi módon, ment a patikába, ott adtak valami éktelen büdös szert, semmi haszna, az emberek azt tanácsolták harmadnap, hogy kékköves, sűrű vizet, azt locsolja, de egyik percről a másikra, még a kékkövezés előtt, eltűntek a katonabogarak.

Negyednap meglett a véres búcsú, világ szégyenére.

De álljunk csak meg! Miért a falu javára-kárára nyüslet Rebi olyan nagyon? Hátha neki szól valahonnét az üzenet a bogarakkal?!

Addig s addig ette magát, hogy elhatározta, átmegy a pallón.

A fűtőre odakészített egy nagy fazék vizet, alágyújtott, elővette a nagyteknőt, nagy kocka szappant, s egy kisebbet, óra múltán a vizet a tekenőbe merte, s ahogy tudott, s ahogy máskor, elkezdett fürödni, tetőtől talpig, nehezen a fél lábbal, de hát sosem a könnyebb felé halad az élet, hanem a teher irányába.

Amikor tisztán s szépen felöltözve kilépett a tornácra, éppen a delet harangozták. Na én is a legjobbkor indulok neki, lobbant meg egy kicsit, de már nem állott le. Fogta az újabb, a hosszabb nyelű seprűt, azt időtlen idők óta nem tette kívül az ajtó elé. Most igen. Azt jelenti, hogy nincsenek odahaza. Senki. Régina óta az a seprű nem került oda, sem az elődei, mert attól errefelé már mindegy volt Üdő Mártonnak, hogy kopog-e valaki, viszen-e  el valamit.

Felkapaszkodott ügyesen a pallóra, ami erősen hintázott az emberek alatt, de az ember most sem ingadozott véle. A közepén megállott kicsinyég, megigazította a kikefélt vadászkalapot, felnézett az égre, s onnan fel a falu felé, a hídig, nyugati oldalon a Négy fáig, s lennebb a temető felé, annak csak az innenső karéját láthatta a dombhajlatban. Fennebb, a déli oldal felé, Revessel határosan, a Küsbükk, kakasmandikók, gombák s a szerelem csendes helye, mióta világ a világ. Aztán, eltérve a Filep Endréék kapuja előtt, csak fellépkedett a Rebi háza felé. A kapu előtt meg is állott volna, széjjelnézni a Szoros utcában, de az öregasszony ott állott az udvaron, meg is látta az embert, surrant is elébe, megnyitotta a kaput, s szó nélkül engedte be.

– Adjon Isten, Rebi.

Az asszony csak tartotta a kiskaput, amíg az ember átlibbent a hitványabb lábával is az élére állított deszka fölött. A deszkát azért szokta odarakni, hogy a csirkék ki ne menjenek az udvarból. Akkor becsukta a gyalogkaput, s máris ment a ház, a tornác lépcsője felé. Éppen úgy, mintha meg lenne beszélve a látogatás.

– Máskor mintha beszédesebb lettél volna, mondjuk, a múlt héten, nálam.

– Jöjjön kend, mit állingál, jöjjön bennebb, nem harapja meg senki.

– Hát te már nem, annyi bizonyos, annyi igen – mondta a vén Üdő Márton, s volt abban valami nagy szomorúság is, ahogy ismételte a szót.

Mit tud percek alatt fölmutatni a jelen idő abból, amit az eltelt rengetegség megszűrt, s ami a szűrőn-rostán fennmaradt? Mi lenne haszontalan, mi értelmes, ha taplós is, salétrom rágta, romos is? Az ő korukban ezen vívódni s rágódni, éjfél utáni s egyedül való kísértés lehet. Ami odalett, annak holtát ketten segítették, s ketten temették. Ébresztgetni minek?!

Az asszony csak megnézte a szeme sarkából az embert, aki az embere lehetett volna, most úgy felöltözött, mintha… mindegy az. Elévette még a régi vadászkalapot is, azt ugyanvalóst nem szokta viselni a Régina halála óta. Az is hogy elment, Istenem! Volt, nincs immár, csak a nyoma.

– Üljön le arra a kanapéra, Márton. Azt tán csak nem gondolta, hogy kiállok a kapu elé, s úgy várom, mert hogy így puccba vágta magát hétköznap fejibe.

– Nem a torony, nem is a temető kedvéért, hanem mert kérdezni akarok valamit.

– Csak mondja – mondta a sudár vénség, maga is leült, de távolabb az asztaltól meg a vén Üdő Mártontól. Amaz mintha az ajtóra, a törölköző mellé akasztott kalapja után bámulna, elnézett összehúzott szemöldöke alól. Az ilyen teremtés, ha van még hasonló, nem szokott vitához, érvekhez. Vagy meggyőződött valaminek a valóságáról, vagy keresi azt. Ha nem találja, a maga baja s dolga.

– Arra gondolok, s elég félve, hátha nem is a falu ügye lenne az a jelentés, mármint a természeti. Értegeted-e? Mert az is meglehet, hogy…

– Arra gondol-e, amire én, Márton?

– Ha én tudnám, hogy te mire gondolsz, akkor egy percet sem kérdezősködnék itt, tisztára fürödve, mintha egy püspök előtt.  Én most arra gondolok, hogy egy ember, még ha asszony is, akkor pláne, nem kaphat ilyen nagy értesítést…,  hogy is mondjam, hogy megértsük egymást?  Hátha csak éretted s neked van a jelentés?

– Erre én is gondoltam, s arra is, amit maga itt nem mond. Szóval az én házamban nekem szólhat az üzenet, arról, hogy meghalok, arról tán, hogy holnaptól én leszek a legszebb leány a tizennyolc esztendősök között, s maga májusfát rak a kapum sarkához, erősen odaláncolva fényes lánccal, s őrizi egész éjszaka. Én ezeket a magam kicsiségében el nem hihetem. A lehetetlent semmi hírnök nem hozhassa. No, azt az egyet, azt igen, hogy reggelre meghalok. De éppen azért nem gondolhatok a magam bajára, mert az ebben a mi világunkban nem érdemel akkora cécót. Csak a falué, a vidéké, az embereké. Én meghalhatok reggelre, s míg a kutyák a szagom fel nem veszik, a faluban senki nem tudja meg, hogy odalettem. Mert én senkinek nem hiányzom immár, úgy vagyon a sorom. Akkor valahonnét ki küld ilyen soha-nem-volt jelentést ebbe a csepp életbe, ide?

Az ember érezte a szavak mögött a panaszt. Pedig soha egy panaszos, felhánytorgató szó el nem hagyta a száját ennek az árván maradt asszonynak. Addig, amíg nálam a kicsi kapun be nem kéredzkedett. Akkor mi lehet?

