Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Március
Vári Attila

Az örökség

A városi napilap első oldalon közölte azt a hírt, hogy terrortámadás ért egy Karib-tengeri klubot, s a véres merényletben életét vesztette hat lány, „mindannyian városunkból kerültek sztriptíztáncosnak az örök nyár szigetére” – írták.

Mindez alig több mint két évvel azután történt, hogy az Abádi házaspár felújíttatta a kastélyt, s éppen két esztendeje, hogy végül a híres pratói zöld márványból készült el a perzsa macska húszszoros nagyságú szobra, amely előtt, „Világ proletárjai, egyesüljetek!” feliratú táblák alatt, fázós öregek énekelték az Internacionálét.

De azt csak a szobor minden ünnepélyességet mellőző leleplezésének másnapján énekelték.

A szobor, amely előkészületei, s a mibenlétét elfedő titokzatosság miatt találgatások, fogadások tárgya lett, most ott állt végérvényesen a főtéri parkban.

Létrejött valami, amire a város már hónapok óta várt.

Hiába próbáltak kukucskálni, mert a főtér közepére ácsolt, két emelet magas, budiszerű épületbe nem lehetett belátni. Kátránypapírral, ponyvával bélelték, s így csak a csiszológépek vijjogása jelezte, hogy valami nagyméretű szobor kerülhet a lebontott másik helyére.

Nem voltak sajtóközlemények, nem jelent meg az újságokban makett róla, s a polgármester is hallgatott, pedig neki tudnia kellett, hogy mi készül, s aztán egyik napról a másikra ott terpeszkedett, a szovjet hősök lebontott emlékművének helyén, az aligátor méretű szörnyeteg.

Mindez akkor kezdődött, egész pontosan azzal, hogy megérkeztek a városba azok az idegenek. Az a házaspár, akik a versenytárgyaláson megszerezték a Continental hotel tulajdonjogát, s szokásaikkal, titokzatos életükkel felbolygatták a csendes kisvárost.

A lerobbant szálloda az árverés után még hónapokig üresen állt. Letépett, színevesztett függönyeivel, mocskos ablakaival, amelyekről hólyagosan hámlott az aranyfüstszerű fényvédő réteg, olyan volt, mintha egy westernfilm díszletraktárából telepítették volna az elvadult park közepébe.

Két Herkules tartotta az épület tömegét agyonnyomni akaró timpanont, s bár nem volt emelete a szállodának, olyanszerűre építették valaha, hogy a szuterén vakablakai miatt nagyobbnak tűnjön, mint amilyen a valóságban volt.

Egy nap mégiscsak mozgás támadt az épület körül. Amolyan tessék-lássék takarítás után, a faragott fakapuhoz egészen közel beálló bútorszállító kocsikról kezdték hordani a csomagokat. Hiába tolattak szinte a falig, mert az előreugró kariatidák miatt látni lehetett a cipekedést.

A kamionsofőrök nem hoztak rakodókat, s őket be sem engedték az épületbe. Hangosan bömböltették rádióikat, mert a munkát a vajszínű kisbusszal érkezett emberek végezték.

Nagydarab, vörös kezeslábasba öltözött férfiak voltak, szó nélkül emelgették a hatalmas ládákat, s éppen csak annyi időre álltak meg, hogy a járdán álló luxus-limuzinból munkájukat ellenőrző hölgy, akinek vállán egy tejeskávé színű macska aludt, megkínálhassa őket egy-egy doboz jégbehűtött kólával, vagy sörrel.

Csak a hölgy maradt a közelükben, a férj, vagy az, aki a szárazföldi cirkálót vezette, két, pórázon tartott kutyájával sétálni indult, de nem lehetett kedve féken tartani a neveletlen dán-dogokat, mert szabadon engedte őket a parkban, s ő kényelmesen elhelyezkedett a zenepavilon melletti kertvendéglő hársfája alatt, s egymás után rendelte söreit.

Úgy ült, hogy láthassa a cipekedést, de mert látszólag minden rendben ment, s mert sem intenie, sem kiáltania nem kellett soha, csak a kutyákkal törődött. Angol parancsszavaitól visszhangzott az egész főtér.

Órákig tartott a munka, s amikor a kamionok végre elmentek, ipari alpinisták jelentek meg.

Drótköteleket vezettek le a padlásról, azon lógtak a homlokzat előtt, s a földről adták föl nekik a sivító gumitömlőket.

Sűrített levegős szerszámaikkal letisztogatták a táskásan lógó festékrétegeket, aztán méteres nyelű keféikkel percek alatt kenték be ragasztóval az épület homlokzatát, s a falak megteltek gipszstukkó utánzatú műanyag barokk-girlandokkal, az eredeti ablakok mélyedéseit fehér műgyanta-habbal egyenlítették ki, tapétáztak és igazi zsalugáternek tűnő poszterekkel ragasztották be szabályos közönként a homlokzatot, s még az est leszállta előtt elkészültek a munkával.

Álzsalugátereik némelyike olyan volt, mintha nyitva lenne az egyik szárnya, s a felületes szemlélő azt hihette, hogy odabent a teremnyi szobákban kristálycsillárok ontják fényüket az antik bútorokra.

De lényegében megvakult a ház.

