Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - November
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpák

A kint is, bent is munkáló hóhér[1]

 

Na végre, sóhajt fel megkönnyebbülten az ember, amikor becsukja és leteszi a kezéből Tompa Andrea nemrégiben megjelent regényét. Mert rossz tapasztalatai vannak (voltak) az elmúlt jó néhány évből; mert egy-két, a valamikori sötét évtizedekről szóló – hiteltelen –, hatásvadász, titokban kifele, az olvasóra sandító, mutáló hangú, „kitörött nyelvű” „erdélyi” tematikájú „művel” találkozott az utóbbi időben. Persze, egyrészt hálás dolog a közelmúlttal, az úgynevezett „aranykorral” foglalkozni, azt az abszurd, embertelen korszakot megidézni; másrészt meg veszélyes „terep” is, hiszen még annyira elevenen ott él az emberekben, bennünk, akiknek „volt szerencsénk” azokban az évtizedekben élni, és éppen a nyolcvanas években kamaszodni és felcseperedni.

Tompa Andrea, hála istennek, sikeresen elkerülte ezeket a veszélyeket, és egy olyan könyvet tett le az asztalra, amelyet aligha kerülhetünk meg ezentúl, amikor az illető korszakkal foglalkozó munkákról szólunk.

Kolozsvár-regény, egy kamaszodó lány és a lány családjának a története egyes szám harmadik személyben elbeszélve – azokból a sötét nyolcvanas évekből. Valóságos élveboncolás, kíméletlen szembenézés, számbavétel a regény harmincnyolc, novellisztikusan tagolt története. Tulajdonképpen harmincnyolc (drámai) monológ, dokumentáló alapossággal megteremtett sokszólamú óriásmondat, hosszúmondat a diktatúráról, és a „félfülű hóhér”, a „Kárpátok géniusza” diktatúrájában való lehetetlen, abszurd létezésről – és magáról a túlélésről. Fejlődés- és családregény, korrajz, és már-már hátborzongató, kegyetlenségig elmenő, sokszálú, gazdagon szőtt történet egy családról, át meg átáztatva, átitatva a  különböző történelmi megpróbáltatásokkal, eseményekkel. Arról, hogy abban a sivárságban, szabadsághiányban, teljes kiszolgáltatottságban hogyan élte túl, vagy „nem élte túl” ez a család azokat az évtizedeket. Nos erről szólnak ezek a történetek, ezek a sajátosan Tompa Andreás hosszúmondatok, amelyekben szinte egy szuszra mond el egy-egy eseményt, amely elbeszélésből aztán újabb rövid történetek ágazódnak jobbra-balra el, és ezekből is újabb kicsi sztorik kerekednek. Leüt egy alaphangot, s a főtéma mentén, mintegy búvópatakszerűen elkalandozik, elejt egy-egy mellékszálat, hogy később újra felvegye azokat, majd újra és újra visszatérjen a fősodorhoz, és a végén ügyesen lekerekítse, berekessze az egészet. Kitűnően megkomponált, nagyszerűen végigvezetett dallam, lüktető, pulzáló ritmus, magával sodró cselekmény és eseménysor.

A szürke vászonborítású személyazonossági, a buletin ideje, a kékhasúnak nevezett papír százlejes kora ez, amiből olyan kevés volt akkoriban, de minek is lett volna, hiszen alig lehetett kapni valamit is az üzletekben. A család a szellőztetőbe kötött, fával fűtött öntöttvas kályhák körül szorong a blokkoknak nevezett betonlakásokban, és zajlik az élet körülötte. Kitelepedők és tovább kínlódó ott maradók, alkoholba menekülő apák és a terhet vivő, vállaló autoriter nők, akik a férfiak helyett is férfiak kell legyenek. Barátságok és perpatvarok, családi drámák és tönkremenő emberi kapcsolatok.

Tompa Andrea regénybeli kellékei, tárgyai, eseményei, a mű egész szüzséje, díszletei – tudjuk – valóságosak (voltak), ám művének legnagyobb erénye nem ebben rejlik, hanem abban, hogy elhiszem neki, hogy el tudja velem, az olvasóval fogadtatni, hitetni a „fiktív” regénybeli valóságot. Nem is az az érdekes, hogy ezek az események megtörténtek, vagy nem történtek meg, vagy megtörténhettek volna, hanem az, ahogy mindezeket fikciós anyaggá, regénnyé gyúrja, alakítja.

A Petőfi utcában levő egykori kolozsvári hóhér háza pedig csak a múltból itt maradt, félelmet keltő rekvizitum a könyvben, mert az igazi hóhér itt egyszerre kintről és bentről is végzi áldatlan tevékenységét: kívülről, C. főtitkár elvtárs legsötétebb diktatúrájában; és belülről, a bennünk, az emberi testben lakó, emberi viszonyainkat és mi magunkat is kikezdő, felszámoló hóhér képében.

(Fekete Vince)

 

Marcus Aurelius: Elmélkedések[2]

 

Van az úgy, hogy az embernek egyéb sem jár a fejében, csak a napi nyavalyák, a közköltség, a kis- és nagy kudarcok, a család, a munkahely, s úgy általában, amiről azt hisszük, ez maga az élet. Hogy milyen élet, abba ne menjünk bele.

