Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
Potozky László

Aluljáró

Nem egy ócska kurva vagy. – Ez volt az első gondolata aznap reggel is, amikor a férfi öklendezése felébresztette. Első pillantása a gyerekekre esett, nem riadtak-e fel, ilyen korán nem bírta volna elviselni a nyűgölődésüket. A kisebbik, a még csak szopós Kinga közvetlenül az arca előtt pihegett, míg neki lábtól bátyja, Gáborka aludta az ötévesek igaz álmát. Krákogás vergődött kint, a csempézett falak között, majd a torokban megakadó nyögések váltották fel. Ez is csak az ujját ledugva tudja kiadni magából, gondolta a hangokat figyelve. Módszeresen bontogatni kezdte alváskor felvett testtartását, óvatosan húzta vissza a térdét Gáborka dereka alól, nehogy így a hátára forduló kisfiú megébredjen, aztán felemelte alkarján nyugvó fejét, és felkönyökölt. Duzzadt mellei súlyosan buggyantak elő kigombolt ruhájából, a vécéből beeső fénysáv a lepedőn megkeményedett, sárgás foltokat fedett fel. Kint most loccsant valami, köpködés, harákolás következett, végül megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak. Kinga nyöszörögni kezdett, mire bátyja is felmordult fektében. Ölébe kapta a kislányt, és mielőtt az teleszívhatta volna tüdejét a bömböléshez szükséges levegővel, rányomta mellbimbóját a szájára. A vécében kínlódó alak elcsendesedett, Gáborka is visszaaludt; nem hallatszott egyéb, csak Kinga félálomban nyelt, cuppogó kortyai, egészen addig, míg egy torkát köszörülő alak bele nem piszkított árnyékával a hálókamrába vetülő fénypászmába.

– Nesze – nyújtotta felfelé fordított tenyerét, közben pedig a baba arcára folyó mellet bámulta. – Pamela, azt akarom kérdezni, hogy lehetne-e most?

Elvette az aprópénzt, megrázta a fejét.

– Akkor majd később visszajövök, ha a porontyok is felkeltek – lépett ki az ajtónyílásból a férfi. Tenyerét a falon csattogtatva ment végig a kinti termen, majd bevágta maga után az ajtót.

Most Gáborka pityeredett el, felriasztva a húgát, aki szintén rákezdte. Pamela a vállánál fogva megrázta a kisfiút, nyakonvágta, és kikergette a hálókamrából.

– Menj, mosakodj meg, attól lecsillapodsz!

Negyedméterenként átlyuggatott cső húzódott a vályúszerű vizelde fölött, szünet nélkül, vékony sugarakban folyt belőle a víz. Gáborka egyik ilyen erecske alatt mosta meg a kezét, az arcának is neki akart fogni, amikor nyílt az ajtó. Elnyűtt férfi állt meg a kisfiú mellett, kigombolta a nadrágját, és homlokával a falnak támaszkodva könnyített magán. Miközben visszacsatolta a nadrágszíját, megszólította Gáborkát.

– Anyád most ráér-e?

Gáborka a szájába dugta a hüvelykjét, jelezvén, hogy a húga szopik. A férfi aprópénzt adott neki.

– Ezt add oda anyádnak, s szólj neki, hogy kerestem.

Pamela visszafektette az anyatejtől elszenderült kislányt, majd csupasz mellel kilépett a közvécébe. Megnedvesítette elkínzott bimbóit, jól esett a hideg víz érintése, visszagombolkozott.

– Hol a pénz? – kérdezte.

Elvette Gáborkától az aprót, majd elküldte a felmosórongyokért és a vödörért.

Mivel a felmosórudat valaki ellopta, térdelve, ronggyal törülték fel a padlócsempét. Ketten dolgoztak, így rövidebb ideig tartották fenn a vizelde forgalmát. Pamela széles köröket írt le rongyával, Gáborka nem tudta tartani vele a ritmust, hiába szidta az anyja, gyakran megállt, és a víztől kivörösödött kézfejét dörzsölgetve nyafogott.

Éppen a rongyokat öblítették, amikor nyílt az ajtó. Széles bakancstalp-recék tetováltak a frissen tisztított csempére, Pamela még feltörülte a sárbarna mintázatot, majd a kamrába vitte a rongyokat és a vedret.

– Menj játszani! – taszította ki Gáborkát az ajtón. – De ne kéregess senkitől! – kiáltotta utána jó hangosan, hogy az arrajárók is meghallják.

A bakancsos férfi fizetett.

– Pamikám, most szabad vagy-e?

Bekísérte a férfit a hálókamrába, óvatosan felemelte, és az ágy végébe fektette Kingát.

– Aztán nekem nehogy bőgni kezdjen – mondta a férfi.

– Ha maga csendben lesz, ő sem zajong. Kicsit akar, vagy nagyot?

– Nagyot.

– Akkor meg ne nagyon nyújtózkodjon, nehogy lerúgja a leánykát az ágyból.

