Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Február
Gottfried Barna

A Székely hadosztály, 1918-1919


Ahhoz, hogy a hadosztály történetéhez közel kerüljünk, föl kell idéznünk 1918 nyarának, őszének legfontosabb katonai, politikai eseményeit. Vallatóra kell fognunk azokat a heteket és hónapokat, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, a történelmi Magyarország széthullását megelőzték. Sommás ítéletek helyett az összeomláshoz vezető közvetlen eseményeket kell vizsgálnunk. Oly módon, hogy ne essünk abba a hibába, amit Kozma Miklós huszár kapitány az 1933-ban megjelent naplójában, 1918-ról írva, a következőképpen fogalmazott meg: „Hogy a mai időket megértük, annak egyik fő oka, hogy mint nemzet, tetteink és cselekvéseink elbírálásában sokszor nem abból indulunk ki, vajon hogyan történt valami valóban, hanem ab-ból, hogy tetteinket és a történteket hogyan akarjuk és szeretjük utólag látni.
1918 márciusában a szövetséges német hadvezetőség még bízott abban, hogy a brest-litovski béke megkötése után, a nyugati frontra átcsoportosított negyven német hadosztály kivívhatja a győzelmet. 1918. március 21. és július 18. között öt nagyszabású támadást indítottak, a frontot azonban nem sikerült döntően áttörniük. Az antant csapatok előbb megállították a német támadást, majd augusztus 25-ig visszavették a németek által 1918-ban elfoglalt területeket. Harmadik lépésben általános offenzívát kezdtek a nyugati és a balkáni fronton. A németek tehermentesítésére júniusban indított osztrák-magyar Piave menti támadás öt nap után, 150 000-es veszteséggel, eredmény nélkül kifulladt.
A déli fronton a bolgárok szeptember 25-én fegyverszünetet kértek, 29-én aláírták a szerződést. A Központi Hatalmak balkáni csapatait a Duna-Száva vonal irányába vonták vissza.
Az olasz fronton, október 21-én indult meg az antant-támadás, amelynek során sikerült átkelniük a Piave folyón. Az osztrák-magyar hadvezetőség kénytelen volt megkezdeni a fegyverszüne-ti tárgyalásokat.
A Központi Hatalmak katonai veresége nyilvánvalóvá vált, érvényre jutott az antant csapatok számbeli és technikai fölénye. Az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság már november 1-jén megismerte az antant fegyverszüneti feltételeit, amelyek aláírására 3-án délután adta ki a parancsot, Weber gyalogsági tábornok ezt aznap meg is tette. A főparancsnokság a fegyverszüneti feltételek elfogadásával egyidőben közölte annak beálltát a fronton lévő hadsereg-parancsnokságokkal. Tette ezt akkor, amikor még nem volt tisztában azzal, hogy az olaszok az ellenségeskedést csak 24 óra múlva, november 4-én délután szüntetik be. Egy napig tehát az egyik oldalon a jól felfegyverzett, kitűnően ellátott, harcra kész győztes, a másikon pedig a rosszul felszerelt, ellátási nehézségekkel küzdő, a fegyverszünetet befejezett ténynek tekintő vesztesek. Rubint Dezső tábornok 1922-ben úgy látta, hogy ennek a hibának a következtében emelkedett a foglyok száma két nap alatt 80 000-ről 300 000-re . Breit József altábornagy viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy az osztrák-magyar hadvezetés így akarta elkerülni a további fölösleges vérontást.

A hadsereg széthullása

A hadsereg bomlása ekkorra már megkezdődött, legszembetűnőbb jelei az október 22.-től kezdődő engedelmesség megtagadások voltak. Ezek közül az erdélyi 38. honvédhadosztály esetét kell megemlítenünk. Erdély a nagyszebeni XII. hadtest területét képezte. A XII. hadtesthez tartozott a közös nagyszebeni 16. és a kolozsvári 35., valamint a 38. magyar királyi honvédhad-osztály. Az utóbbihoz voltak rendelve a 21. kolozsvári, a 22. marosvásárhelyi és a 24. brassói ezredek, hadkiegészítő területük gyakorlatilag lefedte Kolozsvár környékét és a Székelyföldet.
A 38. hadosztály ezredei júniustól kezdve a hátországban teljesítettek karhatalmi szolgálatot, majd hadseregtartalékot alkottak és október elején kerültek állásba a tiroli fronton. A három ezred közül a 22. marosvásárhelyinek kellett volna legutoljára elfoglalni állását, azonban az erre vonatkozó parancsot megtagadták. Arra hivatkoztak, hogy szűkebb hazájuk, Erdély miatt aggódnak, annak védelmére haza akarnak menni. Az őket meglátogató József főherceg előtt kijelentették, hogy utolsó leheletükig vitézül és fegyelmezetten harcolnak, de nem itt, hanem erdélyi hazájukban, mert nem akarják megélni még egyszer az 1916-os erdélyi román betörés következményeit. A 22-esek hangulata átragadt a másik két ezredre is, ezért az egész hadosztályt ki kellett vonni a frontvonalból. A pótlásukra rendeltek pedig nem voltak hajlandóak helyettük állásba menni. A dominók sorban eldőltek.