Illetve dehogynem. Mert ilyenkor jó elővenni Marcus Aureliust. Vagy Senecát. Vagy Epiktétoszt. A sztoikusok bármelyikét. De mi most maradjunk Marcus Aureliusnál, és fő munkájánál, az Elmélkedéseknél.

Már ez önmagában, hogy „fő munkája”… De egy sztoikusnál ez megengedett. Mellékesen a Római Birodalom legnagyobb, leghumánusabb császára. Kiterjedésében az ő idején volt legnagyobb a birodalom. És béke volt a Birodalomban: mert folyamatosan nyitva volt ugyan Janus temploma (a háborús hadviselés korabeli jelzése), de ezeket a harcokat nem a belországban vívták. Ott béke volt és bőség, és vallásszabadság, először és utoljára.

Az Elmélkedések egy emberfölötti hatalommal rendelkező, emberfölöttien bölcs ember halk szavú elmélkedései a világról. (Ennyit arról, hogy a hatalom korrumpál.)

Rövid, emészthető, emberi szóval szólott elmélkedések a világról. Nem szentenciák, bár annak is nevezhetnénk őket – de akkor éppen annak a sztoikus császárnak mondanánk ellent, aki elfogadta a római pantheon mellett a Mithrász-kultuszt, sőt, a bimbózó kereszténységet is. Lenézte ugyan kicsit: de hát egy jó sztoikus olyan, mint manapság az unitáriusok: „Egy az Isten, s az se’ biztos”. Vagy több, de az se biztos. A kételkedés nem kétségbe-esés.

Ha valaki éppen nem erkölcsnemesítési szándékkal olvassa ezt a könyvet, akkor is nagy élmény. Iszonyúan közeli és emberi lenyomata annak a világnak, ami nem is volt annyira távol. Mert tele van a hétköznapokkal, a hétköznapok nyavalyáival, a sorok mögött ott a füst, a vér, a könny, a pompa, az emberi hiúság.

Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. (…) Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy útjain esetleg nem kísérték el.”

Hát erre varrjon gombot a mai olvasó. Pedig nincs olyan távol ez a meghökkentő részlet a mai élettől… Csak másak voltak a társadalmi szokások.

Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett” – írja ugyanez a császár. És igen, ez visszaköszön mai napig minden vallás tanításából. Hogy beletörődés? Igen, az. Miért, a lázadásnak több értelme lenne?

A könyv – jó lenne tekercsben olvasni, szálkás, szép latin betűkkel, ahogyan azt Arrobonában írta a császár – rövid, didaktikus, autoritárius. Nem szépirodalom. De szép irodalom. Megvigasztal, gondolkodásra késztet. Arra tanít, hogy egy szabályok nélküli világban az egyetlen méltó élet saját szabályaid szerint élni: de ahhoz következetesen. Ne légy igazságtalan, ne légy mohó, ne légy hűtlen. És ebben nagyjából minden benne van.

Jut eszemben: Arrobona, ahol Marcus Aurelius e könyvet írta, mai nevén Győr. Ha hiszünk a hely géniuszában, akkor ezt is jegyezzük meg.

Végezetül a könyv egyik legfontosabb mondata a sok közül:

Egy dolog nyugtalanít: nehogy olyasmit tegyek, amit emberi alkatom nem akar, vagy ahogyan nem akarja, vagy amit most nem akar.

Na ezen aztán lehet, és érdemes elmélkedni.

(György Attila)

 

„könnyes egyszerűség”

 

Vajon miért van az, hogy verseket olvasó emberként egyre kevésbé érdekelnek a versek, a verseskötetek viszont annál inkább? Vajon miért vagyok annyira büszke arra, hogy birtokomban van Dsida Jenő Angyalok citeráján című kötetének (ami szerintem a legjobb erdélyi magyar verseskönyv!) egyik eredeti példánya? Ezek a kérdések azért fontosak számomra, mert a minap újraolvastam József Attila Nagyon fáj[3] című kötetét. A kötet „paraméterei” valószínűleg mindenki számára ismerősek: 1936 karácsonyára adta ki Cserépfalvi Imre, hatalmas nekikészülődés után: „Igyekeztem a kötetet minél méltóbb köntösben nyilvánosságra hozni. Az adott helyzetben jelentős sikert nem reméltem, de azt joggal hittem, hogy néhány száz példányt eladunk, és ezáltal talán József Attila megoldja önmagában azt a belső válságot, amelybe sikertelensége és tragikus életkörülményei sodorták” – mondja Cserépfalvi. A kötet amúgy 36 verset (968 verssort) tartalmaz, és ez volt JA első „rendes” verseskönyve (a többire ő gyűjtötte az előfizetőket, ő fizette ki a nyomdát stb.), de most nem ez a lényeg, hanem az, ami a könyv elolvasása után megmaradt bennem. Például:

