Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Február
Zsidó Ferenc

A villa

Délre járt az idő, a nap valahogy mégse akart sütni. A temetőben, ami a falu fölötti dombhát északos oldalán volt, aztán ugyanvalóst nem. Gajzágó János szuszogva ásta a sírt, homlokáról folyt le az izzadtság, de nem volt megállás, mert jó bő óra múlva már utolsót harangoztak Dulek Sándornak.

Gajzágó János sírásó volt, immár nyolcadik éve. Korábban a falu férfiúi kalákában ásták ki a sírokat, de aztán mind jobban erőt vett rajtuk az úrhatnámság, már nem fűlött a foguk a gödörásáshoz, húzódoztak a munkától, így végtére arra jutottak, hogy pénzért kell fogadni sírásót. Gajzágó János örömest jelentkezett, korábban városi munkára járt, de rühellte az állandó utazgatást, meg hát a szalagmunka sem volt ínyére. A sírásást viszont mintha egyenesen neki találták volna ki. Nagy falu volt az övék, átlag minden hétre jutott egy temetés, ez neki elég volt munkából is, jövedelemből is. A temetőben nem félt, ha úgy volt kedve s ideje, kedélyesen eldiskurált a halottakkal, vagy éppen fütyörészett.

Már a munka végénél tartott, már a padmaly párkányzatát csinosítgatta, amikor egyszer csak megjelent a gödör szélénél Botos Gyuri. János meg se hallotta közeledését, a gödör mélyén úgy el volt veszve a munkában. Köszönésére meglepetten kapta fel a fejét, nem értette, mit keres a temetőben. Botos Gyuri Dulek Sándor szomszédja volt, úgy illett, hogy ilyenkor a temetésre készüljön, vagy beugorjon a halottas házhoz, nincs-e valami segítenivaló. Mert ilyenkor a szomszéd kell legyen a legfőbb segítség. Az összesereglő rokonok csak lábatlankodnak, s sápítoznak.

– Itt voltam kint a szőlőoldalban, gondoltam, mielőtt hazamennék, megpillantom, elég mélyre ásod-e a gödröt?! – mondta Gyuri magyarázóan.

– Ismerem a mesterséget! – válaszolta Gajzágó kelletlenül.

– Jó-jó, de az ilyeneknek mélyebbet kell ásni!

– Milyeneknek? – kérdezte János megütközve.

– Hát az ilyeneknek, mint Dulek!

– S aztán miért, te?

– Nagyanyám mondta – folytatta Botos röhörészve –, hogy Dulek meg van csinálva, s az ilyen nem nyughat a sírban sem!

– S te meghallgatod az efféle vénasszonybeszédet?

– A fenét! Én csak vigyorgok magamban, amikor nagyanyám s anyám összedugják a fejüket, s elkezdik, hogy ez a Dulek kiforgatta a testvérét, Gézát az örökségből, az pedig egyszer eljött ide hozzá, megállt a kapuban, végignézett a bennvalón, elbiggyesztette a száját, s azt mondta, soha ne legyen benne örömöd, Sanyi! Többet nem szólott, se bút, se bát; sarkon fordult, s peckesen elvonult.

– No, te! – dörmögött János. Nem szerette az ilyen beszédeket.

– Igaz, ami igaz, hirtelen gazdagodott meg a szomszéd, de a betegsége is hirtelen jött… –  tette hozzá Gyuri elkomolyodva.

– Az irigység beszél belőled!

– Hát, hogy nem lehet tudni, miből építette ezt a szép új házat, az is biztos! Egy év alatt ekkora bennvalót, csűrt is melléje! Minek kell manapság csűr?

– Mi bajod vele, Gyuri?

– Nekem aztán semmi! De látod-e, hogy elvitte az agydaganat?

– A betegség nem válogat.

– Nem-é? Azt mondják az öregek, a faluban soha nem volt még senkinek ilyenje… S hogy kiduvadt a feje! Csak úgy egyszerre. S hát vajon mitől?