Az ezred és a hadosztály ellenszegülését az otthonról érkező hírek okozták. A sajtó információi, a hazulról érkező levelek, a szabadságról visszaérkező katonák elbeszélései mind-mind a szülőföld veszélyeztetettségének érzetét erősítették a katonákban. A hivatalos információk igazolták a székely, ill. más erdélyi magyar katonák félelmeit. A belügyminisztérium 1918. október elején már Háromszék vármegye esetleges kiürítésének lehetőségét vizsgálta. A feladattal megbízott Bornemissza János az Erdélyben állomásozó katonai erők elégtelenségéről számolt be , ill. arról, hogy a székelyföldi vezető körökben az a meggyőződés alakult ki, hogy Erdély keleti részét szándékosan akarják feláldozni.
A katonák félelmeit igazolják a tények. A román hadsereg október második felében Presan tábornok vezetésével megkezdte a felvonulást a Moldvából Erdélybe vezető hágókhoz. Ekkor még, október végén, volt magyar haderő a Kárpátok nyugati oldalán: az ún. Goldbach-hadseregcsoport 28 zászlóalja, 2 hadtápzászlóalja, 12 tüzérüteg, 2 repülőszázad, kb. 14 000 puska és 82 ágyú. Erdély védelméhez nyilvánvalóan csekély erő, amely azonban később nagyon hiányzott. A 38. hadosztály pedig soha nem érkezett meg ütőképes katonai erőként a szülőföldjére. Pedig már október végén megkezdték az alakulat Magyarországra szállítását, először a Duna vonala felé, majd a módosított útirány Erdély lett.
A világ eközben nagyot változott, de ez már politikatörténet. Az 1918. október 16-án kiadott császári manifesztum – az új, szövetségi állammá átalakuló Ausztria létrejöttéig – életre hívta a nemzeti tanácsokat, amelyek a különböző népek érdekeit voltak hivatva képviselni. A Magyar Nemzeti Tanács október 23–24.-én alakult meg, elnöke Károlyi Mihály lett, programját Jászi Oszkár jegyezte. Legfőbb pontjai a háború azonnali befejezését, a független magyar állam megteremtését, demokratikus átalakulást, szociális reformokat, a nemzetiségekkel való megbékélést hirdették. Kinyilvánították az ország területi integritásának sérthetetlenségét.
Október 23-án Wekerle Sándor miniszterelnök lemondott és javasolta, hogy olyan kormány alakuljon, amelyben minden párt közreműködik és a képviselőházon kívüli, nemzeti erőket is befogadja. A több napig tartó kormányalakítási kísérletezés közben a Magyar Nemzeti Tanács, október 27-én megtartotta első nyilvános gyűlését a parlament előtt. Október 28-án, a kinevezett kormány hiányára hivatkozva deklarálták azt, hogy az ország ügyeinek intézését ők vették át. Károlyiék a következő napon megalakították a nemzeti tanács végrehajtó bizottságát. Október 30-án, miután József főherceg homo regius Károlyival nem tudott egyezségre jutni a kormányalakításról, gróf Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnöknek. Másnap kitört a forradalom, Hadik János lemondott, Károlyit az uralkodó miniszterelnökké nevezte ki. November 1-én, az új miniszterelnök az uralkodónak tett esküje alól felmentését kérte, amit megkapott, ettől kezdve a kormány „népkormánynak” tekintette magát. 1919. november 13-án, IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatában kijelentette: „Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” A köztársaságot november 16-án proklamálták.
Visszatérve a katonai eseményekhez, szólnunk kell a Weber osztrák gyalogsági tábornok és Diaz olasz tábornok között létrejött ún. padovai fegyverszüneti egyezményről. A fegyverszüneti tárgyalások előzményeiről, részleteiről, magáról az egyezményről a magyar képviseletet ellátó Nyékhegyi Ferenc alezredes először 1922-ben megjelent könyvében számolt be a nyilvánosságnak. Az egyezmény második pontja Ausztria-Magyarországnak húsz békelétszámú hadosztály fenntartását engedélyezte. Kötelezte a monarchiát a megszállt területek kiürítésére. Magyarország tekintetében külön demarkációs vonalat nem határozott meg, így a történelmi Magyarország határai képezték azt. A szövetségeseknek jogukban állt az országban bárhol szabadon mozogni, stratégiai pontokat megszállni, azokat hadműveletek céljára alkalmassá tenni, s ott a rendet fenntartani.
A hadseregparancsnokság utasította Kövess Hermann altábornagyot, a déli front csapatainak parancsnokát, hogy kezdje meg a fegyverszünet helyi alkalmazásával kapcsolatos tárgyalásokat. Ezt ő november 3-án megtette, majd a módosított parancs értelmében a fegyverszüneti tárgyalások folytatására a Károlyi-kormánynak szabaddá tette az utat. November 3-án a balkáni fronton felállított fegyverszüneti bizottság két tagja megkapta Franchet d’Espėrey tábornok feltételeit: fegyverletétel, a szövetséges csapatok szabad mozgásának biztosítása a román határtól kezdve, a Dunától és a Szávától északra 15 km-es övezet kiürítése. Franchet d’Espėrey azt is közölte, hogy ő illetékes a balkáni fronton a fegyverszünet megkötésére. Ellenben Weber tábornok november 2-i értesítése szerint a padovai fegyverszünet Ausztria-Magyarország valamenynyi frontjára érvényes. November 5-én a magyar hadügyminiszter erről a balkáni antant haderő főparancsnokságát értesítette. Ezzel egyidőben útbaindított Berinkey Dénes (ekkor igazságügy-miniszter) vezetésével egy delegációt, amely a magyar kormány november 1-i fegyverletételi parancsáról tájékoztatta a győzteseket.