– Akkor mi lehet, Rebeka? S ki lesz a megmondhatója?

– Tán maga. Maga mindent tudott eddig, hát tudja ezt is, mért tűntek el a katonabogarak, mire én magától hazajöttem!

– El-e? – hűlt el a vénséges vénember, kinek már meglepőt aligha mondott valaki az eltelt életidőkben, annyi nemzedék alatt. – Csak nem?

– Az igen! Mert nem sokat – azt akarta mondani: üldögéltem, de azt mondta – panaszkodtam magánál, de mire hazaértem, s úgy, hogy a horgasínam is reszketett a félelemtől, egyetlen egy bogár nem vala. Én rögvest futottam hátra a kertbe, kiástam, érti-e, én ki még azokat is, amiket magam vittem hátra szemétlapáttal, aztán forró vízzel s mésszel takarva temettem, ki én, kiástam, egyetlen egy bogár nem volt a földben sem, az ablakomon sem, az ágytakarón sem, sehol, suhunt egy se… S ha nem féltem volna, futottam volna vissza én magához, hogy…

Az ember szíve majdnem meghasadt ettől a fölbugyogó élettől. Mi lelé ezt a vénasszonyt, s hogy bírta ki egymaga?

– Azt nem tudtam, hogy ekkora bajban voltál – reccsent meg az ember állkapcsa a nagy megértés erőfeszítésétől. – Jöhettél volna azért…

 – S a falu szája? Már reggel volt…

Mi lakozik ebben a vénasszonyban? Együtt nőttünk volna fel, ha együtt, néhány esztendővel idősebb voltam nála… Mi lakozik benne? Mi költözött beléje annyi sok idő alatt, hogy így elvan most? Hány embert gyógyított meg a füveivel, hány fiatal lelket a tanácsaival, annak se szeri, se száma. Most az ítélettől fél-e? Büntetéstől-e? Hiszen nyomorú fejének tán bűne sem volt, s immár nem is lesz. Akkor nézte a régi ládát, amelyen még ott szürkéllettek bordóban az egykor ragyogó tulipánok, az indák zöldje még jobban megfakult, elverte színét a rengeteg ősz, ami érte, s most a szabályos derékszögben mereven ülő ember, falábát előre nyújtva, nézte a fűtőt. Ki tudja, hányadik nagyanyja hozományában szerepelt egykor, s azt sem tudhatja senki, mi volt abban a tulipános ládában, amikor Rebi még készült erősen valakihez, hozománnyal.

– Mondja most, miért jött ide? – kérdezte az asszony, s azzal a kíváncsisággal, amivel a múltkor szaladt át a pallón Üdő Mártonhoz.

– Kinn jártam a temetőben. Jól elvannak. Megnéztem a Bartalus-féle kriptát is, igen el van hanyagolva, de hát kinek lenne gondja rá, ha nekem sincs? De amit ott láttam, amit leltem a kripta mellett, azt akarom elmondani neked, Rebi. Mert a semmibe valami csak úgy nem költözik belé, márpedig ott semmi nem szokott lenni a kripta körül, csak fű, esetleg fűgomba, hangyák, kóbor rókák a téli havon. Most ott találtam a cserepeket, olyasmit, amit sem a kriptába nem szokás vinni, se koporsóval, se pappal vagy a nélkül. Szóval különleges, furcsa, no. Olyan égetett, zöld cserepek, fényesek, amilyenekből rakják gazdag házakban a fűtő kályhát. S valamilyen megfacsart kígyófélét is, az is agyagból, égetve. S vigyori pofák a lángok között a cserepeken. S volt ott, van ott egy kéz is, érted-e? Egy valóságos kézfej, az is fényes, piros cserép, s a mutató ujja eléfelé, mintha… mintha valamerre mutatna. Mert hogy mutat.

No, ennyit egy szuszra nem beszéltem rég az ideje, gondolta, nem szólt egy darabig, megnézte magának megint az öregasszony ábrázatát, azon ott ült az idő maga, ráncok között a nyílt szem, a tekintete mozdulatlan, mint a kicsi háza az örökkévalóságban, nézte az embert, az őt, s várták a rengést, a novemberi hirtelen kitavaszodást, a levegőben, tornyok nélkül szóló harangokat, hogy valami szólaljon, mozduljon abba az irányba, abba, amelyiket maguk is kerestek.

Az ember erőt gyűjtött még, hogy hozzátehetne valamennyit az érthetőség kedvéért.

Az egész mindenség olyan tiszta és fényes, mintha éppen most szedték volna elé egy ládikából, vagy egy bolt fiókjából. Mi végre?

Ó, irgalmas Szűz Anya, sóhajtotta el az ima töredékét csak úgy, egy lélegzetvétel előtt az öregasszony, megrázkódott, korty vízért ment a stelázsihoz, tiszta poharat tett az ember elé is, magának is, aztán a fonott korsóból töltött mindkettőbe.

– Enne-e valamit, vélem?  Meg van főve az étel – kínálta olyan bizonytalanul, mint aki csak önmagát félti az elutasítástól.

– Ahogy gondolod. Egy tányér levest tán. Aztán arra is gondoltam, megnézhetnéd te is azt a hozományt, ami ott van a kripta mellett. Hogy ne csak én viseljem a falu nevében az ajándék örömét.

Délidőben mozgás van még november második felében is. Az ember nem búvik el az első hideg hullámban, mint a medve, Most azonban sajátos illatú, meleg november dédelgette a tél felé s búcsúzóban a falut. A bolt előtt, akár a méhkasok s -kaptárok szájánál, élet volt, beszélgettek az emberek kint is, bent is, iszogattak valamit, koccintottak, mintha falu dolgában s ügyében döntenének minden korttyal. S ilyen kis faluban ugyanvalóst közös ám minden ügy, mert még az is közfigyelmet kap, ha a faluban, egy hónapban két tehén is megpuffad. Figyelni kell emberre, állatra, megérzi mindenik a bajt a saját bőrén. Egy hét alatt felépítették Száraz Józsefék házát, amikor megszületett a harmadik gyermek is, aztán az öregektől már el kellett költözni, de hova? Kalákázott a falu, hetedik napon a pap megáldotta a ház frontján a keresztre kitett virágcsokrot, a szegény család költözhetett belé. Az összefogást évezredes szokás alakította ki, az egymásra utaltság, így alakult ki a kaláka. Igaz, az összetartást is meg lehet mérgezni, zsák krumplit vagy almát egyetlen romlott tönkre teheti.