 

*

Azt mesélték neki, nagyváros – Pamela viszont alig látott belőle valamit is az aluljárón kívül. Eljött otthonról, azt hallotta, rengeteg itt a lehetőség a magafajtának. Arra nem számított, hogy minden egyes pályaudvar-zug, szökőkútkáva, utcasarok foglalt lesz már, illetve arra sem, hogy a szeméttárolók java részét társtulajdonost nem tűrő gazdák birtokolják. Hosszas csavargás után akadt rá az elhagyatott vécére. Az aluljáró egyik félreeső szögletében volt a bejárata, a félhomályban jóformán nem is látszott; hogy minek építették a kongó helyiségbe a vályút, nem tudta eldönteni, talán anyagot kevertek benne az aluljárón dolgozó munkások, vagy az építkezés ideje alatt ide jártak vizelni. Szerzett egy egérrágta szivacsmatracot, kibélelte vele a keskeny cementmedencét, maga a helyiség nem volt hideg, a közelben futottak a pályaudvart fűtő csövek. Egyedül arra kellett ügyelnie, hogy észrevétlenül surranjon ki-be, nehogy valaki szemet vessen kedvező lakhelyére, esetleg kedve támadjon kihasználni az ő védtelenségét.

Amikor először megpillantotta az aluljáró falának támasztott fémkereteket, azt hitte, biztosan újra akarják vakolni a falat meg a mennyezetet, és ehhez építenek állványt. De a kereteket úgy állították fel, hogy a fallal együtt szabályos négyszöget formázzanak, majd üvegtáblákat és ajtót illesztettek beléjük. Az így elkerített területen linóleumot terítettek el, a fémkeretekhez mellmagasságban keskeny falapokat rögzítettek, a falba polcokat csavaroztak, eléjük széles pult került. Végül a bárszékeket meg az italkészletet is behordták, és kezdődhetett az éjjel-nappal tartó üzemelés.

Olcsó szeszt, gyors berúgást keresők törzshelyévé vált az aluljáróbéli talponálló. Csúcsidőben annyira felgyűltek, hogy még kint, az üveglapoknak támaszkodva is italoztak. Pamela megkétszerezett óvatossággal közlekedett, pedig nem volt sok félnivalója a vendégek szeszcsorbította figyelmétől.

Véletlenül fedezték fel a búvóhelyét. Az első napokban feljártak a közeli parkba, ott keresztelték a betonpadokat és a növényzetet. Egyszer azonban valaki az alig kivehető ajtónyílást választotta a felszínre vezető lépcső helyett. Pamela arra ébredt, hogy meleg folyadék csordul a falra, onnan pedig az ő ruhájára és a matracra szóródik.

Ezután már nem lehetett leszoktatni a kocsma vendégeit, hogy ne a félreeső helyiségben végezzék el a dolgukat. Körülbelül egy hétig tartott a falak mellé, a padlóra vizelés, akkor a kocsmatulajdonos felkereste Pamelát, és bejelentette, vécévé alakítja a helyiséget, de amennyiben ő vállalja a terem takarítását, maradhat a másik, jóval szűkebb szobában, és a vizelde használati díját is megtarthatja, csak némi tisztítószert kell vásárolnia, a vécépapír fölösleges, mivel nagyrészt férfiak járnak ide, és csupán pisilni.

Lecsempézték a falakat és a padlót, feljavították a villanyvezetéket, meszeltek, ajtót állítottak a nyílásba, a kocsmatulajdonos ágyat és széket hozatott Pamelának. Többé az orrát sem dugta ki a felszínre, ami ennivalóra szüksége volt, megvásárolta az aluljáróban működő vegyesboltban. Reggelente felmosta a csempét, aztán egész nap a széken üldögélt, vagy az ágyon hevert, begyűjtötte az aprópénzt, és jókat kuncogott a részegek gajdolásain, félresikerült udvarlásain. Amúgy rendesen viselkedtek vele, a tulajdonos kikötötte, hogy csak azt szolgálja ki, aki nem piszkoskodik a vécéslánnyal.

Egy keddi hajnalon történt meg először. Ilyenkor, a hétvégét követő napokban jóval kevesebben ültek a kocsmában, hajnalra pedig csak néhányan maradtak, alig félóránként lépett be valaki a vécébe.

A legrendesebbnek tűnt mind közül. Egyszer sem szólt hozzá, és szúrósan nézte azokat, akik megengedtek maguknak egy-egy durvább beszólást, vagy rakoncátlankodott a kezük. Mindig többet adott a szabott használati díjnál, a visszajárót sosem vette el. Azon a hajnalon is papírpénzt húzott elő a zsebéből. Az akkor felébredő Pamela nem látta tisztán, milyen címletű bankjegyet nyújt feléje a férfi. Kipislogta szeméből az ébredés utáni homályosságot, és csak akkor vette észre, a használati díj húszszorosát tartja a kezében.

– Ebből nem tudok visszaadni. Majd legközelebb ezt is kifizeti.

– Hagyd csak.

– Ez túl sok.

– Nem sok.

Végül is semmi rossz nincs abban, ha egy kicsit megszaporítom a keresetem, nyugtatta magát, miután végeztek. A bőkezű férfi nem fog hallgatni a kalandjáról, ebben biztos volt; tudta, ezután jóval ritkábban kell majd visszajárót adnia.

Kétféle szolgáltatásban egyezett meg hallgatólagosan a kocsma vendégeivel: kicsiben és nagyban. Mivel nem került sokkal többe, legtöbben a nagyot választották, de akadtak olyanok is, akik siettek vagy csak szégyenlősek voltak – ezekhez a kicsi illett inkább.