November 7-én Károlyi Belgrádban tárgyalt d’Espėrey tábornokkal. A tárgyalások eredménye az ún. belgrádi katonai konvenció lett, amelyet történetírásunk a padovai fegyverszünet magyarországi alkalmazásának tart, ill. vannak, akik egy második fegyverszüneti szerződésnek (először ez volt a dokumentum elnevezése, később lett katonai konvenció). Szükségességét a délről előrenyomuló antant csapatok közeledtével indokolják. Aláírását pedig a november 10-i román mozgósítás és a francia csapatok másnapi dunai átkelésével magyarázzák.
Hogyan látta Károlyi az események idején Padova és Belgrád problematikáját? A november 26-i minisztertanácson kijelentette: „Nyilvánvaló, hogy két fegyverszüneti szerződés van.” Ezért a helyzetért Franchet d’Espėrey-t tette felelőssé, aki azt állította, egyedül ő jogosult a szerződés megkötésére, ill. hogy az – tartalmát tekintve – megfelel a Diaz-feltételeknek, ill. a bolgár fegyverszüneti megállapodásnak. d’Espėrey eljárását a nemzetközi jog súlyos megsértésének tekin-tette, s felvetette, hogy a kormány forduljon a versaillesi haditanácshoz, ill. megkérdőjelezte a konvenció érvényességét.
Weber gyalogsági tábornok a Károlyi-kormány hozzájárulásával, annak tájékoztatása mellett kötött fegyverszüneti szerződést. Szövegét eljuttatta a magyar kormányhoz. Tehát: tudtak róla, ismerték, elfogadták, fegyverszüneti szerződésnek tekintették. Aztán kötöttek egy másikat, a padovainál és d’Espėrey előzetes feltételeinél sokkal súlyosabb következményekkel járót, ezt is fegyverszüneti szerződésnek tekintették és nem a padovai magyarországi alkalmazásának, hiszen Károlyi két fegyverszüneti megállapodásról beszélt.
Egyáltalán, miért kényszerült a minisztertanácson Károlyi magyarázkodásra? Az ok igen prózai, félő volt, hogy a padovai feltételek nyilvánosságra kerülnek. A Weber-féle fegyverszüneti bizottság magyar tagja, Nyékhegyi Ferenc alezredes, november 14-én hazaérkezett. Fogadtatá-sáról – az eseményeket értékelő megjegyzéseit elhagyva – a következőket írta: „… midőn a hivatalos fórumok elzárkóztak előlem, s a nekik kellemetlen páduai fegyverszünetről mit sem akartak hallani. Nagy nehézségek árán jutottam az akkori hadügyminiszterhez, Bartha Albert alezredeshez, s bár ő felháborodással vett tudomást a fegyverszüneti pontozatoknak őt igen meglepő tartalmáról, és az utasítása alapján minden részletre kiterjedő jelentésemet nagy érdekkel karolta fel….”
Igen, Bartha Albert alezredes, hadügyminiszter a padovai fegyverszüneti egyezményről nem tudott semmit. Az előbbiekben említett minisztertanácson, a Nyékhegyi-jelentés birtokában, ő vetette fel a kérdést abban a hiszemben, hogy így van ezzel az egész kormány. Szavait a jegy-zőkönyvben így örökítették meg: „Hadügyminiszter úr leszögezi, hogy a kormány minderről semmit sem tudott.” Ami biztos: Károlyi és Bartha elődje Linder Béla és a kormány több tagja ismerte a padovai egyezményhez vezető tárgyalások menetét, a dokumentum szövegét.
November 13-án, Linder Béla (ekkor tárca nélküli, a béketárgyalások előkészítésével megbízott miniszter) aláírta a belgrádi katonai konvenciót. Amely hat gyalog- és két lovashadosztály felállítását engedélyezte Magyarországnak. Az antant csapatok számára lehetővé tette az ország stratégiai pontjainak indoklás nélküli megszállását. A demarkációs vonal a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, onnan a Maros mentén Szegedig, majd a Baja–Pécs vonaltól északra a Dráváig húzódott. Így, más országrészek mellett a Székelyföld, Erdély déli része, a Bánát a demarkációs vonalon túlra került. A konvenció jogi alapot teremtett a történelmi Ma-gyarország említett területeinek megszállására.
Hogyan írt emlékiratában Károlyi a Padova–Belgrád kérdésről? Hogyan látta, láttatta? „Később a magyar ellenforradalom azt a gyalázatos vádat hozta fel ellenünk, hogy a Diaz tábornokkal kötött fegyverszünet feltételei kedvezőbbek voltak, mivel ezek biztosították a régi határokat.” Tegyük hozzá, 1918. novemberében még Károlyi is így látta, mármint, hogy kedvezőbbek voltak. „De ha így lett volna, mi is elfogadtuk volna ezt a szerződést, amely azonban a valóságban nem befolyásolhatta és nem is befolyásolta a békeszerződés által megállapított végleges feltételeket.” Itt a minisztertanácsi jegyzőkönyvek ismeretében azt kell mondanunk, hogy elfogadták a Diaz-féle feltételeket. „Az igazság az, hogy noha a Monarchia mint egész a padovai fegyveszünetet írta alá, Magyarországgal egyedül Franchet d’Espėrey-nek volt joga tárgyalni. ...ha nem írtuk volna alá a fegyverszünetet, külföldi csapatok vonultak volna be Budapestre.” Mint látjuk, Károlyi újra hitt d’Espėreynek. A franciáknak november 11. után már nem fűződött érdeke a budapesti bevonuláshoz, hiszen a német fegyverszünetet megkötötték. Erőik egy részét lekötötte a szerbek és románok, valamint a horvátok és az olaszok szétválasztása.