A házaspár eltűnt, csak vörös kezeslábasba öltöztetett embereik maradtak a háznál.

A hatalmas tölgyfakapun még idegenből hozott munkások dolgoztak. Átalakították a szárnyakat, hogy fölfelé nyíljanak, mint a könnyűszerkezetes garázsajtók, s a vajszínű kisbusszal beálltak az udvarba a piros hordárruhások, ahonnan csak négyesével léptek ki, ha valami dolguk volt.

Átöltöztek, mindannyian egyenruhafélét viseltek.

Négyen indultak a közeli kocsmába, s ilyenkor a többi négy, mintha láthatatlan őrség lenne, a házban maradt, ahova egyetlen irányból sem lehetett tökéletesen belátni. 

Az emberek négyórás váltásokban söröztek. Némán ittak, mintha haragban lennének egymással, s nadrágszíjukra erősített mobiljaik is csak néha vakkantottak bele a csendbe, s ilyenkor sem lehetett mást hallani tőlük, csak hogy igent, vagy nemet mondanak valakinek.

A polgármesteri hivatalban talán többet tudtak a házaspárról és embereikről, mert az az ügyvéd, aki a szálloda papírjait intézte, gyakran fordult meg az építési osztályon, egy mérnök és egy szobrász társaságában, s ilyenkor bent jártak az értelmetlenül őrzött szállodában is.

Valamit kereshettek a főtéren, mert földmérők hada kísérte őket a városban, s a szobrász lécszerkezeteket helyezett el azokon a pontokon, amelyeket a városi főépítész alkalmasnak tartott volna a megnevezhetetlen célra.

A szállodában olyan csend volt, hogy a környék lakói még csak találgatni sem merték azt, hogy mi is történhetik ott, ahol valaminek történnie kellene. Kábítószer csempészetre gyanakodtak a szomszédok, s ebben a hitükben megerősítette őket az, hogy egy reggel rendőrségi kocsik, a vám- és pénzügyőrség járművei fogták körül a házat, s egyenként ellenőrizték a magukat testőröknek nevező férfiakat, akik ekkor már váll-lap nélküli kommandós egyenruhában pöffeszkedtek a szórakozóhelyek termeiben.

Csak ők laktak a szállodában, s felvigyázták a burkolók, kőművesek minden lépését, akik a belső tatarozást végezték, hogy nehogy a két vaspántos, lakattal védett szárny felé tévedjenek.

Akik beszélni hallották őket, azt mondták, hogy talán franciául beszélnek egymás között, hogy mások ne érthessék, s hetekkel a Karib-tengeri merénylet után, egy oknyomozó újságíró kiderítette, hogy a francia idegenlégióban szolgáltak valamennyien.

A kigyúrt, többnyire negyvenes éveikben járó, fekete egyenruhás, kopasz embereket felsorakoztatták a nagykapu elé, de aztán el kellett engedjék őket, mert érvényesek voltak az irataik.

Vagyonőr és személyi edző szerepelt alkalmazási szerződésükön, nem voltak hamisítványok, pedig az igazi egyenruhások akkurátusan átnézték munkaszerződésüket, lakcímüket, s az egyik vámos ellenőrizte bankkártyáikat is.

Műkincsvédelmi szakszolgálatra is szerződtette őket a házaspár.

Hallani lehetett, ahogy a rendőrségi rádión beolvasták a központnak az adataikat, s eléggé hallható volt a válasz is. Büntetett előéletűek voltak valamennyien. Lánykereskedelem, kitartottság, nemi erőszak szerepelt nevük mellett, de leülték büntetéseiket, s így az ellenőrzés rendben talált mindent a szomszédság legnagyobb bosszúságára. Mielőtt a házkutatási parancs értelmében átvizsgálhatták volna az épületet, valaki rádión keresztül lefújta az akciót.

Többé nem jelentette fel senki a szomszédok közül a gyanúsnak vélt alakok mozgását, s a kétes eredetű szállítmányokkal éjszaka érkező, többnyire ismeretlen országok azonosító rendszámtábláját viselő furgonok érkezését, mint ahogy az ellen sem lehetett senkinek kifogása, hogy amikor váratlanul amerikai szuper-kocsijával megjelenik a házaspár, de csak olyankor, a beszélgetést elnyomva, ablak-remegtető hangerővel, bömbölni kezdett a házban a zene.

Olyankor jöttek, amikor a MÁRVÁNYVILÁG feliratú szállítókocsi is begördült a hajdani szálloda udvarára, s a szomszédok láthatták a padláslyukakon át, hogy fehér és vörös, fekete és zöld márványlapokat hoznak-visznek, amelyek talán csak mutatványkövek voltak, s ilyenkor a házaspár mellett ott volt az a közismert szobrász is, aki a kisváros világháborús hősi emlékművét, s a főteret keretező sportoló-szobrokat készítette.

Egész vegykonyhát hordott magánál. Üvegdugós szelencéket, rozsdamentes acél tartályokat. Nagy szakértelemmel nyitotta fel őket, gumikesztyűt húzott, aztán csepegetett és ecsetelt, majd egy gumikalapáccsal, mintha zongorahangoló lenne, óvatosan kocogtatta a köveket, s mint egy belgyógyász, sztetoszkópjával hallgatta a kövek belső zenéjét.

