Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
Bartusz-Dobosi László

"Légy, akit várunk!" (Kazinczy Ferenc és Eötvös József kapcsolata)

A XVIII. századi felvilágosodó Magyarország változásainak egyik legfőbb szellemi képviselője Kazinczy Ferenc (1759-1831) költő, író, szerkesztő volt. Akárhonnan közelítünk a magyarországi felvilágosodás és a reformok korszakához, az ő személyét sehol sem tudjuk megkerülni. Ifjú korában Ráday Gedeon, Orczy Lőrinc, majd Báróczi Sándor és Bessenyei György voltak maga által választott szellemi mesterei, később maga lett egy egész nemzedék „tanítója”. Műveltsége rendkívüli, érdeklődése a képzőművészetek és az építészet iránt teljes egészében rendhagyó volt. Különleges volt az is, ahogy egész életén át megőrizte fiatalkorának eszményeit, amelyek aztán képessé tették őt arra, hogy felülemelkedjen hazája gondjain, s elhatárolja magát a provinciális magyarkodás minden formájától. Igazi európai szellemmé vált, akinek ízlése határozott, következetes, megbízható és finom volt.

A felvilágosodás eszméit követve hirdette, hogy az emberi életben nem lehet többé vezérlő elv a puszta hit, meg kell érteni a vallást, tanulmányozni a társadalom működését, s fel kell fedezni a világ és a természet titkait. Az ész megismerő képességének pedig el kell vezetnie minket a jó felismeréséig, s ily módon egy új, magasabb rendű, az ember számára minden tekintetben kedvezőbb rend megvalósításához.

           

Eötvös József egyetemi történelemtanárának, Horvát Istvánnak a közvetítésével ismerkedhetett meg személyesen a kortárs írók egyikével-másikával, köztük Kazinczy Ferenccel is. A nála 54 évvel idősebb literátorhoz 1830. december 30-án intézett következő levelében az ifjú, akkor még csak 17 esztendős Eötvös tulajdonképpen tiszteleg a mester előtt. Ezt megelőzően feltehetőleg már 1828-ban és ’30-ban is találkoztak, amikor Kazinczy Pesten járt, mint az Akadémiai Bizottság tagja, de erről nincsen megbízható adatunk, így ezt a levelet kell az első, valóban személyes kapocsnak tekintenünk közöttük.

 

„Tekintetes Uram!

Közelget az idő, melyen mindenki szíve érzelmeit az előtt, kihez vonzanak, szabadon kitárja, légyen hát szabad nékem is mély tiszteletemet, melyet Kazinczy Úr eránt már régen érezek, s hódolatomat, mellyel mint magyar tartozom, nyilván kimondanom.

Mennyit köszönhet hazám a tekintetes úrnak, én és minden igaz magyar mélyen érzi, mert alszik nagy erő minden nemzetben, de alszik, csak a míveltség ébreszti fel, hazámba Kazinczy úr tette míveltségünk temploma első kövét, melyből kilép majd a géniusz, ki most még szunnyadó nemzeti erőnket felébreszti, s csúf nyugalomból nemes életre ragadja.

Hazám nyelvét s míveltségét több emberkor múlva elvitte volna arra a lépcsőre, melyen örvendve szemléljük most –, egy nemzet a jót eléri végtire mindég, nagy emberek csak azáltal válnak naggyá, hogy a közönség lassú lépését sebesítik – honunkban Kazinczy úr tette ezt.

Mit kívánok ily férfinak, érzi keblem, de szók azt ki nem mondhatják. Éltet kívánok és egészséget – nyugalmat és szerencsét nagy tettek emléke és nemes szív szerez –, hazámnak pedig több ily embert, akkor boldogabb nála a föld színén nem lesz.

Emlékezzen meg Kazinczy úr rólam is, ki vágyódó szemmel tekintek hazám tündöklő csillagira, s bátran repülök feléjek, ha szárnyaim csak viaszok s a forró nap sugáritól olvadnak, már-már merülvén a feledékenység tengerébe, ezt gondolom, hazámért halok s vígan merülök el.