– Ej, te Gyuri, igen telebeszélik az asszonyok a fejedet!

Botos Gyuri az anyjával s a nagyanyjával élt együtt, apja már gyerekkorában elhalt. A faluban úgy tartották, hogy a két asszony „eltojatta” egy kicsit a gyermeket. Már vénlegénysorba ment, de megházasodni nemigen akaródzott neki. Nagyanyja régebben igen tehetősnek és befolyásosnak számított, ő volt a falu javasasszonya. Az utóbbi időben már kevesebben fordultak hozzá, csak legvégső esetben, mert hát a tévé, meg az újságok.

– Azok igen… – mondta még Botos Gyuri rövid hallgatás után, s azzal biccentett, hogy na, a temetésen még találkozunk. Eloldalgott, magában élénken magyarázva, hozzá gesztikulálva.

Nagy volt a temetés, szívszorító. Dulek Sándor még fiatalembernek számított. Élt 48 évet – állt a koporsón, amit zokogó asszonyok vettek körül. A pap szépen elprédikálta, szem szárazon nem maradt. A kedélyek csak akkor csillapultak le valamelyest, amikor a tömeg sorba állt a koporsót szállító lovasszekér mögött, hogy a halottat elkísérje utolsó útján. Ekkor már beszédbe elegyedtek a szomszédok, ismerősök:

 – Azt mondják, olyan nagy volt a daganat, hogy nem fért a fejében, az orvos meglékelte, hogy eressze ki…

 – Hát ezért nem nyitották fel a koporsót?

– A vére egészen el volt romolva…

 – Hallottátok, mit mond ez a vén bolond Gizi nén’, hogy a testvére megátkozta?

– Az ilyent nem is kell meghallani, sokat galatyol a vénasszony, sok beszédnek sok az alja!

– Jó-jó, de azért mégiscsak furcsa…

 – Géza eljött a temetésre, onnan messziről, családostól. Ha Sándor kiforgatta volna az örökségből, szerintem nem jött volna el…

 – Vagy éppen az örökség miatt jött…

 – Hagyjátok el, ez az ők dolguk!

– Bolondokat beszéltek, jószántából mondott le a részéről!

– Hát te ezt meg honnan tudod?

– Azt mondják, papír van róla.

– Ó, dehogy van!

Kint a temetőben hamar elvégezte a dolgát a pap, a szertartás mégis elhúzódott, mert a takarást egyedül végezte Gajzágó János. A többiek csak egy-egy göröngyöt dobtak be a gödörbe: nyugodjon békében.

A tor felért egy lakodalommal. A család megadta a módját. Tele volt a kultúrotthon, összeverődött a falu. Legalább ilyenkor – mert máskor már alig-alig. Új szelek fújtak itt is. A fiatalok úgy akartak élni, mint a városiak. Aki tehette, be is költözött. Az idősebbje csak morgolódott, s a fejét csóválta.

Este a kocsmában nagy volt az élet. Nem tudni, a torban ivott köményestől neszültek-e úgy meg a férfiak, de majdnem mind ott voltak. Botos Gyuri sem hiányozhatott. Beszéltek erről is, arról is, hogy a szőlővel már nem érdemes, s hogy lám, már a búzával se jön ki a lépés, a fene megette az egész gazdaságot, sokkal jobban jár, aki bemegy a városba gyári munkára. A temetés is szóba hozódott, s hogy nem is olyan rég még Dulek Sanyi is itt volt a kocsmában. Milyen nagydolgú, kemény ember volt, s hogy odalett. Bólogattak, s megint ittak a halott emlékére. Lassan már másra terelődött a szó, mikor egyszer csak kirukkolt Botos Gyuri:

– Az ilyen nem nyughat a sírban!

Vigyorgott, szemei csillogtak a pálinkától. Néhány idősebb férfi cöccentett, hogy az ilyesmivel nem jó viccelni, de Gyuri egészen tűzbe jött:

 – Azt mondják, ha azt akarjuk, hogy békén hagyjon, egy villát kell szúrni a frissen hantolt sírba!