– A zöld pratói lesz az igazi – jelentette ki a szobrász –, szerintem szebb az ókori görög szobrászok által használt pároszinál is, s ennél különlegesebb szín nincs ezen a földön.

Bekerítették a teret, s elkezdődtek a földmunkák azon a helyen, ahol a szovjet hősök emlékműve állt valaha.

Ezt láthatták a szomszédok, akiknek más volt a véleményük a tulajdonosokról, mint azoknak a többieknek, a fél városnak, akik csodálták, s valamiféle földöntúli tulajdonsággal ruházták fel a házaspárt.

A város lakói másodkézből hallhatták is a szobrász terveit, mert a jegyzőségi hivatalszolga, aki a szobrásznak segített, nem tett lakatot a szájára. Úgy tudták, akiket érdekelt, hogy nem egy esemény, hanem az Örök Győzelem oroszlántestű szobra áll majd a téren. Egy szfinxhez hasonló óriás szobor.

Időközben a házaspár megvette a lepusztult Diamantstein-kastélyt is a főtérre vezető utcában, de ott sem dolgoztak a testőreik a renováláson. Ők csak arra vigyáztak, hogy ne vécézzenek túl soká a kőművesek, nehogy órákig rakják a cementes zsákokat a kamionokról.

A házaspár lakást bérelt a közeli utcában. Végiglátogatták a papokat, templomokat, s még a fővárosból csupán a sátoros ünnepekre érkező maroknyi zsidóság miatt működő zsinagógában is jártak, amikor a rabbit is felkeresték.

Alapítványukról beszéltek, s nagyobb összegeket ígértek egyetlen imáért az álmélkodó egyházi vezetőknek.

Iskolákat kerestek meg, akiknek számítógépeket ajánlottak fel, öregotthonokat, ahol gyümölcs adományukat jelentették be, s ilyenkor velük tartott a polgármester is, akinek új autót lízingeltek, s lassanként elterjedt a hír, hogy örököltek, vagy nyertek, mert nagyvonalúak voltak, még a hajléktalanszállást is megajándékozták használt kórházi ágyakkal, s olyan takarókkal, amelyekbe gyárilag szőtték bele a krankenhaus szót. 

Csak a rabbi tért ki az elől a kérés elől, hogy imát mondjon az asszony elpusztult perzsa macskájáért.  

Elegánsak voltak, s minden szombat este, pontosan akkor, amikor a városháza tornyában hetet kondult az óraszerkezet harangja, megérkeztek abba az egyetlen vendéglőbe, ahol még faszenes konyha is volt.

Méretes öntöttvas szerkezet állt a kertvendéglői rész eresze alatt, s nemcsak flekkent, vagy kolbászt sütöttek a koromfekete rostélyon, de itt készültek a főzelékekhez a feltétek is. És ettől volt híres ez a kiskocsma.

Egy darabig mindenki, még a törzsvendégek is elhitték azt a pletykát, hogy a lottótörténelem legnagyobb tétjének nyertese lehet az idős házaspár. Bár gyanúsnak tartották az ennek következményeként történő befektetéseiket, a franciául beszélő verőlegényeiket, s azt sem hagyták szó nélkül, hogy a hölgy, testőreinek kíséretében, selyemmel bélelt kosarakban, kismacskákat akart ajándékozni a nevelőintézeti kamaszlányoknak.

Soha nem költöztek be, nem vitték személyes holmiikat a látszólag felújított szállodába. Éppen csak látogatóba jártak oda bérelt lakásukból, s jószerével körül sem néztek az építkezésen sem, mintha semmi nem érdekelte volna őket a munkálatokból, de aztán a Diamantstein-kastélyt mégis hetek alatt tették lakhatóvá, s a kisvendéglő egyik törzsvendége, a nyugalmazott zenetanár, aki a Baloldali Egyenlőség Párt alapítója, s a tagságból alakult énekkar és rézfúvós együttes karmestere volt, tudta, hogy nem igaz a lottónyereményről szállongó pletyka.

A zenetanár, bár az idős baloldaliakkal a kóruspróbákon hevesen politizált, nem tartozott a rendszeres újságolvasók közé, de egy nap, amikor vágott-tisztított libát vett a piacon, az újságban, amibe a kopasztott szárnyast csomagolta a parasztasszony, érdekes cikket talált egy házaspárról, akiknek fia repülőbaleset áldozata lett Amerikában, s ezért több millió dollárt fizetett ki nekik a biztosító.

– Egy fenét. Nem nyugatról visszatért arisztokraták – mondta szinte megkönnyebbülten, hogy nem kell teljes szívéből gyűlölje őket, amikor a törzsasztalnál találgatni kezdték, hogy kik is lehetnek ezek a furcsán viselkedő idegenek. – Életbiztosítási kedvezményezettek. – Artisták voltak a fővárosi nagycirkuszban, a fiuk pedig műrepülő volt Kanadában.

– Akármik is voltak, annyi szent, hogy úrias a modoruk – mondta a törzsasztal illemtan-tudós tagja, a hajdani szalontánc-együttes mestere, s láthatóan csatlakozott azokhoz, akik irigységgel vegyesen, de mégis mintha csodálattal figyelték volna szokásaikat.