Alázatos szolgája

B. Eötvös Joseph mpr.”[1]

 

Eötvös erősen romanticizmusba hajló levelében egyenesen Kazinczynak tulajdonítja az európai mintájú magyarországi műveltség alapjainak lerakását. Azt, hogy ezt mennyire komolyan gondolta, jól példázza az a tény, hogy még jó néhány évtizeddel később, 1859-ben, a Kazinczy felett elmondott emlékbeszédben is hasonlóképpen fogalmazott: „…nemzeti mivelődésünk nagy épületjén, melynek Kazinczy alapjait rakta le…”[2]

Rajongása feltétlen és ragaszkodó volt. Kazinczyban látta megvalósulni azt a művelt „forradalmárt”, akiről nevelőjétől, Pruzsinszkytól hallhatott először. Nyilvánvaló, hogy Pruzsinszky nevesítette is azt az embert, akivel egykor a Martinovics-féle mozgalomhoz való kötődésük miatt mindketten börtönbüntetést szenvedtek. Képzelhető a fiatal, eszményekért még szeplőtlenül rajongó diák lelkesedése a széphalmi mester iránt, aki talán gyermekkori „meséinek” egyik főszereplője lehetett. Eötvös azonban hamar felismerte, hogy Kazinczy hús-vér ember, aki szerteágazó levelezését az elnyomó rendszerrel szemben, mint politikai fegyvert, tudatosan használta a közvélemény kialakításának megteremtésére. A magyar nyelv megújításában pedig kezdeményező, sőt irányt mutató személy volt, aki még ellenfelei által is méltányolt tekintélyű vezére volt a korabeli magyar szellemi életnek. Ezt az embert meg kellett szólítania, meg kellett ismernie.

S bár válaszlevél soha nem érkezett rajongó soraira, tudomásunk van róla, hogy Kazinczy figyelemmel kísérte a „a kis Eötvös” – ahogy ő nevezte – életútját. Több levelében is említést tett róla, üdvözletét küldte neki, aggódott érte. Sőt, halála előtti utolsó művét, a Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra, amely 1831. áprilisában jelent meg, a következő sorokkal egyenesen neki ajánlotta: „Nevekedjél, kedves ifju, ’s légy a’ kit várunk. És ha majd felhágsz a’ hová érdemeid ragadozni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy csak a’ tiszta ragyog.”

A könyv, benne ezzel a meglepő ajánlással, a korabeli sajtóban is visszhangot kapott, hiszen a kettejük közötti viszony nem volt olyan bensőséges, hogy abból egy effajta gesztusnak fakadnia kellett volna. Mindenesetre a Hazai és Külföldi Tudósítások 1831. május 11-diki számában a következő szavak kíséretében lehetett olvasni a munka megjelenéséről: „Kazinczynknak, nemzeti Literaturánk’ ősz, és még is vidám és erős férfiu lelkű bajnokának e’ munkája B. Eötvös Jósefnek, a’ szép és jó reményű, tiszta elméjű, jó szívű, ’s Hazáját igazán szerető nevendék Nagynak van ajánlva, még pedig érdemes tiszta, emberszerető, és hazafiui szózattal…”[3]

Kazinczy részéről tehát ez a gesztus egy olyan meleg, baráti „kézszorítás” volt, amely többet érhetett Eötvös számára számtalan válaszlevélnél, ha egyáltalán elfogadhatjuk azt az álláspontot, hogy válaszlevél nem érkezett. Mert ha így lett volna, nehezen lenne elképzelhető, hogy Eötvös csalódottságának ne adott volna valamilyen formában hangot, ha másnak nem, legalább testi-lelki jó barátjának, Szalay Lászlónak, aki ekkor már évek óta levelezett az agg mesterrel, s mindenféle pesti ügyeinek intézője volt. Eötvösben azonban a csalódottságnak semmiféle jelét nem lehet felfedezni, sőt! Mind a „Pyrker”, mind a „Conversations Lexikon-perben”, Szalayval karöltve nem az Auróra-kör kétségkívül korszerűbb, fejlettebb szemléletmódon alapuló álláspontjához csatlakoztak, hanem az általuk megtámadott idősebbekkel: Kazinczyval és Dessewffy Józseffel rokonszenveztek. Bennük látták a magyar kultúra azon „nagy öregjeit”, akikben követhető példaképet és közéleti ideált találhattak. Olyanokat, akikben egyesült a nyugat-európai kifinomultság és a magyar kultúráért tenni akaró műgond és nyitottság. Ráadásul az „öregek” is odaadó figyelemmel fordultak feléjük, bátorították, buzdították őket. Még akkor is, ha Szalay és Eötvös esztétikai elveiket tekintve, alaposan eltérő állásponton voltak a széphalmi mester és barátja elitista irodalom felfogásától. Az irodalomnak az élettel való nagyon szoros kapcsolatát hirdető eszméik lényege a tömegekre hatás elvében fejezhetőek ki a leginkább. Erre utalt Szalay 1830-ban megjelent Észrevételek a Muzárion III-IV. kötetéről című bátor és kiterjedt irodalmi tájékozottságról tanúskodó tanulmányában is.

