Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
Benedek Szabolcs

A slepp

Technikát tanított. „Tanár bácsi”-nak szólítottuk, dacára annak, hogy alig pár évvel volt nálunk idősebb. Képesítés nélkül okított bennünket, talán rögtön az érettségije után.

A technika hasznos tantárgy volt, hiszen megtanított, vagy legalábbis megpróbált megtanítani bennünket fúrni, faragni, szöget beverni. Ennek ellenére meglehetősen mostohán kezelték. Az órákat az iskola alagsorában, egy sötét és szűk, tanteremnek alig nevezhető helyiségben tartották. A tanerő személye is gyakran változott. Olykor Árpi bácsi, a testnevelő tanár vitte a tantárgyat, majd miután Titi bácsit végül csak fölvették főiskolára, az utolsó évben az egyik közeli vállalat szakija igyekezett közöttünk rendet és fegyelmet tartani, mérsékelt sikerrel.

A technika elsősorban az édesapáknak jelentett kihívást. Elkezdtünk fából kis lovas kocsit és gumimotoros hajót fabrikálni, ám mivel egyiket se bírtuk az alagsori tanórákon befejezni, hazavittük házi feladatnak. Apám mérnökemberként nem tudta nézni az én kusza és girbegurba faragványaimat, ezért nekilátott elölről az egésznek. Ott tébláboltam körülötte, de nem engedte, hogy hozzáférjek. A dicsőséget viszont már én arattam le.

Titi bácsi a technikaszertárban őrizte a gitárját. Ezzel tartott sakkban bennünket. Ha rendesen viselkedtünk, egyszer csak fölemelkedett a tanári asztal mögül, s roppant szigorú arccal ránk szólt:

– Most maradjatok nagyon csendben – majd a hosszú lábaival és a nyurga lépteivel kiment a teremből. Ilyenkor már tudtuk, hogy a gitárral fog visszatérni, ám intése szerint igyekeztünk ezt csendben ünnepelni. Nehogy fölöttünk, az igazgatói folyosón meghallják örömünket.

Titi bácsi visszajött, fölült a tanári asztalra, a szokásosnál is jobban begörbítette a hátát, és végigpengette az ujját a húrokon.

Általában számunkra ismeretlen melódiákat játszott. Legalábbis a többség számára ismeretleneket. Én apám titokban hallgatott szalagjai révén tudtam némelyikről, hogy ez Illés, amaz a Beatles, a másik meg Rolling Stones. Időnként megkérdezett bennünket, hogy mit szeretnénk hallani, azonban mi rendre olyanokat mondtunk, amit ő vagy nem ismert, vagy nem akarta, vagy gitáron nem lehetett eljátszani. A nyugatnémet és magyar diszkóslágereket szintetizátorra, elektromos dobra és más szintetikus hangszerekre írták. Gitárt akkortájt a tévés popműsorokban leginkább imitációként lehetett látni. Vagy úgy se. De mert a gitár mégis csak a műfaj szimbóluma volt, igyekeztek pótolni valamivel. Dieter Bohlen a Modern Talkingból például a videoklipekben a nyakába akasztott egy kis elektromos orgonát, és ahogy nyomkodta a billentyűket, úgy festett, mintha gitározott volna.

Dacára az ismeretlen dallamoknak, nagyon élveztük Titi bácsi játékát. Megbabonázva figyeltük hosszú ujjait, hallgattuk a húrok zengését, rekedtes hangját, a szokatlan tónusokat. Hosszú koncertre soha nem kerülhetett sor, legföljebb a tanóra utolsó tíz-tizenöt percét lehetett ilyesmire fordítani. Én, szintén gitártulajdonosként, különösen árgus szemekkel néztem Titi bácsi mozdulatait, ahogy bal keze a bundokon csúszkál, jobb keze a húrokat pengeti. Próbáltam minél több fogást ellesni. Akkor már elég komolyan fontolgattam, hogy Szörényi és Bródy nyomán én is rockoperát írok, ám nem István, hanem Atilla királyról.

Időnként különösen furcsa dalokat játszott Titi bácsi. Úgy hangzottak, mintha prózában elbeszélt történeteket mesélt volna, némi zenei aláfestéssel. A történetekből viszont alig értettünk valamit. Ilyenkor teljesen átszellemült: becsukta a szemét, hátravetette a fejét, arcvonásai is megváltoztak, s mintha nem nekünk énekelt volna. Hanem magának. Vagy talán mindenkinek ezen a világon. Összenéztünk, összemosolyogtunk. Nem értettük.