És mert a testőrökön kívül, akik még nem költöztek át mindannyian a kastélyba, csak egyetlen alkalmazottjuk, egy valahonnan magukkal hozott süketnéma asszony volt, aki kijárt az üzletekbe és a piacra, nem tudtak többet róluk a városban, mint amit láthattak, vagy meglestek életükből.

Egy nap a szálloda bejáratánál, éppen egyvonalban a hamis zsalugáterek aljával, ovális zománcozott tábla jelent meg, amelyen egy banánköztársaság címere körüli felirat adta tudtul az arra járóknak, hogy az épületben székel Abádi Arthur, a tiszteletbeli konzul.

A szobrász pedig alakította a helyet a szovjet hősök parkjában. Elbontatta a még álló hatalmas talapzatot. Élükre állította a köveket, újracsiszoltatott koporsó formájú faragványokat. Maketteket hordozott a fekete svéd márványlapok között, amelyeken még látni lehetett a beléjük vésett cirill betűket, aztán bekerítették az egészet.

Ott, az épület méretű barakkfélében kőfaragók dolgoztak légkalapácsaikkal, gyémántkorongos élvágóikkal, s a műteremből, amely a hermetikusan lezárt hajdani szállóban kapott helyet, csak kopácsolást lehetett hallani, s a törmelék elszállítása után a jezsuita páter, aki évekig élt Itáliában, s a firenzei dómról írta művészettörténész doktori disszertációját, azt mondta egy nagyobb töredék láttán, hogy kész pocsékolás ekkora darabokat szemétbe dobni az arannyal vetekedő értékű pratói zöld márványból.

Még nem tudták, hogy egy óriás macska szobra készül. Egy macskáé, amely teljes egészében úgy fest majd, mintha kurtizán lenne.

Hátán feküdt, s ha nem lett volna tipikusan macskafeje, azt mondhatták volna róla, hogy egy mindenkinek felkínálkozó nő szobra.

De ezt a városban még nem tudhatta senki.

A szálloda és a kastély sorsa foglalkoztatta ugyan az embereket, de elterjedt a hír, hogy a szállodát irodaházzá alakítják, más külföldi konzulok is a városba költöznek majd, s a kastélyban motelt, vagy családi panziót nyitnak a tulajdonosok.

De eltelt egy év, s úgy látszott, a házaspár nem akar semmiféle panziót nyitni.

A hátsó traktusba egy teraszt is építettek a felújítás során, a kastély pincelejárója fölé, s valami gödröt ástak a markológépek, amiről az egyik munkás elkottyintotta, hogy vízvisszaforgatós úszómedence lesz.

Nem voltak nagyon öregek az új tulajdonosok, bár viselkedésük miatt akár őskövületnek is nézhette volna őket az ember, s ha különcnek is tartották őket (a szomszédok kivételével a minden dolgukat eleinte elnézően kezelő emberek), még életidegen modorukat sem rosszallóan emlegették. Inkább csodálták másságukat.

A gimnázium latintanára, amikor Publius Ovidius Naso Átváltozások könyvéről mesélt diákjainak, a sok ókori történet közül kiemelte az együtt öregedő, s egymás halálát túlélni nem akaró házaspár, a Jupiter és fia, Mercurius által fává varázsolt Philemon és Baucis legendáját, s azzal fejezte be az órát, hogy „itt a városban is él egy idős pár, akikről mindig ez a megható rege jut eszembe”.

– Amikor a parkban meglátom az egymás mellett élő két öreg hársfát, nem tudok másra gondolni, mint arra a szeretetteljes kapcsolatra, ahogy az öreg kastélylakó házaspár viszonyul egymáshoz. 

És ha a város feléről azt lehetne mondani, hogy mindenki, akkor talán szinte mindenki (leszámítva gyanakvó szomszédjaikat) ilyesmit képzelt róluk, mert látták a városszéli mezőn virágot szedni őket. És látták őket néha reggelenként, ahogy karonfogva mennek a misére, s olykor, nyári záporok vége felé láthatták, hogy hatalmas esernyőjük alatt egymáshoz simulva nézik a keleti égen fölragyogó szivárványt.

De nem is ők változtak, hanem a róluk alkotott kép módosult olyan hihetetlen gyorsasággal, hogy azok, akik azt hitték, hogy szinte ismerik is őket, de legalábbis szokásaikat, most úgy érezték magukat, mintha a ködös téli táj hókucsmát viselő bokrai helyén arizonai óriáskaktuszok, s a csontvázágú, levelét vesztett téli platánsor helyett hirtelenjében pálmák ágaskodtak volna a hőgutával fenyegető felhőtlen ég alatt.

De egyelőre (leszámítva a szomszédokat) megbabonázottan nézték őket, még csodálni valók voltak a kastélylakók, olyanok, akik, bár körülményesen, de meg-meghívják új ismerőseiket délutáni kávéra, teára, s ilyenkor megkóstoltatják velük az idős asszony torta-költeményeit, a férj papagájlikőrnek nevezett színjátszó italát.

Polgáribb életet éltek minden kispolgárnál.