Távol állt ez a felfogás a Vörösmarty, Bajza, Toldy triász tisztán nemzeti irodalom felfogásától is, akik ezzel szintén új ízlést, új hangot hoztak be a magyar irodalmi közgondolkozásba. Ők Kisfaludy Károly körül tömörültek, s közönyösen, lekezelően elutasítóak voltak a pályakezdő fiatalokkal szemben.Ezért jelentette meg Eötvös éppen ellenük, és Dessewffy és Kazinczy mellettelső nyomtatásban közreadott munkáját, A kritikus apotheosisa című verses, 73 sorból álló, drámai formájú allegorikus jelenetétis. Ez a kis mű, amely először 1831-ben jelent meg B. E. J. monogrammal, eredetileg zárójelenetül szolgált egy elveszett vagy lappangó, de szövegében nem ismert vígjátékhoz. A következő sorok kíséretében juttatta el Dessewffyhez 1831. március 26-án: „Ami vígjátékomat illeti, jól mondja Goethe, hogy a kéz, mely szenvedelmektől reszket, igazán sohasem rajzolhat, ez történt vélem is, és azért vígjátékom gyengesége végett akkor sem látná a sajtót, ha kinyomtatását megengedné atyám. Midőn érdemtelen ifjúk téged cáfolának, előbb csudálkozás, utóbb legnagyobb harag tölté el keblemet; évek múlhatnak terhek alatt, a haj halványul, az ember öszvetörik, de örökké ifjú marad az érdem, örökké virul a koszorú, melyet valaki hazája oltárára teve, mélyen érzém e gondolatot, erősnek véltem magam minden gonosszal harcbaszállni; öt nap alatt termett vígjátékom, a hatodikon láttam át, mely erős az egyesült alacsonyság; láttam, hogy belső erőm lehet, de hogy igazság külső hatalmat nem nyújt, minden cenzúra vígjátékom kiadását eltiltá, most szívemből köszönöm, hogy oly munka kiadásában gátlott, melyet egy pár év múlva szégyenlve olvasnék talán, de akkor gondolhatod vigasztalanságomat, már tűznek akartam kéziratomat ereszteni, midőn eszembe jutott Horác isteni fortem et tenacem propositi virumja, eltökéltem A kritikus apotheosisát (melyből itt küldök egy példányt) kiadni, hogy a kritikusok csúfos egyetértések gyümölcseit ne kóstolhassák, és megmutassam a világnak, hogy az ifjúság nemcsak gúnyolódni, de az igazi érdemet érezni és tisztelni is tudja.”[4]

Nem sokkal ezután, április 19-én, egy újabb levélben, mintha magyarázkodna: „Megkaptad, reménylem, március 26-án hozzád írt levelemet, hasonlóképpen a 100 példány kritikus Apotheosist is, melyet Dessewffy Bertalan által küldtem; […] Olvastad-e már kritikus apotheosisomat? ez magában csak komédiám vége. A Hír Géniuszát Szellemi vagy Zsiga játszák, az Időt Athalante, az őszt (melyben hogy téged értettelek, az utolsó versekből megösmérheted) Báró Sümegváry, a hír csarnokához haladó kritikust Habar, az Irigység-, Hálátlanság-, Durvaságot a többi három kritikus. Komédiámat Atyám fogja olvasásra adni, nem akarom tudniillik, hogy ily tökéletlen munka idegen kezekben forogjon, elvégezvén kurzusomat, a jobb gondolatokat megtartván, jobb plánumra újan kidolgozom, és azután, ha megengeded, néked ajánlván adom ki majd jövő esztendőre.”[5]

