Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
András Zoltán

Versek

VOLT

 

Úgy estefelé látták először.

A felvégen.

A csordakútnál lelt

egy reves csutakot.

Leült, egy rongyos tarisznyaféléből

valamit vacsorált

s nézte, ahogy feljő,

a vacsoracsillagot.

Éji szállásra egy félig dőlt

istálló hívta.

Másnaptól a pállott szalma

tartós kóvártélyt adott.

A kutyák hamar befogadták.

Sem vicsorgás, sem harsány csaholás

a kerteken.

Alázat, meleg nyelvek

a csontos kézfejen.

Az emberek?

Kerülték is, nem is.

Hisz ki, mi, honnan, miért jött,

nem mondta sohasem.

Igaz, nem is igen kérte számon

senkisem.

 

Szorgosan gyűrkőzött,

ha itt-ott adtak valami munkát.

Hasított fát, őrzött disznót,

télen havat hányt,

tavaszon sáncot pucolt.

Néha erdőlt is.

S nem bánta, ha vérig karmolta

egy-egy dacosabb ág.

Kapogatott kevés tüzelőt,

puliszkalisztet, pityókát,

tejet, vén tyúkot, pár tojást.

 

Az évek lassan görnyesztették.

Satnyult a szív,

szörcsölt a tüdő,

fakult, szürkült a haj,

ahogy ráhamvadzott az idő.

Az utolsó tél megsorvasztotta kegyetlenül.

Tavasszal látták, lécsoványan

csak imbolyog.

Egy délelőtt a marton elesett.

Egy szekeres zörgött a városba vele.

A kórházban még élt néhány napot.

Aztán a hullaházban vagy két hetet fagyott,

míg a polgármester kijárta,

hogy a szűkös községi pénzből

elkaparhassák valahogy.

 

Azért a pap szépen beszélt.

A három sírásónak

s a két hársnak,

amely a dombhajlaton

vagy ötven éve ácsorog.

Tán a homokos föld is szánta.

Nem dübörög, dobog,

a lapátrozsdáról sustorogva reácsorog.

Semmi jel.

Sem kereszt,

sem név a kopjafán.

Szapora burján,

száradó giz-gaz

a halomnak horpaszán.

 

Néha hallani,

az arra kószáló szél

valamit elmormolt,

ami emberi nyelven

csupán annyit teszen:

Volt.

 

 

PROFÁN IMA

 

Uram én nem járok templomodba

alig lát úrasztala oltár

nekem kóchajú napok zsivajában

zeng a zsoltár

s bennem szolgagőg terem

némely titkos képleted

ceruzám hegyén

ha felfedem

de rimánkodom ha tompul

szemem fénye

villó éle

ha recseg a porc szakad az ín

a rojtos ideg görcsbe ránt

ha tán feledni kell lángos delet

asszonyízű éjszakát

napról napra ürítem eléd

nyűtt valómnak bugyorát

terhed vagyok

segítnem kéne

s lám gáncsolom szorgos utadat

míg homlokod árkain

megkövül a gond

 

ó mégis még valamit

emelj rangomon kicsit

legyek szolga helyett

– hogy el ne vássak –

napszámosként

a munkatársad




.: tartalomjegyzék