A sok nagy hozadéka lett aztán Gáborka. Hiába, egyesek részegen annyira elzsibbadnak, hogy azt sem érzik, amikor végeznek, csak dolgozzák hátulról az ember lányát, mint a dugattyú. A vécéből nyíló kamrában, a saját és a vendégek izzadságától savanyú lepedőn pottyantotta ki. Nem izgatta különösebben a lába között üvöltő véres hústömeg, egyedül annak örvendett, hogy másfél hónap után végre ismét dolgozhat nagyban, nem csak a kicsiből és a vécéhasználatból beszivárgó keresetből kell megélnie. Az eszébe sem jutott, hogy a többletet az újszülöttre kell majd fordítania.

A csavargógyerekek hamar önállósulnak. Nem történt ez másként Gáborkával sem, amint megtanult járni és valamennyire beszélni, anyja gyakran kikergette a vécéből. Míg pólyás volt, nem zavarta a dolgoztató vendégeket, de mihelyt kérdezősködni kezdett, sokan feszélyezve érezték magukat. Akkoriban fogtak bele az aluljáró egyik szakaszának a felújításába, és mivel a munkások is Pamela vizeldéjét látogatták, megtűrték maguk körül a kisfiút, aki egész napokat eljátszogatott a fal mellé felhalmozott homokban.

Hároméves lehetett Gáborka, amikor egyik nap csokoládétól maszatosan tért haza. Ez nem számított újdonságnak, a kocsma vendégei gyakran kedveskedtek neki kisebb édességekkel.

– Egy tiszta bácsi vette nekem – felelte anyjának arra a kérdésére, hogy kitől kapta.

– Tiszta bácsi?

– Aki nem iszik. Csak úgy erre jár.

– És hívott, hogy menj vele valahova?

– Nem.

– És fogott meg valahol?

– Csak a fejemet simogatta meg.

– Ezentúl nem veszel el tőle semmit.

– Mért?

– Mert rosszat akar csinálni neked.

– Mit?

– El akar rabolni. Vigyázz mindenkivel, akit nem ismersz.

Másnap Gáborka a megszokottnál hamarabb, egy fekete öltönyös férfi kezét fogva tért haza. Pamela szerencsére csak egy kicsi dolgot végzett éppen, így fia beléptére gyorsan összeszedhette magát, vendégét pedig elküldte azzal, hogy este, de legkésőbb holnap befejezik.

– Tőle kaptam tegnap csokit – mutatta be Gáborka a férfit.

– Takarodjál vissza játszani! – kiáltotta Pamela, miközben megigazgatta a ruháját. – Maga meg mit akar?

Magas volt, Pamelával egykorú lehetett, úgy huszonhárom-huszonnégy éves. Szerényen összekulcsolta a kezét, vékonykeretes szemüvege mögül Pamelára hunyorgott.

– Csak azt szeretném mondani, hogy nem helyes, ha egy ilyen kicsi gyermek koldul.

Kicsapódott a vécé ajtaja, egyik törzsvendég tántorodott be rajta. Észrevette a fiút, elvigyorodott.

– Miféle udvarlód van, Pamcsa? – Majd cinkosan a fiúhoz: – Nagyot kérjél, az az igazi.

A fiú igazított egyet a szemüvegén, majd hosszú léptekkel elhagyta a helyiséget.

Este Pamela elővette Gáborkát, elszedte az összekoldult apróját, melyet állítólag biciklire gyűjtögetett egy, az ágy alá rejtett margarinosdobozban (bolond gyermek, hol akarsz itt az aluljáróban biciklizni?), és megtiltotta neki a kéregetést, még az kell, hogy a nyakukra hozza a rendőrséget.

Egy hétre rá ismét feltűnt a fekete öltöny és a vékonykeretes szemüveg, attól fogva pedig nap-nap után eljött. Ő az ajtó melletti széken ülve úgy tett, mintha nem ismerné fel a szelíden mosolygó fiút, aki távozásakor, Pamela megkönnyebbülésére, mindig pontos pénzt adott. Ahogy Gáborka mondta, ez az ember tényleg tiszta volt, nem tudta elképzelni vele sem a kicsit, sem a nagyot a sok kocsmatöltelék után. A törzsvendégek lassacskán megjegyezték az arcát, és úgy kezdték emlegetni, mint vécéslányuk udvarlóját.

Hosszas szótlanság után a fiú egyszer mégis megszólította.

– Mostanában errefelé van dolgom – mondta.

– Látom.

– De tényleg.

– Elhiszem. Csak a fiamat hagyja békén.

– Nem találkoztam vele azóta.

– Maradjon is úgy.

– Én csak szeretem a gyerekeket, ennyi az egész.

– Az én fiamat ne szeresse.

Egyik este Gáborka nápolyszeletet rágcsálva tért haza. Azt mondta, a kocsmában adta neki valaki. Pamelának csak lefekvés előtt jutott eszébe, hogy megkérdezze, kitől is kapta.

– A tiszta bácsitól.

Résnyire nyitotta az ajtót, kilesett. Egyből kiszúrta a koszos üvegtáblák mögött poharazgató fiút, aki magányosan könyökölt egy sarokban, és szemlátomást tudtában volt, hogy mindenki róla pusmog. Talán hallja is, gondolta Pamela, ahogy a sok mocskos tróger azon vihog, hogy ő nem egyéb, mint a vécéslány udvarlója.