Dessewffy József 1831. májusában, mindjárt a levelek, és az iromány kézhezvétele után tudósította az eseményekről Kazinczyt is: „Az ifjú B. Eötvös, hallom, Komédiát írt, mellyben Zajbajt (t.i. Bajzát, akit egymás között egy cenzori engedély meg nem adása miatt, elferdítve, így neveztek el – a szerző) aristophanizálni akará, de meg nem engedé a’ censura.”[6]   

Ebben a rövidke írásában Eötvös kifigurázza Bajzát és társait, akiket egyenesen az Irigység, a Hálátlanság és a Durvaság allegorikus alakjaival azonosít, amint éppen nevetségessé teszik Habart, azaz Dessewffyt, a kritikust. Bajzáék ugyanis, mint lentebb látni fogjuk, erőteljesen támadták őt, mint a Hitelt bíráló Taglalat szerzőjét. Az utolsó strófában azonban a Hír Géniusa megszólítja az ősz öreget, annak segítségére siet, s megdicsőíti a munkáját.

Eötvös egyébként sem rokon­szen­vezett Bajzával, de ez kölcsönös volt. 1829-ben, amikor Szalay, Eötvös és barátaik egy kis irodalmi társaságot alakítottak Anacharsis néven, Bajza nem rejtette véka alá a rosszallását, s ez elég heves ellenérzést generált a fiatalokban iránta. Eötvös 1831-ben még Széchenyivel is vitába keveredett, s egyértelműen elítélte Bajza kritikai munkásságát. Bajza erre metszően éles logikával állította pellengérre Eötvös első irodalmi próbálkozásait. Később ugyan kibékültek, és a Bajza által szerkesztett Athenaeumban Eötvösnek több verse is megjelent, a nagy perek idején azonban éles hangú ellenfelek voltak.

Az 1830-ban kezdődő Pyrker-perben Toldy támadta meg Kazinczyt. Azt kifogásolta, hogy prózában fordította le Pyrker László egri érsek Szent hajadon gyöngyei című, németül írt eposzát, és a szemére vetette, hogy egyáltalán miért kellett egy német nyelven írt eposzt magyarra fordítani. Hiszen nem szerencsés – írta Toldy –, hogy „a külföldnek azt kelle látni, hogy egy magyar, kinek bölcsőjét Músa rengeté, szűkebbnek itélte nyelvét, mint hogy nagy szellemének benne hangokat találjon, silányabbnak mint hogy teremtményei méltóságának megfeleljen.”[7] Ezzel az öreg Kazinczy arisztokrata-tiszteletét és „kozmopolitizmusát” támadta az új nemzedék hazafias irodalom felfogása és demokratikusabb szemlélete mentén. Nem tudta elnézni, hogy a széphalmi mester Pyrker egri érsek német nyelvű vallásos eposzának magyarra fordítására fecsérelte idejét. Eötvös azonban ráérzett Kazinczy világpolgári karakterére, amelynek tulajdonképpen folyománya volt az a szándéka, hogy Európa kulturálisan magasabb fokon álló népeinek irodalmával összekösse a hazai irodalmat, így követendő, követhető műveltséget és ízlést adjon a nemzetnek. „…mert belátá, hogy nyelvünk hiányzó hajlékonyságát éppen ily műfordítások által szerezhetni meg leggyorsabban…”[8] Mindketten hittek ugyanis a kultúra felemelő erejében, s úgy gondolták, hogy a külhonban fellelhető szellemi áramlatokat, irodalmi trendeket Magyarországon is meg kell honosítani. Provincializmusnak – véleményük szerint – a magyar művelődés felemelésében nem lehetett helye, európai keretek közé akarták helyezni a magyar irodalmat.