Ahogy végigment Alszegen a két öreg, jelképszerűen, s főként, hogy együtt az a kettő, ahogy sosem látták még őket, az emberekben zakatolni kezdett a kíváncsiság. Leginkább a csodálkozás, hogy mit értek meg. A magasabb, Üdő Márton is tiszta gúnyában, kalapban, s mellette feketében Rebi néne. Ez a két ember úgy élt egy faluban, hogy soha egyik mostani sem emlékezett együttlétükre.

Hétköznap van, szólott az egyik, Demeter Jóska, csak nem keresztelőbe mennek? A másik mondta, lehet, kihirdetésre jelentkeznek a plébánosnál.

– Elég idejük volt meggondolni, ha egybekelnek – szólott Nyulas Ignác, aki éppen a tavaszon házasodott – minket háromszor hirdetett a pap, hátha visszalépek.

Nevetett, de csak egyedül. Az emberek úgy fordultak a két öreg felé, ahogy azok lassan, mintha körmenetben, közelítettek a csoporthoz. Mikor már csak néhány lépésre voltak, egy hang se hallatszott. Volt, aki roggyant bakancsát, volt, aki saját poharát, másik a patakot nézte, de mindenki arccal feléjük, aztán lekerültek a fejekről a sapkák, kalapok.

– Jó napot adjon Isten – szólott az idősebb Nyulas a legények közül. S valahogy mindenki szólalt, mindenki köszönt. Akkor Üdő Márton érdeklődő kérdésre mondta:

 – Itt né, csak felmegyünk a temető felé Rebivel, lám, mi a helyzet. Ha hagytok valamit, visszafelé bénézek.

Lábított avval tovább három lábon a két öreg. Az emberek a bolt előtt úgy néztek utánuk, mintha a templom indult volna el a Berek felé gyalog, a gát irányába. A következő szó is keserű volt a szájakon, s a korty is, ami következett, mintha kelletlenül, erőnek erejével. Ám egyikük se mondta, hogy na Isten magukkal, eriggyünk haza. Még az is ott maradt, vagy bennebb ment a kocsma küszöbén, akinek a napi adag lejárt, az is, aki nem kívánta volna a következő féldecit. Nyulas, mások, mind arra gondoltak, amit a vén Üdő Márton mondott: ha hagytok valamit, bénézek. Már hogy neki, ha marad valami. De ki az Ántikrisztus inna meg előle valamit hét falu körzetében?! S mit jelentsen az, hogy bénéz?

Fiam, ügyeljetek magatokra, mondta az idősebb Nyulas, azzal odatotyogott a sarokban illogató idősekhez. Ott álldogált Filep Endre, aki nem szokott leülni, mert ő sosem szokott leülni, csak beugrani egy féldecire, egy fröccsre, aztán így télidőben el-elálldogált egy órát is, el a harmadik féldeciig. Két székelyszakadási ember is ott volt, azok is álltak, fuvarban voltak, már üres szekerekkel, a lovak az udvar melletti utcácskában, amelyik a Küsbükk felé vezet, ott lazultak.

– Még hogy benéz? Nocsak. Ilyen se volt mostanában – mondja Filep, s a szavaiban ott a csodálkozás. – Vajon mi lelte őköt? S mit keresnek mies nap a temetőben? S éppen együtt! – Nem döglik meg a macskám – mondotta a kocsmáros, Emre János –, nem olyan ritka vendég, most tíz hónapja, farsangkor vala itt még egyszer. – Kacagott ezen, de csak úgy, mintha a mások kedvéért, akik viszont elgondolkodtak a híren. Mi következik most már, s ki mehet haza, aki nem kíváncsi?

 

II.

 

Ivott Lenke is, megborzongott kicsit a muskotálytól, de jól esett, jól a szavak is a sok hallgatás után. Megszomorodik a lélek, ha magába fordul, mint a bicska, aztán fázik úgy. Apját kínálta, az intett, hogy majd otthon.

– Édesapám, hogy ér sorjában mindenki haza a faluban?

– Hát ahogy eddig, Lenke leány – mondta Birtalan Gábor, s törölte a dér hidegét a bajszán, az arcán. – Látod ott a nagy homályban, no, az a szentdemeteri torony, igaz, csak annyi látszik belőle, amennyit a lámpák fényéből neki juttat a falu. Nemsokára otthon, ne búsuljatok. A szenesi torony azért nem látszik, mert a pap behúzta az ablaktáblákat, s úgy olvas, aztán nem kap lámpafényt a torony, no. De úgy érünk haza, ahogy régen. S örökké. – Édesapám, édesapám, semmi sincs úgy, hogy volt régen, nem az a nap süt az égen, nem az a nap, nem az a hold, nem  az a szeretőm, ki volt, tavaly szerre leszállottak a társaim, aztán térültünk át a hídon, a tavaly csak megvolt Dénkó nekem, de csak egy kicsit, most nem úgy kell hazamenni, én se úgy vagyok a faluban, ahogy a tavaly, nem az a nap, nem az a hold, megvan a szeretőm, ki volt, meg kell állni a kapujában, édesapám, csak egy szóra, mert nem lehet akkora sötét este, hogy az arcom meg ne keresse, hogy engem meg ne várna, hogy engem apja, anyja be ne engedne, mert neki szava van hozzám, édesapám.

– Milyen szépen nótáznak a reguták, mikor mennek sorozatra, azt is csak azért, mert hogy nem csonka-bonkák, jók katonának – mondta Emmus, ahogy összenézett a másik hárommal.

– Meg azért is, hogy hallja a falu, micsoda legények – mondta félhangosan Birtalan Gábor. – Aztán sokszor a kutyák vonítanak ijedtükben, s attól a rettenetesen szép nótázástól, úgy.

Nem volt a hangjában s abban, amit mondott, semmi elítélő, inkább kacagni kellett azon s kacagtak is a lányok, mert messziről meglátták a Berek út betérője felé a magas fákat, ott már az otthon, Szenes kezdődik.

– Ne te ne – mondta Birtalan, inkább a lovaknak címezve –, még elkapják a szekeret a hangotoktól, ha nem egyéb.

Akkor indult el, mint a pilinkéző friss havazás, a Lenke nótája, úgy, mintha magának, mintha szál egyedül lenne a recsegő télben.