– én bizony le fogom cserélni a Levegőt!, mondjuk, a Temetés utánra, nem mintha bajom lenne az „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk!”-kal, hanem egyszerűen azért, mert magánhasználatra sokkal aktuálisabb „szállóigéket” is találni JA-nál: „s hogy gyónjak, kávézni hívom / meg ismerőseim”; „megérdemled, hogy atyád a halál!”; „Elejtem képzelt fegyverem, / mit kovácsoltam harminc évig”; „Dolgaim is úgy hallgatják személyem, / mint bolond tanárt az üres padok” stb.;

– újfent megállapítom, hogy nincs az az isten, aki megszerettesse velem a „Kiben zokogva bolyong heves hűség”- vagy „Makacs elmúlás tolja a világot”-szerű sorokat, miközben „a főzelék fagyott szagá”-n (egyetlen hátradobott jelző miatt) órákig tudnék tűnődni;

– megállapítom továbbá, hogy milyen jól lehet dúdolni a Ha a hold süt... gyönyörű anapesztusait: „Kioson, kenyeret szel a konyha kövén / s majszolja riadtan a gyermek”;

– elborzadok a „látni ismét / lágy kedvesség” rímen (?), de elismeréssel adózok a „körbe forog / aligátorok”-nak, sőt, csámcsogok a „bajom / majom / nagyon / vakon / fajom” rímhalmazon;

– somolygok azon, hogy micsoda megerősítést kaphattak József Attilától az én szétjátszására felesküdt (irodalom)teoretikusok („nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amig elkészül ez a költemény”), holott az irodalom élvezetében is a „könnyes egyszerűség” (JA: Azt mondják) volna a lényeg...

Mondom, egyre kevésbé érdekelnek a versek, és... fenntartanám most is ezt az állításomat, ha időközben rá nem jönnék, hogy a fentiekben mindvégig versekről/verssorokról beszéltem. Nem baj. Egyszer talán a verseskötetek is sorra kerülnek...

(Lövétei Lázár László)

 

Lélekföld[4]

 

Tibet, a rejtelmes és tiltott ország, mindig is izgatta az európaiak fantáziáját. A tumo (a titokzatosan gerjesztett belső tűz), a rolang (vagyis a tánc a halottal), a száguldó remeték

és a csodatevő lámák jutnak többnyire a külföldiek eszébe róla. Nekünk, magyaroknak, még azt a földet is jelenti, ahova Kőrösi Csoma Sándor szeretett volna eljutni. Halála ebben megakadályozta, de az első tudományos igénnyel összeállított tibeti nyelvű szótár így is az ő nevéhez fűződik.

2006-ban négy tagú magyar csoport indult oda, útba ejtve Kínát és Belső-Mongóliát is, hogy

jobban megismerje, tanulmányozza az ott élők kultúráját, nem utolsósorban a hagyományos

népi gyógymódokat. Ennek a csoportnak tagja volt egy erdélyi is, a Maros megyei Bernád Ilona biogyógyász, aki úgy magyar vidékeken, mint számos idegen országban már addig is rendszeresen kutatta a növényeknek a népi emlékezet által megőrzött gyógyító erejét és a lassan feledésbe merülő ősi egészségmegőrző eljárásokat.

Ennek megfelelően könyve olyan útinapló, amely nemcsak a távol-keleti tájak, emberek, műemlékek iránt érdeklődők figyelmére tarthat számot, hanem azokéra is, akiket a magyar és közép-ázsiai népi gyógyászat párhuzamai érdekelnek. De számos hasonlóságra figyel fel Bernád Ilona a mongol és tibeti meg a magyar népművészet motívumkincse, vagy az ottani és itteni hagyományos gasztronómiák között is.

Viszont a keleti emberrel való találkozás vegyes érzelmekkel végződhet. Néhol jó volt látni, ahogy csoportosan végzik reggelente a tajchi-t, ezt a tornaszerű, testi-lelki felkészülést az új napra, és kellemes ismerkedés esett a nyílt utcán jelképes összegért gyógymasszázst végző mesterrel is. De az ellenkezőjére is akadt példa. Megtörtént, hogy egy pekingi vendéglőben az elfogyasztott ebéd után az európai vendégnek jóval többet kellett fizetnie az étlapon szereplő árnál (körülvéve a fenyegető és gúnyos kiszolgálóktól), vagy a tibeti idegenvezető, miután bezsebelte a kialkudott gázsit, fütyült betartani az előre megbeszélt útitervet.

Repülő ide, internet oda, egy távoli utazás még ez esetben is kalandosnak bizonyult, amikor a váratlan események folyton beleszóltak az előre eltervezett útiprogramba, és az utazók az út

végén a számos látni- és ízlelnivaló élménye mellett még bő emberismerettel is gyarapodtak.

(Molnár Vilmos)



[1]Tompa Andrea: A hóhér háza. Kalligram, Pozsony, 2010, Pozsony.

[2]Budapest, 1996, Kossuth Könyvkiadó.

[3]Budapest, é. n., Cserépfalvi.

[4]Bernád Ilona: Lélekföld (Tibet, Belső-Mongólia). Kovászna, 2008, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület.




.: tartalomjegyzék