Idézzük fel még egyszer Kozma Miklós huszár kapitány sorait „… hogy mint nemzet, tetteink és cselekedeteink elbírálásában sokszor nem abból indulunk ki, vajon hogyan történt valami valóban, hanem abból, hogy tetteinket és a történeteket hogyan akarjuk és szeretjük utólag látni.”
Károlyi így szerette látni.
A politikai események ismertetése, a fegyverszüneti egyezmények vizsgálata után térjünk viszsza a hadsereghez. Láttuk, ahogyan az a spontán felbomlás jeleit mutatta, ill. azt, hogy milyen hatást váltott ki a fegyverszünet tényének idő előtti közlése. Nem erősítette a hadsereg összetar-tását, fegyelmét az uralkodó november 1-jén kihirdetett legfelsőbb elhatározása a nemzetiségi hadseregek létrehozásáról.
A leszerelés elrendelésének, végrehajtásának vizsgálatakor sajátos kettősséget figyelhetünk meg. Egyrészt a fegyverszünetet megkötő, a csapatok fölött parancsnokló osztrák-magyar hadseregfőparancsnokság; másrészt a politikai hatalmat megszerző Magyar Nemzeti Tanács, ill. a Károlyi-kormány intézkedéseit kell vizsgálnunk.
1918. október 30-án a Magyar Nemzeti Tanács proklamációt intézett a katonákhoz, amelyben megbízottak választására buzdította őket, akik majd kapcsolatot tartanak a hadsereg és a nemzeti tanács között. Szorgalmazta azt, hogy az egész haderő ismerje el a Magyar Nemzeti Tanácsot a nemzet és az ország jogos és törvényes képviselőjének. A fegyelem megőrzésére buzdította a katonaságot, mivel nem polgárháborút és vérontást akarnak, hanem azt, hogy békés úton kerüljön a hatalom a Magyar Nemzeti Tanács kezébe. Deklarálta a közös hadsereg, az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnését, a független és demokratikus Magyarország létrejöttét. Kérte a katonákat, abban az esetben, ha a Magyar Nemzeti Tanács vezette mozgalom ellen akarják felhasználni őket, ne használják fegyvereiket. A szövegből végig, egyértelműen kitűnik az aggodalom, hogy a katonaságot bevetik a forradalmi mozgalom ellen. „Magyarország határai védtelenek. A magyar csapatokat nem a határra küldik, hogy őrt álljanak addig, amíg a békét meg nem tudjuk kötni és a rögtönös fegyverszünetet elérjük, hanem idehozzák Budapestre, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely rögtönös békét, teljes függetlenséget, önálló magyar hadsereget, magyar külügyet, népuralmat és szociális igazságot akar a dolgozó és szenvedő tömegeknek, a mindenfajta szegénységnek, letörje és mozgalmát vérbefojtsa.
Figyelemreméltó szempontként jelenik meg ebben az idézetben a hadseregtől való félelem mellett, a határokkal, azok védtelenségével kapcsolatos megjegyzés. Lássuk mit tett a hatalom birtokába került Károlyi-kormány a határok védelmében!
1918. november 1.-én, Linder Béla hadügyminiszter aláírásával fegyverletételre és leszerelésre felszólító rendelet jelent meg. Utasította a hadsereg-parancsnokságokat, hogy Wilson béke-pontjai, a teljes leszerelés, a népek szövetsége és a döntőbíróságok elvei alapján kezdjék meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az antant csapatokkal. Az azonnali leszerelés végrehajtására létrehozta a leszerelési különítményeket, amelyek a katonai felszereléseket, hadianyagot voltak hivatva összegyűjteni. A katonáknak fegyver, lőszer és felszerelés nélkül kellett megérkezniük Magyarországra. Nyilvánvalóan, a fegyvertelen embertömeg nem jelenthetett veszélyt a forradalomra, könnyebben kezelhető, igaz, hogy a határok védelmének igénye is csorbát szenvedhetett ez által. A rendelettel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az osztrák-magyar hadvezetőség ezen a napon kezdte meg a fegyverszüneti tárgyalásokat, ezért Linder felhívását nem közölték – érthető módon – a csapatokkal, annak többszöri sürgetése ellenére sem.
A rendeletről Linder 1918. november 8.-án, a minisztertanácson azt állította, hogy nem látta. A jegyzőkönyvben ezt így rögzítették: „A leszerelési rendeletet kiadták anélkül, hogy látta volna, és intenciói ellenkeztek az övéivel. Benn akarta tartani, pl.: az öt fiatal korosztályt, ami már azért is teljesen lehetetlenség, mert az entente fegyverszüneti feltételei még a felét sem engedik meg.”