Lefektette Gáborkát, aki szerencsére még mélyalvó volt, így nem ébredt fel az ajtó csapódásaira. Valahányszor belépett valaki a vécébe, Pamela rémülten kapta fel a fejét, sejtette, előbb-utóbb ő is odaáll a vizelde elé, ki tudja, milyen állapotban, és kifelé, szokásával ellentétben, papírpénzzel fog fizetni, visszajárót pedig nem kér.

Aznap este nem voltak begerjedve a vendégek, se kicsit, se nagyot nem igényeltek. Pamela rövidesen visszavonult a székről, arrábblökdöste álmában szétterpeszkedett fiát, és ledőlt az ágyra.

Bor és olcsó pálinka összekeveredett bűze térítette magához, mely az arca előtt lihegő szájból terjengett elő.

– Kérem, ne haragudjon. – A szemüveg lencséin fény játszott.

Pamela először fel akart kiáltani, de eszébe jutott a mellette alvó Gáborka.

– Mit akar? – suttogta dühösen.

– Egy kis baleset történt. Ha kérhetnék egy felmosórongyot...

Hányástócsa virított a padlócsempén, Pamela felkelt, és nekifogott, hogy feltakarítsa.

– Engedje meg kérem, hogy én csináljam – mondta a fiú.

Pamela csak nehezen tudta elhárítani a kezét. A fiú végül felhagyott a próbálkozással, leült az ajtó melletti székre, majd kiadott még egy adagot magából.

– Ne haragudjon, igazán sajnálom – nyögte.

Furcsának, idegennek érezte a helyzetet, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy fel kellett mosnia valaki gyomortartalmát, no meg a férfi jelenléte sem zavarta különösebben. Megmártotta, kicsavarta, visszatekerte a felmosórúdra a rongyot, és akkor hirtelen rádöbbent arra, amit addig képtelen volt beazonosítani: őt még sohasem magázták, sőt, jobban belegondolva, még csak meg sem próbált illedelmes lenni vele senki.

A szék elé ért a felmosóval, odaszólt az összegörnyedt fiúnak, hogy emelje fel a lábát.

– Tényleg sajnálom – kapta fel a fejét a fiú.

– Megesik.

– Nem nagyon szoktam inni.

– Azt látom.

A fiú feltápászkodott a székről, odalépett a vizeldéhez, egy vízsugár alá tartotta a kezét, megmosta az arcát. El akart indulni, de a második-harmadik lépésnél nekiesett a falnak. Pamela belekarolt és vezetni kezdte.

– Tudok járni, köszönöm.

– Persze.

– Ez nem az ajtó.

– Dőljön le. Óvatosan, nehogy felébressze a fiamat.

– Ügyes gyerek.

– Az.

– Maguk itt laknak, ugye? A mellékhelyiség mellékhelyiségében.

– Igen.

– És mondja, nem zavarják a részegek?

– Van függönyünk, ha kell – mondta, és kifeszítette a nyílást csak félig elfedő pokrócot.

Vetkőzni kezdett.

– Még azt akartam kérdezni, hogy mit jelent a maguk értelmezésében a kis és nagy dolog?

– Semmit. Legyen csendben.

Óvatos mozdulatok, elfojtott, csak a testben végigvibráló nyögések, kiáltások. Hát mégis van nagyobb dolog a nagy dolognál! Tenyerüket egymás szájára tapasztva vonaglottak, nehogy felébresszék a mellettük alvó kisfiút.

 

*

Pamela a lába mellől felharsanó kiáltásra riadt fel.

– Megint lepisiltét, te büdös!

Hiába ugrott fel a lehető leggyorsabban, nem tudta megakadályozni, hogy Gáborka bele ne öklözzön húga kezeslábasba bújtatott testébe. Magához szorította a felsíró kislányt, anyatejbe próbálta fojtani a bömbölését, de hiába. Meg akarta ütni Gáborkát, vagy legalább a fülét meghúzni, de a kisfiú már lennebb csusszant az ágyon, távol tartva a fejét a pelenkából kiszivárgott vizeletfolttól.

Kinga születésével mutatkoztak meg igazán az egyszemélyes ágy hátrányai, mást nem vehettek, a szűk kamrába ennél szélesebb nem fért volna el. Ennek leginkább Gáborka látta kárát: eleinte csupán felköltötte az anyját, és figyelmeztette, hogy „ereszt a pelenka”; csak azután vadult el és kezdett verekedni, miután Pamela megakadályozta, hogy odaadja a húgát annak a férfinak.

Az egész azzal kezdődött, hogy Gáborkát az ölébe ültette egyik törzsvendég. A kisfiú édesség reményében fürkészte a tüskés, lefolyt arcot. A férfi belekortyolt a hamis töménybe, Gáborkát egészen megbabonázta a meghatározhatatlan színű, félig átlátszó folyadék ringása, ezért nem vette észre, hogy meztelen combjára kérges tenyér csúszik. (Az aluljáróban télen-nyáron tikkasztó hőség volt, ezért egy piszkos bugyin kívül egyebet nem viselt.) Csak akkor szisszent fel, amikor a vastag körmök a bőrébe csíptek.

– Bizony, bizony, ügyes gyerek vagy te – dörmögte a férfi egyre fennebb haladva a combján. – Ez, mondjuk, nem is csoda. Anyukád is nagyon ügyes. És nagyon szép. Különösen itt – csúsztatta be kezét az elnyűtt pamutbugyiba.

Gáborka felsikoltott, le akart ugrani a férfi öléből, de az nem engedte, durván magához szorította, csiklandozta. Az egész kocsma őket figyelte, harsányan röhögtek.