Bizonyosan tova mennék én innen,      

hogyha veled nem segélne az Isten…

És fölemelkedett ez a sorssal folytatott énekes párbeszéd a havazásra megnyitott égi tornácig, ahol soha nincs ajtónak támasztott seprű, mely jelezné, hogy nincsen itthon senki. Rátértek az utolsó fordulóra, Birtalan megnézte az égegető fáklyát, ha kitart, jó, s ha nem, annyi, innen már vakon is hazaérnek a lovak s a falubeliek. A lányok már kezdtek cihelődni a szekérben, elsőbbnek a Száraz leány, Erzsi száll le, majd szerre, Székely Zsuzsa is lehuppan, köszönjük, Gábor bácsi, hogy épségben megjártuk, jó éjszakát, búcsúzott, de már kinn volt apja, anyja a kapuban, kezelt Ignác apa Birtalannal, no, jó szerencsével, Gábor, kérdezte, megjártuk rendesen, nincs ezekkel baj, mármint a lovakkal s a leányokkal. Filepék előtt a kapuban ott állott a gazda bakancsban, az be se fűzve, vállára vetett bundakabátban, gondoltam éppen, hogy jöhetnétek, mondotta kezelés közben, no hála Istennek, megfáztál-e Emmuskám, lelkem? Emmus éppen búcsúzott Lenkétől.

– Ugye nincsen semmi bajod? Ügyelnék én rád, ha itt aludnál, de százszor jobban ügyel édesanyád. Ne búsuld el magad, jó-e? Aludj jól! Jó éjszakát, bátyám, köszönünk minden jót magának!

Már három házat kivilágítottak, az ötödikben vár lámpavilágnál az én édesanyám s a kicsi fiú, az én testvérem. Hogy megyek el téli este a ti házatok előtt, életem szép juharfája? Hogy nem áll egy nagy szikla a házatok előtt az út közepén, hogy csak lassan, óvatosan mehetnének a lovacskák, addig én beszaladnék az udvarotokba, édes emberem…

 – Hó, hó, te, csak nyugodtan, no, no – s ahogy mondotta halkan az apja, a lovak szépen megállottak a Szentesék háza előtt. – No, Lenkém, világ van, látom, egy szóra beszaladhatsz, hogy itt né, megjövénk… No, akarsz-e, s aztán én itt egy percig megvárlak, amíg béköszönsz…

A lány nem hitt a fülének, de igen a szívének s az apja jóságának, egy szent pillantás alatt csak megcsókolta az apja arcát, csak mint a fecskemadár a víz színét csippenti röptében, azzal leugrott az ülésdeszkáról s már nyitotta is a kicsi kaput, nem volt az sosem bezárva. Az apjának akkor akadt el a lélegzete, amikor eszébe jutott, hogy hatalmas, nagy fehér kutyája van a háznak, Tiszának hívják. Már nem léphetett utána. A karcsú, magas szőkeség belibbent már, s ő látta, ahogy a nagy fehérség eléjön a csűrkaputól, lassan, s mielőtt a lány felszaladna a tornácra, a kutya elébe áll, az ember nézi ezt a pillanatot az ülésről, meredten, mozdulat és lélegzet nélkül, nem ügyeltem rá, nem ügyeltem rá, nem ügyeltem a mi kincsünkre, én most meghalhatok ebben a helyben. Akkor a kutya előre tartotta busa, nagy, lompos fejét, szagolgatta a leguggolt lány kezét, s azzal odasimult annak a jobb oldalához s lehevert, az pedig fellibbent a  tornácra s kopogott az ajtón, a kutya mintha mondta volna neki, hangosabban, mert nem hallják, a lány ismét kopogott, akkor kinyílott az ajtó és kiömlött a sok fény a nagy konyhából, ahol az asztalnál ült az ember, Szentes József meg a kisebbik fia, Andris, az Emmusé, az ajtóban  kilincsen tartott kézzel az anya, Ilona, aki meglepetésében arra gondolt, csak nincs valami baj, de csak azt mondta: –  Lenke, édes Lenke, hát gyere be, te hol…?

– Bocsánatot kérek a zavarásért, éppen most értünk haza, a lányok már mind otthon, mi is megyünk apámmal, csak gondoltam, egy szóra benézek, ha… csak köszönni jöttem…

Ennyit egy lélegzetvétellel, miközben egész kis testét átjárta a konyha idegenül édes illata, repdesett tekintetével együtt a falak között házfoglalóként, hogy itthont érezzen a máséban, az övékben, mert itt minden lélegzetvétel az ő párjával együtt történik, akkor az ajtó s az anyja mögül eléjött a párja, Dénkó, előbb a kutya tudott megszólalni, mély nagyharang-hangon egyet vakkantott a gazdájára.

– Lenke, gyere, gyere be, ó, édesanyám, maga kit tart az ajtóban, drága jó anyám, hát mért nem engedi be azt a lányt, Lenke…

 – Lehet, hogy megijedtem a sötétben a szőkeségtől. Na, eriggyetek szólni, a másik szobában is be van fűtve. Hát apádat kinn hagytad, jaj! – s már lépett ki, a lány hangját hallotta, hogy ő nem jön, én is szaladok…

 – Tudom, hogy nem illik – tovább már a másik szobában mondta, a magasra vetett ágy előtt, az asztalra téve a kezét –, de csak egy percre, egy szóra jöttem, a házatok előtt… Dénkó, te üzentél a tegnap, csütörtökön, mert mintha láttam volna az arcodat, aztán egy idegen ember is jött…

 – Én minden percben látom a te arcod, Lenke. Így könnyű üzenni.

Akkor valaki a konyha felől rájuk csukta az ajtót, felállott a lány lábujjhegyre, elérte a lehajló fejet, ott maradt abban a csókban, betakarva, megédesedve, sokáig, sokáig, tán tizennyolc esztendeig is. – Jövő farsangkor a feleséged leszek, drága párom. Most szaladok, vár az én édes jó apám – azzal még egyszer megcsókolták egymást, de már nem tizennyolc évig, miközben az asztali szőttes terítőn ott nyugodott a tégla vastagságú Biblia. – Jó éjszakát, Jóska bácsi, Andris, aludjanak jól, sietek, apám vár, s rám ne haragudjanak most se… – Az anya akkor lépett föl a tornácra, neki is köszönt futtában, s mondta, nem mondta, a ház asszonya úgy hallotta, hogy igen, azt, hogy jó éjszakát, anyám.

– No, beköszöntél, jól tetted lelkem, mehetünk, kutyakucorító hideg van, gyí – mondta az apa, s visszaintett az ajtóban állóknak, akik még fel sem ébredtek a meglepetéstől, már ment is a lány, mintha a világ végére, pedig csak száz méterre a híd, azon át, s a templom mellett ott a másik melegség, anya s a kicsi legényke testvér.