1918. november 2.-i proklamációja némileg ellentmond ennek: „… a felelős magyar kormányt arra az elhatározásra késztette, hogy a további harcot az összes harctereken beszüntesse. A magyar kormány elhatározásából a rendelkezéseket erre egyidejűleg megtettem.
A hadsereg-főparancsnokság (osztrák-magyar) által, november 6-án kiadott rendelet két paszszusa különösen érdekes lehet témánk szempontjából. Egyrészt a bevezetőben, a haderő leszereléséről úgy intézkedett, hogy annak végrehajtása során kell a fegyverszüneti szerződésben engedélyezett, előírt haderőt felállítani.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a hadügyminiszter 1918. évi 28 315/ehc. 1-a sz. rendelete a sze-mélyi leszerelés kapcsán előírta az öt legfiatalabb korosztály fegyverben tartását. Ami gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt, a rendelet írott malaszt maradt. Rend, fegyelem, harcérték a felbomló hadseregben nem az évfolyamok határai mentén húzódott, hanem a különböző alakulatok között. A hagyományos hadsereg-szervezési elvek, a hadkiegészítés, pótlás gyakorlata csődöt mondott. Ezzel szemben a teljes fegyverzetben, rendben, fegyelmezetten hazatérő alakulatokat leszerelték. Lindernek az erőszakot, a háborút, mint konfliktus megoldási módot elvető pacifizmusa, amelyről könyvet is írt, ill. amelyet Károlyival a gyakorlati politikába kívántak átültetni, érdektelenné, fölöslegessé tette a haderő létét. Sőt, bizonyos tekintetben – amint azt már láttuk – az ellenforradalom fenyegető veszélyét látták benne. Politikai alapelveik másik sarkala-tos pontját Wilson amerikai elnöknek az 1918 elején elmondott beszédeiben körvonalazódott elvek jelentették. Azok, amelyeket 1918 novemberében a Károlyi-kormányon kívül senki sem vett komolyan.
Visszatérve a hadsereg-főparancsnokság leszerelési utasítására – a Linder-féle rendelethez hasonlóan –, előírta azt, hogy a fegyvereket a legénységnek le kell tenni.
A gyakorlatban a hazatérés többféle módon ment végbe. Történt csapattesttel, rendben, fegyverzettel és fegyverzet nélkül. A feloszlott alakulatok részei kisebb-nagyobb csoportokban fegyverrel, fegyver nélkül, általában rendetlenül, gyakran fosztogatva, erőszakoskodva.
A rendezett alakulatok hazatérésére nézzünk egy példát. Kratochvil Károly ezredes 1918 elejé-től a 20. honvédhadosztály 39. dandárának (a dandárhoz a 3. debreceni és a 4. nagyváradi ezred tartozott) parancsnoka volt. 1921-ben számolt be IV. Károly volt királynak („CSÁSZÁR ÉS KIRÁLYI FELSÉG!” megszólítással) 1918–1919-es tevékenységéről.
A hadosztályhoz tartozó ezredparancsnokok november 4-én este úgy döntöttek, hogy a fegyverszünettel a tiroli kötelezettségeik véget értek. Legfontosabb feladatukat a csapatok legrövidebb úton történő hazaszállításában látták. Az alakulat zárt menetben vonult a bevagonírozás helyére. Ekkor Kratochvil már a szállítás feltételeinek megteremtésén dolgozott Budapesten. A hadügyminiszérumban felajánlotta az általa megbízhatónak, minden feladat megoldására képesnek tartott ezredet arra, hogy vezényeljék a cseh határhoz, annak védelmére. Javaslatára a válasz a békeállomáshelyre utasítás és a leszerelési parancs volt. 1918. november 17-én vonult be Kratochvil ezrede élén Nagyváradra. Ott a püspök, a főispán, a polgármester-helyettes a nemzeti tanácsok vezetői fogadták őket. Az 51 hónapnyi távollét után teljes felszereléssel, ro-hamsisakban, gépfegyvereivel hazatért alakulat katonazene mellett foglalta el állomáshelyét, majd leszerelt.
Persze ez a példa inkább a kivételek közé tartozott, mint az általában jellemző tendenciához. A csapattestek többsége, ha a visszavonulást, kiürítést rendben hajtotta is végre és a magyar ha-tárhoz megérkezett, ott a fegyelem újabb próbáját kellett kiállnia. A határ túloldalán működő nemzeti tanácsok (horvát, ukrán, osztrák) a magyar kormány felhívását lobogtatva kísérelték meg a lefegyverzést. A magyar oldalon pedig az agitátorok lepték el a legénységet. Közölték velük, hogy a királyt elzavarták, nincs többé hadsereg, a katonák ne engedelmeskedjenek a tisztjeiknek, menjenek haza. November közepéig 1 200 000 katona szerelt le, december végére a személyi leszerelés teljesen befejeződött.
Közben a szerbek már a demarkációs vonalnál jártak, amelyet egyébként soha nem léptek át. A csehek november 11-én törtek be Magyarországra, bár sem a padovai, sem a belgrádi egyezmény nem jogosította fel őket erre. A románok november 13-án kisebb egységekkel, majd 24-től nagyobb erőkkel kezdték meg a demarkációs vonalhoz az előnyomulást.