– Mint a pengős malac, úgy visít! – kiáltotta a pultos.

– Fogja be a száját! – hallatszott valahonnan.

A társaság nagy része elnémult, csak azok nyerítettek tovább, akik nem hallották meg a közbeszólást, aztán ők is észrevették magukat, és a többiekkel együtt elkezdték keresni a hang forrását. Nem kellett sokat kutatniuk, a pult közelében ülő ballonkabátos, hosszú hajú férfi kakukktojásként rítt ki a tömegből. Egyemberként szökött fel a vendégsereg, a kint állók is bennebb nyomultak.

A ballonkabátos nyugodtan felállt a székéről.

– Nyugalom. Maga pedig engedje el azt a gyermeket – mondta.

Egyetlen mondatával lefegyverezte a csőcseléket. A Gáborkát fogva tartó szorítás fellazult, a kisfiú leszökött a férfi öléből, és a kijárat felé szaladt, kijutni azonban nem tudott, útját állta a kint várakozók fala.

– Hozzám! – mondta foghegyről a ballonkabátos. Gáborka a földet söprő kabát mellé húzódott, megmarkolta az oldalán lógó övet, és szájtátva felnézett: azelőtt sosem látott hosszú hajú férfit.

– Ugye tudja, hogy az ilyesmiért hány év jár? – kérdezte a ballonkabátos a Gáborkát csipkedő kocsmatölteléktől.

– Nem – vonta meg a vállát a férfi.

– Erőltesse meg az agyát. És tartsa otthon a kezét. – Majd a kijárat felé fordult. – Félre! – Az ajtóban állók sunyítva engedtek utat.

Egyenesen a közvécébe vezette a kabát övét szorongató kisfiút. Pamela lábából kifutott az erő, amikor megpillantotta a nyomozó külsejű férfit.

– Menj be a szobába – taszította el finoman Gáborkát maga mellől a copfos.

Pamela most már csak arra várt, hogy a ballonkabát valamelyik zsebéből előkerüljön az igazolvány, netán egy pisztolytáska is felvillanjon. A férfi, karjait mellén összefonva nekitámaszkodott a bejárati ajtónak, mintegy jelezve, hogy négyszemközt óhajt beszélni, és hogy a vécé használata addig szünetel, ameddig ő szükségesnek tartja. Higgadtan beszélt, egyenletesen hömpölyögtette szavait.

– Üdvözlöm. Kérem, üljön vissza a székére.

Pamelát annyira meglepte ez a szabatosság, hogy fel sem fogta, amit hallott.

– Azt mondtam, üljön le – mondta a férfi, és karba tett kezének egyik ujjával a székre mutatott. Pamela buzgón teljesítette a parancsot.

Lenyomódott a kilincs, de a ballonkabátos akkora erővel tartotta hátát az ajtónak, hogy kint azonnal felhagytak a próbálkozással. Hangjában a kívülről érkező zavarás bármilyen nyoma nélkül folytatta:

– Ezek egytől-egyig gazemberek. Úgy kellett megmentenem a fiát tőlük. De ez nem fontos. Nem miatta jöttem. Azt szeretném tudni, hogy hol van a lánya.

Pamelában minden ellenkezőkészséget lerombolt ez a hangnem:

– A szobában alszik.

– Ami innen, a vécéből nyílik, ugye?

Vajon hogyan akadtak rájuk? Miért hagyták ennyi ideig békén őket?

– Nem jó hely ez – nézett körül a férfi. – Különösen ilyen kicsi gyerekeknek.

Most elveszik mind a kettőt, gondolta Pamela. Megrendült: nem gyermekeinek lehetséges elvesztése keserítette el, hanem inkább az, hogy rá, mint gondatlan anyára, valószínűleg börtön vár. Végül is ez a budi sem jobb, vigasztalta magát máris, ide is be van zárva, nem is emlékszik már, hány éve nem járt fel az aluljáróból.

– Álljon csak fel – mondta a copfos, és kinyújtotta a kezét. Pamela megszokásból várta a húsát összepréselő ujjak okozta fájdalmat, a férfi viszont nem őt, hanem a szék támláját markolta meg, és hátsó lábaira állítva beékelte a széket az ajtó kilincse alá.

Most fog nekem esni, gondolta Pamela.

A férfi a vizeldéhez lépett, félrehajtotta kabátja szárnyait, kigombolta a sliccét.

– Jöjjön csak ide – mondta, miután elvégezte a dolgát.

Pamela jó kétlépésnyire állt meg a háta mögött.

– Közelebb.

Egy lépés.

– Még!

Egészen a háta mögé állt.

– Még!

Ziháló lélegzete már a kabát szövetéről visszaverődve ömlött az arcába.

– Álljon ide, az oldalamra!

Térde a vizelde pereméhez ütődött.

– Rázza le ügyesen.

Mástól gerjed mindenki, gondolta, és noha ilyesmivel még nem találkozott, megtette. Azt viszont nem értette, miért csomagol vissza a férfi, és miért gombolja össze a sliccét.

– Maga rendes nő – mondta. – Látom, lehet magával tárgyalni.

Megdöndült az ajtó.

– Foglalt – szólt ki ugyanazzal a hangerővel a férfi, amivel addig beszélt. Nem valószínű, hogy kint meghallották, mégsem próbálkoztak többé a bejutással.