A másik nagy korabeli vita, a Conversations-Lexikon-per néven ismertté vált irodalmi összecsapás volt, amely a Döbrentei Gábor által szerkesztett tizenkét kötetes Közhasznú Esmeretek Tára, az első modern, lexikonigényű vállalkozás miatt robbant ki. Ez a német Brockhaus-cég Conversations-Lexikon-ának harmadik kiadásán alapult, de jelentős mennyiségű magyar címszót is beleépítettek. A magyar lexikon szerkesztője, Döbrentei Gábor kihagyta a munkálatokból az „aurórásokat”, amit ezek rossz néven vettek. Ez a vita azonban mégis fordulópontot jelentett a sajtó szerepének eddigi felfogásában. A publicisták tényközlő cikkei mellett először jelent meg a „szakmai” közvélemény hangja, amely egy időszerű kérdés körül olyan életet és mozgást vitt az irodalomba, amilyenre eddig nem volt példa. Bevitte a közéletbe az irodalmat, amely ez által válogatott kevesek szórakozásából széles körű olvasó rétegek kollektív ügyévé kezdett válni. Közügy lett, amelyhez igen sokan hozzászóltak. Bajzának és társainak nagyon határozott véleményük volt az irodalomról, s a hozzá tartozó kritika szükségességéről, ezért ez a vita számukra egyfelől remek erőpróbát, másfelől viszont nagyszerű reklámot jelentett.

Valószínűleg a fentebb vázolt eseményeknek is jelentős hatása lehetett arra, hogy az Aurora-kör 1831-ben elindította a Kritikai Lapok című folyóiratát, amely 1836-ig hét füzetet jelentetett meg, s céljául a tehetségtelenség száműzését, a kritika jogának elismertetését tűzte ki. A folyóiratban a tudományos és irodalmi kritika politikai és társadalmi felhangot kapott, a folyóirat a véleménynyilvánítás színtere lett. „Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetnünk a szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétekit, botlásait, kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetni. Ha mi barátainkat, rokonainkat mind csak ölelgetjük; hitsorsosainkat mind csak dicsérgetjük, nagyságainknak csak hízelkedünk, bókolunk; ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennük elismerni nem tanuljuk s nem akarjuk; ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk, úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még reményeiről is, úgy örök veszteglésben tespedezünk s egy penész fogja elborítani, megemészteni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos létünket.”[9]

A Kritikai Lapok történeti jelentősége abban rejlett, hogy nagy perek, polémiák fórumává – ahogyan Kölcsey némi nehezteléssel nevezte –, „csatapiaccá” lett. A Pyrker- és a lexikon per, a Horvát Istvánnal vívott viták, az Aurora tulajdonjoga körül fellángolt harc az irodalmi élet egy-egy fontos elvi kérdését tisztázta, s a polgárosult irodalmi morálnak útját egyengette. Az irodalom és tudomány világát függetleníteni kívánta a tekintélyi elv szükségtelennek ítélt kötöttségeitől, és „irodalmi közvéleményt” óhajtott teremteni, amelyben nincsenek többé előítéletek, tabuk, kegyúri patronálás, vagy éppen mecénási beavatkozás. Teljesen új hangot hozott az irodalomba. Bessenyei nyelvi szempontú, Kazinczy szépirodalmi felfogású, Kármán nemzeti igényű irodalomszemlélete után Bajza volt – az irodalmi élet és erkölcs szintjén – a demokratizmus első meghirdetője. Ezért is támadta oly kíméletlenül Eötvös írásait is, hiszen annak munkái számára pusztán egy újabb ifjú arisztokrata szépelgéseinek tűnhettek.

 