A Károlyi-kormány, a vélt antant szimpátiában bízva, hadsereg nélkül, némi csalódottsággal szemlélte az eseményeket. A sérelmi politizálás jegyében tiltakoztak az agresszió ellen az an-tantnál. Politikájuk csődjét a december 18-i minisztertanácson látták be először. Buza Barna és Lovászy Márton miniszterek a kormány lemondását javasolták. Érdemes Jászi Oszkár szavait felidézni: „… miután ezzel a politikával az entente-nál a kormány célt nem tudott érni, lehetséges egy olyan kormány jövetele, amely seregeket gyűjt és kiveri a románokat és a tótokat. Ennek a kormánynak ezután viselnie kellene az új háború veszedelmét és felelősségét.” Lovászy szerint: „… ez a kormány befejezte szerepét. Lekötötte magát egy módszerhez, amellyel nem lehetett boldogulni, ezért távoznia kell.” A kormány lemondására –mivel, úgy látták, hogy azt a bolsevizmus követné – nem került sor.
A hadügyek vezetésében már november 8-án változás következett be, Linder Béla lemondott. Linder Béla a háborút megelőző időkben Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmasainak egyike volt, legszűkebb köréhez tartozott. A háború alatt súlyosan megsebesült, alkoholista lett, a pacifizmusban vélte megtalálni az emberiséget megváltó eszmét. Kunfi Zsigmond javaslatára nevezte ki őt Károlyi hadügyminiszternek. Később tárca nélküli, a békeszerződések előkészítésével megbízott miniszter lett. A hadügy vezetőjeként, november 2-án elmondott beszédének gyakran idézett mondatai: „Nem kell hadsereg többé! Nem akarok többet katonát látni!” hozzájárultak lemondásához. Ő írta alá a belgrádi katonai konvenciót, a Tanácsköztársaság idején bécsi katonai megbízott. 1919. augusztus 5-e után a szerb megszállás alatt lévő Pécs szocialista polgármestere. Az 1921. augusztus 14-én kikiáltott Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság egyik vezetője, ebben a minőségében kísérletet tett annak a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolására. A szerbek kivonulása után a délszláv államba emigrált, ott halt meg.
Visszatérve elhíresült beszédére, lássuk, hogyan emlékezett arra gr. Batthyány Tivadar belügy-miniszter: „Tisztában voltam azzal és ma is az a meggyőződésem, hogy Linder e gyűlés előtt túl sokat ivott és nem tudta mit beszél. Midőn másnap találkoztam vele, hozzám jött és szégyenlősen kérdezett, mi a nézetem a tegnapi eseményről, mert ő úgy látja, kissé elszólta magát. Nem hagytam kétséget az iránt, hogy nem kissé, hanem hogy túlságosan nagyon is elszólta magát.”
A hadügyminisztériumban káosz uralkodott, a feladatára alkalmatlan Linder nem tudta kezelni a különböző politikai irányzatokhoz tartozó csoportosulásokat. Friedrich István Károlyi, Böhm Vilmos a szociáldemokraták javaslatára lett államtitkár. Utóbbi egyébként tejhatalmat kapott a leszerelési ügyek intézésére. Önállóan, miniszterüktől és egymástól függetlenül, gyakran egy-más ellenében dolgoztak.
Az október 25-én létrejött katonatanácsok csak tovább mélyítették a válságot. Egyes csoportjaik egyértelműen szervezett rablóbandaként működtek, terrorizálták a főváros lakosságát, fosztogattak, raboltak, zsaroltak. Linder már a november 4-i minisztertanácson kijelentette, hogy az ellenforradalomtól nem tart, és a katonatanácsok feloszlatása után rendet tud majd teremteni. „A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell katonatanács.” Károlyi is támogatta a feloszlatásukat. Kunfi felvilágosította azonban minisztertársait, hogy két katonatanács van. Az egyiket „el kell intézni” , a másik viszont „… a tisztességes katonatanács propagatív értelemben szervező és oktató munkáját szükségesnek tartja.” A katonatanács maradt, vezetője Pogány József szociáldemokrata újságíró lett, a roszszak elintézésére pedig a kormány 1–2 millió K-át ajánlott meg. Pogány – Linderhez hasonló-an – Kunfi jelöltje volt.
A Linder helyébe lépő Bartha Albertnek súlyos örökség jutott. Az országban gyakorlatilag nem volt használható katonai erő. Az új miniszter legfontosabb feladatának a haderő megteremtését, a belső rend helyreállítását, a katonatanács befolyásának csökkentését tekintette. Utóbbi a hadügy területén önálló hatalmi szervként működött, szociáldemokrata vezetés alatt. Pozícióit erősítette az a tény, hogy a minisztérium egyik legbefolyásosabb vezetője, a szintén szociáldemokrata Böhm Vilmos volt. A tanácsok beépültek a hadseregbe, hiszen Bartha december 2-án kénytelen volt kiadni a katonatanács és a bizalmi rendszer bevezetésére vonatkozó rendeletet. Ezzel széleskörű beleszólási jogot kaptak a csapatok irányításába. A politikai ellenőrzés jogával élve hatalmat gyakorolhattak a parancsnoki kar, a hadügyminiszter fölött.