Szótlanul meredtek egymásra. Csak a víz csobogása hallatszott.

– Hogy bírja állandóan ezt a hangot? – szólalt meg aztán a ballonkabátos. – És a gyerekek? Nekem egyfolytában vizelnem kellene.

– A fiam néha odacsinál. A lányom még pelenkás.

– És nem marta ki a vizelet a fenekén a bőrt?

– Nem.

– Volt már beoltva?

– Nem.

– Nagyszerű. Megengedi, hogy benézzek a szobába?

Pamela bólintott.

– Villany nincsen bent?

– Bent nincs.

– Hány személyes az az ágy?

– Egy.

– De hárman alszanak benne. Kényelmetlen lehet.

– Megszoktuk már.

– És a gyerekek?

– Ők is.

– Mégis, szerintem kettőnek kényelmesebb lenne. Nem gondolja? Emlékezzen, milyen volt, amikor csak a fiával kellett osztozkodnia. Jobb idők voltak azok, nem?

Muszáj volt bólintania.

– Ezért vagyok itt. Segíteni fogok magán. Kétszemélyessé teszem az ágyukat. Mit szól hozzá?

– Azt már biztos nem. Nem látja, milyen szűk az a kamra?

– De igen. Épp ezért javaslom, csökkentsük a benne lakók létszámát. Mit szól? – Pamela hallgatott. Nem értette a férfit. – Na, de nem akarok mellébeszélni: adja ide a lányát. Külföldre küldeném tovább, jól szituált, saját gyermekvállalásra képtelen házaspároknak. Természetesen megfizetném.

Azt tette, amiről úgy gondolta, hogy egy jó anyától várható el. Kirúgta a kilincs alól a széket, és magából kikelve próbálta elkergetni a férfit. Az még komótosan egymásra hajtotta kabátja szárnyait, mosolygott, megkötötte az övét, mosolygott, aztán hátat fordított és elindult, Pamela pedig érezte, hogy még akkor is mosolyog, amikor ő már nem láthatja az arcát. Úgy tetszett, előre ismerte az ő összes reakcióját, és mintha biztosra tudta volna, hogy ez az elutasítás is csak egy folyamat része, ahogy az is a folyamat része volt talán, hogy pár napra rá változatlanul mosolyogva akarta átvenni Gáborkától a húgát, aki boldogan oda is adta volna a kedves bácsinak, ha anyja közbe nem lép.

Hallott már olyan gyerekekről, akik féltékenyek kisebb testvérükre, de Gáborka ilyesmit nem mutatott, egészen a ballonkabátossal való találkozásáig. Mintha felnyílt volna a szeme, hogy Kingának köszönhetően jut neki egyre kevesebb anyai figyelem, és hogy megromlott életkörülményeik miatt is a húga okolandó. Fejében összeállt a kép: a jólét ára nem más, mint maga Kinga, a hanyatlás okozója, és ő bármikor hajlandó lett volna ezt az árat megfizetni. Minden erejével arról próbálta meggyőzni anyját, hogy hármasban lehetetlen a túlélés, húga pedig nem egyéb, mint egy betolakodó, egy hiba, melyet Pamela követett el, és amelyet mindenképpen jóvá kell tennie elsőszülöttjével szemben úgy, hogy megszabadul tőle, eltörli, mintha sose létezett volna. Így változott Pamela teste küzdőtérré.

A csaták szoptatáskor zajlottak. Valahányszor Pamela felvette Kingát, Gáborka kierőszakolta, hogy a másik mell neki jusson. Vadul harapdálta a mellbimbót, ezzel magára vonta anyja minden figyelmét, aki eleinte nem vette komolyan fia kirohanásait, egészen addig a délutánig, melyen óvatlanul kettesben hagyta a húgával, amíg ő elszaladt az aluljáró vegyesboltjába.

Visszatérve már a csukott ajtón keresztül meghallotta a loccsanásokat. Lenyomta a kilincset, és mialatt elfordultak a zsanérok, átfutott az agyán, a vécében addig sosem volt gond a vezetékekkel. Igazából nem lepte meg az eléje táruló látvány, először nem is tett egyebet, csak meredten nézte a víztócsák tükrében, hogyan küzd Gáborka a felmosóvederrel, melyből a reggeli takarításhoz használt víz fröcskölt ki.

– Véletlenül ejtettem bele! – kiáltott Gáborka, de már nem tudta megállítani anyja feléje lendülő kézhátasát.

Pamela kiemelte Kingát a vödörből, lábaitól fogva fejjel lefelé fordította, és rázni kezdte. A kislány felköhögte a lenyelt vizet, légzése lassacskán visszaállt a normálisra, bömbölése viszont még jó ideig nem csitult.

Vendégek jöttek be, a vizeldéhez álltak.

– Mi van, csaknem romlott el a leányka? – kérdezte az egyik.

– A kisfőnök szépen lassan kinyírja – mondta a másik. – Igaz-e, Gáborka?

Távozás előtt visszafordultak az ajtóból.

– Csak hülyéskedünk, Pamcsa, ne vedd komolyan. Ha tudnánk, hogy melyikünktől vannak a kölykök, bizisten segítenénk. De ki tudja, miféle jöttmentek az apjuk?

Épp ezért nem adnám ki soha a kezemből Kingát, gondolta Pamela. A miatt, a szerintetek jöttmentekhez tartozó sötét öltöny miatt, a miatt a vékonykeretes szemüveg miatt. Pedig mennyi ideje, hogy feléje sem nem nézett!