Az időközi választásokon bekerült a férj az önkormányzatba is, az sem számított, hogy fél évvel a választások előtt kerültek ide, amikor a város elárverezte a klasszicista homlokzatú szállodát. Aztán eladták nekik a hajdani kastély-óvodát, a házat, amely helyi védettséget kapott, s az árverés nyertesének (nekik) kötelességévé tették az adásvételi szerződésben, hogy eredeti stílusában újítsák föl az előkertes, kovácsoltvas kerítéssel, s még élősövénnyel is védett, pusztulásában is méltóságot sugárzó épületet, amelyet az emberek Diamantstein-kastélyként emlegettek.

Az utolsó tulajdonosnak, a zsidó szeszgyárosnak a nagyapja építette, de a holocaust után senki sem jött vissza a kifosztott házba, amelyet államosítottak, s aztán negyven évig használta irodaként, raktárként, s utoljára óvodaként a város.

Alig került a telekkönyvben nevükre az ingatlan, máris munkások hada lepte el. Villany- és vízszerelők, kőművesek és ácsok, épület-asztalosok és festő-mázolók dolgoztak egyidejűleg a belsőépítész lakberendezővel.

Kerítést rozsdátlanítottak, mázas cserepeket cseréltek, ládákat cipeltek a poszter-homlokzatú szállodából. Dobozokat adogattak be az ablakokon (ezt láthatták az arra járók is), s a tavasszal elkezdett hatalmas munkával már a nyár végére végeztek.

Még az előkert földjét is kicserélték.

Örökzöldek és virágok között, teljesen felújítva pompázott a márvány szökőkút puttója is.

Az árverés után két-három hónapig szinte alig látták a tulajdonosokat, akik még a laktanyának elkeresztelt szálló felé is csak akkor mentek, ha a szobrászt akarták látni, s akik csak akkor jelentek meg végérvényesen a városban, amikor a lakberendező és a felújítást végző cég megbízottja átadta nekik a kulcsokat.

A kastély kulcsait.

Mindenki azt hitte, hogy tényleg motelként üzemeltetik majd, mert az udvari szárny átalakítása révén egy előtérből két darab egyágyas szoba nyílt. A kertre néző szobák így mind duplázottak voltak. Mindenikhez zuhanyozó fülkét, vécét is építettek, olyant, hogy a csövekre rakott műanyag fal alatt látni lehetett a földön álló lábakat. Mintha a tulajdonosok attól féltek volna, hogy levegőbe emelkedve zuhanyoznak majd a lakók – mondta az egyik munkás.

A szomszédok várták, hogy mikor jelenti be a házaspár a motel használatbavételét, hogy tiltakozhassanak ellene, ha írásbeli engedélyt kérnének tőlük is, ami nélkülözhetetlen lett volna a panzió megnyitásához. De nem kértek.

Csak az őket bearanyozó hangulat hirtelen változása után tudatosodott azokban, akiket időről-időre vendégül láttak, hogy az élet apró dolgaiban mindvégig hazudtak, nem voltak természetesek, mint ahogy, utólag felidézve, még beszédjükben is hamisan csengtek a szavak. Amit addig stílusnak véltek, arról kezdték megérteni, hogy csupán álca és modorosság volt.

Nem végeztek napi teendőket, ha egyáltalán volt valami dolguk.

Nem csináltak, nem tettek.

Cselekedtek.

Természetellenesek voltak mozdulataik is – mondták később az őket kibeszélők. Olyanok voltak, mint a dilettáns vidéki színjátszók, akikről a színpadtól hat postaállomásnyi távolságba is üvölt, hogy szerepet játszanak. Mert különös szertartás részeseivé váltak, akkor is, ha kávét, likőrt kínáltak, de akkor is, ha az asszony monogramos damaszt abroszt terített a filagóriában a nádfonatú asztalra, de még a szőlővel befuttatott körtetős épületet sem úgy emlegették, ahogy vendégeik.

Nem a filagóriába hívták látogatóikat, hanem a szaletlibe invitálták őket. De nem csak akkor szerepeltek, ha idegen látta őket.

A kékcsempés fürdőmedencét nem töltötték fel, nejlon fólia takarta, mintha csak azért építették volna, hogy státusszimbólumként hirdesse gazdagságukat. Szomszéd házak padlásablakaiból látni lehetett azt az ünnepélyességet, ahogy reggelenként kávéztak a kert fáinak árnyékában megbúvó tornácon. A férfi két dogján kívül, amelyek az asztal előtt hevertek, egy oroszlánkölyök méretű perzsamacska ült mindig az asszony vállán.

Azt is látták a padlásokról leskelődő szomszédok, ahogy a süketnéma asszony felszolgált, miközben ebédeltek, s az sem volt hétköznapi, amihez leskelődni sem kellett, hogy hallhassák, hogy az eladóktól sem kértek vásárlás közben, nem beszélgettek velük, hanem tárgyalást folytattak az üzletekben. Intézkedtek és ügyleteket bonyolítottak le, tárgyaltak, és meghallgattak. Kérdéseik sem voltak, csak dilemmáik.

– Azon dilemmázok…− kezdték mondataikat, még akkor is, ha csak zöldséget, gyümölcsöt válogattak a kofák asztaláról a piacon.