A földszinti folyosón, éppen az igazgatói szobával szemben volt az iskolarádió kicsiny stúdiója. Az iskolarádió eleinte arra szolgált, hogy közleményeket olvastak föl benne, valamint hétfő reggel ott ismertették azok neveit, akiket a folyosókon posztoló, vörös karszalagos ügyeletes diákok az előző héten visszaeső rendetlenként beírtak a füzeteikbe. Ahogy azonban a popláz eluralkodott mindnyájunkon, a nagyszünetben, tízóraizás közben diszkóslágereket hallgathattunk a recsegő hangszórókból. Persze, csak halkan, és előzetes tanári egyeztetés után.

A stúdióhoz Titi bácsinak is volt kulcsa. Ő kezelte a technikai berendezéseket. Időnként, tanítás után beült oda néhány fiúval kazettákat és lemezeket hallgatni. Hogy pontosan miket, azt jó darabig nem tudtam.

Titi bácsinak rajongói köre volt. Úgy is mondhatnánk: sleppje. Akik szerettek körülötte nyüzsögni, és folyton haverkodni akartak vele. Erre bőven akadt lehetőség, mivel egyebek mellett – az egyik apukával vállvetve – Titi bácsi vezette az iskola természetjáró szakkörét. Havonta egy hétvégén vonattal fölutaztak a hegyekbe, ahol aztán estig tartó túra vette kezdetét. Pár alkalommal én is velük tartottam, ám miután kiderült, hogy a többiek nem veszik jó néven a slepp bővülését, vagy talán a személyem iránt volt kifogásuk, fölhagytam a kísérletezéssel.

Még tartott a próbaidő, és reménykedtem, hogy én is felvételt nyerhetek, amikor egy ízben, ebéd után beültem Titi bácsival és a cimborákkal zenét hallgatni. A vízilabdás Géza, valamint Laci vitték a prímet. Laci a sleppen kívül halk, csendes fiú volt, és egészen különös formákat rajzolt: szokatlan mértani alakzatokat, idomokat boszorkányos ügyességgel. Meg voltunk győződve arról, hogy világhírű grafikus, festő és képzőművész lesz. (Nem lett, de ez nem tartozik ide.) S ott ült még a csapatban Dénes is, aki nem csupán egy Videoton márkájú sztereó rádiósmagnót birtokolt, hanem egy, az apáméhoz hasonló, azonban annál valamivel újabb Tesla orsós készüléket is. Megvolt neki eredeti műsoros kazettán a Neoton Família összes felvétele.

Volt tehát bőven okom irigykedni rájuk.

Miután a kicsiny helyiség összes székét elfoglalták, én az ajtónak támaszkodva álltam.

Titi bácsi elővett egy lemezt. Nem tudtam, mi az, nem láttam a borítóját. Elindította a kart, és fölhangzott ugyanaz, a technikaórán megismert, fura, elnyújtott, beszédnek tűnő éneklés, minimális gitárkísérettel. A tű futott, és Titi bácsi együtt énekelt az énekessel. Lábujjhegyre álltam, így sikerült elolvasnom a borítón szereplő nevet: Cseh Tamás.

– Ez az igazi zene, fiúk – mondta két szám között Titi bácsi, és a slepp egyetértően bólogatott. Mindenki, kivétel nélkül: Dénes, a Neoton-kazetták boldog tulajdonosa; Géza, aki a Modern Talking és a Bad Boys Blue felvételeiért volt oda, valamint Laci is, aki amúgy Alphaville-rajongónak vallotta magát.

Engem viszont fárasztott az álldogálás, és a zene is borzongatóan hatott rám. Tényleg nagyon eltért a rádióban és a tévében játszottaktól, de még a régi Beatles- és Illés-felvételektől is. Idegesített, hogy nem tudtam hová tenni, és hogy hiába értettem minden szót a szövegből, az egészet együtt nem bírtam értelmezni.

A lemez első oldalát se hallgattam végig. Talán észre se vették, amikor kimentem. Titi bácsi hátravetette a fejét, és becsukott szemmel, átszellemült arccal énekelt. Mintha még az ujjai is követték volna az akkordokat. A többiek a stúdió pvc-padlójára meredtek, és látványosan bólogattak.