 

 

 

 

*

Tudta csendben csinálni, nem ébresztette fel Gáborkát, ezért tölthetett vele egész éjszakákat. Sehol sem volt a kicsi és nagy dolgok mechanikussága, Pamela vele még élvezte is.

Hiába győzködte, hogy védekezzen. Nem a fogantatás ellen, az eszébe sem jutott, hanem a nemi bajok miatt. Ki tudja, mit kapott el ezektől a kocsmatöltelékektől, és mit adhat tovább neki? De ő nem volt hajlandó.

– Veled szeretkezem, nem a gumival – bizonygatta, de Pamela kiérezte szavai mögül az igazságot: nem akarta megbántani őt azzal, hogy megszüntetve a közvetlen fizikai kapcsolatot, mintegy beismeri, hogy partnere nem több egy szennyezett, fertőzött vécéslánynál.

Aztán egyszer csak nem jött többé. Elkapott valamit, netán a havi baj késlekedése riasztotta el? Pamela kiköltöztette az ajtó elé a székét, de hiába figyelte az aluljáró forgalmát, többé nem tűnt elő a tömegből a fekete öltöny, nem csillant fény a vékonykeretes szemüveg lencséjén, még csak hozzá hasonlót sem látott.

 

*

Miután végeztek a nagydologgal, magához vette az ágy végében alvó Kingát, és kiült a közvécé bejárata elé. Az aluljáró alapzúgása hosszú ideig altatta a kislányt, csak néha nyöszörgött fel, ilyenkor pár korty anyatejtől egykettőre megbékült. A kocsmában ülők le nem vették a szemüket Pamela meztelen melléről, ajkaikat csücsörítve utánozták a szopó csecsemőt, és jókat derültek. Mostanában elszemtelenedtek, talán a kocsmáros szigora enyhült, olyasmiket engedtek meg maguknak, amik azelőtt eszükbe se jutottak volna: belevizeltek a felmosóvödörbe, nem egyszer akadt olyan, aki fizetés nélkül akart nekiesni, de a legszörnyűbb mégis az volt, amikor egyikük félig teli pohárral odalépett hozzá, és megkérdezte, nem fejne-e bele kevés anyatejet a töményt felhígítandó. Egyszer pedig az ő füle hallatára beszéltek Kingáról:

– Hét-nyolc év múlva lesz abból jó hús. Addigra Pamcsa kiöregszik, s vehetjük kezelésbe a leánykát. Frissebb is lesz, olcsóbb is. Majd cukorkával fizetünk neki.

Nem látott és nem is keresett kitörési lehetőséget, beletörődött, hogy gyermekei itt fognak felcseperedni a föld alatt, az élők sírjában, bőrüket a mennyezeti neonokén kívül más fény nem éri, még ruhát sem viselnek, az aluljáró tartja őket melegen. Mintaképeik a kocsmatöltelékek közül kerülnek ki majd, már kamaszkoruk előtt hamis töményt szopogatnak, vagy padlólakkos zacskó szája ragad az arcukhoz, és egy nyolcvan centi széles ágyon rontják a hátukat, közben pedig szakadatlanul marják egymást.

Egyik kocsmavirág állt meg előtte pohárral a kezében.

– Mit szólnál egy kortyhoz? – recsegte.

Pamela beleivott a töménybe. Jólesett.

– Igyál még nyugodtan.

Nem kér többet, rázta meg a fejét, talán az a naponta összepotyázott két-három deci is megérződik a tején. Szeretné, de nem tudja megállni az ivást, csak a szesz visz némi színt az órákhosszat tartó, eredménytelen várakozásokba.     

De miért játssza mindig az öntudatos anyát? A magafajta nézhet úgy a gyermekekre, mint szakmai ártalomra. Csak pénzt próbált keresni, hogy fenntartsa magát, erre fel kipottyan belőle egy éhes száj. Majd még egy. Legyenek hálásak, hogy nem tette őket el. Senkinek se tűnt volna fel, és ha mégis, akkor se kérdezősködnek… Itt elfojtotta gondolatmenetét. Mindig így tett, amikor elért ahhoz a ponthoz, ahol az a kérdés következett, melynek még csak találgatni sem merte a válaszát: hol leszel öt, tíz, harminc év múlva? Nem mintha nem ismerte volna a választ – épp ellenkezőleg: már a gondolattól is szorongást érzett, ha bevallotta magának, hogy bárhogyan, bármerre is folyjék az idő, őt sohasem fogja megmozdítani, magával sodorni, túl nehéz hordalék, ezért örökre otthagyja az aluljáró közvécéjében.

Kinga álmában ajkai közé vette anyja mellbimbóját. Amíg kitart a tej, nincs baj. De mi lesz, ha kibújnak a fogai, és valami szilárd táplálékot akarnak majd őrölni? Kettőnek telik még belőle valahogy, de hármójuknak már édeskevés a közvécé és az ő testének használati díja… Mindegy. Ez még a jövő zenéje. Addig is ihatja a jó spirituszos tejet, legalább kábul tőle, és nem lesz olyan vadóc, mint a bátyja.

Minden jobb lenne, ha Ő visszajönne.

Minden jobb lenne, ha az Ő testén feszülne az a fekete öltöny, mely épp most lépett le a lépcsőről.