– Ki mondja?

– Ki-ki! Hát aki érti az ilyesmit!

– Biztos, hogy ezt mondták?

– Ezt, vagy legalábbis valami ilyesmit.

– Asszonybeszéd! – torkolták le, de Gyuri nem hagyta annyiba:

 – Na, ki mer kimenni, s beleszúrni egy villát?

– Eredj, ne beszélj bolondokat!

– Mi az, senki se vállalkozik?

– Nem kell bolygatni a halottakat, te Gyuri!

– Francos kapca, gyáva társaság! Mit adtok, ha kimegyek én?

Csakhamar került valaki a jelenlévők közül, aki heccből is öntötte az olajat a tűzre, s felajánlotta nemrég született kancacsikóját. Botos Gyuri úgy neki volt tüzelve, hogy valószínűleg egy deci pálinkáért is nekiindult volna a temetőnek, de egy kancacsikó nagy szó volt! Ugyan az állatok értéke csökkenőben volt már szemükben, de egy kancacsikó akkor is kancacsikó! Botos Gyurival többé nem lehetett bírni. Gyorsan kezet adott, mielőtt az ajánlattevő meggondolhatta volna magát, s azzal már fordult is ki a kocsmaajtón:

 – Hazalépek villáért, s aztán indulok is ki. Jó harminc perc alatt megjárom. Miután visszaértem, kisétálunk még egyszer közösen is, hogy ellenőrizzétek a munkát. Ha lesz merszetek, még most, éjszaka, hanem megvárjuk, míg kivirrad… – hadarta még izgatottan, hangjában némi gúnnyal.

– Eredj csak…

Az ottmaradók rekedten kacagtak. Hirtelenjében nem is értették, minek kellett belemenni ebbe a buta játékba, de ha már ez a hatökör Gyuri annyira erősködött…

 – A nagyanyja, az a vén bolond Gizi nén’ azt mondaná, legalább a nyaklánc a szárított kétfarkú gyíkkal legyen a nyakadban! – mondta elmélázva egy idősebb.

A pohár után nyúltak ismét, egyik asztalnál a kártya is előkerült, a többiek pedig folytatták az előbb megkezdett beszélgetést a gazdálkodásról, miegymásról.

– Nem sajnálnád azt a csikót, te Feri? – kérdezte később egyikük a fogadás állóját.

– Én már nem! – válaszolta Kocsipál Feri, bozontos fejét megrázva. Sűrű szemöldökét összerántotta, szeme gonoszul csillant.

– Annyira biztos vagy a dolgodban?

– Annyira.

– No-no! Ahogy neki volt indulva, ez a Gyuri kimegy, te!

– Ott hadd menjen!

– S akkor a csikód bánja!

– Az nehezen.

– Miért? Nem állod a szavad?

– Én-e?

– Hát odaadod-e a csikót, ha kimegy, s beleszúrja?

– Azt ugyan már nehezen!

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy már egy hete is van, hogy kivittem a dögkertbe! – mondta Kocsipál Feri kimérten, majd arca torz vigyorba rándult.

Egy pillanatra csend lett, az embereket meglepte a váratlan bejelentés, aztán egyesek röhörészve bólogatni kezdtek, hogy igen, ezt jól kitaláltad, mások csak a fejüket csóválták, hogy viccnek ez egy kicsit erős.

– Ebből még baj lesz, te!