 

Isten, egy falu egész népét nem lehet s nem is szabad büntetni, így tudjuk mi azt a Te engedelmeddel, mert hogy a tudást s az időt, a felfogást is Te adtad nekünk, hát ha nem lehet egy egész népet büntetni, akkor én itt ebben a hideg téli éjszakában sem kérhetek feloldozást a falu népe nevében, mert nem szabad, még nekem sem, aki éltem annyit, amennyit engedtél. Igaz, sosem kértem ettől a népségtől megbízatást, hogy Veled tárgyalnék. S az is igaz, mert csak igazat hozhattam fel ide, a Küsbükk oldalába, hozzád, hogy máig azt se tudják, ezt a krisztuskeresztet én állítottam ide valamikor, de akkor még az itt valóknak még a nagyapja se élt a faluban, azt csak ketten tudjuk, hogy miért s mikor került ide a kereszt, mert Te azt mondtad, Szent Kegyelmed, hogy állíts keresztet a hegyoromra, hogy meghallgattasson a te fohászod, nocsak, akkor valék huszonkét esztendős, a falu akkor is aludt ártatlanul, amikor a keresztet felállítottam, igaz, hegyoromnak nem erősen nevezhetjük ezt, csak a két falu között  magasodik, s lám, éjjel is megjárhatom másfél lábbal is, mert ide fel kell hozni, cipelni a kérést, ha a templomba nem nézel be, itt legalább megláthatsz, amikor azt kérdezem a színed előtt, miért építettél fölénk dupla eget az ősszel? Mit akarsz tőlünk, mit szándékolsz tenni velünk, s mikor indul a dögvész, veszedelem, földrengés meg égiháború, mert immár két eget is láthatunk? Vizeket tornyosítottál, s intettél nyugalomra, sziklákat morzsoltál el az ujjaid között, hogy számunkra a gyümölcs megteremne. Van-e annyi irgalomra kilátásunk, hogy legalább a gyermekeket, a falu jövendőjét megóvnád? S mi az, amit tervezel ellenünkre, mert azt nem látom ki a kétfedelű egekből, hogy valamelyes hasznunk lehetne abból. Nézz a szemembe, az én tekintetem nem gyalázó, ismerek Istent s embert, gonoszság csak idelenn van, de melyik az igazi idő odafenn, mert kettőt látok, s egy igaz Istennek nem lehet két égboltozata. Nézzünk egymásra, Te benne vagy ebben a keresztben is, amely itt szárad s ázik, mióta megácsoltam, mintha József, az ács, az ő fiának, Jézusnak. Mit akarsz velem, hogy ideparancsoltál? Mi s kivel történt valami távol, vagy közelemben? Ha fuvintasz egyet a fellegek között, megvilágosodik odafenn minden, s tán meg az én eszem is, mert hogy hallgatnak rám idelenn, azt is Te akartad annak idején, s tán most is. Akkor szólalj a Te hangodon, megértem én azt. Miféle eget s egeket ácsoltál fölénk, hogy én kettőt látok, amint éjszakáról éjszakára egymást fedik s egymásra csúsznak? Fel nem foghatom a Te segedelmed nélkül. Nézzél belém, nézz a szikkadt testemre, nem kell az ing se, nem kell a lábam se, nem a kalap, fuvintsd el, vigyék a szelek, de ne hagyj immár tovább kétségekben, mert kedvem lesz elpusztítani magam a szemed előtt. Erre a fagyott, száradó s elázó keresztre csak a Fiad orcáját faragtam, abból semmi sem látszik már az én fiatal korom óta, azt csak én láthatom, s eleddig csak kétszer tapogattam ki a fáján az ő mulandóságát, hogy szót értenék vele, most két fedele van az égnek, s egyetlen csillag egyiken sincs, eligazodni nem tudván, itt fagyok meg, ha így rendelted, de nézz belém, nézz rám, s akkor megtudhatod, hogy nincs magamnak való szó bennem, csak azt mondom, amit másért, s azért leve mind kötelező. Holnapután szombat, megpihenhetsz, meg én is, ha megérem azt, de adj eszet, hogy megérthessem az üzenetet, ami felőled jön, s ha figyelmeztetés az ördögre, akkor is. Oktalanul ki nem dőlhetek,  s én már csak a  Te üzeneted megértője, felfogója vagyok, tudom, villámhárítód, ami meddő vágyakozás, de hát a hírnök nem válogathatja meg az időjárást, ha vinni kell, vinni, hírül…

 

Úgy hagyta ott a félig kopjafa, félig feszület helyét s magát a láthatatlan Jézus-arcot a fán, mint aki mindent megbeszélt, semmit meg nem oldott, ám hisz ina- és életfonala-szakadtáig a maga s az ügye igazságában.

Üdő Márton csütörtökön éjfélkor beereszkedett a hegyről a faluba, mint aki elvégzett mindent, nyugovóra tért, attól tovafelé már minden a mindenhatóra tartozik, meg azokra, akikkel szót ért Ő Szent Kegyelme.

Péntek reggel a kocsmában azzal rémítette az embereket Máriás Józsiás, hogy szellemmel találkozott éjszaka, tisztára szellemmel.

– Józsiás, te jól tudod, hogy mikor hitelben kérsz valamit, akkor nem is vagy egészen Józsiás, hanem csak Józsi. Na, mondd, mit üzent a szellem veled, s melyikből akarsz hitelben egy felet?

– Esküszöm én az élő Istenre…

 – Őt hagyjuk ki ebből a dologból, eddig se fizette, amit megittál, jól is tette, mert az csak árt neked, ezután se keverjük bele… Kevertet-e vagy csak monopolt akarsz? – Emre János kocsmáros a szokott megértéssel s a maga szigorával fogadta a szellemhordozó baktert.

– El ne mozduljak innét, ha nem igaz, amit…

 – Elmozdulsz, Józsi, biztosan tudod, hogy elmozdulsz, itt van a fél deci, felírom, pedig tudom, hogy hiába.

– Most én ezt meg nem iszom! – kiáltotta Józsiás meggyőződéssel, mint aki életében először mond igazat, aztán el nem tűrheti, hogy akkor az egyszer kétségbe vonják. – Nem s nem. Mert magam láttam, nem a te anyósod, akitől te a híreket kapod. Ott jövögetett béazon, szál ing se volt rajta, kalap se, sapka se, csak a posztónadrág, s a falába, már az egyik.

 A sarokból, az  asztaltól közbeszólt valaki, éppen a bíró fia, Dénkó, hogy mért, te, Józsiás, a másik falábát hol hagyta az a szellem, vagy lidérc, amit láttál?

– Üdő Márton bá volt, most akarám mondani, csak nem hagyjátok, ő volt teljes merejében, mert én láttam, ott jött le a falu felé, nadrágig csórén, sapka nélkül, megbújtam egy ház sarkánál, hogy ne is lássam s lehetőleg ő se engem. Üdő Márton volt, soha ne lássak poharat, ha nem volt igaz!