Minden jobb lenne, ha az Ő szemét segítené a látásban az a vékonykeretes szemüveg.

Minden jobb lenne, ha elég közel jönne, hogy megbizonyosodjék, tényleg Ő-e az.

Minden jobb lenne, ha nem tűnne el azonnal az aluljáró forgatagában.

Minden jobb lehet, ha utánamegy! Lerakja a kislányt a székre, és eleresztve füle mellett a felzendülő sírást, kigombolt blúzából előlöttyenő mellel kerülgeti az arrajárókat. Lépcsőhöz ér, kettesével veszi a fokokat. Felérve muszáj beárnyékolnia a szemét, annyira erős a fény, pedig felhős az ég. És lihegését is szabályoznia kell, a levegő zavaróan tiszta, nincsen meg az otthonos állottsága, melyhez tüdeje szokott. Körös-körül színek: az állomásépület vörös téglával kirakott homlokzata, a vele szemben beforduló villamos sárga orra, a megállóban várakozók ruhái… És akkor ismét megpillantja öltönye feketeségét, kitárulnak a villamos ajtói, szemüvege mintha villanna még egyet, mielőtt felszáll, és Pamela már el is határozza, hogy követi, de abban a pillanatban a nyakába lehel az aluljáró szája, és oda minden eltökéltsége. Sok lesz ez így egyszerre, gondolja lefele a lépcsőn, csórón nem lehet nekivágni a világnak.

Kinga már nem sír, anyja hiányában megteszi a részegek dajkálása is. Pamela átfurakodik a kocsmatöltelékek sűrűjén, és kiragadja a gyermeket a szőrös, feltűrt ingujjú karok közül.

– Az enyém! – sziszegi.

Drukkol, nehogy valami látható baja legyen a kislánynak, közben elhalad a kocsma, majd az üzlet előtt, aztán megpillantja Gáborkát a fal mellé halmozott homokban, tornyokat épít, pedig még sosem látott az állomásénál nagyobb épületet. A kisfiú háttal guggol neki, már épp odamenne, hogy megszólítsa – lábai mégis tovább viszik. Nem érdemli meg az anyai törődést, el akarta pusztítani a testvérét, a kitörés egyetlen lehetőségét.

Ezek kilométerekről kiszagolják a nyomort s az elkeseredettséget, gondolja Pamela, amikor megpillantja a lépcső tetején álló ballonkabátost.

– Láttam az előbb, amikor kijött a felszínre – mondja. Igazít egyet a copfján, arcán az örökös, bevésett mosoly. – Itt dolgozom, a szomszédban.

Pamela karjaiban nyöszörögni kezd a kislány.

– Megyünk már, megyünk – mondja a ballonkabátos, és mutatja az utat, be az állomásépületbe, egy félreeső folyosón tovább, onnan pedig egy raktárhelyiségbe.

A mennyezetig érő polcokon bőröndök porosodnak.

– Elveszett csomagok – magyarázza a ballonkabátos. – Le vannak írva. – Azzal elveszi Pamelától Kingát, hóna alá fogja, mint egy aktacsomót, szabad kezével felkattint egy bőröndöt, belefekteti a kislányt, aki csendesen, moccanatlanul tűr, mintha lefagyasztották volna és majd csak célbaéréskor engedne fel.

Meg szeretné még kérdezni, mi van a többi bőröndben, pedig az egésznek ismeri a tartalmát: hozzá hasonló emberek által elhagyott, érdemesebb gazdára váró holmi az összes.

– A fiam lent játszik az aluljáróban – mondja, miután a ballonkabátos felteszi a bőröndöt a többi közé a polcra.

– Sajnos nem vehetem be. Túl idős, túl sok mindenre emlékszik. Már nem elég tiszta lap. Ezt tegye el. Remélem, több, mint amire várt.

Számolatlanul gyűri a pénzt a keblébe, a ballonkabátos kikíséri. Csak a nyílt utcán eszmél rá, hogy egyedül van. Szúrást érez a hasa táján, odakap.

Hogyan csúszott le odáig a pénz? És miért lötyög a blúza a mellén?

Emlői visszazsugorodtak a szülés előtti bőségükre, próbaképpen összenyomja egyik bimbót, ujjbegyei szárazon engedik fel a szorítást. Bevárja a következő villamost, felszáll. Megszámolja a pénzt, nem ismeri az értékét, külföldi valuta, de jó soknak tűnik, ezzel már van mit kezdeni. Csak néhány megálló után jön rá, hogy fogalma sincs, hol keresse Őt. Valahogy úgy képzelte, hogy egyszerűen felül a villamosra, és az egyenesen hozzá viszi.

Csattognak a fémkerekek, csúfondárosan mutogatja változatosságát a város. Valahol le kéne szállni, és útbaigazítást kérni, rég nem érintettek megállót. Egyszer csak felbőg a villanymotor, az utca képe elmosódik a sebességtől, először szürkévé válik, majd egy idő után teljesen elsötétül. Hullámzik az utastér, ki akarna szállni, üti-rúgja az ajtót, de azt mintha összeragasztották volna. Kint feltűnik egy derengő csík, az ablakon becsapó levegő felmelegszik, fékezés nélkül, egyből áll meg a szerelvény, ő pedig már ugrik is ki a nyíló ajtón…

Neonfény.

Áporodott levegő öleli körbe.

Víz csörgedezik valahol.

Megszégyenülten indul haza.




.: tartalomjegyzék