– Ebből-e, vagy egyébből…

Botos Gyuri, vállán a villával, szaporázott a temető felé a sűrű sötét éjszakában. A hold szemérmesen bújt meg a felhőtakaró mögött, mintha csak összeegyezett volna a nappal, akit a strázsán váltott: neki sem akaródzott sütni. Gyuri jól ismerte az utat a temetőn keresztül, a szőlőből legtöbbször arra jött haza, mert úgy rövidebb volt. Az is megtörtént nem egyszer, hogy a kötözéssel vagy kapálással megkésett kissé, az est odalepte, s így vaksötétben kellett átvágnia a temetőn. Félni sosem jutott eszébe. Most azonban valahogy minden más volt. Egy dolog végigsétálni a sírok között, és más ráállni egyre, s villát szúrni belé. A csönd nyomasztó volt, csak bő szárú nadrágjának suhogása hallatszott. Próbált minél csendesebben lépkedni, ha olykor egy-egy ág megreccsent a talpa alatt, magában elkáromkodta magát. Fene nagy bátorsága, ami a kocsmában majdnem szétfeszítette a mellét, kissé alábbhagyott, most kezdte megérezni a vállalkozás súlyát. Persze, azért megtorpanásra nem gondolt. Halott ember nem harap, mondogatta magában, amit kedvenc ponyvájában olvasott. Figyelmesen kémlelte az utat, bár alig látott az orra hegyén túl, inkább csak érezte, merre jár. Aztán, ahogy egyre beljebb ment a temetőben, a vaksötétben mintha halovány fény derengését vélte volna látni. Összerezzent, egy pillanatra megállt. Mi a fene, gondolta magában, majd összeszorított foggal azt mormolta, még azért sem fogok megijedni. Mit is mondott nagyanyám a lidércfényről, nem kellene annak valamivel jobban világítani, tépelődött magában, még mindig mozdulatlanul állva, aztán mérgesen legyintett, a francba nagyanyámmal, s a lidércfénnyel. Úgy döntött, kikerüli a derengő fényforrást, úgy folytatja útját. Letért az útról, sírok között botladozott, egyszer el is esett. Szívta a fogát, ismét káromkodott. Aztán, ahogy a fényforrást már háta mögött hagyta, visszakémlelt, s megpillantotta a két szembogarat. A fenébe, mondta, ez Sükő Zsiga tehene, annak a hófehér tomporát láttam, az derengett a homályban. Sükő Zsiga gyenge, részeges gazda volt, tehenét gyakran kicsapta legelni a temetőkertbe, majd felöntött a garatra, s elfelejtette hazaterelni a jószágot. Botos Gyuri magában elátkozta Sükő Zsigát, ugyanakkor meg is könnyebbült, hogy lám, ugye, hogy nem lidércfény, micsoda ökörség, még, hogy lidérc! Felvillanyozódva folytatta útját, teljesen úrrá lett szorongásán, úgy érezte, most már semmi sem akadályozhatja meg tervében.

Ahogy megérkezett Dulek Sándor sírjához, egy pillanatra mégis elbizonytalanodott, mert ahhoz, hogy beleszúrja a villát a sírba, félre kellett szednie néhány koszorút, s az pedig már sírgyalázás, de aztán megvonta nyeglén a vállát (majd visszarakom, nyugtatta meg magát), s kezdte félredobálni a koszorúkat. Eszeveszett tempóban dolgozott a sűrű sötétben, csakhamar felszabadított egy akkora helyet, ahová ő is felállhatott, s a villát is bele lehetett szúrni. Terpeszállást vett fel, lába alatt a frissen hantolt föld mélyen besüllyedt. Mély lélegzetet vett, arca megfeszült, fogai kivillantak, felemelte a szerszámot, s mintha csak széna volna, beledöfte a sírhantba.

Lent, a kocsmában javában állt a bál. Három-négy pohárnyit már mindenki magában tudott, az arcok egyre tüzesebbek, a beszélgetés pedig egyre hangosabb lett. Belemelegedve az időről is megfeledkeztek, s még Botos Gyuriról is, bár a nem mindennapi fogadás eléggé felkorbácsolta kedélyüket.

– Te, már egy órájánál is több, hogy elment Gyuri! – ocsúdott fel nagy későre valamelyikük.

Egy pillanatra csend lett, a jelenlévők mérlegelni kezdték, vajon mit jelenthet a késlekedés.

– Szerintem, mégsem mert kimenni, s most szégyelli idedugni a képét – röhintette el egyikük magát.

– Biztos az ágyában hortyog már! – toldotta meg egy másik.