Modorosságuk átragadt azokra is, akikkel érintkeztek, akiket néha meghívtak hétköznap délutáni kávéra, vagy egy-egy vasárnapi ebédre.

– A férjem lakosztályában – mondta az asszony, ha olyan eseményről, dologról beszélt, aminek nem az ő utcára néző szobájában volt a helye, ami az udvari szobában történt, s az öregúr szivikémnek szólította az asszonyt, az pedig pofikámnak a férjét.

Magázódtak, s mintha a névmások egyes szám harmadik személyes formáját száműzték volna, nem mondták soha a másikról beszélve, hogy ő. Azt nem mondhatták, mert „az én uram”, vagy „az asszonykám” helyettesítette az egyszerűbb formát, s még véletlenségből sem hangzott el mondataikban a keresztnevük.

Ez a kép változott meg róluk, egyik napról a másikra.

A kisváros felkapott vendéglőjében, döntőbíróként a gimnázium rajztanárának kellett kimondani, hogy a zenetanár libahájtól zsíros újságjának fotóján látható nyugdíjas artista pár nem lehet azonos a kastélylakókkal.

– Lerajzoltam őket. A fényképen látható férfi állcsúcsa olyan ferde, mintha álkapocs törés után rosszul forrtak volna össze a csontjai, ennek pedig teljesen kerek – mutatta a rajzon. – Az asszony szeme a fényképen távol ülő, annyira távol, mintha hiányzana egy harmadik a homlokáról, ennek a perszónának pedig szinte belenő az orrnyergébe a látóványa. Szóval ez nem az az artista házaspár.

– Akkor kik lehetnek? – kérdezte a zenetanár, s a rajztanár, aki templomfestő volt fiatalkorában, s így szándékosan, vagy éppen csak véletlenül sok gyónást hallott életében, azt mondta:

− Nincs olyan titok, ami ki ne tudódna egyszer – s ezzel még a kiskocsma gazdaasszonya is egyetértett.

– Úgy biza. Hallom, hogy örököltek valamit. Azt mondják, hogy azzal a sötétített üvegű ámérikai autóval, ami be szokott állni a szállodai udvarukba, egy nagymenő hagyatéki ügyvéd jár mostanában is hozzájuk.

A kirúgott törvényszéki fogalmazó, akit örökös másnapossága miatt a törzsasztalnál semmire sem becsültek, s aki ügyek kijárásából, zugügyvédeskedésből élt, azt mondta, hogy biztos forrásból olyasmit tud, amit senki sem hinne el neki.

– Ha elmondanám azt, amit egy évfolyamtársamtól hallottam, amikor a múlt hónapban a fővárosi fellebbviteli bíróságon jártam, azt hinnék, hogy én találtam ki. Hogy ilyesmi nem is létezik.

– Na, mondja csak – bíztatta a másik asztalnál ülőt a baloldali nyugdíjas zenetanár. – Nem mindegy magának, hogy hisszük, vagy nem? Úgyis kibeszélné később, talán éppen akkor, amikor már senkit sem érdekel a dolog.

– Elmondhatom, mert nem olyasmi, ami sértené az ügyvédi titoktartást. Szóval azt mondta a kollega, hogy ez az Abádinak nevezett házaspár, az ő irodájuk közreműködésével hat állami gondozásból éppen csak kikerült lányt adoptált, s itt, a városi jegyzőnk mellett dolgozó volt menyasszonyomtól tudom, intézik az itteni állandó lakcímre kiállított személyazonossági igazolványukat is.

– Mi a francnak nekik a hat lány? – kérdezte a pincér, akinek nem volt más dolga, s a törzsasztal mellett lebzselt, de nem kellett sokáig várjanak a válaszra, mert másnap, a déli sörözés idején beállított a masszázsszalonként hirdetett bordélyház tulajdonosa.

– Hallhatatlan – kezdte felháborodottan. – Most hallom, hogy a kastélylakó házaspár családi panzióra kért engedélyt. Még hogy panzió. Az egyik lányomtól tudom, hogy Abádiné már kétszer is ült üzletszerű kéjelgés elősegítése, magyarul kerítés és szobáztatás miatt, a férje pedig a főváros egyik legmenőbb stricije volt valaha. 

– Csak olyant mondjon, amiben biztos – intette a zenetanár a masszázsszalon tulajdonosát. – Valaki visszamondja nekik, aztán járhatja a törvényszéket.

Ezekben a napokban változott meg a házaspárról a város vélekedése.

Rohanva vásároltak.

Már nem andalogtak karonfogva a főtéren, szombatonként nem mentek flekkenezni, s a pedellus azt hallotta, hogy hat tucat színes ágyneműt rendelt az asszony, ugyanannyi törölközőt és fürdőlepedőt.

A segédgyógyszerész, aki szinte minden nap a törzsasztalnál itta meg ebéd utáni sörét, azt mondta a pincérnek, hogy a Diamantstein-kastélyban nagyüzem készül, mert egy ezres csomag óvszert rendelt az asszony, több tucat tampont, s annyi hüvelysíkosítót, amivel be lehetne kenni nyáron a sípályát a Nagyhegy-szőlős oldalában.