A stúdió mellett volt egy másik kis helyiség. Azt gépteremnek hívták. Abban tárolták az iskola személyi számítógépeit.

Egész pontosan két darabot. Egy nagyobbat és egy kisebbet. Mind a kettő magyar gyártmányú: a nagyobbik a bűvös és rejtélyes HT-1080Z márkajelzést viselte, a másikat egyszerűen Primónak hívták. A gépteremhez is volt kulcsa Titi bácsinak, mivel megbízott technikatanárként az ő feladatai közé tartozott a számítástechnikának mint a jövő egyik megkerülhetetlen tényezőjének a bemutatása a tanulóifjúság számára.

A bemutató abból állt, hogy Laci és Dénes beültek a két gép mögé. A slepp többi tagja megállt szorosan mögötte. Nekünk maradt a szűkös terem hátsó fertálya, ahol a nyakunkat nyújtogatva, egymás sarkát taposva próbáltuk kifigyelni, hogy mi történik.

Ez alól Gyuri volt az egyetlen kivétel, akiknek volt otthon saját számítógépük. Igazi Commodore. Bécsből hozták, a TDK kazetták mellett. Azt is tervezgették, hogy valamikor a közeljövőben hoznak egy videomagnót is. Amikor először hallottam ezt a szót, fogalmam se volt róla, hogy mi az. Gyuri elmagyarázta: ugyanaz, mint a magnó, de nem csak hangot rögzít, hanem képet is. Egész tévéműsorokat, sőt filmeket lehet fölvenni és lejátszani vele. Tök mindegy, hogy mi van éppen a tévében, akinek van videomagnója, azt néz, amit akar.

Ez már több volt, mint amit hallani szerettem volna. Beleborzongtam.

Gyuriékhoz egy időben föl lehetett menni délutánonként, játszani a számítógéppel. Egyetlen játékprogramjuk volt, egy repülőgép-szimulátor. Kettesével-hármasával mentünk hozzá, ám a dolog nem sokáig tartott: miután rendre összevesztünk, hogy ki üljön a számítógép mellé, Gyuri édesapja véget vetett ennek, és eldugta az egyik kábelt. Onnantól fogva csak ő tudta a Commodore-t bekapcsolni. Mindazonáltal az otthoni gép birtoklásának magabiztos tudata lehetővé tette, hogy Gyuri hűvös távolságtartással, kívülállóként figyelje a gépteremben történteket.

Se Gyuriéknál, se a technika tantárgy keretében megtartott oktatáson nem fértem hozzá a számítógéphez. Csupán messziről bámulhattam az új csodát.

Aztán egyszer Titi bácsi megengedte.

Ebéd után hazafelé tartottam, de miután észrevettem, hogy félig nyitva a gépterem ajtaja, bekandikáltam. Gézát és Dénest pillantottam meg a gépek mögött ülni. Akkor még nagyon akartam a sleppbe tartozni, úgyhogy bementem, és megkérdeztem, hogy mit csinálnak itt.

– Nem látod? Gyakorlunk.

A gyakorlás abból állt, hogy mindketten elmélyedtek valami játékban.

Ekkor vettem észre Titi bácsit. A terem másik végében ült és olvasott.

Kicsit toporogtam, majd látván fölöslegességemet, indultam volna kifelé, ám Titi bácsi váratlanul magához intett. Halkan, bizalmaskodva beszélt. A kezembe nyomott két csekket, valamint némi pénzt, és azt mondta, hogy ha ezeket befizetem a postán, majd az igazolást visszahozom, akkor egész délután játszhatok a számítógépekkel. Dénes és Géza addigra úgyis hazamennek.

Az igazat megvallva Titi bácsinak fogalma se volt a sleppje létezéséről. Nem vette észre, de nem is törődött annak létezésével. Az ő számára egyformák voltunk mindnyájan: fiúk, akik érdeklődnek a természetjárás, a zene és a számítógépek iránt. Csoportdinamikával és csoportpszichológiával egyáltalán nem foglalkozott. Érettségi és főiskolai felvételi között lebegő fiatalemberként fontosabb dolgai is akadtak a mi ügyeinknél.

Nem használtam ki teljes egészében a lehetőséget. Fél óra után meguntam a játékot. Hazamentem inkább rockoperát írni.




.: tartalomjegyzék