Kazinczynak az érte lelkesedő fiatalsággal, köztük Eötvössel való eszmei kapcsolatát akkor érthetjük meg jobban, ha röviden vázoljuk a korban zajló nyelvkérdést és az a körül kialakult vitát is. A XVIII. század közepén a magyar nyelv irodalmi használatának még pusztán esztétikai-poétikai jelentősége volt. Ettől az állásponttól először Bessenyei tért el, aki az új kor nagy fegyverének a kiművelt észt nevezve, annak közvetítő eszközére, a nyelvre terelte a figyelmet. A nemzeti egység és öntudat jelének tekintette azt, s így indította meg harcát annak megújításáért. Ehhez a későbbiekben sokan csatlakoztak. Többek között Batsányi János, Kármán József, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, no és persze Kazinczy. 1790-re a magyar nyelv ügye már politikai kérdéssé vált, s a Habsburgok németesítési szándékától való függetlenedésre törekvő magyarság jelképe lett. Ezért aztán rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a megújítás hogyanjának, amellyel kapcsolatban viszont több elképzelés ütközött egymással. Révai és Verseghy vitájában Kazinczy az előbbi mellett foglalt állást. Az 1811-ben megjelent Tövisek és virágok című epigramma gyűjteményében, amelyet hagyományosan a nyelvújítási harc kezdetének szokás tekinteni, állást foglalt Révai és a magas ízlés követelménye mellett, a Verseghy-féle hagyománnyal és köznyelvi gyakorlattal szemben. A nyelvújítási harc egyik nagy állomása az 1813-15 közötti ún. Mondolat vita volt, amely tulajdonképpen a nyelvújítás szellemes paródiája volt. Szemere és Kölcsey azonban Kazinczy mellett sorakoztak fel, s ez a tény, valamint Kazinczynak az 1819-ben megjelent Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című nevezetes tanulmánya a nyelvkérdést lényegében eldöntötte.

Eötvös, nyilván a széphalmi remete mintájára, maga is próbálkozott önállóan kreált szavak elterjesztésével, melyek közül talán egyedül a kétely szava terjedt el általánosabban, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a szó tőle származik. Sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy Eötvös a nyelvet, s ezen túl a szépirodalmat a nyelvújítók mintájára, nem pusztán esztétikai szempontból, hanem hasznossági alapon kívánta írásaiban alkalmazni. Ilyen formán tehát, mint kései „harcos” csatlakozott a nyelvújítókhoz, ha nem is a nyelvtan és a helyesírás, hanem a felhasználás frontvonalán. Irányregényeinek létjogosultságáért vívott publicisztikai csatározásai a nyelvújítás korának irodalmi villongásaival közel egyenértékű eredményt hozott a ’40-es években.

Amint látható tehát, Kazinczy igazi vitázó, elveiért harcoló szelleme pillanatok alatt belerángatta az akkor induló fiatalokat, Eötvöst és Szalayt, a hazai irodalmi élet sűrűjébe. S ha döntéseik talán nem is voltak mentesek az érzelmektől, küzdelmük az agg mester mellett mindvégig nemes és a későbbiekre nézve igen hasznos maradt. A szellemi párbajok küzdőteréről csak Kazinczy váratlan halála ragadta ki őket, hogy azután kettőzött elszántsággal törekedjenek az általa megkezdett út folytatására. Eötvös ennek szükségességéről, mint rájuk háruló feladatról írt Szalaynak egy 1831. szeptember 10-i levelében.

Tudni kell hozzá, hogy augusztus elejétől Bécsben tartózkodott, így a Felvidéken tomboló kolerajárványnak augusztus 23-án áldozatul esett Kazinczy haláláról csak barátai tudósítása révén értesült. „Éppen most vevém barátságos leveledet. Kazinczy haláláról tudósítasz, és köszönöm, hogy te is bizonyítád. Vigasztalás voltak nékem soraid, mert láttam belőlök, hogy a kedves elhunt lelke téged is áthatott, s hogy gyáva könnyek nem lesznek az elhunt egyetlen jutalma, hanem hogy kezet fogsz majdan te is, a nagy építmény elvégzésére, melyet ő kezdett. Nemzetiség volt hosszú élete nagy feladása, amennyire lehetett, s ezt betölté. Egyes borostyánágakat szedett, és haldokló kézzel nékünk adta kezünkbe, hogy mi fűzzük koszorúvá; szent kötelességünk ez most, és reménylem, mindenki oly buzgósággal igyekszik, mint én.”[10] S az utóirat: „Irok parentatiot Kazinczire, kérdezd meg Szemerét felveszi e ha jó Muzarionjába?” A nekrológ azonban nem jelent meg; vagy nem volt jó, vagy el sem készült. Nincs róla további információnk.