– Ez már rettenetes nagy eskü – nyugtázta Emre János –, tán még vissza is vonhatod, ha nem vagy elég erős hozzá. Idd meg nyugton, s maradj te csak Józsiás, elhisszük –, mondta belekomolyodva a kocsmáros. – Mindenki arra esküszik, ami neki a legfontosabb.

 

Szombat reggel későn kelt Lenke. A fáradtságot hamar elhagyja a fiatal test, ő azonban próbálta rendbe rakni az eltelt napok, hetek történéseit, az nehéz volt, fárasztó, nehezen álltak össze a dolgok, de mintha minden követelte volna a rendet és az együvé tartozást. Mert az nem lehet mindennapi és ellegyinthető, hogy leheletközelbe kerüljön ott a városi szoba ablaka előtt a Dénkó arca, megérinthető, és mégis mintha a levegőből akart volna szólni, mozgott is a szája. És annak a másik férfinak az arcában ott volt az övé, s mintha üzenetet hozott volna. És a búcsúzáskor is megjött, ugyanúgy, s nem is mondott semmit, mert ha valakinek megtetszik két lány, akkor mond is valamit, hogy ki s mi, miért s a megtalálhatóság… De az nem mondott semmit, mintha mindent tudott volna, tudta volna azt is, hogy mi Dénkóval vagyunk, ő nem jöhet számításba, mégis jött, háromszor. Tetszettem neki, vagy tetszett neki Emmus, mert ő olyan, hogy megáll a csorda is a kapu előtt, ha kinn van az udvaron, ezt Endre bácsi mondta, az apja.

Az ablakok mind csukva, de hallatszik, hogy odakinn javában elindult az élet, felült a nagy ágyban, megrázta magában az alvót, hogy elindulhasson, először a két ablaknak, azokat rányitotta a nagyobbik világra, feldobta az ágyneműt, szellőzzék minden.

– Hát felkeltél, világjáróm, s itt egy szál ingben szellőzködsz? – ezzel nyitott be az anyja, aki kora reggel óta leste, mikor ébred. – Hát hogy aludtad ki magad? Éhes vagy-e?

– Na, most mire válaszoljak? Sehol ilyen jól nem lehet aludni, mint itthon. S ha lesz, ahol igen, akkor egyenesen odaköltözöm.

– Lenke, akkor alszol itt, amikor akarsz, mármint asszony korodban, szóval alusztok, amikor akartok. De egyszer már mondtam neked, hogy akkor, szóval, amikor együtt lesztek, haragot ide sose hozz! Egy kenyéren lesztek, azon a kenyéren kell megbékélni is, ha lesz valami koccanás.

– Anya, nálunk koccanás nem lesz, mert azt nem lehet elmondani, hogy mért nem lesz. Na, éhes vagyok, fázom, koccan a fogam, menjünk ki a maga jó meleg konyhájába. Ha mindenkinek jutna ilyen meleg konyha a világon…

 – Kamra is kel a konyha mellé, Lenke, s pince, ahova lehordod a téli élelmet. Jaj, annyi minden kell – még sóhajtott is Birtalanné, mintha nagy keserűségben, holott átölelve vitte ki nagylányát, dédelgetve a konyhába, igyék jó tejet, lélegezze be ezt az otthont, ami annyira az övé, hogy hasonlót képzel magának valamikorra.

– Édesanyám úgy sóhajtozik, mintha holnap lenne a lakodalmam, aztán sehol semmim nem lenne az ég adta világon.

– Nem úgy értettem. Te mondtad, hogy a világon mindenkinek elkelne ilyen jó meleg konyha, aztán az igaz is. Ha nincs tej- és ételillata a konyhának, akkor annak annyi. No, itt a jó meleg tejecske, lelkem, idd meg, aztán tisztálkodj, s addig kerítek ennivalót az asztalra. Közben szólj arról, hogy is volt a vásárban, mit láttál? Müllerék hogy vannak?

– Mindenki jól van, Müllerné egy kicsit sírdogált, mint a tavaly, azt mondja, jó dolga van, jó embere, csak hiányzik neki Szenes, a mi falunk, meg a patak, meg a Négy fa odakinn az oldalban, aztán most is készül tavaszon hazajönni. Ó, szegény feje. Úgy tudom sajnálni. Hogy nem szakadt meg a szíve eddig vajon?

– Miket is mondasz, te Lenke…

 – Csak azért, mert ha valaki ilyen sokáig kívánkozik valami után, haza is, akkor meg is szakadhat a szíve, esetleg.         

Ilona anya megnézte a lányát, törölte kezét mosogatás után, megnyitotta az ablakot a tornác felé, kell a levegő, aztán hogy látta, a lánya még most is, mint egy kislány, felkucorodva ül egy házi köntösben, csak visszacsukta, meg ne fázzék. Miket kérdezel, mondta neki, hát hogy hasadna meg a szíve, mikor ott van az ura, családja, aztán arra gondolt, hogy ez a lány többet gondolkodik, mint a többi társa, mi lesz belőle, tán kellett volna taníttatni, de hát nem akart az Istennek se kimenni a faluból. Olvas, de az más. Ahogy szembe ült vele a konyhaasztalhoz, csak megnézte s mintha kicsi korában, csak rámosolygott mind a harminckilenc esztendejével, kicsi lelkem, milyen asszonyka is lesz belőled?!

Akkor hallatszott a férfilépés a tornácon, a kutya csak egyet vakkantott üdvözlésképpen, nem illik megugatni a gazdáját. Jókora ajtónyi hideget engedett be maga mellett Birtalan Árpád, éppen szólalni akart az asszonya, meg ne csapja a hideg a leánykát…

 – No, felkelél ügyesen? Meg ne csapjon a hideg, csukom is bé. Vehettél volna valami meleget magadra.

– Édesapám, merre járt édesapám? Nem fázom cseppet se. Ittam meleg tejet, csak későn keltem, azért ne haragudjon édesapám.

– Hosszú volt az út, tudom, megfáradtatok. Éppen most találkoztam Filep Endre bátyoddal, azt mondja, Emmus barátnéd se szökött ki az ágyából hajnalban. Nehéz, na, de hát kell a pénz, s aztán semmi baj, tél van, nem kell kapálni, takarni, a gyermekeket kell ilyenkor bétakarni. Más gond van, s az már nagyobb lenne… – Mi van odakinn, Árpád? – kérdezte rosszat sejtve, mint az örökké rosszakat félő asszonyok, akik arra valók, hogy megérezzék a bajt, féltsék az övéiket minden szent percben, ha kell, ha nem.

– Azt mondják, az öreggel van valami.

– Melyik öreggel, mondja  már!

– Hát melyikkel, hát a vén Üdő Mártonnal. Valami baja is eshetett, mert hogy fenn volt csütörtökön a hegyen, a keresztnél, aztán most fekszik, azt mondják. Meg kéne nézzed,  Ilona lelkem, s hátha enni is vinnél valami meleget neki…

 – De mi lelte? Azt nem hallotta meg?