– Nem, az annál jobban meg volt neszülve! – ellenkeztek többen is.

Összedugták a fejüket, szinte kijózanodva tárgyalni kezdték, mit lehetne tenni. Valamiért rossz érzés kerítette őket hatalmába. Ki kell menni a temetőbe, s megnézni, született meg a döntés. De valahogy senkinek se akaródzott indulni. Pedig egyikük sem volt ijedős, a babonákra is már csak legyintettek.

– Eredj te, te ajánlottad a csikót! – hergelték néhányan Kocsipál Ferit, de ő csak a fejét ingatta:

– Megvárom, amíg Gyuri jelentkezik. Úgy volt az egyezség!

– S ha nem jelentkezik?

Kocsipál Feri megvonta a vállát, majd mutató ujját magasba tartva síri hangon ennyit mondott:

 – Azt még nem tudom, hogy a lábán jön-e, vagy hozzák, de itt lesz!

– No-no!

Zavarodottság lett úrrá a társaságon, kerülték egymás tekintetét, szavuk elakadt. Félni éppenséggel nem féltek volna kimenni, csak nemigen kívánkozott nekik. Meg aztán ez a Kocsipál is olyan furcsán beszél, az ember azt se tudja, mit gondoljon.

– Szóljunk Gajzágó Jánosnak, ő van szokva legjobban a temetővel, majd csak kimegy! – támadt végül mentő ötlete egyiküknek.

Gyorsan elszaladtak Gajzágó Jánosért, az kelletlenkedett egy darabig, mert már ágyban volt, de amikor elmesélték neki, hogy Botos Gyuri miért indult a temetőbe, nagyot nézett, s öltözni kezdett.

– A fene a jó dolgát – morgott közben –, egyéb nem tudott eszébe jutni, a hatökörnek? A halottakkal nem szabad tréfálkozni, annak nem lesz jó vége!

Magához vette fokosát, a nélkül sehová sem indult el, s egy villanylámpát is előkeresett, hogy a helyszínen jobban lásson.

– Lehet, hogy ki se ment, s potyára járatunk – mondták a kocsmázók, csak hogy szóval tartsák, amíg elkészül. Legszívesebben morogtak volna neki, hogy ugyan, siessen már egy kicsit, de nem mertek, nehogy János gellert kapjon, s megkutyálja magát.

Mielőtt útnak indult, Gajzágó János méltósággal biccentett, úgy, mint aki tisztában van küldetése fontosságával. Az úton aztán már szaporán szedte lábát, rövidítőket használt, biztos léptekkel haladt a sírok között.

Amikor megérkezett, s a lámpa fényénél alaposan szemügyre vett mindent, a félredobált koszorúkat, a sírhantba beleszúrt villát, s a mellette elterült Gyurit, s lassanként megértette, hogy mi is történt pontosan, megdöbbent. A felismeréstől kiverte a hideg verejték. Olyan valószerűtlennek tűnt minden, s mégis oly nyilvánvalónak. Nem sajnálta Botos Gyurit, egy szemernyit sem, mégis könny szökött a szemébe, hátán pedig a hideg futkosott. Aztán valahogy úrrá lett magán, kihúzta a villát a földből, felnyalábolta Gyurit, s komótosan megindult a falu felé.

A férfiak a kocsma előtt összeverődve várták. Ahogy megpillantották karjai közt az élettelen testet, futni kezdtek feléje. Botos Gyuri felakadt, tágra nyílt szemében vad félelem ült, amit a halál csöndje sem tudott eltompítani. Szájáról még leolvasható volt az iszonyat üvöltése, aminek villámütésként vetett véget valami – a jelek szerint egy szívinfarktus. Az emberek körülállták, a döbbenet beléjük fojtotta a szót, csak a tekintetük kérdezett. Gajzágó János kifújta magát, majd csak ennyit mondott:

 – A villával átszúrta a nadrágja szárát, s amikor el akart lépni, az nem eresztett… 




.: tartalomjegyzék