Három évvel később, 1834. május 24-én, így írt Németországból ugyancsak Szalaynak: „Kazinczy gyújtá fel bennünk az első lángokat, barátjait melegíteni velek, első szent kötelességünk, és ha élek, én teljesíteni fogom.”[11]

S bár az évek során Eötvös irodalomról és politikáról vallott nézetei sokat változtak, mondjuk úgy, hogy beértek, ez azonban az egykor Kazinczyhoz fűződő kapcsolatát semmiben sem változtatta meg. Ennek, mintegy posztumusz befejezéseként tekinthető az az 1859-ben, az Akadémián elmondott emlékbeszéd, amelyet Kazinczy születésének centenáriuma alkalmából tartott. Ebben beszélt a nagy elődről, mint íróról – „összes irodalmunkban kevesen vannak, kiket melléje állíthatnánk” –, de főleg irodalom­szervező, nyelvújító munkásságát méltatta, szólt műfordításairól, a régibb írók kiadásáról is; s mély fejhajtással állapította meg: „ő nem egyes műveket, hanem egy egész irodalmat, egy új életre ébredett nemzetet hagyott maga után, hosszú munkássága által megszerezvén azt, mi az irodalom, mi a nemzet kifejlődésének első feltétele: nyelvet, mely a művészet s tudomány körében előre törekvő nemzetnek alkalmas eszközül szolgálhasson.”[12]Egy másik helyen pedig: „Fentartani nyelvünket eredeti tisztaságában, s egyszersmind a tökélynek azon fokára emelni azt, melyen Európa legmíveltebb nyelvei álltak; meggazdagítani nemcsak szókincsét, de a szókötésnek formáit, nevelni hajlékonyságát, hogy ne legyen oly eszme, melyet vele tisztán kimondani ne lehessen, hogy ne legyen szépség, melyet nélkülözne: ez vala a czél, melyet magának kitűzött…”[13]

Legyen ez a zárszava a tanulmányon túl egy olyan kapcsolatnak, amely két korban és térben annyira különböző lehetőségekkel bíró ember között éppen csak fellángolt, a magyar nyelv iránti végtelen „szerelemben” azonban örökre továbbélt!

 

 



[1]Eötvös József: Levelek. Bp., 1976, Magyar Helikon. 62–63.

[2]Eötvös József: Kazinczy Ferenc. In Arcképek és programok. Budapest, 1976. 141.

[3]Hazai és Külföldi Tudósítások, 1831. május 11. 38.

[4]Eötvös József: Levelek. Bp., 1976, Magyar Helikon. 65.

[5]Uo. 67. (Az itt említett két levelet Sőtér István Eötvös József címmel az Akadémiai Kiadónál 1953-ban megjelent könyvében tévesen úgy említi, mintha azok Kazinczynak íródtak volna. Sajnos a későbbi szerzők, többek között Bényei Miklós, Schlett István, Kováts Dániel stb., könyveikben ezt a téves adatot vették át. Ez utóbbi esetében, az első levél végére illesztett, és cím nélkül készült verset egyenesen a „Verses levél Kazinczynak” címzéssel látták el, s az „Eötvös József összes versei és novellái” című kötet indító verseként jelentették meg az Eötvös József Könyvkiadónál, Budapesten, 2005-ben! A leveleket a Magyar Helikon Kiadónál, 1976-ban megjelent „Eötvös József Levelek” című kötete azonban egyértelműen Dessewffynek címzett levélként említi, s Fenyő István is ezt az álláspontot erősítette meg hozzám intézett levelében.)

[6]Dessewffy József levele Kazinczy Ferencnek, 1831. május 13-án. In: Kazinczy Ferenc levelezése. Kiadja: Váczy János. Budapest, 1890–1911. XXI. k. 552.

[7]Toldy Ferenc: A’ szent hajdan gyöngyei. In Kritikai Lapok, 1831. 1. füzet 15.

[8]Eötvös József: Kazinczy Ferenc. In Arcképek és programok. Budapest, 1976. 135.

[9]Bajza József vezérszava. In Kritikai Lapok, 1831. 1. füzet. VII.

[10]Eötvös József: Levelek. Bp., 1976, Magyar Helikon. 75.

[11]Uo. 88.

[12]Eötvös József: Kazinczy Ferenc. In Arcképek és programok. Budapest, 1976. 132-133.

[13]Uo. 135.




.: tartalomjegyzék