– Úgy mondják, hogy Máriás Józsi, a bakter látta akkor éjfélkor hazacaplatni, félig csórén, aztán ki tudja…Szóval nekem nem volt időm se bénézni hezza, s aztán üres kézzel, no…

Lenke megdidergett, aztán szaladt a szobába, perc alatt kihozta a ruháit, édesanyám, én megyek, én is megyek, készítsen meleg ételt, valamit, ha van tegnapról, éppen rendbe szedem magam, aztán megyünk, jaj, már hogyne…

Az anya nézte, nem kérdezett semmit. Mióta Üdő Márton őt elhívta, s éppen őt hívta el világot nézni a földön, azóta csak erősen nagy figyelemmel beszélnek olyasmiről, s a vénemberről is. Lépett a kamra felé, van tegnapról jó erős húsleves, mondta az urának, azzal már rakta is a fazekat a fűtőre, a lány odabenn mosakodott, kijött a konyhába, apja elfordult, míg öltözött, végy meleget, hidegecske van, kezd lehűlni a levegő, a patak földig befagyva, s dér alatt az egész határ.

Mindent egy napra, miért minden csütörtökön történik, miért, akkor állottam az ablakban, igen, láttam Dénkó édes orcáját az ég alatt… minden. Anya, mehetek-e én is magával, ne kergessen el maga mellől, elkísérem…

 – Már hogy kergetnélek?! Apád is csak annyit, hogy végy magadra meleget. Iszen nem lehet csak úgy… Én édes Istenem, ki hallott olyasmit, mióta van a világ, hogy Üdő Márton hazatántorog valahonnét félig csórén… Kapok valamit én is magamra, mehetünk, lelkem, gyere, csak késő ne legyen…

Eddig volt késő, csak eddig, tudom én, mert földi parancsra nem kergülhet össze minden egyetlen egy csütörtökre, egyetlen csütörtökre, a Dénesem orcája, az ég megváltozása, s az az ember, aki a világ másik feléből jött, s honnét tudhatta, hol lakunk mi Emmussal csütörtökön, hogy került oda, mért nem szólott valamit, ahogy a legények szokták? Üdő Márton bácsi mit keresett kinn a hegyen ingujjban? Vagy ing nélkül? Nem lehet késő, édesanyám.

– Semmi nem késő édesanyám, csak a megszületés, mert látja-e, mennyi sok szép esztendőt megélt Márton bácsi, mert idejében megszületett?

Már a kapuban is voltak, már fenn a tornácon, a seprű nem volt az ajtófélfának támasztva, ami azt jelentené, hogy senki nincs itthon, de alig is figyelték azt, Ilona kopogott, s a meghallott nyögésre, inkább valami mély lélegzetvétel hangjára már nyitott is be. Amit látott, az ott volt, akár a házioltár a sarokban, kissé porosan, de ünnepi módon. Az ember ott ült a nagy ágyban, nem a konyhában, nyakáig felhúzott csergepokróc alatt, látszott rajta s mindenen, hogy akkor húzta a takarót állig, amikor kopogást hallott, a bal oldala derékig csóré volt, a karjai szintén, s rettenetesen vén markával tartotta a pokrócot. Csak így látszott a meglátható testén minden idő s annak minden napja, szenvedelme, ahogy muszogva-szuszogva ült, saját testével takarózván a földi mindenségben, megadván-e magát, beletörődve-e, fázva-e vagy haldokolva, azt nem lehetett egyetlen perc alatt felmérni értelemmel s lélekkel se. Lenke látta a maradék felsőtestet, abban a pillanatban arra gondolt, hogy olyan ez a szuvas emberalak, hogy a sötétben tán világít is, mint a reves fadarabok augusztusban.

Az ember, ki Üdő Márton névre hallgat, tán annyi ideje, mint amennyit Dávid király is megélt, mammogott valamit, intett a kályha felé, Ilona asszony megértette forma, hogy raknia kell a tűzre, lépett rögvest a fásládához, abban nem volt egy darab fa sem, csak valami forgács.

– Fuss kicsi leányom, nézz körül, mindig szokott lenni aprított tüzelője Márton bácsinak az istálló oldalán felrakva, hozzál bé vagy két öllel…

Már nem volt akinek mondani, mert már kinn is volt a lány, nagy kosár fát rakott össze, azt hozta, rakta a kályha melletti ládába, rakta a tüzet, fújta is kicsit, a forgácsokon lángra kapott hamar, nagy fazék vizet tett a kályhára az édesanyja, közben levette a csergét az emberről, lepedőt vetett rá, arra puhább pokrócot, aztán arra a csergét, másik, nagyobb párnát tett a feje, két aszott válla alá, várjon csak, Márton bácsi, lesz jó meleg víz, aztán hoztam meleg ételt is, rögvest rendben lesz minden, csak maradjon nyugton, Isten megsegíti, meglátja, csak ne hánykolódjék, minden rendben lesz.

Akkor vette észre, hogy benn a lánya is, nem illő takargatni előtte. De azt is felfogta, hogy ez előtt a roncs előtt nincs mit restelkedni, itt a szeméremérzés már tova száz esztendővel ezelőtt tovatűnt. Odatette Lenke máris a nagy lábos húslevest, de elébb kezet mosott, ilyenkor szokta mondani apja, hogy ez a leány olyan,  még a vizet is megmossa, fellobbant a tűz lángja a kályhában, s az ember mintha megérezte volna a szeretetet, a tűz lángját, valamit s mindent, ami még mindig megtartó erővel bír, felnyögött,  tágra nyitott vérmes szemekkel nézte a készülődést, akkor hozzá hajolt Lenke, leült az ágyára a deszkapárkányra, mely fényes volt annyi év után.

– Akar valamit mondani, Márton bácsi? Csak nyugodtan, meghallgatjuk, mondja, ha van ereje, s ha nem.

– Én csak annyit, hogy már nem hánykolódom, nem én, se ágyban, sem odakünn… –  Lehetne kacagásnak, de ugyanannyi közelítéssel halk nyerítésnek is nevezni azt, ahogy kacagott a félbe  hagyott gondolat,  a félbe hagyott mondat végén, szemét behunyta, de csak annyi időre, amíg a valahonnét előkerült két könnycseppet kipréselte belőle, hogy a meggyengült látását ne zavarná, aztán hogy a gyönyörű lány, aki néhány nap, néhány hét, néhány év alatt csak felszépült a szeme előtt, falu gyönyörűségére, csak ott ült továbbra is az ágyán és  letörölte az arcát is, könnyet már nem talált, a sok száz ránc között odaleve az hamar, ismét szólott az ember.