Egy reggel, a szomszédok legnagyobb ámulatára, sarkig tárták a kovácsoltvas nagykaput, s délelőtt befutott a vajszínű kisbusz, az őrző-védők kíséretében.

De nem a motor zúgására figyeltek fel az emberek, hanem arra a dörömböléshez hasonlító monoton robajra, amit a kocsiban teljes erőre állított hangfalak okoztak.

Viháncoló lányok szálltak ki csomagjaikkal, mamának szólították az öregasszonyt, tátinak az öregembert, de nem mentek be a házba. Kint várták, hogy bevezessék őket, talán azért, hogy ne kapjanak hajba a szobákon, amelyek egytől egyig mind a kertre, s a frissen feltöltött úszómedencére néztek, s olyan egyformán voltak berendezve, mintha fénymásolóval sokszorosították volna őket.

Hat lány érkezett, de nem volt sem alkatra, sem hajszínre két egyforma köztük.

Magasak, soványak, kövérkések és alacsonyak, vörösek, barnák, szőkék érkeztek az autóval, mintha egy katalógus számára válogatták volna össze őket. Hatan hatfélék, és mindannyian kifestve, s olyan feltűnő ruhákban, amely szinte semmit sem takart testükből, s néhány perc alatt megkapták a beosztást, s kevéske holmijukkal elfoglalták szobáikat.

A hat lány mellé, a hat őrző-védő, személyi edző költözött a lyukas aljú fürdőszobák szomszédságába.

A kiskocsma törzsasztalához egyre több hír érkezett a kastélyról.

Filmesek szállták meg a házat, s közvetlenül utánuk egy olasz rendszámú nyitott sportkocsival két fiatalember is beállt az udvarba. Az egyik olasz szénfekete afrikai volt, a másik inkább arab, mint fehér.

Aztán megtudták azt is a városban, hogy az öreg könyvkötő (aki országos hírű mester volt), marokkói kecskebőr fedelű fényképalbumot készített a kastélylakók számára a lányokról.

A városi uszoda gépmestere, Kassai úr is elkottyintott néhány pletykaértékű hírt, akit a vízsugaras medence beállításához hívtak, hogy javítson az áramlási sebességen, mert hiába úsztak árral szembe a lányok, nem tudtak egy helyben állni, ahogy a prospektus szerint működnie kellett volna a gépezetnek.

Ezeken kívül még csak az az ügynök járt náluk, aki a hat lány életbiztosítási kötvényét hozta, s egy alkusz, aki irigyelte a nem mindennapi szerződést, azt mesélte, hogy a lányokra nagyobb biztosítást kötöttek, mint eddig az egész városra.

Lassanként mindent tudtak a törzsasztalnál. Azt is, hogy a biztonsági felszereléseket forgalmazó cég emberei, akik a város bankjaiban is szereltek kamerákat, több megrendelést kaptak a kastélyban, mint a városban eddig összesen, s a pincér, aki leginkább krimiket szokott nézni a tévében, tisztában volt azzal, hogy mire készülnek ott.

– Vagy pornófilmeket forgatnak, vagy pedig azért rakták teli kémcuccal a házat, mert arra készülnek, hogy legyen, amivel megzsarolhassák a vendégeket. Mert hogy ez kupi, annyi szent – mondta, de a zenetanár tamáskodott.

– Ha az lenne, akkor csak látnának járkálást a ház körül a szomszédok. De a filmeseken, olaszokon kívül nem jártak idegenek náluk.

– Milyen más oka lehetne a zuhanyozós különszobáknak, ahol nem lehet lefeküdni. Ahol mindig kell hogy látszódjon a lábuk? Mi értelmük a kameráknak, a hangulatfényekkel megvilágított nagy szalon vörös kárpitjának? – kérdezte, s így tudták meg a törzsasztalnál, hogy egy este tízszemélyes vacsorát rendeltek a kastélyból, s azt a pincér és az unokaöccse szállította ki.

– És mit látott még a vörös szalonon kívül? – faggatták.

– Hát a lányokat is láttuk. A szalon pamlagain heverésztek meztelenül, mintha csak azért parancsolták volna oda őket, hogy hírét vigyük a látványnak. És mindenik lányon volt egy-egy nagyszőrű macska. De az öregen, a tátin, szmoking volt, az asszonyon estélyi ruha, mintha rajtunk kívül is vártak volna valakiket. Pedig csak a néma cseléd, s az az újonnan szerzett kövér asszony volt a házban, akinek a konyhán leadtuk a szállítást.

– Szóval, akkor csak tízen voltak, és tíz adagot is rendeltek – hümmögte a hallgatóság. – Aztán teljesen pucérok voltak a lányok? 

− Azok, ha mondom – válaszolta a pincér indulatosan, mert a kérdésből úgy érezte, hogy nem hisznek neki az öregek. − Ki volt borotválva kopaszra a hónyuk alja, nemcsak a pinájuk – mondta, s a pultoslány hátba vágta.

− Te paraszt, nem hónyuk, hanem hónaljuk, aztán ágyékot akartál mondani. Igazam van? – kérdezte, s mintha mondata ritmusát akarta volna lekopogni, mutatóujjával ütemesen kopácsolta a pincér homlokát.