Az országban uralkodó anarchia arra indította Barthát, hogy a belső karhatalmat megerősítse. A fővárosban működő népőrség és védőrség, valamint a vidéki nemzetőrség sok esetben ugyanis képtelen volt a rend fenntartására. Szigorúan megválogatott, önkéntes legénységből álló, riadó-zászlóaljakba szervezett mozgó karhatalmi alakulatok létesítését vette tervbe. Kísérletet tett tiszti zászlóaljak létrehozására is. A fölállítandó új alakulatok az ellátás és felszerelés tekintetében elsőbbséget élveztek volna minden más fegyveres testülettel szemben. Ezekbe az intézkedésekbe bukott bele Bartha, elképzelései megtörtek Pogány, Böhm és a katonatanács ellenállásán, december 12-én lemondott.
Hadseregszervezési elképzelései az öt legfiatalabb korosztály behívására épültek. Nem érhetett el azonban eredményeket ott, ahol katonai fegyelemről, tiszti tekintélyről már szó sem lehetett.
Lássunk egy példát, térjünk vissza a nagyváradi gyalogezredhez. Amely rendben, teljes fegyverzetben tért haza a világháborúból, majd leszerelték. A később bevonultakról Gombos Zoltán alezredes, ezredparancsnok által december elején a hadügyminiszterhez küldött jelentés tudósít. A feljebbvalók és elöljárók, ill. a legénység és a beosztottak viszonyára álljon itt két idézet a jelentésből: „Ha, pl.: a közkatona új nadrágot akar, azt mondja tisztjének, hogy »Hallja. Mikor ad már más nadrágot?« Erre egy bajtársa közbeszól: »Hajítsd a pofájához!« A tiszt kérdésére, hogy ki használ ilyen hangot, az illető büszkén kiáll s fenyegető hangon jelentkezik: »Én mond-tam, most új rend van, most másképp beszélünk.« Egy másik katona a zászlóalj parancsnokának, ki a legénységi szobába ment a felszerelés ellenőrzésére, azon kérdésére, hogy kinek van még valami kívánsága, azt mondta: »Hát bassza ki az anyját, mikor ad már új bakancsot?«” Azok ellen a tisztek ellen, akik kísérletet tettek a katonai rend minimális bevezetésére, a katonatanácsok rögtön felléptek, mint az ezred 5. századánál, ahonnan a századparancsnokot eltávolították. Csak azok az elöljárók maradhattak meg közöttük, akik csendben tűrtek mindent.
A legénység egyébként csak étkezéskor és zsoldosztáskor tartózkodott a laktanyában. Az ezred békelétszámra már fel volt töltve (1650 fő), azonban a száz embert igénylő helyőrségi szolgálatot, őrséget nem mindig tudták kiállítani. Foglalkozások, gyakorlatok tartására gondolni sem lehetett. Munkára sem voltak hajlandóak, a mosdókat, folyosókat polgári munkaerővel kellett takaríttatni. Burgonyát nem ettek, hiszen nem volt, aki megpucolja. Viszont lelkesen jártak politikai gyűlésekre, kocsmákba, éjjel-nappal szívesen lövöldöztek fegyvereikkel a levegőbe. Elloptak és eladtak minden mozdíthatót (rézkilincs, mosdókagyló stb.). Az alezredes szerint ezt a szellemet, magatartást a szociáldemokraták közül kizárt nagyváradi kommunisták terjesztették el az ezredben.
Gombos alezredes véleménye az volt, hogy ennek a legénységnek a fegyver alatt tartása fölösleges kiadás és állandó veszély a közbiztonságra nézve. Azt javasolta, hogy szereljék le őket és önkéntesekből alakítsák újra az ezredet. Ezek a viszonyok nem speciálisan nagyváradiak, az országban mindenütt ez volt a jellemző, a fővárosban még rosszabb volt a helyzet.
Itt tartott a magyar hon védelme 1918 telén. Károlyi és elvbarátai kezéből gyorsan átcsúszott a hadügy a szociáldemokraták irányítása alá. Bartha lemondása után Károlyi egy ideig megtartotta a hadügyi tárcát, a minisztérium irányítását azonban Böhm államtitkár végezte, aki néhány hét múlva hadügyminiszter lett.

A védtelenül feladott Erdély

1918 november elején Erdély katonailag teljesen védtelen volt. A Goldbach-csoport leszerelt és szétszéledt. A 38. honvédhadosztály ezredeinek is csak a keretei maradtak meg. A 21-esek Kolozsváron maradtak, míg a 24-es brassói gyalogezred Zilahon szerveződött újra. A Kolozsvári Katonai Kerület parancsnoka Siegler Konrád altábornagy volt, akit november végén nyugdíjaztak. Helyét a Nagyváradról, november 26-án Kolozsvárra rendelt Kratochvil Károly ezredes vette át. Ő lett az átszervezett Erdélyi Katonai Kerület és az annak területén felállított 38. had-osztály parancsnoka. A 21. és 24. ezredeken kívül föl kellett volna töltenie a 12. szatmárnémeti és a 32. dési gyalogezredeket. A feladat nem volt egyszerű. Kratochvil a IV. Károly királynak küldött beszámolója mellett , 1922-ben a honvédelmi minisztérium hozzá intézett kérdéseire válaszolva papírra vetette 1918–1919-es tevékenységét. Az „Új Magyar Szemle” című folyó-iratban 1920-ban Apáthy István Erdély volt főkormánybiztosa írta le a legfontosabb erdélyi, kolozsvári történéseket.