– Megmondtam neki az igazat, azt, hogy ha baja van a faluval… ha van valami, amit nem tudunk s vétettünk… takarítsa el a falut, de ne szenvedtessen, ne. Mi sem vagyunk cseppet se méltatlanok az élet… az életre. Az ingem… a lájbim… ott hagytam neki, s a fiának… a bekecset is… lám, mit kezdenek velem az igazmondás miatt… ekkora télben… lám… Mert éltem én annyit, hogy szóba állhatna… megéltem annyit, hogy jelet adhatna nekem… sosem kértem tőle birtokot, zsák aranyat, csak azt, vessen pillantást reánk, pusztulni ne hagyjon, ha már… megteremteni jónak látta…

Csontjai rázkódtak össze, tán megdidergett a bőr is a testen, mely nem is küszködött, csak volt, megvolt, olyan test, mely belenyugodott abba, hogy halni képtelen, hát rátapadt a vaskemény csontokra kívül-belül, a levés, a meglét parancsa értelmében, melynek határait ember föl nem mérheti, s értelemmel föl nem érheti.

Visszaaludni látszott, a két nő ügyködött, Ilona asszony elékerítette a konyhabeli ágy alól a mosóteknőt, arra gondolt a könnyei mögött, kötényével arcát törölvén, hogy hiszen az ember mindig a konyhában szokott aludni, másutt is, ha csak egyedül vagy ketten az öregek, csak odahúzódnak, a konyhába, mert ott fűtenek, a nagyszobában csak a vendég, s ünnepi alkalomkor. Az öreg azért húzódhatott a tisztaszobába, hogy halni készülhessen. Mert maga is tudta, hogy ennyi évesen félmeztelen hazajönni télidőben s éjszaka a hegyről, ilyen soványon, azt ember nem bírja ki, hát felfeküdve a nagyágyba, ott lelje meg, kinek számít még ő maga.

A teknőt kisúrolta, kiöblítette, aztán jó vizet vegyített a fürdéshez.

– Édes Lenkém, én most megmosdatom, megfürösztöm Márton bátyádot, te addig eridj haza, mondd meg édes jó apádnak, adjon liter bort a legjobbikból, abból, amit dugdosni szokott örökkétig, még maga elől is, attól Márton bá jól átalmelegedik evés után. No, én rendezem itt, eridj kicsi lelkem.

Ilona asszony számára nem volt megpróbáltatás a fürösztés. A falu évezredes rendjében másutt is benne volt az elöregedők tisztességes ápolása. Ezt látta a gyermek, ezt igen a fiatal, s szintúgy tudták, amikor elkövetkezett az idő, hogy maguk is erre a sorsra szorulnak majd. Akkor, amikor már nem tudnak cselekedni a család, az övéik javára. Nem volt az sem nehéz, ahogy fiatal, erős karjaival ágyból teknőbe segítette az embert, törölközővel valóságosan lecsutakolta, hadd induljon el benne a vér szaporán, megfürdette, megtörölgette, miközben Üdő Márton csak szuszogott, tudván, hogy ellenkeznie, röstelkednie nincs miért, altestét maga mosta, aztán vett a szekrényből tiszta fehérneműt az asszony, felöltöztette jó melegen, kendőt is tekert a derekára, de azt Üdő Márton helyben szépen levetette, összefogta, ahogy annak vissza kell kerülni a sifonba, mert nem kell.  Csonka lába lila volt, csupán annak lemosása okozott valamelyes zavart Ilona asszonynak, hiszen az valóban nem mindennapi.

Rendben, tisztán került s ülve az ágyába, tiszta neműbe, akkor nagy lapítón ölébe rendezte az asszony a levest, benne főtt marhahússal, akkor lépett be Rebi néne, keresztet is vetett, ahogy a konyhaajtót, a bejáratit becsukta. Nem tudta elképzelni, mit talál. Ott találta a rendet, a jóságot, két személyre kivetítve, s megtudta azt is, hogy éppen ő érkezett későn. Mert ő nem jár ki a faluba, nem hallotta, mi történt, csak most szaladt be hozzá Lenke, nézze meg Rebi néni, kell-e még valami gyógyfű, akármi Márton bácsinak.

– Adjon Isten, kedvesem – mondta Ilonának, azzal fordult a fogatlanul ellegető öreghez, nem szólott semmit, csak köszönt, leült az udvarra néző ablak alá egy székre, ölében összefonta-kulcsolta sovány kezét, maga sem tudta, mire várt, csak ült, várt, tán megszólal. De Üdő Márton olyan fáradt volt az életbe történt visszaminősítéstől, hogy nem tudott szólni se. Evett. Magához erőltette az ételt, testévé tette, mert az kötelező az élőnek, azzal távozik a gyengeség s feléledhet a tüdő a szuszogásra, a bőr a csont s a maradék izmok pólyázására, a szív s a benne lévő remény a vergődésre.

– Na, meg is jött Rebi néni? – kérdezte Lenke, aki úgy jött be a konyhába, hogy észre se vették. Így járni csak a tolvajok tudnak, meg az igen jó emberek, a két ellenkező emberfajta, hogy meg ne zavarjon másokat. – Hoztam főtt sonkát…

 – Azt jól tetted, azt meg tudja enni fogak nélkül is – mondta az anyja s megsimogatta azt a fehéren pirosba játszó arcot.

– Apám küldte, az én édesapám, s küldött jó bort is Márton bácsinak, azt üzente, aztán benéz maga is, de most el van foglalva erősen. Mondta azt is, hogy ettől a bortól úgy kap életmagra Márton bácsi, hogy széjjelveri a legnagyobb csutakokat is, mert hogy ez olyan bor.

Ember üzen annak bizodalmat, aki Istennel tárgyal téli éjszakában, hogy vallana színt ő szent kegyelme, mert hogy a jelek a népe ellen vallanak, s akkor ha csak egy percig, egy életideig is, de kettejükre tartozik az életes világ s abban a nép ügye-baja.

Az ember megette, amit Ilona elébe rakott, aztán megivott egy vizespohár bort is. Megnézte magának a háromnemzedéknyi segítőit, avval befelé fordult, a fal felé. Valamit még mondott, hogy elaludnék, ezt Lenke úgy értette, hogy a tűz talán elaluvék, hát megrakta még egyszer, kancsó vizet készítettek keze ügyébe egy székre s csuprot.

Ilona hajolt fölibe, Márton bátyám, mi most elmegyünk, engedjük pihenni, Délután benézünk, este is, az ajtót ne zárja be, ügyelünk a házra…




.: tartalomjegyzék