Ez a hír adta meg a végső lökést, hogy elhatározásra bírja a törzsasztal tagjait, s egyöntetűen fogadták el a hajdani tánctanár javaslatát.

– Bízzuk meg a volt törvényszéki fogalmazót, hogy keressen egy magándetektívet. Jó lenne tudni, hogy miből telik ezeknek mindenre.

– Tán azt is kinyomozná, hogy mire készülnek – mondta a volt városi párttitkár, akit mindenkinél jobban izgatott a dolog.

Dőlt hozzá a pénz, amióta elindíthatta közvetlenül a rendszerváltás után a vállalatát, s elképzelte magát a pucér lányok között, s rövid gondolkodási idő múltán még hozzá tette:

− Aztán arra is fény derülhetne, hogy mennyit kérnek a dologért.

Sikerült magánnyomozót szerezni a fővárosból, aki eleinte csak kizárta a lehetőségeket, nem tudott meg semmi biztosat, de addig is, amíg valami konkrétumot megtudhatnak, a zenetanár és a kommunista párt városi főtitkára egy kockás füzetlapra fölvázolta, hogy miből lehet ennyi pénzt szerezni.

Rovatokra osztották a lapot.

Bankrablás.

Zsarolás.

Örökség.

Aztán mindenikhez odaírták az eddigi nyomozás szerinti tényállást.

Bankrablás:

nem lehetséges, mert minden utóbbi esetnél azt írták az újságok, hogy a rabló átugrott a pulton, ez pedig öreg és biceg.

Zsarolás:

nem valószínű, mert a postás soha nem vitt nekik semmiféle levelet, s egy szomszéd fiatalasszony, aki a bankjuknál dolgozik, megnézte a számlájuk pénzmozgását, de az csak fogyott, nem fizettek be az utóbbi évben semmit.

(Esetleg régebbi ügy?!)

Örökség:

nem találni nyomát olyan amerikai halálesetnek, ahol a dollármilliomos örökhagyó kedvezményezettjei ne lettek volna ismertek, s közöttük nem szerepelt semmilyen Abádi nevű európai.

Sokáig találgattak, aztán egy nap beállított a magánnyomozó egy néhány évvel korábbi kiadású angol nyelvű lappal, amiből megtudhatták a hőn áhított igazságot: „A magyar származású olasz szexkirálynő, aki két filmjével is elnyerte a pornófilmek Oscar díját, bizonyos Oriana Abadi azzal lett volna gyanúsítható – írta a Los Angelesben megjelenő lap−, hogy gyermekpornó terjesztése mellett fontos szerepet játszott a maffia piszkos pénzeinek kelet-európai befektetésében. Letartóztatása után, amikor a rabomobilhoz kísérték a rendőrök, egy orgyilkos, akit természetesen azóta sem találnak, lelőtte. A meggyilkolt gyanúsított számlái és az adóhivatalnál vezetett nyilvántartás szerint csak adózott összegek voltak letétben a felkutatott bankoknál, amelyet magyarországi nevelőszülei örökölnek” – ismertette a cikket a nyomozó, aztán hozzátette:

− Több mint hétmilliója volt a leányzónak, azt örökölték Abádiék, a nevelőszülők.

– Hát, szép summa – mondta a volt pártitkár, s a zenetanár még rá is tromfolt.

– Még az örökösödési adó megfizetése után is maradt jócskán néhány millió és valamicske.

– Istenem – sóhajtott fel a kommunistából vállalkozóvá visszaavanzsált öreg. – Mit tudhatott adni a férfiaknak az ágyban, hogy ekkora vagyont szerzett? Lehet, hogy a kastélyban csak kiképzéssel foglalkoznak, újabb örökségek reményében – mondta, s a többiek egyetértettek vele, mert sem postai küldeményük nem volt soha, sem vendégeik nem érkeztek a nyomozás hónapjai alatt.

 – Azt képzeljék el, ha a mostani hat adoptált lány is ilyen szépen hozna a konyhára egy véletlen gyilkosság által, akkor megvehetnék belőle a fél várost – sóhajtotta a tánctanár.

– Mocskos örökség, akárhogy is vesszük – mondta a pultos lány. – Én ilyen pénzt el sem fogadnék – mondta, s az öregek lelki szemei előtt megjelent elefántméretűre hízott húgának a képe, de azt nem is sejtette, hogy miért mondja a párttitkár, hogy „hát ahhoz aztán gusztus kellene”.

A zöldmárvány macska szobrát nem leplezték le soha. Csak úgy odakerült, s a város láthatta, hogy van. 

A városka főterén, ott, ahol nem is olyan régen a szovjet emlékmű állt, s most a zöldmárvány macska szobra feküdt kéjesen, felállítása után éppen egy nappal, felharsant a partizánszövetség tagjainak felszabadulási ünnepet köszöntő, rézfúvós zenekara a hajdani szovjet sírok felett

Kopott ruhájú öregek állták körbe a macskát, az Internacionálét fújták rekedten, a zenetanár vezényletével. Rekedten, mintha a kőmacska dorombolna. Énekelték, hogy ez a harc lesz a végső. Énekeltek. Reményvesztetten és kegyvesztetten.




.: tartalomjegyzék