Kratochvil Kolozsvárra érkeztekor a csendőrségen, rendőrségen, nemzetőrségeken (román is) kívül egy önkéntesekből álló tiszti zászlóaljat talált. Ezek az alakulatok vigyázták a város rendjét, ill. a legszükségesebb esetekben karhatalmi feladatokat láttak el a vidéki nemzeti tanácsok kérésére.
November folyamán a román nemzetőrség levált a magyarról, Siegler tábornok rendeletére külön kaszárnyában helyezték el. A magyar kormány pedig arról intézkedett, hogy felszereléssel, fegyverrel, többek között géppuskákkal lássák el őket. A népek önrendelkezési joga és egyenlősége jegyében a román nemzetőrség parancsnokának, Kotucz századosnak, két alkalommal öszszesen kb. 2 300 000 K-t utalt ki a kormány. Az így felszerelt, zászlóalj erejű román alakulat a Magyar utcában lévő laktanyában került elhelyezésre.
A 38. honvédhadosztály felállítása nehezen ment, rendkívüli körülmények közepette történt. A már említett négy ezred közül (dési, kolozsvári, zilahi, szatmárnémeti) a 12. szatmári gyalogezred feltöltése sikerült a leghamarabb. Az alakulat fegyelme, a korszellemnek megfelelően rendkívül rossz volt, a kinevezett ezredparancsnokot távozásra kényszerítették, maguk választottak újat. A helyzet azonban nem a 12. ezrednél volt a legrosszabb.
A Kolozsvárról és környékéről kiegészített 21. ezrednél uralkodó állapotok fölülmúlták azt. A zabolátlan legénységet a tisztikar képtelen volt kordában tartani. Fő szórakozásukat a mennyezetbe és az ablakon át való lövöldözés jelentette. Munkára nem voltak hajlandóak, asszonyok és más polgári alkalmazottak felvételét követelték. A legénységi szobák berendezését nem kímélték, az ablakon kihajigálták. Egy alkalommal maga Kratochvil ezredes látta, amint az emeleti ablakokból berendezési tárgyak és egész kenyerek röpültek az utcára. Az ezredes a demarkációs vonal védelmét ellátó csendőr és nemzetőr alakulatok, valamint a tiszti különítmények megerősítésére rendelte a 21. ezredet. Elsődleges célja az volt, hogy megszabadítsa tőlük a várost, ill. remélte, a vonalon a fegyelmezésük könnyebben fog sikerülni. Az ezred bevagonírozása, elindulása katasztrofális volt. A legénység egész nap ivott a pályaudvaron, lövöldöztek és kézigránátokat hajigáltak, egy részük szétszéledt. Később sikerült őket Tordára, Nagyenyedre és Székelykocsárdra szállítani. Magatartásuk a románoknak jó ürügyül szolgált arra, hogy a zűrzavarra, fenyegetettségükre hivatkozva szorgalmazzák a demarkációs vonalon túli stratégiai pontok megszállását.
Az áldatlan állapotok között, november végén felcsillant némi remény. Néhány székely tiszt fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy a románok által még meg nem szállt, ill. részben birtokba vett Székelyföldre kellene menniük legénységet toborozni. Így írt erről Zágoni István, aki maga is részt vett a toborzásban: „A gondolat adódott, kínálta magát a históriai oszlopok recsegése mögül. Magam is házaltam vele, hivatott férfiaknak igyekeztem odafordítani a figyelmét, türelmetlenség provokálásáig indítványoztam, ajánltam, míg egy erdélyi magyar nagyság, kinek emléke legyen áldott, reám nem kiáltott: »Ne mind mondja s ne beszéljen annyit, hanem csinálja meg!«” Ez az erdélyi magyar nagyság Apáthy István, a nemzeti tanács erdélyi vezetője, későbbi főkormánybiztos volt.
A szervezés néhány részletét Zágoni István 1943-ban kiadott könyvéből , Kratochvilhoz írt leveléből , Apáthy beszámolójából és Hadnagy Gábor – 1943-ban nyugállományú alezredes – leírásából ismerjük.
Hadnagy Gábor főhadnagyot a kolozsvári tiszti zászlóalj készültségi századának parancsnokát Bíró Tibor hadnagy, november 25-én kereste meg az elgondolással. Hadnagynak tetszett az ötlet és Bíró kíséretében elment a városházán gyülekező tíz másik székely tiszthez. Ott kidolgozták a tervet, mely szerint mindegyikük elutazik a számára kijelölt, jól ismert székelyföldi területre, ahol buzdító beszédekkel felszólítják a katonaviselt férfiakat a csatlakozásra, a kolozsvári gyülekezésre. Megtárgyalták a saját felszerelésük dolgát is, hiszen némelyiknek még rendes téli ruhája sem volt. Reggel 8.00 h-ra újabb megbeszélésről egyeztek meg. Hadnagy Gábor így emlékezett a történtekre: „Megvallom, ez részemről próbatevés volt, hogy lássam, valóban az urak átérzik-e a megbeszélt terveket és komolyan vállalkoznak-e rá? 1918. november 26-án reggel 800h-kor felmentem a városháza termébe és végtelenül jóleső érzés fogott el, amidőn egyik úr jelenti, hogy nem tízen, hanem már tizenhatan vannak.” A városházáról a katonai parancsnokságra mentek, ott Nagy Pál ezredesnek előadták az elgondolásukat. A meghallgatás után Kratochvil ezredesnél is jelentkeznie kellett Hadnagynak.




.: tartalomjegyzék